Kelet kapujában

Éltem kincstári koszton, és naponta szembetalálkozom a kincstári szellemmel. De valahogy úgy adódott, hogy kincstárban sohasem jártam. Családunk hagyományosan ékszerellenes. Egy fia rézgyűrűről nincs tudomásom, hogy valamely ősömnek a gyűrűsujján megfordult volna. Gyűrűs? A jelző, mit a szóhasználat a negyedik ujjunkra aggatott – azaz: ráhúzott –, éppoly abszurd, mintha azt mondanók, egyik fejünk, a koronás. Az ékszer fogalma – képletesen, akár az ördög vagy a mannahullás – ott élt persze a körünkben. Teljesen értelmetlenül valamennyi újszülött lánykának a fülét kifúrták. A befűzött cérna helye aztán behegedt, fülbevaló sose került bele. Izzó tűvel a megkínzatás amolyan avató szertartás volt, mint a zsidóknál a körülmetélés.

Apám nevetve mondogatta: a fülbevalósokat kirabolják. Védekezésként tehát az ékszereinkből metaforát kovácsoltunk: esze, mint a gyémánt, a szeme kárbunkulus. Így aztán elkerültük a fosztogatást.

Most látom csak, koronaékszerek között bolyongva, micsoda kísértésnek tehettük volna ki a törököt, a tatárt. Itt van előttem egy császári föveg: a Pahlevi-korona. Engedtessék meg följegyeznem az alkatrészeit: 3380 darab gyémántkő, 5 smaragd, 2 zafír és 368 igazgyöngy. A trón: színarany – azt mondják, két férfiú nem elegendő a cipeléséhez –, s a beleépített drágakövek száma 26 733. Egy kard: a hüvelye csupa gyémántkővel borítva, olyanformán, ahogy a mákos kifli mákkal van pöttyözve. Ékszer földgömb: ez úgy készült, hogy a rengeteg hányódó ékszert valamiképpen egy helyre kellett rakni. Milyen az ékszer? Elgurul, sublód alá pattan, keresni kell. A bosszantó – néha könnyfacsaró – keresést Móricz megírta már a Hét krajcárban. Nasszer ad Din Sah 1869-ben félszázezernyi drágakövet (51 366) gyűjtött egybe, s csináltatott belőlük egy 66 cm átmérőjű földgömböt. Pörgessük csak meg; milyennek mutatkozik így a világ?

Az óceánokat és tengereket kék smaragdok alkotják; Dél-Ázsia, Irán, Franciaország és Anglia: csupa gyémánt; India és Amerika: ibolyaszín ametiszt; Közép- és Dél-Afrika: zafír… Pusztakamarás felségterülete meghatározhatatlan. Most veszem észre: mily szegényes a szókincsem ékszerek dolgában. Mintsem elrabolja valaki, inkább elfelejtettük a fogalmainkat.

Közlik velem, hogy ami itt látható, az egész föld alatti meseország, aminek értékét csillagászati számokban lehetne tán kifejezni: nemzeti tulajdon. A császár rendelkezése szerint Irán valutaalapját képezi.

Kimegy divatból az aranyalma; hogy rendes almát ehessen a nép.

 

A koronával majdnem megjártuk. Anyám mesélte: Gáspár király korodban fogtad magad, fiam, elmentél, és a koronád a padláson maradt. Nagy gondatlanság volt részedről. Mivelhogy azóta felkerültünk a kuláklistára, folyton tesznek-vesznek minket, számlálják a vagyonunkat, ami nincs. A bizottság a padláson szimatolt, nincs-e gabona, fegyver, gránát eldugdosva. Miért írják azokat a regényeket a fegyveres kulákokról? Mikor láttál puskát az apád kezében? De ott volt a papírkoronád; mit a suszternél csirizeltetek, és reárajzoltátok a rengeteg gyémántot. A ládát, amiben Szűz Mária volt a szamárral és a pálmafával, öcséd leadta a parókiára, a kardot ellenben, a Heródesét, az őrmester elkobozta, mivelhogy nincs kardviselési engedély. Egy bizottsági tag, aki folyton azt hangoztatta magáról, hogy ő nem akárki, mivel napidíjas forradalmár, a koronát meglátva, a fejét kezdte csóválni és így szólt: „Ahá! Szóval így!” Faggatni kezdett: mi célból rejtegetjük a királyi jelvényt, mondom, ez karácsonyi szokás, a gyermekek játéka; hát elég rossz nevelésben részesülnek azok a gyerekek, ha nem találnak maguknak másfajta játékot; a koronádat a hóna alá vágta, elvitte magával, föl a rajoni szervekhez, most nem tudhatjuk, mi lesz a dolognak a vége.

