Gergely pápa futamodásban, avagy régi idők kötéltáncosai

A fű lehajlik a szélben, és megmarad, fiam – szólt imigyen a bölcs tanulság Gergely bátyám bukaresti hányattatásainak végén, András-napi vigadalomban, mit a szülőföld krónikásaként a régi időkről egyik könyvemben is megörökítettem.

Ám ezt egyesek szerint rosszul tettem. Gyümölcsoltó Gergely ilyenformán szolga-alázatra inti az olvasót, egyenes tartásából kibillenti a magyart.

Pirosló taréjjal berzenkedő vitézek azt is a fejemhez kukorékolták, hogy a szélben lehajló fű válik tehát az emberi sorsvállalás példájává.

– Nem, uram, ez nem nekünk való!

Hát ne is legyen, pezsdül meg, és veti bátor habját a szív egyetértésben a lármatüzeket lobbantó kukorékolással. Ám lépjünk vissza – újabb tűnődésként a galiba forrásához, amiből az András-napi gyülekezet merített volt számonkérő szavakat, de nem földieket, hanem égieket, midőn a kálvinisták zord istene – egy ortodox pap oldalán látván Gergelyt kántorkodni – ilyenformán szólott:

– Miért imádkoztál vízkeresztkor, fiam?

Gergely kisebbre húzta magát, és szálkátlan szóval mondotta:

– Hogy szárazon maradjak, Uram!

Igyekezetnek ez úgy jó lett volna, de magyarázatnak nem elegendő. Mezőségi magyar Bukarestben meglehetne vizesen is. Csuromvizesen. Elhangzott tehát a második kérdés:

– Miért lóbáltál füstölőt, fiam?

Az Úr számonkérésének ez a fele már vastagabb volt. Kálvin a füstölőket kihajíttatta az istenes helyekről. Gergely lóbálásai tehát bűnösek voltak, eretnek mozdulatok. Hajdan e miatt Genfben megégették bizony az embert.

Víz és tűz között ilyenformán Gergely mit szólhatott volna? Legutolsó, keserves mentségével kellett előhozakodnia:

– Hogy megmaradjak, Uram!

Az már más, gondolhatta magában az Isten. Hiszen ez az ember nem attól fél, hogy református lévén, vízkeresztkor az ortodoxok a folyóba lökdösik; abból ki lehet mászni, utána meg lehet szárítkozni. Ez az ember helyettem cselekszik valamit: őrzi magát, ahogy tudja, fenn akar maradni. Talán röstellte is valamennyire magát az Úr, amidőn így szólt:

– Akkor jól tetted, fiam. A fű lehajlik a szélben, és megmarad, fiam. Ámen.

– Csakhogy ezt nem én mondtam! – tiltakozik Gergely.

András-napon, a vendégekkel együtt koccintó képzelet játékában Isten mondotta volt a kamarásiaknak.

Nála kellene tehát tiltakozni.

A megszorult ember egyebet is mondhatott volna. Lehajló fű helyett például konok tölgyet, mely nem hajlik, de törik, miegymás. A szellem azonban, mely Istennel egyezkedve – kiúttalan világban a kiutat keresi, nálánál hamarabb szólalt meg a Mezőségen. Mikor is az önvédelem, a puszta fenn- és megmaradás változatos módozatai kialakultak: tatárjárásban, törökdúlásban és megannyi történelmi vereség feketeleveseinek kanalazása közben.

Mindig kényszerűleg és ritkán kukorékolva.

Eredendő természetünk szerint vajon?

Azt mondanám: már-már a hivatásunkká lett túlélés parancsa szerint, amely szivárványkaput is mutogat persze a jó reménységnek, ám azt folyton odébb s odébb költözteti.

