Tíz kérdés Sütő Andráshoz^*

– „Egy napon így szólt anyám: – Írhatnál rólunk is valami könyvet. – Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen – mondta.” Halántéktáji fájdalomról, könnyű álomról írt már azóta nem is egy könyvet. Most a kezemet, vállamat fogja. Mit kérdezzek, mit írjak így? Torokszorítóan tudnom kell: ha hallgat is, ugyanazt mondja: igaz legyen.

Szavakat tanulunk, mondatokká fűzzük őket, de mire a nyelvünket megtanulnánk, gyakran nem tudunk már szólni: szürke kis szókincsünk a szegényes maradék. Ki „engedte hozzád a szavakat”, ki tanított az el nem felejthető magyar beszédre?

– A Sütő és (anyai ágon) a Székely család Pusztakamarás egyik legnagyobb családja, amelyből mindig kikerültek mesélő férfiak, asszonyok. Telenként olyan folklórt borítottak az asztalra, melyet azóta már nem látok-hallok, el is tűnt velük. Apai nagyapám is, téli estéken, ilyen mesével tartott. Pontosabban: félig a saját meg a falu életéből, félig a mesevilágból vett történetekkel fogott maga mellé az öreg. Apám pedig, ha tehette: hordta haza a könyveket a papi lakból. Másutt, ahol nem volt efféle példa, nemigen olvastak a gyerekek. De én kezdettől természetes társamnak tudtam az írott betűt. S kedvet adott az olvasásra Kemény Zsigmond hagyatékának őrzője, Kemény báróné is (nem bárónő, mert csak a férje után lett az), aki összegyűjtötte odahaza a kicsi szórvány magyar iskolát, s felolvasott Benedek Elek meséiből. S az ilyen irodalomkedvelő gyermek sorsát a Budapestre, majd 1920 után Bukarestbe kirajzott rokonság is meghatározta. Ez a sok jövő-menő cselédember nem kevés könyvvel és olyan történetekkel traktált bennünket, hogy leesett az állunk. Valahogy kialakult: ezeket meg kellene írnia valakinek. S amikor – már gyerekfejjel – nekifogtam, számon is tartották, hogy ez vagy az kicsoda. Csak akkor persze, amikor mindez kitudódott, mert talán csak anyám volt, aki előtt nem röstelltem az írást. Hisz tudtam, nem férfias munka: kapálás, kaszálás ez. De, minthogy szüleim is olvasták Jókait, Mikszáthot, fölbátorodtam. S a mindig szájukon ülő ének is az írás felé hajlított: metaforáival, hasonlataival arra kényszerítette az embert, hogy a mindennapi beszéd hátsó tartományaiban is megforduljon.

– Ha nem tudnám a folytatást, aggódva kérdezném mégis: miképpen jutottál tovább, hiszen az induláshoz és emelkedéshez nemcsak lehetőség, de felhajtóerő és összejátszó véletlenek sokasága is kell…

– Kálvinnak egy szolgáját, Jenei Sándor tiszteletest kell elsőül megemlítenem, aki elintézte, hogy a Bethlen Kollégiumba fölvegyenek, s még segélyt is kapjak. Akkortájt ugyanis a továbbtanulásban esztendőnként ha tíz-tizenöt mezőségi gyermeket támogattak. S minden negyedévben köszönőlevelet írtunk érte az esperes úrnak. Fölvettek, de csak mert bíztak benne, hogy az egyház kebelében maradunk. Én viszont átmentem Kolozsvárra, a református kollégiumba. Úgy mentem át Kolozsvárra, hogy ott már a közlés nagy örömeit, kísértéseit is átélhettem. Vita Zsigmondnak köszönhetem ezt, a kitűnő művelődéstörténésznek (akinek Áprily-monográfiája sem megkerülhető), irodalomtanáromnak. No meg Balázs Jánosnak, aki szintén magyart tanított; könyveit kölcsönadta, s Adyra rányitotta a szememet. S nemcsak engem segített, hogy már korán kiéljem íráshajlamomat, az egész osztály valósággal újra felidézte a népi, forradalmi korszakot. Vele jutottunk el Móriczhoz, Veres Péterhez, Illyés Gyulához… Ötödik gimnazista voltam, amikor Balogh Edgár felszólított: legyek az általa szerkesztett Világosság munkatársa. Ő csípett fülön tehát, hogy bevezessen az újságírásba. Nyakig belemerülhettünk az akkori társadalmi harcokba: földosztás, a baloldali erők küzdelme, a romániai magyar intézmények megszervezése stb. Többes számot használtam, mert ebben mind részt vettünk, akik a sajtóba becsöppentünk.

