Egy állítólagosan szomorú és magányos ember, aki Európa diktátoraként is kopott sarkú katonai csizmát viselt, hozzávetőlegesen hatmillió zsidót gázosított el, lövetett agyon és dobatott meszesgödörbe a halál változatos nemeivel.
Hatmillióból százhuszonhatan nyugszanak e helyen, ahol most juhok legelésznek, szarkák cseregnek, és piros bogyóit hirdeti a csipkebokor. Puszta hely; egyetlen ház a közelben, ahol a völgy katlanszerűleg az erdő aljába torkollik. A ház ablakából épp odalátni a tett színhelyére. Az árok, amit fasiszta magyar csendőrtisztek a közeli Sármásról átvezényelt áldozataikkal ásattak, mély nem lehetett; nyomát sem látom. Sietős volt a visszavonulás. A sebtiben elkapartak keze-lába, némelyiknek a fél arca takaratlan maradt. Az oszlásnak indult tetemek bűze néhány nap múlva a faluig érzett. Pusztakamarás ide két kilométer; délkeleti irányban Kissármás ugyanannyi. A két falu közötti dombvonulat sörénye: a Sóskút csenevész erdeje meg egy kis mérges akácos. A Csukás-tónak nevezett völgy torkolata – akkor még kaszáló volt, ma szántóterület – amolyan vadváltó hely; a menekülő gyilkosok siettükben is körülnézelődtek. A két falu tekintete nem ér el idáig; a gépfegyver hangját elnyelte az erdő. Közel az országút is – kétszáz méternyire –, tehát a kiszállás nem volt fáradságos. Egyetlen tanú ennek a háznak az ablaka lehetett; nem tudom, azon a hajnalon kinézett-e valaki rajta.
Későbben ügyészek kérdezték: hallottuk-e a lövéseket? Jómagam akkortájt Ombuzon voltam – a negyedik faluban – nagynénémnél; egy tyúkketrec mögött hasalva számoltam a becsapódó ágyúlövedékeket. A Magyar utcabeli férfiakat kivezényelték a hullákat kiásni. Egy idegen fegyveres ember apámat is elészólította, majd anyámnak intett a fejével, valamint a puskacsővel: „Maga is!” Anyám egy pillanatra megdermedt, s mint minden fölszólításra, kapkodta máris a pampóit, bogra kötötte a kendőjét, majd sírva fakadt: „Istenem, halottat én még sohasem ástam!”
Ismerős arcokat vetett ki a kapa. Valamikor egy-egy cérnaboltban, fűszerüzletben ezek a szétesett arcok reánk mosolyogtak. Apám ma is borzongva emlékezik: „Rettenetes látvány volt.”
A hullákat sorba rakták, majd a szemközti legelőn temették el, a Kemence nevezetű határrész domboldalába. Kőhajításnyira két hold földünk volt; nyaranta kukoricát kapáltunk. Déli alvás helyett árnyék hiányában, a táj sivárságával küszködtem. Könyökömre támaszkodva hallgattam a láthatatlan bogárvilág egyhangú zümmögését; a látóhatár felhőiben reménykedtem, egy váratlan záporesőben, égzengésben, amitől anyám is felriad a feje fölé csomózott kukoricaszálak árnyékából. Ez volt az egyetlen lehetséges Esemény a nagy szunnyatagságban. S akkor minden átmenet nélkül mehettünk holtakat kiásni. Beköszöntött az Esemény. Szemközt csordakút van, fennebb rókalyukas, suvadásos martok. A hely szűkebb meghatározása: Ördögség. Nagyapám arról mesélt, hogy a szakadékokban éjfélkor kénköves tüzek égnek, fehér ruhás kísértetek vijjognak. Az erdőből kizúduló szelek ugyanis itt e puszta ökörlegelőn csapnak össze az északi légáramlatokkal.
Azóta, hogy az időnek mintegy ujjaintésére – vagy annál is észrevétlenebb szemöldökrebbenésére – vadonatúj temető költözött ide, mintha megszűntek volna az Ördögséghez fűződő babonás hiedelmek. Elmúltak egy korszak eseménytelenségével. A kupán vágott paraszti fejekből pajzán ördögfiak és göndör hajú angyalkák rebbentek széjjel.
Új legendája támadt a tájnak.
