Római napok

Európába már az V. században betörtünk, bár igaz, hogy azok nem mi voltunk, hanem a hunok, Attilával, Bendegúz fiával. Velencében most is mutogatnak egy kőpadot: ezen üldögélt Attila. Nem tudom, ilyesmire volt-e ideje. Hacsak nem éppen Leó pápa könyörgő üzenetét várta.

Híres képén Carpaccio – a jelek szerint – mégis a magyaroknak tulajdonítja Szent Orsolya meggyilkolását.

 

– Nézd, miket műveltetek! – mondja Mihai Beniuc ugratólag, miközben Velencében az Accademia delle Belle Arti termeit nézegetjük.

Az apácákat szorongató vitézek ugyanis magyaros öltözetben helytelenkednek. Carpaccio majdnem ezer évvel később festette őket, II. Lajos korában. Fejünk fölött épp gyülekeztek Mohács fellegei. Hogy mi lett ebből, kellő időben értesültünk róla. Nyugat-Európa is valahogy olyanformán, mint mi szoktunk az ottani náthalázról, sovány pityókatermésről.

Beniuc vigasztal:

– Az újabb betöréseket az irodalom fegyvereivel kell elkövetni.

– Már elkövettük – mondom.

– Kivel?

Sorolom a szerzőket. Nincs tudomása róluk, bár jól ismeri a romániai magyar irodalmat. Sebaj, fontos, hogy betörtünk Európába. Saját házunkba tehát. Utóvégre mi is európaiak volnánk. A becsvágy azonban erről is hajlandó megfeledkezni, csak betörést jelezzen. Olyan irányzattal lehetőleg, amit Nyugaton régen elfeledtek. Vagy aminek kezdeti hagyománypukkasztó ábrázata lassanként komolyra, az emberiség sorsproblémáiban felelősre fordult. Ionescót már régen drámaíróként tartjuk számon, miközben lelkes újságírók a nyomdában fölcserélt sorok láttán még mindig ionescóit, vagyis szamárságot emlegetnek. Időnként azt is megtudjuk, miszerint van már Agatha Christie-nk, Dürrenmattunk, Graham Greene-ünk, Simenonunk; Chestertonról nem történt említés, mivel – ha igaz – őt még nem közölték folytatásokban a napilapok.

Rómában Ilie Constantin barátom elcipelt egy drámaíró özvegyéhez, ahol is kedvesen, borral, szendviccsel fogadtak, és megkérdezték: Sartre-ot miért nem vittük magunkkal, hallották, hogy a városban tartózkodik. Sajnos, midőn előadását a COMES-ben tartotta, épp lázam volt, a szállodában kellett feküdnöm. Hát akkor legalább Tvardovszkijt vihettük volna. Őt csak a reggelinél láttuk Szurkovval, Szimonovval. Barátom elfogadhatóan gagyog olaszul; így elsorolhatta, hogy magam is prózát írok, egyik novellám például megjelent tatárul. A háziasszony elismerőleg bólintott, sajnos, az utóbbi időben nem látogatja a könyvesboltokat. Aztán – próbaképpen – megkérdeztem:

– Van önöknek mostanság Dürrenmattjuk?

– Nincs. Dürrenmatt svájci.

– Hát Beckettjük?

– Az meg ír származású francia.

– De Graham Greene-jük csak van!

– Greene úr angol.

Szóval az sincs. Hát nekünk van – gondoltam magamban.

– Ezzel szemben van egy magyar nevű költőnk – nevetett föl a háziasszony. – Ungaretti!

A betörés eredményeit számba vettük a könyvesboltokban is. Néhány könyvcím a Via Venetón: Kama Sutra: Codice indiano dell’amore, Thomas Mann: Felix Krull, Sagan: Bonjour tristesse, Maupassant: Egy asszony élete, továbbá: A prostitúció története, Simenon-sorozat, Sartre, Silone, Goncsarov, Beauvoir, Dosztojevszkij. Zaharia Stancunak is itt kellene lennie valahol, de nem látom a Mezítláb olasz fordítását. Néhány hazai magyar könyvünk megjelent bolgárul meg csehül. Azokat sem látom.

– Vörösmarty – mondom.

A boltos kukkot sem ért a szavamból, de elmegy. Megnézi, majd visszajön látható szomorúsággal: nincs. Látom rajta: nem tudja, Vörösmarty cím-e vagy szerző.

