Tonnás hegyibeszéd

Nemcsak a műve: Farkaslakán a két cserefa között maga Áron is az útba van letéve. Nem a fölösleges és hányódó kövek módjára persze, hanem illendőképpen és szükség szerint is – elkerülhetetlenül. Mint akármifajta Maradandóság. Utolsó és legszemélyesebb kívánsága – hogy teste ide hozassék –, kézjegyével s a halál pecsétjével hitelesítve, épp ezen az úton, Székelyudvarhely kapujában találkozott a mi keserves kívánságunkkal.

Az ilyesmi megeshet véletlenségből is. Áron, amilyen hinduhallgatag volt, végrendelkező szavaiból – a temető-metropolisok káprázatában – kihagyhatta volna a szülőfalu nevét. Az ordas fogalom bölcsőmelegét – mint annyiszor a mi szívünkben is – lehűthette volna a félreesettség magánya. Nevünket a nagyvilág a Nyikó mentén nemigen keresi. Annyi baj legyen; amúgy sem ért hozzánk. A dolgaink pedig éppoly bensőségesek, akár az Áron gondja volt. A nyugvóhely esetlegessége így társul ahhoz, ami reánk nézve törvényszerű: felvértezni magunk az örökséggel, mit a legnagyobbak az utunkba letettek. Köztük Tamási Áron is.

 

Még éltében vele jártam itt először; annak előtte nem ismertem Farkaslakát, legalábbis nem a valóságosat, hanem a költőit, az álombelit, amelynek sanyarú sorsából új mítoszként világlott föl a megmaradás etikája: pusztító erők szorításában az ábeli túlvészelés sikoly-kacagása; ez a megjátszott könnyedségében, örökös talpraugrásában is görcsös, véres körmű visszakapaszkodás a meglódult földre, „mely nemigen nyugszik sehol, hanem változatos hullámokban vonul egészen a Kárpátok faláig, sőt nemegyszer nagy hegyeket viharzik az égre fel”. Az erdőrengeteges havasokat persze, meg a szarvasokat és színes tollú madarakat, a költő szava hozta ide a közelbe, kinek-kinek az ablaka alá.

Majdnemhogy csalogatásképpen.

Hiszen a táj, ahol a Bölcső és bagoly vándora vidám mezőket és honosságot ígér: inkább szegényes, mint pompázatos. Az annyiszor megénekelt szép ruha rajta: vigasztaló ráadás, egy tündéri kéz otthonteremtő babusgatása a mindenkori ki- és elvándorló szándék enyhítése végett.

 

(E kényszerű szándéknak egyetlen fodrára vessünk csak pillantást Koós Ferenc atyánkfia emlékezetével. Önéletírása szerint, amelyet Beke György hozott nemrég napvilágra, 1815-ben már református egyház működött Bukarestben; alapítója szőkefalvi Sükei Imre, aki az oda vetődött híveknek már csak sereghajtója lehetett; a Dîmbovita partján mintegy elébük szaladva csattogtatta meg Isten igéjét, hogy nagy és keserves lendületükben a Dunát is átal ne ússzák valamiképpen. S mi mindent meg nem tett még értük! S az ábeli bolyongásnak micsoda elevenségével! Egy kis „kollekta” végett – nyugodtan nevezhetjük alamizsnának – bejárta Erdélyt, Magyarországot, még Konstantinápolyt is, aminek eredményeképpen 2650 piaszterért parókiát épített, majd később fatornyos templomot, tanítói lakot és iskolát emelt – zsoltáros gátat a diaszpóra elé. Diaszpóra? A fogalom mintha túlságosan szemérmes és finomkodó lenne; Sólem Áléhemmel, rövidebben s találóbban, nevezzük inkább gólesznek. Szaporodó híveinek láttán az öreg Sükei Imre isten hozta helyett ezt is elmondhatta volna: benne vagyunk nyakig a góleszben.)

 

Ne szóljunk most – hisz annyian megírták – az amerikás székelyekről, kik az ottani magyarságot kerek egymillióra szaporították. Ábel, amidőn a hűség és szegénység zászlajával hazatért onnan, mintha koporsóba nézett volna vissza. Nem épp idillikus fogantatású háttal a kedve sem, amivel a szülőföld bölcsőjére virágokat kezd mintázni.

