Tévelygés Adria lányával

Mivel a jelek szerint itt mindenki játszik valamit: a pénzesek pénzes játékot, a zenekar keringőt, a nászutasok boldogságot – hát összenézünk Mihai Beniuckal: mindebből nekünk semmise jár?

A tévelygést választjuk.

Az emberi bűnöknek ez a foglalata, abban a formában, ahogy Beniuc most – nálamnál tapasztaltabb velencei utasként – megkísért vele: épp kedvemre való. Vagyis belevetjük magunk a város labirintusába, ott tévedünk el, ahol kedvünk tartja, s majd az ijedelem után a velencei fehér kövek – mintegy kézen fogva – visszavezetnek a Szent Márk térre a galambok közé. A megszemélyítés melegét hirtelen lelkesültségemben én ajándékozom a köveknek, egyelőre látatlanba, Beniuc szavai alapján.

– Nem tudtál róluk?

Mondom, ez idáig csak az a kavics került szóba, mit anyám ajánlott mindig a nyelvünk alá, ha ismeretlen-idegen városba indultunk. Először Sármásra, hat kilométernyire, majd Régenbe deszkát vásárolni, s harmadsorra egy szénásszekér tetején kincses Kolozsvárra. A játékos figyelmeztetés sohasem maradt el. „Aztán végy kavicsot a szádba!” „Minek, édesanyám?” „Hogy el ne felejtsd, ahonnan indultál.”

Vettem is, nem is, azóta tán – szomorúságomra – egy szekérderékre valót. Mert ha még az első kavicsnál tartanék, a színesnél, amelyet tudatlanságomban vagy anyám kacagásának kedvéért valóságosan is a nyelvem alá raktam – akkor ez nekem a reggelt jelentené; az indulás csikó-örömét.

– La drum! – biztat Beniuc, s én a csikónak búcsút intve, kedvemet átváltom öreges európai poroszkálásra.

Estéli világításban százvalahány sziget, a lagúnák közel félezernyi hídja-pallója, összeesküvő, sötét kis utcák serege várja, hogy eltévelyedjünk.

Megy az ember, ácsorog, meg-megáll és újra nekilódul, holott – helyhez alkalmazott szóval – akárhol kiköthet, lehorgonyozhat.

Mindenütt ugyanazt veheti számba: e menekülésből fogant kényszer-város tökéletes tárgyi és hangulati egységét: egyetlen dallamnak ezerféle változatát, bennük ugyanazt a ritmust, a lagúnák kapualji lélegzetvételét s a cifra nyomorúságos konflisok kocogását. Fél óra múlva, hogy néptelen sikátorokon lötyögünk, már csak az oszlopsarkokon gunnyasztó galambok mondhatnák meg, merre járunk.

A fehér köveket még nem keressük.

Mint ama játékdobozt, amelynek minden nyitásra újabb dobozkisdedét találja a gyermek, élvezettel bontogatjuk a várost, érzékszerveinket is megosztva, hogy orrunkkal a vizek illatát – állott szagát inkább –, fülünkkel a közeli s távoli harang-nagyapák és csengettyű-fiak-unokák hangját birtokunkba vegyük.

Amit ez az istenes harangcsalád mível egész Itáliában, engem álomba ringat inkább, nem áhítatba. Azt hiszem, Kálvin a ludas ebben, aki tömjénfüstös külsőségekről az eleve elrendeltetés belső kínharagjai felé hajszolta a figyelmünket.

Lovas szobrokon táncol a tekintet, shakespeare-i díszleterkélyeken, építészeti remeklések árkádos hullámzásain, s a magam részéről külön munkát adok az emlékezetnek is. Visszaszalasztom őt ama helyekre, hol a nap folyamán jártunk; a Rialto-hídra, a Szent Márk-székesegyházba, a Santa Maria della Salutéba; az Accademia delle Belle Artiba, Colleoni lovas szobra elé, Veronese házába, szentek, mártírok és valamikori dúsgazdag polgárok csodás hajlékaiba. Egy ezeréves állandóságnak megannyi csöndes színzuhatagos szentélye. Fájdalmasan pihentető alkalom a párhuzamvetésre.

