Perzsák

A tűnődésben, miként a tisztelettel kölcsönbe kért cím is jelzi: Aiszkhülosz figyelmeztet a helyszín tragikumára. 480-ban az ifjú Xerxész, Dareiosz meggondolatlan gyermeke, harmincezer hollósötét lovasával, rettentő gályahadával Szalamisznál szörnyű vereséget szenvedett a görögöktől; a bosszúvágy – Marathónért! –, a hatalmi jóllakottság mindenkori falánksága újra megbosszulta magát. Birodalmának jó sorsát távlatilag ezzel meg is pecsételte. Kürosz hatalma százötven évig még elsántált valahogy, míg Nagy Sándor csapásai alatt véresen elterülve nézhette végig, hogy a lerombolt Akropoliszért miként omlik porba Perszepolisz. Ha hinni lehet Curtius Rufusnak – aki saját kútforrásairól vélekedik hasonlóképpen –, az „aranytól roskadozó, dús márványvárost” maga a Világhódító gyújtotta föl részeg barátaival, visongó-tapsikoló hetérák társaságában. És hű katonáival persze, akik az erőszakra kiszemelt szüzekről és asszonyokról először a töméntelen ékszert szedegették le gondosan; pihenésként csákánnyal zúzták szét a drága edényeket, s megcsonkított szobrok végtagjaival hajigálóztak, kedvesen; az őslakók, ha el nem menekültek, a házat gyújtották magukra; új gazdáinak százhúszezer talentumot számolt le a hűséges kincstárnok; ami fénylett, mind arany lehetett, súlyos ékszertömeg: ezer pár öszvér, valamint háromezer teve tanúskodik erről; ők s ennyien húzták a megrakott társzekereket.

De vessünk még egy pillantást visszafelé, a szalamiszi nyitányra. A sírás, köntösszaggatás, szakálltépdesés Kisszia várában, Szúzában az általános zokogva zokogás tán e vereségnél is nagyobb volt. Ami ebből bennünk a leginkább megmaradt, azt Aiszkhülosznak köszönjük. Perzsák című tragédiájában, ahol is egy zseniális helycserével a legyőzöttek szemszögéből ítéli meg az eseményeket, a műfajhoz illő koporsóhangon és záporos könnyhullatással közli velünk – vagyis ujjongó honfitársaival – az egekig csapó örömhírt. Elgondolhatjuk, hogy ama bizonyos tragédiaversenyen a szegény özvegy Atossza s a haját tőből tépdeső Xerxész láttán a görög hallgatóságban mily harsány hullámokat vetett a diadal mámora. S mily nagy volt az egyetértés – meg a jóleső elégtétel a kultúrfölény tudata számára –, midőn azok – a perzsák – közönséges városromboló, szentélygyalázó, csecsemőgyilkos barbároknak vallották magukat. Ezzel mintegy előlegezték már – mellékes, hogy hellén hazafi szájával – az indokot a későbbi alávetettségre.

 

Marathónnál mily sok barbár ott veszett! – panaszolják vesztüket a perzsák szerzőnk szája íze szerint, karmos önmarcangolásban. Nem kell nagyon odafigyelnünk, hogy – ily paradox formájában is – tetten érjük az Előítéletet, amint az eseményből a közfelfogásba, majd századok vélekedésébe settenkedik. Hiszen az eleusziszi dalnok is jól tudhatta, miszerint a szónak sem megkülönböztető, még kevésbé lealacsonyító értelmében a perzsák, akárcsak az indusok, egyiptomiak, saját magukat nem vallják barbároknak. Amiként Nagy Sándor sem vette föl királyi címei közé, hogy ő lenne a szúzai és perszepoliszi paloták fosztogatója. Közelebbi példával – s enyhébbel – élve: a nyereg alatt puhított húst Árpád magyarjai sem vallották eledelüknek, miként azt e sorok írójának minapában is az orra alá dörgölték. A Lehelék láttán pánikba esett nyugati szerzetesek nem tudhatták, hogy amit ők a nyeregkápára akasztott szárított hús mellett nyers fleckennek néznek, azzal őseink a ló feltört hátát gyógyították. Mentségükre legyen mondva, a megfigyelést futtukban tették, hisz sajnálatos módon épp azok elől kellett menekülniök, akik után később maguk nyargaltak zordan a kereszttel, és akik végül Nagyboldogasszony népévé szelídültek. Némelykor szemük kitolatása árán is. Ez mit sem változtatott már az ijedelemből krónikákba költözött legendán.

Egy népnek önmagáról szerteglóriázott vélekedésénél minden jel szerint csak az lehet hamisabb, amit érthető viszonzásképpen más népek terjesztenek róla. Pontosabban: írástudóik, a történészeik vagy épp a filozófusaik, mint Arisztotelész is példának okáért, akinek halhatatlanságán jottányit sem módosít az utókor néhanapi fejcsóválása. Ugyanis e romvilág kellős közepén, Xerxész titánkapujában, Dareiosz kőoroszlánjai között, orrunkban a valamikori cédrusfa házak perzsaillatával, Nagy Sándor árnyalakja mögé helyezi őt a képzelet. A nevelőt a tanítvány közelébe.