– Nem csupán arcban, életkorban (olykor lélekben is) szakállas fiatal írók évadján az embert elgondolkoztatja az ilyen merész indítás-indulás. Ki volt, aki nemcsak biztatott, hanem kézen is fogott?

– Gaál Gábor, aki első írásomat az Utunk-ban közölte. Jelszava volt: ha a föld alól is, de elő kell keríteni az írókat az új irodalom számára. Az egész romániai magyar literatúra vezető alakja nem volt rest nyolcvan-kilencven novellát szinte betűről betűre megvitatni, hogy egyetlen jó írást találjon. Arról beszélt: a valóságot tisztelni kell. Mindannyiunkon, akkor indulókon ezt kérte számon. Gaál Gábornak egyebek mellett azt is köszönheti az én nemzedékem, hogy az idillikus ábrázolás csapdáit, amelyek mindannyiunk lába alatt tátongtak, jószerivel elkerülhettük. Nem írtam, nem írhattam kiagyalt figurákat – talán épp ezért közölték Hajnali győzelem című írásomat.

– Tisztelet, becsület Gaál Gábornak, s mindazoknak, akik utadat, s általában is: az őrző és megújító tehetség útját egyengetik. De azért úgy hiszem, a kézfogás, sőt: a legnemesebb, legbölcsebb tanács is kevés…

– Veres Péter nézete: ne azt írjuk, amit a valóságról gondolunk, hanem amit látunk belőle. Írásom hősei (a szegény emberek, akik egy éjjel összeadják az útiköltséget, hogy védelemért a párthoz forduljanak) jórészt ma is élő nagybátyáim és unokatestvéreim. Magam is jártam velük a kölcsönpénzért. A többi írást is valamilyen alkalom, panasz, mozgalom kérte tőlem: mindig igazi személyek, mindig a konkrét társadalmi élet. Talán egyik szerencsém volt, hogy bár az irodalmi életbe már kamaszfejjel egy csapásra beleestem, olyan „generálisok” vettek körül – Asztalos István, Balogh Edgár, Gaál Gábor, Horváth István –, akik az irodalmat nem tekintették öncélúnak. Tehát irodalmi ambíció és népélet, nemzetiségi szervezkedés; novella és népi kollégium; vers és falujárás; tanulmány és földosztás; publicisztika és új középiskola egy tőről fakadt az én életemben. Nyakig a közügyekben, a lét igazi helyzeteiben, a szülőhaza, Székelyföld ügyes-bajos dolgaiban – hirtelenében át kellett karolni az egész világot, amelyben az ember tevékenykedett. Úgyszólván minden íráshoz végigküzdöttem valamit. A hivatásos író életformája – nagy dolgozószoba, pipázás, elmélkedés – távol állt, s mindmáig távol áll tőlem. Ezért is írtam oly keveset. Nem ontottam a könyveket, hisz ahány regényem, novellám, drámám: valamiképpen mind elvégzett dolgok kicsapódása volt. Mielőtt például egyik legvitatottabb írásomat papírra vetettem, végigszenvedtem az igazságtalanságot, mely apámmal megesett. Hogy szegényember létére kuláklistára vették. S nemcsak szüleim sorsát éreztem, tudtam; a Falvak Népe című lap főszerkesztőjeként az egész paraszti világot közelről, a magam bőrén érzékelhettem. A bukdácsoló kisember mindennapjait velük együtt megéltem. Illyés mondja: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, – azzal, ecsém: hova mész!” Az én esetemben fontosabb volt, hogy honnan jövök. A család morális súlya meghatározta – s gondolom, mindvégig így lesz ez már –, hogy mit írjak. Az, hogy az ember hazamegy és tíz-húsz falubeli felrikkant: „Ezt mondd el, öcsém!”, elég széles medret kínál arra, hogy egy ilyen kicsi világról olyasmit szóljak, ami másokat is érdekelhet. Egyetemes tanulságok felé lehet – kell! – jutni így, a Németh László emlegette „belső Nap” irányába. S kötelező ehhez igazodni, bármilyen semmi mozzanatot ragad is meg a tollforgató. Anyám könnyű álmot ígér című könyvem ilyen előzmények után próbálja valamiképpen összegezni azt, ami addig történt.

