Előhang

Utazásaim célját és irányát nem magam választottam; ezek nagyrészt a véletlen művei. Talán az egy varsói út kivételével, amikor is a magam elhatározásából és az ifjúság jogán énekelhettem a Visztula partján. Az effajta jogok végül is cserbenhagyják az embert; a soron következő nemzedékhez csatlakoznak vagy elpártolnak díszöregekhez – előjogok formájában.

Magam legszívesebben Gide nyomdokait követném a Kongó partjain. Annak se búsultam volna, ha netán Beauvoir asszonyság vesz kalauzi gondjába Algéria vagy Spanyolhon tájain. A Hilton-szállók összkomfortjánál izgalmasabb egy cölöpház, lakóinak cölöpgondjaival. A minden rendű és rangú küldöttségek azonban előre meghatározott útirányt követnek, elkerülvén a cölöpházakat, de még a világvárosok nyomornegyedeit is.

Aki ilyenformán mégis útnak indul: óhatatlanul kiteszi magát a turisztikai idillizmus fertőzési veszélyeinek. A vendéglátás ősi szabálya: lehetőleg szépet és jót mutatni a messziről jöttnek. Melyik családban nem fordul elő, hogy egy váratlan kapucsattanásra a szemét az ágy alá röpül, s a kényszerű mosoly a keserű száj szögletébe? Minden nép óhaja – nyílt vagy titkos törekvése – olyan színben tűnni föl a világ előtt, amilyen a vágyaiban lenni szeretne. Ezen nincs mit csodálkozni.

Hasonlóképpen azon sem, ha e könyvecske szerzője Marosvécsen és Teheránban ugyanazon gondnak a szorításában járt-kelt, nézelődött – más szóval: a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját is. Nem a gondok fitogtatásaképpen, hanem abból a kényszerűségből, amellyel ki-ki a maga szemölcsét, ráncát viseli.

Itthoni fonnivaló nélkül – úgy gondolom – nem is érdemes utazni; az embert megöli a világ végtelen közönye.