 

Kimaradok hát a csoportképből, személyem mögül elszalasztom a kétezerötszáz éves hátteret; megyek Makedóniába. Pella felé veszem a tűnődés útját, II. Fülöp udvarába. Itt pengeti már izmait a majdani Világhódító; mindössze tizenhárom éves, de marcona hadfiak neveltjeként már vad ménlovakat tör be; ahány ló, annyi nép rúgkapál majd görcsös akarata alatt. Nemcsak apja készíti föl az uralkodásra: a világ is mintha neki készülődne; a makedón nagyhatalom boltozata kész, a görög városállamok elestek, a fővezérség Fülöp kezében, Olümpiasz féltékenységének alján már ellene is készül a merénylet; a hadsereg a kor legmodernebb fegyvereivel, Keletnek irányított kürtszóra vár; az állítólag őszinte és jámbor III. Dareiosz, elődeinek kudarca után, már vagy még nem támad a görög–makedón hatalom ellen, legföljebb orgyilkosokat keres, akik Fülöpöt eltennék láb alól. Ez csak föltételezés, de amilyen homályos történelmi ténynek – Sándor számára éppoly világos drámai ürügynek a perzsák elleni hadjáratokhoz. S mivel az ürügy nem járhat egymagában, melléje szegődik egyebek között: az ideológia; ezúttal Arisztotelésznek olyasféle tanácsaival, miszerint Sándornak a görögökkel úgy kell bánnia, mint testvéreivel, a más nyelvűeket azonban, a barbárokat, úgy kezelje, mint az állatokat és a növényeket: hasznuknak megfelelően, tehát zsírjuk, megnyúzhatóságuk, igavonó erejük, tápértékük szerint, nem feledkezve meg a nyelvi szempontokról sem; a borjúnyelv kitűnő eledel.

Arisztotelész tanácsa önmagában mit sem ért volna, ha nem fejezi ki ugyanakkor a görög közvéleményt; ha nem csatlakozik hozzá eszmei megerősítés a múltból is. Harmadfélszáz évvel korábban a milétoszi Thalész „nemzeti önérzetét” így foglalta hálaadó imádságba: „Köszönöm, hogy ember lettem és nem vadállat, hogy férfiúnak és nem asszonynak, hogy hellénnek és nem barbárnak születtem.” Az öreg bölcs, Arisztotelésszel „összekacsintva”, maga sem tett mást, mint amit saját korának uralkodó közvéleménye megkívánt: elhatárolta magát mindattól, ami nélkül nem bírt meglenni.

Egyes történészek szerint Nagy Sándor nem követte Arisztotelész tanácsát. A meghódított népek egyesítését tűzte ki céljául. Fegyverrel természetesen. Mert mi hogy indul, ha menet közben módosul is, akképp folytatódik.

Az indulás közismert: az egyetemes elrendezőnek és mindent megbékítőnek először, az egyesülés legfőbb meggyőző érveként, mindent szét kellett vernie. Szétloccsantani koponyástul a legcsekélyebb ellenvéleményt is. Ne csodálkozzunk! Dareiosz hadainak megfutamítása, a hegyekben partizánkodó néptörzsek gondos agyonveretése, az ellenálló települések ifjúságának módszeres kiirtása nélkül ugyan kinek támadt volna kedve föllelkesülni a pánhellenizmus gondolatán? Amelynek bevezető tanácskozásai – mindenkori törvények szerint – a csatatereken zajlottak le. Isszosz, Gaugaméla, Szíria, Média, Baktria, India jajkiáltásai adták hírül az új korszak kezdetét. Az egyesülés érdekében először azoknak kellett meghalniok, akik ellenezték. Saját embereinek lándzsadöféseitől múlt ki Dareiosz; satrapáinak – az új helyzet konjunktúrapolitikusainak – árulása folytán esett széjjel az egész perzsa hadsereg; az eszmecsere átcsapott kisebb egységekbe; a trogloditáknak, a barlanglakóknak is színt kellett vallaniok: ragaszkodnak-e még ősi isteneikhez; a makacsok, a nehézfejűek az utak mentén hosszú sorban keresztfákon meditáltak, akár az igazság, amelyet ugyancsak megfeszített állapotából oly módon szabadítottak ki, hogy miután leszedték, újra visszaszögezték a fára, mégpedig a régi állapotok tagadásaképpen új módon és új szellemben: a fejével lefelé. Gáza hős védője, némi figyelmetlenségről téve tanúságot, későn vette észre, hogy olyan eszmével, amelynek érvei falanxba sorakoznak, dárdák hegyén ülnek, kardhüvelyből villannak elő, nem lehet kukoricázni. De akkor már – hogy védő s védett falai leomlottak – élve került Nagy Sándor kezére. Tény, hogy a békés elvonulást több ízben is felajánlották neki. Légy a mi testvérünk, Bétisz, Hellász fiai magukba fogadnak, megosztják veled nyelvüket, kultúrájukat, még isteneiket is, akik megengedik majd, hogy áldozatot mutass be nekik; add föl nyomorú barbár mivoltodat, légy görög, légy makedón, s velük és általuk egyenrangú polgárként gyakorolhatod az ő jogaikat! Térj eszedhez, Bétisz, vesd ki magadból Ahrimánt, a Rossznak istenét, s ne hidd, hogy a nap Ormudznak mindent látó szeme; isteneid, a rosszak is, csak arra jók, hogy MÁS légy, nem görög. Az igazi istenek az Olümposzon laknak. Hozzánk csatlakozva s barbár nevedet feledve – gondold el, mily szépen és bizalmat keltően csöngene: Philón, Platón, Xenophón vagy Anakreón – az agorának lehetnél szavazó polgára; ha érdemed engedi: baszileusz is a polisznak élén, öregségedre pedig a legfelsőbb tanácsnak, az athéni bulénak tagja. De Bétisz, tudatlan konokságában, nem óhajtotta a bulé-tagságot. Az ostromlók, hogy mégis megnyerjék maguknak: átfúrt bokáinál gyeplőszíjra fűzve lovakkal vonszoltatták végig a városon.

