Írószobám^*

– Sütő Andrással Marosvásárhelyen találkoztunk, bár Budapesten is találkozhattunk volna, hiszen ott volt a Káin és Ábel bemutatóján. Sütő András az egyik legnépszerűbb és legismertebb író ma Magyarországon. Főleg színházi sikerei tették ismertté, a Csillag a máglyán és a Káin és Ábel. Az Anyám könnyű álmot ígér című könyve nemcsak a romániai magyar irodalomban, hanem az egész magyar irodalomban is nagyon jelentős alkotás. Ez a pálya innen indult, Erdélyből, szeretném megkérni, beszéljen gyermekkoráról, honnan indult, kik voltak a tanítómesterei?

– Erről sokat lehetne beszélni. Valójában az Anyám könnyű álmot ígér című könyvecskémben is megírtam jórészt a gyermekkoromat, megpróbálok tehát olyasmit is elmondani, amit csak részben írtam meg. Megpróbáltam már otthon, elemista koromban verseket írni, melyeket közölni is szerettem volna persze, hát magam indítottam lapot. Nem hinném, hogy Németh Lászlóról tudtam volna, aki a Tanú-t indította, amelynek maga volt egyetlen és legfőbb munkatársa, de mondom, valahogy ilyenformán indítottam én is lapot Pusztakamaráson, a Mezőségen, vagyis kézzel írott verseimet sokszorosítottam és a templomkertben krisztustövisre tűztem föl őket, arra várva nyilván, hogy majd az olvasók megtalálják, akár templomba menet, akár templomból jövet. Aztán az őrmester találta meg, azt gondolta, valami háborúellenes izgatás lehet, lefordíttatta magának a verset, és legyintett rá: nincs semmi baj, mondta, valaki csak megbolondult. Tehát ez volt az én első irodalmi próbálkozásom. Későbben Kacsó Sándor küldött nekem egy dél-erdélyi lap útján üzenetet, szerkesztői rovatában, ahová beküldtem egy-két apróságomat, biztatott persze az írásra, aminek eredményeként, aztán hogy elkerültem a nagyenyedi Bethlen Kollégiumba, olyan iskolai dolgozatot próbáltam írni, amelyben úgynevezett írói ambícióimat is szolgálhattam valamiképpen. Vita Zsigmond magyartanárom, akinek nagyon sokat köszönhetek, ezt a dolgozatot leközölte a nagyenyedi Szövetkezeti Egyesület lapjában, ez az én első nyomtatásban megjelent írásom.

– Mi volt a címe?

– A címe, úgy emlékszem: Egy őzike halála. Romantikus cím, ugyebár, gyermekded is, akár maga az írás, Vita Zsigmond bátyám nyilván biztatásként, serkentésként adatta le ebben az újságban, mondván, hogy ebben ő valamifajta stiláris értéket talált. Lehetséges, hogy van benne valami, bár gyermekded kis történet, nekem azért még mindig ez a legkedvesebb írásom, mert ennek a hangulatát nem lehet elfelejteni, az első nyomtatott írás hangulatát.

– Valahol azt írta, hogy az írás közösségi küldetés. És arról beszélt, hogy a falujában, Pusztakamaráson, mindenki mesélt, és ez a sok mese csak arra várt, hogy valaki írásba is foglalja.

– Igen, hát ezek a versikék, amelyekről szóltam, de nemcsak ezek, hanem az úgynevezett prózai munkák is kezdetben arról szóltak – tehát a negyvenes években, amikor kisdiák voltam Nagyenyeden –, hogy nagyapám miként borult fel a szekérrel, hogyan találkozott egyszer éjfélkor az ördögökkel, aztán hogy miként fulladt meg a füstben a szomszédunk, aki magányos ember volt, és akkora füstben élt, örökké csodálkoztam, hogy nem fullad meg az az ember. A szegénység is ihlető forrás volt, azt írtam meg egyebek között, hogy nem nyúlhattunk a szalonnához tavasszal, anyám azt mondta, csak ha majd megszólal a kakukk. Erre én felmásztam a fára, a fa tetejére, elkezdtem kakukkolni, oly nagy buzgalommal, hogy onnan lepotyogtam, azért is megkaptam persze a magamét, hát ezt is mint történetet megírtam. Azt akarom tehát csak mondani, hogy a szegénység valóban kezdetben ihlető, serkentő szerepet játszott az én írásvágyamban.

– De a szegénység ihlető szerepe soha nem csinált nyomor-romantikát. Veres Péter írta Sütő Andrásról, hogy Mikszáthtal és Jókaival tart rokonságot.