– Nyelvi szépségről, gazdagságról is szólnak munkásságod értékelői, s nem emlegeti senki ajkbiggyesztve a szokásos „de”-bekezdésben fenntartásait. Mondogatják pedig máskor: van, akit a nyelv birtoklása – bezár.

– Az otthon, az anyanyelv ismerete és birtoklása elegendő volt ahhoz, hogy távoli s nem paraszti körben olyan mondanivalót sugalljon, mely azért egy család, egy nemzetiség számára is mond valamit. Gondolok Perzsák című úti tűnődésemre. Írásom témája, ha jól meggondolom, ennek a kis közösségnek a létéből került elém. Csak összegeznem kellett egy folyamatot, egy vándorgondolat haladását a történelemben: anyanyelvünk kérdéseit. Mert az anyanyelv őrzése nem valamilyen öncélú, fölösleges ragaszkodás valamihez, hanem talán a legfontosabb ismérve nemzetnek, nemzetiségnek… Ezért is javasoltam Tamási Áronra emlékezvén a farkaslakiaknak: „Hogy szolgál a kedves egészsége” helyett „Hogy szolgál a kedves anyanyelve” kérdéssel-köszönéssel tiszteljék meg ezután egymást. S nemcsak a romlás miatt, mert védeni kell a tisztaságát. Egyszerűen, mivel másként nem képviselheti az ember a nemzetiségi kultúrát. A dolgok természetéből adódik, hogy a nyelvvédelemnek nálunk az irodalom a legfőbb lehetősége. Bizonyára ezzel is magyarázható, hogy talán még soha nem fogadták ilyen érdeklődéssel az e tárgykörbe tartozó munkákat. Egyik-másik – tudományos – könyvet olyan példányszámban lehetne eladni, mint az Olcsó Könyvtár-sorozat köteteit. A legkülönbözőbb nyelvészeti dolgozatokat is hiába keresnénk: két-három nap alatt elfogynak. Sajátos jelenség ez: az emberek újra átélik az anyanyelvvel való találkozás örömét. S azok, akik egy-egy romlási periódus után (épp az irodalom) szépségéhez visszajutnak – kétszeresen örülnek. A jó könyvvel, színházi előadással találkozók egyszersmind rádöbbennek saját nyelvi szegénységükre is.

– Hagyományőrzés, értékmentés – mindig is dolga volt a nyelvnek. De – visszatérve az imént már említett nézethez – ha a nyelv túlburjánzik, rátelepedhet a gondolatra is…

– Ha kicsi a fazék, kifolyik belőle az étel. Ha nincs gondolat, túlcsordul a nyelv. De tévednek azok, akik azt mondják: ami nyelvileg gazdag, az vagy stílus-romantika, vagy népieskedés. Egyesek az árnyaltságot, a nyelv eredeti, még el nem koptatott színeit is hajlandók ennek minősíteni – mivelhogy ők ezeket nem ismerik. Vélekedésük a tehetség fogyatékosságait is elárulja. Nem hiszem, hogy az írói képesség felmérésében a nyelvet figyelmen kívül lehetne hagyni. Mert maga a nyelv termi, teremti a gondolatot is. Ahol sorvad, a gondolat is elfogy. Tapasztalatom: ha valaki úgy akar újat mondani, hogy tárgyias konyhanyelven próbál töredezett hangulati elemeket valamelyes „modern” elgondolás jegyében közölni, kiderül: ez csak a gondolati és nyelvi tehetetlenség megnyilvánulása… Divat volt Tamási, sőt: Mikes Kelemen lebecsülése. De ezt csak azok hirdették, akik nem jutottak el ahhoz az élményhez, amely teremtő örömet hozhat ebben a munkában. Nézetükkel nyilván azt a közeget is lebecsülik, amelyhez fordulnak. Pedig a közeg az a nép, amely olvassa (ha olvassa) az embert. Az ilyen „újítók” nem befelé, hanem ki akarnak törni, holott minden kitörési szándék csak teljes kudarcba fúlhat, ha nem tudunk a közösségbe bejutni. Mert a közösség óriási hangszer, önkifejezésünket teszi lehetővé… Hagyomány és megújulás, megőrzés és szakítás egysége? Amikor ilyen konfliktusokat próbáltak teremteni, a vitára rendszerint a művek tettek pontot. Ady és a XVI. századi nyelv, Tamási és Mikes Kelemen, Kós Károly és az erdélyi krónikaírók – és sorolhatnók a többi példát. S ha a náluk modernebbnek ítélteket vesszük: a legfiatalabbak között is akad, aki úgy korszerű, hogy az erdélyi magyarság legősibb ízeit lopja verseibe… De: nem vetünk-e éppen így korlátokat irodalmunk külhoni érvényesülése elé? Tamásit nehéz románra lefordítani. Tolsztojt is bizonyára, mert eredetiben természetesen sokkal gazdagabb. Ám a nyelvi gazdagság – ismétlem – gondolati gazdagság. A tolmácsolásnak tehát nem a nyelv az akadálya. Tamásit egy román Tamási, Tolsztojt egy fordító Tolsztoj tudná a leghitelesebben visszaadni.