– Le vieux tzigane! – vágom ki. – A nagy magyar költőnek ezt a versét tizenhat neves francia költő fordította versenyben, és a könyv rögtön elfogyott.

– Ezzel kellett volna kezdenie, uram. Hogy elfogyott.

– Valami más efféle?

Vállát vonogatja. Pedig Roger Richard lefordította franciára Az ember tragédiáját. Meg Rousselot is. Rousselot van, de Madách nélkül. Regény is van, az újfajta, erotikus képmellékletekkel. A könyvesbolt éjjel-nappal nyitva van. Az elárusítók kis szekereiket megrakva Sagannal és Simenonnal, bejárják és telekiabálják a mellékutcákat is. Ha nem vásárol senki: énekelnek.

 

Írói összejövetelünkön egyebek között épp erről esik szó: a kölcsönös fordításról. Nyugatnak e tekintetben nem lehet panasza. Azt is lefordítjuk, amit már csak a párizsi középiskolás diákok ásítoznak végig kötelező olvasmányként. Jól van ez így. Az nyer, aki fordít. Magára vessen, aki József Attilát, Arghezit vagy Adyt nem ismeri. A mi dolgunk, hogy önmagunkat teljesítsük ki, aminek nem feltétele a külső csinnadratta. Meg az sem, hogy némely sikerünket divatos nagyságok árnyékával fényesítsük. Azt is lehet szeretni, ami csak a mienk; amitől nem omladoznak Róma falai. Már csak azért is, mert sokszor gyanús az, amitől omladoznak. Marin Preda Moromete családja még nem kevesebb attól, hogy a párizsi kiadó az orrát húzogatta: kinek kell ma paraszti téma? Egyesek szerint legkevésbé a parasztnak. (Isten őrizz, hogy székelyt ajánlottunk volna!) Már szóba hoztam egyszer: ha Gionót, akinek húsába vágó paraszti élménye sosem volt, feleannyit ócsárolták volna, mint például Tamásit, a sznobság és a lapos proletkult szögei a zsákban maradhattak volna. Számolni kell persze a szög természetével is: vagy valami hasznos épületbe, vagy felebarátunk lába fejébe kívánkozik. Időközben a híres marseille-i ragyogása is megkopott, míg rangos alkotóinknak arra sem nyílott alkalmuk, hogy nemzetközi porondon legalább egy-két kudarcot valljanak. A szabályerősítő kivételek nem módosítanak az összképen. Itt, Nyugat könyvesboltjaiban, mégis fölszivárog bennem a tudat, miszerint úgynevezett elszigeteltségünk nem egyéb sajátos etikai kötöttségünknél; azt kell gyümölcsbe érlelnünk, amit az otthon földjének gyökérnyomása a törzsünkbe táplál. A boltosok, kereskedők naponta sátrat bonthatnak; aki írásra adta a fejét, a gyümölcsfákkal vállalt rokonságot; mozdulása csak a földdel együtt lehetséges. Egy kis utánérzéssel lazítani lehet a helyzeten; saját árnyékunkat azonban nem ugorhatjuk átal, mivel az az árnyék éppen a mi feladatunk.

Miközben e sorokat rovom, itt ülök az Európai Írói Közösség gyűléstermében. Vigorelli úr mellett az ősz Ungaretti, a falon balra Galileo Galilei, tőle jobbra vegyes nyelvű s még vegyesebb felfogású küldöttségek. Az ablakon át Viktor Emánuel lovas szobrot látni, a sarokban egy gyalogos rendőrt, aki minden jel szerint arra vigyáz, hogy esetleges rendetlenség ne támadjon. Távol áll tőlünk az ilyesmi. Némelyek a Krisztus-kereszt alatt cigarettáznak, szakállas festők – bársonykabátban, fapapucsban – a székre vetik a lábuk, fütyülnek, ha valaki hosszan beszél, s időnként valami üvegecskéből frissítőt spriccolnak egymás szájába. Látszólag könnyedén és gondtalanul hagyják el időnként a termet, mintegy keresztüllépve az elébük vetett problémákon. Szünetben Darvas Józseffel találkozom; súlyos betegségből lábadozva jött el Rómába, s látom rajta, hogy Michel Butor fenomenologikus kísérleteinek, a tapasztalaton túli világ kísértéseinek nincs hely a homloka ráncában. Meg-megbotló szívvel – így tűnődőben is – azt az életdarabkát vallatja, amelynek boldogságát – a mindig tovatűnő csodaszarvast – hajszolta egész életében. Akár román kollégám, Titus Popovici, aki esténként a szállodában mesél készülő regényéről; vagy az erőfeszítésről inkább, amivel társadalmi-történelmi igazságaink szikladarabjait próbálja felgörgetni a közérdeklődés terére. Ez a konokság villan Marin Preda ideges kacagásában is, miközben vörösbort iszunk, és makarónit eszünk egy kiskocsmában; az egzisztencialista magány felé hajózó eszmefuttatások után integetve, ebben az idegenségben is – vagy épp ezért – gyorsan egymásra találunk; az otthon külön kis égtája borul fölénk, s a kezdeti szívszorongató izgalom, a gyűjtögető mohóság érzése után már gyanítom, mit viszünk haza innen – újabb betörésünk eredményeképpen: azt, amit magunkkal hoztunk.

