Az angyalvár kulcsai

Kezdetben vala a mecénás, a gyermekkor boldog Medici-kertje; játékos faunok és táncos nimfák s a nagy Lorenzo megértő szeretete. Mindez alig felvillanó mosolya volt az életnek. Firenze – olyan korban, mikor a gyilkossági adót is be kellett vezetni – nem kedvezett a platóni ideáknak. Medici Giulianót a Santa Maria del Fioréban szentmisén, imádkozás közben szúrták hátba, s a század utolsó évtizedének elején meghalt Lorenzo is; Michelangelo ekkor tizenhét éves volt. Máris oly magányos, mint egy márványtömb. A század művészeinek alapvető életérzését későbben – Karel Schulz szerint – Leonardo da Vinci így fogalmazta meg:

– Mi mindnyájan, kik a szellem emberei vagyunk, száműzöttként élünk egy oly korban, mely azzal kérkedik, hogy fölszabadította a szellemet. A hatalmasokat szolgáljuk, az uralkodók kegyéből élünk. Megszűnt számunkra a művészet szabadsága, üzletet csináltak belőle, befejezetlenül szakítják ki kezünkből műveinket; a művész szignója kell nekik; a nevünkkel kereskednek.

A hatalom, midőn épp arra készül, hogy erejével visszaéljen, katonái után a művészeit veszi számba: a kegydíjasait, kik nem mindig veszik észre, hogy a kegydíjhoz járom is mellékeltetik. A Mona Lisa festője egy Lodovico Sforza il Moro fényét volt hivatott emelni; mitológiai karneválokat, tűzijátékokat kellett szerveznie. A jelentéktelenség halhatatlanságát.

Második napja ülök itt, a világnak tán legegyszerűbb kápolnájában. Az egyházi pompának minden sallangja kikopott innen; itt csak Michelangelo maradt: az ő látomásainak színviharzása; a biblia csodás mitológiája az emberi testek szédítő hullámzásában az égmagas mennyezeten.

Tiszteletteljes csöndben zarándokol ide a nagyvilág. Mint valami új istenség elé. Nem fejet hajtani, hanem ellenkezőleg: szinte kihívóan az égre vetve szemét. Minden lehetséges szenvedélyünkkel odarakott föl bennünket a firenzei óriás. Szinte hallom faunkacagását; a híres „átejtés” elégtételének öröme kavarog a mennyezeten. A mecénás rendelése a szokásos volt, a közönséges ikonográfia; a roggyant képzelet okvetetlenkedése a garasos gondokkal küzdő Zseni orra előtt. Uram, tizenkét apostolt akarok! Egy Jeromost, egy bájos Szent Jánoskát, városunk védőszentjét! Az elveimet fesse meg, messer Buonarroti!

Ott ül a tehetség a hatalom hónaljszagában, és bólint: úgy lesz, amint óhajtod, Szentatyám!

A mecénás önnön halhatatlanságát hajszolja. A befogott művész hátán persze. Akinek a betevő falathoz egy csipetnyi szabadság kellene. Valami abból a ritka anyagból, ami a halnak a víz, madárnak a levegő. Önmaga szeretne lenni. Volt egy gyermekkori álma: gigantikus Dante-szobor, aminek a mintáját viaszból elkészítette. A markában tartogatta; márvány kellett volna hozzá. Volt egy váratlan felbukkanó és tovatűnő szerelme; annak a vonásait vési ki Madonnák arcára. A világ, amelyben él: Madonna-központú. Miért lenne más, mint az előző vagy utána következő korok bármelyike? A hatalom a feltétlen imádat köré szerveződik. A Madonna-központúság előtt volt a császár-központúság. Egyik keresztényhússal etette az oroszlánjait, másik a csillagászait vetette máglyára. Tetteinek erkölcsi indoklásához mindahány művészt keresett. A mecénás mindkét karját a művész felé tárja. Olyképpen, ahogy a pápa legátusa jelent meg a rakoncátlan Savonarola előtt: jobbjában a bíborosi kalap, baljában a fenyítés: az exkommunikáció. Ha elfogadod: filius fidellissimus leszel – a leghűségesebb gyermek; ha kitartasz elveid mellett: homo nequissimus vagy – elvetemült ember! Mindenki elvetemült, aki nem vállalja a kényelmet; aki a gondolkodás jogában a szentatyával óhajt osztozkodni. Az őskeresztények vagyonukat osztották föl, hogy közelebb jussanak az üdvösséghez. A következő lépés megmeredt a semmiben; ez lett volna a gondolkodás jogának felosztása. Cuius regio; eius religio. De csupán a vallás? A fogalmat nyugodtan behelyettesíthetjük a gondolkodás szabadságával, illetve annak rabságával.

