Erdővidéki napló

Benedek Elek kisbaconi házában fordultunk meg a minap; egész nagyvásárnyi sokadalom. Reá emlékeztünk – és magunkra. Ifjúságunk esztendeire, mikor ő még nem létezett számunkra. Mindannyian a múltunkból jövünk. Jégtörő Mátyások módjára, sok változásban, az elégtétel: igazi mivoltunk elnyerése felé.

Akárcsak Elek apó.

Hiszen volt ő már rebellis Tisza Kálmán mamelukhadában, naiv székelymentő, fellegjáró, nemzetnevelő és üldöztetésbe vett történelmi romantika; népszerű és népszerűtlen, közismert és közismeretlen; volt indexen is, maradékaiban kulák is, mi minden! Abból az időből, amelynek színe után a fonákját is szemügyre vesszük, az emlékezet árnyéksarkaiban itt ragadt még sok hideg nap zúzmarája. Május elején ingujjra vetkőzve olvashattam a meghívót, mely így hangzott: „Kovászna megye Művelődés- és Művészetügyi Bizottsága, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Kovászna megyei Tanácsa 1969. május 25-én 11 órakor tartja Kisbaconban a Benedek Elek-emlékház avatóünnepségét.” Ugyanúgy olvashatta más is: valamennyi lapunk szerkesztősége, az írói egyesületek, színházak vezetői és mindenféle személyiség. A mindenfélék közül elsőnek Bözödi György jelent meg nálam: szorítok-e helyet neki a szerkesztőség autójában? Azután Balogh Edgár hívott telefonon Kolozsvárról, majd Bartalis János, Horváth István. Mind jöttek volna; Pista bácsinak már nem jutott hely. Négyen indultunk hát, friss hajnalon, neki Segesvárnak, föl Erdővidékre. Balogh Edgár konok feje körül a közművelődés gondraja, homlokráncában az elmondandó ünnepi szónoklat; Bartalis csöndes tűnődéseiben az Elek apóval megtett hajdani irodalmi körutak emléke; Bözödi „hindu ajkának” sarkában sziporkakészen az aznapi szójáték. Vidámak voltunk; a fehéregyházi síktól kezdve bekalandoztuk a történelmet, föl Moldváig, el egészen Jeruzsálemig. De hiába kalandoztunk oly messzire, végül itthoni gondba süppedtünk: a történelmi regényébe. Lesz-e, és kitől várható? Kemény Zsigmondtól például. Ő persze még kezdőnek számít a mi viszonyaink között. Fél évszázada a Forrás sorozatig sem jutott el. Özvegy és leánya című regényét próbáltam kiadatni eligazító szándékú tanulmány kíséretében. A mese szerint az eltévedt óriásokat néha gyermekek vezetik ki a sötét rengetegből; ilyen gyermeki kéznyújtás szeretett volna lenni az én előszavam. De belebuktam a vállalkozásba. Talán kisegít Bözödi a Gábor Áronjával. A közölt részletek szerint feltűnt már az utolsó fejezetek látóhatára is. Minap úgy találtam a szobájában fel s alá sétálva – dehogyis! nyargalva – a megtalált zárómondattal. Azt mondja valaki Bem Józsefről: akkor még csak tábornok volt, de én tudtam, hogy többre viszi: apó lesz belőle, Bem apó. Ezt kortyoltuk; s ízleltük fennhangon is, hogy jó lesz-e. Csak látnók már azt a regényt! Bözödi jó néhány évtizede gyűjti hozzá levéltárak mélyiből az anyagot. Ha nem jön közbe régen a sok slamasztika – így szokta nevezni a bokaficamot, házkutatást, letartóztatást –, már elkészülhetett volna. De reméljük, nincs több slamasztika.

 

Megérkeztünk Vargyasra.

