Földi asztal, égi szék

 

Előhang

Utazásaim célját és irányát nem magam választottam; ezek nagyrészt a véletlen művei. Talán az egy varsói út kivételével, amikor is a magam elhatározásából és az ifjúság jogán énekelhettem a Visztula partján. Az effajta jogok végül is cserbenhagyják az embert; a soron következő nemzedékhez csatlakoznak vagy elpártolnak díszöregekhez – előjogok formájában.

Magam legszívesebben Gide nyomdokait követném a Kongó partjain. Annak se búsultam volna, ha netán Beauvoir asszonyság vesz kalauzi gondjába Algéria vagy Spanyolhon tájain. A Hilton-szállók összkomfortjánál izgalmasabb egy cölöpház, lakóinak cölöpgondjaival. A minden rendű és rangú küldöttségek azonban előre meghatározott útirányt követnek, elkerülvén a cölöpházakat, de még a világvárosok nyomornegyedeit is.

Aki ilyenformán mégis útnak indul: óhatatlanul kiteszi magát a turisztikai idillizmus fertőzési veszélyeinek. A vendéglátás ősi szabálya: lehetőleg szépet és jót mutatni a messziről jöttnek. Melyik családban nem fordul elő, hogy egy váratlan kapucsattanásra a szemét az ágy alá röpül, s a kényszerű mosoly a keserű száj szögletébe? Minden nép óhaja – nyílt vagy titkos törekvése – olyan színben tűnni föl a világ előtt, amilyen a vágyaiban lenni szeretne. Ezen nincs mit csodálkozni.

Hasonlóképpen azon sem, ha e könyvecske szerzője Marosvécsen és Teheránban ugyanazon gondnak a szorításában járt-kelt, nézelődött – más szóval: a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját is. Nem a gondok fitogtatásaképpen, hanem abból a kényszerűségből, amellyel ki-ki a maga szemölcsét, ráncát viseli.

Itthoni fonnivaló nélkül – úgy gondolom – nem is érdemes utazni; az embert megöli a világ végtelen közönye.

Sírkövek

Uraink hírhedett széjjeltartását perlekedéseiknél tán a temetőik mutatják beszédesebben. Ahányan voltak, szinte annyi felé hantoltatták el magukat. Rang, vallásfelekezet, pártállás, családi ellentétek dúlásai szerint. Aki valamely oknál fogva éppen keresi, e pirinyó faluban is négy helyen keresheti őket: a református templom immár befalazott kriptájában, a köztemetőben – ahol a szegényebbje található –, két falu: Novaly és Kamarás érintkezési pontján, a hegyélen, egy kis márványerdőben, továbbá a cigánysor végén, marhalegelőn, ahol az egy hajdani szegényes kúria kertcsücskével találkozik. Éppen itt vagyok most. A figyelmet érdemlő temetőcske – a föld színével maholnap elkeveredve, de minden tavaszon konokul kizöldellő tövisbokraival – a tébolyba hulló magány jeleként ide van isten számába kivetve. A ház is, melynek lakói rendre bevonultak a föld alá: Kemény Sámuelné, született Csóka Rozália, valamint Zsigmond és János fia. Családi perlekedés, mostohatestvérekkel folytatott küzdelem lökte őket ide a szemközti márványerdőből. Néha fölkeresem őket; Zsiga báró ledőlt sírkövén üldögélve számba veszem magamban az utókor tartozásait. Valahányszor keresztülvágok a zsivajos ház udvarán, éktelen kutyaugatásra, pulykaberzenkedésre egy öregasszony lép ki a tornácra, s invitál befelé kedvesen. Természetesnek véli, hogy aki idáig elbarangol – a falu legvégéig –, annak csakis az ő házában^* lehet főleg hivatalos intéznivalója. Most éppen négyünkre küldi a mosolyát: elsőnek apámra – akit legjobban ismer –, azután a helybéli református papra meg az irodalomkedvelő szűcsmesterre s reám, akit – mint egy váratlan kezébe kerülő régi képet – tesz-vesz az emlékezetében.

 

 

– Hogy van, Floarea néni? – kérdem.

– Én jól, fiam, csak azt nem tudom, honnan ismerlek.

– Onnan, ahol a legnagyobb az egyenlőség – próbálom zavarából kisegíteni. – A feresztőtekenőből.

– Ó, verjen meg a napsütés. Hiszen te vagy az, akinek én vágtam el a köldökét!

Akkor már tudja, merre vettük az irányt, hisz tavaly is itt voltunk. A feresztőtekenő után a másik véglet felé indulunk, ahol ugyancsak teljes az egyenlőség: a sírhoz. Kerüljünk jobbra – mondja a néni – a kutyaól mögött, s majd fel a kukoricás mentén, ott láthatók a híres hantok.

A kökénybokrok, vadrózsatövek között újra leülünk, újra lepergetjük irodalmunk legmagányosabb szellemének sorsát. A lelkes szűcsmester – miként az ébresztő kritika s az évfordulós megemlékezés – nekiveselkedik a földön heverő súlyos kőnek, és azt mondja:

– Ehhez négyen kevesen vagyunk.

A bazalt súlyában ott a sajátos helyi aggodalom is: a regényíró osztálykolonca. Megkérdem a tiszteletestől: valamely önkéntes közügyi kegyelettel – mint általában a sírhantokat szokás – nem lehetné-e ezt az emléket a talpára állítani? A válasz aggodalmas. A kezdemény félremagyarázható. Egyszer már megkérdezte valaki: kinek szól vajon az érdeklődés? A nagybirtokosnak? Nem. Az agybirtokosnak, mondanám Beethovennel. Lehetséges itt még a vita? Kivel? Hisz az elbonyolított kérdés régen tisztáztatott.

Általánosságban! – hallom az újabb ellenérvet.

Mert ugyan mi történnék, ha a szűcsmesterrel egyetemben, Nagyerejű Jánosokká válva, a követ felemelnők! Ha tenyerünkre vennők, mint Toldi a malomkövet. Általánosságaink meghirdetett keretei akkor is üresen maradnak. Beváltatlan ígéreteink – vagy szándékaink – egyike éppen ide mutat, Kemény Zsigmond öröksége felé. Amidőn Benkő Samu – kinek hagyományaink feltárásában, közkinccsé tételében oly sokat köszönhetünk – az elveszettnek vélt naplótöredéket megtalálta és kiadatta, joggal örvendeztünk. Miközben az ürmöt is nyeltük. Hiszen az életműve kiadatlan; immár egész nemzedékek számára közismeretlen. A szellemi öncsonkítás megannyi látványos műveletének befejeztével Kemény sorskapudöngető regényeit az a hullám vetheti csak föl a népi köztudatba, amelynek evezősei immár nem egyedül önmagukat tekintik a kezdet és a vég transzszilván mércéiként; kiket hagyomány és szakítás egységének kötelező tudomásulvétele álmukban is megóv a provinciális kísértéstől, hogy legnagyobbjainknak átmenetileg üresen maradott székét, fogason felejtett kalapját maguknak lefoglalják vagy legjobb barátjuknak ajánlják föl. Bizonyos mai olvasói közönyre legyintve Páskándi Géza írta volt, hogy sebaj, klasszikusaink majd eltartanak.

A szándék mindenkor meg is volt bennük. Kérdés, hogy múltbeli jégcsapos közönyök még elfekvő emlékköveit mikor fogjuk közös erőfeszítéssel a talpukra állítani. Hiszen látni való, mi hiányzik innen, a vékony csontú szűcsmester talpa alól: a közvélemény, melyben író, kiadó, lapszerkesztő a sarkát megvetheti. És hiányzik az olvasó, aki inkább sejti, mint tudja – mert honnan is tudná –, miszerint sorsának felszín alatti áramlásai – az időnek mélyén – a regényíróéval közös forrástájakat érintenek.

 

Péntek asszony kastélyában

Most már, hogy belefáradtam az omladozó kövek számbavételébe, és mohásnak kezdem érezni magam, szellemek után kezdek nézelődni. Itt kellene lennie valahol a Fráter György szellemének. Mert a Kemény Zsigmondét végképp nem találom. A gyermek, aki Martinuzzi halálhörgéseire ébredt olvasmány-álmából, minden jel szerint egyedül az én emlékem itt, e sósuborka-szagú udvaron, ahol az állami gazdaság emberei hordókat eregetnek le s föl a kopott kőlépcsőkön. Felajzott képzeletem a dongahang mélyiből szűri ki a Semmi neszeit: Castaldo csizmadubogását, a gyilkos léptű Pallavicini éjféli osonásait s köztük – az ártatlanság hangjaként – János Zsigmondka gyermektipegését. Hirtelenében nehéz eldöntenem – melyikünk a szerencsésebb: a sósuborka-felelős, akinek emlékezetét mindebből semmi sem terheli, ezért csakis a hordókra van gondja, vagy én-e, kit a jelen érzékelésében az említett kísértethangok zavarnak. Az idő kétségtelenül azoknak kedvez, akiknek elméjét-fülét benőtte a bozót. Élni kell, nem emlékezni. Az uborkás ember mindezt egyetlen közönyös mozdulattal közölte velem, amidőn az író szülőháza felől érdeklődtem. Miféle író? Mifajta szülőház? A kastély, vagyis a zöldségraktár! Az ott található az öreg templom mellett. Milyen öreg? Vedlik-hámlik annak rendje-módja szerint. Mondom, hogy nem csoda, mivel a tizenharmadik századból való. Pontosabban 1250–1300 között épült, a szászok jóvoltából. Az uborkás ember hátraveti feje búbján a kalapot, cöccög és így szól:

– Még ilyet se hallottam!

Maga elé mered. Életében tán először szalad ily messzire a gondolata. Ujján számolja a századokat, majd fejét meg-megrázva szó nélkül továbblép. Hazaviszi a különös évszámot, elteszi valahova a gerenda mögé. Mint a rozsdás szeg: egyszer jó lesz valamire.

Úgy gondolom: azt a titokzatos ajtót kellene lefényképezni. Alkalmatos fény után forgolódom, kilépem a megfelelő távolságot, mire mint valami szellemkéz nyomán kattan a kilincs, az ajtó hátranyílik, s a homályos keretben megveti lábát egy szakállas kecske.

– Ha Kemény Zsigmond urat keresik, tessenek belépni.

– Éppen őt keressük – mondom tisztelettel, s invitálom műemléktisztelő barátomat is, hogy fogadjuk el a kecske meghívását, pontosabban szólva az öregasszonyét, aki a kecske mögött a nagyterem sarkában egy rongyos matracon ülve azt kérdi az eszelős tekintetével: hol jártok erre, fiaim, ahol a madár sem jár?

Hogy hová kerülhettünk, elsőnek az orrom érzékeli. A kecske szaga, az alomszalma húgybűze a málladozó falak penészes leheletével keveredik, majd kis idő múltán a bűzskálának más forrásait is megállapíthatom: a mosatlan ágyneműt, az egérlyukakat, a megsavanyodott ételmaradékot, az áporodottságban tébláboló öregasszonyt.

– A néni itt lakik?

– Hogy lakom-e? – nevet szinte boszorkányosan vijjogó hangon. – A halál felejtett itt, fiam. Elvitte Kemény Zsigmond urat és engem itt felejtett. Meg ezt a kecskét is. A mecénásom – mosolyog a szakállas állatra, s végigsimít a bundáján. – Tőle kapom a tejet.

– Senkije sincs? – kérdem.

– Hát… az emlékeim.

Hogy körülnézelődöm, az öregasszony is elé-hátra kezd topogni; kilökdösi gyöngéden a kecskét – eredj, odakint süt a nap –, megsárgult újságok között kotorász, majd egy vaspántos ládát fölnyitva, reszkető kézzel borítja elibénk az emlékeit.

Színes szalmavirág; mivel a margarétának, rózsának csak utánzata: örökéletűen hervadatlan; piros és fehér hajszalag, levélköteg – tán szerelmes –, könyvbe préselt árvácska, fekete hajtincs, fátyolmaradvány, báli fejdísz meg egy gondosan összehajtogatott, molyette fejkendő. Az öregasszony a jelenlétünkről megfeledkezve, a láda elé térdel, és szemét lehunyva, mélyen – kéjesen – belélegzi a szinte párolgó, dohos illatokat. Mi kerülhet még elé a bölcsőnyi kriptából? Nem csodálkoznék, ha ez a két reszkető csontkéz Martinuzzi véres ingét meg Kemény Zsigmond kiszáradt agyát is elibém vetné. Ha múlt, hát legyen múlt! – Meg-megvillan az asszony hályogos-véreres szeme, de még ezekben az elmúlt, kiégett szemekben is meggyűlnek a könnyek. Az aszott száj hangtalan motyog valamit. Annyit megértek belőle, hogy amit elénk borított: a leánykora. Tán a leánysága is. Nem tudom, kire várt mostanáig. Két kézzel dobálja felénk, amit nem sikerült elveszítenie.

– És itt a meglepetés! – Kéziratköteget mutat föl diadalmasan. – Amit Kemény Zsigmond úr nem fejezhetett be, magam folytatom itt. Hol a múzsám? Vigyázzanak, uraim, a múzsám el ne bitangoljon.

A kecske után nézelődik.

A kecske filozofikus nyugalommal a fák hegyét tanulmányozza. Én a kéziratos verseket próbálom elolvasni, sikertelenül. De csak bólintok elismeréssel. – Szépek, érdekesek.

– Meghiszem azt! – vihognak a törött-cserép-ajkak. – Az egyletben is megtapsoltak.

Milyen egyletben? Valamennyi lehetséges egyletben, ahol Kemény Zsigó báró emléke családi ereklyévé, szalmavirágcsokorrá silányult; ahol a gyertya véka alá került, s az egyetemes szellem már-már kísértetté sárgult máig is omló kastélyfalak között. Kézírásos és nyomtatott meghívók Zrínyi-körbe, teadélutánra, nőszövetségi jótékonysági összejövetelre.

– Mi volt itt, istenem, mi volt itt! – turkál Péntek asszony – most már a hangulat alapján így neveztem el magamban a színes kacatok között. – Verseket írtunk, táncoltunk és emlékeztünk. Gimbelem, gombolom…

Táncos léptekkel kerüli meg a kecske szállását. Hosszú, fekete szoknyáját meg-meglibbenti, rugalmas hajladozásba kezd az imént még roskatag dereka, a keringő ritmusára libben a karja, mindjárt megölel engem, és körüldubogjuk a fegyvertermet. Hol láttam én ezt az asszonyt? A mulandóság eszelős fintoraként ragadt meg valahol az emlékezetemben. Tudom már: Ionesco dobta elibénk, vágta valósággal az arcunkba – talán a Székekben – Erósz nyomorúságos halhatatlanságaként. De ez itt nem Erósz, hanem a történelem kecskén tengődő Emlékezeteként visítja felém:

– Önök, ugye, már nem emlékeznek semmire?

Az asszony bolond. Az uborkás ember közli ezt velünk. Majd hozzáteszi, hogy ezen nincs mit csodálkozni. Talán huszonöt esztendeje él itt egymagában a romló falak között. Éjszakánként baglyok huhognak a kéményen. Néha gyereksírást is hallani. Mire engem fog el a félnótás állapot, mivel így szólok:

– Éppen őt kerestük. Az írót, akinek a sírását hallani…

Az ember csak megnéz a kalapja alól, majd óvatosan hátrébb húzódik. Látom az arcán: úgy véli, hogy gyanús gondolatok ütésközelébe került. Egész idejövetelemmel a teljes Ismeretlenség vagyok s maradok előtte.

Ui. Talán másfél esztendeje újra ellátogattam Kemény Zsigmond szülőfalujába. Péntek asszonyt már nem találtam. Meghalt. A kecske is eltűnt valamerre.

 

Erdővidéki napló

Benedek Elek kisbaconi házában fordultunk meg a minap; egész nagyvásárnyi sokadalom. Reá emlékeztünk – és magunkra. Ifjúságunk esztendeire, mikor ő még nem létezett számunkra. Mindannyian a múltunkból jövünk. Jégtörő Mátyások módjára, sok változásban, az elégtétel: igazi mivoltunk elnyerése felé.

Akárcsak Elek apó.

Hiszen volt ő már rebellis Tisza Kálmán mamelukhadában, naiv székelymentő, fellegjáró, nemzetnevelő és üldöztetésbe vett történelmi romantika; népszerű és népszerűtlen, közismert és közismeretlen; volt indexen is, maradékaiban kulák is, mi minden! Abból az időből, amelynek színe után a fonákját is szemügyre vesszük, az emlékezet árnyéksarkaiban itt ragadt még sok hideg nap zúzmarája. Május elején ingujjra vetkőzve olvashattam a meghívót, mely így hangzott: „Kovászna megye Művelődés- és Művészetügyi Bizottsága, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Kovászna megyei Tanácsa 1969. május 25-én 11 órakor tartja Kisbaconban a Benedek Elek-emlékház avatóünnepségét.” Ugyanúgy olvashatta más is: valamennyi lapunk szerkesztősége, az írói egyesületek, színházak vezetői és mindenféle személyiség. A mindenfélék közül elsőnek Bözödi György jelent meg nálam: szorítok-e helyet neki a szerkesztőség autójában? Azután Balogh Edgár hívott telefonon Kolozsvárról, majd Bartalis János, Horváth István. Mind jöttek volna; Pista bácsinak már nem jutott hely. Négyen indultunk hát, friss hajnalon, neki Segesvárnak, föl Erdővidékre. Balogh Edgár konok feje körül a közművelődés gondraja, homlokráncában az elmondandó ünnepi szónoklat; Bartalis csöndes tűnődéseiben az Elek apóval megtett hajdani irodalmi körutak emléke; Bözödi „hindu ajkának” sarkában sziporkakészen az aznapi szójáték. Vidámak voltunk; a fehéregyházi síktól kezdve bekalandoztuk a történelmet, föl Moldváig, el egészen Jeruzsálemig. De hiába kalandoztunk oly messzire, végül itthoni gondba süppedtünk: a történelmi regényébe. Lesz-e, és kitől várható? Kemény Zsigmondtól például. Ő persze még kezdőnek számít a mi viszonyaink között. Fél évszázada a Forrás sorozatig sem jutott el. Özvegy és leánya című regényét próbáltam kiadatni eligazító szándékú tanulmány kíséretében. A mese szerint az eltévedt óriásokat néha gyermekek vezetik ki a sötét rengetegből; ilyen gyermeki kéznyújtás szeretett volna lenni az én előszavam. De belebuktam a vállalkozásba. Talán kisegít Bözödi a Gábor Áronjával. A közölt részletek szerint feltűnt már az utolsó fejezetek látóhatára is. Minap úgy találtam a szobájában fel s alá sétálva – dehogyis! nyargalva – a megtalált zárómondattal. Azt mondja valaki Bem Józsefről: akkor még csak tábornok volt, de én tudtam, hogy többre viszi: apó lesz belőle, Bem apó. Ezt kortyoltuk; s ízleltük fennhangon is, hogy jó lesz-e. Csak látnók már azt a regényt! Bözödi jó néhány évtizede gyűjti hozzá levéltárak mélyiből az anyagot. Ha nem jön közbe régen a sok slamasztika – így szokta nevezni a bokaficamot, házkutatást, letartóztatást –, már elkészülhetett volna. De reméljük, nincs több slamasztika.

 

Megérkeztünk Vargyasra.

Balogh Edgár rokonai – feleségének húga, sógora – kaláccsal, köményes pálinkával kínálnak. A koccintásnál Bözödi körülnéz: hol van Bartalis? Az udvar végéből kerül elé, a hetvenöt évét tagadó frissességgel. A hajdani gazda benézett az istállóba – olyan tehén van ott, akár a mogyoró –, a kertbe, ki a zöld valamennyi lehetséges árnyalatában tobzódó mezőkre. A szülőfalu: Apáca felől jönnek a felhők, fehér hasúak, ünnepünkre nézve ártatlanok. Bartalis arcáról azt olvasom le, hogy Kosály felé húznak, az indulás színhelyére, hol negyven éve derékig fűben járkált a költő, és ottfelejtett egy tarisznyát. Mintha azt kereste volna most, amikor éppen első verseskönyvének a címe virágzik: Hajh, rózsafa! Pünkösd van ugyanis, a gyerekek már konfirmáltak. De van itt egyéb is: Benedek Elek ünnepének Vargyasig szaladott híre. Egész teherautóra való nép készül Kisbaconba. Utoljára talán – másfél évtizede – Petőfi emléke vitte így őket Segesvárra. A Költészet vajon? Igen, a csontokkal keveredett. Akik a zarándoklást enyhe, majd vicsorgó értetlenséggel nézték, elfelejtették, hogy a fehéregyházi tömegsírokhoz a költő csak ráadás: veszteségeink ékszerfoglalata. Köztudomásúlag a csata nem volt hírlapi jellegű, alig akadt itt család, mely ne küldött volna a költő mellé katonatársat. És ugyanúgy: nem sújtott volna a nyomorúság, amely ellen Benedek Elek is tollat ragadott. Ennek szól most itt Vargyason is a készülődés, a szoknyavasalás, ingváltás: a népsorsot vigyázó írásnak.

 

Kisbaconban az út két oldalán, föl az oszloperkélyes emlékházig, fiatal nyírfák jelzik az irányt. A helyiek ültették a vendégek tiszteletére, képletesen. Gyökér nélkül csak alkalmi lehet a szerepük. Maradandóbbnak a frissen javított út mutatkozik; félszáz tonna kavicsot, követ hordtak ide és teregettek el önkéntes munkával. Harmincezer lejbe került állami pénzből az emlékház tatarozása és felújított berendezése. Sokirányú a segítség. A kényszerű feledés korszaka után hol is kezdődött? Első fecskeként üdvözöltük az ötvenes évek végén az Ifjúsági Kiadó szerény meséskönyvét, fedőlapján Benedek apó nevével. A széles rendet azután Balogh Edgár vágta; magvas tanulmány kíséretében hozta vissza a politikus írót és közügyi harcost, egybesulykolván mai gondját a hajdani segélykiáltással: „Halljátok, emberek?” A hagyománytiprás akkori tobzódásában ablaknyitás volt ez, éppen a mai nap felé. Amikor is, ha jól számolom, Benedek Elek kilenc kötete van az asztalunkon hazai kiadásban. A hatalmas életműnek csekély része ugyan, de könnyítés a lelkiismeretünkön.

