Gond és jelkép

A történelem, a tankönyvbe préselt – a tülekedő jelen jóvoltából –, nemigen élhet velünk egy fedél alatt. Ami kevés helyet az emlékeinkben és szívünkben kiszorítunk neki: az lenne tán a láthatatlan és elkobozhatatlan örökségek sarka. Ott pislákol, úgy gondolom, önmagunk vállalásának örökmécsese.

A szó kissé kenetteljes. Vagy ájtatos? Attól függ, minek a szolgálatában látjuk fellobogni. Talán épp rebbenő kicsinységében áll közelebb az igazsághoz, távol akármifajta nosztalgiától. Csendességében a tartós érzelmek hordozója. Nevezzük nyugodtan a múlt – múltunk – iránti kötelező tiszteletnek.

A történelem – látható és kézzelfogható alakzataiban – kint lakozik a szabad ég alatt. Mint a fuvarosok a színbe kötött, csatakos lovaikkal. Jönnek a ködös horizont alól, társzekereik eldübörögnek zárt ablakaink alatt. De félálmunkban elkísérjük őket az ismeretlenbe, ahonnan kedvező évszakkal újra visszatérnek napi gondjaink közé. Jönnek és bekopognak; változó napok és helyzetek dolga, hogy minő választ kapnak idebentről. „Már megint Ady? Istenem, nem túl hangos az nekünk?” „Gábor Áron, Dózsa György kéri a szobrát! Meglesz, kérem, tessék csak nyugodtan harcolni!” „Sürgősebb volt a Kőrösi Csomáé, mert épp Dardzsilingba indult, egy kis magányt kérve kölcsön a nagy magányához.” Veress Dániel úrnál például nem kell okvetetlenkedni; Mikes-drámája után Báthori Zsigmond véres farsangját szándékszik emlékezetünkbe beleégetni. Konok, szenvedélyes számbavételeivel gyökerekig ás, miközben a korona alakulását figyeli. Hiszen ezért az erőfeszítés!

Alakul lassanként hagyatékunk külső képe is.

Tatarozott várfalak, emléktáblás házak, lovas és gyalogos szobrok toboroznak mind gyakrabban ünneplő sokadalmat. Reggelente találkozunk velük: Jó reggelt, Bolyai úrék, aggyisten, Salamon Ernő! Ha tekintetünk el is siklana fölöttük a rohanó Gond után, tudatunk mélyrétegeiből egy dallamfoszlánnyal fölcikkan egy név, dátum, valamely győzelem vagy bitófa emléke. Akaratlanul is együtt élünk vérpadjainkkal, kihunyt fáklyásmenetekkel, példás áldozattal, példátlan tékozlásokkal. Kapcsolataink – mai és tegnapi mivoltunk között – ilyenformán eltéphetetlenek. Ennél mi sem természetesebb. Önmagát becsüli minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi: a világ nem vele kezdődött. Hisz Ádám arca mögött is egy másik arcot keres a bibliai sötét vizek fölött. Hogyne sejlene hát föl benne, hogy Bem csak az imént lépett ki Teleki Domokos házából, a szomszédban pedig – Görög Károly kereskedő uramnál – a Költő épp őrnagyi egyenruhája végett indult szabóhoz. Az emlékezet nem csupán a prousti intimitások, illatok és szemrebbenések újraélése. Egész kollektív mivoltunké. Ki tagadná, hogy a sorsunkat meghatározó életfordulatok, a közösség nagy kockázatai, összes következményeikkel, az egyénben hullámzanak tovább. Nemcsak tanulságképpen: megtartó erőként is. A történelem erre vonatkozó leckegyűjteménye kimeríthetetlen. Ha alapos munkát akar végezni, bármely hódító hatalom a leigázottnak először a hadseregét, utána rögtön a történelmi múltját fegyverezi le, közösségi szimbólumait tünteti el. Ezzel magyarázható egy-egy magtárnak, tyúkketrecnek fölszínre bukkanó márványalapzata. Vespasianus, miután Jeruzsálemet földúlta, ősi templomát épen hagyhatta volna. A templom azonban Júdea létének szimbóluma volt. A jelkép a legkonokabb erők közül való.

 