Balogh Edgár rokonai – feleségének húga, sógora – kaláccsal, köményes pálinkával kínálnak. A koccintásnál Bözödi körülnéz: hol van Bartalis? Az udvar végéből kerül elé, a hetvenöt évét tagadó frissességgel. A hajdani gazda benézett az istállóba – olyan tehén van ott, akár a mogyoró –, a kertbe, ki a zöld valamennyi lehetséges árnyalatában tobzódó mezőkre. A szülőfalu: Apáca felől jönnek a felhők, fehér hasúak, ünnepünkre nézve ártatlanok. Bartalis arcáról azt olvasom le, hogy Kosály felé húznak, az indulás színhelyére, hol negyven éve derékig fűben járkált a költő, és ottfelejtett egy tarisznyát. Mintha azt kereste volna most, amikor éppen első verseskönyvének a címe virágzik: Hajh, rózsafa! Pünkösd van ugyanis, a gyerekek már konfirmáltak. De van itt egyéb is: Benedek Elek ünnepének Vargyasig szaladott híre. Egész teherautóra való nép készül Kisbaconba. Utoljára talán – másfél évtizede – Petőfi emléke vitte így őket Segesvárra. A Költészet vajon? Igen, a csontokkal keveredett. Akik a zarándoklást enyhe, majd vicsorgó értetlenséggel nézték, elfelejtették, hogy a fehéregyházi tömegsírokhoz a költő csak ráadás: veszteségeink ékszerfoglalata. Köztudomásúlag a csata nem volt hírlapi jellegű, alig akadt itt család, mely ne küldött volna a költő mellé katonatársat. És ugyanúgy: nem sújtott volna a nyomorúság, amely ellen Benedek Elek is tollat ragadott. Ennek szól most itt Vargyason is a készülődés, a szoknyavasalás, ingváltás: a népsorsot vigyázó írásnak.

 

Kisbaconban az út két oldalán, föl az oszloperkélyes emlékházig, fiatal nyírfák jelzik az irányt. A helyiek ültették a vendégek tiszteletére, képletesen. Gyökér nélkül csak alkalmi lehet a szerepük. Maradandóbbnak a frissen javított út mutatkozik; félszáz tonna kavicsot, követ hordtak ide és teregettek el önkéntes munkával. Harmincezer lejbe került állami pénzből az emlékház tatarozása és felújított berendezése. Sokirányú a segítség. A kényszerű feledés korszaka után hol is kezdődött? Első fecskeként üdvözöltük az ötvenes évek végén az Ifjúsági Kiadó szerény meséskönyvét, fedőlapján Benedek apó nevével. A széles rendet azután Balogh Edgár vágta; magvas tanulmány kíséretében hozta vissza a politikus írót és közügyi harcost, egybesulykolván mai gondját a hajdani segélykiáltással: „Halljátok, emberek?” A hagyománytiprás akkori tobzódásában ablaknyitás volt ez, éppen a mai nap felé. Amikor is, ha jól számolom, Benedek Elek kilenc kötete van az asztalunkon hazai kiadásban. A hatalmas életműnek csekély része ugyan, de könnyítés a lelkiismeretünkön.

Itt látható most két tágas teremben az emlékgyűjtemény: üveg alatt a könyvek, kéziratok, kordokumentumok, a Cimbora néhány példánya, s a hozzá küldött sok ezer levélből egy ákombákomos gyermeki sóhaj: „Mindig gyermek szeretnék maradni, hogy Elek apó könyveit olvashassam.”

Itt vannak a sepsiszentgyörgyi hagyományébresztők, a megyei pártszervezet, a művelődési bizottság képviselői, a Tükör író-költő munkatársai, akik példát adtak rá, miként lehet egy emlékházavatást közüggyé szélesíteni, és nem valamiféle édes-bús nosztalgia jegyében, hanem a mai napok gondfiához kötve. Itt van Bajor, Fodor, Nagy István, Farkas Árpád, Szabó Gyula, Bálint Tibor, Domokos Géza, Veress Zoltán és Dániel; utóbbi Gerzson fiával, aki, mint valami hopmester, csupa buzgalomból a rendezőséget segíti.

– Megjöttek az irodalmárok! – lobog lelkesen egy piros szoknyás diákleány.

– Ezek csak írók! – igazítom helyre, amitől csak néz vissza rám csodálkozva.

Legalább kétezer ember hullámzik a harmincholdas kertben.