– A nyomor-romantika valamiképpen elkerült engem is, elkerült valamennyiünket. Talán különösnek tűnik olyan írói szemlélettel szemben, amely a nyomor-romantika példáit szolgáltatja, nem akarom ezeket itt felsorolni. Anyák, akik eladják a gyermekeiket egy darab kenyérért, lásd Caldwell egyik novelláját, azt az embertelen állapotot, amely a szegényeket oda zülleszti, süllyeszti, hogy valóban már nem is emberi az arculatuk és a viselkedésük, mondom, ez a mezőségi szegénység, amely nagy-nagy valóságos szegénység volt, valamiképpen azért mégis megőrizte az emberek emberségét, a humánumot egymáshoz való viszonyukban, a világhoz való viszonyunkban, mert nemcsak szegénység és szomorúság volt, hanem derű is valamiképpen, az a bizonyos könnyes, kacagásos derű, amely Asztalos István gyönyörű novelláit jellemzi. Az én hőseim valójában szegény emberek voltak, de én valóságos mivoltukban próbáltam őket megrajzolni. Későbben, amikor már olyan novellákat írtam, amelyeket Gaál Gábor közölt le, a hőseimmel együtt próbáltam én is segíteni az életünkön 1945-ben, amikor ezek az emberek elindultak földet osztani, én is, mint kiscsikó, ott lógtam mellettük, hogy megírhassam, ami megesik velük. Így írhattam meg az első novellámat, amelyet Gaál Gábor közölt, és amelynek az volt a címe, hogy Hajnali győzelem.

– Igen, ez volt az első sikere. Most talán beszéljünk arról, hogy a pusztakamarási gyerek hogyan került aztán kollégiumba, és hogyan került az irodalomba, kikkel ismerkedett meg, kik segítették a pályája kezdetén?

– Az nagy csoda volt, hogy elkerülhettem a kollégiumba. Valószínű, hogy a mi akkori tiszteletes urunknak köszönhető, aki leveleket írogatott a nagyenyedi Bethlen Kollégium igazgatóságának, aztán édesapámat győzögette, hogy engedjen el engem, mert ebből a fiúból pap lesz, akárki meglátja. Valóban, anyám papnak is szánt engem, nagyon szerette volna, hogy palástosan lásson gyönyörű nagy szószéken beszélni, de ez volt, talán átmenetileg, az én elgondolásom, vágyam is.

– Végső soron az édesanyai szándék más módon, korszerűen megvalósult.

– Igen. Csak másfajta szószéket választottam magamnak. Tehát a református egyház és nyilván a kollégium segítségével kerülhettem el ösztöndíjasként a nagyenyedi Bethlen Kollégiumba, ahol első ízben találkozhattam azokkal a nagy magyar írókkal, akik jórészt meghatározták akkor a hangvételemet, a témaválasztásomat. Persze könnyű volt, hisz majdnem azonos világból indultunk. Móricz Zsigmond novellisztikája és a mezőségi nyomorúság egyazon világból vétetett, ha földrajzilag más-más helyen is. Tehát Móricz volt rám nagy hatással, és természetesen Tamási Áron, akinek a kristályos hangvétele és humora, a humorba rejtett keserűsége valamiképpen arra késztetett, hogy szembenézzek most már elmélyültebben a mi otthoni valóságunkkal. Első mestereim tehát, mint akármelyik induló írogató diáké, nyilván a magyar klasszikusok voltak, Mikszáth, akit már említettem, és azok a klasszikusok, akik nem szerepelnek a magyar irodalomtörténetben: nagyapám, a nagy mesélő, meg a szomszédunkban lakó román asszony, ugyancsak nagy mesélő, de ide sorolhatnám még a bárónét is, aki az elemi iskola gyermekeit fölvitte némelykor a kastélyba, és Benedek Elek meséit olvasta nekik. Persze le kellett vetnünk a cipőt, mielőtt a szobába bementünk.

– Azt írja egy tanulmányában, hogy az írás hajlama a másokkal való együttérzésben gyökerezik. Akkor, amikor a faluja meséit irodalommá váltotta, ez az együttérzés nagyon sokat jelentett, részt vett a ’45 utáni új társadalom mozgásában, valami sokat akartak, valami megváltói szándék hajtott akkor itt mindenkit, nem?

– Igen, volt egy olyan szándékom, hogy irodalmilag azokhoz csatlakozom, akik nem politizálnak. Akkor úgy gondolták egyesek, és ezt is hozták fel nekem példaképül, hogy például Babits ilyen példakép. Kiderült, hogy ez nem igaz, hiszen Babits maga is közösségi, nemzete iránt mélyen elkötelezett ember volt. De hát vele kapcsolatban is elefántcsonttornyot emlegettek. De hát hiába kapaszkodtam két kézzel is bizonyos esztétikainak nevezett elgondolásaim ágaiba, mert akkora szélfúvás volt, az engem, akár másokat is, felkapott, berepített a közéleti tennivalók közé. ’45 tavaszán Kolozsvárra kerültem, láthattam, mi zajlik ottan. Magával ragadott a felszabadulás utáni első hetek, hónapok nyugtalansága, útkeresése, a testvériség gondolatának erőteljes érvényesülése, a Magyar Népi Szövetség akkori szervezkedése. Az első magyar újságban, az akkori Világosság-ban közölt levelemet egy román diáktársamhoz intéztem – úgy látszik, fontos személynek éreztem magam –, felszólítván őt arra, hogy fogjunk össze, vessünk véget annak az öröklött ellenségeskedésnek, amely az akkori kolozsvári egyetemi ifjúság köreiben dúlt. E levél következményeként az újság rögtön felfigyelt rám, Balogh Edgár főszerkesztő keresett és…

– Hányadikos volt?

