Az utolsó köntös

Elfelejthetők-e a hovatartozás édesvízforrásai? Melyik az utolsó köntös, amit levet a lélek, ha fölkap a kísértés – nem a bibliai negyvennapos, hanem az életre szóló –, városokat és tárt karú angyalokat ígérgető kacsintással: „Tagadd meg magad!” Az angyalokat azonban vissza lehet utasítani. Nehezebben a büntetést. Erre is van példa; épp e háznak emlékanyaga szolgáltatja. Amidőn II. Sándor cár Wittgenstein hercegnőt az alacsony származású hangásszal kötött kapcsolata és szökése miatt sújtani akarta, a vagyonelkobzást, országból való kitiltást egy még súlyosabbnak vélt záradékkal tetézte: nemzetiségétől fosztotta meg a szerelmes asszonyt. Nincs adat rá, hogy a hölgyet ez milyen mértékben aggasztotta. Ilyenszerű adatot – konokabb ragaszkodást egy eszméhez – leginkább férfiak nyújtanak. Erasmus – a tudatos hontalan – a halál üzenetére Freiburgból Brabantba siet. A szülőföldre. És halálának órájában elfelejti a maga választotta nyelvet, a nemzetek fölött lebegő latint; merevedő ajakkal – anyanyelvén búcsúzik a földi világtól: „lieve God” (Stefan Zweig: Erasmus). Minden világpolgárban megmoccan egyszer a lazactermészet; sós tengerek után – a végtelenség látszatától – visszatérni az édesvizű patakba, az elvetett kötöttségek otthonvilágába. Akár koporsóban is, ha már hintóra nem futja.

Liszt Ferenc, német neveltetése és francia műveltsége ellenére magyarnak vallotta magát. Ez még nem ok arra, hogy bárkitől is elpereljük őt. Hiszen a díszkardot franciául köszönte meg a pesti főuraknak, a weimari polgárok ellenben rossz német kiejtésén csúfolódtak. Petőfinek volt kortársa. Érthető, hogy Heine hozzá méri Liszt magyarságát is. Oly szigorúan, hogy híres versében az életét is szemére hányja:

Az indulat, bármily rokonszenves, korántsem igazságos. Bemnek volt igaza, mikor kedves költő fiát, ha csak tehette, félrezavarta az ágyúgolyók útjából.

Liszt nem esett el a csatatéren, de kitartó híve volt a 48-as szabadságharcnak. Világosan látta, hogy a népekkel többé „nem lehet úgy bánni, mint a régi operák kórusaival, amelyek arra hivatottak, hogy adott pillanatban megszólaltassák folytonos refrénjüket: liberta vagy: felicita”!

Az emlékház különben a világnagyságok szokványos kelléktára; ugyanaz a válaszfal élők s holtak között. A használatból kivont használati tárgyak – mintegy önmaguk tagadásaként – külön-külön felravatalozva sorakoznak az üveges szekrénykoporsókban. Egy néma zongora, melyet nem szabad megérinteni, egy zsebóra, mely nem ketyeg, Goethe hintaszéke, melyben Goethe nem hintázik. Wagner szemüvege, mit az orromra szeretnék illeszteni, hogy vajon az a titán milyennek látta vele a világot, s az elismerés változatos formáiban, ékszerben és babérkoszorúban, a világ hódolata van itt. Egy híres-hírhedett dicsőség emlékei között kutatok valami otthoni jel után. Már a Goethe-ház olümposzi ridegségéből úgy léptem ki, hogy benézek egy kicsit Ferenc bátyámhoz. Hisz nemcsak Vörösmarty: ő maga is váltig erősítgette, miszerint rokonok lennénk. Mi késztette rá? Mi táplálhatta benne a ragaszkodó nosztalgiát, amellyel oly gyakran próbált gyökeret verni az elhagyott szülőföldön?

Hiszen mindent, amire vágyott: a nagyvilág nyújtotta feléje.