 

(Ahonnan jöttem: a történelem tömegmészárlásainak emlékoszlopai vetik felém árnyékukat; a Duna-táj félbemaradt vagy el sem kezdett városainak katasztrófahangulatát. A dózsepalota már készen állott a IX. században, amikor a Kárpátok szorosaiban a népvándorlás üvöltéseitől omlottak a sziklák; majd azután a templomok s életek százezerszám a törökdúlásban. Hétszáz esztendővel később egy Bethlen Gábor még mindig csak tataroz és olasz kőműveseket kerestet, akiknek keze alatt a boltívek nem omlanak össze; egy magzatmoccanásaiban megfojtott polgári fejlődés helyén, sajátságos mezei feudalizmusunk töltöttkáposzta-rotyogtatásra alkalmas cserépfazekat is alig volt képes termelni. S nem azért, hogy balkezes nép lennénk. Hanem az Idő miatt inkább, amit Kemény Zsigmond zordnak, Móricz mordálykedvűnek nevezett. A Dózsa-felkelés, majd Mohács csak kezdete volt az irtózatos vérveszteségnek. Bizonyos Winkler úr statisztikát is készített erről. Számítása szerint az első világháborúig bezárólag ezerfőnyi felnőtt magyarból 187 az elesettek száma; ha illő kegyelettel eltekintünk az inkák vagy az indiánok sorsától, ez a szám állítólag világcsúcs, s vele szemben – második helyezettként – az óriás rabtartó: az osztrák szerepel 166-os átlaggal. Meg azzal a különbséggel, hogy a Habsburgoknak volt pénzük idegen zsoldos hadseregre – pénzük és kínpadjuk –, mi pedig, Duna-völgyi kalitkások, a magunkbéliből fontuk a védőkerítést. Valahogy így esett meg, hogy ide kell most jönnünk ezeréves műemléket, Tizianót s Tintorettót ámuldozni.)

 

A reneszánsz nagy mestereihez küldöm tehát az emlékezetemet, őtőlük kellene még néhány vég vásznat beszerezni, s némi útbaigazítást Guardi Ferenc uramtól a városnézés dolgában. Jézus jegyeseit, vagyis az apácákat megunván, ő festette meg Velencét, Adria jegyesét. Kétszáz év múltán is változatlan vonásaival. Ez a mostani bolyongásunk Guardi-képek előtt a sámlin ülve is elképzelhető; épp a már említett ok miatt, hogy állandóság dolgában itt nincs szűkölködés. Sem itt, sem odébb, a történelmi veszedelmektől védettebb Nyugat-Európában. Tanúképpen a múlt század hetvenes éveiből egy másik bolyongó: Bernard Shaw tűnik föl, aki azt állítja, hogy legelső londoni útja alkalmával Dickens regényeinek alapján igazodott el a zegzugos utcákon. Közlöm Beniuckal is ezt a föltűnő jelenséget. Az otthoni keresztelő napokat említem, amikor is reggelente új s új utcákra ébredünk. Mire ő azt mondja, hogy jobb keresztelni, mint temetni, mert lám, Velence is süllyed, évente néhány millimétert. Felkerekedünk hát, keressük meg a fehér köveket.

Nem találjuk. Fejünket a földnek szegve három kis utcába is berobogunk. Szürke igen, de fehér kő sehol. Egy koldus alázkodik elénk, krajcár kellene neki, zsebünkből a hetedik, a Móricz Zsigmondé. Az agyonserített képéről mintha ismerném ezt az embert. Délelőtt a Szent Márk téren együtt kéregetett a galambokkal. Ő egyfelől gajdolva, a galamb másfelől burukkolva könyörögte a megeső szívünket. Most megelégszik egy cigarettával. Utána egy csinos lány is elibénk libben, nekem magyaráz valamit a ropogós nyelvén, amiből semmit sem értek, de mindjárt gondolom – kitetszik ez a visszafogott kedvességéből is: nem kérni jött, hanem valamit felajánlani. Mihai Beniuc fordítja nekem a csicsergést, miszerint a lány az én rendelkezésemre akarná magát bocsátani, mégpedig olyanformán, hogy az irányításomat vállalná reggeltől estélig, szükség esetén, teleholdként, az éjszakai órákban is. A holdas hasonlatot én vetem enyhítésként a lány felé, hogy szebb legyen az egyezkedésünk. Menten kiderül azonban, hogy nem annyira poétikus, mint inkább hasznos megállapodásra vágyik: ismereteimet szeretné – megfelelő összeg ellenében – gyarapítani. Nemcsak megmutatja: el is magyarázza Velence nevezetességeit, képtárait, múzeumait… Hogy komolyra fordul a szó, oda egyszerűsödik minden, ahová az emberi cselekedetek nagy része: a kényszerűségbe. Ennek a lánynak a szépségével csak a szegénysége vetekszik, meg az elszánása, hogy őszig turistakalauzolással az egyetemi tandíját megszerezze. Bocsánatkérő mosollyal távozik, pedig rajtam a sor, hogy megkövessem őt az üres zsebemért. S mivel egyebet nem tehetek az érdekében – amolyan mezőségi szívlágyulással – a fehér kövek ártatlanságát ajándékozom neki. Az ő szerepüket vállalta volna – beszédesebben.