– Ötödikes gimnazista voltam. Újabb és újabb feladatokkal bízott meg engem, végül nagy örömömre be is fogadtak a Világosság munkaközösségébe. Ekkor kezdtem el aztán rengeteget utazni, a Székelyföldre jártam riportért, meg az országban másfele is, Petőfi-ünnepségek voltak, a választási küzdelmekben is részt vettem, egy szamár hátán szállítottuk a Petőfi életéről szóló kisfilmet, azt levetítettük a falusiaknak, én meg Petőfiről készült esszéimet próbáltam elgagyogni nekik. Útjaimról riportban is beszámoltam, az elefántcsonttorony-féle elgondolásaim pedig mind porrá mentek, nyakig belekerültem a közéleti, újságírói munkába, amitől alaposan meg is ijedt apám. Jó negyven kilométert gyalogolt Kolozsvárig, sajtot, miegyebet, mézet hozott nekem az iskolai internátusba, ahol laktam akkoriban; arra figyelmeztetett, hogy nagyon veszélyes dolog az, amibe belekeveredtem, mert nem lehet tudni ugye, hogy miként alakul mégis a hatalmi helyzet. A parasztok nagyon óvatosak, és elég tapasztalatuk volt arra nézve, hogy miként változott a fronthelyzet, hol az egyik győzött, hol a másik. Nyilván ez az óvatosság késztette arra, hogy aggodalmaskodjék és valamiképpen kivonjon engem a közéleti írásból, amire persze én azt mondottam, hogy bízom abban, ami itt elindult, és megpróbálom ezt tisztességgel szolgálni. Így kerültem be az ifjúsági mozgalomba is mint a Magyar Népi Szövetség ifjúsági szervezetének művelődési és irodalmi kérdésekkel foglalkozó aktivistája. Lapot szerkesztettem, kettőt is, az egyiknek a címe az volt, hogy Petőfivel, a másiké, ha jól emlékszem, Március vagy Március Ifjúsága, hirtelenjében meg se tudnám mondani, ugye milyen „gazdag” tevékenység. Hát ezek is olyan lapok voltak, amilyeneket nagyrészt magam írtam, saját nevemben vagy álnéven; novellákat is közöltem természetesen, de hát azok olyan zsenge dolgok, hogy ma már csak mosolyogni lehet rajtuk.

– Kikkel dolgozott akkor együtt?

– Ebben az időben kezdtem megismerkedni azzal a nemzedékkel, amely a mi nagy nemzedékünk, a romániai magyar irodalomban, Gaál Gáborral az élen. Gaál Gábor, Nagy István, Asztalos István, Horváth István, Szabédi László. Ők voltak azok, akik egyrészt a Világosság arculatát meghatározták az írásaikkal, akik valójában számomra az egyetemi éveket jelentették. A velük való ismeretség volt az én egyetemem, írtam is különben róla. Én itt jártam ki mellettük a főiskolát, mert újságíróként és kezdő novellistaként valamiképpen mindig ott forgolódtam körülöttük. Részt vettem nyilván velük együtt az én akkori képességeimhez szabott munkákban is. Példának okáért elkísértem a három Istvánt – a háromkirályokat, Asztalost, Nagy Istvánt, Horváth Istvánt – irodalmi estekre, ahol sorba állítottam a népet a dedikációhoz, majd vigyáztam arra, hogy el ne vesszen a kabátjuk stb. Ők hálából megígérték nekem, hogy ha jó dolgokat fogok írni, akkor bevesznek negyedik Istvánnak. Erre sajnos nem került sor. András néven voltam kénytelen az első novelláimat közölni, amelyeket ők igen nagy szeretettel karoltak fel, és ez igen sokat jelentett az én indulásomban. Különösen Gaál Gábor szerepe volt meghatározó a szemléletünk s az én látásmódom kialakulásában is.

– Ők az első írásait bírálták is?

– Hát az a baj, hogy nem nagyon bírálták, hanem inkább csak dicsérték. Egy olyan zsenge novellát, amelyet nem is vettem be később a köteteimbe, és amelynek az volt a címe, hogy Mezítlábas menyasszony, Gaál Gábor népes tanári meg diáksereg előtt vitatott meg és emelt fénybe, rámutatván, hogy íme az új, íme az új szakasz, az új korszak stb. Amikor viszont némely esztétikus szóba hozta, de kérem, hát a szerkezete például, az nem éppen tökéletes, Gaál Gábor meglehetős indulattal védte meg az írást, mondván, hogy itt most eltekintünk a kimondottan esztétikai követelményektől, a lényeg az, hogy ez az írás a nép életéből vétetett, és ahhoz kötődik, és a mi napjainkról szól, és ez a fontos! Persze később rájöttem magam is, hogy Gaál Gábor nagyon jól tudta, mit ér az az írás, de épp az új felkarolásának a szándékával értékelte többre azt, amit én akkor próbáltam csinálni.