Ágnes nénjével szilvapálinkát ittunk, szalonnáztunk, mesélgettünk. Vagyis az otthoniak vették számba az életüket, mi leginkább hallgattuk őket; Áron fenséges, de éber nyugalommal, aminek rianásait – ha keserűségbe fordult a szó – a mókustermészetű szemöldökével jelezte, jómagam pedig, a farkaslakiakkal egyazon fazékban főzetve, csöndes zubogással, gőzfelhőket vetve. Ilyenformán: „Hát maguk ezt mért tűrték el?” „Akkor tehát ennek is utána kellene nézni” – nyújtotta felém Áron a kicsi szék gondját is, sánta unokaöccsének panaszát, miszerint az ülőalkalmatosságok készítéséhez nincsen iparengedélye. Ezt én – későbben – változatos instálásokkal a tartományi szerveknél megszereztem neki, amiből azután újabb galiba támadt: egy kisebbfajta gólesz, ide-oda vándorlás a szomszédos tartományokban, míg egyszer valahol Keresztúr tájékán elakadt a vállalkozás. Egy őrmester csapott le rá és a szállítmányra.

– Minek a sok kicsi szék?

– Hát ülni…

– Eltalálta, mert én magát most leültetem, legalább kilenc hónapra.

A székeket elkobozták, s a farkaslakiak lóhalálában Áronnak újabb üzenetét hozták, hogy az iparengedélyhez próbálnám meg visszaszerezni most már a mester szabadságát is. Újabb lótás-futás, majd azután a nagy ijedelemre másfajta, szerényebb vállalkozás tervét borítottuk: készítsen inkább a farkaslakiaknak ablakkeretet, madáretetőt, abból tán nem lesz baj.

Odakint rigó szólt az ághegyen, s idebent a deszkává lett fenyőfa – a poézisből sorsba váltó természet – várta szavunkat. Az íróit. Aminek Áron a módját – a maradandót – mindig megtalálta. A mindenkoron elkobzott kicsiszékek deszkaanyagából ácsolta magának Jákob létráját – már a húszas években is – olyan magaslatok felé, ahol a népsorsban küszködő gond a szabadságot vélte megtalálni.

 

Farkaslaki napjaiban a mezei bogarak, pillangók életét is tanulmányozta; ki tudja mihez kellett az neki. Bizonyos, hogy nem holmi négykézláb járó füvészhajlam dolgozott benne. Naplója szerint – aminek feldolgozását, kiadatását Timár Mátétól várjuk mihamarabb – figyelmét e röpdöső lények szárnya kötötte le; a bokáig érő mikrokozmoszban saját szárnyas természete, amivel nem egy bírálójának oly sok fölösleges gondot okozott. (Okoz mai napig is olyasféle aggodalomként, miszerint talán érdemén felül értékelnők őt. Istenem! Az irodalom nem óvodai közétkeztetés, ahol is a kicsik joggal bömbölhetnek, hogy zsemlekásaadagjuk keszegebb a nagyobbakénál.)

Más alkalommal, egy nyári napon elballagtunk a temetőbe is. Leróttuk kegyeletünket az ősök sírjánál. A szándék s az indulás, Áron hunyorgó nézelődése: a már ismerős életműnek volt rendes folytatása. Mint minden igazi alkotó: az életét ringatta bele mindig az írásba; erős szenvedélyét, hogy történelmi kényszerűségeiben és vágyaiban diaszpórára hajlandósult népének kötőanyagává legyen. S nem valahol a társadalmi ellentétek fölött, hanem az életnek azon a szintjén, ahol Ábel a szegények zászlaját felvette.

 

A két cserefa alatt is megálltunk.

Akkor még kerítés volt e helyen; átalugorható akadály. Épp ahol most a sírja van. S ahonnan most már valóságos bekötőút vezet az aszfaltos főútig. Két esztendeje még csak ösvény volt, nem is egyenes, hanem füvek közt bolyongó, akár a bizonytalanság érzése, amellyel műveinek hazai kiadása elkezdődött.