Itt látható most két tágas teremben az emlékgyűjtemény: üveg alatt a könyvek, kéziratok, kordokumentumok, a Cimbora néhány példánya, s a hozzá küldött sok ezer levélből egy ákombákomos gyermeki sóhaj: „Mindig gyermek szeretnék maradni, hogy Elek apó könyveit olvashassam.”

Itt vannak a sepsiszentgyörgyi hagyományébresztők, a megyei pártszervezet, a művelődési bizottság képviselői, a Tükör író-költő munkatársai, akik példát adtak rá, miként lehet egy emlékházavatást közüggyé szélesíteni, és nem valamiféle édes-bús nosztalgia jegyében, hanem a mai napok gondfiához kötve. Itt van Bajor, Fodor, Nagy István, Farkas Árpád, Szabó Gyula, Bálint Tibor, Domokos Géza, Veress Zoltán és Dániel; utóbbi Gerzson fiával, aki, mint valami hopmester, csupa buzgalomból a rendezőséget segíti.

– Megjöttek az irodalmárok! – lobog lelkesen egy piros szoknyás diákleány.

– Ezek csak írók! – igazítom helyre, amitől csak néz vissza rám csodálkozva.

Legalább kétezer ember hullámzik a harmincholdas kertben.

Flóra néni, az író legkisebbik lánya, gyöngyöző erős pálinkával és kürtöskaláccsal fogad bennünket. Az ő lakosztályán tolong hét város küldöttsége; a vendéglátók részint rokonsági, részint hivatalos minőségben tésztástálakat, poharas tálcákat hordoznak körül, kitartó unszolással: „Nocsak! Fogyasszanak!” Az ágyon a Tükör friss példánya, első oldalán Magyari Lajos szívbe nyilalló cikkével a szembejövő emberről: az Erdélybe hazatérő Benedek Elekről, mikor is kétszázezren menekültek. „Vállalni az elhagyott, felhagyott munkákat, mert tenni kellett valakinek, mindig akadt egy férfi, aki felismeri és vállalja azt, amit tenni kell.” Ami túlzás esik ebben – hiszen a helytmaradáshoz éppoly kemény sarok kellett, akár a hazajövetelhez –, nem a kortársakra vet árnyékot, hanem a jellegzetesre irányít élesebb fényt. Nézem Flóra nénit, ahogy a ritka események tanúit szokás: „Valóban ott volt?” Mindaz, ami egy névhez kapcsolódva elment innen, elszegődött történelemnek, az ő szavában visszatér, a személyes közelség érzését kelti. „Édesapám” – így mondja. A megszólítást, mint valami távcsövet, elkérném egy pillanatra tőle, hogy azt nézzem, amit ő láthat egyedül. És hordoz is külső mivoltában; örökölt arcvonása, egyenes fejtartása éppen a szembejövőké.

Az ünnepség összhatásában már-már idillikus. Azt hiszem, a színészek keltik a mesemondással. Vagy az az öt-hat éves kislány, aki tanítójának hegedűje alatt székely nótákat énekel? A szép idő is oka lehet, az öreg fenyőfák, hársak, virágzó gyümölcsfák meg a frissen kaszált fűnek az illata. Az is tény, hogy a szónok, Balogh Edgár, elüt a szokványtól; szabadon, nemes veretű publicisztikájának hangvételében, biztos mozdulatokkal vázolja föl Benedek Elek írói-emberi portréját. Minden mondata nyomdakész; a pontosvesszők helyét is észlelem. Előtte nem akad üres szék, talpalatnyi állóhely sem; a fákra is felgallyaztak a gyerekek. Csendben figyelnek a parasztok, de még az írók is közöttük. Ettől van ő most elemében. Mint a kifogott hal, mikor a vízbe visszadobják. A „strukturalizálódás” hallatán úgy gondolom, mindjárt becsúszik a hangulatba egy kis irodalmárkodás, valami abból az esztétikai pápista szellemből, mely a maga zsinatnyelvezetén csupán a szentek gyülekezetéhez szólván, napjainkban oly hatásosan nyerte meg a hívek közönyét. Tudhattam volna pedig, hogy az ijesztő szóra, az előadó természete szerint, a tervezés következik. A légváremelés. Ezt a szót különben a mindenkori elhasaltsági állapot aggatta hozzá, keserűséggel inkább, mint gúnnyal, az eszme és az eszményi között tátongó űr láttán, mit a lelkesedés oly gyakran áthidal mégis, rengeteg borsót hányván a falra. De minden kezdetben ott van a borsó; nevezzük Illyéssel napi mersznek, köznapi, percnyi courage-nak. Ezt is, mely épp elibém gurul:

„Az emlékházból előbb-utóbb – a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar tanszékek segítségével – kutatóállomásnak kell kinőnie. Gyűjtsük ide Benedek Elek összes írásait, leveleit, képeit, kortársainak és munkatársainak teljes irodalmát, legyen ide tárolva a hazai és nemzetközi folklór minden forráskincse, találjuk meg itt az egykorú sajtót, a gyermeklélektan és pedagógia, népművelés és nemzetiségi közügy alapkönyvészetét, a székely helytörténet anyagát s mindazt, ami e gyűjtemény román megfelelője, párhuzamban a hegyek másik oldalán kibontakozott rokon életművel, a Ion Creangă-anyaggal. Egy ilyen kutatóállomásra kell majd elküldenünk időnként irodalmunk – főleg a gyermek- és ifjúsági könyvszerzők és lapszerkesztők – tehetségeseit, hogy megfürödjenek Benedek Elek otthonának légkörében, s kóstoljanak vagy egy almát azokról a fákról, melyeket már maga a mester ültetett.”

Fellegvár? Ködevés?

Természetesebb igény egy új konyhaszekrény sem lehet fiatal házasok otthonában.

 

Ezután következik Máté János bácsi, magyarhermányi földműves.

Székely harisnya, fekete kabát, fehér ing, nyakkendő rajta.

Még az elején, koccintás közben váltottunk szót. Munka idején, a mezőn kérték föl beszédet tartani. Elek apónak ismerőse és lelkes híve volt.

– Összerajzoltam egy kis felszólalást – mondja.

Egyik mondatára némelyek a fejüket csóválták, tegye félre, nem használható. Elmondta nekem is, Domokos Gézának is. A magunk részéről ugyancsak fejcsóválva kérdeztük: miért ne lenne az a mondat „használható”? De mindjárt sor kerül rá. Először halljuk a szónokot.

Feldöccen az öreg a pódiumra, látja, hogy egyedül van, maga mellé int két legényt, két lányt, s ilyenformán, testőrséggel is ellátva, kezdi a beszédét mondani. Szabadon szól, lobogtatja a papírlapokat, szinte csodálkozik: hogyan kerültek azok a kezébe. Úgy beszél, mint egy Veres Péter, Elek apóhoz kapcsolódó emlékeit meghordozza a világirodalomban, s Tolsztojt, Goethét érintve, egy tűzbe hajított meséskönyve kapcsán Pompejit is szóba hozza, az olvasmányfitogtatás rossz mellékíze nélkül. Ő sem ragad meg a múltban; az ünnepelt példába kapaszkodva a holnaphoz keresi az utat. A föntebb említett, kifogás alá esett mondat nélkül persze.

Kérdem a végén: miért hallgatta el? „Mert csak helyeslés volt, intézkedés nem történt” – mondja. Halljuk még egyszer. Arról van szó, miszerint a székely, zivataros történelme folyamán, a kardot mindétig keze ügyében tartotta, s rohamra készen a lovat is az istállóban. Ebből támadt a félreértés. Javaslat formájában a rendezőség részéről azt az ellenvetést tették, hogy a kard is, ló is a figyelmet helytelen irányba terelné. S mivel a székely nemcsak konok, de makacsul hallgat is a szóra, Máté bácsi a kifogásolt hadiszerszámot lovastul lenyelte, meg se rezdült az ádámcsutkája.

De kérdő-tűnődő tekintetével együtt magam is megmerülök a múlt emlékei között. Hogyan is került itt szóba a kard és a ló?

 

Katonanép – mondjuk a székelységről, ha múltja kerül szóba. Nem hajlama, hanem sorsa tette azzá. A Kárpátok szorosai a tavaszi vadvizekkel együtt vándornépek folyvást megújuló hullámait zúdították rá már a XII. századtól kezdve. Besenyő, kun, tatár, török csapolta vérét, égette porrá, szinte szabályos időközönként, rendezett falvait. 1210-ben románokkal és szászokkal együtt küzd a betörő kunok ellen. Román stílusú templomait épp az idő tájt tették először földdel egyenlővé, midőn a Notre-Dame s a reimsi székesegyház befejezéséhez közeledett. 1236; újabb tatárjárásos esztendő, korabeli följegyzések szerint száznyolcvanezer a halottak száma. Lépjünk előbbre néhány századot, talán tisztul az ég, enyhül a hullabűz. 1658-ban a tatárok nem kevesebb mint százezer székelyt hurcolnak rabságba. A nőket tízesével kötik össze a hajuknál fogva. Útközben rabszolga-kereskedők vásárolják föl a javát: két tallér vagy két pár patkó egy személynek az ára. Cserei Mihály krónikájából értesülünk, hogy ötven évvel később pestisben pusztul el újabb százezer. Csóválja fejét a pápa: hát ezekből van még? Hányadszor jelentik már a dézsmaszedő papok, hogy „bona pars Siculiae” füst és pernye, égetett hús, temetetlen halott! Tizedeli a külső ellenség, a kolera, a király, a gyermekhalandóság, János Zsigmond, Báthori István, Mária Terézia és 48–49, legszebb reménysége, melynek tüzébe fiaival együtt a harangjait is belehajítja; tizedeli a mindenkori összeesküvések egyetlen eredménye: a megtorlás. Ködbe veszett jogainak megszerzése végett a székely nem „itt valahol, ott valahol” bújt össze, miként Ady látta négy-öt magyarunkat; a tízezres összeesküvés nála közepesnek számít. Az indulat is lagymatagnak, ha csak „el egészen az akasztófáig” taszítja s nem a felnégyeltetésig, a temesvári véres lakomáig, ahol vezérének húsát etetik föl vele. 1764-ig – amikor Siskovics báró Mádéfalván rendez siculicidiumot – tíz levert felkelését tartjuk számon. A kifejezés: siculicidium – magyarul székelygyilkolás – nem a szójáték kedvéért született; ennek a népnek a főfoglalkozása az volt, hogy öldösték. Dózsa fején a tüzes korona hetedízigleni bosszú volt visszamenőleg is, előlegként is a fiaknak, a tizenkét éves koruktól már hadkötelezetteknek, az akasztófára kijelölteknek: a Török Jánosoknak, Gálffy Mihályoknak, Horváth Károlyoknak Marosvásárhelyt, 1853-ban, és mind a többinek, az utánuk jövőknek.

A példát sorolni lehetne.

Régi mondás; a székelynek két feje van. Egyiket mindig levághatták, ha jogaiért fegyverhez nyúlt. S mikor nem nyúlt? Másik mondás, hogy ha kell, puskaporrá válik. Bethlen Gábor leveleiben szerepel a testhalom kifejezés: székelyhalomnak is mondják. Tömegsír. 1706-ban, nagy puskaporínségben és katonai szorultságban Brassó mellett két ilyen halmot nyitottak föl; tizenháromezer csontvázból őröltek-főztek salétromot, újabb megtorlást zúdítva saját fejükre.

Erről tudnia kell a mai nemzedéknek!

Nem azért, hogy melldöngetve sírjunk a tárogatók mellett. A sok évtizedre kiszabott szellemi elvonókúra után a székelységnek is meg kell tanulnia valóságos történelmét.

Bözödi György szólít félre az ünnepi asztaltól: láttam-e, miként emlékeznek az erdővidékiek Benedek Elekre? Karon ragad, cipel az almafák között, ki a sátrak, lacikonyhák felé. Szász Béla, irodalmi kiadónk szerkesztője csatlakozik hozzánk, s vele itteni rokonságának egy kis lobogó-zsivajgó csapata. Fű- és pecsenyeillat, réztányéros, trombitás hangzavar, tánc és kurjongatás. Leheveredünk a fűbe: a pohár bor kötelező. A szerkesztőnek újabb rokonai jönnek. Aztán a bemutatkozásnál:

– Ez itt Bözödi György, ő írta a híres könyvet, minek a címe: Székely bánja.

Ők is bánják eléggé, de nem volt szerencséjük azt a könyvet látni. Éppen harminc éve, hogy megjelent, húsz éve, hogy nem kapható. Vigasztalásul megkérdik: hát a felesége hogy van? Az sincs. Még csak udvarol? Ebben a korban szerintük nem udvarol, hanem házagol az ember. Nevetnek is kellő tisztelettel. Az „író úr” hangos kacajjal biztatja őket. Ha székely krónikájával nem is: a közvetlenségével itthon van közöttük. Húszéves volt, amikor második Orbán Balázsként, faluról falura járva, andalító szép legendákat pukkasztva, tárgyilagos keserűséggel mérte föl a helyzetüket.

Ez a mostani persze hangulatosabb kiszállás. A hétköznapi gond elmerül az anekdotában. Két liter bor között – kézdivásárhelyi direkt ömlesztett – a szerkesztő rokonai kacagtató históriákat mesélnek; a kis- és nagybaconiak közös templomáról azt is, miszerint felépítésének helyét – áldatlan sok vita után – két kutyának a segédletével döntötték el, kölcsönösen fogva tartva, majd eleresztve őket, hogy ahol hazafelé futtokban találkoznak, ott legyen a fundamentum; így jutottak egyezségre, persze furfang eredményeképpen, mivel a nagybaconiak az ellenfél kutya megbízottját degeszre etették, ilyenformán az nemhogy futott volna, de cillingélni is alig volt képes, míg a másik az éhségtől hajtva nyargalt eszeveszetten, gazdáinak a javára, akik ilyenformán a templomhoz közelebb kerültek.

– Ez tehát egy kutyafuttában épített templom – sistereg föl Bözödi, majd hirtelen elkomolyodva hozzáteszi: – Itt mindent kutyafuttában kellett építeni. Zűrös hely volt.

És ha már a „zűr” is szóba került, kéznél az újabb adalék: az ellentmondásos, a kentaurszerű, minek az eleje emberként indul s lópatában végződik. A negyvenes években sokat törte fejét a vezető tanács: melyik listára kerülne Benedek Elek, ha élne: a kizsákmányolókéra-e vagy a dolgozók sorába? Nyugtalanító volt a harmincholdas kert, a szántó, a kis kúria. De gazdája mellett érvel száz kötet könyv, amiről sejtették, hogy munkával kellett létrehozni. Felsőbb hatóságok utasítására bizottság jelent meg Flóra néninél – mint említettem, az író kisebbik lányánál –, aki magányos elhagyatottságban apjának szellemi hagyatékát ügyelte-rendezgette. Örömhírként közölték vele, hogy a házat múzeummá nyilvánítják: a haladó hagyomány, a példás örökség zarándokhelyévé. Flóra néninek azonban ki kell onnan költöznie, a kulákok listáján szerepel, a jelenlétét egy percig sem lehet a kegyeletes szándékokkal összeegyeztetni. A ház ennek ellenére sokáig elhanyagolt állapotban maradt.

Most, hogy ily szépen rendbe tétetett, „flékenyezés” közben visszaszáll az emlékezet a régi kezdemények napjaiba. Zegzugos ösvények vezetnek e mai ünnepséghez. E táncos-dalos összejövetelhez, amely csupa tanulság is egyben.

A székelység bozontos múltját – mit a romantikus szemlélet alaposan összekuszált, valahányszor tisztázó szándékkal a századoknak nekirugaszkodott – nehéz megtanulni. Az eligazodás, a célba találó, számtalan sajátossága miatt a jelenben sem könnyű. Akik mélyre kutató szándék helyett az idők folyamán Prokrusztész ágyával jöttek e vidékre, lelkesen avagy dühösen a haladást szolgálni, mind kudarcot vallottak. Még emlékszünk Tamási gúnykacajára a „népszakértők” láttán. Akár az ő gránátreplikája: a népmozgás mindenkori gyúanyaga is váratlanul robbant s vitte el az ujját épp annak, akinek nem kellett volna.

Ezért itt a szív és kegyes szándék az eligazodás biztonsága nélkül nem elegendő. A nyíl odakint a bejáratnál jó irányba: a sajátos hagyomány felé mutat…

 

Borús éjszakában, Apácáig zötyögős, tengelytörő úton baktat, majd azután sima aszfalton szalad velünk az autó hazafelé.

Bartalis János átaludta a szülőfalu gödreit; nem volt szívem fölébreszteni. Bözödi, szokása szerint, ebben is megtalálta a képletes értelmet. Olyasfélét, hogy a föld is a földijét kíméli, mi több: álomba ringatja.

Végül belefáradt az értékelésbe. Elaludott szépen.

Midőn hajnalban Marosvásárhelyt fölráztam, már kezdte a napot friss elmeszikrával:

– Olyan szép álmom volt, de nem volt rajtam a szemüvegem!

Eltettük hát az álmát; majd másik jön helyette.

 

Tonnás hegyibeszéd

Nemcsak a műve: Farkaslakán a két cserefa között maga Áron is az útba van letéve. Nem a fölösleges és hányódó kövek módjára persze, hanem illendőképpen és szükség szerint is – elkerülhetetlenül. Mint akármifajta Maradandóság. Utolsó és legszemélyesebb kívánsága – hogy teste ide hozassék –, kézjegyével s a halál pecsétjével hitelesítve, épp ezen az úton, Székelyudvarhely kapujában találkozott a mi keserves kívánságunkkal.

Az ilyesmi megeshet véletlenségből is. Áron, amilyen hinduhallgatag volt, végrendelkező szavaiból – a temető-metropolisok káprázatában – kihagyhatta volna a szülőfalu nevét. Az ordas fogalom bölcsőmelegét – mint annyiszor a mi szívünkben is – lehűthette volna a félreesettség magánya. Nevünket a nagyvilág a Nyikó mentén nemigen keresi. Annyi baj legyen; amúgy sem ért hozzánk. A dolgaink pedig éppoly bensőségesek, akár az Áron gondja volt. A nyugvóhely esetlegessége így társul ahhoz, ami reánk nézve törvényszerű: felvértezni magunk az örökséggel, mit a legnagyobbak az utunkba letettek. Köztük Tamási Áron is.

 

Még éltében vele jártam itt először; annak előtte nem ismertem Farkaslakát, legalábbis nem a valóságosat, hanem a költőit, az álombelit, amelynek sanyarú sorsából új mítoszként világlott föl a megmaradás etikája: pusztító erők szorításában az ábeli túlvészelés sikoly-kacagása; ez a megjátszott könnyedségében, örökös talpraugrásában is görcsös, véres körmű visszakapaszkodás a meglódult földre, „mely nemigen nyugszik sehol, hanem változatos hullámokban vonul egészen a Kárpátok faláig, sőt nemegyszer nagy hegyeket viharzik az égre fel”. Az erdőrengeteges havasokat persze, meg a szarvasokat és színes tollú madarakat, a költő szava hozta ide a közelbe, kinek-kinek az ablaka alá.

Majdnemhogy csalogatásképpen.

Hiszen a táj, ahol a Bölcső és bagoly vándora vidám mezőket és honosságot ígér: inkább szegényes, mint pompázatos. Az annyiszor megénekelt szép ruha rajta: vigasztaló ráadás, egy tündéri kéz otthonteremtő babusgatása a mindenkori ki- és elvándorló szándék enyhítése végett.

 

(E kényszerű szándéknak egyetlen fodrára vessünk csak pillantást Koós Ferenc atyánkfia emlékezetével. Önéletírása szerint, amelyet Beke György hozott nemrég napvilágra, 1815-ben már református egyház működött Bukarestben; alapítója szőkefalvi Sükei Imre, aki az oda vetődött híveknek már csak sereghajtója lehetett; a Dîmbovita partján mintegy elébük szaladva csattogtatta meg Isten igéjét, hogy nagy és keserves lendületükben a Dunát is átal ne ússzák valamiképpen. S mi mindent meg nem tett még értük! S az ábeli bolyongásnak micsoda elevenségével! Egy kis „kollekta” végett – nyugodtan nevezhetjük alamizsnának – bejárta Erdélyt, Magyarországot, még Konstantinápolyt is, aminek eredményeképpen 2650 piaszterért parókiát épített, majd később fatornyos templomot, tanítói lakot és iskolát emelt – zsoltáros gátat a diaszpóra elé. Diaszpóra? A fogalom mintha túlságosan szemérmes és finomkodó lenne; Sólem Áléhemmel, rövidebben s találóbban, nevezzük inkább gólesznek. Szaporodó híveinek láttán az öreg Sükei Imre isten hozta helyett ezt is elmondhatta volna: benne vagyunk nyakig a góleszben.)

 

Ne szóljunk most – hisz annyian megírták – az amerikás székelyekről, kik az ottani magyarságot kerek egymillióra szaporították. Ábel, amidőn a hűség és szegénység zászlajával hazatért onnan, mintha koporsóba nézett volna vissza. Nem épp idillikus fogantatású háttal a kedve sem, amivel a szülőföld bölcsőjére virágokat kezd mintázni.

Ágnes nénjével szilvapálinkát ittunk, szalonnáztunk, mesélgettünk. Vagyis az otthoniak vették számba az életüket, mi leginkább hallgattuk őket; Áron fenséges, de éber nyugalommal, aminek rianásait – ha keserűségbe fordult a szó – a mókustermészetű szemöldökével jelezte, jómagam pedig, a farkaslakiakkal egyazon fazékban főzetve, csöndes zubogással, gőzfelhőket vetve. Ilyenformán: „Hát maguk ezt mért tűrték el?” „Akkor tehát ennek is utána kellene nézni” – nyújtotta felém Áron a kicsi szék gondját is, sánta unokaöccsének panaszát, miszerint az ülőalkalmatosságok készítéséhez nincsen iparengedélye. Ezt én – későbben – változatos instálásokkal a tartományi szerveknél megszereztem neki, amiből azután újabb galiba támadt: egy kisebbfajta gólesz, ide-oda vándorlás a szomszédos tartományokban, míg egyszer valahol Keresztúr tájékán elakadt a vállalkozás. Egy őrmester csapott le rá és a szállítmányra.

– Minek a sok kicsi szék?

– Hát ülni…

– Eltalálta, mert én magát most leültetem, legalább kilenc hónapra.