Flóra néni, az író legkisebbik lánya, gyöngyöző erős pálinkával és kürtöskaláccsal fogad bennünket. Az ő lakosztályán tolong hét város küldöttsége; a vendéglátók részint rokonsági, részint hivatalos minőségben tésztástálakat, poharas tálcákat hordoznak körül, kitartó unszolással: „Nocsak! Fogyasszanak!” Az ágyon a Tükör friss példánya, első oldalán Magyari Lajos szívbe nyilalló cikkével a szembejövő emberről: az Erdélybe hazatérő Benedek Elekről, mikor is kétszázezren menekültek. „Vállalni az elhagyott, felhagyott munkákat, mert tenni kellett valakinek, mindig akadt egy férfi, aki felismeri és vállalja azt, amit tenni kell.” Ami túlzás esik ebben – hiszen a helytmaradáshoz éppoly kemény sarok kellett, akár a hazajövetelhez –, nem a kortársakra vet árnyékot, hanem a jellegzetesre irányít élesebb fényt. Nézem Flóra nénit, ahogy a ritka események tanúit szokás: „Valóban ott volt?” Mindaz, ami egy névhez kapcsolódva elment innen, elszegődött történelemnek, az ő szavában visszatér, a személyes közelség érzését kelti. „Édesapám” – így mondja. A megszólítást, mint valami távcsövet, elkérném egy pillanatra tőle, hogy azt nézzem, amit ő láthat egyedül. És hordoz is külső mivoltában; örökölt arcvonása, egyenes fejtartása éppen a szembejövőké.

Az ünnepség összhatásában már-már idillikus. Azt hiszem, a színészek keltik a mesemondással. Vagy az az öt-hat éves kislány, aki tanítójának hegedűje alatt székely nótákat énekel? A szép idő is oka lehet, az öreg fenyőfák, hársak, virágzó gyümölcsfák meg a frissen kaszált fűnek az illata. Az is tény, hogy a szónok, Balogh Edgár, elüt a szokványtól; szabadon, nemes veretű publicisztikájának hangvételében, biztos mozdulatokkal vázolja föl Benedek Elek írói-emberi portréját. Minden mondata nyomdakész; a pontosvesszők helyét is észlelem. Előtte nem akad üres szék, talpalatnyi állóhely sem; a fákra is felgallyaztak a gyerekek. Csendben figyelnek a parasztok, de még az írók is közöttük. Ettől van ő most elemében. Mint a kifogott hal, mikor a vízbe visszadobják. A „strukturalizálódás” hallatán úgy gondolom, mindjárt becsúszik a hangulatba egy kis irodalmárkodás, valami abból az esztétikai pápista szellemből, mely a maga zsinatnyelvezetén csupán a szentek gyülekezetéhez szólván, napjainkban oly hatásosan nyerte meg a hívek közönyét. Tudhattam volna pedig, hogy az ijesztő szóra, az előadó természete szerint, a tervezés következik. A légváremelés. Ezt a szót különben a mindenkori elhasaltsági állapot aggatta hozzá, keserűséggel inkább, mint gúnnyal, az eszme és az eszményi között tátongó űr láttán, mit a lelkesedés oly gyakran áthidal mégis, rengeteg borsót hányván a falra. De minden kezdetben ott van a borsó; nevezzük Illyéssel napi mersznek, köznapi, percnyi courage-nak. Ezt is, mely épp elibém gurul:

„Az emlékházból előbb-utóbb – a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar tanszékek segítségével – kutatóállomásnak kell kinőnie. Gyűjtsük ide Benedek Elek összes írásait, leveleit, képeit, kortársainak és munkatársainak teljes irodalmát, legyen ide tárolva a hazai és nemzetközi folklór minden forráskincse, találjuk meg itt az egykorú sajtót, a gyermeklélektan és pedagógia, népművelés és nemzetiségi közügy alapkönyvészetét, a székely helytörténet anyagát s mindazt, ami e gyűjtemény román megfelelője, párhuzamban a hegyek másik oldalán kibontakozott rokon életművel, a Ion Creangă-anyaggal. Egy ilyen kutatóállomásra kell majd elküldenünk időnként irodalmunk – főleg a gyermek- és ifjúsági könyvszerzők és lapszerkesztők – tehetségeseit, hogy megfürödjenek Benedek Elek otthonának légkörében, s kóstoljanak vagy egy almát azokról a fákról, melyeket már maga a mester ültetett.”

