A bölcsőhely parancsai

 

Tíz kérdés Sütő Andráshoz^*

– „Egy napon így szólt anyám: – Írhatnál rólunk is valami könyvet. – Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen – mondta.” Halántéktáji fájdalomról, könnyű álomról írt már azóta nem is egy könyvet. Most a kezemet, vállamat fogja. Mit kérdezzek, mit írjak így? Torokszorítóan tudnom kell: ha hallgat is, ugyanazt mondja: igaz legyen.

Szavakat tanulunk, mondatokká fűzzük őket, de mire a nyelvünket megtanulnánk, gyakran nem tudunk már szólni: szürke kis szókincsünk a szegényes maradék. Ki „engedte hozzád a szavakat”, ki tanított az el nem felejthető magyar beszédre?

– A Sütő és (anyai ágon) a Székely család Pusztakamarás egyik legnagyobb családja, amelyből mindig kikerültek mesélő férfiak, asszonyok. Telenként olyan folklórt borítottak az asztalra, melyet azóta már nem látok-hallok, el is tűnt velük. Apai nagyapám is, téli estéken, ilyen mesével tartott. Pontosabban: félig a saját meg a falu életéből, félig a mesevilágból vett történetekkel fogott maga mellé az öreg. Apám pedig, ha tehette: hordta haza a könyveket a papi lakból. Másutt, ahol nem volt efféle példa, nemigen olvastak a gyerekek. De én kezdettől természetes társamnak tudtam az írott betűt. S kedvet adott az olvasásra Kemény Zsigmond hagyatékának őrzője, Kemény báróné is (nem bárónő, mert csak a férje után lett az), aki összegyűjtötte odahaza a kicsi szórvány magyar iskolát, s felolvasott Benedek Elek meséiből. S az ilyen irodalomkedvelő gyermek sorsát a Budapestre, majd 1920 után Bukarestbe kirajzott rokonság is meghatározta. Ez a sok jövő-menő cselédember nem kevés könyvvel és olyan történetekkel traktált bennünket, hogy leesett az állunk. Valahogy kialakult: ezeket meg kellene írnia valakinek. S amikor – már gyerekfejjel – nekifogtam, számon is tartották, hogy ez vagy az kicsoda. Csak akkor persze, amikor mindez kitudódott, mert talán csak anyám volt, aki előtt nem röstelltem az írást. Hisz tudtam, nem férfias munka: kapálás, kaszálás ez. De, minthogy szüleim is olvasták Jókait, Mikszáthot, fölbátorodtam. S a mindig szájukon ülő ének is az írás felé hajlított: metaforáival, hasonlataival arra kényszerítette az embert, hogy a mindennapi beszéd hátsó tartományaiban is megforduljon.

– Ha nem tudnám a folytatást, aggódva kérdezném mégis: miképpen jutottál tovább, hiszen az induláshoz és emelkedéshez nemcsak lehetőség, de felhajtóerő és összejátszó véletlenek sokasága is kell…

– Kálvinnak egy szolgáját, Jenei Sándor tiszteletest kell elsőül megemlítenem, aki elintézte, hogy a Bethlen Kollégiumba fölvegyenek, s még segélyt is kapjak. Akkortájt ugyanis a továbbtanulásban esztendőnként ha tíz-tizenöt mezőségi gyermeket támogattak. S minden negyedévben köszönőlevelet írtunk érte az esperes úrnak. Fölvettek, de csak mert bíztak benne, hogy az egyház kebelében maradunk. Én viszont átmentem Kolozsvárra, a református kollégiumba. Úgy mentem át Kolozsvárra, hogy ott már a közlés nagy örömeit, kísértéseit is átélhettem. Vita Zsigmondnak köszönhetem ezt, a kitűnő művelődéstörténésznek (akinek Áprily-monográfiája sem megkerülhető), irodalomtanáromnak. No meg Balázs Jánosnak, aki szintén magyart tanított; könyveit kölcsönadta, s Adyra rányitotta a szememet. S nemcsak engem segített, hogy már korán kiéljem íráshajlamomat, az egész osztály valósággal újra felidézte a népi, forradalmi korszakot. Vele jutottunk el Móriczhoz, Veres Péterhez, Illyés Gyulához… Ötödik gimnazista voltam, amikor Balogh Edgár felszólított: legyek az általa szerkesztett Világosság munkatársa. Ő csípett fülön tehát, hogy bevezessen az újságírásba. Nyakig belemerülhettünk az akkori társadalmi harcokba: földosztás, a baloldali erők küzdelme, a romániai magyar intézmények megszervezése stb. Többes számot használtam, mert ebben mind részt vettünk, akik a sajtóba becsöppentünk.

– Nem csupán arcban, életkorban (olykor lélekben is) szakállas fiatal írók évadján az embert elgondolkoztatja az ilyen merész indítás-indulás. Ki volt, aki nemcsak biztatott, hanem kézen is fogott?

– Gaál Gábor, aki első írásomat az Utunk-ban közölte. Jelszava volt: ha a föld alól is, de elő kell keríteni az írókat az új irodalom számára. Az egész romániai magyar literatúra vezető alakja nem volt rest nyolcvan-kilencven novellát szinte betűről betűre megvitatni, hogy egyetlen jó írást találjon. Arról beszélt: a valóságot tisztelni kell. Mindannyiunkon, akkor indulókon ezt kérte számon. Gaál Gábornak egyebek mellett azt is köszönheti az én nemzedékem, hogy az idillikus ábrázolás csapdáit, amelyek mindannyiunk lába alatt tátongtak, jószerivel elkerülhettük. Nem írtam, nem írhattam kiagyalt figurákat – talán épp ezért közölték Hajnali győzelem című írásomat.

– Tisztelet, becsület Gaál Gábornak, s mindazoknak, akik utadat, s általában is: az őrző és megújító tehetség útját egyengetik. De azért úgy hiszem, a kézfogás, sőt: a legnemesebb, legbölcsebb tanács is kevés…

– Veres Péter nézete: ne azt írjuk, amit a valóságról gondolunk, hanem amit látunk belőle. Írásom hősei (a szegény emberek, akik egy éjjel összeadják az útiköltséget, hogy védelemért a párthoz forduljanak) jórészt ma is élő nagybátyáim és unokatestvéreim. Magam is jártam velük a kölcsönpénzért. A többi írást is valamilyen alkalom, panasz, mozgalom kérte tőlem: mindig igazi személyek, mindig a konkrét társadalmi élet. Talán egyik szerencsém volt, hogy bár az irodalmi életbe már kamaszfejjel egy csapásra beleestem, olyan „generálisok” vettek körül – Asztalos István, Balogh Edgár, Gaál Gábor, Horváth István –, akik az irodalmat nem tekintették öncélúnak. Tehát irodalmi ambíció és népélet, nemzetiségi szervezkedés; novella és népi kollégium; vers és falujárás; tanulmány és földosztás; publicisztika és új középiskola egy tőről fakadt az én életemben. Nyakig a közügyekben, a lét igazi helyzeteiben, a szülőhaza, Székelyföld ügyes-bajos dolgaiban – hirtelenében át kellett karolni az egész világot, amelyben az ember tevékenykedett. Úgyszólván minden íráshoz végigküzdöttem valamit. A hivatásos író életformája – nagy dolgozószoba, pipázás, elmélkedés – távol állt, s mindmáig távol áll tőlem. Ezért is írtam oly keveset. Nem ontottam a könyveket, hisz ahány regényem, novellám, drámám: valamiképpen mind elvégzett dolgok kicsapódása volt. Mielőtt például egyik legvitatottabb írásomat papírra vetettem, végigszenvedtem az igazságtalanságot, mely apámmal megesett. Hogy szegényember létére kuláklistára vették. S nemcsak szüleim sorsát éreztem, tudtam; a Falvak Népe című lap főszerkesztőjeként az egész paraszti világot közelről, a magam bőrén érzékelhettem. A bukdácsoló kisember mindennapjait velük együtt megéltem. Illyés mondja: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, – azzal, ecsém: hova mész!” Az én esetemben fontosabb volt, hogy honnan jövök. A család morális súlya meghatározta – s gondolom, mindvégig így lesz ez már –, hogy mit írjak. Az, hogy az ember hazamegy és tíz-húsz falubeli felrikkant: „Ezt mondd el, öcsém!”, elég széles medret kínál arra, hogy egy ilyen kicsi világról olyasmit szóljak, ami másokat is érdekelhet. Egyetemes tanulságok felé lehet – kell! – jutni így, a Németh László emlegette „belső Nap” irányába. S kötelező ehhez igazodni, bármilyen semmi mozzanatot ragad is meg a tollforgató. Anyám könnyű álmot ígér című könyvem ilyen előzmények után próbálja valamiképpen összegezni azt, ami addig történt.

– Nyelvi szépségről, gazdagságról is szólnak munkásságod értékelői, s nem emlegeti senki ajkbiggyesztve a szokásos „de”-bekezdésben fenntartásait. Mondogatják pedig máskor: van, akit a nyelv birtoklása – bezár.

– Az otthon, az anyanyelv ismerete és birtoklása elegendő volt ahhoz, hogy távoli s nem paraszti körben olyan mondanivalót sugalljon, mely azért egy család, egy nemzetiség számára is mond valamit. Gondolok Perzsák című úti tűnődésemre. Írásom témája, ha jól meggondolom, ennek a kis közösségnek a létéből került elém. Csak összegeznem kellett egy folyamatot, egy vándorgondolat haladását a történelemben: anyanyelvünk kérdéseit. Mert az anyanyelv őrzése nem valamilyen öncélú, fölösleges ragaszkodás valamihez, hanem talán a legfontosabb ismérve nemzetnek, nemzetiségnek… Ezért is javasoltam Tamási Áronra emlékezvén a farkaslakiaknak: „Hogy szolgál a kedves egészsége” helyett „Hogy szolgál a kedves anyanyelve” kérdéssel-köszönéssel tiszteljék meg ezután egymást. S nemcsak a romlás miatt, mert védeni kell a tisztaságát. Egyszerűen, mivel másként nem képviselheti az ember a nemzetiségi kultúrát. A dolgok természetéből adódik, hogy a nyelvvédelemnek nálunk az irodalom a legfőbb lehetősége. Bizonyára ezzel is magyarázható, hogy talán még soha nem fogadták ilyen érdeklődéssel az e tárgykörbe tartozó munkákat. Egyik-másik – tudományos – könyvet olyan példányszámban lehetne eladni, mint az Olcsó Könyvtár-sorozat köteteit. A legkülönbözőbb nyelvészeti dolgozatokat is hiába keresnénk: két-három nap alatt elfogynak. Sajátos jelenség ez: az emberek újra átélik az anyanyelvvel való találkozás örömét. S azok, akik egy-egy romlási periódus után (épp az irodalom) szépségéhez visszajutnak – kétszeresen örülnek. A jó könyvvel, színházi előadással találkozók egyszersmind rádöbbennek saját nyelvi szegénységükre is.

– Hagyományőrzés, értékmentés – mindig is dolga volt a nyelvnek. De – visszatérve az imént már említett nézethez – ha a nyelv túlburjánzik, rátelepedhet a gondolatra is…

– Ha kicsi a fazék, kifolyik belőle az étel. Ha nincs gondolat, túlcsordul a nyelv. De tévednek azok, akik azt mondják: ami nyelvileg gazdag, az vagy stílus-romantika, vagy népieskedés. Egyesek az árnyaltságot, a nyelv eredeti, még el nem koptatott színeit is hajlandók ennek minősíteni – mivelhogy ők ezeket nem ismerik. Vélekedésük a tehetség fogyatékosságait is elárulja. Nem hiszem, hogy az írói képesség felmérésében a nyelvet figyelmen kívül lehetne hagyni. Mert maga a nyelv termi, teremti a gondolatot is. Ahol sorvad, a gondolat is elfogy. Tapasztalatom: ha valaki úgy akar újat mondani, hogy tárgyias konyhanyelven próbál töredezett hangulati elemeket valamelyes „modern” elgondolás jegyében közölni, kiderül: ez csak a gondolati és nyelvi tehetetlenség megnyilvánulása… Divat volt Tamási, sőt: Mikes Kelemen lebecsülése. De ezt csak azok hirdették, akik nem jutottak el ahhoz az élményhez, amely teremtő örömet hozhat ebben a munkában. Nézetükkel nyilván azt a közeget is lebecsülik, amelyhez fordulnak. Pedig a közeg az a nép, amely olvassa (ha olvassa) az embert. Az ilyen „újítók” nem befelé, hanem ki akarnak törni, holott minden kitörési szándék csak teljes kudarcba fúlhat, ha nem tudunk a közösségbe bejutni. Mert a közösség óriási hangszer, önkifejezésünket teszi lehetővé… Hagyomány és megújulás, megőrzés és szakítás egysége? Amikor ilyen konfliktusokat próbáltak teremteni, a vitára rendszerint a művek tettek pontot. Ady és a XVI. századi nyelv, Tamási és Mikes Kelemen, Kós Károly és az erdélyi krónikaírók – és sorolhatnók a többi példát. S ha a náluk modernebbnek ítélteket vesszük: a legfiatalabbak között is akad, aki úgy korszerű, hogy az erdélyi magyarság legősibb ízeit lopja verseibe… De: nem vetünk-e éppen így korlátokat irodalmunk külhoni érvényesülése elé? Tamásit nehéz románra lefordítani. Tolsztojt is bizonyára, mert eredetiben természetesen sokkal gazdagabb. Ám a nyelvi gazdagság – ismétlem – gondolati gazdagság. A tolmácsolásnak tehát nem a nyelv az akadálya. Tamásit egy román Tamási, Tolsztojt egy fordító Tolsztoj tudná a leghitelesebben visszaadni.

– Regényt, esszét, más prózai írást mindig is olvashattunk tolladból, de a dráma nemrégiben lett igazi műfajod. Miért kellett műfajt váltanod, s hozzá mintegy segítőtársul hívnod a történelmet?

– Kezdjük azzal: nem tekintem magam hivatásos drámaírónak. Ha az volnék, több drámát írnék. A kényszer vitt rá, hogy műfajt változtassak. Sem az Egy lócsiszár virágvasárnapja, sem a Kálvin–Szervét-dráma nem úgy került elibém, hogy abból regényt vagy esszét írhattam volna. Mindkettő annyira tisztán drámai formát követelt, hogy csak ebben a formában fejezhettem ki mindazt, ami évtizedek alatt felgyülemlett bennem. A Csillag a máglyán drámai magva – két embernek a küzdelme –, beszéltem már erről a Kortárs-ban: majdnem gyermekkorom óta foglalkoztatott. Amiről én szólni akartam: az ember a hatalom karjában, s a hatalom az ember kezében. Ha ehhez a históriát megidéztem, tettem azért, mert a történelem számomra nem valamiféle lezárt szakasza életünknek, hanem állandóan jelen levő feszítőerő. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos távlat kell egy-egy drámai hős méreteinek kialakításához. S ezt az idő megtette Kálvin, Szervét vagy Kolhaas Mihály esetében. De különben is: sokkal nehezebben tudná ezt a mondandót az ember a jelenből kiemelt hősökkel közölni. Hisz például bizonyos cselekvésbeli végletek kikristályosodott formában jelentkeznek a történelemben. A jelen ugyanezeket csak töredékeiben, elszórt részleteiben mutatja. De a nyelvi megfontolás is arra késztetett, hogy gondolataimat históriai keretben mondjam el. Egy bizonyos drámai nyelvezet történelmi alak szájából elfogadható, de nem fogadható el mondjuk egy járási bíróéból. Ezenkívül lírai hajlamaim is közrejátszottak abban, hogy ezt a formát válasszam… Ezért maradok drámaíróként egyelőre ilyen történelmi távlatban. A két darab folytatásaként, ugyanabban a gondolati körben maradva akarom megírni a Káin és Ábel című drámát. Szembesítve az egyént egy mitológiai hatalommal, mely miatt az első gyilkosság megesett. Csupán, mert Ábel füstje felfelé ment, e mitológiai szeszély áldozatai lettek mindketten. Erről csak ennyit, mert ahogy a közmondás tartja: „Akkor mondjál hoppot, ha átugrottad az árkot.”

– Engedjétek hozzám jönni a szavakat című, ugyancsak készülő írásodból olvashattunk is már részletet a Tiszatáj-ban. Ez éppenséggel nem történelmi tárgyú…

– Ebben a könyvecskében a nyelv születésének nyomába próbálok szegődni – unokám vezetésével. A gyermek ugyanis életének első két esztendejét velünk, nagyszüleivel töltötte. A nyelv, a fogalmak, a szavak születése ragadott el. S a szinte pazarló gondoskodás: hogy egy fenyő megfoganjon, talán millió mag is kell, s egy család megszámlálhatatlan próbálkozása, heroikus bábáskodása ahhoz, hogy egyetlen szó megszülessék. Beszélünk egy nyelvet, és nem is sejtjük, hogy ez milyen fáradságos közösségi munka eredménye. Ha tudnánk, bizonyára jobban meggondolnánk, hogyan sáfárkodjunk vele… Készül egy másik munkám is: regény, Harang a szélben címmel. Mezőségi történet ugyanannak a „törzsnek” a bolyongásáról, amelyet az Anyám-ban megírtam. Csak ezúttal másfajta tapasztalatok összegzéseként.

– Íróink nemigen olvassák egymás műveit. A fiatalokét még kevésbé – talán mert oly sokan vannak. Polcaidon kortársaid s az újak kötetei. Kérdezem, kissé tiszteletlenül: olvasod is őket?

– Van itt jó néhány kötet Kemény Zsigmond könyvtárából, még ő maga javította ki a sajtóhibákat. Vannak különböző háború utáni szerzemények. S gyülekeznek szép számmal a Kriterion kiadványai is. Csak azt próbálom itt összegyűjteni, ami majdnem kézikönyvszámba megy. Legtöbb a tanulmány meg a vers. Kortársaimat egyébként „hivatalból” is számon tartom: az Írószövetség alelnökeként. Amennyire lehet, mindegyiküket olvasom. De van azért elmaradásom. Röstellem, s megint Gaál Gábor jut eszembe. Ha könyvet kapott, másnap már közölte: „Kérném, elolvastam a dolgozatát.” Valahogy így kellene a fiatalokra figyelnünk. S legalább annyit tenni értük, mint miértünk tettek az öregek. Veres Péter például úgyszólván minden írásomra kicsi, zöld levelezőlapot küldött, sőt: hosszas levelekben is kifejtette a véleményét. Figyelmeztetve, hogy ez anekdotikus, az nem tárgyszerűen pontos… Nemcsak az a fontos tehát, hogy anyagilag, munkalehetőségekben ki, mit kap. Épp ezért sokszor felteszem magamnak a kérdést: törődünk-e eleget azzal, hogy a fiatalok miképpen igazodnak el a szakma s a világ dolgaiban? Talán volt részünk abban, hogy azok, akik kezdetben elvetették az irodalom közösségi szerepét, a valóságot markukba fogva végül is visszatértek a közösséghez.

– S vajon a középnemzedék, amelyhez tartozol, hivatása magaslatán áll-e mindig? Mit ér ma az egykori világmegváltó szándék?

– A középnemzedék (gúnyolódó kedvűek szerint: a középkoriak) annak idején valóban a világot akarta megváltani. Aztán kiderült: szép számmal akadt, aki csak az önmegváltásra gondolt. Erről mondtam egyik jegyzetemben: „Ejtőernyős csapatként szálltak le, de egyesek, fegyvereiket elhajítván, elmentek lepkét fogni.” Pedig írónak lenni ma sem kevesebb, mint jól meghatározott közösségi, nemzeti, nemzetiségi gondokat viselni. Ám e szemléletnek valamilyen jelét is kell adni! Ellentmond ennek a nihilista nemzetiségi magatartás. De a kozmopolitizmusnak az a sajátos válfaja is, mely azt vallja: a világ egyetlen nagy város, és mindegy, hogy annak melyik utcájában lakunk. Ha ez magánügy – eb, aki bánja. De ha kisugárzik egy közösség magatartására: óhatatlanul is kárt okozhat. Önnön ügyétől idegeníti el az embert. Mintha valaki azt mondaná: nemcsak a más, hanem a saját dolgába sem avatkozik bele. Ez a felfogás – akár tudja az illető, akár nem: viaszarcú lényeket termel, élettelen közösséget, amelynek nincs semmilyen sajátossága. Utcát utca mellé, amelyben valóban mindegy, hogy melyik viaszház viaszlakója vagyok. Nem érdemes hát azon töprengenünk, hogy melyik nemzedék mit vétett, mit mulasztott a világmegváltásban. Van elég mai és holnapi tennivalónk. Az arcunkat nem szabad elveszítenünk.

Nádor Tamás

Írószobám^*

– Sütő Andrással Marosvásárhelyen találkoztunk, bár Budapesten is találkozhattunk volna, hiszen ott volt a Káin és Ábel bemutatóján. Sütő András az egyik legnépszerűbb és legismertebb író ma Magyarországon. Főleg színházi sikerei tették ismertté, a Csillag a máglyán és a Káin és Ábel. Az Anyám könnyű álmot ígér című könyve nemcsak a romániai magyar irodalomban, hanem az egész magyar irodalomban is nagyon jelentős alkotás. Ez a pálya innen indult, Erdélyből, szeretném megkérni, beszéljen gyermekkoráról, honnan indult, kik voltak a tanítómesterei?

– Erről sokat lehetne beszélni. Valójában az Anyám könnyű álmot ígér című könyvecskémben is megírtam jórészt a gyermekkoromat, megpróbálok tehát olyasmit is elmondani, amit csak részben írtam meg. Megpróbáltam már otthon, elemista koromban verseket írni, melyeket közölni is szerettem volna persze, hát magam indítottam lapot. Nem hinném, hogy Németh Lászlóról tudtam volna, aki a Tanú-t indította, amelynek maga volt egyetlen és legfőbb munkatársa, de mondom, valahogy ilyenformán indítottam én is lapot Pusztakamaráson, a Mezőségen, vagyis kézzel írott verseimet sokszorosítottam és a templomkertben krisztustövisre tűztem föl őket, arra várva nyilván, hogy majd az olvasók megtalálják, akár templomba menet, akár templomból jövet. Aztán az őrmester találta meg, azt gondolta, valami háborúellenes izgatás lehet, lefordíttatta magának a verset, és legyintett rá: nincs semmi baj, mondta, valaki csak megbolondult. Tehát ez volt az én első irodalmi próbálkozásom. Későbben Kacsó Sándor küldött nekem egy dél-erdélyi lap útján üzenetet, szerkesztői rovatában, ahová beküldtem egy-két apróságomat, biztatott persze az írásra, aminek eredményeként, aztán hogy elkerültem a nagyenyedi Bethlen Kollégiumba, olyan iskolai dolgozatot próbáltam írni, amelyben úgynevezett írói ambícióimat is szolgálhattam valamiképpen. Vita Zsigmond magyartanárom, akinek nagyon sokat köszönhetek, ezt a dolgozatot leközölte a nagyenyedi Szövetkezeti Egyesület lapjában, ez az én első nyomtatásban megjelent írásom.

– Mi volt a címe?

– A címe, úgy emlékszem: Egy őzike halála. Romantikus cím, ugyebár, gyermekded is, akár maga az írás, Vita Zsigmond bátyám nyilván biztatásként, serkentésként adatta le ebben az újságban, mondván, hogy ebben ő valamifajta stiláris értéket talált. Lehetséges, hogy van benne valami, bár gyermekded kis történet, nekem azért még mindig ez a legkedvesebb írásom, mert ennek a hangulatát nem lehet elfelejteni, az első nyomtatott írás hangulatát.

– Valahol azt írta, hogy az írás közösségi küldetés. És arról beszélt, hogy a falujában, Pusztakamaráson, mindenki mesélt, és ez a sok mese csak arra várt, hogy valaki írásba is foglalja.

