Péntek asszony kastélyában

Most már, hogy belefáradtam az omladozó kövek számbavételébe, és mohásnak kezdem érezni magam, szellemek után kezdek nézelődni. Itt kellene lennie valahol a Fráter György szellemének. Mert a Kemény Zsigmondét végképp nem találom. A gyermek, aki Martinuzzi halálhörgéseire ébredt olvasmány-álmából, minden jel szerint egyedül az én emlékem itt, e sósuborka-szagú udvaron, ahol az állami gazdaság emberei hordókat eregetnek le s föl a kopott kőlépcsőkön. Felajzott képzeletem a dongahang mélyiből szűri ki a Semmi neszeit: Castaldo csizmadubogását, a gyilkos léptű Pallavicini éjféli osonásait s köztük – az ártatlanság hangjaként – János Zsigmondka gyermektipegését. Hirtelenében nehéz eldöntenem – melyikünk a szerencsésebb: a sósuborka-felelős, akinek emlékezetét mindebből semmi sem terheli, ezért csakis a hordókra van gondja, vagy én-e, kit a jelen érzékelésében az említett kísértethangok zavarnak. Az idő kétségtelenül azoknak kedvez, akiknek elméjét-fülét benőtte a bozót. Élni kell, nem emlékezni. Az uborkás ember mindezt egyetlen közönyös mozdulattal közölte velem, amidőn az író szülőháza felől érdeklődtem. Miféle író? Mifajta szülőház? A kastély, vagyis a zöldségraktár! Az ott található az öreg templom mellett. Milyen öreg? Vedlik-hámlik annak rendje-módja szerint. Mondom, hogy nem csoda, mivel a tizenharmadik századból való. Pontosabban 1250–1300 között épült, a szászok jóvoltából. Az uborkás ember hátraveti feje búbján a kalapot, cöccög és így szól:

– Még ilyet se hallottam!

Maga elé mered. Életében tán először szalad ily messzire a gondolata. Ujján számolja a századokat, majd fejét meg-megrázva szó nélkül továbblép. Hazaviszi a különös évszámot, elteszi valahova a gerenda mögé. Mint a rozsdás szeg: egyszer jó lesz valamire.

Úgy gondolom: azt a titokzatos ajtót kellene lefényképezni. Alkalmatos fény után forgolódom, kilépem a megfelelő távolságot, mire mint valami szellemkéz nyomán kattan a kilincs, az ajtó hátranyílik, s a homályos keretben megveti lábát egy szakállas kecske.

– Ha Kemény Zsigmond urat keresik, tessenek belépni.

– Éppen őt keressük – mondom tisztelettel, s invitálom műemléktisztelő barátomat is, hogy fogadjuk el a kecske meghívását, pontosabban szólva az öregasszonyét, aki a kecske mögött a nagyterem sarkában egy rongyos matracon ülve azt kérdi az eszelős tekintetével: hol jártok erre, fiaim, ahol a madár sem jár?

Hogy hová kerülhettünk, elsőnek az orrom érzékeli. A kecske szaga, az alomszalma húgybűze a málladozó falak penészes leheletével keveredik, majd kis idő múltán a bűzskálának más forrásait is megállapíthatom: a mosatlan ágyneműt, az egérlyukakat, a megsavanyodott ételmaradékot, az áporodottságban tébláboló öregasszonyt.

– A néni itt lakik?

– Hogy lakom-e? – nevet szinte boszorkányosan vijjogó hangon. – A halál felejtett itt, fiam. Elvitte Kemény Zsigmond urat és engem itt felejtett. Meg ezt a kecskét is. A mecénásom – mosolyog a szakállas állatra, s végigsimít a bundáján. – Tőle kapom a tejet.

– Senkije sincs? – kérdem.

– Hát… az emlékeim.

Hogy körülnézelődöm, az öregasszony is elé-hátra kezd topogni; kilökdösi gyöngéden a kecskét – eredj, odakint süt a nap –, megsárgult újságok között kotorász, majd egy vaspántos ládát fölnyitva, reszkető kézzel borítja elibénk az emlékeit.