 

Birodalomszerte nagy volt a rémület, amelynek természetéhez tartozik, hogy néha szolgalelkesedéssé alakul; a katonák, a Bétisz-természetűek elhulltak a csatatereken, a pásztorok nyájaikat menekítették, a földművesek gabonájukat ásták el, hogy átvészeljék a világ egyetemes újjászervezését. De satrapakörökben, vidéki kormányzási szinten, már akkor nyilvánvalóvá lett, hogy nincs az az elnyomás, amely a jólét folytonosságára vágyó helytartói alázattal versenyre kelhetne. Mindazok, akik fegyverként nem a kardot választották: hozzáláttak orcájuk alakításához. A dolgok törvénye szerint azután a szolgamaszk alatt elsorvadtak az élő-eleven vonások; a kezdeti képmutatás agresszív ragaszkodássá változott. Olyannyira, hogy mikor egy alkalommal Hellász fiai a további háborúskodás ellen kezdtek lázongani, Sándor magabiztosan kiálthatta oda nekik: „Elmehettek!” Új alattvalói nagyobb hűséget mutattak. Sátra előtt Dareiosz hű satrapái várakoztak, hogy szolgálataikat felajánlják. Ajándékot is hoztak a barbárok: selyemzsákban egy-egy levágott barbárfőt.

Az új hatalom válogathatott közöttük. S mivel sem nyelvüket és szokásaikat, sem igazi képességeiket nem ismerte: kizárólag aszerint ítélte meg őket, hogy saját fajtájukat hány levágott fővel képviselik a hűségesküvések ügetőversenyén. Az elárultak, a megrágalmazottak, a lenyakazottak voltak az ő választóik; az ő nevükben hódoltak Sándor előtt, egyetlen feltételt szabva: ha megengedi nekik, hogy ne csak szövetségesei, de szolgái lehessenek az idők végezetéig; ha fiaik a küszöbön virrasztva a görögökkel együtt álmát őrizhetik; ha lányaikat az ágyába fogadja. Üres kézzel ugyan, de még Besszosz is jelentkezett, legfőbb érdemére hivatkozva; ő volt Dareiosz gyilkosa. A legenda, miszerint Thalesztrisz, az amazonok királynője háromszáz asszonnyal állta útját a Hódítónak, hogy gyermeket foganjon tőle, minek érdekében szinte fegyverrel kényszerítette, hogy tizenhárom napot mulasson el vele: csak kiegészítő szín a lojalitás freskóján. Lehetséges, hogy a szunnyatagnak nem mondható hellén képzelet Thalesztrisz alakját és meztelenségét épp azoknak az asszonyoknak szánta követendő példaként, akik megadás helyett az ellenállás kockázatát vállalták. Kőhajító gépek ellen a parittyás küzdelmet. Kicsiny és ártalmatlan fegyverüket a homlokukon viselték; ők voltak a parittyapártás Dávid-asszonykák, Dávid-leánykák; ölüket nem akarták megnyitni a hellén gondolatnak.

„Nem azért jöttem, hogy kiirtsam Ázsia népeit, hanem hogy örömük teljék az én győzelmemben.” E Sándornak tulajdonított kijelentés bizonyára nem koholmány. Akármifajta céllal ment volna: ezt kellett mondania. Az örömtől viszolygó városok ifjú nemzedékeinek már említett kiirtása nem a céljai, hanem kényszerűségei közé tartozott. Hisz megsiratta Dareioszt és annak elhunyt feleségét; a perzsa király hozzátartozóinak abba kellett hagyniuk a sírást, hogy szerencsétlenségük okozóját vigasztalják. Miután a gyanússá rágalmazott Parméniont, szívbéli barátját és egyik legjobb hadvezérét lekaszaboltatta, ugyancsak könnyeket hullatott. Megszánta vajon? Szívének rejtelmeibe ki tudna ma már bepillantani? De miért ne tételezhetnők fel, hogy maga is megrendült a hatalom zordon kényszerűségeitől? A kormányzói jóság színe elképzelhetetlen annak fonákja: a szigorú példastatuálás nélkül. Büntetnie kellett a hazugságot éppúgy, mint az őszinteséget, amelyet azért követelt meg, hogy a természetéből fakadó ellentmondás rejtve ne maradjon. Őszintesége révén vált titokzatossá – meggyanúsíthatóvá – a szókimondó Kleitosz is. Emberségének titkát nyilván meg is lehetett volna fejteni; kettévágni azonban – mint a gordiuszi csomót – sokkal egyszerűbb volt. A türelmes istenek hatalma a türelmetlenség fegyverein nyugszik. Legelső győzelmei után Sándor, Egyiptom főpapjával, már isten fiának nyilváníttatta magát. A lábai elé boruló perzsák láttán Kalliszthenész emelt szót a korai istenség ellen. Vezérünkre, mondta, mint a leghatalmasabb földi lényre van szükségünk, hiszen ha már isten lenne, az égben kellene lennie, s mi nélküle maradnánk. Lehet-e ennél őszintébben alattvalói hűséget vallani? A bátor férfiú azonban megfeledkezett arról, hogy ily esetben a kifogást a dicséret nem menti, hanem ellenkezőleg: minél szenvedélyesebb a felmagasztalás, annál gyanúsabbá válik a belérejtett véleménykülönbség. Amely végül kínhalálának lett okozója.