Naphosszat csellengtünk az Örök Városban. Éjfélekig gyalogoltunk, búvárkodtunk, arra törekedve, hogy ha már a jelenét amúgy sem tudjuk megragadni, legalább a múltjából hozzunk föl valamit útravalónak; egy-két élménygyöngyöt ifjúkorunk olvasmányélményeinek bugyrába.

Kezdetben egységesnek mutatkozó kis társaságunkat a változatos érdeklődés, valamint a pénztárcakülönbség, akár egy gránát, úgy széjjelvetette. A Prózaíró átrándult Párizsba; a Gallimard egy kis pünkösdi királysággal kecsegteti; a boldog Költő – akinek létöröme gyakran Don Quijote-i őrjöngéssé fajult – elment piros harisnyát vásárolni a feleségének; elutazott Sartre, meg sem nézhettem magamnak emberközelből, elszéledtek az íróküldöttségek Európa minden irányába. Marin Preda valahol a Via Venetón olcsóbb szállodára bukkant; a regényén dolgozott, talán a Moromete család második kötetén. Ablaka alatt sorakoztak a night-bárok, az amerikai óriás kocsik, megtömve milliomos matrónákkal és selyemfiúkkal; éjjel-nappal fényképeztették magukat az angol turisták, s színes, csalogató ernyők alatt sötéten rebbenő műszempillákkal és egyéb csábos eszközeikkel vidáman ténykedtek a lányok.

Preda reggelente felöltötte a munkakabátját, és hosszú órákat töltött a parasztjaival; szántani, vetni ment velük, tíz körömmel ásott a valahol megsejtett igazságuk után, s mire délben megszólalt Róma ezer harangja, már jött is vissza közénk tüskés hangulatban.

– Olyan komor vagy, mint Gyula pápa – évődtem vele. – Fogadni mernék, hogy megint lódöglés volt valamelyik parasztősödnél.

(Felejthetetlen ifjúkori remeke A ló című novellája. Florea Gheorghe szertartásosan agyonveri a szegény öreg párát, és mintha önmagát semmisítené meg: énekes madarak rebbennek széjjel a fejéből. A csendre emlékszem, ami a szívemben támadt.)

– Nem írok ünnepi ódákat! – kacagott, mint aki itt a világvárosban is a helyére verekedte magát, csontot-velőt rágó gondok közepébe. – Hát te kivel társalogsz itt? – vette célba gyatránál is silányabb olasz nyelvtudásomat. – Apádat legalább elhozhattad volna.

Szóba került, mondom, hogy európai körútra indulna anyámmal együtt, a dolog régóta esedékes, de van egy malacuk, karácsonyra hizlalják, és ha ilyen messzire eljönnek, nincs, aki ennie adjon.

Majd hozzátettem:

– Apám különben is megunta Rómát.

Újabb nyerítésszerű kacagás:

– Nagykövet volt?

– Ó, nem vállal ilyesmit! Kiküldetésben járt a Piavénál, meg kellett volna nyernie az első világháborút. Gondolom, hallottál róla.

– Ha jól emlékszem, arról az ügyről van szó, amit az öreg Piavénál elveszített – pukkant felém a válasz.

– Az még semmi – melegedtünk a játékba –, de apám is hadifogságba került, valahova ide Róma környékére, ahol egy öszvért adtak a keze alá. Azzal hordta a spagettit meg a szentjánoskenyeret.

– Hagyományos tehát az idejöveteled.