Michelagniolo^* pedig, a rakoncátlan ifjonc, unja már a tizenkét apostolt. A lila szoknyát is a pápán, a rengeteg csipkés alsó-felsőneműt a Borgia Lucreziákon. Veszélyes játékot űz pedig. Niccolo barátjára, az ördögszemű Machiavellire kellene hallgatnia: vigyázz barátom, csakis szenteket ábrázolj! Képmutatók között az őszinte – halálra van ítélve.

 

Azt is el kell titkolnia: hol tanulja az anatómiát. A mecénás tökéleteset vár tőle. Igazat is néha. Ha többet nem: az emberi test arányainak igazságát. A legkevesebbet, ami nélkül egy fia angyalkát sem lehet a falra festeni. Aki dudás akar lenni… De zárva vannak a pokol ajtói. A halottasházba tilos a belépés. A boncolást az inkvizíció máglyával bünteti. A halállal való társalgás nélkül lehetetlenség az életről valamit is mondani. Az élő hús, a vonagló testek melegbarnája, Libica, Delfica csodás idoma, a szibillák szép szeme a halottaskamrából kapja hitelét. Hiába társalog a művész csak az Istennel. Abból semmi sem születik. Szokványos dicshimnusz esetleg; a fájdalom elhallgatása. Elébe kell mennie mindannak, ami reá vár: a halálnak is. A kockázat ott van a hullakamrákban. Éjszakánként, arcát köpeny alá rejtve szerzi meg a tudást; a kötelező kínt az alkotáshoz. Félti barátját a jó öreg fra Timoteo: lám, megint nem az Istennel társalogsz, hanem kővel s tetemekkel! Féltené Epidopos Epimachus is; neki azonban egy Michelangelo faragta keresztre volna szüksége a Santo Spirito karzatára. Hajlik az alkura, s kinyitja titokban a halottaskamra ajtaját.

 

Hol a szabadság, Michelagniolo? Ahova nem ér el a mecénás hatalma. A botja kiváltképpen. Kitartó dühvel és roppant méretekben építkezik II. Gyula. Bujálkodáshoz szokott, szunnyatag elméjű bíborosainak a horpasza közé vág az aranyfogantyús pálcával. A festőt is hajtja – hiába sopánkodik: „Szentatyám, ez nem az én művészetem!” – végkimerülésig. Az oldalfalakon s a mennyezeten nyüzsgő háromszáznegyven alak: valójában két esztendő műve. Ehhez fogható teljesítmény nincs még egy a képzőművészet történetében. Igaz, a mecénás is rendkívül erélyes. Szinte naponta megkérdi: mennyi a haladás? A festő egyelőre, míg lenn dolgozik – ütésközelben –, mintha fél szemmel a rendelőt figyelné. Hangulata biblikusan komor, súlyos, nehézkes a vonalvezetése. Talán a siettetés miatt? A pápa szinte aggastyánként került a trónra; páratlan energiájával mintegy a halált igyekszik magától távol tartani. „Mikor lesz már készen?” „Quando potrò?” („Amikor majd befejezem!”) Hihetetlennek tűnő följegyzés, hogy a mord válaszra a pápa botot suhogtat a festő poros hátán, miközben ordítja: „Quando potrò? Quando potrò?”

De mind magasabb az állvány, mind alantabbról hallszik az okvetetlenkedés, fokozatosan gyöngül az ellenőrzés. Most gyerünk! Súlytalanul kezd röppenni az ecset, a magasság – a távolodás – az istenes konvencióktól az emberihez, az esendőhöz – így a drámaisághoz – visz egyre közelebb. Lemaradoznak a komor, palástos figurák; vidám Lurkók és Szibillák népesítik be a magasságot. Vérpezsdítő meztelenségben Erósz is föltűnik – bolognai szerelmes emlék tán? – Majd Éva, oly kívánatos bűnben, hogy szinte hallani a kötelékeit oldó ember kacagását. A kései utód, Renoir, őszinte ember volt és megvallotta: ha nem lennének női keblek, sohasem választotta volna a festői pályát. Eredményeit is valahogy így mérte le: „Mikor csípőt festek, és elfog a kajánság, hogy meglapogassam, akkor tudom: a munka készen van.”