Olyasféle tanulsággal, amely nem balladából, hanem tölténytárból vágott a Mezőség tudatába. A fajgyűlölet torkolattüze kezdetben éppoly távoli és ellenőrizhetetlen Rém volt, akár a Vezúv vagy a hétfejű sárkány. Hogy mégse túlozzunk: a nacionalizmus változatos feketeleveseit annak előtte is naponta fölkanalaztuk. Úgyszólván az étrendünkhöz tartozott. Nagyobb adagokban a történelmi sorsfordulók adagolták; kortyonként a miazmás hétköznapok diktálták belénk egy-egy bokán rúgás, szájba tömés vagy ártatlannak tűnő megbélyegző kifejezés kíséretében. 1944 őszutóján a sóskúti erdőcskéből a megkülönböztetés elve – végső megnyilatkozási formájában – egész temetőnyi áldozattal, hullabűzfelhőben lépett ki a szemünk elé s rakta föl az oldalra fehér sírköveit.
A kőkerítés mentén juhok legelésznek. A bojtárgyerek a vasajtó küszöbén ül, s mint a népdalban: a botjával játszik. Egyszer egy költővel ültem itt; ő is magányos volt, szavakkal játszott. Egymástól távol eső fogalmakat keresztezett; roppantul tetszett neki, hogy ellentétes tartalmaik miként vicsorognak egymásra. A vicsorgás már viszonyulást jelez, mondtam. Ez inkább kavicsjáték. Találomra fölszedtünk a porból öt kavicsot; egyszer egyet, majd kettőt, hármat kell a levegőbe dobigálni, miközben a földön maradottakat is ügyesen a markunkba emeljük. Ez lenne hát a szellem megváltása az aktivizmus bilincseitől. Költő barátom keserű pillantást vetett a zsidó temetőre, majd így szólt: „A gigantikus erőszak századában a szavak elveszítették társadalmi szerepüket. Vezesd elő nekem azt a költőt, aki mindezt megakadályozhatta volna.” A költőt nem találtam.
De mégis!
Itt, a csipkebokor tövében üldögéltem egyszer Balla Karcsival. Őt, a Gestapo ügyetlensége vagy saját szemfülessége folytán, nem deportálták. A bevagonírozásnál mégis önként jelentkezett, hogy Dachau vagy Auschwitz felé menet a menyasszonyát valamiképpen kiszabadítsa. Úgyszólván a fogaival rágott menekvést nyújtó nyílást a kocsi padozatába. A kockázat nem járt eredménnyel. Menyasszonyát és anyját is elhurcolták a nyilasok. Annyi tanulság ragadt meg benne, tán fölös fájdalomként, hogy abból a kockázatból – ha író akar lenni – a szavakra is rá kell ruházni valamit. Még a kötőjelekre is. Ilyen indulattal gyürkőzött neki a prózának. Síneket akart fölszaggatni vele egy vonat előtt, amely visszavonhatatlanul befutott rendeltetési helyére. Nem vállalta a sértődött bohém szerepét, jól tudván, hogy minden kavicsjátékosban ott lakozik a politika hónaljában kényelmesen pipázgató akadémikus is.
Itt, a Sóskúti-erdő mellett, arról mesélt nekem, hogy Auschwitzban a krematóriumok helyén hatalmas, fekete rózsák nyílnak. Oda szeretett volna elutazni, hogy anyjáról valamilyen tárgyi emléket hozzon. Egy szál rózsát legalább.