Fellegvár? Ködevés?

Természetesebb igény egy új konyhaszekrény sem lehet fiatal házasok otthonában.

 

Ezután következik Máté János bácsi, magyarhermányi földműves.

Székely harisnya, fekete kabát, fehér ing, nyakkendő rajta.

Még az elején, koccintás közben váltottunk szót. Munka idején, a mezőn kérték föl beszédet tartani. Elek apónak ismerőse és lelkes híve volt.

– Összerajzoltam egy kis felszólalást – mondja.

Egyik mondatára némelyek a fejüket csóválták, tegye félre, nem használható. Elmondta nekem is, Domokos Gézának is. A magunk részéről ugyancsak fejcsóválva kérdeztük: miért ne lenne az a mondat „használható”? De mindjárt sor kerül rá. Először halljuk a szónokot.

Feldöccen az öreg a pódiumra, látja, hogy egyedül van, maga mellé int két legényt, két lányt, s ilyenformán, testőrséggel is ellátva, kezdi a beszédét mondani. Szabadon szól, lobogtatja a papírlapokat, szinte csodálkozik: hogyan kerültek azok a kezébe. Úgy beszél, mint egy Veres Péter, Elek apóhoz kapcsolódó emlékeit meghordozza a világirodalomban, s Tolsztojt, Goethét érintve, egy tűzbe hajított meséskönyve kapcsán Pompejit is szóba hozza, az olvasmányfitogtatás rossz mellékíze nélkül. Ő sem ragad meg a múltban; az ünnepelt példába kapaszkodva a holnaphoz keresi az utat. A föntebb említett, kifogás alá esett mondat nélkül persze.

Kérdem a végén: miért hallgatta el? „Mert csak helyeslés volt, intézkedés nem történt” – mondja. Halljuk még egyszer. Arról van szó, miszerint a székely, zivataros történelme folyamán, a kardot mindétig keze ügyében tartotta, s rohamra készen a lovat is az istállóban. Ebből támadt a félreértés. Javaslat formájában a rendezőség részéről azt az ellenvetést tették, hogy a kard is, ló is a figyelmet helytelen irányba terelné. S mivel a székely nemcsak konok, de makacsul hallgat is a szóra, Máté bácsi a kifogásolt hadiszerszámot lovastul lenyelte, meg se rezdült az ádámcsutkája.

De kérdő-tűnődő tekintetével együtt magam is megmerülök a múlt emlékei között. Hogyan is került itt szóba a kard és a ló?

 