(Tudtommal annyi történt, hogy Gáspár királyi fejdíszem belekerült a sajnálatos esetek példatárába.)

 

Koronaviselési gondjaim közepette jegyzek föl egy-két érdekes esetet. A perzsa császárok koronázási időpontját mindenkor udvari jós határozta meg, föltehetőleg a csillagok állása, madarak vonulása, a szelek iránya stb. szerint. Kedvezőtlen jelek miatt II. Szulejmán beiktatását többször is el kellett halasztani. A jós azonban nem hagyta magát: addig fülelt, hallgatózott a jövőbe, míg észre nem vette a kedvező jeleket. Lélekszakadva rohant a császár lakosztályába: húsz perc múlva lehet koronázni! Érthető, hogy ilyenkor nagy lótás-futás kezdődik egy palotában. A korona szerencsére kéznél volt, és azt II. Szulejmán, Napóleon hasonló mozdulatát megelőzve, maga tette a fejére. Szerintem is ez a legésszerűbb eljárás. Későbben senki sem vetheti az ember szemére, hogy visszaélt a mások jóindulatával.

 

A bizalom hitvallása. – Parmenion – szemmel tartván az összeesküvőket – levélben figyelmeztette Nagy Sándort: ne higgyen Philipposznak, kedvenc orvosának, mivel Dárius megvesztegette, és perzsa aranyak ellenében az életére tör. Mivel gyilkolhat egy udvari orvos? Egy kis orvosságba, főfájáscsillapítóba kevert méreggel. Nagy Sándor elolvasta a figyelmeztető levelet, majd átnyújtotta Philipposznak, hadd olvassa ő is, miközben lenyelte a gyógyszert, mit az már előkészített neki.

Később valamivel, az eset hallatán Rousseau így kiáltott föl:

– Milyen szép hitvallás volt annak az orvosságnak a lenyelése!

Olyan korban, midőn a létminimumhoz szükséges bizalom a megszületett embert sem borítja el, nemhogy a meg nem születettet: érdemes fölfigyelni II. Szafur esetére. Őt, mivel apja korán elhalt, már anyja méhében fiúnak nyilvánították. Lány ugyanis a trónt köztudomásúlag nem örökölhette. Fiúnak nyilvánították, hogy még születése előtt meg is koronázhassák. És minden úgy lett, ahogy a bizalom kívánta. A gyerek fiú lett, mi több, II. Szafur lett, hetven évig uralkodott, és Galeriustól Valentinianusig tucatnyi római császárt élt túl. Ami persze nemcsak bizalom, hanem szerencse dolga is. Bizonyára hajszálon múlott, hogy nem született leánynak.

 

Mohamed Reza Sah Pahlevi Arya Mehr kezdeményezése minden bizonnyal egyedülálló a militarizmus történetében: hadseregének tetemes részét falura vezényelte; frontális támadást indított az elég magas százalékú írástudatlanság felszámolására. Az effajta hadmozgás, gondolom, az egyetlen ésszerű felhasználása az egyenruhába bújtatott embernek. Egy palatáblával, spongyával, vonalas irkával és számológolyókkal fölszerelt páncélkocsi: olyan látvány lehet, aminőt a költők álmodtak maguknak. Joggal büszkék rá az irániak.

 

Egy kivándorolt székely híre is eljut hozzánk.

Néhány esztendeje telepedett meg Teheránban. Valahonnan Gyergyó környékéről indult; talán csak Brailáig akart eljutni, de szokás szerint a kelleténél nagyobbat húzott a lóra. Hát most itt van. Azt hiszem, ő az egyetlen székely a két és fél milliós városban.

Találkozni szeretnék vele. Csíkszentjakab után vajon milyennek találja az itteni levegőt? Csodálkoznom kellene rajta; sohasem rokonszenveztem a magyarnak ezzel a máktermészetével. De egy hang azt mondja bennem: csínján az értékeléssel! Az elhányódottságnak annyi változata lehetséges, ahány kilökött egyéni sors a nemes szenvedély vagy a puszta kalandvágy repülőszőnyegén. Így gyalogolt el Csoma Sándor is, tudjuk, mi végett. Némely ember mintha megsejtené, hova van letétbe helyezve a halhatatlansága; Kőrösi Csoma példája szerint leginkább oda, ahol a halála is várja.