A székeket elkobozták, s a farkaslakiak lóhalálában Áronnak újabb üzenetét hozták, hogy az iparengedélyhez próbálnám meg visszaszerezni most már a mester szabadságát is. Újabb lótás-futás, majd azután a nagy ijedelemre másfajta, szerényebb vállalkozás tervét borítottuk: készítsen inkább a farkaslakiaknak ablakkeretet, madáretetőt, abból tán nem lesz baj.

Odakint rigó szólt az ághegyen, s idebent a deszkává lett fenyőfa – a poézisből sorsba váltó természet – várta szavunkat. Az íróit. Aminek Áron a módját – a maradandót – mindig megtalálta. A mindenkoron elkobzott kicsiszékek deszkaanyagából ácsolta magának Jákob létráját – már a húszas években is – olyan magaslatok felé, ahol a népsorsban küszködő gond a szabadságot vélte megtalálni.

 

Farkaslaki napjaiban a mezei bogarak, pillangók életét is tanulmányozta; ki tudja mihez kellett az neki. Bizonyos, hogy nem holmi négykézláb járó füvészhajlam dolgozott benne. Naplója szerint – aminek feldolgozását, kiadatását Timár Mátétól várjuk mihamarabb – figyelmét e röpdöső lények szárnya kötötte le; a bokáig érő mikrokozmoszban saját szárnyas természete, amivel nem egy bírálójának oly sok fölösleges gondot okozott. (Okoz mai napig is olyasféle aggodalomként, miszerint talán érdemén felül értékelnők őt. Istenem! Az irodalom nem óvodai közétkeztetés, ahol is a kicsik joggal bömbölhetnek, hogy zsemlekásaadagjuk keszegebb a nagyobbakénál.)

Más alkalommal, egy nyári napon elballagtunk a temetőbe is. Leróttuk kegyeletünket az ősök sírjánál. A szándék s az indulás, Áron hunyorgó nézelődése: a már ismerős életműnek volt rendes folytatása. Mint minden igazi alkotó: az életét ringatta bele mindig az írásba; erős szenvedélyét, hogy történelmi kényszerűségeiben és vágyaiban diaszpórára hajlandósult népének kötőanyagává legyen. S nem valahol a társadalmi ellentétek fölött, hanem az életnek azon a szintjén, ahol Ábel a szegények zászlaját felvette.

 

A két cserefa alatt is megálltunk.

Akkor még kerítés volt e helyen; átalugorható akadály. Épp ahol most a sírja van. S ahonnan most már valóságos bekötőút vezet az aszfaltos főútig. Két esztendeje még csak ösvény volt, nem is egyenes, hanem füvek közt bolyongó, akár a bizonytalanság érzése, amellyel műveinek hazai kiadása elkezdődött.

Ami pedig ezt a sírhoz vezető utat leginkább megnyomta: egy valóságos mennykő volt. Szervátiusz Jenő – akit én magamban, tekintetének konok szomorúsága miatt Michelangelóhoz hasonlítok – a mennykövet trachitnak nevezi. A mélységbeli tömör kőzetek kilenctonnás darabja. Visszavágó, dühös természetével összetörte már a szobrász hagyományos vésőit. Az immár félkész munkát nézegetjük. Egy kék csobbanás Szervátiusz tekintetében mintha azt mondaná: emberére akadt a kő. Törhetetlen acélt szerzett: vídiát, az nem csorbul. Szerszámait nézegetjük a kunyhóban, amely a művésznek is szálláshelye. Szalmapriccs, jó terpeszkedő, hogy Jenő bácsi mellett a fia: Tibor is elférjen, továbbá egy tákolmány asztalkán néhány férges alma s két paradicsom. Így ahogy van, a szélpengető hasadékaival, Ábel kunyhójára emlékeztet, amely hasonlóképpen úgy kuporgott szomorúan az erdő szélén, mintha csóré emberek építették volna. Ez még az Áron hasonlata. Úgy is mondhatnók: alapkőletétele a későbbi katedrálishoz, aminek félbetörött Vadrózsa ága leng a tetején. Ezt az utolsó munkáját zokszó nélkül tűzhetjük oda (az életmű bütüjére) – miként a házépítők szokták a befejezettség s majd a beköltözés örömének szimbólumaként.

Költözködést indított el Szervátiusz is a vídiahegyű vésőivel. A rokon művész hangján rendre hívja elé az életmű alakjait. Mint rendes feltámadásnál: a cselekedeteik szerint állítja sorba s füröszti meg őket saját balladacsobogású képzeletében. Itt van már az Énekes madár serege: kéz a kézben a szerelmes Magdó és Móka, Bolha kutyájával Ábel, csodás változásaiban Jégtörő Mátyás és Tündöklő Jeromos. Súlyosan lépeget utánuk tüzet árverezni a megsiratott Boda Ferus. A kőbe költözködés metamorfózisában levetik tündéri könnyedségüket; eljövendő szerepük szerint, a súlyos anyaghoz igazodva, körkörös összeforrottságban egyetlen intelemmé tömörülnek. S ha valakinek szeme van hozzá: olyasféle tanulsággá, amire az időnek markában további miheztartás végett éppen szükségünk van. Néhai Sükei Imre gátja mellett ez a szervátiuszi gyülekezet is elébe veti magát az abroncstalanság természetének. Akit meg nem állít: viszontlátásra serkenti legalább.

Az ember, kit ezen az úton elkerülni lehetetlen, nem a magányos és furcsa vállalkozások kóberes hőse, amiként azt hájas világpolgárságban nagyra nőtt kritikusi fülek a munkáiból kihallgatózták. Ez idő szerint sem a puszta jószándék és megértés, még kevésbé az engedmény vette őt oltalmába. Hanem az emberi szükséglet, amely a tüdőt is munkában tartja. Létünknek része, s mivel nem a szeszélytől kaptuk, hanem a sorsunk gyöngyözte ki: az eszmélésnek része, amellyel egy közösség önmaga fölé hajlik. A fejnek épp újabb felvetése végett. S a reflexiónak mennyi más formáját kínálja! Mondandóján innen és túl, ha csak nyelvi kincseit nézzük: megannyi tükör az anyanyelvi ábrázatnak mindenreggeli számbavételéhez. A szokványos kérdést: miként szolgál az egészsége – az ő mondatainak bartóki lejtése módosíthatná bennünk ilyenformán: hogy s mint szolgál, uram, az édes anyanyelve?

Erről is szót váltunk Szervátiusszal. Egyebek között Szép Domokos Anna hiányáról a trachitból kiszabadított gyülekezetben. Ennek a balladának ősi tömörsége – akár egy ógörög akt –, mintha eredetileg is kőbe kívánkozott volna. A párjavesztett leány eget hasogató sikolya: Verjen meg az Isten, háborúcsinálók! – az íróiból máris átszikrázik a szobrászlátomásba. S majd onnan új alakzatában a sokaságemlékezetébe.

A sokaság máris gyülekezik itten. Gyalogos lábak, autók simítják, szélesítik valóságos térré a régi füves ösvényt.

– Így van ez, hogy állandóan jönnek – sóhajt Jenő bácsi, s elnéz valamerre a tenger felé, ahonnan a fiát várja.

Áron látogatói pedig a csodát várják tőle: hogy vésőszerszámait munkába állítsa.

Így készül hát ez a hegyibeszéd, mint hajdanán is, a sokaság szeme láttára.

A kő hangját is beleszámítva: füle hallatára.

 

Velencei képeslap

Platón a maga elképzelt államából kitiltotta a költőket. Illyés Gyula kajánul jegyzi meg valahol, hogy éppen ezért nem is lett semmi abból az államból. Amelyikből mégis lett valami: az mindahány ragaszkodott a pennás embereihez.

Néha nem egyébért: csak hogy féken tartsa őket.

A velük való permanens bajlódás intézményes formáját, mint tudjuk, bizonyos Caraffa nevezetű bíbornok eszelte ki, egyszerű fogalomcsere útján, behelyettesítvén az érvelést a könyvégetéssel, az eszmecserét a száműzetéssel, esetleg máglyával, jobbik esetben az indexszel. Hogy mindezek végső fokon ki és mi ellen irányultak: az inkvizíció törvényeinek ama záradékából is kiderül, miszerint az írás-olvasás tudományának elsajátításához világi embernek a jezsuita rendfőnökség engedélyét kellett kikérnie.

Nem a költő veszélyes, hanem az olvasó.

Az eszme – vagy téveszme – az olvasóban válik társadalmi erővé. A pápa számára nem Luther volt a legfőbb ellenfél, hanem a reformáció gondolati fegyvereivel közelgő parasztháború. Petőfi neve akkor vált rettegetté a magyar főurak körében, midőn vakhíre kelt, hogy Rákoson negyvenezer paraszt mormolja a verseit. Egy otthoni példa is eszembe jut. Amikor Nagy Istvánt a harmincas években első lázító könyve miatt letartóztatták, az ügyészségen már Torda környéki olvasói várták – ugyancsak letartóztatva. Akkor – vallomása szerint – azon tűnődött el: úgy kellene írnia, hogy senkinek se ártson vele. Pontosabban: hogy olvasói elkerüljék a tömlöc veszélyét. De akkor udvari költőnek kellett volna felcsapnia.

A mindenkori pápák Caraffái tudták, hogy a kiáltás erejét a visszhangon lehet csak lemérni. Éppen ezért a visszhangtalan citerásoknak és köldöknéző széplelkeknek megkegyelmeztek. A megalkuvásra hajlamosaknak annyi szólásszabadságot engedélyeztek, amennyi épp szükséges volt ahhoz, hogy önmaguk előtt is eltitkolják a rabságukat. Ez a kényszer szülte a kétirányú úrvacsoraosztást: az Istennek, ami az Istené, a császárnak, ami a császáré. Ez a legnehezebb, ha ugyan nem a legkilátástalanabb vállalkozás. A császárnak ugyanis nem szabad tudnia, hogy a feléje nyújtott áldozatból egy darabkát az Istennek csíptek le. Az elnyomó hatalmak, miként a nők: nem osztoznak a szerelemben. Szervét Mihály a lassú tüzű máglyán is váltig erősítgette, hogy híve a kálvini tanoknak, az ellenvéleménye csupán árnyalatbeli. Árnyalat nincs – mondták az égő hasábfák –, csak a rajzolatban. Vagy Genf, vagy Róma. Az igazság hiába igyekszik néha középre: póluson a helye.

A dózsepalota folyosóján azt nézegetem itt Mihai Beniuckal, miként is ellenőrizték a gondolat ingadozásait a két pólus között. A falból tátott szájú szörnyalak mered felénk. Nézem: a torka szabályszerű postaládikóban folytatódik. Nevezzük panaszládának. Ide dobták be a névtelen leveleket, följelentéseket.

A vigyorgó kőarc: cinkos biztatás az írásra. Sajátságos műfajban, persze. Nem kell itt pőrén az olvasó elé állni, a közvélekedés nyílzáporába. A szerző esetleges eszmei ellenfeleinek megrágalmazása ilyenformán mentes a következményektől. Mintha azt mondaná: „Loyolai Ignác gyermeke, megbízhatsz a titoktartásomban.” A sötét torok, akár a halál felé vezető út: szigorúan egyirányú. Kizárt dolog, hogy szembe jövő utassal, talán épp az áldozatunkkal találkozzunk. Mielőtt a névtelen Művel hátba szúrnók, nem kell rámosolyognunk, hogyléte felől érdeklődnünk.

Amúgy is tudjuk, mi lesz a sorsa. Néhány lépésre van csupán – a palota belsejében – a tárgyalóterem. Közelében a bíró lakosztálya. Talán a hóhér is itt szokott kezet mosni a márványfürdőben. Közvetlen kijárat nyílik a Sóhajok Hídjára. Alatta most amerikai nászutasoknak egy rekedt gondolás énekel. A reneszánsz kori utánzatból a groteszk üt ki a legérzékelhetőbben. (Olyanszerűleg, mint midőn a Continental bárban – gin-fizz mellett – azt énekeljük, hogy „szép selymes lódingom, dali pár pisztolyom, és nosza rajta, jó katonák!”) A poétikus hangzású hídról egyenest a börtönbe lehet lépni: a következménybe.

 

Mifajta tájékoztatásra volt éhes ez a dohos kőszáj? Mindenre, amivel az eretnek gondolkodás bélyegét bárkire rá lehetett sütni. Kizárólagos tápláléka tehát: az eltérés, kitérés, letérés, eltévelyedés; a hivatalossal szembehelyezkedő nézet. Vagy a puszta nézet, ha éppolyan korszak volt, hogy a nézeteket – mint tiltott fegyvereket – be kellett szolgáltatni; ha valamely szórakozott Giordano Bruno, Galilei – a fejében nagytakarítást végezve – ott felejtett vagy egy vélekedést. Vagy a lelki üdvösség megszerzésének esetleges más módozatait. Ostya helyett a kenyér és bor jegyét vagy olyasmit, hogy a föld mozog és gömb alakú. Gondolom, ilyen figyelmeztetést is elnyelt: vigyázat, gyanús nézetekkel és menedékjogi szándékkal bizonyos Dante nevű verselő cselleng errefelé! Dante továbbment meghalni, Ravennába. A velenceiek most bánják, hogy porait – akár a galambjaikat – nem válthatják át naponta valutára.

Egyébként a Szent Márk téren, ahol hajdan a genfihez hasonló máglyák égtek, a hangulat idilli; fúvószenekar szórakoztat bennünket. Képzeletemben föltűnik ugyan Loyolai árnyéka, de már nem kell rettegnem tőle. Pedig ha tudná, hogy az őseim Kálvinhoz csatlakoztak! Meg hogy az Index librorum prohibitorium ellenére a költők – ha igaziak, mindétig föltámadnak. Az éj közepén visszajárogatnak a síri világból. De már nem azért, hogy özvegyük fátylával a könnyeiket letöröljék, hanem hogy szembekacagják hajdani inkvizítoraikat.

 

Fekete rózsák

Római napok

Tévelygés Adria lányával

Mivel a jelek szerint itt mindenki játszik valamit: a pénzesek pénzes játékot, a zenekar keringőt, a nászutasok boldogságot – hát összenézünk Mihai Beniuckal: mindebből nekünk semmise jár?

A tévelygést választjuk.

Az emberi bűnöknek ez a foglalata, abban a formában, ahogy Beniuc most – nálamnál tapasztaltabb velencei utasként – megkísért vele: épp kedvemre való. Vagyis belevetjük magunk a város labirintusába, ott tévedünk el, ahol kedvünk tartja, s majd az ijedelem után a velencei fehér kövek – mintegy kézen fogva – visszavezetnek a Szent Márk térre a galambok közé. A megszemélyítés melegét hirtelen lelkesültségemben én ajándékozom a köveknek, egyelőre látatlanba, Beniuc szavai alapján.

– Nem tudtál róluk?

Mondom, ez idáig csak az a kavics került szóba, mit anyám ajánlott mindig a nyelvünk alá, ha ismeretlen-idegen városba indultunk. Először Sármásra, hat kilométernyire, majd Régenbe deszkát vásárolni, s harmadsorra egy szénásszekér tetején kincses Kolozsvárra. A játékos figyelmeztetés sohasem maradt el. „Aztán végy kavicsot a szádba!” „Minek, édesanyám?” „Hogy el ne felejtsd, ahonnan indultál.”

Vettem is, nem is, azóta tán – szomorúságomra – egy szekérderékre valót. Mert ha még az első kavicsnál tartanék, a színesnél, amelyet tudatlanságomban vagy anyám kacagásának kedvéért valóságosan is a nyelvem alá raktam – akkor ez nekem a reggelt jelentené; az indulás csikó-örömét.

– La drum! – biztat Beniuc, s én a csikónak búcsút intve, kedvemet átváltom öreges európai poroszkálásra.

Estéli világításban százvalahány sziget, a lagúnák közel félezernyi hídja-pallója, összeesküvő, sötét kis utcák serege várja, hogy eltévelyedjünk.

Megy az ember, ácsorog, meg-megáll és újra nekilódul, holott – helyhez alkalmazott szóval – akárhol kiköthet, lehorgonyozhat.

Mindenütt ugyanazt veheti számba: e menekülésből fogant kényszer-város tökéletes tárgyi és hangulati egységét: egyetlen dallamnak ezerféle változatát, bennük ugyanazt a ritmust, a lagúnák kapualji lélegzetvételét s a cifra nyomorúságos konflisok kocogását. Fél óra múlva, hogy néptelen sikátorokon lötyögünk, már csak az oszlopsarkokon gunnyasztó galambok mondhatnák meg, merre járunk.

A fehér köveket még nem keressük.

Mint ama játékdobozt, amelynek minden nyitásra újabb dobozkisdedét találja a gyermek, élvezettel bontogatjuk a várost, érzékszerveinket is megosztva, hogy orrunkkal a vizek illatát – állott szagát inkább –, fülünkkel a közeli s távoli harang-nagyapák és csengettyű-fiak-unokák hangját birtokunkba vegyük.

Amit ez az istenes harangcsalád mível egész Itáliában, engem álomba ringat inkább, nem áhítatba. Azt hiszem, Kálvin a ludas ebben, aki tömjénfüstös külsőségekről az eleve elrendeltetés belső kínharagjai felé hajszolta a figyelmünket.

Lovas szobrokon táncol a tekintet, shakespeare-i díszleterkélyeken, építészeti remeklések árkádos hullámzásain, s a magam részéről külön munkát adok az emlékezetnek is. Visszaszalasztom őt ama helyekre, hol a nap folyamán jártunk; a Rialto-hídra, a Szent Márk-székesegyházba, a Santa Maria della Salutéba; az Accademia delle Belle Artiba, Colleoni lovas szobra elé, Veronese házába, szentek, mártírok és valamikori dúsgazdag polgárok csodás hajlékaiba. Egy ezeréves állandóságnak megannyi csöndes színzuhatagos szentélye. Fájdalmasan pihentető alkalom a párhuzamvetésre.

 

(Ahonnan jöttem: a történelem tömegmészárlásainak emlékoszlopai vetik felém árnyékukat; a Duna-táj félbemaradt vagy el sem kezdett városainak katasztrófahangulatát. A dózsepalota már készen állott a IX. században, amikor a Kárpátok szorosaiban a népvándorlás üvöltéseitől omlottak a sziklák; majd azután a templomok s életek százezerszám a törökdúlásban. Hétszáz esztendővel később egy Bethlen Gábor még mindig csak tataroz és olasz kőműveseket kerestet, akiknek keze alatt a boltívek nem omlanak össze; egy magzatmoccanásaiban megfojtott polgári fejlődés helyén, sajátságos mezei feudalizmusunk töltöttkáposzta-rotyogtatásra alkalmas cserépfazekat is alig volt képes termelni. S nem azért, hogy balkezes nép lennénk. Hanem az Idő miatt inkább, amit Kemény Zsigmond zordnak, Móricz mordálykedvűnek nevezett. A Dózsa-felkelés, majd Mohács csak kezdete volt az irtózatos vérveszteségnek. Bizonyos Winkler úr statisztikát is készített erről. Számítása szerint az első világháborúig bezárólag ezerfőnyi felnőtt magyarból 187 az elesettek száma; ha illő kegyelettel eltekintünk az inkák vagy az indiánok sorsától, ez a szám állítólag világcsúcs, s vele szemben – második helyezettként – az óriás rabtartó: az osztrák szerepel 166-os átlaggal. Meg azzal a különbséggel, hogy a Habsburgoknak volt pénzük idegen zsoldos hadseregre – pénzük és kínpadjuk –, mi pedig, Duna-völgyi kalitkások, a magunkbéliből fontuk a védőkerítést. Valahogy így esett meg, hogy ide kell most jönnünk ezeréves műemléket, Tizianót s Tintorettót ámuldozni.)

 

A reneszánsz nagy mestereihez küldöm tehát az emlékezetemet, őtőlük kellene még néhány vég vásznat beszerezni, s némi útbaigazítást Guardi Ferenc uramtól a városnézés dolgában. Jézus jegyeseit, vagyis az apácákat megunván, ő festette meg Velencét, Adria jegyesét. Kétszáz év múltán is változatlan vonásaival. Ez a mostani bolyongásunk Guardi-képek előtt a sámlin ülve is elképzelhető; épp a már említett ok miatt, hogy állandóság dolgában itt nincs szűkölködés. Sem itt, sem odébb, a történelmi veszedelmektől védettebb Nyugat-Európában. Tanúképpen a múlt század hetvenes éveiből egy másik bolyongó: Bernard Shaw tűnik föl, aki azt állítja, hogy legelső londoni útja alkalmával Dickens regényeinek alapján igazodott el a zegzugos utcákon. Közlöm Beniuckal is ezt a föltűnő jelenséget. Az otthoni keresztelő napokat említem, amikor is reggelente új s új utcákra ébredünk. Mire ő azt mondja, hogy jobb keresztelni, mint temetni, mert lám, Velence is süllyed, évente néhány millimétert. Felkerekedünk hát, keressük meg a fehér köveket.

Nem találjuk. Fejünket a földnek szegve három kis utcába is berobogunk. Szürke igen, de fehér kő sehol. Egy koldus alázkodik elénk, krajcár kellene neki, zsebünkből a hetedik, a Móricz Zsigmondé. Az agyonserített képéről mintha ismerném ezt az embert. Délelőtt a Szent Márk téren együtt kéregetett a galambokkal. Ő egyfelől gajdolva, a galamb másfelől burukkolva könyörögte a megeső szívünket. Most megelégszik egy cigarettával. Utána egy csinos lány is elibénk libben, nekem magyaráz valamit a ropogós nyelvén, amiből semmit sem értek, de mindjárt gondolom – kitetszik ez a visszafogott kedvességéből is: nem kérni jött, hanem valamit felajánlani. Mihai Beniuc fordítja nekem a csicsergést, miszerint a lány az én rendelkezésemre akarná magát bocsátani, mégpedig olyanformán, hogy az irányításomat vállalná reggeltől estélig, szükség esetén, teleholdként, az éjszakai órákban is. A holdas hasonlatot én vetem enyhítésként a lány felé, hogy szebb legyen az egyezkedésünk. Menten kiderül azonban, hogy nem annyira poétikus, mint inkább hasznos megállapodásra vágyik: ismereteimet szeretné – megfelelő összeg ellenében – gyarapítani. Nemcsak megmutatja: el is magyarázza Velence nevezetességeit, képtárait, múzeumait… Hogy komolyra fordul a szó, oda egyszerűsödik minden, ahová az emberi cselekedetek nagy része: a kényszerűségbe. Ennek a lánynak a szépségével csak a szegénysége vetekszik, meg az elszánása, hogy őszig turistakalauzolással az egyetemi tandíját megszerezze. Bocsánatkérő mosollyal távozik, pedig rajtam a sor, hogy megkövessem őt az üres zsebemért. S mivel egyebet nem tehetek az érdekében – amolyan mezőségi szívlágyulással – a fehér kövek ártatlanságát ajándékozom neki. Az ő szerepüket vállalta volna – beszédesebben.