Az ellenreformációs képmutatás ilyenszerű kísértés veszedelmét látva festett ruhát az Utolsó ítélet mezítelenségeire, s vetett rézkendőt a márvány Jézus derekára. A nyilvánosan láthatóra persze. Bíborosok magánlakosztályán nem csupán a természetes meztelenség: az obszcenitás is menedéket kapott. A mecénás Janus-arca: hivatali és egyéni. Föloldható ellentmondás. Ha tudni akarja valaki, mit művelnek egy társadalomban: nézze meg, mitől tiltják a köznapi embert.

Ez volt hát a Nagy Rendelés. A szerencsés találat.

Ha számszerűleg nézzük a dolgot: nem a jellegzetesebb. Medici Popolani Firenze védőszentjét rendelte meg márványban; Sabina bíboros Szűzanyát a bazilikába; valamely Piccolomini kecses kis oltárdíszt; újra Firenze tizenkét apostolt. Bologna szárnyas angyalkát óhajtott, a Hadi Ember győztes csatajelenetet. (Ez is rosszul sült el; a feladat megkerülése végett Michelangelo fürdőző katonákat festett; a meztelen katona pedig nem katona, „csak” ember.) III. Pál pápa egy szép festménnyel a druszáját: Pál apostolt akarta megörvendeztetni, valamint Pétert is, amint éppen a vértanúságot szenvedi.

Mindezektől – szomorúbb tapasztalatai révén – az isteni Leonardo tudna még többet mondani. Ahol ő szolgált, mint említettük, Lodovico Moro milánói udvarában, varrónőként is helyt kellett állnia.

Az emberi nemre zúduló kalamitások, jól tudjuk, változatosak. Ami festőnek a vakság, zenésznek a süketség, a nők esetében: a meguntság. A mecénás óhaja szerint ez ellen kellett volna Leonardónak küzdenie, amidőn öregedő nimfákra Venus–Diana–Heszperida jelmezt tervezett, hogy a mámoros férfinép azonmódúlag földre szállt istennőket lásson bennük a heverőn. Nem utolsó eset. Zichy Mihály-legyezőt festett a cárnőnek, bár képességei a Düreréivel vetekedtek.

És igaz lenne vajon a vers, mit a pápához írt messer Buonarroti?

„Én a te régi jó szolgád vagyok, tied vagyok, mint napé sugara.”

Jó szolga?

Higgyük el neki?

Ez csak afféle gunyoros pukedli, aminővel egy Molière tart tükröt nagyérdeműnek titulált tartuffe-i közönsége elé.

Egyszer talán azt mondta volna: a kő eleve nem arra rendeltetett, hogy keresztet faragjanak belőle. Valóban: a márvány nem a feminin kitárulkozás anyaga. Nevezzük önérzetesnek. Az első odébbgurításnál kiderül: hozsannázó kalimpálás helyett jobb szereti a karba font kezeket, a zárt, makacs combokat. A magamegőrzést. Férfiasan visszafogott, nagy drámai erőt hordoz a márvány, amint azt ama vulkánlelkű Mózes is mutatja a San Pietro in Vincoliban. (Ahova holnap újra elmegyek. A szobrász arcának állítólagos vonásait szeretném megpillantani a Törvényhozó szakállában; a rejtekhelyet, honnan csak erős fény szokta őt előcsalni.)

A magam részéről úgy szeretném, hogy a szolgaszonett is maradjon meg művészfintornak. Némi tudomásunk van ugyanis arról, hogy szerzője miként őrlődött hajlamai és kötelességei között, úgy oldván meg minden feladatát, hogy hajlamát vigye végül győzelemre. Minden idegszálával az emberi szenvedés felé hajlott – a magányban vergődve –, miközben valamennyi mecénása Isten dicsőítése felé lökdöste. Vagy saját síremlékének irányába. De más-más helyen hordták a sebeiket. A Szentatyának térde volt sebes az imádkozástól, míg a szobrásznak kezét törte fel a véső, kalapács, és szemét marta véresre a kőpor. (Bizonyos Bertoldo mester ezt így látta törvényszerűnek, mondván: „Vulnera dant formam.” A sebek formálnak.) Ez pedig világnézet dolgában éppoly lényeges különbség, mint az, hogy a katona a hátán-e vagy mellén hordja a nyílvessző nyomát.