– Igen, hát ezek a versikék, amelyekről szóltam, de nemcsak ezek, hanem az úgynevezett prózai munkák is kezdetben arról szóltak – tehát a negyvenes években, amikor kisdiák voltam Nagyenyeden –, hogy nagyapám miként borult fel a szekérrel, hogyan találkozott egyszer éjfélkor az ördögökkel, aztán hogy miként fulladt meg a füstben a szomszédunk, aki magányos ember volt, és akkora füstben élt, örökké csodálkoztam, hogy nem fullad meg az az ember. A szegénység is ihlető forrás volt, azt írtam meg egyebek között, hogy nem nyúlhattunk a szalonnához tavasszal, anyám azt mondta, csak ha majd megszólal a kakukk. Erre én felmásztam a fára, a fa tetejére, elkezdtem kakukkolni, oly nagy buzgalommal, hogy onnan lepotyogtam, azért is megkaptam persze a magamét, hát ezt is mint történetet megírtam. Azt akarom tehát csak mondani, hogy a szegénység valóban kezdetben ihlető, serkentő szerepet játszott az én írásvágyamban.

– De a szegénység ihlető szerepe soha nem csinált nyomor-romantikát. Veres Péter írta Sütő Andrásról, hogy Mikszáthtal és Jókaival tart rokonságot.

– A nyomor-romantika valamiképpen elkerült engem is, elkerült valamennyiünket. Talán különösnek tűnik olyan írói szemlélettel szemben, amely a nyomor-romantika példáit szolgáltatja, nem akarom ezeket itt felsorolni. Anyák, akik eladják a gyermekeiket egy darab kenyérért, lásd Caldwell egyik novelláját, azt az embertelen állapotot, amely a szegényeket oda zülleszti, süllyeszti, hogy valóban már nem is emberi az arculatuk és a viselkedésük, mondom, ez a mezőségi szegénység, amely nagy-nagy valóságos szegénység volt, valamiképpen azért mégis megőrizte az emberek emberségét, a humánumot egymáshoz való viszonyukban, a világhoz való viszonyunkban, mert nemcsak szegénység és szomorúság volt, hanem derű is valamiképpen, az a bizonyos könnyes, kacagásos derű, amely Asztalos István gyönyörű novelláit jellemzi. Az én hőseim valójában szegény emberek voltak, de én valóságos mivoltukban próbáltam őket megrajzolni. Későbben, amikor már olyan novellákat írtam, amelyeket Gaál Gábor közölt le, a hőseimmel együtt próbáltam én is segíteni az életünkön 1945-ben, amikor ezek az emberek elindultak földet osztani, én is, mint kiscsikó, ott lógtam mellettük, hogy megírhassam, ami megesik velük. Így írhattam meg az első novellámat, amelyet Gaál Gábor közölt, és amelynek az volt a címe, hogy Hajnali győzelem.

– Igen, ez volt az első sikere. Most talán beszéljünk arról, hogy a pusztakamarási gyerek hogyan került aztán kollégiumba, és hogyan került az irodalomba, kikkel ismerkedett meg, kik segítették a pályája kezdetén?

– Az nagy csoda volt, hogy elkerülhettem a kollégiumba. Valószínű, hogy a mi akkori tiszteletes urunknak köszönhető, aki leveleket írogatott a nagyenyedi Bethlen Kollégium igazgatóságának, aztán édesapámat győzögette, hogy engedjen el engem, mert ebből a fiúból pap lesz, akárki meglátja. Valóban, anyám papnak is szánt engem, nagyon szerette volna, hogy palástosan lásson gyönyörű nagy szószéken beszélni, de ez volt, talán átmenetileg, az én elgondolásom, vágyam is.

– Végső soron az édesanyai szándék más módon, korszerűen megvalósult.

– Igen. Csak másfajta szószéket választottam magamnak. Tehát a református egyház és nyilván a kollégium segítségével kerülhettem el ösztöndíjasként a nagyenyedi Bethlen Kollégiumba, ahol első ízben találkozhattam azokkal a nagy magyar írókkal, akik jórészt meghatározták akkor a hangvételemet, a témaválasztásomat. Persze könnyű volt, hisz majdnem azonos világból indultunk. Móricz Zsigmond novellisztikája és a mezőségi nyomorúság egyazon világból vétetett, ha földrajzilag más-más helyen is. Tehát Móricz volt rám nagy hatással, és természetesen Tamási Áron, akinek a kristályos hangvétele és humora, a humorba rejtett keserűsége valamiképpen arra késztetett, hogy szembenézzek most már elmélyültebben a mi otthoni valóságunkkal. Első mestereim tehát, mint akármelyik induló írogató diáké, nyilván a magyar klasszikusok voltak, Mikszáth, akit már említettem, és azok a klasszikusok, akik nem szerepelnek a magyar irodalomtörténetben: nagyapám, a nagy mesélő, meg a szomszédunkban lakó román asszony, ugyancsak nagy mesélő, de ide sorolhatnám még a bárónét is, aki az elemi iskola gyermekeit fölvitte némelykor a kastélyba, és Benedek Elek meséit olvasta nekik. Persze le kellett vetnünk a cipőt, mielőtt a szobába bementünk.

– Azt írja egy tanulmányában, hogy az írás hajlama a másokkal való együttérzésben gyökerezik. Akkor, amikor a faluja meséit irodalommá váltotta, ez az együttérzés nagyon sokat jelentett, részt vett a ’45 utáni új társadalom mozgásában, valami sokat akartak, valami megváltói szándék hajtott akkor itt mindenkit, nem?

– Igen, volt egy olyan szándékom, hogy irodalmilag azokhoz csatlakozom, akik nem politizálnak. Akkor úgy gondolták egyesek, és ezt is hozták fel nekem példaképül, hogy például Babits ilyen példakép. Kiderült, hogy ez nem igaz, hiszen Babits maga is közösségi, nemzete iránt mélyen elkötelezett ember volt. De hát vele kapcsolatban is elefántcsonttornyot emlegettek. De hát hiába kapaszkodtam két kézzel is bizonyos esztétikainak nevezett elgondolásaim ágaiba, mert akkora szélfúvás volt, az engem, akár másokat is, felkapott, berepített a közéleti tennivalók közé. ’45 tavaszán Kolozsvárra kerültem, láthattam, mi zajlik ottan. Magával ragadott a felszabadulás utáni első hetek, hónapok nyugtalansága, útkeresése, a testvériség gondolatának erőteljes érvényesülése, a Magyar Népi Szövetség akkori szervezkedése. Az első magyar újságban, az akkori Világosság-ban közölt levelemet egy román diáktársamhoz intéztem – úgy látszik, fontos személynek éreztem magam –, felszólítván őt arra, hogy fogjunk össze, vessünk véget annak az öröklött ellenségeskedésnek, amely az akkori kolozsvári egyetemi ifjúság köreiben dúlt. E levél következményeként az újság rögtön felfigyelt rám, Balogh Edgár főszerkesztő keresett és…

– Hányadikos volt?

– Ötödikes gimnazista voltam. Újabb és újabb feladatokkal bízott meg engem, végül nagy örömömre be is fogadtak a Világosság munkaközösségébe. Ekkor kezdtem el aztán rengeteget utazni, a Székelyföldre jártam riportért, meg az országban másfele is, Petőfi-ünnepségek voltak, a választási küzdelmekben is részt vettem, egy szamár hátán szállítottuk a Petőfi életéről szóló kisfilmet, azt levetítettük a falusiaknak, én meg Petőfiről készült esszéimet próbáltam elgagyogni nekik. Útjaimról riportban is beszámoltam, az elefántcsonttorony-féle elgondolásaim pedig mind porrá mentek, nyakig belekerültem a közéleti, újságírói munkába, amitől alaposan meg is ijedt apám. Jó negyven kilométert gyalogolt Kolozsvárig, sajtot, miegyebet, mézet hozott nekem az iskolai internátusba, ahol laktam akkoriban; arra figyelmeztetett, hogy nagyon veszélyes dolog az, amibe belekeveredtem, mert nem lehet tudni ugye, hogy miként alakul mégis a hatalmi helyzet. A parasztok nagyon óvatosak, és elég tapasztalatuk volt arra nézve, hogy miként változott a fronthelyzet, hol az egyik győzött, hol a másik. Nyilván ez az óvatosság késztette arra, hogy aggodalmaskodjék és valamiképpen kivonjon engem a közéleti írásból, amire persze én azt mondottam, hogy bízom abban, ami itt elindult, és megpróbálom ezt tisztességgel szolgálni. Így kerültem be az ifjúsági mozgalomba is mint a Magyar Népi Szövetség ifjúsági szervezetének művelődési és irodalmi kérdésekkel foglalkozó aktivistája. Lapot szerkesztettem, kettőt is, az egyiknek a címe az volt, hogy Petőfivel, a másiké, ha jól emlékszem, Március vagy Március Ifjúsága, hirtelenjében meg se tudnám mondani, ugye milyen „gazdag” tevékenység. Hát ezek is olyan lapok voltak, amilyeneket nagyrészt magam írtam, saját nevemben vagy álnéven; novellákat is közöltem természetesen, de hát azok olyan zsenge dolgok, hogy ma már csak mosolyogni lehet rajtuk.

– Kikkel dolgozott akkor együtt?

– Ebben az időben kezdtem megismerkedni azzal a nemzedékkel, amely a mi nagy nemzedékünk, a romániai magyar irodalomban, Gaál Gáborral az élen. Gaál Gábor, Nagy István, Asztalos István, Horváth István, Szabédi László. Ők voltak azok, akik egyrészt a Világosság arculatát meghatározták az írásaikkal, akik valójában számomra az egyetemi éveket jelentették. A velük való ismeretség volt az én egyetemem, írtam is különben róla. Én itt jártam ki mellettük a főiskolát, mert újságíróként és kezdő novellistaként valamiképpen mindig ott forgolódtam körülöttük. Részt vettem nyilván velük együtt az én akkori képességeimhez szabott munkákban is. Példának okáért elkísértem a három Istvánt – a háromkirályokat, Asztalost, Nagy Istvánt, Horváth Istvánt – irodalmi estekre, ahol sorba állítottam a népet a dedikációhoz, majd vigyáztam arra, hogy el ne vesszen a kabátjuk stb. Ők hálából megígérték nekem, hogy ha jó dolgokat fogok írni, akkor bevesznek negyedik Istvánnak. Erre sajnos nem került sor. András néven voltam kénytelen az első novelláimat közölni, amelyeket ők igen nagy szeretettel karoltak fel, és ez igen sokat jelentett az én indulásomban. Különösen Gaál Gábor szerepe volt meghatározó a szemléletünk s az én látásmódom kialakulásában is.

– Ők az első írásait bírálták is?

– Hát az a baj, hogy nem nagyon bírálták, hanem inkább csak dicsérték. Egy olyan zsenge novellát, amelyet nem is vettem be később a köteteimbe, és amelynek az volt a címe, hogy Mezítlábas menyasszony, Gaál Gábor népes tanári meg diáksereg előtt vitatott meg és emelt fénybe, rámutatván, hogy íme az új, íme az új szakasz, az új korszak stb. Amikor viszont némely esztétikus szóba hozta, de kérem, hát a szerkezete például, az nem éppen tökéletes, Gaál Gábor meglehetős indulattal védte meg az írást, mondván, hogy itt most eltekintünk a kimondottan esztétikai követelményektől, a lényeg az, hogy ez az írás a nép életéből vétetett, és ahhoz kötődik, és a mi napjainkról szól, és ez a fontos! Persze később rájöttem magam is, hogy Gaál Gábor nagyon jól tudta, mit ér az az írás, de épp az új felkarolásának a szándékával értékelte többre azt, amit én akkor próbáltam csinálni.

– Korai novellái nagyon aktív, nagyon vidám, nagyon pozitív tartású novellák. Azt írta egyszer: az a célja, nem eltávolodni, hanem azonosulni egy közösség legmélyebb törekvéseivel. Tamási Áron írta, akit azt hiszem, hogy példaképének is tekint: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ilyesmit fejezett ki ezekben a novellákban.

– Ezek a novellák nyilván olyan korszakban születtek, amikor rögtön a felszabadulás után az emberi reménység előtt olyan horizontok nyíltak meg, amelyek valóban bizakodással töltötték el nemcsak a népi tömegeket, hanem az írókat is. Ezek az írások nem annyira drámai erejűek, ahogyan később már az irodalomtól ezt elvártam magam is. A vidámabb hangvételük sok tekintetben indokolt. Egyrészt azzal a bizakodással magyarázom ezt, amellyel valamennyien indultunk, másrészt nyilván azzal az irodalmi hatással is, amelynek ki voltunk téve. Mikszáth, Tamási is nyilván olyan eszménykép volt, hogy a vidámságot, mint a mi emberi létünknek igen fontos fegyverét, azért nem hajíthattuk el. A humor is fegyver, adott esetben, éppenséggel a megmaradáshoz szükséges lelkiállapot, az az ábeli magatartás például, amely látszólagosan nagyon kedves, humoros, és egyesek szerint csupa góbéskodás, azért az mégsem éppenséggel az a felelőtlen szemlélet, amelyről oly sokat írtak azok, akik Tamásit nem akarták vagy nem bírták elfogadni. Mégis az ő példáját hoznám fel, mint erőteljes megnyilatkozását egyfajta szemléletnek, Tamási Áronnak az úgynevezett székely hangvétele, humora, egész szemlélete valójában a székely világnak reális szemlélete. Egy példát hoznék föl: Ábel és az elnyomó hatalom csendőre közösen eszik meg a sast, ez ugyebár kacagtató helyzet. Számtalan alkalommal voltam tanúja annak, hogy gyerekek, diákok be nagyon kedvelik, és milyen harsányan tudnak ezen nevetni. De ezt a sast meg kellett enni! A helyzet nem humoros, hanem tragikomikus. Valójában Tamási egész életműve ilyen természetű. Egy metaforával próbálom megvilágítani. A tiszta tengervizet az ujjai között az ember átereszti, és ott marad a tenyerében egy csipetnyi keserű só. A lényeg.

– Érdekes, hogy éppen ezt a jelenetet választotta maga Tamási Áron is egyszer, amikor egy összeállítást készítettünk a műveiből a Magyar Rádióban. Ez mintegy a Tamási-életmű egyik sarkalatos pontja volt. De ha már itt tartunk, egy tanulmányában elmondta, hogy amikor ifjú korában írta ezeket a novellákat, arra gondolt, hogy ezt a realizmust, amely a parasztság mai életéről szól, Móricz már egyszer megvalósította. Igen ám, de énhelyettem még nem, vagyis mégiscsak ezt a realista ábrázolást választotta, visszatérve a néphez, közel lenni a néphez, a nép valóságos életéről írni. A Félrejáró Salamon volt akkoriban az egyik legsikeresebb alkotása, amelyben mikszáthi, móriczi, Tamási Áron-i stílusban ugyanarról a valóságról szólt, amely aztán később az Anyám könnyű álmot ígér-ben érettebb fejjel, de keserűbb szájízzel jelent meg újra.

– Amint mondottam már, kezdetben is olyasmit próbáltam megírni novellában, elbeszélésben, ami velünk esett meg. Későbben kiderült: szülőfalumban sok minden történt az én távollétemben, amire nem számítottam, meg kellett hát írnom a Félrejáró Salamon-t, amely apámnak a története. Apám is ugyanúgy, ugyanazzal a nagy bizakodással indult ezekben az esztendőkben a közéleti tevékenység felé, amelyet különben sose gyakorolt, világéletében magányos ember volt, de most beállt ő is a táncba. A politika torzulásainak következményeként olyan helyzetbe került azután az én apám is, amely reánk zúdította a Félrejáró Salamonok konfliktusát. Amikor az ő kérdő tekintetük és az ő kérdő szavuk valamiféle válaszra késztetett – no fiam, ehhez te mit szólsz –, akkor azt meg kellett írni valamiképpen. Én árulásnak tekintettem volna akkor másról írni, valami látszólagosan egyetemes, időtlen, térben és időben meghatározhatatlan dolgot, amiképpen némelyek megragadtak például a társadalmi körülmények közül kivont szerelmi élet elemzésében; árulásnak tartottam volna például egy modern angolt eszményképemül választanom, azután őt utánoznom, hogy betörjek Párizsba vele. Nem akartam betörni nyilván sehová, nem azért, mert nagyon szerény akartam lenni, hanem mert az írásnak az értelmét, ízét, izgalmát, varázsát, az elvégzett munkának az örömét én másképp nem tudtam érezni és érzékelni, csak velük – osztályos társaimmal – együtt, tehát azáltal, hogy valamit róluk megírva, velük együtt mondok ki valamit egy életről, ami a mi életünk. Megítélésem szerint ilyen volt a Félrejáró Salamon is.

– És úgy akart írni, hogy az az írás az erdélyi parasztság olvasmánya is legyen. Nem később, nem holnap, hanem most. Ugyanakkor persze maradandónak is kell lennie, és minthogy ehhez a jelenlegi valósághoz teljes igazságával fűződik, a jelenhez, gondolom, az olvasókhoz éppen úgy szól, mint a jövőhöz.

– Az írás valójában már az első mozdulatával kölcsönkérés, hogy így mondjam. Nem azért ír valaki, hogy elássa azt a föld alá. Nem azért vállalkozik valaminek a kimondására, hogy azt végül is véka alá rejtse. Kölcsönkérés olyan értelemben, hogy egy népközösségnek, egy nemzetnek, nemzetiségnek, egy népcsoportnak, tehát olvasóinak egyáltalán az idejére apellál. Ahhoz, hogy valaki egy könyvemet elolvassa, a saját életéből áldoz föl néhány órát, ha tehát nekem szánja azt az időt, nekem adja kölcsön, valamivel ezt nekem viszonoznom kell, vagyis értelmének kell lennie annak, ha az életéből valaki, ebből a drága anyagból, az időből, amiből az életünk felépül, egy könyvre szán néhány órát. A kölcsönnek meg kell térülnie valamiképpen. Miként kell megtérülnie? Gondolom, abban, ami a szerző szándéka is, eszméltető az olvasó számára. Az olvasás szerves része az emberi eszméletnek, amely folyamatos és megszakítatlan. Milyen természetű eszméletre gondolok? Arra, hogy önmagára, önmaga helyzetére ismerve figyel föl egy tágabb közösség helyzetére is, így ismerheti föl könnyebben azokat a törvényeket, amelyek meghatározzák az életét, a cselekvéseit; amelyek őt minden nap választás elé állítják, és amelyekből vizsgáznia kell naponta emberként, egy közösség tagjaként. A vizsga pedig azon is múlik, hogy ez a mi irodalmunk ilyen hatással van a közösségre.

– Némely kritikusai az Anyám könnyű álmot ígér előtti korszakát válságosnak ítélték.

– Írói gondjaimról, arról, hogy a mi irodalmunknak körülbelül mégis mi lehet a központi kérdése, feladata, esszéket, tanulmányokat írtam, amelyeket most fogok majd kötetben kiadni. Ezt egyesek nevezhetik megtorpanásnak, válságnak is, én a magam részéről épp ebben az időben, tehát az ötvenes évek végén készültem fel arra, hogy novellásköteteim után megírjam azt a nagyobb terjedelmű munkát – a viszonylag nagyobb terjedelműt –, amelyben összefoglalom mindazt, amit tapasztaltam a Mezőségben az elmúlt évtizedekben. Írtam már a hatvanas évekkel kezdődőleg az Anyám könnyű álmot ígér című munkámat, majd azután a kezdeti vidám játékok után megírtam az említett drámákat is. A drámát nem azért választottam, mert szembekerültem volna a vígjátékkal, a komédiával, hiszen Janus-arcú műfaj ez, a vígjátékban éppúgy benne rejlik a tragédia, mint ahogy a tragédiában is a vígjáték. Úgy éreztem azonban, hogy az én mondandóm inkább ezt a műfajt kívánja most már, és nemcsak olyan értelemben, hogy drámát, amennyire lehet, műfajilag tiszta drámát írok, hanem olyan értelemben is, hogy olyan hőst választok, akinek a körüljárásához már megvan a távlatom. Így került elő Kálvin, Szervét. Az időben azért távolodtam el, mert olyan távlatilag már kialakult hősökre bukkantam, akiknek az ürügyén, és nem pusztán az ürügyén, hanem akikkel együtt olyasmit mondhatok el a történelem tanulságairól, s a jelenünkről is – hiszen három dimenzióban él az ember, múlt-, jelen- és jövőben egyaránt –, ami bennem mint történelmi közérzet fölgyülemlett.

– Az én számomra az Anyám könnyű álmot ígér és az említett drámák valahogy egységben vannak, és egy kicsit külön az első periódus anekdotizáló, életszerető szemléletétől. Ezeket egy fokkal talán még magasabbra helyezném, talán egy fokkal filozofikusabbak és általánosabbak, az emberi törvényekkel apellálnak az emberért, az irodalom teljességét jelentik, szóval végleges igazságot próbál itt kimondani, talán már az emberi tapasztalatok jegyében. Írói pályája csúcsán alkotja meg ezeket a munkákat.

– Adja Isten, hogy így legyen, én a magam részéről valahogy úgy fogom fel, hogy valójában minden mostanában megírt munkámnak a jelzése benne van az előző munkáimban is. Ha emlékszik rá, Kálvinról szó esett már az Anyám könnyű álmot ígér-ben, de még azt is hozzátehetném, hogy diákkoromban Kálvin és Szervét konfliktusáról írtam pályázatot a Bethlen Kollégium számára, amivel valószínű a fejcsóválás nagydíját nyertem el, mert semmiféle választ reá nem kaptam, már úgy értve, hogy valamilyen díjat nyertem volna vele. De ugyanúgy, a Káin és Ábel motívuma ott van elszórtan az előző munkáimban is.

– Természetes, természetes lehet, hogy a novellista kitűnő drámát ír, hiszen a novella műfaja magában foglalja a drámaiságot is. Mégis, nem tudom, hogy nem azért írt-e aztán drámát, mert az közvetlenebb kapcsolatot jelent a közösséggel, a közönséggel, ez is meghatározta talán azt, hogy a drámához fordult, vagy valami más?

– Nem hinném, hogy ez lett volna a döntő meghatározó tényező, hiszen abban a szerencsés helyzetben találtam mindig magam, hogy a könyveim közvetlen hatását azonnal tapasztalhattam, levelek százait kaptam és kapom a mai napig is. Irodalmunk iránt nagy az érdeklődés. Ha valahol összeütnek két fazékfedőt, már tele a művelődési ház, várják az írót. Az irodalomnak ekkora szeretete, megbecsülése még nem volt tapasztalható sohasem itt minálunk. A színház műfajának a vállalása persze valamiféle veszéllyel való szembenézés vágyából is adódott, ugyanis jól tudjuk: a könyv, a próza, a regény megsárgulhat a kirakatokban, a szerző pedig békésen és boldogan elsétálva mindig ott láthatja nevét a könyvén, anélkül hogy az lenne az érzése, miszerint megbukott volna. Emlékszik, Rousseau fülemülének nevezi az olyan könyvet, amely ott áll magányosan a kirakatban, senki nem veszi meg, senki nem hallgatja, magányosan énekelget ott magának. Ezzel szemben a színház az a rúgós ló, amely helyben veti le a hátáról a szerzőt, és ha minden jól megy, akkor több száz ember előtt, meglehetős szégyen az ilyesmi, ezt vállalni mindig kockázat. Persze az ördög már bennem volt, mert egy nagyon gyenge és mégis nagyon sikeres vígjáték, a Mezítlábas menyasszony még az ötvenes években valamiképpen elaltatta a nyugtalanságomat. Mert amilyen gyenge volt a színmű, éppoly nagy volt a siker. Hogy mitől, azt talán meg lehetne fejteni? Talán, mert a többi mind rosszabb volt, amit akkortájt játszottak? Nem tudom.