A következő sikátorban föltűnnek a kövek; szabályos távolságban ott sorakoznak az úttest közepén. A központ felé jelzik az irányt. A helyet is tehát, ahol szállásunk van. Valóságos gyermeki naivitással számolom őket, s amikor váratlan kihagyással újra bizonytalanságba – a tévelygés örömébe – taszítanak, lelkes ide-oda futkosással meresztem a szemem. Különös természetük, hogy többirányú lehetőség egybefűzésével s némely politikussal ellentétben, visszafelé is ELŐRE vezetnek. Így most már olyan biztos az utunk, hogy már-már az unalom veszélye környékezi.

 

Mit kínál még Adria lánya – más irányú tévelygési lehetőséget – a nászutasoknak s költő barátom személyében az Avas fiainak? Camuccio mester aranyba ötvözött edényeit, vázáit; hamutartót, gyufatartó csebrecskét – vissza a természethez! –, szemüvegtokot, miniatűr kézitáskát, csiszolt gyöngyöt Pompeji köveiből – díszítsük magunk a halál emlékével –, sakkot, figurás kulcstartót – a birtoklás örömét –, ezüstmintás öveket, albumot, fényképőrző medaliont veszendő arcunknak – vagy a kedvesének, hisz egyre megy –, kést, nadrágszíjat, borokat, szoknyát, selyemkendőt, cipőt százfélét – calziture di alta classe –, zongorát, kanalat, üveges szekrénybe való gondolát, inggombot, szenteket, gyűrűt, szipkát, púdert – Eterna 27 –, aranyos hintót, koronát, legyezőt, ajakrúzst, műszempillát, a galamboknak kukoricát és golyóstollat hölgyekkel, kiket ha felborít az ember, lecsorog róluk a ruházat. Minden eladó, és számos szöveg szerint – ha nem akarok boldogtalan maradni – mindezekre szükségem van.

A kínálat vitustánca! Szaladjunk innen a fehér kövekhez.

 

(Megbotlom egy toronyban. Fejemmel együtt az emlékezetem is nekilódul. Nagy csobbanással merülök el a régi dicsőségbe. Barátom oldalán ez az én külön- s magántévelygésem. Mi több: magányos is. A mélyvízi homályhoz illő, amelyben még fölismerem itt történelmi múltunk hajóroncsait: egyebek között a díszes gályát, amivel Erzsébet királyné jött volt Apuliába. Távolabbról – a nápolyi Santa Chiarában – Róbert Károly síremlékét látom, meg Siket János váci püspök uramat, amint Nagy Lajos nevében épp követelőzik: Sant’ Ilario vidéke kell neki, s vajon mi végett? Himfi Benedek és Czudar Péter őméltósága átveszi a magyar királynak járó adót, az évi kétezer aranyat, amit későbben hétrét görnyedve nyújtottunk át a töröknek, megtízszerezve és megtetézve egy füstté lett állammal. A dózsepalotában fennhangon olvastatik a turini békekötés (1381) szigorú szövege: „Szól pedig e kötelezettsége Velencének örök időkre.” És a zárai béke szövege: „Dalmácia nem Velencét, hanem Lajost illeti meg.” Hasonlóképpen örök időkre. Akik ezt szó szerint értelmezték, fél évezred múltán is elsóhajtották, hogy a régi dicsőség folyvást késik az éji homályban.

Egy karcsapással odébb iszapos koponyák tízezreit látom. Az esztergomi érseket nagy sereg élén a Piave előtt, ahol apám is elsütötte az ágyúit. Telegdi Tamás jön 2500 lovassal, majd újra Lajos 20 000 nyerítő ménnel, s 1378-ban másik ötezerrel. Genova polgárai a Lidót ostromolják, s Carrara Ferenc a magyarokra panaszkodik: túl sokan jöttek meghalni, nincs elég hely a bárkákon. De mily szépen hangzik a valóság hangjaitól elszokott oligarcha-fülnek a térdeplő város kényszerígérete: „A gazdag Velence Magyarország adófizetője! A nagy király hosszú címébe Velencét is befoglalja. Ő fogja beiktatni a dózsét a Palazzo ducaléban, melynek ormán éppúgy, mint a Szent Márk téren, a magyar zászló leng.”

A falánk hódítás ily kedvező széljárásában bünteti Lajos horvát alattvalóit, s rekcumozza kegyetlenül a lázongó szerbeket; a jelenlétnek megannyi abszurd bizonylata; miközben a tatár porig égeti a székely falvakat s tízezreket hurcol örökös rabságba. Az „örök időkre” szóló szerződések mellett a távoli horizonton – potomságnak vélt veszedelmek között – a török főzte már nekünk s valamennyi Duna-völgyi népnek a feketelevest. Aminek felhörpöltetésében – a törököt jó pénzért, katonánként egy aranyért ellenünk szállítva – a maga módján Velence is segédkezet nyújtott. A szépen cifrázott, de valójában soha meg nem adott nyugati – és úgynevezett keresztény – segítséggel egyetemben. A múltra nézve mit sem ér, de jelen s jövő érdekében engedjük át magunk a káprázatnak: vajon miként alakul a sorsunk, ha magyarok, románok, szerbek, bolgárok, albánok összefogása a nándorfehérvári fellobbanás sorozataiban szilárdul meg százados időkre! Ha a közös bajban elcsitulnak, sőt jogaikra lelnek a különbözőségek, oly rengeteg későbbi örvütés indítékai, a szívós természetűek, a hetedíziglen mérgezők.)

 

Ezt már a Sóhajok Hídján mondom magamban. Illő helyen tehát: ítélet és végrehajtás két pontja között, a tökéletes – mert hisz egyedül önmagára utalt – reménység állapotában.

A fehér kövek hazavezettek.

Mihai bátyám óhaja, hogy fújjunk takarodót.

Lefekvés után még Nagy Lajossal társalkodom egy darabig, a nézeteimet is tisztázva: Sant’ Ilarióra nem tartok igényt. Ezt mindjárt írásba szeretném foglalni. A tévelygés leghatásosabb ellenszere az írásos elkötelezettség. Megfelelő árkus papír híján otthonról hozott jegyzetfüzetemet veszem elő. Valami olyasmit szeretnék belé írni, amivel egyben magamat is kézen fogva, gondolataimat kivezetném a múltnak e fölidézett csontvázvilágából. Szándékomat a város is erősíti: folytonos hívásait hallom. Az ablakom alatt gitár peng, konflis kocog, s fehérnépek helytelenkednek. A tüdőnek utolsó tartalékaival vánszorog a fúvószenekar; hajókürtök jelzik az új nászutas-rakományt: a világban meghordozott boldogságot. A Canale Grandén oly tehetségtelenül, hogy még csak kudarcra sincs kilátása, gondolás énekel. Gyermekkori citerás barátom – nyilván az otthoni falikép hatására – mindig is ide szeretett volna elszegődni gondolásnak. De mivel jobban énekel, itt rosszabbul ment volna sora; a hallgatóság nem figyel a canzonettára, hanem összebúvik csókolózni. Lehet-e megalázóbb állapot a tudatnál, hogy az ember nem egyéb ingerpótléknál a mások ölelkezésében? Az én mezőségi barátom szerencsére nem jutott el ide; kántor lett belőle. Így legalább az Isten hallgatja. Talán éppoly közönyösen, ahogy a harangóra üti most az éjfélt; a magasból, mintegy a semmiből jön ez a hang; abból az irányból, ahol Nagy Lajos zászlaja lengett. Amikor Veronába mentünk…

Mi ez a Verona? Kinek az írása füzetem következő lapján? S a továbbiakon is. Mint az üresnek vélt fülke, amely váratlanul megtelt utasokkal. Nézem, böngészem. Térden, talán sötétben odavetett kusza sorok. Valami görcsféle az emlékezet zsebkendőjén. Talán Verona ángyómról. De ez, ahogy a följegyzés mutatja, Trient közelében van, tehát Észak-Olaszországban, ángyóm pedig a Székely Jóska bátyám oldalán Pusztakamaráson.

„…1918. október elsején összeomlottunk. A királyné elárult bennünket, mivelhogy olasz rokonai voltak. Trientig vonultunk vissza, ahol azután fogságba kerültünk. Tiszteket akkor már nem láttunk. A barakk fedelét elvitte a srapnel, ott maradtunk az ég alatt, nézhettük a csillagokat. Sem onnan, sem másunnan felülről nem jött többé semmi parancs. Azt gondoltuk, hogy a földön járunk, de mi fegyvereken jártunk. Ami annak előtte a kezünkben volt, a lábunk alá került; mi hasonlóképpen a franciák és taliánok lába alá. Furcsa volt, hogy derékszíj nélkül, kigombolt köpenyben olyan könnyű volt a lépés, át a halál fölött – a halál árnyékába. Mivelhogy oda kerültünk. Az ágyúk hasukkal az égnek fordulva feküdtek a földön. Mikor Szebenben gyakorlatoztunk, tiszták, fényesek voltak. Hát amikor viszontláttam őket a fronton, nyakig sárosan, füstösen! Szegény ágyúk! Ők is megszenvedték a háborút. Vittek Veronába. Tudja, apám, hogy ott lakott Júlia? Nem hallott róla? Az egy szegény lány volt, aki végül megmérgezte magát az udvarlójával együtt, bizonyos Rómeo nevezetűvel. Isten nyugosztalja. Hisz magunk is naponta húszan haltunk meg tífuszban, míg a felcserek, mint a falakat, le nem meszeltek bennünket. Ez jutott eszembe kilencszázhúszban is, hogy hazakerültem. Jött a hatalomváltozás, micsoda meszelés kezdődött! Veronában egy lovat adtak a kezem alá, azzal hordtam a kenyeret. Gránátszalagból gyűrűt készítettünk, én árusítottam fennhangon kiabálva: inello, signorina! Karácsonykor egyik sátorból a másikba vonultunk: szabad-e kántálni? Nemes Betlehem kicsiny városába… Egyik katona sírt, a másik énekelt, a harmadik hörgött, haldokolt. Mondogattuk: szép karácsonyunk van! Nem lő senki sem. Néztük magunkban az otthoni havat, láttuk szemünk előtt a sok gyereket a pereces tarisnyával. Megjátszottuk, ami már sehol sem volt, se bennünk, sem odakint. Ilyenek voltunk akkor.”

Eddig tart az otthoni följegyzés. Apám hányattatásainak emléktöredéke. Egy csipetnyi abból a sóhegyből, amit el kell fogyasztanom. Félálomban is érzem: íze betölti a számat, végigszivárog egész testemen. Hányszor hallottam már ezt a történetet, amitől most apám karácsonyi sátra alatt alszom el, megfeledkezvén Velence fehér köveiről. Mert elvezettek ugyan idáig, de hazafelé már semmit se mutatnak. Gyermekded óhajjal, mesés jelekre gondolva, ösvényre hintett aranykását szeretnék álmodni. De hát az álom is tudja a magáét. Reggelre kelve észlelem: illúziók helyett a gyermekkori kavicsot rakta be a nyelvem alá, azon érdesen, ínyroncsoló-szögletesen, ahogy a kőtörő gép torkából kikerült. Csak a nyelvemmel együtt szabadulnék tőle. A szándékot pedig, hogy ezt a kavicsot mégis megpuhítom, átmentem az ébrenlét hátralévő óráiba.

Adria lánya pedig felejtse el Nagy Lajost, és öregedjék meg békében.

 

Gond és jelkép

A történelem, a tankönyvbe préselt – a tülekedő jelen jóvoltából –, nemigen élhet velünk egy fedél alatt. Ami kevés helyet az emlékeinkben és szívünkben kiszorítunk neki: az lenne tán a láthatatlan és elkobozhatatlan örökségek sarka. Ott pislákol, úgy gondolom, önmagunk vállalásának örökmécsese.

A szó kissé kenetteljes. Vagy ájtatos? Attól függ, minek a szolgálatában látjuk fellobogni. Talán épp rebbenő kicsinységében áll közelebb az igazsághoz, távol akármifajta nosztalgiától. Csendességében a tartós érzelmek hordozója. Nevezzük nyugodtan a múlt – múltunk – iránti kötelező tiszteletnek.

A történelem – látható és kézzelfogható alakzataiban – kint lakozik a szabad ég alatt. Mint a fuvarosok a színbe kötött, csatakos lovaikkal. Jönnek a ködös horizont alól, társzekereik eldübörögnek zárt ablakaink alatt. De félálmunkban elkísérjük őket az ismeretlenbe, ahonnan kedvező évszakkal újra visszatérnek napi gondjaink közé. Jönnek és bekopognak; változó napok és helyzetek dolga, hogy minő választ kapnak idebentről. „Már megint Ady? Istenem, nem túl hangos az nekünk?” „Gábor Áron, Dózsa György kéri a szobrát! Meglesz, kérem, tessék csak nyugodtan harcolni!” „Sürgősebb volt a Kőrösi Csomáé, mert épp Dardzsilingba indult, egy kis magányt kérve kölcsön a nagy magányához.” Veress Dániel úrnál például nem kell okvetetlenkedni; Mikes-drámája után Báthori Zsigmond véres farsangját szándékszik emlékezetünkbe beleégetni. Konok, szenvedélyes számbavételeivel gyökerekig ás, miközben a korona alakulását figyeli. Hiszen ezért az erőfeszítés!

Alakul lassanként hagyatékunk külső képe is.

Tatarozott várfalak, emléktáblás házak, lovas és gyalogos szobrok toboroznak mind gyakrabban ünneplő sokadalmat. Reggelente találkozunk velük: Jó reggelt, Bolyai úrék, aggyisten, Salamon Ernő! Ha tekintetünk el is siklana fölöttük a rohanó Gond után, tudatunk mélyrétegeiből egy dallamfoszlánnyal fölcikkan egy név, dátum, valamely győzelem vagy bitófa emléke. Akaratlanul is együtt élünk vérpadjainkkal, kihunyt fáklyásmenetekkel, példás áldozattal, példátlan tékozlásokkal. Kapcsolataink – mai és tegnapi mivoltunk között – ilyenformán eltéphetetlenek. Ennél mi sem természetesebb. Önmagát becsüli minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi: a világ nem vele kezdődött. Hisz Ádám arca mögött is egy másik arcot keres a bibliai sötét vizek fölött. Hogyne sejlene hát föl benne, hogy Bem csak az imént lépett ki Teleki Domokos házából, a szomszédban pedig – Görög Károly kereskedő uramnál – a Költő épp őrnagyi egyenruhája végett indult szabóhoz. Az emlékezet nem csupán a prousti intimitások, illatok és szemrebbenések újraélése. Egész kollektív mivoltunké. Ki tagadná, hogy a sorsunkat meghatározó életfordulatok, a közösség nagy kockázatai, összes következményeikkel, az egyénben hullámzanak tovább. Nemcsak tanulságképpen: megtartó erőként is. A történelem erre vonatkozó leckegyűjteménye kimeríthetetlen. Ha alapos munkát akar végezni, bármely hódító hatalom a leigázottnak először a hadseregét, utána rögtön a történelmi múltját fegyverezi le, közösségi szimbólumait tünteti el. Ezzel magyarázható egy-egy magtárnak, tyúkketrecnek fölszínre bukkanó márványalapzata. Vespasianus, miután Jeruzsálemet földúlta, ősi templomát épen hagyhatta volna. A templom azonban Júdea létének szimbóluma volt. A jelkép a legkonokabb erők közül való.

 

Olvastam, hogy a csíkszeredaiak Petőfinek készülnek szobrot állítani. Újabb elégtétel a fehéregyházi hősnek; a ragaszkodó érzületnek is, mely őt egy időben már-már lemondólag nélkülözte. Költő emlékéről lévén szó, illendő hangsúlyoznunk, hogy az esemény nem pusztán irodalmi jellegű. Egy szobor, amely a költő jelenlétét állandósítja valamely népes tér közepén: szüntelen dialógus a történelmi múlttal – a jelen érdekében. Láthattuk, miszerint akármifajta öncsonkító szándék, hogy hagyománykincseken átlépve teljesítsük ki magunk, törvényszerűleg kudarcot vall; építő erőket rombol. Szomorúságos jelenség volt elnéznünk szellemi-erkölcsi hajótörötteinket, akik a vízen való fennmaradás végett, mint fölösleges súlyt, a költőiket is elhajigálták. De nem a kacsacsőrű emlősöknél óhajtok én most elidőzni. Hanem arra irányítanám inkább a figyelmet, hogy amiként a román nép nemzeti kultúrája oly terebélyesre lombosodott, ezernyi friss hajtással jelezve az ősi gyökérnyomást, azonképpen – a természetes kölcsönhatások áramkörében – sürget friss nekilendülést a romániai magyar nemzetiség nemzeti kultúrája is. Sürget az eddiginél átfogóbb értelmezésben: valahol azon a metszési ponton, ahol hagyományaink akár egy kupola erővonalai, összefutnak; ahol a rész egésszé, teljessé válik, s a megnyíló szemhatáron élő közelségbe kerül mindaz, amit a költészet közösségi gondban megörökített. Olyan szemszögből idézzük hát újra Petőfit, amely őt nem szakítja ki természetes összefüggéseiből – a hegyvonulatból, amely sokszor ellentétes, végső fokon mégis egymásba torkolló sorsokat mutat: a március 15-i optimista lobogást éppúgy, mint Széchenyi tébolyba hulló nemzetféltését; Mikszáth humorba göngyölt keserűségét éppúgy, mint Kemény Zsigmond zúzmarás ólomkedélyét; Móricz nyerseségét és Tamási tündérjátékait, Dsida léleksikolyát és Gaál Gábor érces mordulásait; valahányat súlya, maradandósága szerint, tűzre hajítva öreg Prokrusztész-ágyakat.

Magának Petőfinek az értékelésében is.

Nem állíthatjuk őt egyetlen esztétikai mérceként valamennyi költői látásmód, stíluseszmény fölé; nem nyilváníthatjuk orákulummá, kezdetté és véggé; nem sűríthetjük egyetlen jelszóvá a kizárólagosság jegyében. Mi lehet a mai költő útja?… „Előre Petőfihez!” – olvashattuk egy időben, mit úgy is értelmeztek, hogy félre a kétely mardosta Aranytól, a lázálmos Vörösmartytól, a polgár Szabó Lőrinctől, még tán József Attilától is, hiszen ő is feljajdult néhányszor a Dogma szorításában. Nem a perdöntőt idézzük, az Abszolútumot, a százéves vita végleteit, hogy vajon egy nép akkor cselekszik-e helyesen, „történelmien”, ha megmarad, vagy csak úgy marad meg, ha cselekszik bármilyen áron is. Minden vitának perdöntője végül is az idő, mely századok tektonikus mozgástörvényei szerint szabta meg új feladatainkat: a sorsunkat meghatározó munkát, a munkánkat meghatározó sorsot, amelyben Petőfi hármas csillagképe – Szabadság, Egyenlőség, Testvériség – távolról sem azonos a romantika letűnt eszményképeivel. Kevés költője van a világirodalomnak, aki Petőfihez hasonló szenvedéllyel tágította volna oly egyetemessé, minden népekre érvényes követelésként ezeket a fogalmakat, századunknak oly sokszor megmosolygott, bolyongó árváit. Ha volt lerónivalónk, Petőfivel – akárcsak Adyval – a történelemnek jogos hitelezőivé lettünk, az övékéhez hasonló kéznyújtásra várva. Az időnek koptató hengerei között, az eszmében az eszményit keresve, mily gyakorta szorulunk az ő fejegyengető mozdulatukra: följebb egy kicsit azzal a méla tekintettel! Mindannyian éreztük az 1969-es Petőfi-ünnepségek alkalmával: mily nagyon eggyéfonódik a hangunk, midőn éljent kiáltunk a Respublikára. Szájából a Szabadság valóban úgy pattant ki, eredeti tökéletes formájában, miként a sokat emlegetett görög istennő – alkotójának fejéből. S a Nép? – Az is a tenger, a legyűrhetetlen. S a Poéta? Az éppenséggel ama sovány, villogó szemű nyugtalanság, amely nemhogy a pányvát, béklyót, pórázon vezetést: a simogatást sem tűri, akár a gímszarvas.

Vajon ezt a magatartást fogja-e sugallni a csíkszeredai Petőfi-szobor? Pontosabban: azt a látomást-e, amely korok, ízlések változásában is lényegében azonos maradt a nép lehunyt pillái alatt? Esztétikai nézetek, művészi gyakorlatok gyökeres változásait – mi több: felfordulásait – éljük. Tény azonban, hogy a modern szemléletben fogant hagyományjelképnek a realista történelemszemlélet bizonyos kollektíve állandósult formáit – a néplelkület, népérzés és magatartás művészileg kivetített formáit – kell majd mireánk visszavetítenie.

Ha például a csíkszeredai ácsmester, midőn a szobor előtt elmegy, így köszön majd: „Jó reggelt, Szobotka úr” – bizonyos, hogy a költő valahol rejtve maradt a forma kérdésében. Ezt azonban nincs jogom föltételezni, míg magam is el nem megyek a költőt a talapzatán üdvözölni. Ezért inkább azt kívánom, hogy a Mű, mester és ácsmester mindennapi találkozása e jóleső felismerésben sugalljon kalapemelést:

– Jó reggelt, Sándor!

 

Kelet kapujában

Éltem kincstári koszton, és naponta szembetalálkozom a kincstári szellemmel. De valahogy úgy adódott, hogy kincstárban sohasem jártam. Családunk hagyományosan ékszerellenes. Egy fia rézgyűrűről nincs tudomásom, hogy valamely ősömnek a gyűrűsujján megfordult volna. Gyűrűs? A jelző, mit a szóhasználat a negyedik ujjunkra aggatott – azaz: ráhúzott –, éppoly abszurd, mintha azt mondanók, egyik fejünk, a koronás. Az ékszer fogalma – képletesen, akár az ördög vagy a mannahullás – ott élt persze a körünkben. Teljesen értelmetlenül valamennyi újszülött lánykának a fülét kifúrták. A befűzött cérna helye aztán behegedt, fülbevaló sose került bele. Izzó tűvel a megkínzatás amolyan avató szertartás volt, mint a zsidóknál a körülmetélés.