Merre nyújtózkodott az ifjonti lélek? Negyven szobrot tervezett II. Gyula síremlékéhez; újabb félszázat patríciusoknak és aranymíveseknek; Herkulest, Kentaurt, Cupidót, Bakkhoszt, Dávidot, Rachelt, Leát, lázadó rabszolgákat és gigászokat a carrarai márványhegyek oromzatára. A tengert szerette volna kimerni a két tenyerével.

 

Közben hóhullás volt. Az új mecénás – Piero Medici – egy kis vidámságot szeretett volna belopni Firenze hangulatába.

– Csinálj nekünk hóembert, Michelangelo!

Kissé romantikus szemléletű életrajzírói szerint el is készítette, húsz aranyat kapott érte. Meg egy zöld selyemruhát is. Csodájára járt a város a Signoria-palota elé. Apja is boldog volt, az öreg Lodovico. Hóember-műgyűjtők is akadtak; meg akarták vásárolni tőle a fehér óriást. És újakat rendeltek. A hó könnyebb a márványnál. Csodásabb is, hiszen az égből hull. Az ifjú szobrász állítólag szomorú volt, és tűzbe hajította dédelgetett tervét, a már viaszba formált Dantét. Meleg esőre várt, hogy elmossa a megalkuvás szégyenét. De hiába ment el a hó: az emléke megfagyott benne. Keserű fogadalommá: soha többé! Talán nem is igaz a történet. Mégis őt jellemzi s vele valamennyi művész sorsát; hogy egy helyett mindig kettőt kell ütnie a kalapáccsal: a márvány ellenállásával a megalkuvás ördögét is le kell gyűrnie.

 

Születésétől a haláláig (1475–1564) tizenhárom pápa fordult meg változatos szerencsével az apostoli székben. Ilyen vagy olyan formában a művészeteknek mecénása mindahány. Jó részük – szám szerint kilenc, IV. Piusig bezárólag – Michelangelónak is patrónusa. Nem tudom, akadt-e egy is közöttük, aki nem a saját síremlékét – vagy családjáét – óhajtotta volna tőle. Vagyis a halhatatlanságot. A jeltelenséget csak a zseni engedheti meg magának. De lám, mily kockázatos a zseni árnyékában meghúzódni! Valaki azt kérdi mellettem: melyik pápa korában készültek a Sixtus freskói? A kérdezett a vállát vonogatja. A pillanattól kezdve, hogy Mózes a San Pietro in Vincoliba került, kinek jutott eszébe, miszerint síremlék előtt teszi tisztelgését? Az eredeti szándék átcsapott saját ellentétébe. A becsvágyó mecénás tragikomikumából egy flandriai kereskedő sejtett meg valamit: szobrot rendelt Michelangelónál, esküdözve, hogy majd kápolnát építtet köréje. Másként nem érdemes kápolnát emelni.

Hányszor kellett elmondania

Gyulának

Leónak

Kelemennek

Pálnak

Piusnak:

– Két angyal fogja Szentséged koporsóját a magasba emelni!

– Szentséged dicső tetteiről szól majd a márvány, az oltárkép, a keresztelőmedence…

– Négy angyal fogja Szentséged koporsóját a magasba emelni!

– Szentséged nagyságáról szól majd negyven szobor, tizenkét apostol s a fájdalmas Szűzanya…

Az önismétlés kínjai között vergődve a negyven szobrot rendre le kellett alkudnia. Felére, harmadára, tizedére. Százszor omlott össze és pattant újra talpra, visszamenekülni az ifjúkor fogadkozásainak színhelyére, a Medici-kertbe. Ahol még függetlennek érezhette magát. Félkész művek sorát törte ízzé-porrá, majd kegyes megalkuvással keresett könnyebben járható utakat, csak kiszakíthassa magát a rendelés csontkarmaiból. Bronzot kínált már a márvány helyett: nesztek, vigyétek, hagyjatok magamra! Nem a pápa koporsós angyalaihoz, nem a Madonnához, nem a halott mecénáshoz: Mózeshez tért vissza álmaiban is, a negyven szobor közül az egyetlenhez, amellyel azonosulni tudott. Azonosulni? Hisz önmaga volt az: a pattanásig feszülő indulat, amellyel századának – mint minden igazi nagyság – nekirontott. De ez volt a nyugalom is; a magamegőrzés tudata. Illyés Gyula Valentinianusának bölcs észrevétele a nőkről, miszerint azok minden hatalmat kijátszanak, nevetve, a szüzességük védelmében, melyet ha el is veszítenek, helyébe mást növesztenek, beljebb, s még beljebb, a „lelkükig”, holtukig: talán inkább a művész jellemzése. Ez a konokság, a fizikai képtelenség az önfeladásra: a nagy szellemek sajátja.