Thalész imája, ha imigyen módosul: köszönöm, hogy képmutatónak születtem és nem őszintének – bizonyára Kalliszthenész is megfürdött volna a Bíbor-tengerben.

Valaki udvariasan figyelmeztet, hogy épp ott állok, meglehetősen hanyag tartásban, ahol Artaxerxész trónja lehetett. Akkor baj van, gondolom magamban, mivel eszembe jut, hogy kegyes intése nélkül senkinek sem volt szabad a király közelébe lépnie. Az alattvalók lehelete, mint minden közelség: fertőz. Ha nem egyébbel: egy rossz sugallattal, tévelygő gondolattal. Az ősi törvényt Nagy Sándor rúgta föl, s nemcsak személyére nézve, hanem általában is, meghirdetvén a vegyes ajkúak közeledésének máig érvényes eszméit. A parittyapártás Dávid-asszonyok és Dávid-leánykák azonban a százezer fejű Góliát elől mind távolabbra húzódtak. Felmenekültek a hegyek közé, a sziklaodúkba és a barlangokba. Legalább a gyermekeiket és reménytelenségüket akarták biztos helyen látni. Erdei gyümölcsökön, gyökereken tengődve lesték a hadak elvonulását. Időnként hírét vették a megszállók újabb egyesülési felhívásainak; a király betiltotta a nők megerőszakolását, kinyilvánítván, hogy efféle örömök sokkal tartósabbak a békés házasságban. Az otthonuktól s kedveseiktől régóta elszakadt katonák ellenben jól tudták, hogy a roppant birodalomból csak annyi az övék, amennyit megesznek-isznak, s néhanapján megfoghatnak. Lázongásaikat a parancsnokok azzal csillapították, hogy ünnepi alkalmakra az ürühús és a bor mellé „kimenőt” ígértek – mérsékelt erőszaktételre. Ha ugyan e két fogalom valaha is megfért egymás mellett. Az utókor persze mindezekről másként értesült. Másként és többféleképpen, mindig aszerint, ahogyan az engedelmes múltat – hamis tanúskodás végett – a törvényerőre emelt illúziók koronként átfestették.

Történész Háry Jánosokra mai napig is tüsszentenünk kell egyet-egyet.

Ami mégis igaz maradt: a tömeges mészárlások vérködéből kibomló, márványszínű kép; a hellenizmus keleti fároszsorozata. Az alexandriai világítótorony tükrökkel fölerősített máglyafényének hatósugara állítólag hatvan kilométernyi volt. Képletesen szólva: Itáliától a Himalájáig a társadalmi haladásnak egész új kontinensét világította meg. Az ókor hét csodája közül a pharoszi bizonyult az emberi elme legfelszabadultabb megnyilatkozásának; istenek dicsősége helyett közönséges tengerészek szolgálatára született. A görög mérték, amelyet Marx utolérhetetlennek tartott, új feltételeket szabott és teremtett; az emberi fáradozás célja közelebb került az emberhez, a derékszögbe kényszerített gerinc, ha csak néhány fokkal is: közelebb az éghez. A hellenizmus mindenekelőtt: város, technikai fejlődés, papiruszgyártás, szőnyegszövés, kerámia, könyvtár és tudomány, az alexandriai Muszeion hétszázezer írásos tekercse, Püthagorasz matematikája, Eukleidész geometriája. A poliszoknak Indiáig húzódó füzére valóságos aknasort jelentett az ódon viszonyok szétrobbantásában. Még akkor is, ha mai szemmel nézve, ezek az Alexandriák valójában afféle Sándorfalvák voltak, s ha némelyik nem is alapítójának, hanem az alapító elveszett lovának nevét volt kénytelen viselni. Eredeti céljukat – az őslakosság katonai szemmel tartását – lónevük ellenére is meghaladták; idők folyamán a csodálatos görög szellem adóállomásaivá magasodtak. A hellén kultúra nemzetközivé lett; ablaktalan provinciáknak nyitott eget az egyetemesség felé. A provinciák pedig az életrevalóság elevenségével és felfogó érzékenységével fordultak a Nyugatnak nyílt távlatok felé. Kezdetben még úgy ítélték meg az új szellem áramlatait, hogy azok a felfrissülést hozzák és nem a mindent görögbe olvasztó szándék agresszivitását. Sándor halálával a roppant birodalom hatalmi egysége szétesett ugyan, de önállósult részeiben is megőrizte görög uralmi jellegét a hellenizmus kupolája alatt. Az „egyetemes elrendező és mindent megbékítő” férfiú fiatal kora ellenére is valószínűleg idejében került aranykoporsóba. Akárkitől származik is a vélekedés: természetének lényegére tapintva állítja, hogy a földkerekség meghódítása után a fellegek és a hópelyhek ellen folytatott volna háborút. Ha lázálmát megvalósítja, s az emberiség legutolsó törzse is leborul előtte, aggastyánkorában – hogy dicsőségszomját csillapítsa – valószínűleg színészek tízezreivel játszatja le újra meg újra leghíresebb ütközeteit. Ha Anteusz erejét a földanya táplálta: Sándorunkét a hódoló tömegek örömujjongása, az alázat vitustánca bizsergette. A babiloni malária teremtett viszonylagos csendet körülötte. El kellett jönnie a pillanatnak, amikor repkénykoszorúsan nyugdíjba vonuló katonái után a hadak nyomában nyüzsgő kereskedők, kézművesek, tudósok és művészek jutnak szóhoz.