– Korai novellái nagyon aktív, nagyon vidám, nagyon pozitív tartású novellák. Azt írta egyszer: az a célja, nem eltávolodni, hanem azonosulni egy közösség legmélyebb törekvéseivel. Tamási Áron írta, akit azt hiszem, hogy példaképének is tekint: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ilyesmit fejezett ki ezekben a novellákban.

– Ezek a novellák nyilván olyan korszakban születtek, amikor rögtön a felszabadulás után az emberi reménység előtt olyan horizontok nyíltak meg, amelyek valóban bizakodással töltötték el nemcsak a népi tömegeket, hanem az írókat is. Ezek az írások nem annyira drámai erejűek, ahogyan később már az irodalomtól ezt elvártam magam is. A vidámabb hangvételük sok tekintetben indokolt. Egyrészt azzal a bizakodással magyarázom ezt, amellyel valamennyien indultunk, másrészt nyilván azzal az irodalmi hatással is, amelynek ki voltunk téve. Mikszáth, Tamási is nyilván olyan eszménykép volt, hogy a vidámságot, mint a mi emberi létünknek igen fontos fegyverét, azért nem hajíthattuk el. A humor is fegyver, adott esetben, éppenséggel a megmaradáshoz szükséges lelkiállapot, az az ábeli magatartás például, amely látszólagosan nagyon kedves, humoros, és egyesek szerint csupa góbéskodás, azért az mégsem éppenséggel az a felelőtlen szemlélet, amelyről oly sokat írtak azok, akik Tamásit nem akarták vagy nem bírták elfogadni. Mégis az ő példáját hoznám fel, mint erőteljes megnyilatkozását egyfajta szemléletnek, Tamási Áronnak az úgynevezett székely hangvétele, humora, egész szemlélete valójában a székely világnak reális szemlélete. Egy példát hoznék föl: Ábel és az elnyomó hatalom csendőre közösen eszik meg a sast, ez ugyebár kacagtató helyzet. Számtalan alkalommal voltam tanúja annak, hogy gyerekek, diákok be nagyon kedvelik, és milyen harsányan tudnak ezen nevetni. De ezt a sast meg kellett enni! A helyzet nem humoros, hanem tragikomikus. Valójában Tamási egész életműve ilyen természetű. Egy metaforával próbálom megvilágítani. A tiszta tengervizet az ujjai között az ember átereszti, és ott marad a tenyerében egy csipetnyi keserű só. A lényeg.

– Érdekes, hogy éppen ezt a jelenetet választotta maga Tamási Áron is egyszer, amikor egy összeállítást készítettünk a műveiből a Magyar Rádióban. Ez mintegy a Tamási-életmű egyik sarkalatos pontja volt. De ha már itt tartunk, egy tanulmányában elmondta, hogy amikor ifjú korában írta ezeket a novellákat, arra gondolt, hogy ezt a realizmust, amely a parasztság mai életéről szól, Móricz már egyszer megvalósította. Igen ám, de énhelyettem még nem, vagyis mégiscsak ezt a realista ábrázolást választotta, visszatérve a néphez, közel lenni a néphez, a nép valóságos életéről írni. A Félrejáró Salamon volt akkoriban az egyik legsikeresebb alkotása, amelyben mikszáthi, móriczi, Tamási Áron-i stílusban ugyanarról a valóságról szólt, amely aztán később az Anyám könnyű álmot ígér-ben érettebb fejjel, de keserűbb szájízzel jelent meg újra.

– Amint mondottam már, kezdetben is olyasmit próbáltam megírni novellában, elbeszélésben, ami velünk esett meg. Későbben kiderült: szülőfalumban sok minden történt az én távollétemben, amire nem számítottam, meg kellett hát írnom a Félrejáró Salamon-t, amely apámnak a története. Apám is ugyanúgy, ugyanazzal a nagy bizakodással indult ezekben az esztendőkben a közéleti tevékenység felé, amelyet különben sose gyakorolt, világéletében magányos ember volt, de most beállt ő is a táncba. A politika torzulásainak következményeként olyan helyzetbe került azután az én apám is, amely reánk zúdította a Félrejáró Salamonok konfliktusát. Amikor az ő kérdő tekintetük és az ő kérdő szavuk valamiféle válaszra késztetett – no fiam, ehhez te mit szólsz –, akkor azt meg kellett írni valamiképpen. Én árulásnak tekintettem volna akkor másról írni, valami látszólagosan egyetemes, időtlen, térben és időben meghatározhatatlan dolgot, amiképpen némelyek megragadtak például a társadalmi körülmények közül kivont szerelmi élet elemzésében; árulásnak tartottam volna például egy modern angolt eszményképemül választanom, azután őt utánoznom, hogy betörjek Párizsba vele. Nem akartam betörni nyilván sehová, nem azért, mert nagyon szerény akartam lenni, hanem mert az írásnak az értelmét, ízét, izgalmát, varázsát, az elvégzett munkának az örömét én másképp nem tudtam érezni és érzékelni, csak velük – osztályos társaimmal – együtt, tehát azáltal, hogy valamit róluk megírva, velük együtt mondok ki valamit egy életről, ami a mi életünk. Megítélésem szerint ilyen volt a Félrejáró Salamon is.