Ki gondolja ma már, hogy a Medici-síremlék szép-szomorú Éje, Hajnala Lorenzót vagy Giulianót gyászolja! A fájdalomnak titkos jegyeivel egyetemesebb szolgálatba léptek. Felszabadították magukat, hogy szolgálhassanak.

 

A mecénás érdemeit ostobaság lenne elvitatni.

Az antik Róma nagyságát a pápák állították vissza. Szomorú volt a látvány, amely az avignoni fogságból visszatérő IV. Jenő szeme elé tárult. Az Örök Város tehénpásztorok tanyájává vedlett. A Capitoliumon kecskék, a Forum Romanumon tehenek legelésztek. Elölről kellett kezdeni az örökkévalóságot. De ez már a kizárólagosság szava is egyben. A mindenkori győztes eszme elvakultsága az előzővel szemben.

Mert hisz azok a kecskék Septimius Severus kapujában, Traianus oszlopa alatt mekegtek.

S ahol ugrándozásuk alatt megdobbant a föld; ott várta megváltását az eltemetett Laokoón-szobor. S mi történt vele, miután az emberi kultúra folyamatosságának csodájaként újra napvilágra került? Hajszálon múlt, hogy Sixtus össze nem törette. Minden jel szerint nemcsak a korok: a mecénások, uralkodók is idegesítik egymást. Még haló porukban is. Föltevések szerint a Traianus császár hamvait tartalmazó urnát V. Sixtus távolította el a diadaloszlop tövéből. Példáját a történelem későbben többször is megismételte. Aki tehette, soha nem mulasztotta el az alkalmat, hogy a múlt arcát saját képére festesse.

Septimius Severus kapujának oszlopai a San Pietróba kerültek, az új eszme, a diadalmas kereszténység szolgálatába. A köztársasági kor legjelentősebb emlékét: Caecilia Metella sírboltját sóraktárnak szemelték ki. Majdnem lázadás tört ki miatta. A belvederei Apollót kitessékelték a Vatikánból, s Minerva is kegyelemből maradhatott a Capitoliumban. Miközben a szökőkutak domborművein Sixtus alakja tűnt föl, vízfakasztó istenség képében.

Ősi téveszme, hogy aki a magaslatot, az a lelkeket is birtokolja. Ezért kerülnek a szobrok rendszerint magaslati helyre. Itt – a halandó feje fölött – zajlik a nagy tülekedés. Traianus oszlopáról kezdetben maga a világhódító császár nézett le a szavazó polgárokra. A pogány bálvány helyére Szent Péter került föl; Antoniuséra Pál apostol. Ők néznek most össze a fejünk fölött, mintha azt kérdeznék: kié lesz holnap a magaslat? Ki töri meg Sixtus dicsőségét?

A hatalom ott válik önnön karikatúrájává, amidőn saját szakállas vagy csupasz képét kezdi csodálni a történelem zsebtükrében.

 