A hellén kultúra lovasrohamai – mint tudjuk – évszázadokra szóló győzelmet arattak. Ahol az ősi „barbár kultúrákat” nem megsemmisíteni, hanem a kölcsönhatások alapján megtermékenyíteni akarta: elégtétellel szemlélhette arcvonásainak visszfényét az idegen világban; annak nemcsak külső formáin, hanem a szellem anyajegyeiben is; Ízisz és Buddha szobrai görögös arcúakká szelídültek, s a perzsa Mithrasz Nikére kezdett hasonlítani. Egyiptomiak, szíriaiak, perzsák beszélték már – kényszerűségből, majd azután ésszerű meggondolásból – a görög köznyelvet; a koiné dialektosz, míg az emberek közötti érintkezésnek maradt békés eszköze, míg a kereskedelmet, az ipart, a gondolatközlést szolgálta, s nem önnön kizárólagosságát, míg át nem csapott saját ellentétébe: áldása volt a népeknek; későbbi türelmetlenségével átkukká lett – minden kollektív átok sorsában osztozva; torkukból épp azok vetették ki, akik azzal, hogy elsajátították és gyanútlan bizalmukba fogadták, az egyenjogúságukat vélték benne fölismerni.

A történészeknek nem panasza, hanem tárgyilagos megállapítása, miszerint a hellenisztikus utódállamokban a népek egyesítésének elvét azok tapodták sárba, akik azt kezdetben meghirdették. Nagy Sándor még három nyelven intézte felhívásait a vegyes ajkú katonákhoz; amily vakmerő volt a csatákban, éppannyira óvatos is az előkészületekben. Jól tudta, hogy valamely parancs tudomásulvétele még nem jelenti annak megértését is. Életüket és vérüket könnyebben adták azok, akiktől azt a hadvezér – anyanyelvükön kérte. Elképzelhető: mit jelentett az illír gyalogosnak az otthoni szó melege; mintha apja-anyja biztatta volna hősiességre. Nagy Sándor Arisztotelésztől bizonyára pszichológiát is tanult; ha időnként perzsa viseletet öltött, és udvartartásában perzsa szokásokat honosított meg, azt nem holmi folklorisztikus kedvtelésből űzte, hanem taktikai meggondolással. Akkor már nagyszámú perzsa hadsereg csatlakozott hozzá. A letiportak hasznosításának tudományát nevezték el aztán a krónikások Nagy Sándor-i kegyességnek. Serényebb képességű utódai – például az egyiptomi Ptolemaioszok – a kegyesség látszatát sem bírták létrehozni.

Szó szerint értelmezték Arisztotelész tanácsát: a barbárral úgy kell bánni, mint az állatokkal. A háziakkal, természetesen. Bolond az, aki juhának gyapját bőröstül nyírja; még bolondabb, aki berbécseit – ha netán beszélik is a koiné dialektoszt – filoszokká akarja átképeztetni. Alexandriában, amelynek kikötőjét, márványoszlopos épületcsodáit görögök tervezték, de nem görögök építették, barbároknak a Muszeionban, a művelődésben, következésképp a politikai-gazdasági vezetésben helyük nem lehetett. Míg a görög–makedón csapatok vészesen meg nem fogyatkoztak: a hadseregben sem.

Esetleges megbízhatóságuk és hűségük ellenére sem.

A jelenség mai napig sem az ókor nyolcadik csodája; nincs mit ámuldoznunk rajta. Hűség és helyzet elválaszthatatlanok. Ki mint él, úgy ítél. Kitartó áltatás, majd önáltatás útján az ítélet szembekerülhet a valósággal, hogy illúziókkal szőtt kalandsorozatainak végén annál megadóbban térjen vissza hozzá. Amidőn Egyiptom népét a Ptolemaioszok törvény szabályozta boldogságra kötelezték, s hűségét – mivel ki nem érdemelhették – elhatározták, azzal is számoltak, hogy valamely bumfordi fejben – istentől? korbácstól? – egyszer csak talpára ugorhat a felismerés; hátrább, honfitársaim, a hűség agaraival, hisz más a kotta s más a hang; a helyzet nem azonos a reádobott repkénykoszorúkkal. Nem rózsás, mondtuk volna magyarul, ha netán bennünket vesznek kézhez a Lagidák.

 

Sorok egy korabeli panaszlevélből: „Lenéznek, mert barbár vagyok. Ezért kérlek, könyörülj meg rajtam és utasítsd őket, hogy a jövőben magam is fizetéshez jussak. Miért kellene étlen halnom azért, mert nem tudok görögül?” Szülőföldjén saját nyelvét beszélte csak – a tökéletlen ember.

