Sírkövek

Uraink hírhedett széjjeltartását perlekedéseiknél tán a temetőik mutatják beszédesebben. Ahányan voltak, szinte annyi felé hantoltatták el magukat. Rang, vallásfelekezet, pártállás, családi ellentétek dúlásai szerint. Aki valamely oknál fogva éppen keresi, e pirinyó faluban is négy helyen keresheti őket: a református templom immár befalazott kriptájában, a köztemetőben – ahol a szegényebbje található –, két falu: Novaly és Kamarás érintkezési pontján, a hegyélen, egy kis márványerdőben, továbbá a cigánysor végén, marhalegelőn, ahol az egy hajdani szegényes kúria kertcsücskével találkozik. Éppen itt vagyok most. A figyelmet érdemlő temetőcske – a föld színével maholnap elkeveredve, de minden tavaszon konokul kizöldellő tövisbokraival – a tébolyba hulló magány jeleként ide van isten számába kivetve. A ház is, melynek lakói rendre bevonultak a föld alá: Kemény Sámuelné, született Csóka Rozália, valamint Zsigmond és János fia. Családi perlekedés, mostohatestvérekkel folytatott küzdelem lökte őket ide a szemközti márványerdőből. Néha fölkeresem őket; Zsiga báró ledőlt sírkövén üldögélve számba veszem magamban az utókor tartozásait. Valahányszor keresztülvágok a zsivajos ház udvarán, éktelen kutyaugatásra, pulykaberzenkedésre egy öregasszony lép ki a tornácra, s invitál befelé kedvesen. Természetesnek véli, hogy aki idáig elbarangol – a falu legvégéig –, annak csakis az ő házában^* lehet főleg hivatalos intéznivalója. Most éppen négyünkre küldi a mosolyát: elsőnek apámra – akit legjobban ismer –, azután a helybéli református papra meg az irodalomkedvelő szűcsmesterre s reám, akit – mint egy váratlan kezébe kerülő régi képet – tesz-vesz az emlékezetében.

 

 

– Hogy van, Floarea néni? – kérdem.

– Én jól, fiam, csak azt nem tudom, honnan ismerlek.

– Onnan, ahol a legnagyobb az egyenlőség – próbálom zavarából kisegíteni. – A feresztőtekenőből.

– Ó, verjen meg a napsütés. Hiszen te vagy az, akinek én vágtam el a köldökét!

Akkor már tudja, merre vettük az irányt, hisz tavaly is itt voltunk. A feresztőtekenő után a másik véglet felé indulunk, ahol ugyancsak teljes az egyenlőség: a sírhoz. Kerüljünk jobbra – mondja a néni – a kutyaól mögött, s majd fel a kukoricás mentén, ott láthatók a híres hantok.

A kökénybokrok, vadrózsatövek között újra leülünk, újra lepergetjük irodalmunk legmagányosabb szellemének sorsát. A lelkes szűcsmester – miként az ébresztő kritika s az évfordulós megemlékezés – nekiveselkedik a földön heverő súlyos kőnek, és azt mondja:

– Ehhez négyen kevesen vagyunk.

A bazalt súlyában ott a sajátos helyi aggodalom is: a regényíró osztálykolonca. Megkérdem a tiszteletestől: valamely önkéntes közügyi kegyelettel – mint általában a sírhantokat szokás – nem lehetné-e ezt az emléket a talpára állítani? A válasz aggodalmas. A kezdemény félremagyarázható. Egyszer már megkérdezte valaki: kinek szól vajon az érdeklődés? A nagybirtokosnak? Nem. Az agybirtokosnak, mondanám Beethovennel. Lehetséges itt még a vita? Kivel? Hisz az elbonyolított kérdés régen tisztáztatott.

Általánosságban! – hallom az újabb ellenérvet.

Mert ugyan mi történnék, ha a szűcsmesterrel egyetemben, Nagyerejű Jánosokká válva, a követ felemelnők! Ha tenyerünkre vennők, mint Toldi a malomkövet. Általánosságaink meghirdetett keretei akkor is üresen maradnak. Beváltatlan ígéreteink – vagy szándékaink – egyike éppen ide mutat, Kemény Zsigmond öröksége felé. Amidőn Benkő Samu – kinek hagyományaink feltárásában, közkinccsé tételében oly sokat köszönhetünk – az elveszettnek vélt naplótöredéket megtalálta és kiadatta, joggal örvendeztünk. Miközben az ürmöt is nyeltük. Hiszen az életműve kiadatlan; immár egész nemzedékek számára közismeretlen. A szellemi öncsonkítás megannyi látványos műveletének befejeztével Kemény sorskapudöngető regényeit az a hullám vetheti csak föl a népi köztudatba, amelynek evezősei immár nem egyedül önmagukat tekintik a kezdet és a vég transzszilván mércéiként; kiket hagyomány és szakítás egységének kötelező tudomásulvétele álmukban is megóv a provinciális kísértéstől, hogy legnagyobbjainknak átmenetileg üresen maradott székét, fogason felejtett kalapját maguknak lefoglalják vagy legjobb barátjuknak ajánlják föl. Bizonyos mai olvasói közönyre legyintve Páskándi Géza írta volt, hogy sebaj, klasszikusaink majd eltartanak.

A szándék mindenkor meg is volt bennük. Kérdés, hogy múltbeli jégcsapos közönyök még elfekvő emlékköveit mikor fogjuk közös erőfeszítéssel a talpukra állítani. Hiszen látni való, mi hiányzik innen, a vékony csontú szűcsmester talpa alól: a közvélemény, melyben író, kiadó, lapszerkesztő a sarkát megvetheti. És hiányzik az olvasó, aki inkább sejti, mint tudja – mert honnan is tudná –, miszerint sorsának felszín alatti áramlásai – az időnek mélyén – a regényíróéval közös forrástájakat érintenek.