– Azért abban is érezhettek valamiféle írói hitelt, mint Sütő András minden munkájában. Most hadd kérdezzem meg, hogy amikor novellát ír, vagy drámát ír, meg tudná-e mondani, hogy mi indítja ezt el, az-e, hogy valami belső általános mondanivalót valamilyen témán keresztül ki kell fejeznie, vagy hall egy jó mesét, és akkor azt el kell mondania?

– Egy író nagyrészt egész életében ugyanazt mondja, variálja, más-más műfajban. Engem már diákkoromtól fogva gyötört, foglalkoztatott egyén és közösség, ember és hatalom viszonya. Föltehetőleg már gyermekkoromban tapasztalhattam ennek mindenfajta megnyilatkozását, akár csendőrpofonok formájában, amelyeket a szüleink gyűjtögettek be, változatos és kalandos életük folyamán, akár pedig a mozgalmi munkában tapasztalhattam egy olyan konfliktuslehetőséget, illetve valóságos konfliktust, amely meghatározza mindenkor egy társadalmi, mozgalmi munkának a sikerét, de a társadalom életének a kialakulását is. Mármost, amit én megírtam, észrevehető, ha kicsit odafigyel az ember, ebből a problémakörből való, és ilyenformán újraolvasva Szervét és Kálvin konfliktusának a dokumentumait, olyan mondandóhoz találtam cselekményes keretet, amely bennem volt, és amelyet azelőtt más formában elmondtam ugyan, de nem találtam hozzá ilyen tömör, és bár történelemből vett, mégis élő cselekménykeretet.

– Jellemző és különleges Sütő András műveinek a nyelve. Írt is sokat arról, hogy figyeli a nyelvet, az emberek beszédét, hogy olyan a nyelvünk, mint egy ritka fogú fésű, kihullanak belőle a fogalmak. Mi hívta fel a figyelmét arra, hogy itt tenni kell, figyelni kell erre a dologra?

– Azon a tájon, a Mezőségen, ahol én születtem, és felnőttem, abban a zártságban a nyelv nagy metropolisaitól való elszakadottságban – nyelvi metropolisokat mondok, ilyen Tamási, ilyen Mikes Kelemen, ilyen Móricz – a mi mezőségi nyelvünk romlásnak indult. Ez gondba ejtett engem. Az én gondomra egyesek azt mondták, ugyan kérem, minek ezen sápítozni, amúgy is olyan korszakot élünk, amikor távlataiban már meg is jelent előttünk a megjósolt világnyelv, az egész emberiség egy nyelven fog beszélni. Tehát az egyetemes érdeket kellene inkább szem előtt tartani, nem ezt a kis sajátos kívánalmat, hogy a mezőségiek, ugye, a maguk nyelvét tökéletesen beszéljék. Erre én azt mondtam, és mondom változatlanul, hogy amennyiben ennek az egyetemesnek éppen erre a mi nyelvünkre fáj a foga, ezzel akarja kezdeni a Bábel utáni zűrzavarnak a megszüntetését, akkor üljön csak le szépen a fenekére, nekem ezen a nyelven még mondandóm van. Így került az írásaimba ennek a nyelvet javító szándéknak a gondja minden esetben. Másutt elmeséltem, hogyan, miként gyűjtögettem például olyan erős, nagy nyelvi közösségből a jelzőket, mint amilyen a székelység. A nyelv számomra nem öncél, hiszen az emberi kifejezés eszköze. Az ember, ha önmagát tartalmasan akarja kifejezni: nyelvi tisztaságra van szüksége. Az embernek ahhoz, hogy emberi módon létezzék egy adott társadalomban, hogy emberi méltóságát megtarthassa, annak jelét is tudja adni, ahhoz, hogy saját kultúráját tudja képviselni más kultúrákban, nyilvánvaló, hogy olyan nyelvi kifejezőkészségre van szüksége, amely a mi íróink legjobbjainak a nyelve. Ezt kellene nyilván elsajátítani.

– Tamási Áronnak mondtam egyszer, milyen szerencséje van, hogy a székely népnyelvet kapta örökül, ezért tud olyan szépen írni. Akkor azt mondta nekem: „Megcsináltam én azt.” Vagyis a nyelvet nem elég örökölni, a nyelvet minden író magához formálja, azért, hogy kifejezhesse azt, amit mondani akar.

– A nyelv gondolat is, a gondolat pedig a nyelv köntösében jelenik meg. Valószínű, ha egy írónak szegényesek a gondolatai, bizonyára szegényes a nyelve is. Tamásinak mélyen gondolatiak a novellái, csak meg kell találni ezeket a gondolatokat bennük.

– Igen, ez a gondolatiság jellemző Sütő András novelláira is, drámáira is, ezért természetes, hogy sok tanulmányt is írt. Ezek a dolgok valahogy összefüggenek. De az Anyám könnyű álmot ígér talán új formát is jelent a novellákhoz képest. Leír, aztán idéz újságokból, kicsit montázsszerű, emlékezésszerű, aztán novellisztikus, szóval bizonyos összetett formát jelent.

– Az első néhány novelláskötetem után elkapott az esszéírás varázsa, főleg Németh László hatására. Részint talán ennek is tulajdonítható, hogy megpróbáltam novellisztikus elemeket esszéisztikus elemekkel úgy ötvözni, hogy mondandómat a lehető legvilágosabban és -tömörebben fejezzem ki. Ebben persze része van a kor modern irodalmi irányzatainak is. Az esszéregénynek, az új hangvételnek a prózában, amely már nem a klasszikus, tiszta epika, hanem bonyolultabb, esszéisztikus elemekkel kevert.

– Egyre inkább a gondolatiság felé halad, és úgy érzem, ez természetes. Azt hiszem, hogy az író, hát megbocsásson, ahogy idősödik, egyre többet tapasztalt, egyre gazdagabbak a gondolatai. Ez teszi, a tapasztalat és a gondolat együtt, meg a nyelv, drámáit olyan vonzóvá. Most azt szeretném kérdezni, hogy amikor drámát ír, éppen úgy természetesen íródik-e, mint amikor leül egy novellát vagy egy regényt megírni? Hogy foglalkozott-e dramaturgiával például, vagy kit szeret a drámaírók közül, aki példaképe lenne? Ezek klasszikusan kitűnő drámák, a magyar irodalom nagy eredménye, hogy vannak. Hogyan születtek?

– A kérdés kissé nehéz, mert ha azt mondom, én nem tanultam dramaturgiát, azt mondja mindjárt valaki: nahát, látszik is, ha pedig azt mondom, hogy tanultam, nem mondanék igazat. Nyilvánvaló, hogy az ember többet olvas, mint amennyit ír, legalábbis én ezt tartom követelménynek. Végigolvastam nyilván a világirodalmat, a drámairodalmat is, tehát akarva-akaratlanul valami csak ragad az emberre dramaturgiából is. Én tudatosan ezt az úgynevezett színpadi rafinériát, amelyet Tolsztoj oly nagyon megvetett Shakespeare-ben, mondván, hogy ez szélhámosság, nem tanultam, pedig tanulnom kellett volna, főleg a vígjáték követelné ezt inkább. Én a drámáimat valójában ösztönösen írtam, rábízva magam a hőseim cselekedeteire. Nem kellett spekulálnom, nem írtam meg elsőnek a harmadik felvonást, hogy a frappáns végből induljak el az expozícióhoz, hanem elkezdtem a kiválasztott történetet megírni, s annak egyetlenegy belső napja volt – hogy Németh László szép kifejezését használjam –, az a belső nap, amelynek fénye a tulajdonképpeni mondandó volt; ez határozta meg mondataimat, ez a közérzet, amelyben írtam a drámát. Az én közérzetem pedig – úgy véltem – kifejezi a mi közösségi közérzetünket is. Ez diktálta nyilván a replikáimat.

– Közösségi közérzetet mondott, írásai a közösségből indulnak és oda térnek vissza: „Én nem felemelkedni akarok, hanem visszatérni, közöttük maradni, azok között, ahonnan való vagyok, ahova tartozom.” Ezt írta le többször. Most még talán beszéljünk arról, hogy mi a kapcsolata az utána következő nemzedékkel? Tanult-e tőlük valamit, és ők vajon elfogadták-e tanítójuknak?

– Nem tudom, hogy ők tanultak-e valamit tőlem, én persze tanulok tőlük is, az ember a gyermektől is tanul, ezért írtam könyvet László unokámról, mert tőle is lehet tanulni. A mi fiatal nemzedékünk nagyon sokat ígérő nemzedék, ismeretes, ugye, hogy egymás után röppentek fel a Forrás-nemzedék rajai, persze nem mindig úgy, ahogy ők szerették volna, vagy ahogy mi szerettük volna, de minden nemzedékből kivált néhány erős tehetség, aki nem vállalta azt, hogy elmenjen lepkefogónak, hanem konokul vállalta a közösségi küldetést: a mi nemzetiségünkét. Látható ma már, hogy a Forrás-nemzedékek legjobbjai jelentik azt az írói csapatot, amely a romániai magyar irodalom derékhadát jelenti.

– A romániai magyar irodalom a magyarországi irodalom vonzásában és kapcsolataiban is létezik, ugyanakkor elképzelem, hogy a román irodalom is, minthogy ismerik, fordítják, kapcsolatban van vele, és elképzelhető, hogy hatással van rá. Van-e különbség a két irodalom szemlélete, kifejezési formái között? Teremt-e ez valami érdekes és különleges egységet a romániai magyar irodalomban?

– Ezzel kapcsolatosan érdemes megemlítenünk, hogy bizonyos modern, jó értelemben vett modern irányzatok, áramlatok a mai román irodalomban hamarabb hoztak olyan eredményt, amire mi innen Vásárhelyről, Kolozsvárról fölfigyelhettünk. Nagyon eleven és izgalmas a mai román irodalom, mind a regényben, mind a költészetben s az esszében. Természetesen megvan a nemzeti sajátossága, amiként tagadhatatlan a romániai magyar irodalom nemzeti sajátossága is. Ezt elsősorban a nyelv és a hagyomány határozza meg. Nyilvánvaló persze, hogy egyazon valóság markában élve az esztétikai útkeresés, az esztétikai törekvések szubjektíve is egymáshoz kapcsolják a más-más nemzetiségű írókat. Jómagam fordításban is jelét adtam annak, hogy kit szeretek a román irodalom klasszikusaiból, kikhez vonzódom jobban. Ion Creangăról van szó, akiről már beszéltem televízióban is épp a magyarországi közönség előtt. Creangă szerintem Tamásinak egy Kárpátokon túli társa, ugyanaz a gondolkodás, a humornak ugyanaz a keserűségben megforgatott változata.

– Most már talán befejezésül arról is beszélhetnénk, mivel foglalkozik most, regényt vagy drámát tervez, vagy tanulmányon dolgozik?

– Nem szívesen beszélek egy idő óta terveimről, ugyanis gyakorta kiderül, hogy egyet mond az ember, és más sikeredik belőle. A közmondás szerint akkor mondjál hoppot, ha általugrottad az árkot. Árok előtt állok megint, a kérdésére tehát elmondanám, hogy regényen dolgozom, amely hosszabb időre köt le, nem tudom, mennyi időre. Harang a szélben című regényemet szeretném befejezni az elkövetkezendő egy-két esztendőben.

 

Anyám mindig szerette, ha írtam^*

Egy híján húsz éve, hogy Bölöni György hóna alatt írók-újságírók együtt tisztelegtünk Ady emlékének Erdély városaiban s Bukarestben. Már Váradon, majd Kolozsvárott is többször elhangzott egy név. Úgy, ahogy jelentős személyiségeké, akiket nem ismerni – egyenlő a hiányos műveltséggel. Egyik-másikunk bizony röstelkedett is, hogy a közös nyelv művelőinek jeleseiről oly fogyatékosak az ismereteink. Amihez sebtiben hozzá lehetett férni – újság, folyóirat –, kutyafuttában befaltuk, de Marosvásárhelyen is, még mindig csak izgalmas kérdőjel volt: mi mindent hullajtott már el, s mit fog még kipattantani magából a Félrejáró Salamon írója: Sütő András.

Házigazdánk volt az Igaz Szó szerkesztőségében. Fésűnek engedetlen, szőke dróthaja minduntalan kíváncsi-naiv-álmodozó-fénylő, kenderpakóca-kék szemébe, kamaszarcába tolakodott. A beváltásra váró nagy ígéret volt, de annak súlyától érintetlennek látszó; bizalommal teli mosoly, a nyilvános érdeklődés láttán kiütköző félszegforma csodálkozás – emlékeim fényképtárában mindmáig így őrzöm. Ilyennek láttam akkor is, amikor végigszorongtam, sírtam-nevettem, reménykedtem könnyű álom igézetében fogant regényét.

 

*

 

Viszontlátva – egy pillanatra úgy éreztem, semmit nem változott az egy híján húsz esztendő óta. Kertje üvegoldalas szőlőlugasa megszűrt, zöldes fényében néha még szőkén csillog az ahány-annyifelé álló, fehér haja. De szeme fénye mélyebbről s mélyebben villan. Készségesen, de komótosabban ejti a szavakat. Gazdaságosan bánik velük, ahogyan az idővel takarékos ember teszi, akinek fájna a haszontalanul elfecsegett perc is. Ezenközben Éva asszony olyan tüneményes suhanással térül-fordul a konyha és a lugas között, hogy írófeleségi sorsára nem fogékony ember előtt akár észrevétlen is lenne. Nesztelen futásában megállítom:

– Nehéz-e Sütő András felesége lenni?

– Mint általában a feleségnek…

– Nem úgy, bizony, mert nehéz – kerekíti ki az igazságot az író. – Az én lefekvésem ideje gyakran Éva felkelésének idejére esik… Ha éjjel könyvet keresek, akármilyen csendben teszem, felrebben: fáj a fejed?

– Mikor jelent meg az első irodalmi műve?

– 1949-ben közöltem az első novellámat, és kötöttem az első és utolsó házasságomat. Évával a háború utáni időkben együtt dolgoztunk a Magyar Népi Ifjúsági Szövetségben. Ő lett az első kritikusom is. Amikor az Utunk-ban az említett novellám megjelent, ceruzával megjelölte a kezdők buzgóságából adódó gyöngeségeket, a hasonlatok elé vetett harminc mint-et, s megkérdezte: „Ezeket nem lehetne elkerülni…?”

Elmosolyodik, amikor megkérdezem: dolgozik-e másutt is a felesége, az egykori kultúrmunkás?

– Én otthon úgy tanultam, csak az nősüljön, aki el tudja tartani a feleségét, s én már gimnazista koromban fizetéses újságíró voltam. Azután meg jöttek a gyerekek, és különösen indokolt volt, hogy velük maradjon, aminek a haszna most, hogy felnőttek, már lemérhető. Ágnes lányunk Kolozsváron van férjnél, pszichológus, András fiunk negyedéves az orvosin, nős…

– Nekik már irodalmi tananyag volt Sütő András.

– Ha rólam volt szó az órán, Ágnest tapintatosan mindig elküldte a tanárnő. És a lányunk hálás volt érte…

 

*

 

– Úgy hallottam, népi kollégista is volt.

– A kolozsvári Móricz Zsigmond Kollégium a NÉKOSZ mintájára, nagy tömegből válogatott szegényparaszt fiatalokat. Rettentő módon izgatott a felvételi bizottság kiértékelése, s az eredményt megtudni feltörtük az igazgató fiókját. A rám vonatkozó megállapítás szíven ütött: „A kultúra mélyebb elsajátítására alkalmatlan, egyébként zsurnalisztának megfelel.” A haszna? Belefúrtam magam a világtörténelembe, -irodalomba. Akkoriban Magyarországról mázsaszámra hordták át a könyveket a kollégiumba. Rávetettem magam az olvasásra. Németh László, Erdei, Darvas, Veres Péter műveire… Ezek nagyon izgalmas esztendők voltak. Negyvenhatban Balogh Edgártól kaptam egy szamarat meg egy vetítőgépet, és elindultam a szórványmagyarság vidékeire. Petőfi szellemében belevetettem magam a választási előkészületekbe… A nyolcadik gimnáziumba csak beiratkoztam, az események elsodortak a befejezésétől. A Magyar Népi Ifjúsági Szövetség keretében kollégiumokat szerveztem, művelődéspolitikával, lapszerkesztéssel, újságírással, irodalommal foglalkoztam, s egyszer csak ott álltam, hogy magam is tananyag lettem…

– Elfogadták-e írónak a szülők a néptanítónak indult fiukat?

– Anyám volt a családban az, aki szerette, ha írtam. Talán valamilyen elfojtott költői hajlam játszik bele. Egyedül előtte nem röstelltem az írást. Az ugyanis nem férfias dolog, amikor az egyik kapál, a másik kaszál, s a harmadik olyasvalamit csinál, aminek semmi haszna… Nemrég riportfilmet készített a televízió. Meglepetésre anyám valahonnét a párnahajak alól vagy a Bibliából elővette az első versemet, s kívülről elmondta. Bevallotta a tévéseknek, hogy ezt sokat mondogatta magában. Róluk szól. Illyés hatására írtam valami ilyesmiről, hogy hiába a nagyvilág, Párizs, inkább az otthon… Nagyon rosszul esett neki, hogy a világ elé teregettem, amikor a Bethlen Kollégiumba indulva nem volt paplanom, párnahajam, megfelelő ruházatom. „Azért nem kellett volna megírni, most az egész falu tudja.” Nála biológiai törvény, hogy a legtragikusabb dolgokat mosolyogva mondja el…

– Az Anyám könnyű álmot ígér-ben is sokszor jelenik meg így.

– Újabb írásomban az idő síkjai változnak, s ő ismét szemrehányást tett, hogy nem kellett volna megírni a recsegő, szúette ágyat. „Fiam, hát nem kicseréltük rég?”

– A történelmi sodrásban jobb sorsra jutott nemzedéknél magam is tapasztalom, hogy nem akar emlékezni a szegénységére.

– Ez tulajdonképpen esztétika is… Nem fogadja el a nyomor-romantikát, sem az irodalomban, sem az életben. Bizonyos erkölcsi normáinál fogva nem veszi tudomásul az embernek azt az elesett képét, amit a naturalizmus a parasztságról adott. Nem hajlandó ráfogni a kapitalizmusra, a földesúri elnyomásra, egyedül az ember bűnének tudja be. Szegények voltunk, de mégis megvolt az az aranyszínű puliszka… Ugyanerre a gondolatra bukkantam Veres Péternél is valahol, amikor azt írja, hogy sok tragédián és nyomorúságon mentünk át, de mégis az asszonyok voltak azok, akik a gyerekeiket mindig visszavárták, szültek, újrateremtették az otthont, és nem fogadták el indoknak a történelem kegyetlenségeit…

– Édesapja miként látja fiában az írót?

– Benne egy reális talajból származó félelem alakult ki, miszerint a történelem számtalanszor igazolta: abból csak baj lesz, ha valaki korán beszél… Negyvenhatban, amikor a burzsoázia még ott tevékenykedett a politikai életben, s ez ellen fogtam tollat, az írás politikai veszélyeitől óvott. Amikor a nagyváradi színházban is bemutatták az Anyám színpadi változatát, mindketten megnézték. Díszpáholyból. Anyám úgy viselte az egészet, mintha beleszületett volna a protokollba. Amikor a terem őfelé fordulva tapsolt, letörölte a könnyeit, és meghajolt. Később is csak annyi megjegyzést tett a színésznőre: „Én nem vagyok olyan lusta.” Mert anyám olyan, mint a menyecskemadár… Apám nem vélekedett, csak elgondolkodott. Úgy volt az, fiam… De nem írnál valami szép, történelmi regényt, mint Jókai? Tudom, hogy ő nem a saját, hanem a közösség nevében szégyenli a sérelmet, hogy szegény ember létére kulákká tették, s kiküldték a gyűlésről… A pofonnal nem dicsekszik az ember, ha nem tudja visszaadni… Egyébként újabban kedvet kapott a meséléshez. Azt mondta: hozz egy magnót, fiam, ha sok az eső, majd belemondom az életem történetét…

 

*

 

Éva asszony most már sűrűbben térül-fordul, s érzem, valamilyen fontos dolognak vagyok akadálya. Aranylakodalom lesz ma Pusztakamaráson. Meglepetés öreg Sütő Andráséknak. Éva rakosgatja a lakoma nyersanyagát, mert a töltött káposztát majd ő főzi meg.

A regényben megírt kút képe villan fel.

„A kert végében szunnyad a kút. Egyetlen embernek az arca fér meg a tükrében. A vizet csak lopni lehet belőle. Szinte lábujjhegyen közeledünk hozzá a vederrel, mivelhogy minden erélyesebb mozdulatra felkavarodik, elsötétül, békanyálat bugyborékol. Kegyelmünkből került a kutak sorába…”

– A könyvemben még ilyen a kút. Most már van fedele, mélyről jövő vize… Mint egy hordó bort, úgy értékeli apám, s mondja: mindig édesebb a vize. Mert merni kell. És meri…

– Képviselő, szerkesztő. Mikor ír?

– Általában kora hajnalban. Ha valamin folyamatosan dolgozom, percnyi pontossággal ébredek. Annyira, hogy egyszer például valami misztikus, gyermekkoromból idetévedt, angyali csengés keltett fel.

– Most min dolgozik?

– Írói építőanyagom elsősorban a család, a szűkebb közösség. Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel folytatom László unokámmal eltöltött három esztendőm naplójegyzet-sorozatát az anyanyelv születéséről… Aztán az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán után megírom a drámatrilógia harmadik darabját, a Káin és Ábel-t. Párhuzamosan regényen is dolgozom. Harangok a szélben. A mezőségi kis magyar törzs életéből vett harminc esztendő a témája, a reménység változatai…

– Kapott-e levelet magyarországi olvasóitól?

– Az Anyám könnyű álmot ígér megjelenése után százával. Több erdélyi parasztember megírta az életét, kézzel, verejtékkel. Velük is tárgyalgatok, gondozom az írásukat, mert sikerült megállapodnom egy könyv kiadása dolgában… András-napra nagyon sok jókívánságot küldenek, s megírják, hogy ők is elénekelték azokat a nótákat, amiket a könyvben, az András-napi fejezetben felsoroltam…

„Apám énekel most. Sirályként követi anyám. Nem szemközt, hanem – mint a páros szentek – egymás mellett ülnek. Egyazon látószög rabjaiként. A szülőföldről énekelnek. »Szüleimtől, testvérimtől, jaj, de távol estem.« Tudjuk, hogy a reggel mindannyiunkat elviszen a háztól, kit-kit a maga választotta helyre. Ők ketten itt maradnak, hogy okunk legyen mindenkor a hazatérésre…”

Hétfőtől majd megint hétköznap lesz. Román és magyar választópolgárok keresik fel. Kinek elvtárs, kinek úr, domnu Sütő, de mindinkább író, aki egy háromezer lelkes falu közösségéből táplálkozva tekint ki a nagyvilág általános, minden emberhez szóló problémáira.

Szemes Piroska

A megtartó család dicsérete^*

 

A sokágú családfa teherbíró törzsét Jobbágy Sütő Mihálynak nevezték. Tizennégy gyermeke közül csak négy maradt életben, s ezzel „a négy élő harcossal… a megsemmisülés ellen küzdve vágta keresztül magát egyetlen ringó bölcsővel a történelem drótakadályain”. Emlékét őrző ükunokáját először látom, mégis ismerem. Nemcsak Sütő Andrást, az írót, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán és a Káin és Ábel című drámatrilógia teremtőjét, de Sütő Mihály és Székely Gergely unokáját, idősebb Sütő András pusztakamarási iparosember, méhész és földművelő, mezőgazdasági gépész nagy hírű fiát, sőt, a szavak kincstárába most beszabaduló kicsi László nagyapját is. Ismerem idősebb Sütő András uradalmi gépészt és a vele egy úrnak szolgáló szép szobalány és pesztra regényét, idillikus hangulatú, boldog tekintetű, palaszürkére kopott esküvői fényképüket, és négy fiuk küzdelmes neveltetését.