A nők, a hajdani parittyapártás asszonyok lányai, fátyol mögé rejtik az arcukat. Valamelyes bizalmat csak fél szemmel előlegeznek a külvilágnak. Kivált a parasztasszonyok.

Mintha még mindig a pánhellén gondolat fallikus veszedelmétől kellene tartaniok. A madarat könnyebb elkapni, mint a pillantásukat; idegen szem előtt a bizalmatlanság rigósurranásait. Mit tudnak vajon a szúzai Nagy Menyegzőről? Föltehetőleg: amennyit nénéim, húgaim a mohácsi vészről. Már diákkoromban olvastam róla egyet-mást, épp csak annyit, hogy képzeletem elszabaduljon, s a híres eseményt bearanyozza az otthoni lakodalmak mesés varázsával; ama felejthetetlen fehér éjszakákkal, mikor a párválasztás misztériumjátékában a bénák is felkeltek és csűrdöngölőt jártak, s amidőn az ifjú párral – s a násznép jókívánságaiban máris felsivalkodó gyerekhadával – fennmaradásunk újabb emberöltőnyi reménységét vetettük harcba az ismeretlen jövő aknamezőire.

Így képzeltem el valahogy a szúzai menyegzőt is.

Mint kiderült: csacska módon.

Tízezer vőlegény, tízezer menyasszony! Élükön Nagy Sándor, Dareiosz lányával. A Dávid-leánykák levetették parittyapártájukat, hogy Mithrasz-vonásokkal keverten Niké-arcú gyermekeket szüljenek az új birodalomnak, amelyet létrehozója nem hazának, hanem kohónak szánt; olvasztókemencének az egység érdekében. Katonáinak ugyanis nem a fülükbe súgta, hanem megparancsolta, hogy perzsa nőket vegyenek el feleségül. A parancs hallatára magamban Szúzát gyászba borítottam. Hiszen azokat a hölgyeket nem megkérték, hanem – a szónak csöppet sem pajzán értelmében – összefogdosták. A puszta tény – a király hiteles parancsa – aprólékos igazolás nélkül is elbírja az utókor föltételezését: az erőszak valamennyi lehetséges változatát.

Újabb csoportképbe invitál a tolmács. Jó messzire csellengtem el a küldöttségünktől. Megkérem: álljon oda helyettem a lencse elé mosolyogni. Még maradni szeretnék itt, a fekete kövek között. Hideg szél fúj, de nem az otthonról ismerős vacsoraosztogató, mely a kalács illatát egyik háztól a másikig elviszik, hanem afféle történelmi és szigorú, akár egy motozó rendőr. Süvöltésétől e holdmagányos tájon semmi sem mozdul; a képzelet legföljebb, amely a szemközti hegyvonulatot Nyugat felé csörtető elefántcsordának nézi. Kőoroszlánok sárga szeme villanását látom, nyilván a láz miatt, mely két napja kínoz és gyöngyözteti a homlokom, hideglelési szándékkal. Vacogva burkolózom a kabátomba, s egy koporsó formájú kőre telepedve – még mielőtt végleg elhagynám Perszepoliszt – ide költöztetem Szúzát lakodalmastul, érintésközelbe.

A látvány tanulságos. Sátrakban, sátrak előtt, cédrusfa házakban és palotákban az összes érdekeltek jelen vannak: a napiparancsot végrehajtó vőlegények s a fátylas menyasszonyok; a hajuknál fogva előráncigáltak. Itt kell lenniök az örömapáknak, örömanyáknak is, ha ugyan a kérők, nagy lelkesedésükben, főbe nem ütötték őket.

Akik nem jöttek el: a szerelem s az önkéntesség – távolmaradásukat azzal igazolhatják, hogy ők nem léteznek. Potomság. Nevükben sok mindent elkövetett már az emberiség. Szekere mai napig sincs annyira megrakva, hogy néhány villányi hatalmi visszaélést el ne bírna még. A népek sorsát vigyázó istenek ezt minden korban megkövetelték, meghagyván helytartóiknak a kibúvók ezernyi lehetőségét. Mert lám, a király, a nagy sírás-rívás hallatán, a pánhellén kényszernek újabb zseniális formáját hirdeti meg: az engedményt. Mindazok a görög s makedón polgárok, akik a Nagy Menyegző után is perzsa nőkkel kötnek házasságot: adókedvezményben részesülnek. Mint tudjuk: az adókedvezmény vetekszik az ősök szellemével, sőt a filozófiával is. A vigasztaló szavak pedig, ha nem is szó szerint, ám a tényekből következőleg így hangzottak:

– Birodalmunk határait olyannyira kiterjesztettük, hogy kincseinek csupán a számbavételével évekig kell fáradoznunk, miközben a barbárok minduntalan föllázadnak, személyünk ellen összeesküvést szítanak. Lám, a szkíták is erre figyelmeztettek: nehéz kézben tartanunk azt, ami a markunkban nem fér el. Ti máris azon siránkoztok, hogy lovainkat nem fordítjuk Athén irányába, holott, akinek szeme van, láthatja: Ázsia népei elestek, de barbárok maradtak, nem alakultak át. Zeusznak, Poszeidónnak még mindig nem hajlandók áldozati füstöt eregetni. Kezükből a fegyvert kiütöttük, de indulataik mélyén a sötét kavargást csak az istenek látják. Éppen ezért: győzelmeink tartós zálogát az asszonyi méhek gyümölcse hordozza. Kedveseiteket halmozzátok el azokkal az ékszerekkel, amelyeket atyáik házából raboltatok. A trogloditákat könnyű volt barlangjaikból kifüstölni, de nem biztos, hogy ugyanígy járhatunk el a koponyacsontok mögé rejtőzött gondolatokkal is. Barbár isteneik szobrait összetörhetitek, de Mithraszt, az Ezerfülűt, a Tízezerszeműt, igazságuk hordozóját újra összerakják, emlékképét a titkaik közé menekítik. Míg egy népnek átkai vannak: véglegesen nincs meghódítva. Ezért mondom nektek: atyámra, a bölcs Fülöpre hallgassatok, aki azt mondotta: egy arannyal megrakott szamár a legmeredekebb várat is beveszi. Kedvenc lovam térdre ereszkedik, ha nyeregbe óhajtok szállni; az asszonyok engedelmességét azonban becses ajándékokkal próbáljátok megszerezni. Előttetek jártam mindig a harcban, s ugyanúgy a nászban is, amikor Oxüartész lányát, a baktriai Roxanét vettem el nőül, hogy barátságunkat a perzsákkal megpecsételjem; fogolyként vettem az ágyamba, és ti szememre hánytátok, hogy lealacsonyítom magam, pedig Roxané ritka szépségénél csak a tudatlanságotok nagyobb. Véssétek eszetekbe: kevélységüket a győzők, szégyenüket és kisebbségi érzéseiket a legyőzöttek csakis úgy küzdhetik le, ha szembenállás helyett a házassági kötelék s a rokoni kapcsolat fűzi egybe őket. A háborút nem elég megnyerni: eredményeit tartósítani kell az idők végezetéig, ami lehetetlenség a legyőzöttek asszonyai nélkül, mert ők – az anyaságban – az istenek cinkosai. Aki lebecsüli hatalmukat, önmaga szenvedi majd kárát, amikor fiaiknak, a pártütés anyatején nevelteknek esik áldozatul; amikor unokáik, ahogy Indiában is tapasztalhattuk, mérgezett nyilakkal vallják meg a nemzetiségüket. Házasodjatok, vitézek! S ne csak a mai napot nézzétek, hanem a jövőt elsősorban. Minden egyes barbár asszony: újabb sor görög harcos a falanxban. Jövőnk tartalék seregét nem engedhetjük át az ellenségnek. Az anyák bölcsőringatása: fegyveres kiképzés; itt a helyük tehát a mi sátrainkban.

Azt mondjátok, lépjünk inkább szövetségre velük? Megtettük. Sok ezer főnyi perzsa hadunk is van, ám a szövetséges, ha testvériséget vall is: cserbenhagyhat. Akit azonban nemcsak testvérünkké, de vérünkké neveltünk: a görögnél is magasabbra emeli majd Hellász lobogóját. A barbár múltat ugyanis feledni nem elegendő: az új istenekkel el is kell azt felejtetni. Miként? Buzgalommal. Tízszeressel, százszorossal. Kebalinósz, legutóbbi vadászatunkon Artemisznek hány kecskét áldoztál? A meghódolt satrapa ötvenet áldozott. Láthatjátok, hisz ekkora könyörgést csak nagy támadások előtt szoktunk gyakorolni: helyzete nem könnyű. Míg ti nyugodtan alusztok, ő hűségének újabb bizonyítékait fésülgeti, megbízhatóságának kecskéit számlálja, s még szerencsés, ha lelkiismerete nem kínozza, mert bizony Dareioszt sem könnyű elfeledni. Mindezért nem megvetni, hanem sajnálni illik a satrapát, bár el kell ismernünk, hogy amily fáradságos ez a mi részünkről, éppoly megalázó reá nézve. Ha őt nem is: unokáit megszabadíthatjuk az árulás kínjától. Bort, kupát a legénységnek!

A történetírás nemcsak a szúzai Nagy Menyegzőt: következményeit is számon tartja; ama nevezetes háromszázhuszonkettedik esztendőnek tízezer újszülöttjét.

A királyi parancs végrehajtatott.

Vadonatúj hangon tízezer csecsemő bömbölte a nászéjszakás offenzíva diadalát; a legtartósabbnak mutatkozó győzelmet, amely minden cezaromániás hadi férfiút megkísértett később. Napóleont is, afrikai győzelmeinek idején.

A tömeges erőszak, épp áldozatainak sokasága miatt, meg a tiltakozás hangjait elfojtó lantosok és fuvolások nagy ricsaja folytán, az önkéntesség látszatát keltette. Elképzelhetetlen, hogy a gyermekekkel együtt újabb menyegzősorozatok terve is meg ne született volna Sándor elméjében.

De nem adták föl a küzdelmet a parittyapártájuktól megfosztott asszonyok sem.

Utolsó mentsvárukba: az anyanyelv védősáncai mögé menekültek. Immár egyetlen és utolsó szövetségesükre: az Időre utalva, a pillanatot várták, hogy ősi dalaikat és isteneik nevét gyermekeik fülébe ültessék. Reménységüktől elvakultan nyilván képtelenek voltak a különbségtételre: hogy míg Mithrasz ezer füle és tízezer szeme képletes – a hatalomé valóságos. Egyebek között az apanyelvűséget szigorúan megkövetelő férji uralom s a besúgók hadának éjjel-nappali buzgósága révén. A legártatlanabb mozdulat körül is. Egy altatódal ellen följelentést tenni: adott helyzetben éppoly érdemes cselekedet, mint bármiféle ármánykodás felfedése.