– És úgy akart írni, hogy az az írás az erdélyi parasztság olvasmánya is legyen. Nem később, nem holnap, hanem most. Ugyanakkor persze maradandónak is kell lennie, és minthogy ehhez a jelenlegi valósághoz teljes igazságával fűződik, a jelenhez, gondolom, az olvasókhoz éppen úgy szól, mint a jövőhöz.

– Az írás valójában már az első mozdulatával kölcsönkérés, hogy így mondjam. Nem azért ír valaki, hogy elássa azt a föld alá. Nem azért vállalkozik valaminek a kimondására, hogy azt végül is véka alá rejtse. Kölcsönkérés olyan értelemben, hogy egy népközösségnek, egy nemzetnek, nemzetiségnek, egy népcsoportnak, tehát olvasóinak egyáltalán az idejére apellál. Ahhoz, hogy valaki egy könyvemet elolvassa, a saját életéből áldoz föl néhány órát, ha tehát nekem szánja azt az időt, nekem adja kölcsön, valamivel ezt nekem viszonoznom kell, vagyis értelmének kell lennie annak, ha az életéből valaki, ebből a drága anyagból, az időből, amiből az életünk felépül, egy könyvre szán néhány órát. A kölcsönnek meg kell térülnie valamiképpen. Miként kell megtérülnie? Gondolom, abban, ami a szerző szándéka is, eszméltető az olvasó számára. Az olvasás szerves része az emberi eszméletnek, amely folyamatos és megszakítatlan. Milyen természetű eszméletre gondolok? Arra, hogy önmagára, önmaga helyzetére ismerve figyel föl egy tágabb közösség helyzetére is, így ismerheti föl könnyebben azokat a törvényeket, amelyek meghatározzák az életét, a cselekvéseit; amelyek őt minden nap választás elé állítják, és amelyekből vizsgáznia kell naponta emberként, egy közösség tagjaként. A vizsga pedig azon is múlik, hogy ez a mi irodalmunk ilyen hatással van a közösségre.

– Némely kritikusai az Anyám könnyű álmot ígér előtti korszakát válságosnak ítélték.

– Írói gondjaimról, arról, hogy a mi irodalmunknak körülbelül mégis mi lehet a központi kérdése, feladata, esszéket, tanulmányokat írtam, amelyeket most fogok majd kötetben kiadni. Ezt egyesek nevezhetik megtorpanásnak, válságnak is, én a magam részéről épp ebben az időben, tehát az ötvenes évek végén készültem fel arra, hogy novellásköteteim után megírjam azt a nagyobb terjedelmű munkát – a viszonylag nagyobb terjedelműt –, amelyben összefoglalom mindazt, amit tapasztaltam a Mezőségben az elmúlt évtizedekben. Írtam már a hatvanas évekkel kezdődőleg az Anyám könnyű álmot ígér című munkámat, majd azután a kezdeti vidám játékok után megírtam az említett drámákat is. A drámát nem azért választottam, mert szembekerültem volna a vígjátékkal, a komédiával, hiszen Janus-arcú műfaj ez, a vígjátékban éppúgy benne rejlik a tragédia, mint ahogy a tragédiában is a vígjáték. Úgy éreztem azonban, hogy az én mondandóm inkább ezt a műfajt kívánja most már, és nemcsak olyan értelemben, hogy drámát, amennyire lehet, műfajilag tiszta drámát írok, hanem olyan értelemben is, hogy olyan hőst választok, akinek a körüljárásához már megvan a távlatom. Így került elő Kálvin, Szervét. Az időben azért távolodtam el, mert olyan távlatilag már kialakult hősökre bukkantam, akiknek az ürügyén, és nem pusztán az ürügyén, hanem akikkel együtt olyasmit mondhatok el a történelem tanulságairól, s a jelenünkről is – hiszen három dimenzióban él az ember, múlt-, jelen- és jövőben egyaránt –, ami bennem mint történelmi közérzet fölgyülemlett.