A következő sikátorban föltűnnek a kövek; szabályos távolságban ott sorakoznak az úttest közepén. A központ felé jelzik az irányt. A helyet is tehát, ahol szállásunk van. Valóságos gyermeki naivitással számolom őket, s amikor váratlan kihagyással újra bizonytalanságba – a tévelygés örömébe – taszítanak, lelkes ide-oda futkosással meresztem a szemem. Különös természetük, hogy többirányú lehetőség egybefűzésével s némely politikussal ellentétben, visszafelé is ELŐRE vezetnek. Így most már olyan biztos az utunk, hogy már-már az unalom veszélye környékezi.

 

Mit kínál még Adria lánya – más irányú tévelygési lehetőséget – a nászutasoknak s költő barátom személyében az Avas fiainak? Camuccio mester aranyba ötvözött edényeit, vázáit; hamutartót, gyufatartó csebrecskét – vissza a természethez! –, szemüvegtokot, miniatűr kézitáskát, csiszolt gyöngyöt Pompeji köveiből – díszítsük magunk a halál emlékével –, sakkot, figurás kulcstartót – a birtoklás örömét –, ezüstmintás öveket, albumot, fényképőrző medaliont veszendő arcunknak – vagy a kedvesének, hisz egyre megy –, kést, nadrágszíjat, borokat, szoknyát, selyemkendőt, cipőt százfélét – calziture di alta classe –, zongorát, kanalat, üveges szekrénybe való gondolát, inggombot, szenteket, gyűrűt, szipkát, púdert – Eterna 27 –, aranyos hintót, koronát, legyezőt, ajakrúzst, műszempillát, a galamboknak kukoricát és golyóstollat hölgyekkel, kiket ha felborít az ember, lecsorog róluk a ruházat. Minden eladó, és számos szöveg szerint – ha nem akarok boldogtalan maradni – mindezekre szükségem van.

A kínálat vitustánca! Szaladjunk innen a fehér kövekhez.

 

(Megbotlom egy toronyban. Fejemmel együtt az emlékezetem is nekilódul. Nagy csobbanással merülök el a régi dicsőségbe. Barátom oldalán ez az én külön- s magántévelygésem. Mi több: magányos is. A mélyvízi homályhoz illő, amelyben még fölismerem itt történelmi múltunk hajóroncsait: egyebek között a díszes gályát, amivel Erzsébet királyné jött volt Apuliába. Távolabbról – a nápolyi Santa Chiarában – Róbert Károly síremlékét látom, meg Siket János váci püspök uramat, amint Nagy Lajos nevében épp követelőzik: Sant’ Ilario vidéke kell neki, s vajon mi végett? Himfi Benedek és Czudar Péter őméltósága átveszi a magyar királynak járó adót, az évi kétezer aranyat, amit későbben hétrét görnyedve nyújtottunk át a töröknek, megtízszerezve és megtetézve egy füstté lett állammal. A dózsepalotában fennhangon olvastatik a turini békekötés (1381) szigorú szövege: „Szól pedig e kötelezettsége Velencének örök időkre.” És a zárai béke szövege: „Dalmácia nem Velencét, hanem Lajost illeti meg.” Hasonlóképpen örök időkre. Akik ezt szó szerint értelmezték, fél évezred múltán is elsóhajtották, hogy a régi dicsőség folyvást késik az éji homályban.