– De még mennyire! Mi magyarok nagyon szeretünk a világban csatangolni és hadifogságba kerülni. Persze, nem akárhol, hanem lehetőleg Austerlitznél, Varsóban, Galíciában. Így az idők folyamán rengeteg emlékünk gyülemlett föl. Apám például arra kért: Ha már úgyis arra jársz, nézz utána, te fiam, etetik-e még az öszvérekkel a szentjánoskenyeret.

– Menjünk inkább, fényképeztessük le magunkat a Capitoliumon – vetett véget Marin Preda a világháborús elmélkedésnek.

Apám emlékeit sehol sem találtam. Pedig ha jól meggondolom: az óhaja nem kacagni való. Az együttlét törvényeihez tartozik, hogy időnként látószöget – vagy éppen sorsot – cseréljünk egyik a másikkal. Apám húszéves szemével is nézve bizonyára többet látnék a kereszténység fővárosából; valami mást is: az előéletemet. Egy gyermekarcú tüzérkatonát, aki üszkös sebbel a fején ugyanott állingált, és a magasba bámult, ahol Stendhal is, Traján császár diadaloszlopa alatt.

A felvétel egészen jól sikerült. Valahova az égre kacagunk a Santa Maria Maggiore irányába. Ha netán az ittlétemet úgy keresné egyszer valaki, mint magam is az apám jánoskenyeres öszvéreit, legalább ez a pillanat tanúskodjék rólam.

Pénzünk fogytán N. Tertuliannal kiköltöztünk a Via del Corsó-beli szállodánkból. Valahol a Villa Borghese környékén, a hajdani Román Intézet elhagyott épületében jutottunk ingyen szálláshoz. Romantikus nyomor; omladozó falak, kísértetiesen kongó üres termek, bagolyhuhogás, síró ablaktáblák s a bejáratnál egy sanda szemű farkaskutya, kit úgy kerülgettünk alázatos illedelemmel, mint valami kápolnát. Egy-egy hatalmas kulccsal fölszerelve innen rohamoztuk, végül már dagadó lábakkal, a császárkor romjait, a reneszánsz istenes emlékeit, templomokat és katakombákat, mindent, amitől esténkint – vagy hajnalban – azzal a csalóka érzéssel omlottunk ágyba, hogy ha előre nem is: visszafelé meghosszabbítottuk az életünket. Bambinós Madonnákat nézegettünk a Borghese-galériában: Tiziano Vénusza előtt oly észrevétlenül – szinte megsemmisülten – múlt el az idő, amiként Caravaggio Szent Hieronymusa sem veszi észre karnyújtásnyi közelben a halál vigyorgását. Elkísértük Jézust – hányadszor! – az Olajfák Hegyére, s ott lábatlankodtunk a tömegben, míg egy Raffaello újra levétette a keresztről. Az effajta bolyongás a mitológiában akkor válik tanulságossá, midőn a szentséges homályból földereng előttünk művész és mecénás kegyes csalása: esendő emberi jelenlétük az égi seregekben; a mindenkori természetes törekvés, hogy belopják magukat – akár bolond flótásként is – Isten környezetébe. A jámbor katolikus imádságos arccal ejti le fejét a Szűzanya előtt, mit sem sejtve arról, hogy Veronese családtagjai néznek vissza rá, sőt a cselédlány is, félprofilból; hogy az erényes bibliai asszony az öreg Rubens ifjú felesége; hogy glóriás apostolok között kártyás, kutyaszívű Mediciek ájtatoskodnak; ó, önzetlen mecénások!

Be kár, gondoltam, hogy a reformáció oly zordan szakított a képzőművészettel. Igaz, hogy templomainak csupasz falai közül a menekülés könnyebb a szabad gondolkodás irányába; telt idomú Évák, gyönyörű Dávidok nem csábítanak vegyes érzelmű szemlélődésre. A második parancsolat azonban – ne csinálj magadnak faragott képet – a fürdővízzel a gyereket is kidobta. A pápák nem voltak oktalanok, mikor az ikonográfiát ügyük szolgálatába hajtották. Hasonlóképpen – más-más tartalommal – a mindenkori hatalmi rendszerek sem. Ne menjünk tovább.