Rugonfalvi Kiss István uram jóvoltából szépszerivel jutnak eszembe vándorszékelyek. Így ment el a görgényszentimrei Berzenczey László – Kossuth helyettese az emigráció éveiben – ősmagyarokat kutatni. Egyet se talált. Csernátoni Pál ellenkező irányba indult, franciákat keresett, és azok a helyükön voltak; így hozhatta be elsőnek Erdélybe a nagy Descartes műveit, amidőn a naptár még nem mutatott 1700-at.

A kimenetelnek másfajta eredményeiről is tudunk. Köpeczi Bócz József Bécsben és Londonban tanult szobrászatot, minek eredményeként megválasztották Kézdivásárhely rendőrkapitányává, hogy megírhassa művét a hamiskártyások múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Ugyancsak tetemes utat járt meg dálnoki Kovács Áron is; tapasztalatait A gyalogjárók lábbetegségei című könyvecskéjében összegezte. Alsócsernátoni Cseh Imre a törököknek nyújtott segítséget; ha már letelepedett közöttük, megírta a történelmüket. Zágoni Károly emigráns ezredes Amerikában indított lovasrohamot a springfieldi magaslatok ellen. Az amerikai történetírás – önérzetünket legyezgetve – külön fejezetben ezt ilyen címmel tartja számon: Zágoni halállovaglása. A springfieldi magaslatok persze sokfélék. Sükei Imre, az első bukaresti magyar pap kóberes szekérrel járta be Európát egy kis templomépítési segély végett. A kézdivásárhelyi Matkó István – az 1600-as években – eretnekégető haragját edzette Nyugaton. Eredménnyel tért meg; Sámbár Mátyás nevezetű ellenfelével ugyanis olyan feltétellel szállott hitvitára, hogy aki veszít: halállal lakoljon. Ő győzött, de végül csak két fogát húzatta ki Sámbárnak. Erdély lankáin az eszmék, mint a házhoz szoktatott madarak, mindig is megszelídültek. A foghúzásos hitvita – amikor Európa-szerte lobogtak az inkvizíció máglyái – sajátosan ábeli eljárás. A későbbi Tamásit vetíti elénk.

Lépjünk tovább. Mi haszna volt Gálfalvi Nagy Lajos göttingeni útjának? Budenz Józsefet – a századforduló nagy magyar nyelvtudósát – magyarul tanította, majd Budapestre csalta. A ditrói Puskás Ferenc Edisonnak lett barátja, Radányi József pedig az életét tette rá, hogy megállapítsa Jézus születésének pontos idejét.

De mit keres a mi székelyünk Perzsiában?

Vigalmi téren működik. Csárdát alapított. A virtus nem vész el, csak átalakul. A kor lehetőségeihez igazodik.

 

Hilton szálló. – Kávé, konyak, búrmogyoró. Teherán mesés hangulatának kísérő fényzenéje: a szegfű és a gyertyavilág. A szelíden imbolygó lángok elhagyott századok hangulatába ültetnek vissza. Ilyenformán nemcsak térben, hanem időben is jó messzire keveredtem az otthontól. A hazaszálló gondolatnak háromezer kilométert kell legyűrnie.

Hacsak az említett székely meg nem jelenik itten, Mohamed árnyékában ismerősre nem számíthatok. Bejön egy frakkos fiatalember, elkezd zongorázni. Valahogy úgy, hogy a fülünket kímélje, valósággal kézujjhegyen lopja be magát a hangulatunkba. Azt mondja a mellettem ülő hölgy:

– Ez a dallam ugye más, mint amit önök Nyugaton megszoktak? Melankolikus. A keleti érzésvilágnak egyik sajátossága. Figyelje csak!

Figyelem.

A jóvágású, amolyan szoknyacsődítő fiatalember azt játssza, hogy „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…” Helyben vagyunk! A személye felől érdeklődöm a pincérnél. Odavet futtában egy pillantást:

– A Hungarian!

 

Perzsa vásár. Én vagyok a vevő, tehát a kereskedők engem ünnepelnek. A szűk kis üzletben – ahol napszemüveget óhajtanék venni – a tulajdonos valahogy úgy fogad, mintha rég nem látott rokona toppant volna be. Épp hogy meg nem ölel, csókol. Üzletileg szóba sem áll velem, míg le nem telepszem a karosszékbe. Míg az árut alaposan szemügyre nem veszem. Tésztával meg egy csésze teával kínál. (Már nem csodálkozom: a cipőüzletben is így volt.) Szemben ülünk egymással; az ember, akitől napszemüveget fogok vásárolni, mint egy korsó Szent János-napi vizet, megszentel engem a mosolyával, majd a tükör elé állít, egyik napszemüveget a másik után rakja az orromra, akármilyennel nem ereszthet útnak, uraságomhoz illőnek kell lennie: convenable à votre rang. Vásárt kötünk, parolázunk, meg kell ígérnem, hogy máskor is fölkeresem, az ajtóig kísér, sőt lelép a járdára, és a hátamat is megpreckeli a mosolyával.