– Az én számomra az Anyám könnyű álmot ígér és az említett drámák valahogy egységben vannak, és egy kicsit külön az első periódus anekdotizáló, életszerető szemléletétől. Ezeket egy fokkal talán még magasabbra helyezném, talán egy fokkal filozofikusabbak és általánosabbak, az emberi törvényekkel apellálnak az emberért, az irodalom teljességét jelentik, szóval végleges igazságot próbál itt kimondani, talán már az emberi tapasztalatok jegyében. Írói pályája csúcsán alkotja meg ezeket a munkákat.

– Adja Isten, hogy így legyen, én a magam részéről valahogy úgy fogom fel, hogy valójában minden mostanában megírt munkámnak a jelzése benne van az előző munkáimban is. Ha emlékszik rá, Kálvinról szó esett már az Anyám könnyű álmot ígér-ben, de még azt is hozzátehetném, hogy diákkoromban Kálvin és Szervét konfliktusáról írtam pályázatot a Bethlen Kollégium számára, amivel valószínű a fejcsóválás nagydíját nyertem el, mert semmiféle választ reá nem kaptam, már úgy értve, hogy valamilyen díjat nyertem volna vele. De ugyanúgy, a Káin és Ábel motívuma ott van elszórtan az előző munkáimban is.

– Természetes, természetes lehet, hogy a novellista kitűnő drámát ír, hiszen a novella műfaja magában foglalja a drámaiságot is. Mégis, nem tudom, hogy nem azért írt-e aztán drámát, mert az közvetlenebb kapcsolatot jelent a közösséggel, a közönséggel, ez is meghatározta talán azt, hogy a drámához fordult, vagy valami más?

– Nem hinném, hogy ez lett volna a döntő meghatározó tényező, hiszen abban a szerencsés helyzetben találtam mindig magam, hogy a könyveim közvetlen hatását azonnal tapasztalhattam, levelek százait kaptam és kapom a mai napig is. Irodalmunk iránt nagy az érdeklődés. Ha valahol összeütnek két fazékfedőt, már tele a művelődési ház, várják az írót. Az irodalomnak ekkora szeretete, megbecsülése még nem volt tapasztalható sohasem itt minálunk. A színház műfajának a vállalása persze valamiféle veszéllyel való szembenézés vágyából is adódott, ugyanis jól tudjuk: a könyv, a próza, a regény megsárgulhat a kirakatokban, a szerző pedig békésen és boldogan elsétálva mindig ott láthatja nevét a könyvén, anélkül hogy az lenne az érzése, miszerint megbukott volna. Emlékszik, Rousseau fülemülének nevezi az olyan könyvet, amely ott áll magányosan a kirakatban, senki nem veszi meg, senki nem hallgatja, magányosan énekelget ott magának. Ezzel szemben a színház az a rúgós ló, amely helyben veti le a hátáról a szerzőt, és ha minden jól megy, akkor több száz ember előtt, meglehetős szégyen az ilyesmi, ezt vállalni mindig kockázat. Persze az ördög már bennem volt, mert egy nagyon gyenge és mégis nagyon sikeres vígjáték, a Mezítlábas menyasszony még az ötvenes években valamiképpen elaltatta a nyugtalanságomat. Mert amilyen gyenge volt a színmű, éppoly nagy volt a siker. Hogy mitől, azt talán meg lehetne fejteni? Talán, mert a többi mind rosszabb volt, amit akkortájt játszottak? Nem tudom.

– Azért abban is érezhettek valamiféle írói hitelt, mint Sütő András minden munkájában. Most hadd kérdezzem meg, hogy amikor novellát ír, vagy drámát ír, meg tudná-e mondani, hogy mi indítja ezt el, az-e, hogy valami belső általános mondanivalót valamilyen témán keresztül ki kell fejeznie, vagy hall egy jó mesét, és akkor azt el kell mondania?

– Egy író nagyrészt egész életében ugyanazt mondja, variálja, más-más műfajban. Engem már diákkoromtól fogva gyötört, foglalkoztatott egyén és közösség, ember és hatalom viszonya. Föltehetőleg már gyermekkoromban tapasztalhattam ennek mindenfajta megnyilatkozását, akár csendőrpofonok formájában, amelyeket a szüleink gyűjtögettek be, változatos és kalandos életük folyamán, akár pedig a mozgalmi munkában tapasztalhattam egy olyan konfliktuslehetőséget, illetve valóságos konfliktust, amely meghatározza mindenkor egy társadalmi, mozgalmi munkának a sikerét, de a társadalom életének a kialakulását is. Mármost, amit én megírtam, észrevehető, ha kicsit odafigyel az ember, ebből a problémakörből való, és ilyenformán újraolvasva Szervét és Kálvin konfliktusának a dokumentumait, olyan mondandóhoz találtam cselekményes keretet, amely bennem volt, és amelyet azelőtt más formában elmondtam ugyan, de nem találtam hozzá ilyen tömör, és bár történelemből vett, mégis élő cselekménykeretet.