Gyermekként, a bécsi Kis Redoutban, Beethoven csókolja homlokon. Barátja Berlioz, Chopin, George Sand, Lamartine, Hugo s a pápa; a porosz királyi Művészeti Akadémia tagja s a königsbergi egyetem díszdoktora; a francia Becsületrend tisztje és királyi tanácsos évi négyezer forint járadékkal; Szent Albano tiszteletbeli kanonokja, Viktória angol királynő és III. Napóleon császár művészkedvence; viharos sikereinek színhelye: Európa valamennyi nagyvárosa, el egészen Szentpétervárig s a török szultán udvaráig. A kismartoni cselédlányok közül kikecmergett gyermek, diadalmas, szoknyacsődítő ifjúként a legmagasabb körökben halomszám hódítja a nőket. Newmann megjegyzése szerint: „Úgy gyűjtötte a hercegnőket és grófnőket, mint más a ritka pillangókat, japán metszeteket vagy első kiadásokat.” Miklós cárt utasítja rendre, midőn az játék közben a fecsegésével megzavarja; a nevétől hangos egész Európa. Néha mégis az az érzés gyötri, amely a sorsában osztozó Chopint Londonban késztette fájdalmas sóhajra: „Eladtam a lelkem.” A gyermek, aki zongorázás közben mindig fölfele nézett, a dicsőség aranyzáporában ugyanazzal a fejtartással egy távoli hangra kezd figyelni; Doborján, a bölcsőringató esztendők színhelye küldi minduntalan szeme elé az otthon képét. „Hirtelen a múltba képzelem magam, s a szívemben tisztán és érintetlenül megtaláltam a gyermekkori emlékek kincseit.” Szinte vezeklésszerű a vágya, hogy batyuval a hátán járja be a szülőföldje legelhagyatottabb vidékeit.

Fejedelmek, hercegnők tündérjátékai között bukkanok az otthon üzenetére; aranykalitka, gyémántköves nyakék társaságában szerénykedik Hamupipőke küldeménye: egy varrottas falvédő és a soproniak levele. Lelkes csizmadiák, dongamesterek és kerékgyártók az „elhíresült hangművészt” díszpolgárukká avatják. Maguk közé fogadják. Ez a legtöbb – a legdrágább is –, amit adhatnak neki: a közös sorsvállalás lehetőségét. Egy kortyintásnyit abból a titokzatosságból, amelynek mélyén tetteink értelme és értelmetlensége rejlik. Ajándékképpen – föloldás helyett – a kötöttség sóhaját és kenyerét küldik el neki. Lelkesen vállalná – „ott az enyéimmel vagyok, ott érverésem egy a nemzet érverésével” –, de füle már túlságosan tele van a vándorélet szirénhangjaival. Mégis: amit nem vállalt életformában, beépítette a művészetébe. Magyar művei – ha idézőjelbe teszi is őket a zenetudomány – egy hatalmas lélek erőfeszítéseit jelzik: elfogadtatni a nemzettel az érzést – a hovatartozás tudatát –, amelyről, mint írja: „azt hittem, hogy kihalt, pedig csak szunnyadott bennem”.

Kísérőm, látván, hogy oly régóta időzök a megfakult varrottas mellett, kiment az udvarra cigarettázni. Német létére joggal gyanús neki a szemem sarkában könyöklő rokoni érzület. De még csak ezután idézem föl közös – szinte személyes – emlékeinket. Ha kilépne a képkeretből, Doborjánt föltétlenül szóba hoznám, s Liszt Ádámra, vagyis az apjára való tekintettel azt is, miszerint a juhtartás az idén nem okozott gondot. Meg aztán: én is zongoráztam Nagyenyeden, igaz, hogy nem az övéhez hasonló sikerrel, de minden korszak magához méri a fiait, így hát nem fütyültek ki. Őt kifütyülték Nagyszebenben, mivel ráadásként az Erlkönig helyett a Rákóczi-indulót játszotta. Ha megkérdezné: mi újság Zabolán vagy Lugoson – mert Bayreuth és Varsó, Bécs és Budapest között volt ideje a mi tájainkra is eljönni –, bizony röstelkednék. Mentségként hoznám föl, hogy az ő viharzó nyugtalansága – mindig ott lenni, ahol épp nem vagyunk – bennünket is megsuhintott.

Mi sem ülhetünk úgy folyvást, mint virág a cserépben.

De mindenképpen elmegyek majd Lugosra, hogy magyar szellemének kihalásáról őt is tájékoztassam.