Sütő András emlékeket őrző, lírai prózája – elsősorban az Anyám könnyű álmot ígér című, naplójegyzetekként közreadott remeklése – bátorított fel arra, hogy rövid magyarországi tartózkodása alatt felkeressem, hogy elbeszélgessünk a család dolgáról.

– Könyvében énje két forrásának nevezi két nagyapját, a közéleti tevékenységben fáradhatatlan, bíróviselt, újságolvasó parasztember Székely Gergelyt, és a szemlélődő, csendes, írástudatlan Sütő Mihályt. Mit jelent önnek ez a kétoldalú nagyapai örökség?

– Most, hogy magam nagyapasorba kerültem, megnőttek bennem az emlékek is. Jókai és Mikszáth mellett Sütő Mihálynak a mezőségi világból való igaz történetei alakították ki bennem és körülöttem azt a mesevilágot, amelyben íróvá nőttem. Emlékszem, milyen áhítattal csüngtünk rajta, amikor mesére fakadt, s hogy tiszteltük, amikor veleszületett filozofikus hajlandóságával minden egyes történetből kihámozta az egyetemes tanulságot. Anyai nagyapám számára a nagy betűkkel nyomtatott Károli-biblia volt a tudás forrása. Vasárnaponként, amikor tiszta inget vett, abból olvasta fel nekünk a szentenciákat. Egész életében puritán volt, és szigorú. Amikor nyolcvankét éves korában meglátta, hogy cigarettázom, porig sújtva közölte velem – ő „rendesen ültetett, s lám fordítva nőttem”, hogy ilyesmire vetemedem…

– Naplójegyzeteiből következtetek rá, hogy nagyszívű, bátor és okos asszony lehetett az édesanyja. De a modellek soha nem teljesen elégedettek a róluk alkotott képpel. Vajon ismeri-e, és mit szólt idősebb Sütő Andrásné a róla készített portréhoz?

– Anyám volt a családban mindig a legfürgébb, legszorgalmasabb olvasó. Gyerekkoromban arról ábrándozott, hogy papnak nevel. Amikor másképp fordult az élet, ő volt az első, aki pártfogolta írói terveimet. Nemrégiben elővette a majoránnaillatú fehérneműs szekrényből, a vasalt ingek alól azt a megsárgult, kivágott újságcikket, amivel negyedikes tanítóképzős koromban elindultam ezen a pályán. Azóta őrizte szegény, titkon és büszkén. A róla írott könyvemet is ő olvasta először. Amikor a végére jutott, elégtételnek érezte. A sok átélt megpróbáltatásért, szenvedésért. Annak idején is ő volt a családban a harcosabb, ő volt, aki megpróbált szembeszállni a legyőzhetetlen erőkkel is. Amikor a könyv megjelent, úgy érezte, hogy végre megmondtuk. Közhírré tettük, hogy mit jelentett igazságtalanul kuláklistára kerülni, mit jelentett a szegénység, a megaláztatás… Elmondtuk, hadd tudja meg a világ.

– Megindító ez a többes szám első személy!

– Anyám érezte így, és teljes joggal. Hiszen valóban az ő nevükben, helyettük és velük szóltam. Apám mindig szemérmesebb volt, ő soha nem verte volna dobra a maga sérelmét, megaláztatását.

– Van a könyvben egy felejthetetlen epizód, amikor édesanyja végre mértékre szabott, fényes, puha bőrcsizmát kap ajándékba felnőtt fiától, de a megkérgesedett, meggyötört ujjak, erek és izmok már nem tűrik a páncélként szorító, feszes lábbelit. Szép az új csizma, de előbb kellett volna megkapnia… Olvasás közben annyira hitelesnek éreztem ezt a költői jelenetet, hogy most meg merem kérdezni: ennek a megörökítéséhez mit szólt az édesanyja?

– Pontosan emlékezett rá, hogy így történt. Még el is nevette magát rajta. Hogy most mindenki megtudja…

– A könyvben is megfigyeltem, most is feltűnt, ha otthont mond, rendszerint Pusztakamarásra gondol.

– A szülőföld – örök otthon. Pusztakamaráson születtem, de felnőtt életem nagyobbik részét Marosvásárhelyt töltöttem. Most is oda megyek haza. A fiam Bukarestben született. De azért még ma is nyugodt szívvel felelhetem, hogy valóban otthon vagyok a falumban. A gyerekek az utcán már nemigen ismernek, de az én nemzedékembeliek és a nálam idősebbek most is maguk közül valónak fogadnak be. Mostanában jobbára kocsival járok haza, de mire a falu széléről a szüleim házához érek, már róluk is mindent tudok. Elmesélik azok, akik az ablak mögül megállítanak csak egy szóra, és sorra elpanaszolják, ha gondjuk van. Gyalog ma is lassan érek a falu egyik végéből a másikra, megállítanak sokszor csak azért, hogy elmondják, „valamikor amolyanabb voltál”.

– Amolyanabb?

– Ez is a falu tapintata… Hiszen nemcsak a nagybátyáim, a többi földiek is számon tartják, hogy őszülök, és már nem egészen úgy lépkedek, mint annak idején. Ha nincs szoros munkaidő, ilyenkor szomszédostul odagyűlnek hozzánk a népek, és elbeszélgetünk. Sokszor okkal, ok nélkül felköszöntenek még a ráérő zenészek is, mert éppen két hónapja volt András-nap, vagy mert elmulasztottam egy lakodalmat, amelyre hivatalos voltam. Előfordult már az is, hogy azt kellett megünnepelnünk, hogy nem fordult árokba az a teherautó, amin előző nap utaztak.

– Mi, olvasók is megszerettük az ön írásaiból ezt a pusztakamarási családi kört. De most mégis arra kérem, tágítsa ki, és beszéljen arról, hogyan látja a maga körében, emberi-írói tapasztalatai alapján a családforma változását.

– Köztudott, hogy az iparosítás sokfelé eléggé megbolygatta, szétrombolta a régi kereteket. Amikor a könyv írásába fogtam, a rokonságunk nagy része még ott élt a faluban. Azóta egyre többen költöztek fel a városba, és ipari munkások lettek Vásárhelyen.

– Ez annyit jelent, hogy el is szakadtak a régi kötelékek?

– Inkább csak lazultak. Hetenként, kéthetenként, karácsonykor, húsvétkor, névnapra, lakodalomra, temetésre, ki-ki csak hazamegy. A házaik nagyrészt idegen kézre kerültek, de az otthon maradt testvér valamennyiüket befogadja. Ezek a nagy rokonsági együvé tartozást kifejező, alkalmi találkozások nem puszta vérségi kapcsolatot jelentenek. Ezeknek az embereknek ez jelenti a falut. Az emlékeket… Ebben él a nyelvhez ragaszkodásuk, a közös nótakincs megbecsülése. Az ősök tisztelete ölt formát az esztendő legszebb ünnepén, a világítás napján. Nagyon fontosnak érzem, amire Illyés Gyula is figyelmeztetett, hogy a nagy közösségekben erősödnek a kis közösségek is. Mindannyian tapasztaljuk, hogy a nemzetiségi létben az egyik legbiztosabb sziget a család.

– Milyen vonatkozásban?

– A család gyakorta olyan morális tartalmak és eszmények hordozója, amelyek létünk lényegéhez tartoznak. A család őrzi azokat az emberi magatartásnormákat, erkölcsi követelményeket, amelyeket valaha a Tízparancsolat fogalmazott meg. Természetesen nem vallásos, hanem elvilágiasodott értelemben – teszi hozzá magyarázóan. – De folytatva az ősi törvények zárt körét, én ide sorolnám a helyhez és a nemzetiséghez való ragaszkodást is. Sokszor az erkölcsi tartáson kívül, a felnövő generáció nyelvi hátterét is a család biztosítja. Még ahol az iskola ápolja, fejleszti is az anyanyelvi kultúrát, ott is szükség van a szövetséges család támogatására. Ahol ennek híja van, ott még több múlik a családon. Ott a szülői ház pótolja, jelenti a beszéd iskoláját is. És a család hatósugara ma is messze nyúlik.

– Az imént említette, hogy már sokan kiléptek a régi, a zárt közösségből.

– A fiatalok elhagyják a falut, és ezt mindenki tudomásul veszi. A családok nálunk szinte soha nem lépnek fel a fejlődés kerékkötőjeként. Még örülnek is a szülők, hogy a gyerek kikerül a paraszti sorból, tanul és feljebb jut. De ha az ország másik sarkába költözik is, számon tartják. Méghozzá nemcsak a nagyszülők, a rokonok, de az összes szomszédok. Tudják, ha gyereke született, ha betegség sújtotta. Valaki biztos elmeséli vagy megírja, ha a fiú iszákos lett, a lány rossz útra tért… Az otthoni közvélemény máig – valóságos abroncs maradt.

– Az abroncs összetart, de korlátoz, sőt szorít…

– Én inkább úgy fogalmaznám, hogy megóvja a dongákat a széteséstől. A faluból elszármazottaknak mércét jelent, tartásra kényszerít. Azt tapasztalom, hogy aki a városban komolyan szembekerül az otthoni családi erkölccsel, az többnyire haza sem mer jönni. Aki elzüllött, rendszerint el is tépi a kötelékeket. Mint ahogy hátat fordít a falu közösségének az is, akinek a gyerekei már nem ismerik az anyanyelvüket.

– Ezt is számon tartja a falu?

– Nem is hinné, hogy mennyire. Az első, amit az elszármazottakról elmesélnek, sokszor nem az elért pozíció, az autó, hanem az, hogyan gazdálkodott a család az anyanyelvével. Ha valakiről azt meséli az anyám, hogy nem tanította meg magyarul a fiát, ugyanúgy suttogni kezd, mintha egy asszonyról rosszat beszélnek, mint amikor bűnt vagy titkot sejt.

– Akármilyen erős a falu megtartó ereje, biztos vagyok benne, hogy a család, a családi életforma Erdélyben is változott. Az ön fia és lánya már városi emberként, városi családban nőttek fel.

– Az ő számukra már ez a városi életforma a természetes. De legalább nem elképzelhetetlen számukra a nagyszülőké se. Azokban a családokban, ahol nincs szülőfalu, ahol nem élnek közelebb-távolabb az otthoni nagyszülők, ott általában nincs meg az a szenvedélyes érdeklődés a népélet iránt, mint bennük. Negyven kilométer nem távolság, és ők kiskoruktól egyetemi éveikig gyakran jártak otthon, közelről ismerték a nagy család gondjait, a beszolgáltatástól a malacvásárlásig. Talán ezzel is magyarázható, hogy az ő életfelfogásukban, magatartásukban ma is érződik a rajt kiröppentő fészek hatása. Ezért sem támadt nálunk a nemzedékek között olyan szakadék, ami komolyabb konfliktusokhoz vezetne.

– Ahol őszintén nevelték a gyerekeket, ott szerintem városban sem elkerülhetetlen az ütközés!

– Egyetértek… Már csak azért is, mert olyankor nem ébred a gyerekben ösztönös tiltakozás az ellen, amiből kinőtt. Nálunk akárhány nemzedék élne egy fedél alatt, az alapvető, nagybetűvel írt Gondban – a lét gondjában – meglenne az egység. Hiszen nagyapát és unokát egyformán érintik a nemzetiségi lét közös gondjai. Lehet, hogy az egyes emberek életformájában növekszik a különbség, de a közösségérzület, az anyanyelvhez való hűség rendkívüli összetartó erő. Ebben a szűk és tág körben, amelynek természetes magja a család, általában érvényesül a kollektivitás, és nincs nagy tere az individualizmusnak. De persze a közösség gondjai is mélyebben fejezhetők ki, ha önmagával mélyebben szembenéz az ember.

– De azért ön sem vitatja, hogy a generációk között nő a különbség.

– Ellenkezőleg. Látom és tapasztalom, sőt igyekszem is lépést tartani a fiatalokkal. Sokszor tőlük kapom az ösztönzést egy-egy új könyv elolvasására. Salinger Zabhegyező-jét például a fiam ajánlotta. És ha másként is hatott rám, mint rá, nem bántam meg, hogy elolvastam. Másként fogadják be, másként szeretik a fiatalok azt a modern zenét is, aminek élvezete nekem komoly erőfeszítésembe kerül. Pszichológus lányom férje rendező. Nekik egészen más, sokkal vadabbul modern a színházeszményük, és a képzőművészeti ízlésük is, mint az enyém…

– Sokat vitatkoznak?

– Inkább megvitatjuk a dolgokat. Kétféle esztétika szerint ítélünk, de azért én igyekszem elkerülni az aggsági konzervativizmust, és ők sem támadják az én esztétikámat. A család kérdésében azonban sokkal kisebb a különbség. Ott, megítélésem szerint, a gyerekek is nagyjából azt viszik tovább, amit otthonról – az anyjuktól – kaptak.

– Az anyjuktól?

– Az aranyabroncs majd minden családban, a miénkben is, az édesanya. Az összetartozás közös, de az összetartásban, úgy érzem, nagyobb rész az Éva keze munkája.

– Most jelent meg a család legifjabb tagjáról írott könyve, az Engedjétek hozzám a szavakat. Voltaképpen ez is családi írás…

– Két és fél évig nálunk nőtt, nevelkedett László, az unokám. Ez a korszak a mi életünkbe is új színeket hozott. Mert felneveltünk ugyan két gyereket, de huszon-egynéhány évesen, az élet kifelé forduló korszakában, világmegváltó tervekkel bajlódva, kevesebb odafigyeléssel. Most a gyerekeink – a szülők – voltak egyetemisták, mi pedig elérkeztünk a befelé fordulás korszakába. Én magam is igyekszem még jobban vigyázni a hozzám közelebb állókra. Ilyenkor az ember már egyre többet gondol saját megváltására is.

– Az imént még a közösségi élet tartalmáról szólt.

– Nem törekszem, soha nem is törekedtem egyszemélyes üdvösségre. A közösség gondjai is akkor fejezhetők ki, ha az ember képes önmagával szembenézni. Az igazi család nemcsak hogy erre késztet, de kötelezi is rá a tagjait. A család elvárásai az író számára is meghatározó érvényűek.

– Milyen értelemben?

– Nagyon egyszerűen. Én nem tehetem meg azt, hogy taktikai okokból is olyan képet rajzoljak a valóságról, ami nem egyezik meg a hozzám tartozók tapasztalatával. Mert ha szépítem a valóságot, ha lekerekítem, az anyám és a testvéreim elkezdenek csendben cöcögni, és ez a kritika nekem megálljt parancsol. Úgy érzem, igazmondás dolgában nagyobb veszélyben van a családtalan ember, az, aki kizárólag idegeneknek ír. Mert a soha nem látott, ismeretlen közönséggel nem kell ugyanolyan közvetlenül szembenéznie, mint azoknak, akiktől a család számon kéri az igazságot. Az én igazságszerető családomnak is része van abban, hogy én viszonylag nagyon hamar – az ötvenes évek elején – belefáradtam az idillikus hangulatú prózába, és hangot váltottam. Ma már elmondhatom, hogy az Anyám könnyű álmot ígér-nek a munka kezdetén megjelent néhány olyan részlete, amely egy, a valóságosnál konfliktusmentesebb faluképet rajzol. Anyám nem sokat ért az irodalomkritikához, de amikor ő azt mondta, hogy „az igazat írd, fiam, ha már rólunk írsz” – elszégyelltem magam, és ezeket a részeket később kihagytam a könyvből.

– Amikor önhöz készültem, úgy terveztem, hogy a Sütő-drámák nőalakjait, Lisbethet, Idelettet, Évát is bevonom ebbe a beszélgetésbe…

– Lírai alkat lévén, nálam a tárgyszerű prózába is mindig beömlött a családi élményvilág. Drámáimban is a magam tapasztalatait igyekeztem élő figurákba önteni. Anyám példájából szűrtem le a tapasztalatokat, rá gondolva mintáztam meg a női hősök jellemképletét, és a megfelelő magatartásmodellt. Nőalakjaimra talán az a legjellemzőbb, hogy valamennyien az indulatokban, szenvedélyekben, karriertörekvésben elszabadult férfiakat igyekeznek visszafogni. Az élet és a történelem egy lényeges pontján Kálvin János felesége is békítő. Lisbeth is a megegyezést, a közös platformot keresi, Kolhaas Mihály és Nagelschmidt között. Éva pedig a fiait, Káint és Ábelt igyekszik békíteni. Nem a hazug megalkuvás jegyében, hanem az emberség védelmében zajlik a nők örökös békéltető akciója. Állásfoglalásukat nemcsak az érzelmeik irányítják, mint ahogy mondani szokták, de ott él bennük a kizárólagosság tagadása is.

– Valamiféle toleranciára gondol?

– A kizárólagosság tagadása mindig toleranciát jelent. A megosztottság érzete, tudata az én drámáimban úgy jelentkezik, hogy a nőalakok többnyire tudják: minden hősöm hordoz magában legalább egy cseppnyi igazságot. És az igazság nem kisajátítható. Ezt a tényt, ezt az elvet a nők gyakran a férfiaknál is jobban tudják.

– Mégis, mintha a féltés lenne ezeknek a nőalakoknak a közös mozgatórugója. A hozzájuk tartozó férfiért való örökös rettegés, aggodalom.

– Ebben a féltésben benne van az is, hogy ezek a nők általában a férfisors függvényei, alárendeltjei. Ebben úgy látszik, megmaradtam a parasztirodalom hagyományai körében. Gondolja csak végig, hogy Veres Péter, Szabó Pál is jobbára ilyen családi kötelékeket ápoló, férfiakat féltő asszonyokat mintázott.

– Feltételezem, hogy Sütő András lánya már egészen más típus!

– Mássá formálta már csak a foglalkozása is. De a pszichológusdiploma, a modern természettudományok ismerete nem gátolta meg abban, hogy jellemében tovább örökítse ezt a hagyományos féltést.

– Megvallom, nem hiszem, hogy a család intézménye felett vagy akár a családon belül megállt volna az idő.

– A tegnapi nagy család közös tükörben mutatta, őrizte a családtagok arcát. Ma mintha darabokra tört volna ez a tükör. De nézze csak meg a nagy tükör apró cserepeit: minden egyes darabban ugyanaz a kép jelenik meg. Talán szétszórtabban, a megváltozott méretek következtében valamivel kisebb erővel, de éppolyan tisztán…

 

*

 

Idáig tartott beszélgetésünk Sütő Andrással, a Káin és Ábel nemzeti színházi bemutatójának napján. Búcsúzóban megállapodtunk abban, hogy ha egy gondolat kimaradt, ha utólag még üzenni kíván valamit olvasóinknak, írásban fűzi az interjúhoz. Így kaptuk meg az író keze írásával költői üzenetét:

„Család… sokféleképpen értelmezett fogalom; szentséges is, megtisztelt és olykor megvetett, cinikusan félrelegyintett. Állapota, jellege, szelleme mégis: sorsot formáló – legalábbis meghatározó – mindnyájunk számára. E földi vándorúton ama bizonyos hamuban sült pogácsa: a család. Jó szava, szelleme, védőszentje a mesebeli hősnek. Aki enélkül indul: nagyobb veszedelmek közé kerül, sebezhetőbb minden tekintetben. Hisz miért is oktatna ekképp a népi bölcsesség: »nézd meg az anyját…« Némelykor épp legutolsó menedék – a család. Írtam már arról, hogy amikor a világhódító Nagy Sándor tízezer szúzai hajadon erőszakos menyegzőjével kívánta elkezdeni a perzsák asszimilálását, a legerősebb fegyver, amely visszaütött: az elnyomottak családi büszkesége volt; a családban örökmécsesként megőrzött anyanyelv – az újszülöttek bölcsője fölött. A család az, ahol zúzmarás időben titkon ünnepelhető a titok: az együvé tartozás tudata.”

Földes Anna

A bölcsőhely parancsai^*

– Egyik régebbi írásodból idézek: „Gyermekkorom egyik tanítómestere, Anica néni, az öreg napszámosasszony, így kezdte téli estéken a mesemondást: »Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt egy királyfiú, úgy hívták: Ion Creangă.« És elmondta Fehér Szerecsen csodálatos történetét.” Szeretném, ha ezt az epizódot kibontanád: miként hatott a gyermek Sütőre Creangă meséje, tudtad-e, hogy román író meséje, mikor tudtad meg, kicsoda Creangă, melyik a legmélyebb élményed róla?

– No, kedves Beke György, egy kicsit lassabban a kérdésekkel. Ha valami lényegesebbet keresünk, kerüljünk az emlék háta mögé. Messzebbről kezdem tehát. Onnan, hogy mese dolgában a neveltetésem szerencsésnek, mi több: előkelőnek mondható. Kanászok, béresek és – bárónők hangja növesztgette képzeletem szárnyait. Földhözragadtságomban, amikor is még semmilyen magaslatot, ahonnan önmagamat – magunkat – az ítélkezéshez szükséges távolságból valamennyire is számba vehettem volna, nem találtam: a mesére, mint kortyintásnyi szabadságra, tán az iskolai tankönyveknél is nagyobb szükségem volt. Kivált, hogy az állampolgári nevelés leckéitől úgy menekültünk, mint azok szerzőitől: a bálványimádás civil papjaitól. A bálvány – mint magad is tudod – Károly, majd Mihály király képében a falra volt felakasztva. Nem úgy persze, ahogyan azt Petőfi kívánta volt. Mondom tehát: míg madonnalelkű tanítónőnk hasznos ismeretekkel töltögette fejünket, a hivatalos Tanterv, ez a hatalmas, pokoli kondér szappant főzött a közösségi tudatunkból, forradalmas múltunkból s némelyikünknek a nyelvéből is. Én az enyémet, apám tanácsára, inkább otthon tartogattam. Antonescu képét s aranyos bojtjait hallgatagon nézegettem. Ilyen körülmények között a mese, amely minden időkben jó messzire húzódott a szellemi vámtisztek ütésközeléből, valamilyen ősi, kollektív akarat megnyilatkozásaként, akár egy maréknyi formátlan agyagot, egész lényemet vette munkába. Mi végett? Nyilván, hogy a legkisebbik fiú hitére és konokságára térítsen. Vagyis, hogy egyszer, valahára, miután megküzdöttünk a sárkányokkal, a királyleány kezét elnyerhetjük. Mondanom sem kell: ki, azaz mi volt ez a szépséges leányzó. Álomnyi otthon az otthontalanságban.

Anica néniről, akinek arcáról leolvashattam a román parasztság minden szenvedését, édes-tej-jóságát és időtlen türelmét, többször is írtam már. Fia, Augustin, aki elesett a keleti fronton, nekem ostorfonogató barátom volt. Az említett bárónéval nem fonogattam ostort, ellenben ő volt a református elemi iskola védnöke. Karmantyút kötögetett nekünk karácsonyra. Az esetleges lelkiismeret-furdalásnak ez is egyik altató módszere. Nyáron a bárónénak teadélután-illata volt. Amikor szorultságunkban kezet csókoltunk neki, hunyt pilláink alatt kalácsvégek és madártejes bögrék kezdtek röpködni. Esős délutánokon aranyozott szegélyű, piros fedelű könyvekből Benedek Elek meséit olvasgatta nekünk…

– És Anica néni?