A Tiberis partján az Angyalvár megejtő komorságában gyönyörködünk. Mennyi adógaras került ide – V. Sixtus pénzeszsákjaiba – csupán a Székelyföld áhítatából! Ez az egész bazilikavilág, fölmérhetetlen anyagi kincseivel: az emberiség kalákamunkája. Bizonyos értelemben a véletlen műve is, hogy keresztény őseink éppen itt kezdték felfalatni magukat az oroszlánokkal. Barátom, egy ihletett pillanatában, azt a merész elgondolását is megkockáztatta: mi történik, ha Pál apostol történetesen nem a rómabeliekhez, hanem – példának okáért – ludasi vagy épp marosvásárhelyi atyánkfiaihoz írja híres leveleit? Magam is felsóhajtottam. Ilyesmihez bizony sosem volt szerencsénk. Olyannyira, hogy magunk sem tudjuk, hol tartózkodtunk ez idő tájt. (Hát akkor az apostolok, szegény fejük, honnan tudhatták volna!)

A tréfa alján azért megülepedett némi keserűség is.

Dézsmakötelezettségi ügyben épp elég levelet kaptunk később a pápáktól vagy bécsi császároktól. Ki tudná számba venni, mennyi verejtékünk épült bele idegen metropolisokba! Bécsben, Mária Terézia szobrának árnyékában, de még a képtárban is, ránk telepszik az évszázados kiszipolyozottság érzése.

Magányos nézőként gyakran behúzódtam a Colosseum császári páholyába; szerelmespárok viháncolása és macskanyávogás közepette próbáltam fülembe idézni az ötvenezernyi nézősereg moraját, egy gladiátori küzdelem premierhangulatát. Pénzemet hajítottam magam is a Fontana di Trevi medencéjébe, és elhittem egy pillanatig, hogy csakis ezen múlik a visszatérésem lehetősége. Néhány száz líra ellenében megcsodáltam a vatikáni palotát, a Belvederét, a híres Loggiákat, az őrségváltó lándzsás maskarákat; pihenésképpen a pápa lakosztályának ablaka alatt ácsorgó tömeghez csatlakoztam, nem a leghívebb katolikus lelkiismerettel; eszembe jutott ugyanis, hogy Kálvin János bátyám biztatására mi rengeteg borsot törtünk Genfből Róma orra alá. Egy szakállas, bicegő férfiú éppen úgy nézett ki, mint Loyolai Ignác, feltűnően nézegetett engem, korbács is volt a kezében, de végül ama békés szándékát közölte velem, hogy elvinne a városba fiákerezni. „Olyan lovam van, signor, mint az Emánuelé.”

A székesegyház épp zárva volt akkor; alkalmi autóval lerándulhattunk Nápolyba, majd tovább Pompejibe, ötszáz líráért végigborzongani a Vezúv áldozatainak megkövesedett látványát; a híres katonát, valamint egy hűséges házőrző ebet is üvegvitrin alatt. Kötésig gázoltunk a mulandóság tanulságaiban. Elidőztünk bizonyos Loreto Tiburtino szökőkutas, oszlopcsarnokos házában, majd egy másikban is, amit szegény pompejiek a testi örömök gyakorlása végett építettek. Ugyancsak tanulságos volt, hogy midőn az élelmes kultúrkalauz – rendkívüli élményre csábító arckifejezéssel s a nőket szigorúan félretessékelve – külön díjazás ellenében felajánlotta néhány korabeli szeretkezési módozat megtekintését, akkor épp egy női turistacsapat volt jelen, és a megkülönböztetés miatt kicsi híján elpáholta az erényes kultúrkalauzt. „Egyenjogúság van! Égalité!” – kiáltotta egy svéd lány harciasan. Aztán, hogy a signorinák számára továbbra is tilos maradt a bemenet, azok egy miniszoknyás Lüszisztraté vezetésével hátrakerültek a romház külső sarkára, ahol egymást kölcsönösen felemelve kémleltek befelé egy nagy hasadékon. Mint később kiderült: eljövetelünk után a kultúrkalauz őket is beengedte dupla borravalóért. Magunktól is rájöhettünk volna, hogy a női erény értékesebb.

 

Rómába visszakerülve sikerült fölgyalogolnom a Szent Péter-székesegyház kupolájának szédítő magas kőerkélyére. Régi és megmagyarázhatatlan vágyamat teljesítettem ezzel. A szent város ott dübörgött, hörgött, kongatta harangjait körös-körül, füstbe és távolabb kék párába veszve. Ahol pihentem, a kőpárkányon, talán hajtűvel karcolva, naplószerű följegyzés volt olvasható francia nyelven: „Itt ült Kowlecyk Polszka négytől nyolc óráig.”

És vajon mire gondolt ez idő alatt?

Lehetséges, hogy akár magam is: fáradságos felmenetelének az értelmét kereste…