Ami pedig ezt a sírhoz vezető utat leginkább megnyomta: egy valóságos mennykő volt. Szervátiusz Jenő – akit én magamban, tekintetének konok szomorúsága miatt Michelangelóhoz hasonlítok – a mennykövet trachitnak nevezi. A mélységbeli tömör kőzetek kilenctonnás darabja. Visszavágó, dühös természetével összetörte már a szobrász hagyományos vésőit. Az immár félkész munkát nézegetjük. Egy kék csobbanás Szervátiusz tekintetében mintha azt mondaná: emberére akadt a kő. Törhetetlen acélt szerzett: vídiát, az nem csorbul. Szerszámait nézegetjük a kunyhóban, amely a művésznek is szálláshelye. Szalmapriccs, jó terpeszkedő, hogy Jenő bácsi mellett a fia: Tibor is elférjen, továbbá egy tákolmány asztalkán néhány férges alma s két paradicsom. Így ahogy van, a szélpengető hasadékaival, Ábel kunyhójára emlékeztet, amely hasonlóképpen úgy kuporgott szomorúan az erdő szélén, mintha csóré emberek építették volna. Ez még az Áron hasonlata. Úgy is mondhatnók: alapkőletétele a későbbi katedrálishoz, aminek félbetörött Vadrózsa ága leng a tetején. Ezt az utolsó munkáját zokszó nélkül tűzhetjük oda (az életmű bütüjére) – miként a házépítők szokták a befejezettség s majd a beköltözés örömének szimbólumaként.

Költözködést indított el Szervátiusz is a vídiahegyű vésőivel. A rokon művész hangján rendre hívja elé az életmű alakjait. Mint rendes feltámadásnál: a cselekedeteik szerint állítja sorba s füröszti meg őket saját balladacsobogású képzeletében. Itt van már az Énekes madár serege: kéz a kézben a szerelmes Magdó és Móka, Bolha kutyájával Ábel, csodás változásaiban Jégtörő Mátyás és Tündöklő Jeromos. Súlyosan lépeget utánuk tüzet árverezni a megsiratott Boda Ferus. A kőbe költözködés metamorfózisában levetik tündéri könnyedségüket; eljövendő szerepük szerint, a súlyos anyaghoz igazodva, körkörös összeforrottságban egyetlen intelemmé tömörülnek. S ha valakinek szeme van hozzá: olyasféle tanulsággá, amire az időnek markában további miheztartás végett éppen szükségünk van. Néhai Sükei Imre gátja mellett ez a szervátiuszi gyülekezet is elébe veti magát az abroncstalanság természetének. Akit meg nem állít: viszontlátásra serkenti legalább.

Az ember, kit ezen az úton elkerülni lehetetlen, nem a magányos és furcsa vállalkozások kóberes hőse, amiként azt hájas világpolgárságban nagyra nőtt kritikusi fülek a munkáiból kihallgatózták. Ez idő szerint sem a puszta jószándék és megértés, még kevésbé az engedmény vette őt oltalmába. Hanem az emberi szükséglet, amely a tüdőt is munkában tartja. Létünknek része, s mivel nem a szeszélytől kaptuk, hanem a sorsunk gyöngyözte ki: az eszmélésnek része, amellyel egy közösség önmaga fölé hajlik. A fejnek épp újabb felvetése végett. S a reflexiónak mennyi más formáját kínálja! Mondandóján innen és túl, ha csak nyelvi kincseit nézzük: megannyi tükör az anyanyelvi ábrázatnak mindenreggeli számbavételéhez. A szokványos kérdést: miként szolgál az egészsége – az ő mondatainak bartóki lejtése módosíthatná bennünk ilyenformán: hogy s mint szolgál, uram, az édes anyanyelve?

Erről is szót váltunk Szervátiusszal. Egyebek között Szép Domokos Anna hiányáról a trachitból kiszabadított gyülekezetben. Ennek a balladának ősi tömörsége – akár egy ógörög akt –, mintha eredetileg is kőbe kívánkozott volna. A párjavesztett leány eget hasogató sikolya: Verjen meg az Isten, háborúcsinálók! – az íróiból máris átszikrázik a szobrászlátomásba. S majd onnan új alakzatában a sokaságemlékezetébe.

A sokaság máris gyülekezik itten. Gyalogos lábak, autók simítják, szélesítik valóságos térré a régi füves ösvényt.

– Így van ez, hogy állandóan jönnek – sóhajt Jenő bácsi, s elnéz valamerre a tenger felé, ahonnan a fiát várja.

Áron látogatói pedig a csodát várják tőle: hogy vésőszerszámait munkába állítsa.

Így készül hát ez a hegyibeszéd, mint hajdanán is, a sokaság szeme láttára.

A kő hangját is beleszámítva: füle hallatára.