Egy karcsapással odébb iszapos koponyák tízezreit látom. Az esztergomi érseket nagy sereg élén a Piave előtt, ahol apám is elsütötte az ágyúit. Telegdi Tamás jön 2500 lovassal, majd újra Lajos 20 000 nyerítő ménnel, s 1378-ban másik ötezerrel. Genova polgárai a Lidót ostromolják, s Carrara Ferenc a magyarokra panaszkodik: túl sokan jöttek meghalni, nincs elég hely a bárkákon. De mily szépen hangzik a valóság hangjaitól elszokott oligarcha-fülnek a térdeplő város kényszerígérete: „A gazdag Velence Magyarország adófizetője! A nagy király hosszú címébe Velencét is befoglalja. Ő fogja beiktatni a dózsét a Palazzo ducaléban, melynek ormán éppúgy, mint a Szent Márk téren, a magyar zászló leng.”

A falánk hódítás ily kedvező széljárásában bünteti Lajos horvát alattvalóit, s rekcumozza kegyetlenül a lázongó szerbeket; a jelenlétnek megannyi abszurd bizonylata; miközben a tatár porig égeti a székely falvakat s tízezreket hurcol örökös rabságba. Az „örök időkre” szóló szerződések mellett a távoli horizonton – potomságnak vélt veszedelmek között – a török főzte már nekünk s valamennyi Duna-völgyi népnek a feketelevest. Aminek felhörpöltetésében – a törököt jó pénzért, katonánként egy aranyért ellenünk szállítva – a maga módján Velence is segédkezet nyújtott. A szépen cifrázott, de valójában soha meg nem adott nyugati – és úgynevezett keresztény – segítséggel egyetemben. A múltra nézve mit sem ér, de jelen s jövő érdekében engedjük át magunk a káprázatnak: vajon miként alakul a sorsunk, ha magyarok, románok, szerbek, bolgárok, albánok összefogása a nándorfehérvári fellobbanás sorozataiban szilárdul meg százados időkre! Ha a közös bajban elcsitulnak, sőt jogaikra lelnek a különbözőségek, oly rengeteg későbbi örvütés indítékai, a szívós természetűek, a hetedíziglen mérgezők.)

 

Ezt már a Sóhajok Hídján mondom magamban. Illő helyen tehát: ítélet és végrehajtás két pontja között, a tökéletes – mert hisz egyedül önmagára utalt – reménység állapotában.

A fehér kövek hazavezettek.

Mihai bátyám óhaja, hogy fújjunk takarodót.

Lefekvés után még Nagy Lajossal társalkodom egy darabig, a nézeteimet is tisztázva: Sant’ Ilarióra nem tartok igényt. Ezt mindjárt írásba szeretném foglalni. A tévelygés leghatásosabb ellenszere az írásos elkötelezettség. Megfelelő árkus papír híján otthonról hozott jegyzetfüzetemet veszem elő. Valami olyasmit szeretnék belé írni, amivel egyben magamat is kézen fogva, gondolataimat kivezetném a múltnak e fölidézett csontvázvilágából. Szándékomat a város is erősíti: folytonos hívásait hallom. Az ablakom alatt gitár peng, konflis kocog, s fehérnépek helytelenkednek. A tüdőnek utolsó tartalékaival vánszorog a fúvószenekar; hajókürtök jelzik az új nászutas-rakományt: a világban meghordozott boldogságot. A Canale Grandén oly tehetségtelenül, hogy még csak kudarcra sincs kilátása, gondolás énekel. Gyermekkori citerás barátom – nyilván az otthoni falikép hatására – mindig is ide szeretett volna elszegődni gondolásnak. De mivel jobban énekel, itt rosszabbul ment volna sora; a hallgatóság nem figyel a canzonettára, hanem összebúvik csókolózni. Lehet-e megalázóbb állapot a tudatnál, hogy az ember nem egyéb ingerpótléknál a mások ölelkezésében? Az én mezőségi barátom szerencsére nem jutott el ide; kántor lett belőle. Így legalább az Isten hallgatja. Talán éppoly közönyösen, ahogy a harangóra üti most az éjfélt; a magasból, mintegy a semmiből jön ez a hang; abból az irányból, ahol Nagy Lajos zászlaja lengett. Amikor Veronába mentünk…