Varsó. Világifjúsági találkozó. Olyasfajta vállalkozás ez is, akár a költészeté: a fegyvertelenség haditénye. Versrímmel, virággal, táncmozdulatokkal az atomágyúk ellen. Egy szkeptikus angol diák ezt így fogalmazta meg: a világot nem a nemzeti viselet és a folklór tartja egyensúlyban, hanem a felhalmozott robbanóanyag. De száztizennégy nemzet fiainak jelenléte: az emberi valóság része, tehát az egyensúlyé is. Sajátos értelemben persze. Képzeljünk el ötszázezer Lüszisztratét, aki azzal a gondolattal játszik Varsóban, hogy beleszólhat a világpolitikába: önmagától vonja meg korunk legpusztítóbb erejű kábítószerét: a kiszolgáltatottság tudatát. Színes lampionok és tűzijátékok fényében a szabadság káprázatát éli; egyebek között, hogy nem rabja saját előítéleteinek. Nincs erős és gyenge, semmi besorolás, hanem kinek-kinek a saját helyzete van, bőre, szájtartása és emberi-egyéni vagy közösségi immanenciája. A kölcsönös tisztelet valóságos kultuszában, mint újfajta passiójátékot, az emberiség aranykorát próbálgatjuk. Olyanok vagyunk, mint Picasso híres galambja. A személyi jelentéktelenségből szimbólumokká növünk, valahányszor az utcákon
felvonulunk. Egy romház tövében félszáznyi nemzet kőművesei iskolát építenek a varsói gyermekeknek, emlékképpen, hogy itt jártak, és tele volt a szívük jóakarattal. A mérőón, a vakolókanál univerzális nyelvén beszélnek; órák alatt nőnek fel a falak, valóságos bábeli harmóniában. A zűrzavar, a hírhedett ugyanis – némileg ellentétben a bibliai történettel –, akkor támadt, amidőn valamelyik Náthán, a munkát félbehagyva, azt kezdte firtatni, hogy a malter, a gerendavég melyik törzs nyelvén húzassék föl a magasba. A természetes különbözőségek megszüntetésének kérdésfelvetése mindenkor oda üt, ahova nem kellene, a közös óhaj felé. Vita nélkül, a szerszámok nyelvén emelkedik ez a miniatűr babiloni torony, amit azután kellő áhítattal körültáncolnak a kőművesek.
A további programlehetőség szinte profánul hangzik: lányok napja, táncverseny, zsákfutás, karnevál és – kirándulás Auschwitzba.
A magam részéről ez utóbbit választom: négymillió ember halálának a színhelyét. Este indulunk vonattal; kora reggel már ott állhatok a száznyolcvan hektárnyi táborterület főkapujában, az őrtorony alatt. Egyetlen vak szeme van a toronynak: a hatalmas reflektorlámpa. A vasúti sínek rozsdásak. Paradox módon: a béke rozsdája. Lakóház sehol a közelben, a táj mintegy kozmikus pernyétől befújtan, északian komor; történelmi zárkózottságában, úgy sejtem, nehéz megközelíteni. Teuton hangulata van.
Mit látok első körülpillantásra? Kéményerdőt, fekete barakktábort, kavicsos ösvényeket, szögesdrót kerítést. E néhány kellék túlságosan kevés ahhoz, hogy belelássunk a hajdani pokol mélyébe. Egy Vergilius kellene most ide. Az olvasmányaimból ismert Szörny úgy hever most itt, veszélytelenül, akár egy elejtett ősállat. Meg lehet érinteni az agyarát, csülkeit, besétálhatunk a kihűlt gyomrába. Jónás utazása a cethal hasában ennek valaminő elősejtelme lehetett. Költői, szinte mulatságos kaland; a megváltás ígéreteként értelmezve: szinte vigasztaló fabula. Ami itt négy esztendő alatt (1940–44) lezajlott: arra nincs látomás János Jelenéseiben sem. Biblikus méretű legendaköre föltehetőleg ezután fog kialakulni. A XX. századnak e nagyrészt titokban lezajlott drámája összegezőre vár. Addig itt valaki szájmuzsikán játszik.
Idegesít az idegenvezető fesztelen magyarázata, mutogatása: ez itt, kérem, egy akasztófa. Lemaradok a tömegből, úgy érzem, itt csak őgyelegni lehet. A lélek hol kifelé, hol befelé nézelődik. Mibe fogóddzék? Mindez azután történt, hogy Ady meghirdette a nacionalizmus alkonyát. Szabad-e a történelmet a költők megítélésére bízni? A valóságra kivetett álomhálóik hányszor összeszakadtak még azután is, hogy itt Auschwitzban kihűltek a krematóriumok kemencéi! A tapasztalat, miszerint a század legkisebb őrmestere érvényesebb társadalmi hatáskörrel rendelkezik a század legnagyobb költőjénél is, Európa-szerte meghozta a maga reakcióját. A félrevágott babarongy – ám lássa a társadalom, mire viszi nélkülünk! – nem pusztán a bohém sértődöttség jele. A tehetetlenség lázongása is. A visszautasított érthetőség helyén törvényszerűleg ül meg a homály, aminek a mélyén egy vadzseni közli velünk szüntelen, hogy nem lát semmit, nem ért semmit a világból. Mihelyt megértene valamit, kérdőjel formájában odébáll a homályával. Legföljebb akkor ocsúdik föl, mikor a hatalom berendeli szenet hordani. De vajon csak az ő homályáról beszélhetünk? Mennyivel sűrűbb néha a valóság ködtengere! Itt a
példa rá a vitrin mögött: a sárga csillaggal megbélyegzett asszony – a riadalmát örök jóhiszeműségbe bugyolálva – elhozta ide az almareszelőt, a kötőtűt, gyapjúgomolyagját.