Pápák és reformátorok harcában – borzongjunk csak! – Michelangelo is áldozatul eshetett volna. A képrombolás dühe ott tombolt előtte-mögötte. A Sixtus freskóival 1512-ben készült el. A picardiai titán – Kálvin – ekkor még csak hároméves. Majd negyedszázad múlva kezdi hajítani tüzes meteorjait a züllött Róma fejére. De alig egy évtized távlatából Savonarola tragikus alakja sötétlik. Ha Anatole France szerint, Kálvin az „eretnekégető eretnek”, akkor Savonarola, a firenzei próféta: a megégetett eretnekégető eretnek. Anatémával sújtó anatéma sújtott. Kezdetben Isten küldötte volt a hozsánnatengerben; majd azután a pokolnak ügynöke a spanyol kínzópadon. Felakasztották, és – biztonság okából, nehogy Isten a büntetést kevesellje – máglyára vetették. Hamvait a hóhér az Arno vizébe szórta. Ugyanaz a fehér ruhás Nagy Szent Sereg átkozta, amely diadalútjain is elkísérte. Az emberi feledékenységnek e sajátos megnyilatkozása ihlette Machiavelli luciferi cinizmusát. Niccolo barátunk ugyanis Savonarolát hatalmának zenitjén is látta. Midőn a „bruciamento della vanita”, a hiúság kellékeinek hatalmas máglyatüzét meggyújtotta. A tömeg a fanatizmus artikulátlan örömével ünnepelte az iparművészet, a fényűző ruházkodás és a festészet remekeinek elhamvasztását. Ha igaz a följegyzés – miért ne lenne igaz, hiszen tudunk még hasonló esetekről! –, a tűz körül táncoló tömegben ott csetlett-botlott egy öregember is, együtt örvendezve kötelező módon a látottak felett. Sandro Botticelli volt ez, akinek festményeit ugyancsak anatémával sújtották és hamvasztották azon a máglyán.

Történt pedig mindez Mária mennybemenetelének ünnepén.

 

A San Pietro in Vincoliban a pápát s a madonnát Michelangelo csak kinagyolta; a kivitelt – elvei és gyakorlata ellenére – segédekre bízta. Panaszkodott is: nincs hangulata a munkának. Istenekkel vagy helytartóikkal a művészetnek nincs mit kezdenie.

(Azazhogy volna: arisztophanészi módon kajánkodni velük; egy kis földre ereszkedés, emberiesülés végett megfosztani őket mindennapi tömjénfüstadagjuktól, amint erre az antik görögök már példát mutattak. Vagy belehallgatózni a lelkiismeretükbe, ami az Il Principe szerzője szerint ugyancsak abszurdum, hiszen a Felruházott egyedül önmagának tartozik elszámolással; erényeit csak saját akarata határozhatja meg. Minden más akarat: az övének meghosszabbítása. Beleértve a konklávét, a bíbornokok tanácsát is. Amely különben egy tojáshoz hasonlatos: tényleges szerepe addig van, míg kitermeli magából – szavazás útján – a sasfiókot. Folytatólag már csak törött tojáshéjként létezik, mit szükség esetén a jobb emésztés végett a Kitermelt fölcsipeget és elfogyaszt.)

A firenzei művészi tanács joggal sejdített valami gyanúsat Dávid meztelenségében. Hisz ez nem a hatalmas király, aki széjjelzúzta a környező népeket, bevette Sion várát, és nevet adott Dávid városának. Nem az, aki fűrésszel metélteté Ammon fiait! Nem a frigyládaőrző, aki Istennel társalog, kikérvén mindenben az ő hatalmas tanácsát.

 

– Reájok induljak-é a filiszteusokra, és őket kezembe adod-é?

– Menj csak fel reájok, és őket kezedbe adom. (Krónika I.)

(Így persze könnyű a filiszteusokat elpáholni, pláne, hogy azt is megsúgja Dávidnak az Úr: a szederfák irányából támadj, harcolj vitézül, s én majd megverem őket!)

 

Nem, nem ezt a Dávidot látta, hanem a bujdosó pásztorfiút, aki szálka volt Saul szemében. („Mert te gyermek vagy…”) Nem a tiarás hatalmat, hanem annak alávetettjét, aki parittyával indul a keze-lábán huszonnégy ujjú Góliát elébe. Más szóval – engedtessék meg a kifejezést Thomas Manntól kölcsönöznünk –: a gyöngeség heroizmusát mintázta meg.

Aki ezt a Dávidot meglátta, és hőséül választotta: maga is ilyen volt.

Képmásáról szívfájdítóan szomorú tekintetű, kápolnaboltozat-homlokú, gyér szakállú férfi néz le a Saulok világára. Szemöldökráncában a magányos útkeresések árnyéka ül; nem holmi filozofikus magány ez – amely csak tömegben érzi jól magát –, hanem a szó szerinti: az öreg betyáré, aki elszakadva Sándor csapatától, egymaga szegődik az Igazság nyomába.