– Épp hozzá térünk vissza, csak légy türelemmel. Talán nem érdektelen a párhuzam. Ugyanis, a táltos lovakon felszálló hősök szinte fizikailag rántottak magukkal ismeretlen világokba. Szemem – miközben arcomat a két öklömre ejtve a szőnyegen hasmánt feküdtem – belefájdult a gyémánthegyek, ezüsterdők ragyogásába. Elek apó meséivel a szépséges báróné egyik mesevilágból – parfümös közelségéből és kastélyából – a másikba: szakállas manók s tündérlányok közé emelt bennünket. Anica néni, ugyancsak a mesék erejével, az ellenkezőjét mívelte: visszarántott a földre, megmártott a porban; csodái elkeveredtek a sánc martjára kicövekelt malacainkkal, szegénységünk egész tárgyi világával. Creangă tündérlányai az ő felfogása szerint aranyköntös helyett kenderinget viseltek; a messzi útra indulók nem aranykását, hanem közönséges kukoricadarát hintettek el az ösvényen. A moldvai mesemondó tehát – akiről csak később szereztem tudomást az enyedi Bethlen Kollégiumban – úgy repített föl, hogy meg is kötött egyben; a szociológus tárgyi hűségével bugyolálta mesébe saját paraszti életformánk változáslehetőségeit. Amit ilyenformán neki is köszönhetek: az írói szándéknak az a szeme járása, amely képtelen átsiklani a valóság csaholó tényei fölött. Indulj el Creangă valamely hősével az erdőbe fát vágni; magad is a hidegtől meggémberedve s éhesen térsz meg vele. Persze túlzás lenne azt állítanom, hogy kenderinges valóságunkra ő nyitotta rá a szemem; de ott tartom számon tanítómestereim között. Olyan korban, amikor a valóságról annyi mesét írnak, ő még mindig azt példázza: miként lehetséges a mesében is a valóságot írni.

– Milyen fordítási nehézségeid voltak Creangă tolmácsolása közben?

– A műfordítások nagy része: az eredetinek halvány lenyomata. Cervantesszel szólva: a mintás szőnyeg visszája. Nagy részt mondok, mivel a kiváló tehetségeknek igen kis része vállalkozik műfordításra. A magyar irodalom persze kivételnek látszik. Legnagyobbjai életművüknek egy részét majd mindahányan odadobták a fordítás áldozati oltárára. Gondold el: egy Tamási Áron mellett a paraszti romantikának micsoda híg leveként hörbölnők például Gionót, ha azt nem Illyés zamatosítja nyelvünk csodálatos fűszereivel. Vagy vesd össze Csengerit Babitscsal, s a példálózást abba is hagyhatjuk. A fordítás legelső nehézsége ugyanis nem az a nyelv, amelyből, hanem amelyre fordítasz. Creangă stílusát – mert hisz erdélyi gyökérnyomású – már kisdiák koromban árnyalatai szerint is felfogtam; alig-alig kényszerültem az írásaihoz mellékelt szómagyarázatokra. Creangă gyermekkorának színhelye, annak hangulata majdnem hogy tükörképe a mezőséginek. Kecskét ugyan nem tartottunk, de létünk tápláló forrásai hasonlóképpen csak kecsketőgyűekre sikerültek. Mondogattuk is: minekelőtte ide potyogtunk az isten markából – amely aztán végleg meg is feledkezett rólunk –, millió kecske rágta le az erdeinket; ami leveles ág a reményeinkben megmaradt, láthatatlan kecskék azt is naponta föleszik. Egyszóval, nemcsak értettem: éltem is, az idegeimben hordoztam Creangă világának testvérmását. Húszévesen – amikor meséit először lefordítottam – hiába fogtam föl mondandójának minden kis rezzenetét: saját kifejezőeszközeim voltak tökéletlenek. (Néhány éve ezért fordítottam újra majdnem minden meséjét.) S bár a románt úgyszólván a bölcsőből kifelé fülelve, az anyanyelvemmel együtt tanultam meg, a munka nehezen haladt. Önmagamban húst szaggatólag vájkálva kerestem a másik elbeszélőt, a hasonló hangút. Hónapokig szerzőm bokája szintjén kerengtem. Néha úgy éreztem: tilinkószavára büröksíppal, hagymaszár-dudával válaszolok. Keserűségem is a büröké volt. Mondom, az átdolgozáskor enyhült a szám íze.

– A tavaly megjelent Mesék című kötet fordításával tehát meg vagy elégedve?

– Azt épp nem mondhatnám; újra kezembe véve, tovább babrálnék rajta: író számára, ha agya el nem lustult, nincs végleges szöveg. De úgy gondolom: rossz munkát bizonyára nem végeztem. Ugyanis ez ideig senki egy árva szót sem szólott róla. Ezt nem a magam panaszaként mondom: prózafordításaink általában észrevétlenül húzódnak meg a könyvesboltok polcain. Ezért örültem annak, hogy Zaharia Stancu talán legszebb regényének – a Sirató-nak – fordításáért elnyerted az Írószövetség díját. Creangăhoz visszatérve: fordítói munkám öröme akkor kezdett elécsörgedezni a nehéz szöveg labirintusából, amikor Ariadné fonalának végét a saját nyelvem alatt megtaláltam. Amely ezúttal nem ki, hanem befelé vezetett: Creangă titkaihoz.

– Ezt miként fogalmaznád meg?

– A fordításhoz fűzött megjegyzéseimet vagyok kénytelen megismételni. Creangă a nagy szentségtörők fajtájából való. Mint Rabelais vagy Arisztophanész. Halhatatlanságának titka: megbotránkoztató kedve s bátorsága, ahogyan a halált is tarisznyába kötve fára akasztja, hogy ott kuksoljon, míg ő Iván nevében az istennel tárgyalást folytat. Mert amiként a földön: az égben is otthonosan mozog. A gondolatnak olyan szféráiba, ahová a kor szelleme szerint – hisz papok fogták a nemzetben a lelket – alázatosságba görnyedten, szenteltvíztől csöpögő ujjakkal, sűrű keresztvetések közepette lehetett csak belépni, Creangă kopogtatás nélkül nyitott ajtót, barackot nyomva a Konvenciók fejére. Olvassuk csak újra Tarisznyás Iván-ját; követelései, melyeket az Úr elé terjeszt, már-már ultimátumszerűek. A szegénynek igazságot, a halandónak örök ifjúságot kér, s önmagának egy tükörcserepet abból a fényességből, melyet Humuleşti gyümölcsöskertjeiben gyermekként megálmodott.

Csupa követelődzés akkor is, ha földi hatalmasságok közé keveredik. Amikor Ion Roată apóval megszólal: a tettetett naivitás mögül arcpirító fölény és vitriolos irónia csap ki, s a bojár hiába próbálja tréfával elütni a dolgot; Creangă egy eljövendő hatalom megsejdített erejével veti vissza a replikát. Hallgassuk csak figyelemmel ezt a mesemondót, s ne tévesszük szem elől a mozdulatait sem. Fehér Szerecsen elnyeri jutalmát; a szerelem kardot nyújt feléje, s elkezdődik a hetedhét országra szóló lakodalom. Békéltető, idillikus jelenet. A mezítlábas, kopacra nyírt parasztgyerekek a boldog hősök nyomába szegődnek. Bizonyára emlékszel még erre a képre. „Mentek, mendegéltek, nem is érezték, hogy mennek. A hosszú út rövidnek tűnt, s az idő még rövidebbnek. A nappalok órákká s az órák mintha percekké zsugorodtak volna…” Figyeled, ugye, hogy szerzőnk a boldogság számára kiutalt időt majdnem a káprázatig lerövidíti. A pillanatfelvétel villanó fényében – mintegy a boldogság szövetségeseként – a hold is megáll az égen. Kacagni kezd, miként a mesemondó hallani véli. Hogy annál nagyobb legyen a csend, amikor játékainkat földhöz verve visszaránt bennünket a valóságba. Az ősi zárómondat helyett – és boldogan éltek, míg meg nem haltak – tőröket göngyölget ki a mese színes kelméjéből. S míg a király termeiben muzsika szól, és az öröm a medréből kicsapva versbe kívánkozik, legalábbis rímeket aggat magára, a tőrök összekoccannak. A nép pedig, mondja szerzőnk a hangjukkal: hallgat s éhezik. Ilyen zárómondat a meseirodalomban tudtommal nem ismeretes. S ha meggondoljuk, hogy Creangă mindezt nem valamilyen plebejus-sipkában, hanem a diakónusok fekete szoknyájában hangoztatta: annál bátrabbnak kell tekintenünk őt a szentségtörésben. (Hiszen, hogy pap létére csókákat lövöldözött a templom tornyáról, potomság a gondolati kihágásaihoz képest.)

S ha már Creangă lényeges vonásai felől faggattál, hadd mondom el azt is, miért érzem őt magamhoz oly közel állónak. Mert sorsa szüntelen hányódás volt, végeszakadatlan küzdelem szellemi függetlenségének, önbecsülésének védelmében. Az iskolából száműzött zseni: szívszorító látvány a dohányáruda szűk ablakában. A román irodalom egyik legnagyobb nyelvteremtője, az ősi példázatok, jelzők, metaforák krőzusa – gondold csak el – nyolc-tíz szivarféleség és szipka nevét s árát mormolja naphosszat a kisváros dohányosainak. A széklábat faragó Michelangelo drámája. De életereje, kedélyállapota változatlanul: a moldvai paraszté. Ezzel gyúr át minden rázúduló tragédiát megtartó, kenyeret pótló derűvé – sótalan szellemű kritikusok szerint anekdotává –, amely sohasem a beletörődés, a keresztényi megnyugvás kábítószere, hanem táplálék nehéz napokra.

Hogyan lehetséges, hogy Eminescu barátsága révén nem hatott rá a romantika pesszimizmusa? A magam részéről ezt mással, mint a parasztság legmélyebb rétegeibe nyúló szellemi gyökérzetével nem magyarázhatom. Az egyházi és világi előítéletek ellenséges területén, aknák, csapdák fölött lépdelve, lélekben mindig sebzetten állt odébb egy-egy csínytevése után. A közoktatásügyi miniszterek szörnyülködése közepette új s új mesébe, példázatba fogott; ha történetesen nem válik íróvá, a moldovai tájak Naszreddin Hodzsájaként tartaná számon az utókor.

Amint magad is tudod: volt idő, mikor Creangă faluképét idillikusnak bélyegezték. Ugyanazok persze, akik a negativizmustól való félelmükben magát a realizmust vették üldözőbe. Nos, mifajta értékelés volt ez? A nyomorromantikában fogant bornírtság vaksi matatása; szerzőnk erejében kutatták a gyöngeségeit. Nyilvánvaló pedig, hogy tréfacsiholó kedélyvilága, derűje nem a létező világok legjobbika felé, hanem épp a hőseire sugárzik; visszavetül önnön forrására. Egy nép történelmi teherbírásának jele nemcsak a jajkiáltás és a kiegyenesített kasza, hanem a derű is, amely két felkelés között a komiszkenyeret pótolja. Megszerettem ezt az óriást a gyöngédsége miatt is. Ahogyan emlékeiben visszahajol a humuleşti bölcső fölé, ahogyan anyja képét aranyrámába örökíti: az igazi férfilíra példája. S mivel lábát a szülőföldön vetette meg, és nem hivatkozott az olvasmányaira, műveletlennek, afféle sültparasztnak nézték egyesek. Nem vették észre, hogy jelzőikkel épp az erényeit hangoztatják. Az akkortájt is divatos nyugatmajmolásban – amit köztudomásúlag Caragiale vett erős tűz alá – az eredetisége és egyszerűsége tévesztette meg őket. Álruhás királyfi volt ő zsinóros szolgafiak között. Az marad a mai zsinórosok között is.

– Kivel rokonítanád Creangăt a magyar irodalomból? Miben hasonlítanak, miben különböznek? Van-e értelme, s milyen értelme lehet az ilyen hasonlításoknak két irodalom nagyjai között?

– Kétszer is meg kell gondolni, kit kivel rokonít az ember. A provincializmus tapsikoló természete szerint boldog-boldogtalant összerokonítottunk már. Kicsiket nagyokkal persze. A becsvágy, a bugyborékoló kivagyiság, mint szellentés a vízben, felfelé igyekszik. Csizmadia nagybátyjukkal nem a hercegek szoktak eldicsekedni. Egészséges irodalmi szellem először a colstokot veszi elő, hozzáméri magát az egyetemes értékekhez, majd azután rokonít, ha magánya szorítja. Az atyafiságot – a világba vezető szálként – kezdetben nyilvánvalóan a magunk családi körén belül keresve. Poétánkat, még mielőtt odaültetnők Pindarosz aranyszékébe, először egy Csokonaival, József Attilával szembesítjük. Nemzetiséginek hívott irodalom kiváltképpen hajlamos arra, hogy hagyományomlásai esetén – gondolj például az ötvenes évekre – megüresedett klasszikus állásait félnormás halhatatlanokkal töltse be. S hogy kérdésedhez visszakanyarodjam: Creangăt a föntebbi aggodalom nélkül, mert hisz régen átesett a vámon, alkati jegyei szerint Tamási Áronhoz érzem közelállónak. Meséinek hangvétele, hőseinek színtere és pszichológiája sajátosan moldovai, vagyis konkrét helyhez kötött, szociográfiai meghatározottságú; Tamási mesenovelláiban való és költői, csodás elem és realista tényszerűség fénytörése kelti ugyanazt a hatást a székely valóság elemeivel. A Bölcső és bagoly s a Gyermekkorom emlékei kánonszerűleg majdnem ugyanazt a dallamvonalat követik. Hogy miben különböznek? Amiben például a pentatonikus magyar népdal a román dojnától.

Azt kérded továbbá: van-e értelme az efféle összehasonlításnak? Úgy gondolom: van értelme, közelítő haszna tehát, amiként ezt a közelítő hasznot kell keresnünk a közös sorsnak minden más dolgában. Figyelembe véve, hogy ez a sors nemcsak térben: időben is zajlik. Sőt abban igazán! Történelemben. Az összehasonlítást, közelítő hasznot nézve pedig – mindenféle rokonítást, mert hisz a művelet nemcsak irodalmi, elsősorban nem is irodalmi – legfőbb követelményünk a tárgyilagosság és a dialektikus szemlélet. Enélkül, amint gyakorta megesik, a közösben elsikkadnak annak összetevői: a különbözőségek. Számos toll- és nyelvforgatónk vulgarizálódott buzgalmából születtek a rokonítás sziámi ikrei. Kötöttségüket nem nehéz elképzelnünk; egyik a másik nélkül megmozdulni, sőt mozdulatlanságban maradni is képtelen, ha teszem azt, valamely nagyságunk szobráról lenne szó. „Dózsa és Horea, Petőfi és Bălcescu…” – iramodik neki a vezércikkíró tolla, s ezzel máris fölmentette magát a kötelezettség alól, hogy az említettek közül bármelyiket is külön-külön s alaposan megismerje. Adjuk meg természetesen kellő tiszteletünket a mindenkori kivételnek.

– Pusztakamarási emlékeid közül nagyon sokat megírtál már. Mégis, mint bővizű forrásból, úgy törnek elő tovább is az élményeid. Az Anyám könnyű álmot ígér egészét idézhetném a kamarási magyarok és románok együttélésének példázatára. Ezenkívül milyen élményed maradt megíratlan ebből a tárgykörből?

– Bizonyára emlékszel Engelsnek arra a megállapítására, miszerint a francia regény magasabbrendűsége a német regénnyel szemben abból adódna, hogy az emberi-társadalmi kapcsolatok ábrázolását ott folytatja, ahol emez rendszerint abbahagyja. Vagyis a mézeshetek virányos mezejéről a házasság zsombékosabb területeire merészkedik. Azért említem ezt, mert úgy érzem, ránk nézve is tanulságos. Az egymást keresés valamikori reménysége után – magunk mögött a költői látomások, ifjúságunk paradicsomi szigeteivel – ideje alaposabban számba vennünk az együttélés hétköznapjait is. Amit ebből megírtunk, csak kezdetnek tekinthető. Mi ez a kezdet? A két világháború közötti irodalom néhány remeke, majd azután az elmúlt negyedszázad rengeteg próbálkozása. Olvasd újra ezt a rengeteg próbálkozást; a kép, mely az együttélés dolgában végül is kialakul benned: mindannyiunk kinyújtott jobbja. Csak jelzése tehát egy társadalmi-történelmi folyamatnak, amelyet megfelelő távlatból, tapasztalataink összegezésével ezután kell megörökítenünk. Miért Ma, miért Holnap, miért nem Tegnap? – kérdezhetné valaki, amiként könyvem – az Anyám könnyű álmot ígér – megjelenésekor valamely kritikus az Utunk hasábjain megkérdezte. Több okból is. A prózai műfaj, melyet regénynek nevezünk, nem úgy tanúskodik a történelemről, mint a házmesterné a családi perpatvarban. Igenis, láttam, midőn az úr ma reggel hét órakor ezt meg ezt művelte. Szóban forgó kritikusunk a könyvemnek szegezett kérdéssel – olyan esztétikai magaslesről, ahol társadalmi-politikai-nemzetiségi folyamatoknak még csak a szelét sem érzi – azt a látszatot óhajtotta kelteni, hogy kötésig merül naponként a szókimondás bátorságába. Tettetett tájékozatlansággal azt már nem kérdezte meg: Sánta Ferenc a Húsz órá-t miért nem 1949-ben, Marin Preda az ötvenes évek eseményeit miért nem AKKOR írta meg? Erről a viszonylagos megkésettségről – mert hiszen az idő végül is nem az előjegyzési naptárak szerint fog valamennyiünket a helyünkre rázni – sokat írtunk már; közülünk némelyek már akkor, amidőn kritikusunk még hátulgombolós nadrágban csigabigázott. Hogy miféle magyarázata lehet mégis a kérdésnek? Esztétánk a más szájából szeretné hallani, pontosabban: újrahallani egy adott történelmi korszak bírálatát, amelyért ellenben saját bőrét sosem volt hajlandó vásárra vinni. Ennyi az egész, a többi esztétizáló habverés.

– Melyik román hősödet szereted leginkább, s miért?

– Azt kellene legjobban szeretnem, akit a legjobban sikerült megírnom. Ezt pedig másnak kell eldöntenie. Hanem inkább azt mondanám, hogy magyar írónak román hőst nem könnyű megformálnia. A történelem egy helyre rázott bennünket, de nem rázta ki egyikünkből sem a sajátos nemzeti tudattartalmakat. Mindazt, ami valakinek a hovatartozandóságát jellemzi. Aki például román paraszti hős ábrázolására vállalkozik, annak ismernie kell a román parasztság társadalmi-politikai történelmét, hitvilágát, folklórját, még konyhaművészetét is. Maximalista követelmény? Természetesen. Az igényeket Sadoveanuhoz, Marin Predához mérjük, nem kordivatok felszínes követelményeihez. Az együttélés hiteles írói föltárásának tehát elemi feltétele, hogy az írók a testvéri román népet ne csak vasárnapjában, hanem a hétköznapok tengerében is alaposan megismerjék. Belülről tehát, a közös gond vállalásával. Egy távoli és láthatatlan bolygó létét zárt szobában, számtani műveletek segítségével lehet igazolni; egy nép érzésvilágát, ha az nem zúdult keresztül az író idegrendszerén, képtelenség megragadni.

– Falud román lakói után, immár fiatal íróként, kikkel ismerkedtél meg a román írók közül?

– Ha nem sietsz, elmondom neked.

– Nem sietek.