– Jellemző és különleges Sütő András műveinek a nyelve. Írt is sokat arról, hogy figyeli a nyelvet, az emberek beszédét, hogy olyan a nyelvünk, mint egy ritka fogú fésű, kihullanak belőle a fogalmak. Mi hívta fel a figyelmét arra, hogy itt tenni kell, figyelni kell erre a dologra?

– Azon a tájon, a Mezőségen, ahol én születtem, és felnőttem, abban a zártságban a nyelv nagy metropolisaitól való elszakadottságban – nyelvi metropolisokat mondok, ilyen Tamási, ilyen Mikes Kelemen, ilyen Móricz – a mi mezőségi nyelvünk romlásnak indult. Ez gondba ejtett engem. Az én gondomra egyesek azt mondták, ugyan kérem, minek ezen sápítozni, amúgy is olyan korszakot élünk, amikor távlataiban már meg is jelent előttünk a megjósolt világnyelv, az egész emberiség egy nyelven fog beszélni. Tehát az egyetemes érdeket kellene inkább szem előtt tartani, nem ezt a kis sajátos kívánalmat, hogy a mezőségiek, ugye, a maguk nyelvét tökéletesen beszéljék. Erre én azt mondtam, és mondom változatlanul, hogy amennyiben ennek az egyetemesnek éppen erre a mi nyelvünkre fáj a foga, ezzel akarja kezdeni a Bábel utáni zűrzavarnak a megszüntetését, akkor üljön csak le szépen a fenekére, nekem ezen a nyelven még mondandóm van. Így került az írásaimba ennek a nyelvet javító szándéknak a gondja minden esetben. Másutt elmeséltem, hogyan, miként gyűjtögettem például olyan erős, nagy nyelvi közösségből a jelzőket, mint amilyen a székelység. A nyelv számomra nem öncél, hiszen az emberi kifejezés eszköze. Az ember, ha önmagát tartalmasan akarja kifejezni: nyelvi tisztaságra van szüksége. Az embernek ahhoz, hogy emberi módon létezzék egy adott társadalomban, hogy emberi méltóságát megtarthassa, annak jelét is tudja adni, ahhoz, hogy saját kultúráját tudja képviselni más kultúrákban, nyilvánvaló, hogy olyan nyelvi kifejezőkészségre van szüksége, amely a mi íróink legjobbjainak a nyelve. Ezt kellene nyilván elsajátítani.

– Tamási Áronnak mondtam egyszer, milyen szerencséje van, hogy a székely népnyelvet kapta örökül, ezért tud olyan szépen írni. Akkor azt mondta nekem: „Megcsináltam én azt.” Vagyis a nyelvet nem elég örökölni, a nyelvet minden író magához formálja, azért, hogy kifejezhesse azt, amit mondani akar.

– A nyelv gondolat is, a gondolat pedig a nyelv köntösében jelenik meg. Valószínű, ha egy írónak szegényesek a gondolatai, bizonyára szegényes a nyelve is. Tamásinak mélyen gondolatiak a novellái, csak meg kell találni ezeket a gondolatokat bennük.

– Igen, ez a gondolatiság jellemző Sütő András novelláira is, drámáira is, ezért természetes, hogy sok tanulmányt is írt. Ezek a dolgok valahogy összefüggenek. De az Anyám könnyű álmot ígér talán új formát is jelent a novellákhoz képest. Leír, aztán idéz újságokból, kicsit montázsszerű, emlékezésszerű, aztán novellisztikus, szóval bizonyos összetett formát jelent.

– Az első néhány novelláskötetem után elkapott az esszéírás varázsa, főleg Németh László hatására. Részint talán ennek is tulajdonítható, hogy megpróbáltam novellisztikus elemeket esszéisztikus elemekkel úgy ötvözni, hogy mondandómat a lehető legvilágosabban és -tömörebben fejezzem ki. Ebben persze része van a kor modern irodalmi irányzatainak is. Az esszéregénynek, az új hangvételnek a prózában, amely már nem a klasszikus, tiszta epika, hanem bonyolultabb, esszéisztikus elemekkel kevert.

– Egyre inkább a gondolatiság felé halad, és úgy érzem, ez természetes. Azt hiszem, hogy az író, hát megbocsásson, ahogy idősödik, egyre többet tapasztalt, egyre gazdagabbak a gondolatai. Ez teszi, a tapasztalat és a gondolat együtt, meg a nyelv, drámáit olyan vonzóvá. Most azt szeretném kérdezni, hogy amikor drámát ír, éppen úgy természetesen íródik-e, mint amikor leül egy novellát vagy egy regényt megírni? Hogy foglalkozott-e dramaturgiával például, vagy kit szeret a drámaírók közül, aki példaképe lenne? Ezek klasszikusan kitűnő drámák, a magyar irodalom nagy eredménye, hogy vannak. Hogyan születtek?