Apám nevetve mondogatta: a fülbevalósokat kirabolják. Védekezésként tehát az ékszereinkből metaforát kovácsoltunk: esze, mint a gyémánt, a szeme kárbunkulus. Így aztán elkerültük a fosztogatást.

Most látom csak, koronaékszerek között bolyongva, micsoda kísértésnek tehettük volna ki a törököt, a tatárt. Itt van előttem egy császári föveg: a Pahlevi-korona. Engedtessék meg följegyeznem az alkatrészeit: 3380 darab gyémántkő, 5 smaragd, 2 zafír és 368 igazgyöngy. A trón: színarany – azt mondják, két férfiú nem elegendő a cipeléséhez –, s a beleépített drágakövek száma 26 733. Egy kard: a hüvelye csupa gyémántkővel borítva, olyanformán, ahogy a mákos kifli mákkal van pöttyözve. Ékszer földgömb: ez úgy készült, hogy a rengeteg hányódó ékszert valamiképpen egy helyre kellett rakni. Milyen az ékszer? Elgurul, sublód alá pattan, keresni kell. A bosszantó – néha könnyfacsaró – keresést Móricz megírta már a Hét krajcárban. Nasszer ad Din Sah 1869-ben félszázezernyi drágakövet (51 366) gyűjtött egybe, s csináltatott belőlük egy 66 cm átmérőjű földgömböt. Pörgessük csak meg; milyennek mutatkozik így a világ?

Az óceánokat és tengereket kék smaragdok alkotják; Dél-Ázsia, Irán, Franciaország és Anglia: csupa gyémánt; India és Amerika: ibolyaszín ametiszt; Közép- és Dél-Afrika: zafír… Pusztakamarás felségterülete meghatározhatatlan. Most veszem észre: mily szegényes a szókincsem ékszerek dolgában. Mintsem elrabolja valaki, inkább elfelejtettük a fogalmainkat.

Közlik velem, hogy ami itt látható, az egész föld alatti meseország, aminek értékét csillagászati számokban lehetne tán kifejezni: nemzeti tulajdon. A császár rendelkezése szerint Irán valutaalapját képezi.

Kimegy divatból az aranyalma; hogy rendes almát ehessen a nép.

 

A koronával majdnem megjártuk. Anyám mesélte: Gáspár király korodban fogtad magad, fiam, elmentél, és a koronád a padláson maradt. Nagy gondatlanság volt részedről. Mivelhogy azóta felkerültünk a kuláklistára, folyton tesznek-vesznek minket, számlálják a vagyonunkat, ami nincs. A bizottság a padláson szimatolt, nincs-e gabona, fegyver, gránát eldugdosva. Miért írják azokat a regényeket a fegyveres kulákokról? Mikor láttál puskát az apád kezében? De ott volt a papírkoronád; mit a suszternél csirizeltetek, és reárajzoltátok a rengeteg gyémántot. A ládát, amiben Szűz Mária volt a szamárral és a pálmafával, öcséd leadta a parókiára, a kardot ellenben, a Heródesét, az őrmester elkobozta, mivelhogy nincs kardviselési engedély. Egy bizottsági tag, aki folyton azt hangoztatta magáról, hogy ő nem akárki, mivel napidíjas forradalmár, a koronát meglátva, a fejét kezdte csóválni és így szólt: „Ahá! Szóval így!” Faggatni kezdett: mi célból rejtegetjük a királyi jelvényt, mondom, ez karácsonyi szokás, a gyermekek játéka; hát elég rossz nevelésben részesülnek azok a gyerekek, ha nem találnak maguknak másfajta játékot; a koronádat a hóna alá vágta, elvitte magával, föl a rajoni szervekhez, most nem tudhatjuk, mi lesz a dolognak a vége.

(Tudtommal annyi történt, hogy Gáspár királyi fejdíszem belekerült a sajnálatos esetek példatárába.)

 

Koronaviselési gondjaim közepette jegyzek föl egy-két érdekes esetet. A perzsa császárok koronázási időpontját mindenkor udvari jós határozta meg, föltehetőleg a csillagok állása, madarak vonulása, a szelek iránya stb. szerint. Kedvezőtlen jelek miatt II. Szulejmán beiktatását többször is el kellett halasztani. A jós azonban nem hagyta magát: addig fülelt, hallgatózott a jövőbe, míg észre nem vette a kedvező jeleket. Lélekszakadva rohant a császár lakosztályába: húsz perc múlva lehet koronázni! Érthető, hogy ilyenkor nagy lótás-futás kezdődik egy palotában. A korona szerencsére kéznél volt, és azt II. Szulejmán, Napóleon hasonló mozdulatát megelőzve, maga tette a fejére. Szerintem is ez a legésszerűbb eljárás. Későbben senki sem vetheti az ember szemére, hogy visszaélt a mások jóindulatával.

 

A bizalom hitvallása. – Parmenion – szemmel tartván az összeesküvőket – levélben figyelmeztette Nagy Sándort: ne higgyen Philipposznak, kedvenc orvosának, mivel Dárius megvesztegette, és perzsa aranyak ellenében az életére tör. Mivel gyilkolhat egy udvari orvos? Egy kis orvosságba, főfájáscsillapítóba kevert méreggel. Nagy Sándor elolvasta a figyelmeztető levelet, majd átnyújtotta Philipposznak, hadd olvassa ő is, miközben lenyelte a gyógyszert, mit az már előkészített neki.

Később valamivel, az eset hallatán Rousseau így kiáltott föl:

– Milyen szép hitvallás volt annak az orvosságnak a lenyelése!

Olyan korban, midőn a létminimumhoz szükséges bizalom a megszületett embert sem borítja el, nemhogy a meg nem születettet: érdemes fölfigyelni II. Szafur esetére. Őt, mivel apja korán elhalt, már anyja méhében fiúnak nyilvánították. Lány ugyanis a trónt köztudomásúlag nem örökölhette. Fiúnak nyilvánították, hogy még születése előtt meg is koronázhassák. És minden úgy lett, ahogy a bizalom kívánta. A gyerek fiú lett, mi több, II. Szafur lett, hetven évig uralkodott, és Galeriustól Valentinianusig tucatnyi római császárt élt túl. Ami persze nemcsak bizalom, hanem szerencse dolga is. Bizonyára hajszálon múlott, hogy nem született leánynak.

 

Mohamed Reza Sah Pahlevi Arya Mehr kezdeményezése minden bizonnyal egyedülálló a militarizmus történetében: hadseregének tetemes részét falura vezényelte; frontális támadást indított az elég magas százalékú írástudatlanság felszámolására. Az effajta hadmozgás, gondolom, az egyetlen ésszerű felhasználása az egyenruhába bújtatott embernek. Egy palatáblával, spongyával, vonalas irkával és számológolyókkal fölszerelt páncélkocsi: olyan látvány lehet, aminőt a költők álmodtak maguknak. Joggal büszkék rá az irániak.

 

Egy kivándorolt székely híre is eljut hozzánk.

Néhány esztendeje telepedett meg Teheránban. Valahonnan Gyergyó környékéről indult; talán csak Brailáig akart eljutni, de szokás szerint a kelleténél nagyobbat húzott a lóra. Hát most itt van. Azt hiszem, ő az egyetlen székely a két és fél milliós városban.

Találkozni szeretnék vele. Csíkszentjakab után vajon milyennek találja az itteni levegőt? Csodálkoznom kellene rajta; sohasem rokonszenveztem a magyarnak ezzel a máktermészetével. De egy hang azt mondja bennem: csínján az értékeléssel! Az elhányódottságnak annyi változata lehetséges, ahány kilökött egyéni sors a nemes szenvedély vagy a puszta kalandvágy repülőszőnyegén. Így gyalogolt el Csoma Sándor is, tudjuk, mi végett. Némely ember mintha megsejtené, hova van letétbe helyezve a halhatatlansága; Kőrösi Csoma példája szerint leginkább oda, ahol a halála is várja.

Rugonfalvi Kiss István uram jóvoltából szépszerivel jutnak eszembe vándorszékelyek. Így ment el a görgényszentimrei Berzenczey László – Kossuth helyettese az emigráció éveiben – ősmagyarokat kutatni. Egyet se talált. Csernátoni Pál ellenkező irányba indult, franciákat keresett, és azok a helyükön voltak; így hozhatta be elsőnek Erdélybe a nagy Descartes műveit, amidőn a naptár még nem mutatott 1700-at.

A kimenetelnek másfajta eredményeiről is tudunk. Köpeczi Bócz József Bécsben és Londonban tanult szobrászatot, minek eredményeként megválasztották Kézdivásárhely rendőrkapitányává, hogy megírhassa művét a hamiskártyások múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Ugyancsak tetemes utat járt meg dálnoki Kovács Áron is; tapasztalatait A gyalogjárók lábbetegségei című könyvecskéjében összegezte. Alsócsernátoni Cseh Imre a törököknek nyújtott segítséget; ha már letelepedett közöttük, megírta a történelmüket. Zágoni Károly emigráns ezredes Amerikában indított lovasrohamot a springfieldi magaslatok ellen. Az amerikai történetírás – önérzetünket legyezgetve – külön fejezetben ezt ilyen címmel tartja számon: Zágoni halállovaglása. A springfieldi magaslatok persze sokfélék. Sükei Imre, az első bukaresti magyar pap kóberes szekérrel járta be Európát egy kis templomépítési segély végett. A kézdivásárhelyi Matkó István – az 1600-as években – eretnekégető haragját edzette Nyugaton. Eredménnyel tért meg; Sámbár Mátyás nevezetű ellenfelével ugyanis olyan feltétellel szállott hitvitára, hogy aki veszít: halállal lakoljon. Ő győzött, de végül csak két fogát húzatta ki Sámbárnak. Erdély lankáin az eszmék, mint a házhoz szoktatott madarak, mindig is megszelídültek. A foghúzásos hitvita – amikor Európa-szerte lobogtak az inkvizíció máglyái – sajátosan ábeli eljárás. A későbbi Tamásit vetíti elénk.

Lépjünk tovább. Mi haszna volt Gálfalvi Nagy Lajos göttingeni útjának? Budenz Józsefet – a századforduló nagy magyar nyelvtudósát – magyarul tanította, majd Budapestre csalta. A ditrói Puskás Ferenc Edisonnak lett barátja, Radányi József pedig az életét tette rá, hogy megállapítsa Jézus születésének pontos idejét.

De mit keres a mi székelyünk Perzsiában?

Vigalmi téren működik. Csárdát alapított. A virtus nem vész el, csak átalakul. A kor lehetőségeihez igazodik.

 

Hilton szálló. – Kávé, konyak, búrmogyoró. Teherán mesés hangulatának kísérő fényzenéje: a szegfű és a gyertyavilág. A szelíden imbolygó lángok elhagyott századok hangulatába ültetnek vissza. Ilyenformán nemcsak térben, hanem időben is jó messzire keveredtem az otthontól. A hazaszálló gondolatnak háromezer kilométert kell legyűrnie.

Hacsak az említett székely meg nem jelenik itten, Mohamed árnyékában ismerősre nem számíthatok. Bejön egy frakkos fiatalember, elkezd zongorázni. Valahogy úgy, hogy a fülünket kímélje, valósággal kézujjhegyen lopja be magát a hangulatunkba. Azt mondja a mellettem ülő hölgy:

– Ez a dallam ugye más, mint amit önök Nyugaton megszoktak? Melankolikus. A keleti érzésvilágnak egyik sajátossága. Figyelje csak!

Figyelem.

A jóvágású, amolyan szoknyacsődítő fiatalember azt játssza, hogy „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…” Helyben vagyunk! A személye felől érdeklődöm a pincérnél. Odavet futtában egy pillantást:

– A Hungarian!

 

Perzsa vásár. Én vagyok a vevő, tehát a kereskedők engem ünnepelnek. A szűk kis üzletben – ahol napszemüveget óhajtanék venni – a tulajdonos valahogy úgy fogad, mintha rég nem látott rokona toppant volna be. Épp hogy meg nem ölel, csókol. Üzletileg szóba sem áll velem, míg le nem telepszem a karosszékbe. Míg az árut alaposan szemügyre nem veszem. Tésztával meg egy csésze teával kínál. (Már nem csodálkozom: a cipőüzletben is így volt.) Szemben ülünk egymással; az ember, akitől napszemüveget fogok vásárolni, mint egy korsó Szent János-napi vizet, megszentel engem a mosolyával, majd a tükör elé állít, egyik napszemüveget a másik után rakja az orromra, akármilyennel nem ereszthet útnak, uraságomhoz illőnek kell lennie: convenable à votre rang. Vásárt kötünk, parolázunk, meg kell ígérnem, hogy máskor is fölkeresem, az ajtóig kísér, sőt lelép a járdára, és a hátamat is megpreckeli a mosolyával.

A vásárcsarnokban a kereskedők éneklő sorfala között vonulok; a fogadtatás virágvasárnapi. Arannyal hímzett kendők, selymek színes felhőit lobogtatják felém, csilingelnek, kolompolnak, arany- és ezüsttálakon dobolnak, ékszert csörgetnek, megérintik a vállamat, karomat; egy kis bizalmas alkudozásra, teára, süteményre invitálnak a párolgó szamovárok mellé. Közben dolgoznak is; az ötvösművészek szemünk előtt kalapálják ki apró virágmintáikat; a földön perzsaszőnyegek, szíveskedjék, mister, nyugodtan rálépni, sőt meg is tapodni, annál értékesebb, minél több láb fordul meg rajta, nem olyan, mint az ember. Ha nem óhajtanék szőnyeget, méltóztassam megtekinteni az arany- és ezüstneműt – minden arany, ami fénylik –, selymet, brokátot, bársonyt, kristályt, alsóneműt, lábbelit, lószerszámot, nyakba-fülbe valót, csillárt, elefántcsontot, ébenfa mankót, vízipipát, gyémántot, zenélőórát, porcelánt, palástot és harisnyakötőt. Legkisebb mozdulatomra is csapatostul ugrálnak föl kicsi székeikről, és magas éneklő hangon celebrálják az árut. Vagy nem is árut? Csak annak örömét, hogy íme, láthatjuk egymást? Már-már úgy érzem: valami nagy esemény vagyok, évforduló, történelmi dátum; csak épp hogy virágot nem dobigálnak a fejemre. Vagyis a zsebembe. Aranyat ér minden pillantásom. Egy-egy pillarebbenésemre csak úgy repülnek le kendők, kancsók a szegről, fogasokról. Száz közül éppen az, amelyik a legjobban tetszik. Ez már gondolatolvasás. Attól tartok: végül megköveznek, ha nem hagyom itt a napidíjamat. Ha kiderül, hogy méltatlanra pazarolták a lelkesedésüket. De lám, semmi harag. Odahaza meggondolja, uram. Holnap majd visszajön. Ha nem, hát azután. Majd az életem végén belátom: nem lehetek meg a vízipipa nélkül.

Egy magas háznak az erkélyén lelkes hangászok a lemenő napot búcsúztatják. Kürtök, flóták, dobok hangja kíséri el a távozó fényt. Így biztosabb a holnap reggeli visszatérése.

Ilyen körülmények között találkozom a ricsajban Juhász Gyulával. Lehet, hogy éppen Abgárnak vagy Alinak hívják; én ragaszkodom a káprázatomhoz, hogy őt látom itt, a szegedi poétát. Elsőnek a Krisztus-szakállát veszem észre, majd azután a homlokába hulló ismerős hajtincsét. Az is feltűnő, hogy nem kiabál, még csak nem is hadonászik!

Hangoskodók között – hányszor tapasztaltuk! – annak a legtisztább a hangja, aki hallgat.

A mély, barna szeme is ismerős. Hogy írta volt? Fáradt, fényivó. A valóság lármás vásárán úgy tekint körül, mint akinek rímei elfogytak, és az örök Anna fakuló emlékét keresi. Arcára van írva, hogy ő is boldoggá akar tenni valakit.

 

Áll szótlanul a tömegben.

Lába előtt a járdán fekete papírlap.

Azon egyetlenegy szem eladó igazgyöngy.

 

Shakrollah Sanizade. Így hívják a kisiparost, kinek műhelyébe betoppantunk Iszfahánban. Jánoshoz szokott fülemnek kissé nehéz dallam. Annál könnyebb az ismerkedés. A házigazda – valamilyen vallásos ünnep alkalmából – vendégeinek körében ül. Teáznak, süteményt rágcsálnak. A jelek szerint itt is a teadélután az istennek legtetszőbb mulatérozás; a munka megszenteléseként is, hiszen ide gyülekeztek a műhelybe, a szerszámaik társaságában.

A fogadtatás oly lelkes, hogy abból kitetszik: éppen csak mi hiányoztunk innen. A kisiparosok rendre felugrálnak, mély meghajlással köszöntenek – amiben semmi alázat nincsen –, majd fölajánlják, hogy ha kedvünk engedi, ünnepeljünk együtt. Ó, köszönjük, annyi nálunk is az ünnepelni való, azt sem tudjuk, hova tegyük magunk. Hanem inkább a mester ötvösmunkáit szeretnők megcsodálni. Azt nem lehet, csak miután felhörpintettük az illatos teát. Ez is megtörténik, azután elkezdjük a számbavételt. Csodás kelyhek, tálcák, evő-ivó készletek, kupák, serlegek… Minden, amit a magam részéről korondi cserép formájában szoktam használni. De van itt valami, amiről én már lemondtam, már nem szerepel a gondjaim között: egy arany templomkapu. Ahogy előtűnik a fehér lepel mögül, a kisiparos mesterek áhítatos csöndbe merülnek. Mintha az ő arcuk is be lenne most aranyozva. Mert ha már készen a kapu: mögötte lehet is valami. Ha nem éppen Allah, akkor Mohamed, az ő prófétája. De tegyük föl, hogy egyik sincs jelen; a dolognak akkor is különös jelentősége van. Ezzel a munkával Shakrollah Sanizade mester úr oda tette le magát az emberek útjába: a kapujával kapusa lett a paradicsomnak. Őt ezután már csak úgy lehet megkerülni, ha valaki az ablakon át mászik be a mecsetbe.

– Mibe kerül ez? – kérdem.

– Ó, nem sokba! – legyint a mester. – Én, kérem, jutányos áron dolgozom. Ez a serleg mindössze négy dollár.

– És a kapu?

– A kapu valamivel drágább – mosolyog ránk –, háromszázötvenezer dollár. Ha óhajtanának egyet… idénre már nincs több rendelésem.

Ó, köszönjük, most csak éppen érdeklődni jöttünk, de majd más alkalommal. Azt mondja: legyen szerencséje, bármikor rendelkezésünkre áll. Végeredményben a mi érdekünk is, hogy ne akármilyen kapun vonuljunk be a paradicsomba.

 

Péntek-mecset. Miért péntek? Ezt most nem tudom kideríteni. Milliónyi arabeszk; indás-fonadékos rajzolatok, mértani formák, amelyek szinte énekelnek. A szemnek nincs hol megpihennie rajtuk; a kék ragyogású, szüntelen hullámzás: akár a szenvedély, hunyt pilláim alatt is tovább kísért, a karjába emel, és elringat, pörget-megforgat, megrészegít. Talán ez is a cél: az istenség színe előtt jobb, ha kótyagos az ember. Rideg-józanul még észre találná venni Urának valamely szemölcsét, fogyatékosságát vagy éppen hibáinak legnagyobbikát: azt, hogy nem létezik.

Az arabeszk egyik jellegzetessége, hogy nem ismeri a visszatérő motívumok rendszerét. Az ismétlés ősidők óta megtiltatott a művésznek. Vezetőnk megállapítása szerint két egyforma rajzolat szerencsétlenséget hoz a hívekre. A formáknak e szörnyű sokasága láttán nehezemre esik ezt elhinnem. Rövidlátó módra egészen közelről kezdem a falat tanulmányozni. Valami turpisságon csak rajtakapom a mestert; valahol tán rácsodálkozik a munkájára. Lehetséges lenne, hogy sehol meg ne részegedjék a sikertől, és ráadásként ne ugyanazt adja, amivel egyszer már meghódította a halandót? Végül is, ha egy művésznek mondanivalója van: ugyanazt mondja egész életében. Mint Petőfi a szabadságot, Ady az átkot vagy Kemény Zsigmond az erény bűneit. Ugyanazt, valóban, de az élő természet hangján, amelynek nincs két egyforma tavasza, két azonos fűszála sem. A dolog nyitjára, azt hiszem, Illyés tapintott rá, amidőn a költőben a menekülő embert fölfedezte: Áron fiát, Lótot, akinek Szodomára nem szabad visszanéznie, különben sóbálvánnyá mered. A mezopotámiai Áronnak vajon melyik fia haladt el itt leszegett fővel, szemében a kék látomással, a fejére omló múlt ellen küszködve? Csak azt tudom megállapítani, hogy innen indulva, ahol épp a keze nyomát bámulom, a kupola felé, a magasba vette az útját; ott tűnt el, ahol a Próféta szakállát látta lengedezni.

Más utat és irányt – úgy gondolom – hiába is keresett volna.

 

Rigó és apostol

 

Az utolsó köntös

Elfelejthetők-e a hovatartozás édesvízforrásai? Melyik az utolsó köntös, amit levet a lélek, ha fölkap a kísértés – nem a bibliai negyvennapos, hanem az életre szóló –, városokat és tárt karú angyalokat ígérgető kacsintással: „Tagadd meg magad!” Az angyalokat azonban vissza lehet utasítani. Nehezebben a büntetést. Erre is van példa; épp e háznak emlékanyaga szolgáltatja. Amidőn II. Sándor cár Wittgenstein hercegnőt az alacsony származású hangásszal kötött kapcsolata és szökése miatt sújtani akarta, a vagyonelkobzást, országból való kitiltást egy még súlyosabbnak vélt záradékkal tetézte: nemzetiségétől fosztotta meg a szerelmes asszonyt. Nincs adat rá, hogy a hölgyet ez milyen mértékben aggasztotta. Ilyenszerű adatot – konokabb ragaszkodást egy eszméhez – leginkább férfiak nyújtanak. Erasmus – a tudatos hontalan – a halál üzenetére Freiburgból Brabantba siet. A szülőföldre. És halálának órájában elfelejti a maga választotta nyelvet, a nemzetek fölött lebegő latint; merevedő ajakkal – anyanyelvén búcsúzik a földi világtól: „lieve God” (Stefan Zweig: Erasmus). Minden világpolgárban megmoccan egyszer a lazactermészet; sós tengerek után – a végtelenség látszatától – visszatérni az édesvizű patakba, az elvetett kötöttségek otthonvilágába. Akár koporsóban is, ha már hintóra nem futja.