– Regényt, esszét, más prózai írást mindig is olvashattunk tolladból, de a dráma nemrégiben lett igazi műfajod. Miért kellett műfajt váltanod, s hozzá mintegy segítőtársul hívnod a történelmet?

– Kezdjük azzal: nem tekintem magam hivatásos drámaírónak. Ha az volnék, több drámát írnék. A kényszer vitt rá, hogy műfajt változtassak. Sem az Egy lócsiszár virágvasárnapja, sem a Kálvin–Szervét-dráma nem úgy került elibém, hogy abból regényt vagy esszét írhattam volna. Mindkettő annyira tisztán drámai formát követelt, hogy csak ebben a formában fejezhettem ki mindazt, ami évtizedek alatt felgyülemlett bennem. A Csillag a máglyán drámai magva – két embernek a küzdelme –, beszéltem már erről a Kortárs-ban: majdnem gyermekkorom óta foglalkoztatott. Amiről én szólni akartam: az ember a hatalom karjában, s a hatalom az ember kezében. Ha ehhez a históriát megidéztem, tettem azért, mert a történelem számomra nem valamiféle lezárt szakasza életünknek, hanem állandóan jelen levő feszítőerő. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos távlat kell egy-egy drámai hős méreteinek kialakításához. S ezt az idő megtette Kálvin, Szervét vagy Kolhaas Mihály esetében. De különben is: sokkal nehezebben tudná ezt a mondandót az ember a jelenből kiemelt hősökkel közölni. Hisz például bizonyos cselekvésbeli végletek kikristályosodott formában jelentkeznek a történelemben. A jelen ugyanezeket csak töredékeiben, elszórt részleteiben mutatja. De a nyelvi megfontolás is arra késztetett, hogy gondolataimat históriai keretben mondjam el. Egy bizonyos drámai nyelvezet történelmi alak szájából elfogadható, de nem fogadható el mondjuk egy járási bíróéból. Ezenkívül lírai hajlamaim is közrejátszottak abban, hogy ezt a formát válasszam… Ezért maradok drámaíróként egyelőre ilyen történelmi távlatban. A két darab folytatásaként, ugyanabban a gondolati körben maradva akarom megírni a Káin és Ábel című drámát. Szembesítve az egyént egy mitológiai hatalommal, mely miatt az első gyilkosság megesett. Csupán, mert Ábel füstje felfelé ment, e mitológiai szeszély áldozatai lettek mindketten. Erről csak ennyit, mert ahogy a közmondás tartja: „Akkor mondjál hoppot, ha átugrottad az árkot.”