Katonanép – mondjuk a székelységről, ha múltja kerül szóba. Nem hajlama, hanem sorsa tette azzá. A Kárpátok szorosai a tavaszi vadvizekkel együtt vándornépek folyvást megújuló hullámait zúdították rá már a XII. századtól kezdve. Besenyő, kun, tatár, török csapolta vérét, égette porrá, szinte szabályos időközönként, rendezett falvait. 1210-ben románokkal és szászokkal együtt küzd a betörő kunok ellen. Román stílusú templomait épp az idő tájt tették először földdel egyenlővé, midőn a Notre-Dame s a reimsi székesegyház befejezéséhez közeledett. 1236; újabb tatárjárásos esztendő, korabeli följegyzések szerint száznyolcvanezer a halottak száma. Lépjünk előbbre néhány századot, talán tisztul az ég, enyhül a hullabűz. 1658-ban a tatárok nem kevesebb mint százezer székelyt hurcolnak rabságba. A nőket tízesével kötik össze a hajuknál fogva. Útközben rabszolga-kereskedők vásárolják föl a javát: két tallér vagy két pár patkó egy személynek az ára. Cserei Mihály krónikájából értesülünk, hogy ötven évvel később pestisben pusztul el újabb százezer. Csóválja fejét a pápa: hát ezekből van még? Hányadszor jelentik már a dézsmaszedő papok, hogy „bona pars Siculiae” füst és pernye, égetett hús, temetetlen halott! Tizedeli a külső ellenség, a kolera, a király, a gyermekhalandóság, János Zsigmond, Báthori István, Mária Terézia és 48–49, legszebb reménysége, melynek tüzébe fiaival együtt a harangjait is belehajítja; tizedeli a mindenkori összeesküvések egyetlen eredménye: a megtorlás. Ködbe veszett jogainak megszerzése végett a székely nem „itt valahol, ott valahol” bújt össze, miként Ady látta négy-öt magyarunkat; a tízezres összeesküvés nála közepesnek számít. Az indulat is lagymatagnak, ha csak „el egészen az akasztófáig” taszítja s nem a felnégyeltetésig, a temesvári véres lakomáig, ahol vezérének húsát etetik föl vele. 1764-ig – amikor Siskovics báró Mádéfalván rendez siculicidiumot – tíz levert felkelését tartjuk számon. A kifejezés: siculicidium – magyarul székelygyilkolás – nem a szójáték kedvéért született; ennek a népnek a főfoglalkozása az volt, hogy öldösték. Dózsa fején a tüzes korona hetedízigleni bosszú volt visszamenőleg is, előlegként is a fiaknak, a tizenkét éves koruktól már hadkötelezetteknek, az akasztófára kijelölteknek: a Török Jánosoknak, Gálffy Mihályoknak, Horváth Károlyoknak Marosvásárhelyt, 1853-ban, és mind a többinek, az utánuk jövőknek.

A példát sorolni lehetne.

Régi mondás; a székelynek két feje van. Egyiket mindig levághatták, ha jogaiért fegyverhez nyúlt. S mikor nem nyúlt? Másik mondás, hogy ha kell, puskaporrá válik. Bethlen Gábor leveleiben szerepel a testhalom kifejezés: székelyhalomnak is mondják. Tömegsír. 1706-ban, nagy puskaporínségben és katonai szorultságban Brassó mellett két ilyen halmot nyitottak föl; tizenháromezer csontvázból őröltek-főztek salétromot, újabb megtorlást zúdítva saját fejükre.

Erről tudnia kell a mai nemzedéknek!

Nem azért, hogy melldöngetve sírjunk a tárogatók mellett. A sok évtizedre kiszabott szellemi elvonókúra után a székelységnek is meg kell tanulnia valóságos történelmét.

Bözödi György szólít félre az ünnepi asztaltól: láttam-e, miként emlékeznek az erdővidékiek Benedek Elekre? Karon ragad, cipel az almafák között, ki a sátrak, lacikonyhák felé. Szász Béla, irodalmi kiadónk szerkesztője csatlakozik hozzánk, s vele itteni rokonságának egy kis lobogó-zsivajgó csapata. Fű- és pecsenyeillat, réztányéros, trombitás hangzavar, tánc és kurjongatás. Leheveredünk a fűbe: a pohár bor kötelező. A szerkesztőnek újabb rokonai jönnek. Aztán a bemutatkozásnál:

– Ez itt Bözödi György, ő írta a híres könyvet, minek a címe: Székely bánja.

Ők is bánják eléggé, de nem volt szerencséjük azt a könyvet látni. Éppen harminc éve, hogy megjelent, húsz éve, hogy nem kapható. Vigasztalásul megkérdik: hát a felesége hogy van? Az sincs. Még csak udvarol? Ebben a korban szerintük nem udvarol, hanem házagol az ember. Nevetnek is kellő tisztelettel. Az „író úr” hangos kacajjal biztatja őket. Ha székely krónikájával nem is: a közvetlenségével itthon van közöttük. Húszéves volt, amikor második Orbán Balázsként, faluról falura járva, andalító szép legendákat pukkasztva, tárgyilagos keserűséggel mérte föl a helyzetüket.