A vásárcsarnokban a kereskedők éneklő sorfala között vonulok; a fogadtatás virágvasárnapi. Arannyal hímzett kendők, selymek színes felhőit lobogtatják felém, csilingelnek, kolompolnak, arany- és ezüsttálakon dobolnak, ékszert csörgetnek, megérintik a vállamat, karomat; egy kis bizalmas alkudozásra, teára, süteményre invitálnak a párolgó szamovárok mellé. Közben dolgoznak is; az ötvösművészek szemünk előtt kalapálják ki apró virágmintáikat; a földön perzsaszőnyegek, szíveskedjék, mister, nyugodtan rálépni, sőt meg is tapodni, annál értékesebb, minél több láb fordul meg rajta, nem olyan, mint az ember. Ha nem óhajtanék szőnyeget, méltóztassam megtekinteni az arany- és ezüstneműt – minden arany, ami fénylik –, selymet, brokátot, bársonyt, kristályt, alsóneműt, lábbelit, lószerszámot, nyakba-fülbe valót, csillárt, elefántcsontot, ébenfa mankót, vízipipát, gyémántot, zenélőórát, porcelánt, palástot és harisnyakötőt. Legkisebb mozdulatomra is csapatostul ugrálnak föl kicsi székeikről, és magas éneklő hangon celebrálják az árut. Vagy nem is árut? Csak annak örömét, hogy íme, láthatjuk egymást? Már-már úgy érzem: valami nagy esemény vagyok, évforduló, történelmi dátum; csak épp hogy virágot nem dobigálnak a fejemre. Vagyis a zsebembe. Aranyat ér minden pillantásom. Egy-egy pillarebbenésemre csak úgy repülnek le kendők, kancsók a szegről, fogasokról. Száz közül éppen az, amelyik a legjobban tetszik. Ez már gondolatolvasás. Attól tartok: végül megköveznek, ha nem hagyom itt a napidíjamat. Ha kiderül, hogy méltatlanra pazarolták a lelkesedésüket. De lám, semmi harag. Odahaza meggondolja, uram. Holnap majd visszajön. Ha nem, hát azután. Majd az életem végén belátom: nem lehetek meg a vízipipa nélkül.

Egy magas háznak az erkélyén lelkes hangászok a lemenő napot búcsúztatják. Kürtök, flóták, dobok hangja kíséri el a távozó fényt. Így biztosabb a holnap reggeli visszatérése.

Ilyen körülmények között találkozom a ricsajban Juhász Gyulával. Lehet, hogy éppen Abgárnak vagy Alinak hívják; én ragaszkodom a káprázatomhoz, hogy őt látom itt, a szegedi poétát. Elsőnek a Krisztus-szakállát veszem észre, majd azután a homlokába hulló ismerős hajtincsét. Az is feltűnő, hogy nem kiabál, még csak nem is hadonászik!

Hangoskodók között – hányszor tapasztaltuk! – annak a legtisztább a hangja, aki hallgat.

A mély, barna szeme is ismerős. Hogy írta volt? Fáradt, fényivó. A valóság lármás vásárán úgy tekint körül, mint akinek rímei elfogytak, és az örök Anna fakuló emlékét keresi. Arcára van írva, hogy ő is boldoggá akar tenni valakit.

 

Áll szótlanul a tömegben.

Lába előtt a járdán fekete papírlap.

Azon egyetlenegy szem eladó igazgyöngy.

 

Shakrollah Sanizade. Így hívják a kisiparost, kinek műhelyébe betoppantunk Iszfahánban. Jánoshoz szokott fülemnek kissé nehéz dallam. Annál könnyebb az ismerkedés. A házigazda – valamilyen vallásos ünnep alkalmából – vendégeinek körében ül. Teáznak, süteményt rágcsálnak. A jelek szerint itt is a teadélután az istennek legtetszőbb mulatérozás; a munka megszenteléseként is, hiszen ide gyülekeztek a műhelybe, a szerszámaik társaságában.