Sándornak tehát le kellett csapnia a csecsemőgügyögésbe rejtett anyanyelvi összeesküvésre. Görög neveltetésük biztosítása végett a gyermekeket saját felügyelete alá helyeztette.

Kétezer év jövendőtávolából mintha Rousseau sugalmazta volna neki a máig is érvényes pedagógiai igazságot: a gyermekkor az ELME ÁLMA. A tudatnak még karcolatlan, hófehér mezeje. Az ifjú azé lesz, aki – ezt a mezőt szavaival teleírva – álomállapotából a gyermeki elmét magának fölébreszti; aki nem röst elsőnek közölni vele, hogy milyen ügyet kell majd szolgálnia.

 

Ami ezután következett: részint az előzmények gyökérnyomása volt s a mérhetetlen becsvágy önámítása. Titokzatos mosolyával és kobrás dzsungeleivel India Sándor előtt éppen csak hogy fél térdre ereszkedett. Akinek szeme volt, láthatta: bár minden arany, ami fénylik, távolról sem csupa hűség, ami annak mutatkozik.

 

A győztes hadak kénytelenek voltak visszafordulni és hazamasírozni. A több ezer kilométeres menetelés kilenc hónapig tartott. A szúzai gyermekek sírva jöttek a világra – apáik énekelve mentek ki belőle. Plutarkhosz is így tanúsítja. Felhőszakadásos trópusi esők áztatták, megáradt folyók s mérges kígyók tizedelték őket. Harci kedvükkel együtt a fényes ruházat leszakadt róluk, kopott patájú lovaik elhulltak, felfakadt gennyes sebeikre dögkeselyűk lestek dög reményében. Plutarkhosz külön figyelmet szentel egy látszólagos apróságnak is: görög ruházat híján a katonák ellenségeik rongyait öltötték magukra. Micsoda megaláztatás! Ellenfeleink frissen lenyúzott bőrében hátrálni! Iszonyatos rendetlenségben és védtelenül. Kicsorbult fegyvereiket ugyanis a vánszorgásban elhullatták vagy elhajították. Sisak, pajzs és lándzsa maradt a nyomukban. És pokoli zenebona, s az összerogyott betegek segélykiáltása. Ha nem esik nehezünkre, próbáljunk elszörnyedni magunk is a krónikással: a katonák az úton végezetes-végig korinthoszi kupákból itták a bort, s munkáltatták fulladásig a fuvolás művészeket – mihez nem akad lantos ezen a világon! –, útszélen hagyva részegen elterülő társaikat. Szekereiken és sátraikban a pihenőhelyeken önszorgalmúlag visongtak és hemperegtek velük a nők, valóságos bacchanáliát rendezve.

Plutarkhosz szerint közöttük volt Dionüszosz is.

Hogyisne lett volna!

Minden bacchanáliának legyen mindig felelőse; akár ellentétének: a szájba vertség állapotának a haragos próféták képében.

A próféták Alexandria pusztulását jósolták naponta – a Ptolemaioszok bűnhődéseképpen – az őslakosság brutális elnyomása miatt. A lélekvándorlás hívei fennen kiáltozták, hogy a levert satrapák zsarnoki szelleme épp azokba költözött át, akik a csodálatos hellén gondolat nevében fegyverrel indultak ellene.

S mérhetetlen kultúrkincseivel együtt elpusztult Alexandria, ha nem is a jóslatok következtében.

A próféták szavának mégis értelme volt: nemzedékek szabadságvágyát tartotta ébren.

A külsőségeiben göröggé festett Egyiptom legalsóbb néprétegeivel kezdett morajlani. A vidám és gondtalanul zsivajgó görög bevándoroltak és betelepítettek az éjszaka csöndes óráiban észlelhették, hogy az utcákon s ablakaik alatt már nem a koiné dialektoszt beszélik a teherhordók. Messziről jöttek – gondolták magukban –, idegenek. A teherhordók valóban nagy utat tettek meg: amely a megfélemlítettségtől az első szabad mozdulatig vezet. A koinétól – anyanyelvükig: a koptig. Az átmenetileg suttogásra szorult ősi népnyelvek újra elöntötték a tereket. Nemcsak Egyiptomban: Szíriában is, ahol a görög városok – a polisz minden humánus értékével – szétmállottak a barbár tengésben. Az erőszakos görögösítés ellen fogtak fegyvert a makkabeusok is, kik annak előtte igen nagy csendben lapultak. Újabb próféciákban Krisztus alakja tűnt föl a jóság és igazság ígéreteképpen, ám a betlehemi csillagot megelőzte Róma, egy újabb világhódítás fellegeivel. Egyiptom, még mielőtt lábára állhatott volna, újra elterült Octavianus csapásai alatt.

Ezzel az utolsó hellenisztikus birodalom is elveszett.

A dicsőséges Nagy Sándor mindezekről már csak alexandriai aranyszarkofágjában értesülhetett. Valamint arról is, hogy halálának napján a szúzai gyermekek második esztendejükbe léptek. Anyjuk nyelvén csiripeltek már, mint a tanítómesék parányi madarai, melyek egykor az oroszlánt megették…