– A kérdés kissé nehéz, mert ha azt mondom, én nem tanultam dramaturgiát, azt mondja mindjárt valaki: nahát, látszik is, ha pedig azt mondom, hogy tanultam, nem mondanék igazat. Nyilvánvaló, hogy az ember többet olvas, mint amennyit ír, legalábbis én ezt tartom követelménynek. Végigolvastam nyilván a világirodalmat, a drámairodalmat is, tehát akarva-akaratlanul valami csak ragad az emberre dramaturgiából is. Én tudatosan ezt az úgynevezett színpadi rafinériát, amelyet Tolsztoj oly nagyon megvetett Shakespeare-ben, mondván, hogy ez szélhámosság, nem tanultam, pedig tanulnom kellett volna, főleg a vígjáték követelné ezt inkább. Én a drámáimat valójában ösztönösen írtam, rábízva magam a hőseim cselekedeteire. Nem kellett spekulálnom, nem írtam meg elsőnek a harmadik felvonást, hogy a frappáns végből induljak el az expozícióhoz, hanem elkezdtem a kiválasztott történetet megírni, s annak egyetlenegy belső napja volt – hogy Németh László szép kifejezését használjam –, az a belső nap, amelynek fénye a tulajdonképpeni mondandó volt; ez határozta meg mondataimat, ez a közérzet, amelyben írtam a drámát. Az én közérzetem pedig – úgy véltem – kifejezi a mi közösségi közérzetünket is. Ez diktálta nyilván a replikáimat.

– Közösségi közérzetet mondott, írásai a közösségből indulnak és oda térnek vissza: „Én nem felemelkedni akarok, hanem visszatérni, közöttük maradni, azok között, ahonnan való vagyok, ahova tartozom.” Ezt írta le többször. Most még talán beszéljünk arról, hogy mi a kapcsolata az utána következő nemzedékkel? Tanult-e tőlük valamit, és ők vajon elfogadták-e tanítójuknak?

– Nem tudom, hogy ők tanultak-e valamit tőlem, én persze tanulok tőlük is, az ember a gyermektől is tanul, ezért írtam könyvet László unokámról, mert tőle is lehet tanulni. A mi fiatal nemzedékünk nagyon sokat ígérő nemzedék, ismeretes, ugye, hogy egymás után röppentek fel a Forrás-nemzedék rajai, persze nem mindig úgy, ahogy ők szerették volna, vagy ahogy mi szerettük volna, de minden nemzedékből kivált néhány erős tehetség, aki nem vállalta azt, hogy elmenjen lepkefogónak, hanem konokul vállalta a közösségi küldetést: a mi nemzetiségünkét. Látható ma már, hogy a Forrás-nemzedékek legjobbjai jelentik azt az írói csapatot, amely a romániai magyar irodalom derékhadát jelenti.

– A romániai magyar irodalom a magyarországi irodalom vonzásában és kapcsolataiban is létezik, ugyanakkor elképzelem, hogy a román irodalom is, minthogy ismerik, fordítják, kapcsolatban van vele, és elképzelhető, hogy hatással van rá. Van-e különbség a két irodalom szemlélete, kifejezési formái között? Teremt-e ez valami érdekes és különleges egységet a romániai magyar irodalomban?

– Ezzel kapcsolatosan érdemes megemlítenünk, hogy bizonyos modern, jó értelemben vett modern irányzatok, áramlatok a mai román irodalomban hamarabb hoztak olyan eredményt, amire mi innen Vásárhelyről, Kolozsvárról fölfigyelhettünk. Nagyon eleven és izgalmas a mai román irodalom, mind a regényben, mind a költészetben s az esszében. Természetesen megvan a nemzeti sajátossága, amiként tagadhatatlan a romániai magyar irodalom nemzeti sajátossága is. Ezt elsősorban a nyelv és a hagyomány határozza meg. Nyilvánvaló persze, hogy egyazon valóság markában élve az esztétikai útkeresés, az esztétikai törekvések szubjektíve is egymáshoz kapcsolják a más-más nemzetiségű írókat. Jómagam fordításban is jelét adtam annak, hogy kit szeretek a román irodalom klasszikusaiból, kikhez vonzódom jobban. Ion Creangăról van szó, akiről már beszéltem televízióban is épp a magyarországi közönség előtt. Creangă szerintem Tamásinak egy Kárpátokon túli társa, ugyanaz a gondolkodás, a humornak ugyanaz a keserűségben megforgatott változata.

– Most már talán befejezésül arról is beszélhetnénk, mivel foglalkozik most, regényt vagy drámát tervez, vagy tanulmányon dolgozik?

– Nem szívesen beszélek egy idő óta terveimről, ugyanis gyakorta kiderül, hogy egyet mond az ember, és más sikeredik belőle. A közmondás szerint akkor mondjál hoppot, ha általugrottad az árkot. Árok előtt állok megint, a kérdésére tehát elmondanám, hogy regényen dolgozom, amely hosszabb időre köt le, nem tudom, mennyi időre. Harang a szélben című regényemet szeretném befejezni az elkövetkezendő egy-két esztendőben.