Egy mellénykét szeretett volna itt befejezni az unokájának.
Az úgynevezett mintaláger udvarán, ahol a deportáltak számbavételét tartották a kicipelt halottakkal együtt, hatalmas, feketére mázolt akasztófa látható. Kampói után ítélve tizenöt „férőhelyes”. Odébb, két vörös téglás épület között egy másik kivégzőhely: a golyóra ítélteké. A földnek itt alvadtvér-színe van. A fal mentén betoncsatornát húztak az elfolyó friss vérnek. Mi mindennel össze nem békül a Rend és Tisztaság fogalma! Meg a jó Ízlés, a Stílus. Az épen maradt krematórium csinos villaház benyomását kelti. Az előterében gonddal kiképzett virágoskertecske, karcsú oszlopokkal, görögös vázákkal. Az ablakon kovácsoltvas rács, finom hajlításban. Az ember azt gondolná: a Bach család muzsikál odabent. Első helyiség: a vetkőzőszoba. Természetesen a fürdés végett. Az emberek törülközőt, szappant hoztak magukkal. Innen az ajtó egyenest a gázkamrába nyílik. Négyzet alakú, ablaktalan, szürke terem, egyetlen kis nyílással fönt a mennyezeten. A Cyklon-B jelzésű gázdobozok tartalmát azon szórták befelé. Az emberek fölnéztek a vízcsapok után, majd harminc perc alatt a fulladás laokoóni vonaglásaival létrehozták a hírhedett halálgúlát, amelynek hegyében a
legszívósabbak, a harmincadik percig küzdők foglaltak helyet.
Egy kémlelőnyíláson mindezt kívülről nézhették végig a fürdőmesterek.
A gázkamrából az égetőkemencék előterébe nyílik egy ajtó. Két pár sín vezet a kemencék szájáig; itt rostokolnak most is a hullaszállító kocsik.
Mindezt ezernyi változatban közölte velünk a lágerirodalom. A téma nincs kimerítve. Semprun remek könyve – A nagy utazás – tudomásom szerint az eddigi legsikerültebb vállalkozás az összegezés irányába. De még mindig hallom a szájmuzsika hangját. Nadrágos lányok, hosszú hajú fiúk – húszévesek – viháncolnak az akasztófa körül, amelyre Rudolf Hess urat is fölhúzták végül. Úgy látszik, az is az emberi természethez tartozik, hogy egy tömeggyilkosságon hamarább túlteszi magát, mint egy kocsmai sértésen.
Az Auschwitz helyére tervezett Himmlerstadt makettje. Építészetileg remekül megkonstruált új német város lett volna; ipari település különleges rendeltetéssel. Egy hatalmas vegyi üzem nyersanyagát az a sokmilliós embertömeg biztosította volna, amelyet Hitler a Mein Kampf 732. oldalán kiirtásra irányzott elő: az alacsonyabb rendűnek minősített nemzetek sora.
A maketten az üzem körül elhelyezett krematóriumok is láthatók. Továbbá zöldövezet, játszóterek, művelődési otthon stb. A fogalmaknak ugyanaz a békés keveredése. Akár az embereké. Eszembe jut, hogy a házunkba beszállásolt német altisztek egyike öcsémet naponta csokoládéval traktálta, tréfás dalokat énekelt, és parittyát készített a nadrágtartójából.