Liszt Ferenc, német neveltetése és francia műveltsége ellenére magyarnak vallotta magát. Ez még nem ok arra, hogy bárkitől is elpereljük őt. Hiszen a díszkardot franciául köszönte meg a pesti főuraknak, a weimari polgárok ellenben rossz német kiejtésén csúfolódtak. Petőfinek volt kortársa. Érthető, hogy Heine hozzá méri Liszt magyarságát is. Oly szigorúan, hogy híres versében az életét is szemére hányja:

 

Magyarország vértől piros már, De Franz sértetlen, a hamis És szablyája szekrénybe rozsdáll.

 

Az indulat, bármily rokonszenves, korántsem igazságos. Bemnek volt igaza, mikor kedves költő fiát, ha csak tehette, félrezavarta az ágyúgolyók útjából.

Liszt nem esett el a csatatéren, de kitartó híve volt a 48-as szabadságharcnak. Világosan látta, hogy a népekkel többé „nem lehet úgy bánni, mint a régi operák kórusaival, amelyek arra hivatottak, hogy adott pillanatban megszólaltassák folytonos refrénjüket: liberta vagy: felicita”!

Az emlékház különben a világnagyságok szokványos kelléktára; ugyanaz a válaszfal élők s holtak között. A használatból kivont használati tárgyak – mintegy önmaguk tagadásaként – külön-külön felravatalozva sorakoznak az üveges szekrénykoporsókban. Egy néma zongora, melyet nem szabad megérinteni, egy zsebóra, mely nem ketyeg, Goethe hintaszéke, melyben Goethe nem hintázik. Wagner szemüvege, mit az orromra szeretnék illeszteni, hogy vajon az a titán milyennek látta vele a világot, s az elismerés változatos formáiban, ékszerben és babérkoszorúban, a világ hódolata van itt. Egy híres-hírhedett dicsőség emlékei között kutatok valami otthoni jel után. Már a Goethe-ház olümposzi ridegségéből úgy léptem ki, hogy benézek egy kicsit Ferenc bátyámhoz. Hisz nemcsak Vörösmarty: ő maga is váltig erősítgette, miszerint rokonok lennénk. Mi késztette rá? Mi táplálhatta benne a ragaszkodó nosztalgiát, amellyel oly gyakran próbált gyökeret verni az elhagyott szülőföldön?

Hiszen mindent, amire vágyott: a nagyvilág nyújtotta feléje.

Gyermekként, a bécsi Kis Redoutban, Beethoven csókolja homlokon. Barátja Berlioz, Chopin, George Sand, Lamartine, Hugo s a pápa; a porosz királyi Művészeti Akadémia tagja s a königsbergi egyetem díszdoktora; a francia Becsületrend tisztje és királyi tanácsos évi négyezer forint járadékkal; Szent Albano tiszteletbeli kanonokja, Viktória angol királynő és III. Napóleon császár művészkedvence; viharos sikereinek színhelye: Európa valamennyi nagyvárosa, el egészen Szentpétervárig s a török szultán udvaráig. A kismartoni cselédlányok közül kikecmergett gyermek, diadalmas, szoknyacsődítő ifjúként a legmagasabb körökben halomszám hódítja a nőket. Newmann megjegyzése szerint: „Úgy gyűjtötte a hercegnőket és grófnőket, mint más a ritka pillangókat, japán metszeteket vagy első kiadásokat.” Miklós cárt utasítja rendre, midőn az játék közben a fecsegésével megzavarja; a nevétől hangos egész Európa. Néha mégis az az érzés gyötri, amely a sorsában osztozó Chopint Londonban késztette fájdalmas sóhajra: „Eladtam a lelkem.” A gyermek, aki zongorázás közben mindig fölfele nézett, a dicsőség aranyzáporában ugyanazzal a fejtartással egy távoli hangra kezd figyelni; Doborján, a bölcsőringató esztendők színhelye küldi minduntalan szeme elé az otthon képét. „Hirtelen a múltba képzelem magam, s a szívemben tisztán és érintetlenül megtaláltam a gyermekkori emlékek kincseit.” Szinte vezeklésszerű a vágya, hogy batyuval a hátán járja be a szülőföldje legelhagyatottabb vidékeit.

Fejedelmek, hercegnők tündérjátékai között bukkanok az otthon üzenetére; aranykalitka, gyémántköves nyakék társaságában szerénykedik Hamupipőke küldeménye: egy varrottas falvédő és a soproniak levele. Lelkes csizmadiák, dongamesterek és kerékgyártók az „elhíresült hangművészt” díszpolgárukká avatják. Maguk közé fogadják. Ez a legtöbb – a legdrágább is –, amit adhatnak neki: a közös sorsvállalás lehetőségét. Egy kortyintásnyit abból a titokzatosságból, amelynek mélyén tetteink értelme és értelmetlensége rejlik. Ajándékképpen – föloldás helyett – a kötöttség sóhaját és kenyerét küldik el neki. Lelkesen vállalná – „ott az enyéimmel vagyok, ott érverésem egy a nemzet érverésével” –, de füle már túlságosan tele van a vándorélet szirénhangjaival. Mégis: amit nem vállalt életformában, beépítette a művészetébe. Magyar művei – ha idézőjelbe teszi is őket a zenetudomány – egy hatalmas lélek erőfeszítéseit jelzik: elfogadtatni a nemzettel az érzést – a hovatartozás tudatát –, amelyről, mint írja: „azt hittem, hogy kihalt, pedig csak szunnyadott bennem”.

Kísérőm, látván, hogy oly régóta időzök a megfakult varrottas mellett, kiment az udvarra cigarettázni. Német létére joggal gyanús neki a szemem sarkában könyöklő rokoni érzület. De még csak ezután idézem föl közös – szinte személyes – emlékeinket. Ha kilépne a képkeretből, Doborjánt föltétlenül szóba hoznám, s Liszt Ádámra, vagyis az apjára való tekintettel azt is, miszerint a juhtartás az idén nem okozott gondot. Meg aztán: én is zongoráztam Nagyenyeden, igaz, hogy nem az övéhez hasonló sikerrel, de minden korszak magához méri a fiait, így hát nem fütyültek ki. Őt kifütyülték Nagyszebenben, mivel ráadásként az Erlkönig helyett a Rákóczi-indulót játszotta. Ha megkérdezné: mi újság Zabolán vagy Lugoson – mert Bayreuth és Varsó, Bécs és Budapest között volt ideje a mi tájainkra is eljönni –, bizony röstelkednék. Mentségként hoznám föl, hogy az ő viharzó nyugtalansága – mindig ott lenni, ahol épp nem vagyunk – bennünket is megsuhintott.

Mi sem ülhetünk úgy folyvást, mint virág a cserépben.

De mindenképpen elmegyek majd Lugosra, hogy magyar szellemének kihalásáról őt is tájékoztassam.

 

Az angyalvár kulcsai

Kezdetben vala a mecénás, a gyermekkor boldog Medici-kertje; játékos faunok és táncos nimfák s a nagy Lorenzo megértő szeretete. Mindez alig felvillanó mosolya volt az életnek. Firenze – olyan korban, mikor a gyilkossági adót is be kellett vezetni – nem kedvezett a platóni ideáknak. Medici Giulianót a Santa Maria del Fioréban szentmisén, imádkozás közben szúrták hátba, s a század utolsó évtizedének elején meghalt Lorenzo is; Michelangelo ekkor tizenhét éves volt. Máris oly magányos, mint egy márványtömb. A század művészeinek alapvető életérzését későbben – Karel Schulz szerint – Leonardo da Vinci így fogalmazta meg:

– Mi mindnyájan, kik a szellem emberei vagyunk, száműzöttként élünk egy oly korban, mely azzal kérkedik, hogy fölszabadította a szellemet. A hatalmasokat szolgáljuk, az uralkodók kegyéből élünk. Megszűnt számunkra a művészet szabadsága, üzletet csináltak belőle, befejezetlenül szakítják ki kezünkből műveinket; a művész szignója kell nekik; a nevünkkel kereskednek.

A hatalom, midőn épp arra készül, hogy erejével visszaéljen, katonái után a művészeit veszi számba: a kegydíjasait, kik nem mindig veszik észre, hogy a kegydíjhoz járom is mellékeltetik. A Mona Lisa festője egy Lodovico Sforza il Moro fényét volt hivatott emelni; mitológiai karneválokat, tűzijátékokat kellett szerveznie. A jelentéktelenség halhatatlanságát.

Második napja ülök itt, a világnak tán legegyszerűbb kápolnájában. Az egyházi pompának minden sallangja kikopott innen; itt csak Michelangelo maradt: az ő látomásainak színviharzása; a biblia csodás mitológiája az emberi testek szédítő hullámzásában az égmagas mennyezeten.

Tiszteletteljes csöndben zarándokol ide a nagyvilág. Mint valami új istenség elé. Nem fejet hajtani, hanem ellenkezőleg: szinte kihívóan az égre vetve szemét. Minden lehetséges szenvedélyünkkel odarakott föl bennünket a firenzei óriás. Szinte hallom faunkacagását; a híres „átejtés” elégtételének öröme kavarog a mennyezeten. A mecénás rendelése a szokásos volt, a közönséges ikonográfia; a roggyant képzelet okvetetlenkedése a garasos gondokkal küzdő Zseni orra előtt. Uram, tizenkét apostolt akarok! Egy Jeromost, egy bájos Szent Jánoskát, városunk védőszentjét! Az elveimet fesse meg, messer Buonarroti!

Ott ül a tehetség a hatalom hónaljszagában, és bólint: úgy lesz, amint óhajtod, Szentatyám!

A mecénás önnön halhatatlanságát hajszolja. A befogott művész hátán persze. Akinek a betevő falathoz egy csipetnyi szabadság kellene. Valami abból a ritka anyagból, ami a halnak a víz, madárnak a levegő. Önmaga szeretne lenni. Volt egy gyermekkori álma: gigantikus Dante-szobor, aminek a mintáját viaszból elkészítette. A markában tartogatta; márvány kellett volna hozzá. Volt egy váratlan felbukkanó és tovatűnő szerelme; annak a vonásait vési ki Madonnák arcára. A világ, amelyben él: Madonna-központú. Miért lenne más, mint az előző vagy utána következő korok bármelyike? A hatalom a feltétlen imádat köré szerveződik. A Madonna-központúság előtt volt a császár-központúság. Egyik keresztényhússal etette az oroszlánjait, másik a csillagászait vetette máglyára. Tetteinek erkölcsi indoklásához mindahány művészt keresett. A mecénás mindkét karját a művész felé tárja. Olyképpen, ahogy a pápa legátusa jelent meg a rakoncátlan Savonarola előtt: jobbjában a bíborosi kalap, baljában a fenyítés: az exkommunikáció. Ha elfogadod: filius fidellissimus leszel – a leghűségesebb gyermek; ha kitartasz elveid mellett: homo nequissimus vagy – elvetemült ember! Mindenki elvetemült, aki nem vállalja a kényelmet; aki a gondolkodás jogában a szentatyával óhajt osztozkodni. Az őskeresztények vagyonukat osztották föl, hogy közelebb jussanak az üdvösséghez. A következő lépés megmeredt a semmiben; ez lett volna a gondolkodás jogának felosztása. Cuius regio; eius religio. De csupán a vallás? A fogalmat nyugodtan behelyettesíthetjük a gondolkodás szabadságával, illetve annak rabságával.

Michelagniolo^* pedig, a rakoncátlan ifjonc, unja már a tizenkét apostolt. A lila szoknyát is a pápán, a rengeteg csipkés alsó-felsőneműt a Borgia Lucreziákon. Veszélyes játékot űz pedig. Niccolo barátjára, az ördögszemű Machiavellire kellene hallgatnia: vigyázz barátom, csakis szenteket ábrázolj! Képmutatók között az őszinte – halálra van ítélve.

 

Azt is el kell titkolnia: hol tanulja az anatómiát. A mecénás tökéleteset vár tőle. Igazat is néha. Ha többet nem: az emberi test arányainak igazságát. A legkevesebbet, ami nélkül egy fia angyalkát sem lehet a falra festeni. Aki dudás akar lenni… De zárva vannak a pokol ajtói. A halottasházba tilos a belépés. A boncolást az inkvizíció máglyával bünteti. A halállal való társalgás nélkül lehetetlenség az életről valamit is mondani. Az élő hús, a vonagló testek melegbarnája, Libica, Delfica csodás idoma, a szibillák szép szeme a halottaskamrából kapja hitelét. Hiába társalog a művész csak az Istennel. Abból semmi sem születik. Szokványos dicshimnusz esetleg; a fájdalom elhallgatása. Elébe kell mennie mindannak, ami reá vár: a halálnak is. A kockázat ott van a hullakamrákban. Éjszakánként, arcát köpeny alá rejtve szerzi meg a tudást; a kötelező kínt az alkotáshoz. Félti barátját a jó öreg fra Timoteo: lám, megint nem az Istennel társalogsz, hanem kővel s tetemekkel! Féltené Epidopos Epimachus is; neki azonban egy Michelangelo faragta keresztre volna szüksége a Santo Spirito karzatára. Hajlik az alkura, s kinyitja titokban a halottaskamra ajtaját.

 

Hol a szabadság, Michelagniolo? Ahova nem ér el a mecénás hatalma. A botja kiváltképpen. Kitartó dühvel és roppant méretekben építkezik II. Gyula. Bujálkodáshoz szokott, szunnyatag elméjű bíborosainak a horpasza közé vág az aranyfogantyús pálcával. A festőt is hajtja – hiába sopánkodik: „Szentatyám, ez nem az én művészetem!” – végkimerülésig. Az oldalfalakon s a mennyezeten nyüzsgő háromszáznegyven alak: valójában két esztendő műve. Ehhez fogható teljesítmény nincs még egy a képzőművészet történetében. Igaz, a mecénás is rendkívül erélyes. Szinte naponta megkérdi: mennyi a haladás? A festő egyelőre, míg lenn dolgozik – ütésközelben –, mintha fél szemmel a rendelőt figyelné. Hangulata biblikusan komor, súlyos, nehézkes a vonalvezetése. Talán a siettetés miatt? A pápa szinte aggastyánként került a trónra; páratlan energiájával mintegy a halált igyekszik magától távol tartani. „Mikor lesz már készen?” „Quando potrò?” („Amikor majd befejezem!”) Hihetetlennek tűnő följegyzés, hogy a mord válaszra a pápa botot suhogtat a festő poros hátán, miközben ordítja: „Quando potrò? Quando potrò?”

De mind magasabb az állvány, mind alantabbról hallszik az okvetetlenkedés, fokozatosan gyöngül az ellenőrzés. Most gyerünk! Súlytalanul kezd röppenni az ecset, a magasság – a távolodás – az istenes konvencióktól az emberihez, az esendőhöz – így a drámaisághoz – visz egyre közelebb. Lemaradoznak a komor, palástos figurák; vidám Lurkók és Szibillák népesítik be a magasságot. Vérpezsdítő meztelenségben Erósz is föltűnik – bolognai szerelmes emlék tán? – Majd Éva, oly kívánatos bűnben, hogy szinte hallani a kötelékeit oldó ember kacagását. A kései utód, Renoir, őszinte ember volt és megvallotta: ha nem lennének női keblek, sohasem választotta volna a festői pályát. Eredményeit is valahogy így mérte le: „Mikor csípőt festek, és elfog a kajánság, hogy meglapogassam, akkor tudom: a munka készen van.”

Az ellenreformációs képmutatás ilyenszerű kísértés veszedelmét látva festett ruhát az Utolsó ítélet mezítelenségeire, s vetett rézkendőt a márvány Jézus derekára. A nyilvánosan láthatóra persze. Bíborosok magánlakosztályán nem csupán a természetes meztelenség: az obszcenitás is menedéket kapott. A mecénás Janus-arca: hivatali és egyéni. Föloldható ellentmondás. Ha tudni akarja valaki, mit művelnek egy társadalomban: nézze meg, mitől tiltják a köznapi embert.

Ez volt hát a Nagy Rendelés. A szerencsés találat.

Ha számszerűleg nézzük a dolgot: nem a jellegzetesebb. Medici Popolani Firenze védőszentjét rendelte meg márványban; Sabina bíboros Szűzanyát a bazilikába; valamely Piccolomini kecses kis oltárdíszt; újra Firenze tizenkét apostolt. Bologna szárnyas angyalkát óhajtott, a Hadi Ember győztes csatajelenetet. (Ez is rosszul sült el; a feladat megkerülése végett Michelangelo fürdőző katonákat festett; a meztelen katona pedig nem katona, „csak” ember.) III. Pál pápa egy szép festménnyel a druszáját: Pál apostolt akarta megörvendeztetni, valamint Pétert is, amint éppen a vértanúságot szenvedi.

Mindezektől – szomorúbb tapasztalatai révén – az isteni Leonardo tudna még többet mondani. Ahol ő szolgált, mint említettük, Lodovico Moro milánói udvarában, varrónőként is helyt kellett állnia.

Az emberi nemre zúduló kalamitások, jól tudjuk, változatosak. Ami festőnek a vakság, zenésznek a süketség, a nők esetében: a meguntság. A mecénás óhaja szerint ez ellen kellett volna Leonardónak küzdenie, amidőn öregedő nimfákra Venus–Diana–Heszperida jelmezt tervezett, hogy a mámoros férfinép azonmódúlag földre szállt istennőket lásson bennük a heverőn. Nem utolsó eset. Zichy Mihály-legyezőt festett a cárnőnek, bár képességei a Düreréivel vetekedtek.

És igaz lenne vajon a vers, mit a pápához írt messer Buonarroti?

„Én a te régi jó szolgád vagyok, tied vagyok, mint napé sugara.”

Jó szolga?

Higgyük el neki?

Ez csak afféle gunyoros pukedli, aminővel egy Molière tart tükröt nagyérdeműnek titulált tartuffe-i közönsége elé.

Egyszer talán azt mondta volna: a kő eleve nem arra rendeltetett, hogy keresztet faragjanak belőle. Valóban: a márvány nem a feminin kitárulkozás anyaga. Nevezzük önérzetesnek. Az első odébbgurításnál kiderül: hozsannázó kalimpálás helyett jobb szereti a karba font kezeket, a zárt, makacs combokat. A magamegőrzést. Férfiasan visszafogott, nagy drámai erőt hordoz a márvány, amint azt ama vulkánlelkű Mózes is mutatja a San Pietro in Vincoliban. (Ahova holnap újra elmegyek. A szobrász arcának állítólagos vonásait szeretném megpillantani a Törvényhozó szakállában; a rejtekhelyet, honnan csak erős fény szokta őt előcsalni.)

A magam részéről úgy szeretném, hogy a szolgaszonett is maradjon meg művészfintornak. Némi tudomásunk van ugyanis arról, hogy szerzője miként őrlődött hajlamai és kötelességei között, úgy oldván meg minden feladatát, hogy hajlamát vigye végül győzelemre. Minden idegszálával az emberi szenvedés felé hajlott – a magányban vergődve –, miközben valamennyi mecénása Isten dicsőítése felé lökdöste. Vagy saját síremlékének irányába. De más-más helyen hordták a sebeiket. A Szentatyának térde volt sebes az imádkozástól, míg a szobrásznak kezét törte fel a véső, kalapács, és szemét marta véresre a kőpor. (Bizonyos Bertoldo mester ezt így látta törvényszerűnek, mondván: „Vulnera dant formam.” A sebek formálnak.) Ez pedig világnézet dolgában éppoly lényeges különbség, mint az, hogy a katona a hátán-e vagy mellén hordja a nyílvessző nyomát.

Merre nyújtózkodott az ifjonti lélek? Negyven szobrot tervezett II. Gyula síremlékéhez; újabb félszázat patríciusoknak és aranymíveseknek; Herkulest, Kentaurt, Cupidót, Bakkhoszt, Dávidot, Rachelt, Leát, lázadó rabszolgákat és gigászokat a carrarai márványhegyek oromzatára. A tengert szerette volna kimerni a két tenyerével.

 

Közben hóhullás volt. Az új mecénás – Piero Medici – egy kis vidámságot szeretett volna belopni Firenze hangulatába.

– Csinálj nekünk hóembert, Michelangelo!

Kissé romantikus szemléletű életrajzírói szerint el is készítette, húsz aranyat kapott érte. Meg egy zöld selyemruhát is. Csodájára járt a város a Signoria-palota elé. Apja is boldog volt, az öreg Lodovico. Hóember-műgyűjtők is akadtak; meg akarták vásárolni tőle a fehér óriást. És újakat rendeltek. A hó könnyebb a márványnál. Csodásabb is, hiszen az égből hull. Az ifjú szobrász állítólag szomorú volt, és tűzbe hajította dédelgetett tervét, a már viaszba formált Dantét. Meleg esőre várt, hogy elmossa a megalkuvás szégyenét. De hiába ment el a hó: az emléke megfagyott benne. Keserű fogadalommá: soha többé! Talán nem is igaz a történet. Mégis őt jellemzi s vele valamennyi művész sorsát; hogy egy helyett mindig kettőt kell ütnie a kalapáccsal: a márvány ellenállásával a megalkuvás ördögét is le kell gyűrnie.

 

Születésétől a haláláig (1475–1564) tizenhárom pápa fordult meg változatos szerencsével az apostoli székben. Ilyen vagy olyan formában a művészeteknek mecénása mindahány. Jó részük – szám szerint kilenc, IV. Piusig bezárólag – Michelangelónak is patrónusa. Nem tudom, akadt-e egy is közöttük, aki nem a saját síremlékét – vagy családjáét – óhajtotta volna tőle. Vagyis a halhatatlanságot. A jeltelenséget csak a zseni engedheti meg magának. De lám, mily kockázatos a zseni árnyékában meghúzódni! Valaki azt kérdi mellettem: melyik pápa korában készültek a Sixtus freskói? A kérdezett a vállát vonogatja. A pillanattól kezdve, hogy Mózes a San Pietro in Vincoliba került, kinek jutott eszébe, miszerint síremlék előtt teszi tisztelgését? Az eredeti szándék átcsapott saját ellentétébe. A becsvágyó mecénás tragikomikumából egy flandriai kereskedő sejtett meg valamit: szobrot rendelt Michelangelónál, esküdözve, hogy majd kápolnát építtet köréje. Másként nem érdemes kápolnát emelni.