– Akkor hallgasd végig az alábbi kislexikont. Végigutaztam a Német Demokratikus Köztársaságot Ion Alexandruval, és végtelen vitákat folytattunk a francia és német irodalom viszonyáról, valamint az emberi lét magányosságáról; közös főszerkesztői gondokat csereberélünk sok-sok éve már Alexandru Andriţoiuval. Az is összefűz bennünket, hogy a román nyelvnek ugyanazt a lágyított dialektusát beszéljük, mint az erdélyiek általában; szinte kamaszkora óta ismerem és becsülöm Paul Anghelt. Közös fejedelmi gondjaink vannak: ő Mihai Viteazulról írt drámát, engem Bethlen Gábor foglalkoztat, más szóval: a megmaradás titka; ifjúkori barátság fűz Baconskyhoz, aki a maga nemzedékéből elsőnek ugrott ki a lírai sematizmus árkából; nem volt könnyű dolga, sokat támadták, a magam részéről pedig pártját fogtam. Illyés Gyula verseihez kértem tőle előszót, azzal kezdtem, hogy tudod, kedves barátom, ez a nagy magyar költő… S épp nekem magyarázod? Nevetett, hisz egyik fordítója és népszerűsítője Illyés Gyulának is; sok éven át koptattuk a padot közös gyűléseken Eugen Barbuval, Alexandru Balaci-csal, aki most a római Román Akadémia vezetője; a groteszk műformák iránti közös hajlam s régi barátság fűz a mindig jókedélyű Ion Băieşuhoz; borbereki nyaralások emlékét idézgetjük Maria Banuşsal; húsz esztendeje majdnem hetenként találkozom Aurel Barangával minden rendű és rangú gyűléseken, ritkábban – mivelhogy időközben megszaporodott a hivatali elfoglaltsága – Ion Dodu Bălannal, a kitűnő Goga-szakértővel; míg az Irodalmi Könyvkiadó igazgatója volt, majdnem atyai szigorral követelt szüntelen, román nyelvű kiadás végett, kéziratot Ion Bănuţă, s új munkakörében is a régi jó barát maradt; mintha saját filmje lett volna, oly őszinte odaadással stilizálta szcenáriumom román változatát Băran Vasile; úti tűnődéseimben olvasható, mily tanulságos napokat töltöttem Mihai Beniuckal Rómában, Velencében, Bécsben. József Attila s jó néhány más magyar költő román tolmácsolóját emberként, kommunistaként is nagyra becsülöm, akárcsak Geo Bogzát, akiről egyik színdarabom bukaresti román bemutatásakor, a műsorfüzetbe írott meleg szavait olvasva tudtam meg, hogy novelláimat már kezdettől számon tartotta; Pompeji romjait s a Vezúvot bámultam Demostene Botezzel, bensőséges – tehát családias – kapcsolat fűz immár két évtizede Boureanuhoz, és fűzött a megboldogult Marcel Breslaşuhoz s az ugyancsak korán elhunyt Eusebiu Camilarhoz; senkitől annyi baráti szemrehányást, mint Ion Bradtól – hogy mért nem viszem már neki az új színdarabomat – nem kapok; Savin Bratuval húszvalahány éves korom óta cserélgetek eszmét közös irodalmi ügyben, s Asztalos Istvánra, Szabédira emlékezünk gyakran – szinajai, borbereki nyaralások hangulatában – Nina Cassiannal; az Írószövetség némely összejövetelén még hallhattam Călinescu hangját, kardvillanású érveléseit, s baráti leveleket őrzök Ion Chinezutól, aki Móricz Zsigmondot fordította románra; Chiriţă Constantinnal együtt örültem első regénysikerének, s funkciónknál fogva egyazon fazékban főzetünk az Írószövetség tűzhelyén; először egy palack vörösbor, majd azután egy olaszországi közös utazás hitelesítette barátságomat Ilie Constantinnal; Dumitru Corbeától pedig már 1951-ben kezdtem tanulni moldovai tájszólást; első főszerkesztőm Balogh Edgár volt, a második pedig – 1948-ban a bukaresti Ifjúmunkás-nál – Paul Cornea, a kitűnő irodalomtudós, aki akkortájt a Tinărul Muncitor-t és annak magyar nyelvű változatát vezette; ez idő tájt, de inkább valamivel későbben drukkoltam végig magam is Crohmălniceanu megvesszőztetését állítólagos intimizmusa és negativizmusa miatt, mit azzal vont a fejére, hogy néhány rossz novellát eltanácsolt az irodalomból; George Dannal Borbereken szoktunk volt nyaranta pihenni – ezt úgy hívta mindenki, hogy alkotási szabadság –, majd azután közös iráni élményeinket osztogattuk gyakran; szegény Balla Karcsival egyik tréfát a másik után eregettük Davidoglu számlájára, de olyanformán mégis, hogy ő maga velünk együtt mulatott, hol Szinaján, hol bukaresti otthonában; Lucia Demetriusnak magyar tárgyú elbeszélését próbáltam – ilyen-amolyan – tájékoztatással hitelesebbé tenni, s némely tekepartiban Geo Dumitrescuval szerettem közös csapatba kerülni; B. Elvinre gondolok hálával, hogy színdarabom útját a bukaresti Comedia Színházban oly buzgón egyengette, s hosszadalmas műkedvelő versenyek bíráló bizottságaiban tanulhattam egy-egy oda-se-neki gesztust Paul Everactól; rengeteg publicisztikai jegyzetet, riportot „hegedült ki” belőlem Sergiu Fărcăşan, s kér mai napig – szinte hetenként – jelentést, mi mindent – mert hisz hivatali kötelessége – Laurenţiu Fulga, részben sorstársam az Írószövetség alelnöki tisztségében; könyveim román megjelentetésének mindenkori bábája volt Mihai Gafiţa, s áldozatos természetű fordítóm V. M. Galan, kit azután Bözödi György fordított hasonló szellemben; Paul Georgescut hosszú éveken át mint kritikust ismertem, s el nem árulta sohasem, hogy titokban regényen dolgozik, amiként Móricz, Illyés, Mikszáth és Gárdonyi fordítója: Emil Giurgiuca sem hozná szóba mai napig sem, hogy hiszen ő is költő – a jobbakból való; már jó két évtizede, hogy irigykedve észlelhettem Mihnea Gheorghiu nagy műveltségét, aminek egyebek között Rómában magam is hasznát vehettem esti sétáinkon; lengyelországi világifjúsági napok emlékeire mosolygunk föl Ioan Grigorescuval, a kezdet szorgalmas kolozsvári reggeleire Aurel Gurghianuval; Romulus Guga az Anyám könnyű álmot ígér című könyvemet fordította románra, s jólesett tudomásul vennem, hogy mellékesen vállalt műfordítói munkájának olyan fedezete van – számomra persze, vagyis az elfogultság érzületében –, mint A bolond és a virág című kitűnő regénye; Ion Horea szülőfalujának képviselője voltam, érthető, hogy mai napig is hidakat, aszfaltutakat kér tőlem számon, konok otthonpárti lévén ő is; néha kalapot lenget az ember némely Sartre-szakértőnk előtt, de Georgeta Horodinca ilyen irányú ismeretei mintha bővebbek lennének, kedves szerénysége pedig nyilvánvalóbb; Traian Iancut nem illik fennhangon dicsérni, mivel az Írószövetség pénzügyeinek felelős embere, s ami szigor van benne, nem azonos a természetével, csupán a törvényekkel, amelyeken mindannyiunk érdekében járja tojástáncát; a gyermekirodalom szelídségével mosolyog magyar barátaira Gica Iuteş; a felejthetetlen Florica Cordescu halála után fájdalmas komorságba esett Eugen Jebeleanu, kit Jenőnek szólítunk, pedig ez az ugrabugra név nem is illik reá; Petőfi nagy román fordítójára a Sándor illenék inkább, de azt a véletlen Ivasiucnak ajándékozta, holott ő vidámabb természetű – ifjúkorának sorsánál derűsebb mindenesetre; sorsa s természete között immár nincs különbség, mondom magamban Labişról, akivel megittam néhány kupa vörösbort, és sohasem ültünk villamosra, hanem kilométereket gyalogoltunk; azt hiszem, épp arra az egyre akart felszállni, amely – egy hátgerinctörés indulatával – ellökte magától; de menjünk tovább: Ion Lăncrănjan Cordovanii című regényének számos fordulatáról tárgyalva mondhattam el: nálunk is épp így történt ez, s Lesnea Georgénak egy tőlünk már messzire költözött nagy erdélyi költőről beszéltem, Áprily Lajosról, mivelhogy ő is – akár Lesnea – az Anyegin egyik fordítója; Luca Remus „az én fordítóm” volt már az ötvenes években, jómagam pedig Horea Lovinescu drámáját, a Petru Rareş-t ültettem át magyarra, sajnálván közben, hogy nem mondhattam el neki, miszerint a moldovai fejedelemnek – magányos menekülésének éveiben – Csicsó vára felé menet, s Moldovából jövet, a Székelyföldön nyilván székelyek állottak pártjára, és igazították őt útba a testvéri szövetség jegyében; úgy emlékszem, ezt épp Luca Ştefannak magyaráztam volt Budapest felé menet, annakelőtte pedig egy varsói utunkon Toma George Maiorescut világosítottam föl a lengyel–magyar történelmi kapcsolatokról; a jelent azonban fontosabbnak tartva, Eugen Mandric sürgeti tőlem „a mai falu hiteles filmszcenáriumát”, minekutána Mirodan Alexandru vesékig hatoló könyörtelenséggel állította színpadra – bírálat elé tehát – a közelmúlt értelmiségi köreit, nevezetesen azokat az újságírókat, akikkel mindketten együtt dolgoztunk Bukarestben; ne felejtsem el, hogy ott izzadott az alkatára vicsorgó napi szövegek fölött Teodor Mazilu is; honnan sejthettem volna keserűségében az eljövendő remek szatirikust; vagy például Dumitru Micu mindig mosolyos félszegségében – még Kolozsvárt, 1949 táján – a konok kritikust; a másik Dumitru barátom, a tősgyökeres mezőségi, a Mircea névre hallgat, s jobban esne, ha a Fehér kenyér-nek oly régi megjelenése óta új könyve fölött énekelhetnénk cegei román népdalokat; mert Vicu Mindrával nem lehet, elméleti ember, Francisc Munteanu pedig danolás helyett a háborús élményeit sorolja legszívesebben; modern hangvételű íróként dicsérték nekem hozzáértő emberek Gellu Naumot, míg imigyen föllelkesülve magam is észrevehettem írásain, hogy Diderot úrral, Stendhallal, Kafkával társalog; Fănuş Neagut, ha netán a kiáltó angyalát nem is olvasta valaki, a mindétig robbanásos természete hozza fülünk s figyelmünk ügyébe, Olteanu Ioanichiét pedig ellenkezőleg: a csöndes és nyugodt modora s mindig lankadatlan kedve, ha épp magyar írót-költőt kell a román olvasónak bemutatni; Marin Preda nem olvas magyarul, ami nem is föltétele annak, hogy – megítélésem szerint – a legközelebb álljon Móricz realizmusához és drámaiságához; azt mondja: egyszer nekiült, csak úgy kísérletképpen, végigfésülni egyik novellámat; állítja, hogy lirizáló jelzői nélkül sokkal jobb lett volna; emlékezetes marad számomra, hogy gyakran találkozhattam Camil Petrescuval; Tóth Árpád-hangulatú szeme volt, odatapadva mégis – akkori nagy munkája közben – Bălcescu és 1848 fellobbanásaira; hát Pop Simion… Weimarban, Drezdában osztogattuk az erdélyi sorsot, apja talán vagy más közeli rokona tizenkilences vöröskatona volt; Dumitru Radu Popescuról, akit becézve DÉRÉ-nek szólítunk, közismert immár, hogy a kolozsvári román írók vezéregyéniségeként, a testvériség szónoki formáit megvetve, a tényleges együttműködés kereteit bővíti szüntelen; akár Titus Popovici, akinek írói vajúdásaiból, bátor be-ki huzakodásaiból – gondolj legutóbbi filmjére, amelynek szövegkönyve valójában regénynek indult, s ha jól fordítom: Hatalom és igazság címmel –, a kínból, amellyel legigazabb önmagát keresi, mindig csak tanultam; és jóleső érzéssel nyugtáztam – írásban is – Veronica Porumbacu emberi-művészi igényét, amely őt arra késztette, hogy – mintegy válaszképpen a mi buzgalmunkra – ő is megtanulja Vörösmarty nyelvét; mármint a műfordítás végett; Aurel Răuval, aki maga is képviselő, a közügyi gondok hoztak leginkább össze; érdemes lenne írásban is nyomon követnem az esztétikai eszmecserének afféle változásait, amikor is a modern verselés formai kérdéseit boncolgatva, valamelyikünk csak nagyot botlik, gondolatainak porcelánkészlete csörrenve hull szét a mindennapi valóság kavicstömegén: „Mondd, Aurel, végül is a választóid megkapták az engedélyt a kenyérsütésre?”; ismertem Sadoveanut is, gyakran hallgattam szűkebb körű felolvasásait; valamiféle eszmecserén karon ragadott, s felszólalásomnak egy mondatára visszatérve ennyit mondott: „Örülök, fiam, hogy a valóságot te is tisztelni óhajtod.” „Másképp nem tudjuk megváltoztatni, Mester; a tiszteletnek ugyanis éppen ez a célja.” Ezt ő nálamnál jobban tudta már; könyveinek a nyugalmával mosolygott rám; meleg kézfogását úgy vittem haza, ahogy az eligazítást viszi az ember, aki épp keresi legjobb útirányát; s egyebek között annak a cethalnak is a titkait, amely Babits után – szinte párhuzamos fürkészés közben – Marin Sorescut vette a hátára, s engem is a költő közelébe a rokon tűnődésben: Jónás vajon miként vágja ki magát összegubancolódott sorsából? Csak határozott karcsapásokkal persze, küldi rögtön a választ Nichita Stănescu, akinek szelídsége mögött példátlan költői konokság feszül, s rokon arcként villan mellé a Virgil Teodorescué; Méliusszal és Lászlóffyval szoktam őt rokonítani: vagyis az avantgárdnak azt a vonulatát látom bennük, amely nem a félrebeszédben, nem a „Concubines et concubistes” – vagyis éljenek az ágyasok és a kubisták!-szerű polgár–elvtárs-pukkasztásban, hanem közösségi elkötelezettségben keresi értelmét; s vajon távol állhat-e ettől a filozófus-esztéta: Tertulian, Lukács György román tanítványa – ha meg nem sértődik a beskatulyázástól –, akivel Rómában, az akkor még elhagyatott Román Akadémia omladozó épületében lakva húztuk a hazajövetel idejét, s gyűjtögettük szorgalmatosan az élményt; Tertulian közben német nyelvű Lukács-kötetekre vadászgatott; nagy izgalommal készült a „nagy öreggel” megbeszélt budapesti találkozójára; e kislexikon végén a „hőskorszak” éveiből hívom elő Victor Tulburét és Utan Tiberiut – Tibit –, aki hazai magyar gyermekirodalmunk román pártolója s Creangă-fordításaim igazgató keresztapja volt; s be rég volt az, amikor Mircea Zaciu és Pervain Iosif oly lelkes-önzetlenül vállalkozott első, Hajdú Zoltánnal írott színdarabom román lefordítására! Éppoly távoli – élő is egyben – ez az emlék, akár a Mezítláb első olvasmányélménye; oázis a konjunktúr-sematizmus sivatagában; Zaharia Stancu a népi hatalom kezdeti korszakában ennek ellenére amolyan ködbe rejtezett havas hegy maradt még jó néhány évig számunkra; nálánál kisebb tehetségek körül mintha nagyobb lett volna a zajongás; az idők tisztulásában a román prózának ez a nagy mestere nem társadalmi rangjával, hanem a könyveivel nyomult előtérbe; szövetségesének nézem József Attilát is, aki a műfordításhoz szükséges rokonérzéssel fordította őt magyarra; meg Beke György is – bizonyára hallottál róla –, aki Ce mult te-am iubit! című regényének fordításáért az Írószövetség díját nyerte el. Siratót kellett volna mondanom – te így fordítottad az eredeti címet –, de nem tartom a legsikerültebbnek. Gondold csak el: ott áll a sírnál az öreg baragáni paraszt, feleségét siratva hajtogatja: „Milyen nagyon szerettelek!” Ha ez táncdalcím, akkor gyerünk vissza az ősforráshoz, ahol pótolhatatlan veszteségét a balladahős így siratja: „Árnyéktartó ágam voltál!” Ezen most már ne tűnődjünk; Stancu legszebb regényét te fordítottad le magyarra.

Kislexikonom végére értem. Ha óhajtod, folytatom.

– Köszönöm.

– Nem tudom, kit ismertek elődeink a román írók közül. Ez a mi ismeretségünk, baráti körünk; a fölsoroltak nagy része: fegyvertársunk az emberség mindennapi védelmében; abban a törekvésünkben is, hogy az egységben a természetes különbözőségek értékeivel képviseltessük magunk. Nemcsak írókként: egy közösség küldötteiként is. Persze nem mindenki tekinti magát küldöttnek. „Senki mást – csak önmagamat képviselem!” – hangzik föl néhanapján a sápadt becsvágy rikácsolása. Mert úgy gondolja: akár az isten, önmaga által létezik. Ilyenformán gondolkodása sem egyéb bolondistókiságnál: a látszatok gyors átmenete a nyilvánvaló komikumba.

– Mit tartasz egy nemzetiségi író magatartásában negatívumnak?

– A feledékenységet. A memória konjunkturális zavarait.

– Vagyis?

– Vagyis, amikor valaki elfelejti: anyjától a nyelvet nem játszadozás végett kapta, hogy majd azután az anyja sírjon helyette. A jelenség különben: a sikkasztásnak egy formája. Térjünk egyébre.

– Titus Popovici az utóbbi időben írt esszéiben példás bátorsággal leplezte le a felszabadulás előtti román nacionalizmust. Közben magyar író barátainak az együttműködését sürgette e vonatkozásban is. A felszólítás őszinte, de hozzátenném, hogy hiszen éppen a te munkásságodból nagyon sok példát említhetnék a fasizmus, a nacionalizmus leleplezésére vonatkozólag (Zászlós Demeter ajándék élete és mások). Idézhetném bátran Szabédi önvizsgáló verseit, Nagy István, Asztalos István, Méliusz József, Balogh Edgár vagy Kacsó Sándor s annyi más magyar író munkásságát. Titus Popovici az Anyám könnyű álmot ígér román kiadásához írt előszavában, amely lényegében hozzád intézett nyílt levél, további levelezésre szólítja föl magyar pályatársait a közös ügyek megbeszélésére. A magad részéről a Nagyenyedi fügevirág című írásodban olvasottakon kívül – folytatni kívánod-e ezt a nyilvános levelezést? A barátság elmélyítése dolgában milyen eredményt várnál egy ilyen eszmecserétől?

– Engedelmeddel korrigálnám a párhuzamaidat. Titus Popovici jól ismeri – talán egy-két mű kivételével – az említett magyar írók munkásságát. Magad a Zászlós Demeter-t említed; Popovici azonban nem szépirodalmi munkákra gondolt, hanem történelmi dokumentumok írói feldolgozására. Így említi például a szárazajtai tömeggyilkosságot. Ez a bestialitás a maga korában legföljebb újságírók tollából került a közvélemény színe elé; hasonlóképpen az ippi mészárlás, a Horthy-fasizmus bűne is. Emlékszem, a negyvenes évek vége felé Asztalos István írt erről terjedelmes beszámolót. Kiszállt a helyszínre, napokig barangolt az élők emlékezetében. A vállalkozás azonban maga is válasz Titus Popovici mai igényére: a sátánnak mindkét arcát meg kellett volna mutatni – az ippi mellett a szárazajtait is; ehhez akkor – jelek szerint – nem akadt író. Vagyis bátorság. Tollforgatóink tekintélyes része túlságosan lefoglalta magát az önkritikával. Pontosabban: az önostorozással. Különösnek, mi több: tragikusnak tartom, hogy miközben helyes népfronti elgondolás szerint Bánffy Miklós választási irodalmi esten olvasott föl, Szabédi László – ha nem is egyidejűleg, de ugyanazon közéleti hangulatban – indokolatlan bűntudattal mérte föl egész írói munkásságát. Soroljam neked a példákat? Asztalos, az Újesztendő, a Vád és panasz szerzője hosszú éveken rettegte azoknak haragját, akik szerint állítólagos sztrájktörőként került be valamikor valamiféle gyárba munkásnak; Horváth Istvánt – a Sinka–Veres Péter–Szabó Pál-vonulat ózdi feltüremlését – a narodnyikság kimondott vagy kimondatlan vádja kerülgette; Kacsó Sándort, az utóbbi fél évszázad legnagyobb erdélyi magyar publicistáját, hogy munkásságának csak ezt az oldalát – baloldalát – említsem, valamely hajdani taktikai félrefogásának drótsövényes emléke kísérte; Kós Károly feje körül a vulgarizáló értelmezések rajzása, Bözödi hátán – Székely bánja szerzőjének hátán! – egy félre-, ezúttal jobbra magyarázott biblikus tárgyú regényrészlet bűnének krétajele: a purifikálásé volt látható. Nem sorolom tovább. Ebből is kiderül, gondolom, hogy az irodalomtörténeti kép, miszerint 1944 után az egész, haladónak minősíthető írói gárda teljes fegyverzetével és tökéletes pszichológiai fölszabadultsággal vetette magát az új feladatokra: kissé idillikus. A nagy nekihuzakodásban olykor titkolt írói félelmek bujkáltak; a lelkesedés vitorlái némely rázósabb fordulatban le-lehanyatlottak; a kombattivitás elcsukló felhangjaiból az érzékenyebb fül kihallhatta a lehangoltság sóhajait is. A lehangoltság szüli az idillt; a kép pedig, amely a nagy átmenet, a történelmi fordulat éveiből való – legalábbis irodalmi síkon – meglehetősen idillikus. Popovici különben nem nyúlt volna hozzá. S íme, az akkor föltáratlan tények egész sorozatát veti föl, kérdést intézve hozzánk: erről semmi mondandótok? Már hogyne lenne! Volt is, lesz is. Azok a korlátok, amelyek adott történelmi korszakban a valóság részleges föltárását tették csak lehetővé: jórészt a korszakkal együtt múltak el. Időbeli távlatunk is nagyobb: jöhetne tehát az eszmecserének konkrétabb, tényszerűbb formája.

– Egy-egy irodalmi jelenség láttán gyakori jelző: a „szorongásos”. Ezzel nyilván a világszemlélet valamely újabbkori megnyilatkozását jelzi a kritika. Erről, közösségi vonatkozásban, miként vélekedel? Továbbá, a közelmúltban oly sokat vitatott pozitív-negatív ábrázolás kérdése szerinted eléggé tisztázott az irodalomban?

– Talán ne használjuk a szorongás fogalmát; kissé ködös, meghatározhatatlan állapotra utal. Az ősember szorongott, amikor feje fölött megdördült az ég. No meg az a fajta tollforgató, aki anyósával összezördülve kozmikus szorongásait kiáltja világgá. Azt mondanám: beszéljünk inkább arról, amit jobb szó híján most életérzésnek neveznék. Egyebek között mi más az írás, ha nem ennek az emberi állapotnak a rögzítése; bizonyos érzelmi telítettség villamos kisülése. Ami pedig a fehér-fekete, pozitív-negatív kérdését illeti: ha egyszer együtt, dialektikus egységben van jelen az életükben: mi jogosítana föl egyeseket a siratóasszony, másokat a bohóc szerepére? A társadalmi igazság kimondását nem lehet sem kisajátítani, sem bérbe adni, következésképpen kétfelé osztani sem, pozitívumra, negatívumra stb.

– Régi közmondás: seperjen ki-ki a maga portáján. Írói-közösségi eszmecserékben erről miként vélekedel?

– Seperjen ki-ki a maga portáján, valóban. Akinek külön portája van. De hol itt a külön porta? A valamikor oly kínos pedantériával alkalmazott taktika a véleményelfojtásnak egyik neme volt, mi több: az egyebugya oktondiságnak is nevetséges példája sok esetben. Emlékszel tán a mesebeli tökkelütöttre, aki baltával hessenti el a legyet saját homlokáról.

– Miként fogalmaznád meg – a magad számára – a testvériség írói-művészi szolgálatának örömét?

– Mint minden tisztességes szándéknak és munkának, ennek is öröme van: a jó lelkiismereté.

– Értek-e csalódások ezen a téren?

– Nem román olvasóim, nem a kislexikonban fölsorolt román író barátaim, hanem némely felfogások részéről igen: eszerint ugyanis vannak a barátság eszméjét hirdető írók, és vannak „rendes” írók, akik ezt a munkát afféle szellemi pótadónak tekintve, gondtalanul mehetnek a maguk feje után. Említett, persze négykézláb járó felfogás néhány évvel ezelőtt még Kemény Zsigmond Özvegy és leánya című regényének megjelentetését is lehurrogta, mondván, hogy „szerző nem tér ki a testvériség konkrét kérdésére”.

– No, igen, Kemény Zsigmond! A klasszikus erdélyi magyar írók újrakiadását becsületbeli ügyednek tekinted. Az első Kemény-kötet a te szívósságod eredményeként jelent meg végre. Önismeretünkből hiányozhatnak-e Kemény, Jósika és mások művei? S ezekből mit adnál elsősorban a román olvasók kezébe?

– Annak párját, amit a magyar olvasó már fordításban kézhez kapott. Vagyis a klasszikus román örökség viszonzásaképpen a mi örökségünket. Nem illendő többet kapni, mint amennyit ad az ember.

– Tamási Áron „hazatérése”, műveinek immár mind szélesebb körű beolvadása a romániai magyar olvasói tudatba a te kitartó erőfeszítéseidnek is köszönhető. Talán Tamási alakját lengte körül a legtöbb babona, az értetlenség köde. De babonaűzőnek, úgy látszik, mégis érdemes lenni. Nem tartanád időszerűnek azt is, hogy Tamási Áron legjobb munkái immár románul is megjelenjenek?

– Annak sohasem volt elvi akadálya, hogy Tamási románul is megjelenjék. A nyelvi készségben egyenrangú fordító hiányzott. Hiányzik ma is. Annál nehezebb volt kivágnunk magunk a megfoghatatlan – s már-már gazdátlan – akadályok sűrűjéből, abból, amelyet épp romániai magyar irodalmi tényezők gabalyítottak köréje. A Tamási-ellenes hadjáratnak egy viszonylag rövid korszaka után nagy csend támadt körülötte: mintha a rossz lelkiismeret csöndje lett volna. Más pályatársai körül hasonlóképpen; Illyésnek egy verseskötetén – emlékszem – még ott száradott a sár, amit egy publicisztikai írással vágtak volt hozzá, valahogy úgy, hogy Gálfalvi Zsoltot is eltalálják, mivel ő recenzálta a verseket. De, mondom, ez is elmúlt, annak ellenére, hogy akkori válaszcikkemet ez ügyben az illetékes szerkesztő nem adhatta le.

Azután a nagy csöndben hallgatózva, azt kellett tapasztalnom, hogy Tamási kiadásának szubjektív akadályai – a szubjektív lények puha lépteivel – észrevétlen elsomfordáltak. Válogatás Tamásiból? Csak természetes! – mondotta a kiadó, s lett ebből a mondásból a Rendes feltámadás első és második kiadása, majd azután mindaz, amit magad is jól ismersz.

– Szinte jégzajlásszerűen indult a Tamási-művek hazai méltatása és kiadása, színdarabjainak előadása.

– Igen. Halála után ez így történt. Más példát is mondok. Évekkel ezelőtt újságolta valaki: hallottam, hogy meghalt Kemény Zsigmond? Már megint? Ugyanezt jósolta valaki nemrégen egy terjedelmes tanulmányban is. Akkor szántam rá magam, hogy tőlem telhetőleg az ellenkezőjét fogom terjeszteni; néhány hónapra behúzódtam a mindig porosnak csúfolt kabátja alá, s ha perdöntő munkával nem is jöttem elé, az Özvegy és leánya, ahogy ez már szóba került, nálunk is megjelent. Jönnie kell magának a teljes életműnek is. Ha minden valamirevaló írónk elszegődne bojtárnak egy-egy klasszikusunk mellé: szolgálatát a nép bizony meghálálná. Köszönöm a türelmedet.