Színes szalmavirág; mivel a margarétának, rózsának csak utánzata: örökéletűen hervadatlan; piros és fehér hajszalag, levélköteg – tán szerelmes –, könyvbe préselt árvácska, fekete hajtincs, fátyolmaradvány, báli fejdísz meg egy gondosan összehajtogatott, molyette fejkendő. Az öregasszony a jelenlétünkről megfeledkezve, a láda elé térdel, és szemét lehunyva, mélyen – kéjesen – belélegzi a szinte párolgó, dohos illatokat. Mi kerülhet még elé a bölcsőnyi kriptából? Nem csodálkoznék, ha ez a két reszkető csontkéz Martinuzzi véres ingét meg Kemény Zsigmond kiszáradt agyát is elibém vetné. Ha múlt, hát legyen múlt! – Meg-megvillan az asszony hályogos-véreres szeme, de még ezekben az elmúlt, kiégett szemekben is meggyűlnek a könnyek. Az aszott száj hangtalan motyog valamit. Annyit megértek belőle, hogy amit elénk borított: a leánykora. Tán a leánysága is. Nem tudom, kire várt mostanáig. Két kézzel dobálja felénk, amit nem sikerült elveszítenie.

– És itt a meglepetés! – Kéziratköteget mutat föl diadalmasan. – Amit Kemény Zsigmond úr nem fejezhetett be, magam folytatom itt. Hol a múzsám? Vigyázzanak, uraim, a múzsám el ne bitangoljon.

A kecske után nézelődik.

A kecske filozofikus nyugalommal a fák hegyét tanulmányozza. Én a kéziratos verseket próbálom elolvasni, sikertelenül. De csak bólintok elismeréssel. – Szépek, érdekesek.

– Meghiszem azt! – vihognak a törött-cserép-ajkak. – Az egyletben is megtapsoltak.

Milyen egyletben? Valamennyi lehetséges egyletben, ahol Kemény Zsigó báró emléke családi ereklyévé, szalmavirágcsokorrá silányult; ahol a gyertya véka alá került, s az egyetemes szellem már-már kísértetté sárgult máig is omló kastélyfalak között. Kézírásos és nyomtatott meghívók Zrínyi-körbe, teadélutánra, nőszövetségi jótékonysági összejövetelre.

– Mi volt itt, istenem, mi volt itt! – turkál Péntek asszony – most már a hangulat alapján így neveztem el magamban a színes kacatok között. – Verseket írtunk, táncoltunk és emlékeztünk. Gimbelem, gombolom…

Táncos léptekkel kerüli meg a kecske szállását. Hosszú, fekete szoknyáját meg-meglibbenti, rugalmas hajladozásba kezd az imént még roskatag dereka, a keringő ritmusára libben a karja, mindjárt megölel engem, és körüldubogjuk a fegyvertermet. Hol láttam én ezt az asszonyt? A mulandóság eszelős fintoraként ragadt meg valahol az emlékezetemben. Tudom már: Ionesco dobta elibénk, vágta valósággal az arcunkba – talán a Székekben – Erósz nyomorúságos halhatatlanságaként. De ez itt nem Erósz, hanem a történelem kecskén tengődő Emlékezeteként visítja felém:

– Önök, ugye, már nem emlékeznek semmire?

Az asszony bolond. Az uborkás ember közli ezt velünk. Majd hozzáteszi, hogy ezen nincs mit csodálkozni. Talán huszonöt esztendeje él itt egymagában a romló falak között. Éjszakánként baglyok huhognak a kéményen. Néha gyereksírást is hallani. Mire engem fog el a félnótás állapot, mivel így szólok:

– Éppen őt kerestük. Az írót, akinek a sírását hallani…

Az ember csak megnéz a kalapja alól, majd óvatosan hátrébb húzódik. Látom az arcán: úgy véli, hogy gyanús gondolatok ütésközelébe került. Egész idejövetelemmel a teljes Ismeretlenség vagyok s maradok előtte.

Ui. Talán másfél esztendeje újra ellátogattam Kemény Zsigmond szülőfalujába. Péntek asszonyt már nem találtam. Meghalt. A kecske is eltűnt valamerre.