Hányszor kellett elmondania

Gyulának

Leónak

Kelemennek

Pálnak

Piusnak:

– Két angyal fogja Szentséged koporsóját a magasba emelni!

– Szentséged dicső tetteiről szól majd a márvány, az oltárkép, a keresztelőmedence…

– Négy angyal fogja Szentséged koporsóját a magasba emelni!

– Szentséged nagyságáról szól majd negyven szobor, tizenkét apostol s a fájdalmas Szűzanya…

Az önismétlés kínjai között vergődve a negyven szobrot rendre le kellett alkudnia. Felére, harmadára, tizedére. Százszor omlott össze és pattant újra talpra, visszamenekülni az ifjúkor fogadkozásainak színhelyére, a Medici-kertbe. Ahol még függetlennek érezhette magát. Félkész művek sorát törte ízzé-porrá, majd kegyes megalkuvással keresett könnyebben járható utakat, csak kiszakíthassa magát a rendelés csontkarmaiból. Bronzot kínált már a márvány helyett: nesztek, vigyétek, hagyjatok magamra! Nem a pápa koporsós angyalaihoz, nem a Madonnához, nem a halott mecénáshoz: Mózeshez tért vissza álmaiban is, a negyven szobor közül az egyetlenhez, amellyel azonosulni tudott. Azonosulni? Hisz önmaga volt az: a pattanásig feszülő indulat, amellyel századának – mint minden igazi nagyság – nekirontott. De ez volt a nyugalom is; a magamegőrzés tudata. Illyés Gyula Valentinianusának bölcs észrevétele a nőkről, miszerint azok minden hatalmat kijátszanak, nevetve, a szüzességük védelmében, melyet ha el is veszítenek, helyébe mást növesztenek, beljebb, s még beljebb, a „lelkükig”, holtukig: talán inkább a művész jellemzése. Ez a konokság, a fizikai képtelenség az önfeladásra: a nagy szellemek sajátja.

Ki gondolja ma már, hogy a Medici-síremlék szép-szomorú Éje, Hajnala Lorenzót vagy Giulianót gyászolja! A fájdalomnak titkos jegyeivel egyetemesebb szolgálatba léptek. Felszabadították magukat, hogy szolgálhassanak.

 

A mecénás érdemeit ostobaság lenne elvitatni.

Az antik Róma nagyságát a pápák állították vissza. Szomorú volt a látvány, amely az avignoni fogságból visszatérő IV. Jenő szeme elé tárult. Az Örök Város tehénpásztorok tanyájává vedlett. A Capitoliumon kecskék, a Forum Romanumon tehenek legelésztek. Elölről kellett kezdeni az örökkévalóságot. De ez már a kizárólagosság szava is egyben. A mindenkori győztes eszme elvakultsága az előzővel szemben.

Mert hisz azok a kecskék Septimius Severus kapujában, Traianus oszlopa alatt mekegtek.

S ahol ugrándozásuk alatt megdobbant a föld; ott várta megváltását az eltemetett Laokoón-szobor. S mi történt vele, miután az emberi kultúra folyamatosságának csodájaként újra napvilágra került? Hajszálon múlt, hogy Sixtus össze nem törette. Minden jel szerint nemcsak a korok: a mecénások, uralkodók is idegesítik egymást. Még haló porukban is. Föltevések szerint a Traianus császár hamvait tartalmazó urnát V. Sixtus távolította el a diadaloszlop tövéből. Példáját a történelem későbben többször is megismételte. Aki tehette, soha nem mulasztotta el az alkalmat, hogy a múlt arcát saját képére festesse.

Septimius Severus kapujának oszlopai a San Pietróba kerültek, az új eszme, a diadalmas kereszténység szolgálatába. A köztársasági kor legjelentősebb emlékét: Caecilia Metella sírboltját sóraktárnak szemelték ki. Majdnem lázadás tört ki miatta. A belvederei Apollót kitessékelték a Vatikánból, s Minerva is kegyelemből maradhatott a Capitoliumban. Miközben a szökőkutak domborművein Sixtus alakja tűnt föl, vízfakasztó istenség képében.

Ősi téveszme, hogy aki a magaslatot, az a lelkeket is birtokolja. Ezért kerülnek a szobrok rendszerint magaslati helyre. Itt – a halandó feje fölött – zajlik a nagy tülekedés. Traianus oszlopáról kezdetben maga a világhódító császár nézett le a szavazó polgárokra. A pogány bálvány helyére Szent Péter került föl; Antoniuséra Pál apostol. Ők néznek most össze a fejünk fölött, mintha azt kérdeznék: kié lesz holnap a magaslat? Ki töri meg Sixtus dicsőségét?

A hatalom ott válik önnön karikatúrájává, amidőn saját szakállas vagy csupasz képét kezdi csodálni a történelem zsebtükrében.

 

Pápák és reformátorok harcában – borzongjunk csak! – Michelangelo is áldozatul eshetett volna. A képrombolás dühe ott tombolt előtte-mögötte. A Sixtus freskóival 1512-ben készült el. A picardiai titán – Kálvin – ekkor még csak hároméves. Majd negyedszázad múlva kezdi hajítani tüzes meteorjait a züllött Róma fejére. De alig egy évtized távlatából Savonarola tragikus alakja sötétlik. Ha Anatole France szerint, Kálvin az „eretnekégető eretnek”, akkor Savonarola, a firenzei próféta: a megégetett eretnekégető eretnek. Anatémával sújtó anatéma sújtott. Kezdetben Isten küldötte volt a hozsánnatengerben; majd azután a pokolnak ügynöke a spanyol kínzópadon. Felakasztották, és – biztonság okából, nehogy Isten a büntetést kevesellje – máglyára vetették. Hamvait a hóhér az Arno vizébe szórta. Ugyanaz a fehér ruhás Nagy Szent Sereg átkozta, amely diadalútjain is elkísérte. Az emberi feledékenységnek e sajátos megnyilatkozása ihlette Machiavelli luciferi cinizmusát. Niccolo barátunk ugyanis Savonarolát hatalmának zenitjén is látta. Midőn a „bruciamento della vanita”, a hiúság kellékeinek hatalmas máglyatüzét meggyújtotta. A tömeg a fanatizmus artikulátlan örömével ünnepelte az iparművészet, a fényűző ruházkodás és a festészet remekeinek elhamvasztását. Ha igaz a följegyzés – miért ne lenne igaz, hiszen tudunk még hasonló esetekről! –, a tűz körül táncoló tömegben ott csetlett-botlott egy öregember is, együtt örvendezve kötelező módon a látottak felett. Sandro Botticelli volt ez, akinek festményeit ugyancsak anatémával sújtották és hamvasztották azon a máglyán.

Történt pedig mindez Mária mennybemenetelének ünnepén.

 

A San Pietro in Vincoliban a pápát s a madonnát Michelangelo csak kinagyolta; a kivitelt – elvei és gyakorlata ellenére – segédekre bízta. Panaszkodott is: nincs hangulata a munkának. Istenekkel vagy helytartóikkal a művészetnek nincs mit kezdenie.

(Azazhogy volna: arisztophanészi módon kajánkodni velük; egy kis földre ereszkedés, emberiesülés végett megfosztani őket mindennapi tömjénfüstadagjuktól, amint erre az antik görögök már példát mutattak. Vagy belehallgatózni a lelkiismeretükbe, ami az Il Principe szerzője szerint ugyancsak abszurdum, hiszen a Felruházott egyedül önmagának tartozik elszámolással; erényeit csak saját akarata határozhatja meg. Minden más akarat: az övének meghosszabbítása. Beleértve a konklávét, a bíbornokok tanácsát is. Amely különben egy tojáshoz hasonlatos: tényleges szerepe addig van, míg kitermeli magából – szavazás útján – a sasfiókot. Folytatólag már csak törött tojáshéjként létezik, mit szükség esetén a jobb emésztés végett a Kitermelt fölcsipeget és elfogyaszt.)

A firenzei művészi tanács joggal sejdített valami gyanúsat Dávid meztelenségében. Hisz ez nem a hatalmas király, aki széjjelzúzta a környező népeket, bevette Sion várát, és nevet adott Dávid városának. Nem az, aki fűrésszel metélteté Ammon fiait! Nem a frigyládaőrző, aki Istennel társalog, kikérvén mindenben az ő hatalmas tanácsát.

 

– Reájok induljak-é a filiszteusokra, és őket kezembe adod-é?

– Menj csak fel reájok, és őket kezedbe adom. (Krónika I.)

(Így persze könnyű a filiszteusokat elpáholni, pláne, hogy azt is megsúgja Dávidnak az Úr: a szederfák irányából támadj, harcolj vitézül, s én majd megverem őket!)

 

Nem, nem ezt a Dávidot látta, hanem a bujdosó pásztorfiút, aki szálka volt Saul szemében. („Mert te gyermek vagy…”) Nem a tiarás hatalmat, hanem annak alávetettjét, aki parittyával indul a keze-lábán huszonnégy ujjú Góliát elébe. Más szóval – engedtessék meg a kifejezést Thomas Manntól kölcsönöznünk –: a gyöngeség heroizmusát mintázta meg.

Aki ezt a Dávidot meglátta, és hőséül választotta: maga is ilyen volt.

Képmásáról szívfájdítóan szomorú tekintetű, kápolnaboltozat-homlokú, gyér szakállú férfi néz le a Saulok világára. Szemöldökráncában a magányos útkeresések árnyéka ül; nem holmi filozofikus magány ez – amely csak tömegben érzi jól magát –, hanem a szó szerinti: az öreg betyáré, aki elszakadva Sándor csapatától, egymaga szegődik az Igazság nyomába.

De végül is: a Szentszék vagy a Signoria számára kisajátított – Istentől bérbe adott – igazság korában mi lehetett az ő igazsága? Egy negatívum: minél messzebb kerülni a bérbe adott igazság ütésközeléből. Gyertyát tartó bolognai angyalának még szárnyat faragott, de fejét oly fiúsra kerekítette, hogy az csodálat helyett csupa hivatalos hüledezést keltett. Elkerülendő Luther kazánfűtősorsát, valamint a szobafogsággal járó széklábfaragást, fél szemmel mintha Madáchra sandított volna: „Bűnös önhittel az egyén érvényt kíván.” Mint Dávid-parittyát: egyetlen vésőjét, kalapácsát mentette ki a madonnagyártó céhek közös szerszámraktárából. A szuverén művészi egyéniség démonikus mozdulatával szakította ki magát a szolgaalázat és a Doktrína szorításából. Még csak azt sem tűrte, hogy piktor uramnak vagy éppen Mesternek szólítsák. A művész kétes értékű privilégiumai helyett az Ember jogaihoz ragaszkodott. Hogy olyannak lássa a világot – benne az Istent is, ha úgy tetszik –, ahogyan azt a sebeivel érzékeli. Minden egyéb – hogy ül-e Mózes vagy lepkére vadászik – ebből következik. Vulnera dant formam.

 

Emberi jog nélkül a művész bármiféle joga, szabadsága: fából vaskarika.

A reneszánsz nem hozta – nem hozhatta – el ezt a jogot, de óriásainak karjával, mint egy álombeli freskót, valósággal az égre festette föl. Ennek parányi visszfénye lehetett messer Buonarroti igénye is, hogy ne foglalkozása szerint, hanem apjától örökölt nevén szólíttassék, az egyént tisztelve meg ezzel, nem a mecénás szolgáját.

Talán nem is a szeszélye diktálta, hanem egy csalódás, aminek története van.

A Medici-kertben ifjúkorának legszebb éveit töltötte együtt a nagy Lorenzo fiával. Akár a mesében: jóban-rosszban együtt volt Michelagniolo s Giovanni. Afféle aranykori állapot lehetett, mikor a királyfiú együtt hempereg a porban a rabszolgagyerekkel. A Magnifico a festőjénél csak leopárdjaihoz és kengyelfutójához ragaszkodott jobban. Későbben elváltak útjaik: egyik szobrásznak készült, a másik pápának. A készülődés mindkettejük részéről komoly volt; Michelagniolo a halottasházba járt anatómiát tanulni, Giovanni pedig, szélnek eresztvén az ágyasait, ama hittételek fölött kezdett virrasztani, amelyeken annak előtte oly jóízűen nevetett a barátjával. E lelki plasztikai műtét elvégzése után 1513-ban megválasztották pápának. Megszólaltak Róma összes harangjai; az Angyalvár ablakai kivilágítva várták új gazdájukat. A festő, emlékeiben a gyermekkor hangjaival, maga is égő fáklyával várta vissza Giovannit a konklávéról. A nevén szerette volna megszólítani, de annak már nem volt neve, csak elnevezése. Giovanni volt, aki bement, és kijött onnan X. Leó pápa. Michelangelót már nem ismerte meg. Két év múltán is így üzent érte: „Jöjjön elibénk a Szobrász!”

A kezében voltak az Angyalvár kulcsai.

A kulcsok hatalma pedig nem ama képletes: az evangélium prédikáltatása és a keresztény egyházi fegyelem, amely kettővel a hívők előtt megnyittatik, hitetlenek előtt pedig bezáratik a mennyeknek országa. A kulcsok valóságos hatalma: a bálványimádás megszervezésének művészete és a feledés. A kulcsok hatalmának mindennap el kell felednie: honnan indult és milyen eszmények nevében.

A bámész utókor a rá jellemző profán zsivajgással rendre elvonul innen; jó lenne maradni még Angelusszal. Jön majd egy őr, megérinti a vállamat: uram, ha nem tévedek, ön is az utókornak része. És kitessékel a paradicsomból.

Egy-két lélegzetvétel még a fél évezrednyi időből, mely feketén üli meg a falakat, aztán vége a varázslatnak. Ha lehunyom a szemem, hallom a csendben a színek, feszülő, vágtató testek ménesdobaját. Eltipor, akármilyen hálás utókor is vagyok. Azután újra föltápászkodom, hátrálok néhány évszázadot. Milyen lehetett a kezdet, amikor még hiányzott innen a Mű? Bizonyára, mint minden kezdet: az üres papírlap, amelyre ugyanez idő tájt Balassi a hazát sirató sorait vetette. Vagy amilyennek – ugyancsak hunyt pillái alól – Mózes láthatta:

„A föld pedig vala ékesség nélkül való és puszta, és setétség vala a mélységnek színén, és az Úrnak Lelke táplálja vala a vizeket.” Ilyen lehet a kezdet, mielőtt egy Michelangelo, egy Petőfi megszólal: a szomjas vizek állapota. Följegyzések szerint a Sixtus mennyezete sivárkékre volt festve. A festő Giuliano da San Gallo nevű barátjával lépett be ide, mise közben. Lila ornátusban II. Gyula celebrált. Intésére a hívek térdre ereszkedtek; a festő fölvetette a fejét a mennyezet sivárságába. Ez a magasság lett otthona az elkövetkezendő esztendőkben. Mintegy a hátán oda kellett felcipelnie az újraálmodott bibliai mitológiát.

Szonetteket is írt. Így némi fogalmunk lehet az iszonyú munkáról.

Egyike-másika munkanaplóként is becses dokumentum. Giovanni da Pistoiához írja kétségbeesett panaszként, hogy erejének utolsó megfeszítésével dolgozik. Hátán fekve hónapokon, éveken át! Golyvásnak, csontjatöröttnek, megnyomorítottnak érzi magát. A mecénás botja már nem ér föl hozzá. Elég neki a munka husángja. Nyaka hátratörve – „két csípőm a bendőmbe szorulva” –, gerince kopog a deszkán, majd íjként megfeszül, veséje, mája senyved a görbedt állapotban – „hátam helyére került az ülepem” –, s hol a semmiben, hol feje fölött kalimpál a lába – „szakállam büszkén az égre meredez” –, és visszacsöpög a festék a szemébe, szájába; ez ám a művész öröme! kivált hogy – „ferde minden, mit innen képzelek” – semmi perspektíva, de fái ellenére látni kell az erdőt, eligazodni vakon hajlatok, mélyedések zegzugai között, a puszta látomás labirintusában, hol – „mint görbült csőben kúszom előre” – őrizni kell mégis az Egészet, amelynek sorsa ott dől el a Részben; az ítélkezéshez távlat kellene: itt nincs hátralépés, csak a zuhanás veszélye: a valóságos meg a képletes; a kettő egyre megy – tartania kell magát, az egész boltozat a mellén térdepel; kötélen egy-egy kancsó víz jő s a mecénás piszkálódása: az a ripők Jónás mért oly szemérmetlen, és főleg mit képzel! bratyizni mer Istennel? – lám, már büntet az Úr: a vízözönt kikezdte a penész, vízfoltok veszélyeztetik az eleinte szépen száradó vízözönt; másikat kell majd előidéznem, bár – „fáradt vagyok, könnyűim keblemre hullnak” – mikor ér véget e lucskos lombardiai macskaállapot? Feltámadás után, ha majd a gödörből az utolsó csontot is odahajítom a Bizottság elé; majd az utolsó kenettel, mit remélhetőleg a pápa fog szolgálni, hisz minden művész elvárhat ennyit minden mecénástól: egy kiadós utolsó kenetet, mert végtére is, ha kész a rendelés: az élet annak már csak elfolyt magzatvize, és jöhet az utókor vállveregetni: ez jó mulatság, férfimunka volt. Mulatság? A szemébe hulló festékkel szúr a kétely is:

 

A munkám halva született, Védd meg, Giovanni a becsületem: Én festő vagyok, s nem vagyok jó helyen!

 

Mulandó érzés lett volna?

Halála előtt is torkában az el nem múlt keserű poharak összegezése:

 

Most látom, mily hiú a képzelem, Mely úrrá tevé életem felett És bálványommá a művészetet, S mily üres mindünk vágya: a szerelem.

 

Művészettörténeti rémhír, miszerint a Helikon csúcsára, a múzsák szent ligetéhez porondos sétány is fölvezet. Kecsegtetés a bizakodó kilépéshez. Ami utána következik: itt a Sixtusban gondolható el a legtanulságosabban. Egyébként leolvasható odakint az öreg Laokoón arcáról is.

Miközben kézről kézre vándorolnak az Angyalvár kulcsai…

 

Az élet és halál kapui

Székelyudvarhely Szejke nevezetű hegyoldalán található Orbán Balázs sírja. A vigalmi helynek kiszemelt völgyből – ahol mindenkor vásári a sokadalom, s az énekes hangulat – külön út vezet föl hozzá. A síremlékhez közeledve, midőn az embert kegyelet érzése kezdi szótalanná tenni, kapuk szólalnak meg ősi felirataikkal. Hét kapu alatt kell elvonulni, hogy Orbán Balázs nyugvóhelyéhez jussunk. Az utolsót – halála előtt két esztendővel – ő csináltatta. Az életnek nyilván, galambdúccal a homlokzatán. Galambok persze nem tanyáznak benne. A kapu gazdája nem gondolhatta, hogy valójában gyászkaput faragtat magának. Nap, Hold és csillag jelzi rajta: mire esküdtek föl a székelyek például még 1707-ben is Pekri Lőrinc vezérüknek. Napimádók lettek volna? Én úgy gondolom, másfajta alázat és reménység diktálta szimbólumaikat: az örökkévalóságé. Maradnánk meg, miként a csillagok. Mert nem volt könnyű megmaradni ezen a tájon. Diadalkapu állítására sosem nyílt alkalom. Ezt a fogalmat Mohács óta mellőzni lehet a magyar szótárban. A legnagyobbnak nevezett székely: Orbán Balázs sorsa is gyászkapuk alatt alakult példájává a kényszerűségnek. A székelység történelmének viharaiban. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. Nyugati újságíró – akit román propagandaszövegek tájékoztattak Erdély népességi viszonyairól – azt kérdi tőlem: igaz-e, hogy a székelyek nem magyarok? Hanem micsodák? Nem tudja pontosan, de „mások”. Titokzatos eredetű nép. Az erdélyi szászokról tudja, hogy németek. A svábokról is. Ám a székelyek? Bizonytalanságát – mint kiderül – főleg azok a zsurnaliszta történészek táplálják, akik bekebelező mohóságukban vissza-visszatérnek ama feltételezéshez, miszerint a székelyek valójában elmagyarosított románok. Erre semmi bizonyíték ugyan, de mit számít az? Fő a cél, amelyet ezek az eredetmegszállottak maguk elé tűztek: visszavezetni a székelységet az ősanyanemzet kebelére.

A kifejezés: siculi, népet, nemzetséget jelent és egyben határőrségi megbízatást is. Idegen fülnek persze nehéz észrevennie, hogy a nemzetség és nemzetiség: két külön fogalom. Az egyik törzsi eredet jelzése, a másik: etnikum, nemzeti hovatartozás. Ez utóbbit nézve: a székelység a magyar nemzet legkeletibb tömege a Kárpát-medencében. Ha azt mondom: székely, valójában a magyarság fogalmának szinonimáját használom. A székely-magyar pedig olyasféle párosítás, mint például a leopárduc.

Erdély történetében a székelység mégis külön nemzetként szerepelt sok évszázadon át. Ez társadalmi szervezettségi sajátosságaiból ered. A székelység középkori önkormányzata, katonai demokráciája olyan jelenség, amelynek párját a feudális Európában hiába keressük. A XIV. század végéig a székelység – a siculitás – fogalma a nemességgel volt azonos. A lovas és gyalogos harcosok adót nem fizettek, s kezdetben senkinek sem volt magánbirtoka. Az erdő- és földhasználat ősi jogrendszer alapján közös volt. Önkormányzata azonban, és minden kiváltsága a XVI. század végéig felőrlődött az általánosban. A feudalizmus jobbágyi nyomorúságát végül a székelység éppúgy elszenvedte, mint az Erdély földjén véle együtt élő román jobbágyság. Újkori története nem egyéb, mint felkelések sorozata a legendák ködébe veszett jogokért. Vérveszteségei iszonyúak voltak. Csoda, hogy fennmaradt, hiszen egyként tizedelte a tatár és török, kolera és az erdélyi magyar főnemesség, János Zsigmond (1562), Báthory István, majd Mária Terézia őnagysága, az éjfélkor kötéllel katonát fogdostató II. József, a negyvennyolcas szabadságharc, az osztrák elnyomás elleni összeesküvések sorozatos kudarca. (1854-ben, amidőn Marosvásárhelyt Török Jánost és társait felakasztják, 10 000 az osztrák önkény elleni összeesküvők száma.) A változatos büntetésekből élve menekültek azért növesztettek hosszú hajat, hogy levágott fülük helyét takargassák vele. A tizenkét éves gyerekek már katonakötelesek voltak. „Igen bővérűek, minden században meg kell csapolni őket” – mondta Buccow generális róluk. A siculicidium évében (1764), midőn egy részük „elcsángált” – vagyis elbujdosott – csángónak Moldvába, csupán a kerékbetörtek száma 408 volt. 1848-ban Agyagfalván százezren gyűltek egybe – igent mondani Petőfi eszméire. Ha baj volt, nem oktalanul mondta Bem tábornok: „Azt csak bízzuk a székelyekre.” Igaz, túltengett bennük mindig a harci kedv. 1849 februárjában Medgyes alatt gyülekeztek. „Nincs ruhátok” – szólt a vezérkar. „Majd Szebenben szerzünk az osztrákoktól” – mondták a nemzetőrök. És bevették Szebent. Majd azután: hogyan tovább? Nincs golyóbis. „Van Bem apó lábában!” És rohantak a halálba zászlós kopjáikkal. Egyet hívtak: mindahány ment. Egyet üldöztek: rohant valamennyi a megmentésére. Ismeretlen volt például számukra a civil temetés. Halottaik sírjába az imádság és a feltámadás reménye mellé puskalövést küldtek.