 

A nyelv és a népdal páros szárnyát kaptam Enyeden^*

– Nemrégen örömmel fedeztem föl egy kevéssé ismert hajdani turisztikai folyóiratban, az Erdély-ben, hogy egyik diákkori írásoddal már pályadíjat nyertél. Ez is megerősített abban a hitemben, hogy nem akármilyen indíttatást kaptál híres iskolád, a nagyenyedi Bethlen Kollégium és a kolozsvári református gimnázium, a mai Ady-Şincai líceum tanáraitól. Hogyan emlékszel vissza reájuk?

– Hadd kezdjem egy kicsit távolabbról a válaszomat azzal, hogy a nagyenyedi Bethlen Kollégium majdnem egész Erdély területéről gyűjtötte egybe a diákokat! Egy részüknek ösztöndíjat tudott nyújtani, hiszen tízezer hektárnyi területe megmaradt még ősi birtokaiból, és ez lényegében eltartotta az iskolát. Az, hogy valaki bekerül-e az enyedi kollégiumba, az nem csupán egyéni vagy családi döntésen múlott, mivel a kiválogatás közösségi gond volt. Ezt úgy kell érteni, hogy a kollégium, amennyire lehetett, az egyház és a tanítói hálózat révén kapcsolatot tartott fenn a környékbeli megyékkel. A Bethlen Kollégiumba kerülő diákok kiválasztása tanítói, papi, közösségi segédlettel történt. Azokat a gyerekeket válogatták ki, akikről valamiképpen kiderült, hogy szeretik az irodalmat, hogy foglalkoztatják őket a közösségi gondok, hogy papok, tanítók szeretnének lenni.

Nekem Pusztakamaráson, ahol a hat elemit végeztem, nagyon melegszívű, velünk sokat bajlódó tanítónőnk volt. Tóthné Vén Idának hívták. Valójában neki is köszönhetem azt, hogy a Bethlen Kollégiumba kerültem, hiszen az ő közreműködésének, tájékoztatásának fontos szerepe volt abban, hogy kit választott ki a kollégium megbízott embere. Ugyanis nemcsak arra volt szükségünk, hogy oda valamiképpen beiratkozzunk, hanem arra is, hogy segítséget kapjunk. Ezt az esperesi hivatal biztosította. Az egyház megszavazott számunkra egyévi ösztöndíjat, amelyet rendszeresen kaptunk minden esztendőben.

Én a tanítói hivatást választottam, így kerültem a Bethlen Kollégium tanítóképzőjébe. Ez a választás akkoriban eleve meghatározta a diák érdeklődését a közügyek, a népművelés, a kisebbségi helyzettel kapcsolatos kérdések iránt. Így óhatatlanul érdeklődési körébe került az anyanyelv, az irodalmi műveltség bővítése és leendő tanítóként a tiszta magyar beszéd csiszolása, fényesítése. Az ottani diákok természetes törekvése és néha irodalmi ambíciója találkozott a tanárok jóindulatával és törekvéseivel. Kiváló gárda tanított akkoriban a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, olyan tanárok, akik elsősorban a humán tárgyakban voltak erősek, és így a diákságnak a humán műveltségét gyarapították leginkább. Ennek azért is örültem, mert én is humán érdeklődésű voltam. Matematikában, fizikában, vegytanban gyönge voltam. Ezzel szemben magyarból mindig jól tanultam, mert szerencsémre olyan magyartanárom volt, mint Vita Zsigmond. Ő akkor már ismert irodalmár, lapszerkesztő, neves személyiség volt Enyeden, ismerték irodalmi kritikáit, kultúrhistóriai tanulmányait. Az ő révén könnyen és hamar kapcsolatba kerültem azzal a szellemi hagyománnyal, amelyet meghatározott az erdélyi múlt, az erdélyi krónikások gazdag nyelvi hagyatéka, a Bethlen Kollégium évszázados szerepe az erdélyi magyar kultúra megőrzésében és továbbfejlesztésében. A kollégiumnak hatalmas könyvtára volt, amelyben nemcsak a régi magyar irodalmat találtuk meg, hanem a legidőszerűbb irodalmi szenzációkat is. Ott bukkantam rá Veres Péterre, Tamási Áronra, Németh Lászlóra és Illyés Gyulára, elsősorban a népi írókra, akik meghatározó módon hatottak rám. A népi írók hatása erős volt a kollégiumban, a diákok, az irodalmi körök belekerültek a vonzáskörükbe.

– Mennyire volt tudatos a hagyományok ápolása a kollégiumban?

– Nagyon tudatosan ápolták a hagyományokat, és erre nagy szükség volt. A negyvenes évek elején, amikor én ott jártam iskolába, Enyed volt Dél-Erdélyben a legkomolyabb szellemi központ. Bár Dél-Erdélyben maradt írók, költők, általában az irodalmárok elszórtan éltek ugyan, a szellemi élet Aradra és főként Enyedre koncentrálódott. Ott próbálták újrabogozni az elszakadt szálakat. Oda irányították a tankönyvkiadást és a sajtónak egy részét is, amely azelőtt Kolozsvárt jelent meg. Kiadták többek között a Havi Szemle című folyóiratot, amelyet ugyan nem Enyeden, de jórészt Enyedről szerkesztettek, és ebben Vita Zsigmondnak is nagy szerepe volt. Könyvkiadással is próbálkoztak, hogy valamennyire pótolják a kolozsvári kiadványokat. Emlékszem többek között Szemlér Ferenc könyveire, amelyek akkor és ott jelentek meg. Ott próbálták újból kiadni a népdalokat is, hogy folytassák a Bartók–Kodály-mozgalmat a fiatalok körében.

– Melyik tanárod volt rád Enyeden a legnagyobb hatással?

– Erős ösztönzést adott nekem Vita Zsigmond, aki nem csupán osztályfőnökünk volt, és nemcsak magyart tanított, hanem egyénenként is számon tartotta azokat a diákokat, akik különösebb érdeklődést mutattak az irodalom iránt. Azokkal szinte barátilag, külön-külön is foglalkozott. Így adta le az én első írásomat egy helyi szövetkezeti lapban, a Szövetkezet-ben, amely a Hangya szövetkezetnek volt a kiadványa. Vita Zsigmond azzal is hatott ránk, hogy olvashattuk az írásait a különböző folyóiratokban. Rendszeresebben a dél-erdélyi kiadványokban közölt, de időnként talán még észak-erdélyi lapokban is. Vita Zsigmond mellett igen erős hatással volt rám, főleg a szigorával, Erdélyi Gyula, aki Vitát felváltva tanított magyart. Rendkívül szigorú volt olyan értelemben, hogy megkövetelte a tökéletes fogalmazást és a nyelvtan alapos elsajátítását. A hanyagságot, a tudatlanságot rendkívüli szigorral büntette. Mellette harmadikként Delly-Szabó Gézát említhetem, ő zenét tanított, de olyanformán, hogy egyúttal az új zenei mozgalmat is propagálta. Megismertette velünk a Bartók–Kodály-mozgalmat. Rendszeresen énekeltük Bartók, illetve Kodály kórusműveit. Amennyire lehetett, megismertette velünk az ezzel kapcsolatos irodalmat is. Bővítette a népdalkultúránkat. Megszállott népdalkutató volt, az anyanyelv és a zenei anyanyelv páros szárnyát kaptuk tőle. Hiszen a kettőnek a szerves kapcsolata, azt hiszem, vitathatatlan. Aki elfelejti népdalkincsünket, az az anyanyelvét is könnyebben feladja.

– Az idősebb nemzedékek gyakran és nosztalgiával emlegetik a hajdani kollégiumi, illetve ahogyan akkoriban nevezték, az internátusi élet közösségi nevelőhatását. Magad is internátusban éltél Enyeden. Milyen szerepe volt az internátusnak az életedben?

– Az internátus igen sokat segített abban, hogy viszonylag könnyen beilleszkedjünk egy teljesen idegen világba, távol a szülőfalunktól, ahonnan azelőtt alig-alig mozdultunk ki. Valamiképpen a családot, az elhagyott otthont pótolta az a közösség, amelybe belecsöppentünk, amelyben azonnal feladatokat kaptunk. Ilyenformán egy új közösségbe kerülve hamar túlesett a kisdiák azon a bizonytalanságon és ijedelmen, ami az otthontól való elszakadással jár. Én életem legszebb négy esztendejének az enyedi internátusban töltött éveket tartom. Nagyon hamar megbarátkoztam a bentlakó diáksággal, és nem került nagy erőfeszítésembe beletörődni abba a belső rendbe, amely megszabta a munkánkat, meghatározta az életünket hajnaltól estig. De csak annyira, hogy azóta mindig maradt szabad időnk a városban való csellengésre, erdő-mező járásra is. Egy ilyen szabályozott életformában a tanulás is könnyebben ment. Nem beszélve arról, amit a tanuláson kívüli önképzés jelentett.

– Milyen formái voltak ennek?

– Rengeteg hasznos formája alakult ki az önképzésnek a kollégiumban. Például versengés folyt a diákok között, hogy ki olvas többet. Mindenkinek külön olvasmányfüzete volt. Minden elolvasott könyvről rövid kis ismertetést kellett írnunk bele. Elég vaskos füzet volt. Azt hiszem, hogy a négy esztendő alatt több száz könyvet olvastam el, és jegyeztem be ebbe a füzetbe. Az a próbálkozás, hogy egy könyvnek a tartalmát és vele kapcsolatos megjegyzéseinket írásba foglaljuk, az már önmagában is írásgyakorlatnak számított. Ezt én nagyon szerettem. Legalább annyira izgalmas volt a könyvről írnom, lejegyeznem a benyomásaimat, mint amilyen izgalommal olvastam magát a könyvet. Ezt mi nem tekintettük valamiféle kötelező és unalmas feladatnak. Főleg én nem tekintettem annak. Nem is volt kötelező, csak sugallták, többek között éppen Vita Zsigmond, hogy olvasmányainkról naplót vezessünk. Följegyeztük, mikor mit olvastunk, miről szól a könyv, mi a véleményünk róla.

– Ezt megvitattátok egymás között?

– Nem vitattuk meg. Vita Zsigmond szokta volt időnként megnézni a füzeteinket, és ennek kapcsán beszélgetés alakult ki köztünk, tanár és diák között. De volt az önképzésnek másik formája is. A kollégium minden nyárra irodalmi pályázatot hirdetett meg. Többek között így hirdették meg a Kálvin János életéről szóló pályázatot, amelynek kapcsán utánanéztem Kálvin életének. Elolvastam jó néhány könyvet róla, és egy nyáron át foglalkoztatott az a gondolat, hogy vajon hogyan tudnám fölvázolni Kálvin János személyét és életútját. Ez a pályázat azért volt számomra meghatározó jelentőségű, mert annyira megmaradt bennem Kálvin élete és főleg a konfliktusa Szervét Mihállyal, hogy később is visszatértem rá. Éppen a Csillag a máglyán-ban.

Az enyedi képzőben egy másik módszert is használtak az emberalakításra. Nyárára, vakációra feladatokat róttak a diákokra. Népdal- vagy mesegyűjtéssel bízták meg őket, vagy azzal, hogy próbáljanak a helyi tanító segítségére lenni. Így történt, hogy negyedikes tanítóképzősként magam is tanítottam az elemiben kiselemistákat. Főleg énekre tanítottam őket. Vagy például könyveket adtak ki nyárára, amelyeket el kellett olvasnunk, és kisebb tanulmányt írni róluk. Egész nyáron volt mivel foglalkoznunk. A felsős tanítóképzősöknek legátusi megbízatást kellett teljesíteniük, ami azt jelentette, hogy ünnepek alkalmával meghívást kaptak valamelyik egyházközségtől, hogy prédikáljanak. Ez iskolai gyakorlatnak számított, hiszen a tanítóképzőben arra is felkészítették őket, hogy adott esetben a papokat helyettesítsék. Persze ehhez igen komoly vallási oktatás folyt. Meg kellett tanulnunk a reformáció történetét. Ismernünk kellett a Bibliát. Rengeteg bibliai vonatkozású szövegem valahonnan onnan eredeztethető, a Bethlen Kollégiumból, a Biblia rendszeres tanulmányozásából.

– Magad teljesítettél-e legátusi megbízatást?

– Erre már nem került sor. Ugyanis csak négy osztályt végeztem az enyedi tanítóképzőben, 1940 és 1944 között. Ötödikben a tanulmányaimat már a kolozsvári református gimnáziumban folytattam, ahová három évig jártam. Felhagytam tanítói szándékaimmal. Volt is emiatt egy kis konfliktusom. Az esperesnek az volt a bánata, hogy megszegtem az ígéretemet, nem leszek tanító, tehát vissza kell majd fizetnem az addigi segélyt. De zavaros idők voltak, így aztán elmaradt a perlekedés. Én remélem, hogy ő is belenyugodott aztán később az én pályamódosításomba.

– A kolozsvári gimnáziumból kire emlékszel vissza a legszívesebben?

– Mindenekelőtt Nagy Gézát említem meg. Tőle kaptam meg Kolozsváron azt, amit addig Enyeden Vita Zsigmondtól. Nagy Géza ragyogó magyartanár volt, nagyon szerettük hallgatni az előadásait. Ő maga is írogató ember lévén mindig többet mondott a lecke kapcsán, mint amennyit általában a tanárok szoktak. Így aztán csüngtünk a szavain. Többek között Vörösmartyról is beszélt, aztán nekünk esszét kellett írnunk róla. Ez azt jelentette, hogy az előírt tananyagon kívül még tízszer annyit hozzá kellett olvasnunk. Nagy Géza fölolvasta az osztálynak a dolgozatomat Vörösmartyról. Ezzel persze fölserkentette az ember kedvét arra, hogy ilyesmivel foglalkozzék. A kötelező anyagon kívül fölhívta a diákok figyelmét, főleg azokét, akiket ő szeretett és fölpártolt, az éppen időszerű irodalmi jelenségekre. Akkoriban Kolozsváron még kapható volt a népi írók úgyszólván minden munkája. Akkor vásároltam ott össze Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter könyveit. Ezekben az esztendőkben jutottam hozzá Sinkához, Erdélyi Józsefhez, de Babitshoz is. Nagy Géza kapcsolatban állott a korabeli kolozsvári sajtóval, így segített nekünk a tájékozódásban. Valamiképpen neki is szerepe volt abban, hogy eljutottam a Világosság-hoz, ahol aztán első Kolozsváron írt kis szövegemet közöltem, egy verset, egy rossz verset. Meg néhány levelemet, amelyek a korszak társadalmi mozgalmaihoz kapcsolódtak. Ezek lényegében publicisztikai írások voltak. Akkoriban volt napirenden a földreform, ahhoz is hozzászóltam egy gyermekded című írással: Radikális földreformot követelünk. Ezt a cikkemet a politikában tájékozatlanként a népiek hatására írtam. Balogh Edgárnak adtam oda, ő felnevetett, és azt mondta: de hát, fiacskám, már zajlik a földosztás, elkéstél a követeléseddel.

– Milyen volt a kolozsvári gimnázium szelleme, légköre?

– Az már nem volt olyan bensőséges, mint az enyedi, mert részint a háború miatt kissé ziláltak voltak az akkori iskolai állapotok, részint a városban olyan dinamikus mozgás támadt, amely a diákokat némelykor ki-kiszippantotta az iskola keretei közül. Magam is így kerültem kapcsolatba az írói, újságírói körökkel, a diákmozgalmakkal, az akkori egyetemi ifjúsági körökkel, amelyek már nem csupán irodalommal, hanem politikával is foglalkoztak, megpróbálták újraindítani a korábbi mozgalmakat. Mint amilyen a falujárás is volt. Vagy a népi egyetemek szervezése falun. Akkor alakult meg a Móricz Zsigmond Kollégium. Oda is bekerültem. Kolozsváron tehát már kiszélesedett a kör.

– Milyen emlékeid vannak a Móricz Zsigmond Kollégiumról?

– A Móricz Zsigmond Kollégium a szegényebb diákok közül toborozta tagjait, akiket aztán anyagilag is fölkarolt, bentlakást és kosztot adott nekik. Ez nekem nagy segítséget jelentett, mivel apáméknak az anyagi helyzete elég gyönge volt ahhoz, hogy fizessük a kollégium, az internátus és a konviktus költségeit. A Móricz-kollégiumba nem volt könnyű bejutni, mert egyetemi tanárok válogattak szigorúan. A diákok pszichológiai szűrése például Benedek Istvánra tartozott, aki akkor a kolozsvári egyetemen tanított. Szigorú szűrés után állott össze a kollégium tagsága főiskolai hallgatókból és középiskolásokból. Ki-ki a maga helyén folytatta tanulmányait, de ott éltünk, ott laktunk a kollégiumban, annak a belső törvényeihez igazodva végeztük a magunk munkáját. Az önképzésnek és a közösségi életnek számos formáját találtuk ott ki. Hadd említsem meg azt, hogy meghatározott napokon, esténként a hálóban sorra ki-ki önmagáról beszélt, a gondjairól, a törekvéseiről, arról, hogy mi szeretne lenni, mit szeretne csinálni, mit szeretne megírni vagy tanulmányozni, milyen erőfeszítéseket tesz ennek érdekében. És ez a kis közösség, amellyel együtt élt, mindehhez hozzászólt. Értékelték a magatartását, rossz szokásait. A kritika és az önkritika gyakorlatának egy ősi, de a későbbieknél mindenképpen elfogadhatóbb formája volt ez, egy őszinte önelemzés.

– Valóban őszinte volt?

– Őszintén csinálták, különösebb külső nyomás nélkül. Megvolt hozzá a kellő légkör. A kollégiumi életünknek egy másik formája az volt, hogy vidéki kiszállásokat szerveztünk falura. Előadásokat tartottunk a falusiaknak irodalomról, történelemről, népdalról. Ez is nagyon izgalmas volt számunkra, ezt más iskola nem csinálta. Emlékszem, én is tartottam egy előadást Zsobokon, a művelődési otthonban Móricz Zsigmondról. S mivel a kollégium részint a Magyar Népi Szövetségtől kapott valami segítséget, de részint önfenntartó volt, ezért előadás után a hallgatók megsegítették a diákokat kisebb adományokkal, főleg élelmiszerrel. Zsákokba raktuk és hazahordtuk Kolozsvárra. Mai napig is emlékszem arra, hogy az egyik élelmiszer-felelősünk a közismert, kitűnő rendező, Kovács András volt. Ő osztogatta ki nekünk a főtt pityókát, megszámolta pontosan a pityókaszemeket, hogy ne történjék igazságtalanság. Ő volt a géhás egy ideig.

– Kik voltak még diáktársaid?

– A Móricz-kollégiumból került ki még Páll Árpád, egyik színházi kritikusunk, meg Szabó István, aki néhány könyvével vált ismertté. Szintén onnan került ki még jó néhány műszaki szakember, kiváló mérnökök, vegyészek. Enyedi diáktársaim közül irodalmár nem nagyon került ki, csak korábban, a fölöttem járó osztályokból. Mi ott inkább a nagyobbakra emlékeztünk, azokra, akik meghatározták a kollégium szellemiségét. Például Áprily Lajos, aki ott tanított a harmincas években.

Beke Mihály András

Az írás megbékítő hatalma^*

Esztendőkkel ezelőtti kép: az enyedi alma mater feledhetetlen ünnepsége után a csombordi borok társaságában templomoztunk, s gombolyítottuk az időnek szálait, amelyben Bethlen Gábor román bibliakiadásának fontos eseményét együtt éreztük ünnepelhetőnek a kollégium háromszázötven esztendeje mindig élő melegével, amely a történelem zúgásában nemcsak a maga fiainak volt nevelő otthona, hanem menedék is volt, amikor például Sárospatakról elűzettek a diákok, s mehettek Enyedre tűzfelelősi megbízatással. Estéhez készülődött a kora őszi vasárnap, ködös pára kezdett ereszkedni a dombokra, így a poharak visszaharangoztak bennünket a jelenbe, figyelmeztetésül az idő múlására. Elsőként Sütő András búcsúzott, s miután az autóba ült és elindult, az ablakon kinyúlva sapkáját emelte az ottmaradókra. Ebben a fejfedőben a mi nézőpontunkból akkor nemcsak a csombordi dombokat, hanem Enyedet is eltűnni véltük. A hetyke legényes mozdulat pedig? Talán a Pusztakamarásról Sármáson át vezetett szekerezés végeredménye is ez a mozdulat lehetett, amikor is tisztelettel a kapuban nemcsak a tudós tanároknak szólt a kisdiák süvegelése, hanem a nagyságos fejedelemnek éppen úgy, mint a könyvtárban könyveiben várakozó Móricz Zsigmondnak, Tamási Áronnak is. De ez a kalaplevétel lehetett később is: innen aztán Kolozsvárra vezetett az út, immár az irodalom, a közélet, a feladat szólította soha vissza nem fordulással, s mindig való oldalra és alá való tekintésre. Kőrösi Csoma is hasonlóképp mondhatott istenhozzádot, midőn a világ s még inkább a magunk megismerése végett nekiindult a keleti homálynak.

– A két enyedi kalapemelés közötti s még inkább az utána eltelt időről tűnődni talán alkalmas pillanat, kedves Sütő András. Az ötvenedik esztendő közelében könnyebbedhetnek-e az ember álmai?

– Én úgy látom, hogy életünk háromfelvonásos darab az idő érzékeltetésében. Első a gyermekkor, az örökkévalóság állapota. Az édenbeli önfeledtség kora ez. A második felvonás, amikor ennek az idő múlásának a súlya rázuhan az emberre; amikor a megfoghatatlan fogalom beszélni kezd benne. A halállal való találkozás döbbenete ez, az otthoni temetések; egyrészt a külső világ jelei. Másrészt a belső világ jelzései, a végleges állapot kínjai, amelyek aztán szorítani kezdik az embert. Írtam erről az Anyám könnyű álmot ígér című munkámban is, a bika szarván megvillanó szalagról tűnődve: a gondolataimba fölszivárgó rémületről, amikor is a halál jelezte, hogy nemcsak másokra, reám való tekintettel is létezik. Az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszémben visszatértem erre, mit jelentett találkozni a halállal. Rádöbbenés: mások sorsa a tied is. Akik elmennek, láthatatlan kötelekkel téged is maguk után vonszolnak. Harmadik felvonás pedig, amikor az ember megpróbálja legyőzni ezt az érzést. Olyan harcban, ahogyan Illyés Gyula tette. A Kháron ladikján gyönyörű tűnődés a halál fölött. Az emberiség tapasztalatát összegezve lázongva és káromkodva, mégis bizakodva győzedelmeskedik.

– Ebben a drámában írónak mi jelenthet föloldozást?

– Gyermekkoromban az egyház nem tudta elaltatni a kétségeket. A református vallás különösen kevés érvvel szolgált megnyugtatásomra. Halál! Hol a te fullánkod? – így szól az ige megnyugtató szándékkal. Nagyapám temetésén ezt egy abszurd mozzanat különösen kétségessé tette. Amikor az említett igében a pap felkiáltott, a temetési sokadalomból többen is arra az emberre figyelmeztettek, aki méheket szállítván felborult kocsijával, és a méhek agyoncsípték.