Olvastam, hogy a csíkszeredaiak Petőfinek készülnek szobrot állítani. Újabb elégtétel a fehéregyházi hősnek; a ragaszkodó érzületnek is, mely őt egy időben már-már lemondólag nélkülözte. Költő emlékéről lévén szó, illendő hangsúlyoznunk, hogy az esemény nem pusztán irodalmi jellegű. Egy szobor, amely a költő jelenlétét állandósítja valamely népes tér közepén: szüntelen dialógus a történelmi múlttal – a jelen érdekében. Láthattuk, miszerint akármifajta öncsonkító szándék, hogy hagyománykincseken átlépve teljesítsük ki magunk, törvényszerűleg kudarcot vall; építő erőket rombol. Szomorúságos jelenség volt elnéznünk szellemi-erkölcsi hajótörötteinket, akik a vízen való fennmaradás végett, mint fölösleges súlyt, a költőiket is elhajigálták. De nem a kacsacsőrű emlősöknél óhajtok én most elidőzni. Hanem arra irányítanám inkább a figyelmet, hogy amiként a román nép nemzeti kultúrája oly terebélyesre lombosodott, ezernyi friss hajtással jelezve az ősi gyökérnyomást, azonképpen – a természetes kölcsönhatások áramkörében – sürget friss nekilendülést a romániai magyar nemzetiség nemzeti kultúrája is. Sürget az eddiginél átfogóbb értelmezésben: valahol azon a metszési ponton, ahol hagyományaink akár egy kupola erővonalai, összefutnak; ahol a rész egésszé, teljessé válik, s a megnyíló szemhatáron élő közelségbe kerül mindaz, amit a költészet közösségi gondban megörökített. Olyan szemszögből idézzük hát újra Petőfit, amely őt nem szakítja ki természetes összefüggéseiből – a hegyvonulatból, amely sokszor ellentétes, végső fokon mégis egymásba torkolló sorsokat mutat: a március 15-i optimista lobogást éppúgy, mint Széchenyi tébolyba hulló nemzetféltését; Mikszáth humorba göngyölt keserűségét éppúgy, mint Kemény Zsigmond zúzmarás ólomkedélyét; Móricz nyerseségét és Tamási tündérjátékait, Dsida léleksikolyát és Gaál Gábor érces mordulásait; valahányat súlya, maradandósága szerint, tűzre hajítva öreg Prokrusztész-ágyakat.

Magának Petőfinek az értékelésében is.

Nem állíthatjuk őt egyetlen esztétikai mérceként valamennyi költői látásmód, stíluseszmény fölé; nem nyilváníthatjuk orákulummá, kezdetté és véggé; nem sűríthetjük egyetlen jelszóvá a kizárólagosság jegyében. Mi lehet a mai költő útja?… „Előre Petőfihez!” – olvashattuk egy időben, mit úgy is értelmeztek, hogy félre a kétely mardosta Aranytól, a lázálmos Vörösmartytól, a polgár Szabó Lőrinctől, még tán József Attilától is, hiszen ő is feljajdult néhányszor a Dogma szorításában. Nem a perdöntőt idézzük, az Abszolútumot, a százéves vita végleteit, hogy vajon egy nép akkor cselekszik-e helyesen, „történelmien”, ha megmarad, vagy csak úgy marad meg, ha cselekszik bármilyen áron is. Minden vitának perdöntője végül is az idő, mely századok tektonikus mozgástörvényei szerint szabta meg új feladatainkat: a sorsunkat meghatározó munkát, a munkánkat meghatározó sorsot, amelyben Petőfi hármas csillagképe – Szabadság, Egyenlőség, Testvériség – távolról sem azonos a romantika letűnt eszményképeivel. Kevés költője van a világirodalomnak, aki Petőfihez hasonló szenvedéllyel tágította volna oly egyetemessé, minden népekre érvényes követelésként ezeket a fogalmakat, századunknak oly sokszor megmosolygott, bolyongó árváit. Ha volt lerónivalónk, Petőfivel – akárcsak Adyval – a történelemnek jogos hitelezőivé lettünk, az övékéhez hasonló kéznyújtásra várva. Az időnek koptató hengerei között, az eszmében az eszményit keresve, mily gyakorta szorulunk az ő fejegyengető mozdulatukra: följebb egy kicsit azzal a méla tekintettel! Mindannyian éreztük az 1969-es Petőfi-ünnepségek alkalmával: mily nagyon eggyéfonódik a hangunk, midőn éljent kiáltunk a Respublikára. Szájából a Szabadság valóban úgy pattant ki, eredeti tökéletes formájában, miként a sokat emlegetett görög istennő – alkotójának fejéből. S a Nép? – Az is a tenger, a legyűrhetetlen. S a Poéta? Az éppenséggel ama sovány, villogó szemű nyugtalanság, amely nemhogy a pányvát, béklyót, pórázon vezetést: a simogatást sem tűri, akár a gímszarvas.

Vajon ezt a magatartást fogja-e sugallni a csíkszeredai Petőfi-szobor? Pontosabban: azt a látomást-e, amely korok, ízlések változásában is lényegében azonos maradt a nép lehunyt pillái alatt? Esztétikai nézetek, művészi gyakorlatok gyökeres változásait – mi több: felfordulásait – éljük. Tény azonban, hogy a modern szemléletben fogant hagyományjelképnek a realista történelemszemlélet bizonyos kollektíve állandósult formáit – a néplelkület, népérzés és magatartás művészileg kivetített formáit – kell majd mireánk visszavetítenie.

Ha például a csíkszeredai ácsmester, midőn a szobor előtt elmegy, így köszön majd: „Jó reggelt, Szobotka úr” – bizonyos, hogy a költő valahol rejtve maradt a forma kérdésében. Ezt azonban nincs jogom föltételezni, míg magam is el nem megyek a költőt a talapzatán üdvözölni. Ezért inkább azt kívánom, hogy a Mű, mester és ácsmester mindennapi találkozása e jóleső felismerésben sugalljon kalapemelést:

– Jó reggelt, Sándor!