Ez a mostani persze hangulatosabb kiszállás. A hétköznapi gond elmerül az anekdotában. Két liter bor között – kézdivásárhelyi direkt ömlesztett – a szerkesztő rokonai kacagtató históriákat mesélnek; a kis- és nagybaconiak közös templomáról azt is, miszerint felépítésének helyét – áldatlan sok vita után – két kutyának a segédletével döntötték el, kölcsönösen fogva tartva, majd eleresztve őket, hogy ahol hazafelé futtokban találkoznak, ott legyen a fundamentum; így jutottak egyezségre, persze furfang eredményeképpen, mivel a nagybaconiak az ellenfél kutya megbízottját degeszre etették, ilyenformán az nemhogy futott volna, de cillingélni is alig volt képes, míg a másik az éhségtől hajtva nyargalt eszeveszetten, gazdáinak a javára, akik ilyenformán a templomhoz közelebb kerültek.

– Ez tehát egy kutyafuttában épített templom – sistereg föl Bözödi, majd hirtelen elkomolyodva hozzáteszi: – Itt mindent kutyafuttában kellett építeni. Zűrös hely volt.

És ha már a „zűr” is szóba került, kéznél az újabb adalék: az ellentmondásos, a kentaurszerű, minek az eleje emberként indul s lópatában végződik. A negyvenes években sokat törte fejét a vezető tanács: melyik listára kerülne Benedek Elek, ha élne: a kizsákmányolókéra-e vagy a dolgozók sorába? Nyugtalanító volt a harmincholdas kert, a szántó, a kis kúria. De gazdája mellett érvel száz kötet könyv, amiről sejtették, hogy munkával kellett létrehozni. Felsőbb hatóságok utasítására bizottság jelent meg Flóra néninél – mint említettem, az író kisebbik lányánál –, aki magányos elhagyatottságban apjának szellemi hagyatékát ügyelte-rendezgette. Örömhírként közölték vele, hogy a házat múzeummá nyilvánítják: a haladó hagyomány, a példás örökség zarándokhelyévé. Flóra néninek azonban ki kell onnan költöznie, a kulákok listáján szerepel, a jelenlétét egy percig sem lehet a kegyeletes szándékokkal összeegyeztetni. A ház ennek ellenére sokáig elhanyagolt állapotban maradt.

Most, hogy ily szépen rendbe tétetett, „flékenyezés” közben visszaszáll az emlékezet a régi kezdemények napjaiba. Zegzugos ösvények vezetnek e mai ünnepséghez. E táncos-dalos összejövetelhez, amely csupa tanulság is egyben.

A székelység bozontos múltját – mit a romantikus szemlélet alaposan összekuszált, valahányszor tisztázó szándékkal a századoknak nekirugaszkodott – nehéz megtanulni. Az eligazodás, a célba találó, számtalan sajátossága miatt a jelenben sem könnyű. Akik mélyre kutató szándék helyett az idők folyamán Prokrusztész ágyával jöttek e vidékre, lelkesen avagy dühösen a haladást szolgálni, mind kudarcot vallottak. Még emlékszünk Tamási gúnykacajára a „népszakértők” láttán. Akár az ő gránátreplikája: a népmozgás mindenkori gyúanyaga is váratlanul robbant s vitte el az ujját épp annak, akinek nem kellett volna.

Ezért itt a szív és kegyes szándék az eligazodás biztonsága nélkül nem elegendő. A nyíl odakint a bejáratnál jó irányba: a sajátos hagyomány felé mutat…

 

Borús éjszakában, Apácáig zötyögős, tengelytörő úton baktat, majd azután sima aszfalton szalad velünk az autó hazafelé.

Bartalis János átaludta a szülőfalu gödreit; nem volt szívem fölébreszteni. Bözödi, szokása szerint, ebben is megtalálta a képletes értelmet. Olyasfélét, hogy a föld is a földijét kíméli, mi több: álomba ringatja.

Végül belefáradt az értékelésbe. Elaludott szépen.

Midőn hajnalban Marosvásárhelyt fölráztam, már kezdte a napot friss elmeszikrával:

– Olyan szép álmom volt, de nem volt rajtam a szemüvegem!

Eltettük hát az álmát; majd másik jön helyette.