Súlyuk, szerepük igen jelentős a magyar történelemben és szellemi életünkben. Az 1514-es parasztfelkeléshez ők adták a vezér Dózsa Györgyöt, akiről Marx is értekezett, és aki Doja Gheorghe néven román hősként szerepel a román tankönyvekben. Ők adták Mikes Kelement, a magyar széppróza halhatatlanját, aki Rákóczi fejedelemmel együtt törökországi száműzetésben halt meg. A székelyek adták a magyar nyelvterület legszebb balladáit és irodalmunk egyik klasszikusát: Tamási Áront.

 

A székelyföldi magyarság joggal büszkélkedik Orbán Balázzsal is. Nem pusztán a provincia önérzete ültette őt az emlékezet aranyszékébe. Az udvarhelyszékiek nem túlozták el a jelentőségét, amikor oly impozáns síremléket emeltek neki a Szejke-fürdő gerincén, hogy már nem is személyt, hanem eseményt tiszteltek meg benne. Mindazt talán, ami megesett e tájon az idők folyamán. A minduntalan fölvetett fejre zuhintott csapásokat, a kerékbetörteket, a megcsonkítottakat, a fejszével lenyakazottakat, az elbujdosottakat, a siculicidiumok iszonyatából kimenekülteket, torkukban a szülőföldsirató szavakkal:

 

Mikor Csíkból elindultam, jaj, színem se volt, úgy búsultam, jaj! Kezem fejemre kapcsoltam, szegény Csíkot úgy sirattam, jaj! Mikor a falu végire kiérkeztünk, jaj! nagy szomorún visszanéztünk, jaj! Láttuk sok kémény füstölgését, felfelé lengedezését, jaj. Mikor Sepsiszentgyörgyre megérkeztünk, jaj, egy fogadóba mind bémentünk, jaj! Elévettük a tarisznyát, azt a csíki tarkabarkát, jaj. De én még enni se tudtam, szegény Csíkot úgy sirattam, jaj!

 

A siratódallam ott szorongott az Orbán Balázs torkában is. Kossuth híve és barátja volt. Vidor Hugo imigyen dicsérte: kétszáz francia Orbán Balázzsal meg lehetne buktatni a francia császárságot. Az emigrációból hazatérve megírta hatalmas művét a Székelyföld emberi és tárgyi világáról, történelmi emlékeiről, népművészetéről, legendáiról, küzdelmeiről. Tudomásom szerint: méreteiben egyedülálló vállalkozás a magyar kultúrhistóriában. Faluról falura, városról városra járva, sőt háztól házig, embertől emberig kutatva hordta össze művének anyagát roppant nehézségek közepette.

A szabadságharcos – fölcserélvén a kardot a tollal – önismeretünk bővítésének szentelte életét. „Szentjeim a forradalmárok” – vallotta. A forradalmárokat az osztrák bosszú fölakasztatta és agyonlövette, szerteszóratta, mint a mákot, a világ minden tájára, Orbán Balázs szentjeinek helyét lenyakazatlan szentségünk vette át: a szülőföld parancsainak teljesítése. Önmagunk számbavétele és megőrzése, szellemi értékeink gyarapítása, diadalkapu nélküli múltunk tisztelete s napjainkig sugárzó vagy álmainkba sikoltó tanulságainak okos hasznosítása.

Amit Orbán Balázs fölmutatott: sok helyütt romantikus persze; történész, szigorú szakember kifogás alá vetheti. Egészében mégis eszméletserkentő hagyaték, egy nép szellemi és tárgyi univerzumának maradandó dokumentuma. Szerzője beutazta Kelet egzotikus világát is, az igazi Nagy Utazás mégis az itthoni volt. Ez a nehezebb s az eredményesebb is: batyut kötve elindulni – önmagunk felé. Ilyenformán, ha ismerős arcunk föltűnik a múltból, és netán megnyugtató mosolya is, hogy ahol vagyunk: huzatban is jó helyt vagyunk – a vigaszért Orbán Balázsnak is kijár a köszönet.

 

Orbán Balázs kapui: az élet és halál kapui. Ha sírjánál eltűnődünk a Székelyföld történelmi sorsának hányatottságán; ha képzeletünk, mint büdös rókalyukakat, számba veszi a székelység magyar etnikai mivoltának tagadását célzó kísérleteket; ha azt is tudjuk, hogy ennek a tájnak közel milliós magyar tömege újabban egyetlen népszámlálás alkalmával sem lépett csapdába, elkerülvén a sandán fölkínált rubrikát, amelyben magyar helyett székely nemzetiségűnek, tehát fantometnikumnak vallhatta volna magát; ha Orbán Balázs indexre került életművét nem ereklyeként, hanem kisebbségi létünk számbavételének serkentő példájaként értékeljük: akkor a nevezetes sírtól visszajövet a faragott kapuk az életbe, a jelen felé irányítanak bennünket; székelyföldi városokba és falvakba, ahol metaforikus, ősi jeleikkel és felirataikkal múlt, jelen és jövendő hármas dimenziójában beszélnek egy emberi közösség élni akarásáról.

Élni – és nem akárhogyan!

Hanem – a sajátosság méltósága szerint – önmagunk megtartó hagyományaiban.

Már megint az átkozott hagyomány? Már megint holmi ódon érdekesség? Már megint sajátosság?

Igen, már megint! Mert átkozott ugyan – sorsa mutatja. Ódon is, mint akármilyen más nép hagyományvilága, meg sajátos is: megteremtőjének különös szellemi jegyeit viseli, amelyek végül is egyetemes emberi értékeket gyarapítanak.

Miről beszél ma is az úgynevezett székelykapu? A világ megszépítésének szándékáról. A tartós otthon megteremtésének vágyáról. Mert aki kilép rajta, nem a megtagadott portát, a felrúgott múltat, avagy az oly divatos nihilt hagyja maga mögött.

Hanem a ragaszkodást a visszamenetelhez. Áldás a belépőre!

Áldás vagy verés: vállalni kell.

Ahol ma székelykapu épül: ott megannyi kihalt szándék hamuja alatt a vállalás parancsa izzik. Sorsvállalást kell mondanunk – újból. Kós Károly hajdani kiáltványának hangján, egy Reményik Sándor rekedt kiáltásaihoz csatlakozva: a szülőföld sír utánatok, emberek!

Ahol ma székelykapu épül: tagadás az, a reménytelenség tagadása. Csíkszereda környékén egy új kapu homlokáról Tamási Áron szavai szólnak imigyen: AZÉRT VAGYUNK A VILÁGON, HOGY VALAHOL OTTHON LEGYÜNK BENNE!

Ez a valahol: a szülőföld. Érte küszködnek most a beszédes kapuk is.

Sorsuk: gazdáik sorsa.

Kényszergondjaim között az idők folyamán kapugondok is megtelepedtek. Székely atyafiak öntötték elibém változatos panaszaikat, közöttük ilyet is: a hatvanas évek elején felügyeleti sétája közben egy kisvárosi párttitkárnak a székelykapuk láttán zseniális aggodalma támadt: a cserefába vésett napsugarak, levelek, virágok, madarak színeiben jól fejlett politikai érzékkel és kombinációs készséggel iszonyatos veszedelem jelenléte is észrevehető: a kapunak jobb felső sarkában búsongó madárka piros csőre, fehér szárnya a bal sarok zöld leveleivel együtt… ó, atyaságos fennvaló Úristen! – a magyar nemzeti színeket „adja ki”. Azok a kapuk tehát: nacionalisták!

Kommunista ébertelenség és szájtátiság, mondta berezelt párttitkárnak, s a színes kapukat rendeletileg sötétbarnára mázoltatta. E műveletet az emberek nagyrészt pakurával, az ásványolaj olcsó melléktermékével hajtották végre.

Micsoda gyász!

A megtiport hagyomány gyásza.

Micsoda szégyen!

A hatalmi önkénynek mily szemérmetlen és szánalmas tobzódása virágok felett, faragott, piros madarak testén! Vendéget invitáló betűkön, Napon és Holdon és klerikális reakciónak nyilvánított szavaikon: „Isten segedelmével e kaput állíttatta Csepregi Mihály és neje…”

A feketébe vont kapusorok mintha tömeges halálhírt jeleztek volna: háborút, pestist, a félelem koleráját. Aztán elmúlt, meghunyászkodásra kényszerítette a nép lázongása. Ám a székelykapuk megsemmisítési kísérletei nem szűntek meg. Gazdáik a hatalmi packázás változatos formáit szenvedték el folyamatosan.

Miért oly magas az a kapu?

Miért nem alacsonyabb?

Honnan a fája, deszkája?

Volt-e rá engedély, határozat, felsőbb jóváhagyás?

Nem illeszkedik szabályszerűleg a falurendezési előírásokhoz, az állami szabványokhoz, tájhoz, politikához, ideológiához. A szomszédos vaskerítéshez, kőfalhoz, hivatalos távlati elgondolásokhoz. Konzervatív, elszigetelődő, begubózó, hivalkodó, cifra és problematikus.

Ám e hatalmi kötekedések ellenére is épülnek, szaporodnak a székelykapuk Székelyföldön. Nemcsak esztétikai igény: az életösztön is serkenti a kapuállítókat. Veszendő értékeikből mentik a menthetőt.

Kitetszik ebből: megannyi emberi tragédia közepette kapubánat is van. Az élet és halál kapuinak jelrendszerében a hivatali gyanakvás hitvallást sejt.

Jól sejti.

A faragott székelykapuk egy sajátságos népi szellemiség tárgyi megtestesülései: hitvallás ez? Annak megvallása ilyenformán is, hogy folyamatos létében a székelység századok értékes hagyományaihoz ragaszkodik. Aki ezekből kiforgatná: jobb, ha a tréfás kapufelirathoz tartja magát: „Áldás a belépőre, hát még a kimenőre!” Ezt persze könnyű mondani. Mert ez csak ráolvasás a reális veszedelemre.

Úgy sejtem, ezzel a könyvével Olasz Ferenc a székelykapunak e vallomásos értelmét óhajtja közkinccsé tenni. Aki közelképeiben elmerül: egy különösnek vélt népi világ szépségeiben talál igaz gyönyörködést, miközben zord századok tanulságain is eltűnődhet. Azon mindenekelőtt, hogy a székely-magyarok kapuikkal is azt mondják, amit Mikes Kelemen hűségéből tanultak:

Vagyunk, akik voltunk, s leszünk, akik vagyunk, Isten minket úgy segéljen!

 

Földi asztal, égi szék

Adventi szelek fújnak maholnap a Hargitán, menni, menni kéne Sikaszóba!

Nyár eleje rég volt, hogy arra járhattam, káplánszoknyás fenyőfáim alatt megülhettem. Fülemben elcsendesedtek a hangjai: a körfűrész sivalkodása és az alkonyati medveriogatás. Sőt, már nemcsak hallgat: szendereg is tán a Hargita térdén, legendás fiaira emlékezve, kik mesét mondtak neki a Gondolat madaráról s az Érzés tüzéről, de szájukat a föld azóta betömte.

Így szeretném őt meglepni most, a Libán oldaláról csendesen aláereszkedve, és töröm a fejem: mit vihetnék neki, hogy magamat is meglepjem vele? Tamási Áron zsenge madarászainak emlékezetes kudarcai után, mikor is a Gondolat madara galickába került, az örökkön égő fácska pedig szerzetescellába – jómagam az Időnek melyik tanulságából csalogassak elé valamit is szóló vásárfia-madarat? Hogy ne menjek éppen üres kézzel, mint akinek semmi köze nincs az inkább elmenő, mint hazajövő fiai, lányai után merengő tájhoz.

S ha már Libánt szóba hoztam: tudom is, mi a teendőm.

A Maros völgyén indulok felfelé.

Ilyenformán nem köszöntöm Zetelakát, de kalapot emelhetek Gyergyószentmiklósnak. Előtte pedig Marosvécsen megülök egy cseppet Kós Károly kőasztalánál. Hajdani keresztelése szerint Kuncz-emlékasztalnak hívják, de megtervezője, létrehozója: Kós Károly volt, és őneki most nagyobb szüksége van arra, hogy semmit el ne vegyünk tőle.^*

Menjünk hát. Ki az utat nem ismerné, azt a szembe szaladó Maros vezeti, a bölcsőhelye felé csalogatva, és közben folyvást fiatalodva, mind suhancosabban a szűkülő tündérvölgy istentelen sziklái között, ahol már a zsögödi Nagy Imre pisztrángos akvarellszíneit villogtatja jókedvűen.

Az ember nem teheti, hogy ne igazodjék hozzá, amint visszafelé vezet az Időben saját forrásához és – mert hullámaival együtt szökken a gondolat – megannyi Kezdethez. Éppen oda tehát, ahová magam is igyekszem. Egy árva kőasztal emlékéhez.

Szászrégent elhagyva tornyos bástyák jelzik: a Maros vize fölött borong a vécsi vár. Jobbágyivadék mivoltomban hajdan félve nézhettem volna föl rá; most úgy jövök ide, már-már zarándokolva. Mert amit borongásában sugall, az irodalmi emlék mindenekelőtt. Grafikailag sűrített formája emblémaként látható másfél száz könyvnek a homlokán. Az Erdélyi Helikon jelképe. Az első világháború utáni nagy összeszaladásunkban írók s költők menedéke lett ez a vár; újfajta haditanácskozások színhelye a megtartó szellem fegyvereinek számbavételével. Báthori Gábor, Rákóczi György és megannyi főúr várának utolsó gazdája, Kemény János új értelmet adott a griffmadaras, dámvadas címernek: a kisebbségi humánum jegyében fogant erdélyi magyar művelődés felkarolásának mecénásáét. Tőle tudom, hogy e ritka metamorfózisban váratlanul öröklött vagyonának tetemes része úszott el, s magam láthattam, hogy e hasznos fogyatkozást a mecénás saját meg nem érdemlett szenvedéseivel is megtetézte. A temetésén is szóltam erről. Hogy ha már nem támaszthatjuk föl, legalább ne nyilvánítsuk boldognak, amiként az a lélek tantaloszi kínjai között távozó Kacsó Sándorral is megesett.

Képzeletem őt látja most az oroszlános kapuban, amelyen tilos a belépés. A vár évtizedek óta debilis gyermekek otthona. Az a rettentő zsivaj, mely kicsap az ódon falak közül, az elborult elme mániája, bacchanáliája.

Ahogy eléjön János a gyengélkedő lábát bottal támogatva, s lényének falatkenyér-jósága egy szikra hiány nélkül a szemébe sűrül; amiként a rajongó hiszékenység tökéletes védtelenségében nyugalmából kilép az ordas világba: csak férfias bajusza menti meg attól, hogy Áron módjára Jánoskának ne szólítsam őt. Kivált, hogy egy bölcsőhelyi séta írásos szavaival azt mondja nekem, mint valamely sokaságnak: örülök, barátaim, hogy együtt jösztök újból Marosvécsre a szellem közös gondjával. Boldog vagyok, hogy a helikoni írók közössége úgy fonódott egybe, ahogyan családdá terebélyesedik a szerelem: egymás vállára emeltük közös gondjainkat.

Mondom, hogy ez igen szép és békességes szólás, de már annak idején is vágya volt inkább az általános egyetértésnek, mit nemegyszer a testvérháború vert széjjel. És azóta? Hányan vannak ma is, kik a sorstársat kereső gyertyavilág helyett ama bizonyos kanál vízzel tüsténkednek a másiknak megfojtása végett! Temagad végső beteg napjaidban nem kaptál-e arcul köpdöső levelet egy ifjú és neves költőtől? Könyvedet olvasván azt sercintette az arcodba, hogy nem írod, csak visszasírod a havasaidat – te pedig válaszként a megbocsátás kalács-szavaival nyugtattad meg őt, hogy a verseit ennek ellenére is szereted. Könnyet először és utoljára akkor láttam a szemedben. De másért jöttem én most hozzád, János.

– Csak rossz hírt ne hoztál volna.

Mondom, hogy ellenkezőleg: egy kis évfordulót ünnepelnénk meg itt ketten, és meghívottunk lenne a kolozsvári Házsongárdból Kós Károly bátyánk.

– És az évforduló kinek szólna? – kérdi János. – Melyikőtöknek?

Mondom, hogy hármunk közül egy asztalnak. Amelyik ott áll az ő sírja mellett. Az most éppen ötvenéves.

– Kuncz Aladár emlékasztala – bólint rá János.

Ezt eddig mind a ketten tudtuk. De hogy az ötvenedik évfordulóhoz én egy századikat is felhoznék a tavalyi esztendő csendjéből: csak ezután magyarázom el Jánosnak. Kós Károly, aki az emlékőrző asztalt készítette, pontosabban szólva: megalkotta, alig-alig, hogy kilépett a centenáriumból. Kicsin múlott, hogy éltében meg nem érte, és most nem a Házsongárdba kellene üzenni neki e mostani keresztelő dolgában, amikor Kemény Jánossal egyetértésben az asztal nevét Kuncz–Kósra módosítjuk. A magányosat párosra, e két páratlan férfiú együttes megtisztelése végett.

Jánosnak megrebben a szeme. Halovány ijedelme mutatja, hogy dörgedelmet hall máris valahonnan Sztána felől:

– Az öreg le fog bennünket teremtettézni – mondja figyelmeztetőleg, de belenyugvással is.

– Azt már megszoktuk – mondom. – S a továbbiakban nem fogunk kérdezősködni. Ami neki jár: a mi dolgunk. S ez most a legcsekélyebb.

Az oroszlános kapuból kilépve hátra igyekszünk tehát a százados tölgyfák közé az idő színébe öltözött asztalhoz. Régen jártam erre, most veszem csak észre, hogy kártevés ellen védelmező vasrácsok mögé került. Hajdan sima lapján ugyanis elszaporodtak a bicskával, baltafokkal rádorbézolt nevek, olyan embereké bizonyára, akik ittjártuk szánalmas emlékét csak a halhatatlanság emlékén tudják elképzelni. E felfogás ellen tiltakozna most a vasketrec, ha be nem léphetnénk mégis lakat nélküli ajtaján az újrakeresztelés szándékával.

– Hát akkor szólnál-e Károly bácsinak? – fordulok a házigazdához, aki nálamnál mégiscsak közelebbi kapcsolatban áll a nagy vízen túl megnyugodott viharmadárral.

Jánosnak annyi ideje sincs, hogy bátorságot vegyen, Kós Károly máris kutyaebattáz bennünket. Dühös természetű volt világéletében, s a véleményét sem igen rejtette soha véka alá. Most azt mondja például, hogy van őneki könyve, épülete elegendő, mely nevét hirdesse; a Kuncz Aladár-emlékasztal megfelezését nem engedélyezi. Híresen barázdált arcán az indulat valósággal egyiptomi csapásokat jelez: marhavészt, fekélyt és jégesőt, ha meg nem gondoljuk magunkat. De kettőnk részéről az egyezség tántoríthatatlan. Még azt sem vesszük figyelembe, hogy bajusza dúsabb és kajlább a Kemény Jánosénál.

Hanem keresztelünk.

Helikoni kerek asztalunk! Az emlékezésnek hét szűk esztendejében is őrizd és hirdesd a reád bízottak nevét és mindenkori építő, népeket békítő szándékát az eljövendőknek. Ültesd magad köré Budai Nagy Antalt, a Varju-nemzetség fiait, a havasi gyógyító füvekkel csodákat mívelő Iliét és a somteleki Kardos Jákobot: magyart és románt, ahogyan őket Kós Károly gyalogosan és lóháton vérzivataros idők mélyéről minekünk okulásul felvonultatta, s életükből, halálukból a közös mozdulatot egybefonta. Nem mindennapi cselekedet volt ez: annak meglátása, hogy e földnek vegyes ajkú védelmezői miként ásták ki hantok mellől a hosszú, széles sírköveket, és fordították a kapukra török s tatár ellen az egyetlen otthon megtartása végett.

Ettől, hogy nem akárminek az emlékét bízzuk a kőasztalra, mintha Károly bácsi is megenyhülne valamennyire. Az eget kémlelve szűkülő szemmel fürkészi: szavaink vajon találnak-e az időjárással?

Az ősz pedig az ő jóváhagyó bólintására kezdi máris az asztalterítést.

Aranyszalvétáit hullatja rendre az öreg tölgyekről az elképzelt koccintó poharaink mellé.

Most már igazán leülhetnénk hárman.

Nem király előtt állunk.

Hanem a legjobb szándékaink színe előtt.

Szék után nézelődöm tehát, mintha ebben a hatalmas kertben annak is teremnie kellett volna.

De sehol a környéken semmilyen ülőalkalmatosság.

Kemény János elnéz Gyergyó felé, somolyog is a bajusza alatt; tudja már, mi a teendő.

– Ott az Istenszéke – mutat jobbjával a ködben borongó, óriás csutakforma, lapos tetejű havasra. – Igaz, hogy nem karos, de legalább kihúzzuk magunk, ha rája telepedünk.

Kötényével jóanyám máris türülgeti azt a széket, szégyenlősen sopánkodva közben, hogy mégis mit tudjunk csinálni, mert csak ez az egy van kéznél. Az Isten is szegény. S egy idő óta, ha hellyel kínál is: csak a fenekünkre ültet. Hanyattvágódással.

Annál gazdagabb az egymás iránti tiszteletünk, mikor is a frissen keresztelt emlékasztal mellett állva maradva a szándékainkat és a mindenkori emlékezés jogát ültetjük Isten székébe…