Lázadás nem volt itt, kérem? A heves ifjúi kérdésre a tolmács keserűen elmosolyodik. Ő maga is itt töltött néhány hónapot. Persze hogy volt. De nem oly látványos, ahogyan a romantikus elme képzelné. A lázadáshoz egyebek között vétségi lehetőség szükségeltetik: üzenetváltás, valamelyes mozgási szabadság és a zsebben legalább egy drótvágó olló. S ez még mindig csupán a vétség. Aminek számtalan a büntetési módozata. Soroljunk föl néhányat. Kikötés szöges dróttal, megkorbácsoltatás, homokhordás zsebben, állózárka. Ezek mind a szerencsés megmenekülés formái. A Smierci-blokk pincéjében egy 80×80 centiméteres belvilágú, két méter magas, kéményszerű építmény látható. Négykézláb ereszkedem, úgy jutok be magam is a belsejébe. Koromsötétség. A levegő közvetett módon áramlik befelé, valamely zegzugos csatornán. Négy személyt szoktak ide beállítani egy mosdótál köré, aminek az értelmét nem látom. A büntetését egy-egy német káplár is itt töltötte néha. A sújtási szándék föltehetőleg az volt, hogy órákon át, testközelben zsidó, magyar, francia, orosz kommunistával kellett egy levegőt szívnia. Annyi előjoga volt
csupán, hogy oxigénhiány esetén vagy ennek föltételezése alapján a káplár – zárkatársainak egyikét megfojthatta.
Egy asztalszerű emelvényt is mutatnak; ha valaki megszökött, annak a hátramaradott családtagjait kivégzés előtt ide állították ki közszemlére. Ha magányos volt a szökevény: találomra kiszemelt tíz lágertársa került bitófára. A sorsa ellen föllázadt ember, esetleges szerencsés futtából visszatekintve, nyomában csaholó farkaskutyákat láthatott s tíz árnyat a bitón: saját ellene fordult szándékát.
Mi maradt még?
Tizenhatmillió pár cipő, egy vagon szemüveg, bőröndhegyek, női haj tonnaszámra. Szőke és barna hajfonatok, simák, hullámosak, selymesek, vastag szálúak, bronzvörösek és koromfeketék. Egy kislánynak tőből levágott, kék szalagos varkocsa. Megragadom, a szőke fejecske kacagva ellenkezik, majd hirtelen felém fordul, s két pufók kéz markol a hajamba: „Hagyj engem, ne macerálj!” A kislány – Éva – futásnak eredt, bemenekült a sütőkemencébe. Nem akart onnan kijönni, azt mondta, jó kenyérillat van. Csupa korom volt, amikor az anyja kizavarta. Mosdás, csomagolás, indulásra készen a lószekér. Összecsődült az utca népe: hova viszik Manó úrékat? Ó, csak ide a közelbe, népszámlálás végett. Nemsokára visszatérnek. Vitték a fűszeresbolt maradványait, a kötőtűket, az almareszelőt. Manó úr, aki engem – valahányszor egy tojással egy pakli dohányért megjelentem – következetesen kisasszonynak szólított, két szem cukorkát nyomott a markomba. Ezúttal nem kellett tojást adnom érte. A gyerekek – Jajnala, Bubala, Gittala, Éva – a nagy utazás várható izgalmainak pírjával az arcukon sorra elbúcsúztak tőlünk. „Hát szervusz, Éva!” Nagyosan kezet fogtunk, majd félszegen megcsókoltuk egymást. Egy porceláncsésze darabokra törött a földön. Mikor a
szekér elment, összeszedegettem a színes cserepeket. Egyiken madár volt: a gyermekkorom.
A sokszínű hajtengert vitrin mögött őrzik.
Ahogy nézzük: arcunk visszatükröződik az üvegen.
Mintegy víz alól rántom föl a fejem; eszembe jutott a Balla Karcsinak tett ígéretem. Egy magányos ember után indulok; Rudinak hívják, budapesti barátom. Inkább a földet nézi, mint a múzeumot; az anyját égették el itt. Ő vezet el engem egy lerombolt krematórium helyére, ahol a nagy fekete rózsák nyílnak. Leszakítok kettőt, a zsebkendőmbe csomagolom. Alaposan szemügyre veszem a porhanyós, kövér földet, a fűféléket és másfajta virágokat. Ígéretem van rá, hogy amit lehet, helyette is mindent számba veszek.
Most és mindörökké.
Balla Karcsit, mire a hosszú úton megszáradt rózsákat átadhattam volna neki, elvitte a rák.
Valóság és írás között hogyan támad a szakadék?
Némi magyarázatot nyújt rá egy fényképmásolatban felnagyított levél. Az egyik terem falán olvasható: „Liebe Mutter, ich bin gesund, und fühle mich gut…” Kedves édesanyám, tudatom, hogy egészséges vagyok, és jól érzem magam.
A levél sarkában a lágerparancsnokság közvélemény-alakító osztályának pecsétje látható: ELLENŐRIZVE.