De végül is: a Szentszék vagy a Signoria számára kisajátított – Istentől bérbe adott – igazság korában mi lehetett az ő igazsága? Egy negatívum: minél messzebb kerülni a bérbe adott igazság ütésközeléből. Gyertyát tartó bolognai angyalának még szárnyat faragott, de fejét oly fiúsra kerekítette, hogy az csodálat helyett csupa hivatalos hüledezést keltett. Elkerülendő Luther kazánfűtősorsát, valamint a szobafogsággal járó széklábfaragást, fél szemmel mintha Madáchra sandított volna: „Bűnös önhittel az egyén érvényt kíván.” Mint Dávid-parittyát: egyetlen vésőjét, kalapácsát mentette ki a madonnagyártó céhek közös szerszámraktárából. A szuverén művészi egyéniség démonikus mozdulatával szakította ki magát a szolgaalázat és a Doktrína szorításából. Még csak azt sem tűrte, hogy piktor uramnak vagy éppen Mesternek szólítsák. A művész kétes értékű privilégiumai helyett az Ember jogaihoz ragaszkodott. Hogy olyannak lássa a világot – benne az Istent is, ha úgy tetszik –, ahogyan azt a sebeivel érzékeli. Minden egyéb – hogy ül-e Mózes vagy lepkére vadászik – ebből következik. Vulnera dant formam.

 

Emberi jog nélkül a művész bármiféle joga, szabadsága: fából vaskarika.

A reneszánsz nem hozta – nem hozhatta – el ezt a jogot, de óriásainak karjával, mint egy álombeli freskót, valósággal az égre festette föl. Ennek parányi visszfénye lehetett messer Buonarroti igénye is, hogy ne foglalkozása szerint, hanem apjától örökölt nevén szólíttassék, az egyént tisztelve meg ezzel, nem a mecénás szolgáját.

Talán nem is a szeszélye diktálta, hanem egy csalódás, aminek története van.

A Medici-kertben ifjúkorának legszebb éveit töltötte együtt a nagy Lorenzo fiával. Akár a mesében: jóban-rosszban együtt volt Michelagniolo s Giovanni. Afféle aranykori állapot lehetett, mikor a királyfiú együtt hempereg a porban a rabszolgagyerekkel. A Magnifico a festőjénél csak leopárdjaihoz és kengyelfutójához ragaszkodott jobban. Későbben elváltak útjaik: egyik szobrásznak készült, a másik pápának. A készülődés mindkettejük részéről komoly volt; Michelagniolo a halottasházba járt anatómiát tanulni, Giovanni pedig, szélnek eresztvén az ágyasait, ama hittételek fölött kezdett virrasztani, amelyeken annak előtte oly jóízűen nevetett a barátjával. E lelki plasztikai műtét elvégzése után 1513-ban megválasztották pápának. Megszólaltak Róma összes harangjai; az Angyalvár ablakai kivilágítva várták új gazdájukat. A festő, emlékeiben a gyermekkor hangjaival, maga is égő fáklyával várta vissza Giovannit a konklávéról. A nevén szerette volna megszólítani, de annak már nem volt neve, csak elnevezése. Giovanni volt, aki bement, és kijött onnan X. Leó pápa. Michelangelót már nem ismerte meg. Két év múltán is így üzent érte: „Jöjjön elibénk a Szobrász!”

A kezében voltak az Angyalvár kulcsai.

A kulcsok hatalma pedig nem ama képletes: az evangélium prédikáltatása és a keresztény egyházi fegyelem, amely kettővel a hívők előtt megnyittatik, hitetlenek előtt pedig bezáratik a mennyeknek országa. A kulcsok valóságos hatalma: a bálványimádás megszervezésének művészete és a feledés. A kulcsok hatalmának mindennap el kell felednie: honnan indult és milyen eszmények nevében.

A bámész utókor a rá jellemző profán zsivajgással rendre elvonul innen; jó lenne maradni még Angelusszal. Jön majd egy őr, megérinti a vállamat: uram, ha nem tévedek, ön is az utókornak része. És kitessékel a paradicsomból.