– Engedjétek hozzám jönni a szavakat című, ugyancsak készülő írásodból olvashattunk is már részletet a Tiszatáj-ban. Ez éppenséggel nem történelmi tárgyú…

– Ebben a könyvecskében a nyelv születésének nyomába próbálok szegődni – unokám vezetésével. A gyermek ugyanis életének első két esztendejét velünk, nagyszüleivel töltötte. A nyelv, a fogalmak, a szavak születése ragadott el. S a szinte pazarló gondoskodás: hogy egy fenyő megfoganjon, talán millió mag is kell, s egy család megszámlálhatatlan próbálkozása, heroikus bábáskodása ahhoz, hogy egyetlen szó megszülessék. Beszélünk egy nyelvet, és nem is sejtjük, hogy ez milyen fáradságos közösségi munka eredménye. Ha tudnánk, bizonyára jobban meggondolnánk, hogyan sáfárkodjunk vele… Készül egy másik munkám is: regény, Harang a szélben címmel. Mezőségi történet ugyanannak a „törzsnek” a bolyongásáról, amelyet az Anyám-ban megírtam. Csak ezúttal másfajta tapasztalatok összegzéseként.

– Íróink nemigen olvassák egymás műveit. A fiatalokét még kevésbé – talán mert oly sokan vannak. Polcaidon kortársaid s az újak kötetei. Kérdezem, kissé tiszteletlenül: olvasod is őket?

– Van itt jó néhány kötet Kemény Zsigmond könyvtárából, még ő maga javította ki a sajtóhibákat. Vannak különböző háború utáni szerzemények. S gyülekeznek szép számmal a Kriterion kiadványai is. Csak azt próbálom itt összegyűjteni, ami majdnem kézikönyvszámba megy. Legtöbb a tanulmány meg a vers. Kortársaimat egyébként „hivatalból” is számon tartom: az Írószövetség alelnökeként. Amennyire lehet, mindegyiküket olvasom. De van azért elmaradásom. Röstellem, s megint Gaál Gábor jut eszembe. Ha könyvet kapott, másnap már közölte: „Kérném, elolvastam a dolgozatát.” Valahogy így kellene a fiatalokra figyelnünk. S legalább annyit tenni értük, mint miértünk tettek az öregek. Veres Péter például úgyszólván minden írásomra kicsi, zöld levelezőlapot küldött, sőt: hosszas levelekben is kifejtette a véleményét. Figyelmeztetve, hogy ez anekdotikus, az nem tárgyszerűen pontos… Nemcsak az a fontos tehát, hogy anyagilag, munkalehetőségekben ki, mit kap. Épp ezért sokszor felteszem magamnak a kérdést: törődünk-e eleget azzal, hogy a fiatalok miképpen igazodnak el a szakma s a világ dolgaiban? Talán volt részünk abban, hogy azok, akik kezdetben elvetették az irodalom közösségi szerepét, a valóságot markukba fogva végül is visszatértek a közösséghez.

– S vajon a középnemzedék, amelyhez tartozol, hivatása magaslatán áll-e mindig? Mit ér ma az egykori világmegváltó szándék?

– A középnemzedék (gúnyolódó kedvűek szerint: a középkoriak) annak idején valóban a világot akarta megváltani. Aztán kiderült: szép számmal akadt, aki csak az önmegváltásra gondolt. Erről mondtam egyik jegyzetemben: „Ejtőernyős csapatként szálltak le, de egyesek, fegyvereiket elhajítván, elmentek lepkét fogni.” Pedig írónak lenni ma sem kevesebb, mint jól meghatározott közösségi, nemzeti, nemzetiségi gondokat viselni. Ám e szemléletnek valamilyen jelét is kell adni! Ellentmond ennek a nihilista nemzetiségi magatartás. De a kozmopolitizmusnak az a sajátos válfaja is, mely azt vallja: a világ egyetlen nagy város, és mindegy, hogy annak melyik utcájában lakunk. Ha ez magánügy – eb, aki bánja. De ha kisugárzik egy közösség magatartására: óhatatlanul is kárt okozhat. Önnön ügyétől idegeníti el az embert. Mintha valaki azt mondaná: nemcsak a más, hanem a saját dolgába sem avatkozik bele. Ez a felfogás – akár tudja az illető, akár nem: viaszarcú lényeket termel, élettelen közösséget, amelynek nincs semmilyen sajátossága. Utcát utca mellé, amelyben valóban mindegy, hogy melyik viaszház viaszlakója vagyok. Nem érdemes hát azon töprengenünk, hogy melyik nemzedék mit vétett, mit mulasztott a világmegváltásban. Van elég mai és holnapi tennivalónk. Az arcunkat nem szabad elveszítenünk.

Nádor Tamás