Mi ez a Verona? Kinek az írása füzetem következő lapján? S a továbbiakon is. Mint az üresnek vélt fülke, amely váratlanul megtelt utasokkal. Nézem, böngészem. Térden, talán sötétben odavetett kusza sorok. Valami görcsféle az emlékezet zsebkendőjén. Talán Verona ángyómról. De ez, ahogy a följegyzés mutatja, Trient közelében van, tehát Észak-Olaszországban, ángyóm pedig a Székely Jóska bátyám oldalán Pusztakamaráson.

„…1918. október elsején összeomlottunk. A királyné elárult bennünket, mivelhogy olasz rokonai voltak. Trientig vonultunk vissza, ahol azután fogságba kerültünk. Tiszteket akkor már nem láttunk. A barakk fedelét elvitte a srapnel, ott maradtunk az ég alatt, nézhettük a csillagokat. Sem onnan, sem másunnan felülről nem jött többé semmi parancs. Azt gondoltuk, hogy a földön járunk, de mi fegyvereken jártunk. Ami annak előtte a kezünkben volt, a lábunk alá került; mi hasonlóképpen a franciák és taliánok lába alá. Furcsa volt, hogy derékszíj nélkül, kigombolt köpenyben olyan könnyű volt a lépés, át a halál fölött – a halál árnyékába. Mivelhogy oda kerültünk. Az ágyúk hasukkal az égnek fordulva feküdtek a földön. Mikor Szebenben gyakorlatoztunk, tiszták, fényesek voltak. Hát amikor viszontláttam őket a fronton, nyakig sárosan, füstösen! Szegény ágyúk! Ők is megszenvedték a háborút. Vittek Veronába. Tudja, apám, hogy ott lakott Júlia? Nem hallott róla? Az egy szegény lány volt, aki végül megmérgezte magát az udvarlójával együtt, bizonyos Rómeo nevezetűvel. Isten nyugosztalja. Hisz magunk is naponta húszan haltunk meg tífuszban, míg a felcserek, mint a falakat, le nem meszeltek bennünket. Ez jutott eszembe kilencszázhúszban is, hogy hazakerültem. Jött a hatalomváltozás, micsoda meszelés kezdődött! Veronában egy lovat adtak a kezem alá, azzal hordtam a kenyeret. Gránátszalagból gyűrűt készítettünk, én árusítottam fennhangon kiabálva: inello, signorina! Karácsonykor egyik sátorból a másikba vonultunk: szabad-e kántálni? Nemes Betlehem kicsiny városába… Egyik katona sírt, a másik énekelt, a harmadik hörgött, haldokolt. Mondogattuk: szép karácsonyunk van! Nem lő senki sem. Néztük magunkban az otthoni havat, láttuk szemünk előtt a sok gyereket a pereces tarisnyával. Megjátszottuk, ami már sehol sem volt, se bennünk, sem odakint. Ilyenek voltunk akkor.”

Eddig tart az otthoni följegyzés. Apám hányattatásainak emléktöredéke. Egy csipetnyi abból a sóhegyből, amit el kell fogyasztanom. Félálomban is érzem: íze betölti a számat, végigszivárog egész testemen. Hányszor hallottam már ezt a történetet, amitől most apám karácsonyi sátra alatt alszom el, megfeledkezvén Velence fehér köveiről. Mert elvezettek ugyan idáig, de hazafelé már semmit se mutatnak. Gyermekded óhajjal, mesés jelekre gondolva, ösvényre hintett aranykását szeretnék álmodni. De hát az álom is tudja a magáét. Reggelre kelve észlelem: illúziók helyett a gyermekkori kavicsot rakta be a nyelvem alá, azon érdesen, ínyroncsoló-szögletesen, ahogy a kőtörő gép torkából kikerült. Csak a nyelvemmel együtt szabadulnék tőle. A szándékot pedig, hogy ezt a kavicsot mégis megpuhítom, átmentem az ébrenlét hátralévő óráiba.

Adria lánya pedig felejtse el Nagy Lajost, és öregedjék meg békében.