Egy-két lélegzetvétel még a fél évezrednyi időből, mely feketén üli meg a falakat, aztán vége a varázslatnak. Ha lehunyom a szemem, hallom a csendben a színek, feszülő, vágtató testek ménesdobaját. Eltipor, akármilyen hálás utókor is vagyok. Azután újra föltápászkodom, hátrálok néhány évszázadot. Milyen lehetett a kezdet, amikor még hiányzott innen a Mű? Bizonyára, mint minden kezdet: az üres papírlap, amelyre ugyanez idő tájt Balassi a hazát sirató sorait vetette. Vagy amilyennek – ugyancsak hunyt pillái alól – Mózes láthatta:

„A föld pedig vala ékesség nélkül való és puszta, és setétség vala a mélységnek színén, és az Úrnak Lelke táplálja vala a vizeket.” Ilyen lehet a kezdet, mielőtt egy Michelangelo, egy Petőfi megszólal: a szomjas vizek állapota. Följegyzések szerint a Sixtus mennyezete sivárkékre volt festve. A festő Giuliano da San Gallo nevű barátjával lépett be ide, mise közben. Lila ornátusban II. Gyula celebrált. Intésére a hívek térdre ereszkedtek; a festő fölvetette a fejét a mennyezet sivárságába. Ez a magasság lett otthona az elkövetkezendő esztendőkben. Mintegy a hátán oda kellett felcipelnie az újraálmodott bibliai mitológiát.

Szonetteket is írt. Így némi fogalmunk lehet az iszonyú munkáról.

Egyike-másika munkanaplóként is becses dokumentum. Giovanni da Pistoiához írja kétségbeesett panaszként, hogy erejének utolsó megfeszítésével dolgozik. Hátán fekve hónapokon, éveken át! Golyvásnak, csontjatöröttnek, megnyomorítottnak érzi magát. A mecénás botja már nem ér föl hozzá. Elég neki a munka husángja. Nyaka hátratörve – „két csípőm a bendőmbe szorulva” –, gerince kopog a deszkán, majd íjként megfeszül, veséje, mája senyved a görbedt állapotban – „hátam helyére került az ülepem” –, s hol a semmiben, hol feje fölött kalimpál a lába – „szakállam büszkén az égre meredez” –, és visszacsöpög a festék a szemébe, szájába; ez ám a művész öröme! kivált hogy – „ferde minden, mit innen képzelek” – semmi perspektíva, de fái ellenére látni kell az erdőt, eligazodni vakon hajlatok, mélyedések zegzugai között, a puszta látomás labirintusában, hol – „mint görbült csőben kúszom előre” – őrizni kell mégis az Egészet, amelynek sorsa ott dől el a Részben; az ítélkezéshez távlat kellene: itt nincs hátralépés, csak a zuhanás veszélye: a valóságos meg a képletes; a kettő egyre megy – tartania kell magát, az egész boltozat a mellén térdepel; kötélen egy-egy kancsó víz jő s a mecénás piszkálódása: az a ripők Jónás mért oly szemérmetlen, és főleg mit képzel! bratyizni mer Istennel? – lám, már büntet az Úr: a vízözönt kikezdte a penész, vízfoltok veszélyeztetik az eleinte szépen száradó vízözönt; másikat kell majd előidéznem, bár – „fáradt vagyok, könnyűim keblemre hullnak” – mikor ér véget e lucskos lombardiai macskaállapot? Feltámadás után, ha majd a gödörből az utolsó csontot is odahajítom a Bizottság elé; majd az utolsó kenettel, mit remélhetőleg a pápa fog szolgálni, hisz minden művész elvárhat ennyit minden mecénástól: egy kiadós utolsó kenetet, mert végtére is, ha kész a rendelés: az élet annak már csak elfolyt magzatvize, és jöhet az utókor vállveregetni: ez jó mulatság, férfimunka volt. Mulatság? A szemébe hulló festékkel szúr a kétely is:

 

A munkám halva született, Védd meg, Giovanni a becsületem: Én festő vagyok, s nem vagyok jó helyen!

 

Mulandó érzés lett volna?

Halála előtt is torkában az el nem múlt keserű poharak összegezése:

 

Most látom, mily hiú a képzelem, Mely úrrá tevé életem felett És bálványommá a művészetet, S mily üres mindünk vágya: a szerelem.

 

Művészettörténeti rémhír, miszerint a Helikon csúcsára, a múzsák szent ligetéhez porondos sétány is fölvezet. Kecsegtetés a bizakodó kilépéshez. Ami utána következik: itt a Sixtusban gondolható el a legtanulságosabban. Egyébként leolvasható odakint az öreg Laokoón arcáról is.

Miközben kézről kézre vándorolnak az Angyalvár kulcsai…