Ettől szabadulandó menekül az ember az írásba. Tudniillik írásban a végesség ellen bízandó a végtelenség káprázatát teremtheti meg a maga számára. Az írás megbékíti az embert a halál szorításában. Nem azért, mert az ember közben halhatatlannak érzi magát. Valamennyire mégis betölti azzal a megnyugtatással, hogy porhüvelyes mulandó lévén, valamit múlhatatlanná tesz. Múlhatatlanná teszi elsősorban saját létérzését, amely tanú lehet a következő nemzedékek számára. S ha olyan ez az írás, beköltözhet a következendő nemzedékek emlékébe. Visszajáró lélekké válhat – így igazolja magát.

– Drámai, mindent összeroppantani akaró névnapozást jelenít meg a naplójegyzet. Születésnapok szokása is, hogy a csillagokig rúgató nótázás a „két hangra írt türelem”, a „sajátságosan minőségi duett” dallamába torkollik?

– Nálunk a születésnapokat nem tartották számon. Nem ilyen nárcisztermészetű a mezőségi nép, hogy önmaga létében gyönyörködjék és azt megünnepelje. Lehetséges, hogy ennek mélyebb, pszichológiai okai is lehetnek. Nem kutattam. Gondolható talán magyarázatképp, hogy feldaraboltság helyett egységében nézik életüket, amit a bölcső és a koporsó jelez. Azt tartják fontosabbnak, ami a két határkő között lezajlik, és aminek a végén elmondhatják, hogy akármennyit szenvedtünk, tisztességgel szenvedtük végig. Nálunk csak a névnapok voltak s maradtak szokásban. Föltehetően azért is, mert hogy megszülettek, azt nem veheti el tőlük senki, de nevüket őrizték, mint egy megszentelt ereklyét. Ugyanis a névnapi ünnepséggel nemcsak a szenteket ünneplő mozzanatokat élték újra Szent István-, Szent András-nap alkalmával, hanem hovatartozásukat is.

Anyám a mai napig nem tartja számon születésnapját, a házassági évfordulókat, de mint valami körbejárható kápolna tartja számon apám és a gyerekek névnapját. Ilyenkor a becenevek leszotyognak, és ünnepélyes csengéssel ismételhetik: András, István, Gergely, József. S közben eszükbe jut András király, Gergely pápa, István király, József császár. Alkalom ez arra is, hogy el lehet kalandozni az időben. El is lehet szörnyülködni az időn. Nem is annyira a múlásán, hanem, mit szokott hozni.

– Tűnődjünk el mi is az időn, amely az imént említett jelzéseiben az írói és a közemberi gondolkodás alakítója is…

– Kezdetben az időt nem tudtam másként felfogni, csak közönséges bakter módra: hét óra, tíz óra, aztán tizenkét óra. Az elmének az a lehetősége, hogy az idővel játszani képes, a múltból, vagy előszólítani az időből, a síkjait egymásra helyezni, a cselekményt összekapcsolni, módosítani a képzelet időgazdálkodási lehetőségét, későbben tanultam meg. Pontosabban nem megtanulnom, hanem felismernem kellett az idővel való játék lehetőségeit.

– Az életmű figyelmesebb vizsgálatában az 1955–60 közötti esztendők tűnődései, naplójegyzetei beszélnek erről a felismerésről, illetve az első írói lendület után, a továbbira való készülődésről…

– Ez is az időnek tulajdonítható. Egy idő után a templomok fala is feketébb. Nem lehet az idővel bűntelen mászkálni. Elsőbben a diadalmas rikkantás hallatszott, hogy az időt mi hoztuk magunkkal. Későbben az ember szigorúbban kezdte felismerni, hogy ha hoztunk is valamit, sok mindent az idő hozott el, ha hoztunk is, vágyaink, romantikus elgondolásaink ellenére.

Erre vonatkozóan még hozzátehetném, hogy az a nemzedék, amelyikkel én indultam, komolyan vette, hogy velünk kezdődik a világ teremtése, és hogy a világ olyan lesz, amilyennek látni szeretnők. Ezen az egyetemes romantikus szemléleten belül az irodalom felfogása is messianisztikus volt, ennek az irodalomnak prózában, versben legnyilvánvalóbb jelei, amelyek a létnek a mélyebb vonatkozásait a filozófia körébe utalták. Maguk az írások olyan feladatot vállaltak magukra, amelyek a társadalom politikai cselekvés igéinek hónaljában születtek. Ezért a sok mulandó értékű, praktikus feladatokra utaló írás.

– A romantikus hév mögött azonban a magyar irodalomnak bizonyos állandóságra utaló jellege is felfedhető: az irodalom nálunk közéleti feladatokat is felvállalt, talán erősebben, mint más nemzeteknél…

– Goethe azt mondta, hogy minden vers alkalmi vers, de elég ravasz volt ahhoz, hogy a maga módján értelmezze. Vagyis úgy, hogy korokon át érvényes legyen. Történelmi feladatok dolgában a magyar irodalom is ilyen alkalomszerűséget mutat, és ezek mindenkor a nemzet legmélyebb problémáinak felvetésében jelentkeztek. Rendszerint a lét vagy nemlét harapófogójában. Ilyen értelemben a mi irodalmunknak a nemzeti léthez, függetlenségi harcokhoz, társadalmi szabadságharcokhoz kapcsolódó nagy vállalkozásai mindenképp beleszakadtak az egyetemes törekvésbe. Az ötvenes évek messianisztikus kudarcai éppen abból adódtak, hogy a nagy társadalmi folyamatokról az íróknak egy része, mert hisz nem mindenki jellemezhető így, napi taktikai feladatokhoz igazította gondolkodását. Példaként vesszük az ember boldogságfogalmát: egyetlen és kizárólagos gazdasági kerethez például. A paraszt például általános és egyetemes érvénnyel csak a társulásban boldog, mondták egyesek. Társulás után következett a szövetkezet, némely tollforgató: csak a szövetkezetben boldog – mondta, az idővel való együtemű lihegés görcsös igyekezetében. Meg se próbálta senki megfejteni, hogy Móricz Zsigmond Pillangó-jában Zsuzsika miért lehet boldog.

– Az irodalom közvetlen társadalmi megnyilatkozása nálunk műfajt teremtett, amelynek klasszikus darabjai között szokás említeni immár a pusztakamarási naplót is…

– Nálunk a magyar szellem legjobbjai folyamatosan gyürkőztek abban az ellentmondásban, hogy az európai törekvéseket és a konkrét társadalmi ellentmondásokat egybeillesszék. Ennek a szembenézésnek az igénye, gondolom, hogy tulajdonképpen Adyval indult el, bár Kemény Zsigmond elsírta, hogy mennyire nem ismerjük önmagunkat. De tulajdonképpen Ady gondolati forradalma vetette felszínre az önmegismerés igényét. Azonkívül a szociográfiai irodalom szerintem elfojtott, levert forradalmak titkos továbbfolytatása nyilvánosan. Kudarcok következménye. A két világháború között egy egész generáció sorolta a társadalom bajait ebben a műfajban. A szociográfia történelmi szerencsétlenségekből adódó újabb és újabb számbavétele ugyanannak a társadalmi nyomorúságnak a közhírré tétele. Én persze hajlamos vagyok feltételezni azt is, hogy a szociográfia a nemzeti önismeret romantikus terheinek a levetése is. Egy nép ott kezd tárgyilagos lenni önmagával és másokkal szemben is, amikor a szociográfiai eszközökkel feltárja önmaga elmaradottságát. Ez persze egy kicsit megkeseríti a nemzeti tudatot, azzal a nemzettudattal szemben, amely saját társadalmi nyomorát is képes alávetni egy nemzeti romantika kedvéért.

– Még hiányoztak a művek, midőn a háromkirályok, Nagy István, Asztalos István, Horváth István és a többiek bizalmából vonat tetején, autón, gyalog és szekéren elkezdődött az országjárás. Író-olvasó találkozón még együtt lehetett Bánffy Miklóssal, s gyakorta ott ült Gaál Gábor, Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Kós Károly mellett. Kedv az együttlétekre, találkozásokra azóta se apadt, emlékük van a magyarországi alkalmakról is; nem volt annyira szoros az ideje, hogy el ne fogadja a lakitelkiek meghívását vagy a kaposvári könyvtár szíves invitációját. Az írás megbékítő hatalmában az írónak nem jelentenek-e időveszteséget és békétlenséget ezek a találkozók?

– Közönség helyett közösséget mondok inkább. Írónak nem közönsége, hanem közössége van. Közönsége van a cigányprímásnak. Tehát ha én egy közösség tagjaként a magam individuális életérzését ennek a közösségnek a létezésében ellenőrzöm, s rájövök arra, hogy akarva-akaratlanul is kifejezem az írásban, akkor én már elszakíthatatlanul hozzá vagyok kötve ennek a közösségnek az alakulásához, mert annak része vagyok. Mármost az irodalom maga – kivétel az a divatos áramlata, amely fennen hangoztatja, hogy az irodalomnak nem lehet közösségi küldetése, hanem kizárólag individuális vallomás – és épp a közösséggel való találkozások erősítenek meg akkor abban, hogy az irodalomnak van, igenis van társadalmi értelme.

Sartre írja valahol, hogy az írás nem valósul meg csak azáltal, akihez szól, s az olvasás időben zajlik, tehát az író időt kér kölcsön az olvasótól. Hogyne találkoznék hát szívesen hitelezőimmel. Szívesen azokkal, akik nálunk legalábbis megható ragaszkodással jelzik, hogy nem sajnálják a nekünk kölcsönadott időt. Nem önzetlenül teszik és nem azért, mert az írótól mint választott istenétől, mindenre magyarázatot kapnak, hanem azért, mert saját létérzésüket, nyílt vagy titkos létérzésüket ismerik fel az írásban. Ember és ember nem találkozhat bűntelenül. Hát akkor az író saját közönségével? Amely vagy megnyugtatja, megerősíti eddigi munkájában, vagy közönyével bünteti. És itt hozzá kell tennem, hogy nem föltétlenül az a nagy író, aki iránt nem közömbös saját közönsége. Társadalmi közöny adott esetben olyan újat is büntethet, amit az idő igazol későbben. Bonyolult kapcsolat. Távolról se akarom igazolni, hogy a művet az iránta való kollektív érdeklődés dönti el. Maroknyi volt kezdetben Adynak is a hívő serege. Bánffy Miklós azt írja, hogy Bartók zenedarabját bemutatva az Opera zenészei kártérítést követeltek, mondván, hogy fizessék meg a kárukat, mert a hegedűt a vonó fájával kellett ütögetni. De ebből nem következhet, gondolom, hogy föltétlenül az a zseniális, amitől napjainkban a legtöbben elfordulnak.

– A színház az irodalomhoz hasonlóan kölcsönkéri az időt a nézőtől. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-t három változatban, a Csillag a máglyán-t négy elképzelésben láthattuk immár, s nemrégen az Anyám könnyű álmot ígér szép színpadi sikerét teremtette meg Szabó József a nagyváradi színházban. A színpadi szerző miként tapasztalja ezt az esténkénti író és közössége közötti szerződést?

– Színházi előadáson is az író-olvasó találkozókhoz hasonló érzés kapja el az embert, csak helyette a színészek beszélnek. És gyönge vigasz, hogy ha mondandó híján a színész közönségcsábító fogása teremt figyelmet. Üres szócsépléssel tartósan nem lehet közönséget megkapni. Az Anyám könnyű álmot ígér színpadi változatával a nagyváradiak végigjárták Székelyföldet. Az ő előadásaik mindenütt, ahol megfordultak, a székely paraszti közösséget tulajdonképpen nem a könyv felé fordították elsősorban, hanem saját megélt történelmük felé. Szenvedélyesen vitatták, hogy mit kellett volna tenni másként és jobban az ötvenes években. Ami talán halvány jele lehet annak is, hogy a jövőben jobban tudják, hogy mit kell cselekedni. Ebből megint az tűnne ki, hogy egy színpadi munkának legfőbb ismérve a társadalmi hatás lenne. Az időhöz kötött társadalmi cselekvésnek az abszolutizálása. De hát az időben tartósabb emberi érzések is konkrét cselekvési kör között születnek és nyilatkoznak meg. Ennek az előadásnak az úgynevezett aktualitása, amit egyesek pejoratív módon értelmeznek, időben tartósabb emberi gondokat fogalmazott meg.

Írói tapasztalataim is gyarapodtak persze. Egyiknek tekinthető, hogy a gondolat és a cselekvés egységének megteremtése milyen rettentő nehéz a színpadon. Hogy a gondolat elragadhat a prózában, elragadhat a regényben, de nagyon veszélyes a színpadon, ha felbillen a gondolat és a cselekvés egyensúlya. Bizonyos színpadi látásmódot is sugall az embernek a színpadi játék; ott érezni igazán, hol marad le egyik a másiktól. Egyebek között épp a gondolat rovására. Én nem tanultam dramaturgiát, nem tanulmányoztam recepteket, nem foglalkoztam színpadtechnikai kérdésekkel, darabjaimban elsősorban a magam ösztönére alapoztam. S épp ezért lehetséges, hogy a gondolat és cselekvés egysége nem mindenütt teljes. Például a Lócsiszár-ban némely helyen a forradalom jogosultságáról, illetve jogosulatlanságáról Kolhaas–Nagelschmidt csatája, vagy Kálvin bizonyos fejtegetéseiben a reformáció lényegét illetően.

Az idő engedékenységén múlik most már, hogy ezek a tapasztalatok és tanulságok az újabb művekbe beépüljenek.

Könnyebbedtek-e az álmok? Ahogyan az édesanya ígérte, Berta néni Pusztakamaráson a szülői házban válaszként a maga álmairól beszél. A nyugtalan éjszakákról; az elsők egyikéről, amikor a dunnával megpakolt szekér Sármás felé eltűnt a szemhatárból, s az anyai sejtelem érezte talán, hogy a féltő karok öleléséből milyen messzibe vesző utak vezetnek. Nyugtalan volt most is ezen a márciusi vasárnapon; mert megmozdult a föld, s a kedves fiú útjai oly gyakorta vezetnek a fővárosba. S az anyai gondolat hazaszólító ereje délutánra meghozta fiát. Aki immár ötven esztendővel a háta mögött, az időnek bármiféle szorításában, földúton is akár, mind hazafelé tart. Aki ábeli kacagással gyűri az időt, a szomorúságot. Az Isten tartsa meg soká!

Ablonczy László

Író a Hargita alján^*

– Megmondanád, hol vagyunk? Tudom persze, hogy a Székelyföldön, Zetelaka közelében, a Hargita lábánál, de…

– Igen, közelebbről. Hát a Sikaszóban vagyunk, az úgynevezett Alsó-Bakó-pataka mentén. Ide építettem kétszobás „menedékházat” – nyárára –, de télire is, részint magamnak, de jórészt a gyerekeknek: fiamnak, lányomnak meg az unokáknak. Hadd süsse őket itt a hegyi nap, ismerkedjenek az ábeli rengeteggel, az erdei madarakkal, vadakkal, virágokkal, gombafélékkel. És az emberekkel persze. Azokkal, akik itt a szomszédaink. Nehéz életű emberek. Erdőlők.

– Vagyis…?

– Vagyis a fakitermelésben dolgoznak. Vágnak, húzatnak, hordanak. Lovakkal húzatják a nagy szálfákat, ami nemcsak nehéz, de veszélyes munka is. Kállai Jóska is a lábát törte vele, hogy a meredeken meglódult a szálfa…

– Miért jöttél ilyen messzire házat építeni? Pusztakamarás közelebb lett volna.

– Sokféle oka van. Egyrészt, mert itt kaptam helyet, ahová építeni lehetett. Továbbá: apámat, anyámat is elhozom ide – fenyveslevegőre. Ugrásnyira van ide a hargitai Madaras, a gőzfürdővel. Csúznak, mindenféle öregkori bajnak a csontokra… Még továbbá: itt, a Székelyföld kellős közepén, itt van nyelvünk erdőrengetege. Szeretem hallgatni, hogy zúg körülöttem az otthoni, a pusztakamarási neszezéshez képest. Megiszunk otthon egy pohár erős szilvapálinkát, Feri bátyám krákog és azt mondja: ez nem alimentára. Vagyis nem állami boltból való. Sikaszói szomszédom is köhint egyet-kettőt, és azt mondja: ennek is elfelejtették a körmit levágni. Észlelheted: hogy kúszik az egyik, hogy szárnyal a másik megjegyzés. De én innen oda viszem. Igaz, kicsit a mesebeli ostobához hasonlítok vele: rostával hordom a vizet, vékával a napfényt… De így is vinni kell. Nyelvünk feudális korának viszonyait éljük. Egy helyt ragyog, másutt senyved a nyelv. Egységesíteni kell. Most költözünk be, most öltözünk be nemzeti nyelvünkbe. De még egyebekben is: alig léptünk a nemzetté válás útjára, mikor egyesek máris kérdőjelet raknak a fogalom után. Máris azt kérdik: mi ez az avultság? Csak az élettől, a néptől elszakadott, tragikusan – de cinikusan is – elszakadott elmék képesek efféle kérdőjelekre. Lám, a minap is ezt olvasom valahol egy újságban: a szolgálatos, nyersagyú fenegyerek azt mondja fényes nappal, ország füle hallatára: Illyés Gyula, Nagy László, Juhász Ferenc stb. – irodalomként nem létezik számára. Hát jól van, tüsszent a bolha. De miazmás tüsszentés. Mosakodni kell egy-egy ilyen tüsszentés után. No, beszéljünk másról…

– Ez itt a hargitai hegyvonulat. Milyen magasságban vagyunk?

– Délkelet irányában láthatod a madarasi Hargitát. 1800 méter, északon a Csudálókő 1500 méter, nyugaton a Barátos sarka 1460 méter. Északi irányból látszik a csumafalvi Délhegy. Ott a rengeteg fajdkakas, híres dürgőhely.

– Ha már szóba kerültek az erdei vadak…

– Rengeteg a medve. Nem ajánlatos lábujjhegyen járni az erdőben. A bocsos anyamedve, ha váratlanul lepik meg, ingerlékeny, odaüt bizony az embernek, tavaly is megölt egy öreg székelyt. Meg aztán: a közeli katlanban lesvadászat végett etetik is a medvéket. A lóhúsra szokott medve lassanként vérmedve lesz, leüti a tehenet, borjat, elviszi az ólból a disznót. Ha bealkonyodik, minden irányból hallani a pásztorok éjszakai riogatásait. Kiabálnak, vasakat vernek kalapáccsal, hogy elriasszák a medvéket.

– Akkor itt nem tanácsos mászkálni.

– Lehetséges, de ismerni kell a járást, a szabályt is valamennyire. Az erdei vad valójában fél az embertől. A legcsekélyebb ágroppanásra is elinal, de mondom: a bocsos anyamedvét például nem tanácsos óvatlanul megközelíteni. A tájékozatlant a malacos vadkoca is megijeszti, mert némelykor rámordul az emberre, fogát csattogtatva fúj nagyot, de csak míg a malacait veszélyben látja. Ha azok elsurrantak, maga is odébbáll. A szarvasok pedig ugyebár szelíd állatok, farkas leginkább télen fordul meg a ház körül. László unokámmal a hóban nyomászni szoktunk, ez jó szórakozás: megállapítani, „kik” voltak éjjeli vendégeink a ház körül, a patak mentén.

– És a pisztrángászat?

– Kiváló alkalom arra, hogy az írás közben berozsdásodott csontjait az ember megmozgassa. Mint tudod, a pisztrángászat nem egy helyben való matatás: hajnalonta vagy délután nyolc-tíz kilométert is legyalogol az ember a pisztrángos patak mentén. Szunnyatag természetűnek ez a mászkálás nem való. Kőről kőre, vízből ki és be kell ugrándozni, hajoldosni, a nagyon éber pisztrángot megközelíteni stb.

– És az eredmény?

– Változatos. Ez nem vadászat, hogy törik-szakad, kipiszkálják a medvét, vaddisznót a sűrű katlanból. Ha egyszer nem harap, akkor imádkozhatol neki, nem harap a pisztráng. Máskor egy-két óra alatt is kikerül a vacsoráravaló.

– Nem minden napra persze.

– De nem ám! Hetente kétszer lehet horgászni, csütörtökön és vasárnap. Meg akkor is, gyakori az esős, szeles nap, ülhetsz itt az eresz alatt.

– És mit csinálsz ilyenkor?

– Sok munka adódik a ház körül. Meg hát olvasni kell.

– Megkérdezhetem, hogy mit?

– Mostanság színházi olvasmányaim kötnek le. Igyekszem tanulni valamit abból, ami véglegesen soha meg nem tanulható. Lám, régóta vitatják: lehetséges-e más színpadi hangvétel, mint az ironikus, az abszurd, a groteszk, a fintor stb. Merthogy ez az emberiség egyebet már nem érdemel. A szakadék szélén tántorgunk, olyannyira, hogy már csak az abszurd hangvétel segíthet, vagy az sem. Semmi sem! Amit ebben a műfajban – a színháziban – magam eddig írtam, nem tekinthető formai újításnak, sem formabontásnak, mert van ugye bontás újítás nélkül is. Ember és hatalom viszonyát próbáltam feszegetni immár a negyedik drámámban, A szúzai menyegző-ben is. Meggyőződésem, hogy a valamikori görög Végzet most a Hatalomban lakozik. Az ember teremtette, ám lássa: mit kezd vele. Az olvasmányaim pedig csupa ellentétei az én hangvételemnek. Nem akarom – mert nem tudom – módosítani a magam hangvételét, de tanulságos mindenképpen tudomásul venni azt az ironikus ábrázolást, amely – tapasztalatom szerint – mindinkább uralkodó lesz a drámaírásban. Irónia és fintor az élet minden nagy kérdésében, legyen az halál, szerelem, messianisztikus szenvedély. Magam hiszek még abban, hogy e fogalmakat komolyan is lehet venni, de nyilván megpróbálom indokolni magamban azt a szemléletet is, amely – valószínűleg ugyancsak véres komolysága folytán – az enyémnek épp az ellentéte. Szeretlek, kedvesem, tanultuk ugyebár Petőfi Sándortól, mostan pedig Albee fintorával kell megbarátkoznunk. Hallgasd csak: szerelmének az orvos ezt mondja: „Itt állok én… itt állok, mint tangens, érintőlegesen, holott valójában sokkal jobban és szívesebben szolgálnék rádiuszként, de nem ám belülről kifelé mutatva, hanem fordítva: kívülről befelé hatolva, egyenest a maga imádni való vortexének kellős közepébe.” Vagy Różewicz modern darabjában: „Szeretni lehet akármit, te mamlasz. Szerethetjük a hajat, a bőrt, a csontokat, van körömszerelem, nyelvszerelem, kéz- és lábszerelem, szemölcs-, szeplő-, anyajegyszerelem… csődör-, bika-, kaméleon-, bakkecske-, szamár-, kosszerelem… szerelem – kutya, macska és madár módra… Te szamár!… Mihez értesz te? Te szarevő!” Igen, imigyen módosul ma már a szeretlek, kedvesem! Tudomásul veszem, de nem hat rám, nem vagyok képes valóságosnak felfogni, csak részben, ragaszkodván a másik részhez, amelynek szellemiségében születtem, felnőttem. A felismerésben, hogy van még ezen a világon kérdés, jelenség, emberi vágy és törekvés, amit véresen komolyan kell venni, amin nem segít az irónia, bár elismerem, hogy szükséges, mert maga is injekció lehet az emberi eszméletben, amelyért az író is álmatlankodik.

– Min dolgozol?

– Bethlen Gáborhoz tértem vissza egyebek között. A megmaradás gondjára. A cselekvés módozatainak gordiuszi csomóihoz. Mit tehetnénk azért, hogy úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk. A létünk tele rókahízelgéssel: énekeljetek, hollók. Nyilván, hogy kiessék a sajt a csőrünkből. Ezt kellene pedig megőriznünk. Az utolsó falat sajtunkat…

Farkas Tamás