A fogadtatás oly lelkes, hogy abból kitetszik: éppen csak mi hiányoztunk innen. A kisiparosok rendre felugrálnak, mély meghajlással köszöntenek – amiben semmi alázat nincsen –, majd fölajánlják, hogy ha kedvünk engedi, ünnepeljünk együtt. Ó, köszönjük, annyi nálunk is az ünnepelni való, azt sem tudjuk, hova tegyük magunk. Hanem inkább a mester ötvösmunkáit szeretnők megcsodálni. Azt nem lehet, csak miután felhörpintettük az illatos teát. Ez is megtörténik, azután elkezdjük a számbavételt. Csodás kelyhek, tálcák, evő-ivó készletek, kupák, serlegek… Minden, amit a magam részéről korondi cserép formájában szoktam használni. De van itt valami, amiről én már lemondtam, már nem szerepel a gondjaim között: egy arany templomkapu. Ahogy előtűnik a fehér lepel mögül, a kisiparos mesterek áhítatos csöndbe merülnek. Mintha az ő arcuk is be lenne most aranyozva. Mert ha már készen a kapu: mögötte lehet is valami. Ha nem éppen Allah, akkor Mohamed, az ő prófétája. De tegyük föl, hogy egyik sincs jelen; a dolognak akkor is különös jelentősége van. Ezzel a munkával Shakrollah Sanizade mester úr oda tette le magát az emberek útjába: a kapujával kapusa lett a paradicsomnak. Őt ezután már csak úgy lehet megkerülni, ha valaki az ablakon át mászik be a mecsetbe.

– Mibe kerül ez? – kérdem.

– Ó, nem sokba! – legyint a mester. – Én, kérem, jutányos áron dolgozom. Ez a serleg mindössze négy dollár.

– És a kapu?

– A kapu valamivel drágább – mosolyog ránk –, háromszázötvenezer dollár. Ha óhajtanának egyet… idénre már nincs több rendelésem.

Ó, köszönjük, most csak éppen érdeklődni jöttünk, de majd más alkalommal. Azt mondja: legyen szerencséje, bármikor rendelkezésünkre áll. Végeredményben a mi érdekünk is, hogy ne akármilyen kapun vonuljunk be a paradicsomba.

 

Péntek-mecset. Miért péntek? Ezt most nem tudom kideríteni. Milliónyi arabeszk; indás-fonadékos rajzolatok, mértani formák, amelyek szinte énekelnek. A szemnek nincs hol megpihennie rajtuk; a kék ragyogású, szüntelen hullámzás: akár a szenvedély, hunyt pilláim alatt is tovább kísért, a karjába emel, és elringat, pörget-megforgat, megrészegít. Talán ez is a cél: az istenség színe előtt jobb, ha kótyagos az ember. Rideg-józanul még észre találná venni Urának valamely szemölcsét, fogyatékosságát vagy éppen hibáinak legnagyobbikát: azt, hogy nem létezik.

Az arabeszk egyik jellegzetessége, hogy nem ismeri a visszatérő motívumok rendszerét. Az ismétlés ősidők óta megtiltatott a művésznek. Vezetőnk megállapítása szerint két egyforma rajzolat szerencsétlenséget hoz a hívekre. A formáknak e szörnyű sokasága láttán nehezemre esik ezt elhinnem. Rövidlátó módra egészen közelről kezdem a falat tanulmányozni. Valami turpisságon csak rajtakapom a mestert; valahol tán rácsodálkozik a munkájára. Lehetséges lenne, hogy sehol meg ne részegedjék a sikertől, és ráadásként ne ugyanazt adja, amivel egyszer már meghódította a halandót? Végül is, ha egy művésznek mondanivalója van: ugyanazt mondja egész életében. Mint Petőfi a szabadságot, Ady az átkot vagy Kemény Zsigmond az erény bűneit. Ugyanazt, valóban, de az élő természet hangján, amelynek nincs két egyforma tavasza, két azonos fűszála sem. A dolog nyitjára, azt hiszem, Illyés tapintott rá, amidőn a költőben a menekülő embert fölfedezte: Áron fiát, Lótot, akinek Szodomára nem szabad visszanéznie, különben sóbálvánnyá mered. A mezopotámiai Áronnak vajon melyik fia haladt el itt leszegett fővel, szemében a kék látomással, a fejére omló múlt ellen küszködve? Csak azt tudom megállapítani, hogy innen indulva, ahol épp a keze nyomát bámulom, a kupola felé, a magasba vette az útját; ott tűnt el, ahol a Próféta szakállát látta lengedezni.

Más utat és irányt – úgy gondolom – hiába is keresett volna.