Hőseim a század harmincas éveire emlékezve, s adott helyzetük cselekvésképtelenségében – talpra állító mozgalmakból kiesetten – úgy egyezkednek az eszményeikkel, hogy az életmentő megalkuvást valamiképpen Isten szándékával mossák tisztára. A maguk szempontjából jó helyen tapogatóznak. Olyan még nem volt, hogy az Úr – helyzetük ellen lázította volna őket. Hanem inkább áment mondott a lehajló fűszál állapotára. Mert az régen volt, amikor fényűzésként választott népet tarthatott magának, és időnként így szólt hozzá, biztos győzelmet ígérve: serkenj csak fel népem, s neki a filiszteusoknak, egyiptomiaknak, ti csak páholjátok őket, a többit én rendezem. Mezőségi atyámfiaival ezt nem cselekedte meg. Így aztán meggondolják, hogy fölserkenjenek-e.

Bizony szomorú ez, mondták bírálóim – én pedig nem tudósíthatok vágyaim szerint arról, amit keresztre feszített hétköznapokon a szülőföldön tapasztaltam. Sajnálom azonban, hogy a tölgypártiak valamit nem vettek észre: az András-napi gyülekezet siratnivaló históriáit elborító kacagást: az ábeli felülkerekedést Isten esetleges zord szándékán is. Te csak gondold, Uram, hogy fűhajlást mímelve örökre megragadtunk e kényszerállapotban. Gergely bátyám látszólagosan kitért a hitéből, amiért Kálvin János legjobb esetben is toronyfogságra ítélte volna, ám ez a megjátszott eretnekség egy kis földet, tehenecskét jövedelmezett neki, hogy a gyermekeit fölnevelhesse. Botcsinálta ortodox kántorként így okoskodott: a nagy munkanélküliségben e ritka alkalmat el nem szalaszthatom. Hüledezzék csak otthon a papunk, addig én haszonnal lóbálom ezt a füstölőt. A szeplőtelen fogantatás meg a purgatórium dolgában új gazdáimmal nem vitatkozom. Amennyiben az egyik lehetetlenség, a másik képtelenség: annyi baj legyen, ezért én a pópa szakállát nem fogom megtépdesni. Ilyen dolgokban nem vagyok híve semmiféle szakálltépdesésnek. Hanem inkább arra gondolok, hogy ha összekántorizálom azt a kis pénzt, vadonatúj énekeskönyvet is veszek magamnak, hogy ha kell, az Erős várunknak mind a négy szakaszát elénekelhessem. Bocsánatos bűn a kanyar, ha menet közben az ember célját nem felejti. S ha van esze hozzá, hogy eredeti mivoltát ne sodorja végveszedelembe. Nem sodorta.

Amikor ugyanis hivatalosan is igazolnia kellett volna, hogy ősi vallása a görögkeleti – amit egyszerű, gyors kikeresztelkedés útján megtehetett volna –, a nevét pedig Székelyről Sechelire módosították a papok, gyorsan kereket oldott a bazilioszi liturgia színhelyéről.

A fűnek tehát lába kelt.

Gergely azt mondta: a szeplőtelen fogantatás ügye vitatható, a nevemet azonban nem hagyom vitatni. Mert nem csak magam rendelkezem vele. Apám, apáim, élő testvéreim tartják azt számon. Ha jól meggondolom: mindahányan megkapták már a magukét a sorstól – sok esetben pusztán a nevükért. Siculicidium – mondják deákosan. Akkor tehát én megfutamodhatom? A névcsere: lélekcsere. Csalással, azaz hamissággal is jár gyakorta, miként az öregek mondják, s hozzáteszik: az egyszer megcserélt könnyen megy cserébe. Meglódul ilyenformán az ember élete, és főleg a lélek maradék állandósága: bukásainkban e csöppnyi ólomkatona, kinek örökös talponállására álmában is vigyázzon az ember. Márpedig én csak azért bitangoltam el a nyájtól, hogy inget, lábbelit, ruházatot cserélhessek. Rosszat jóra, s nem fordítva. Többről nem volt szó, amikor kínkeservesen egyezkedni kezdtem a szülőfölddel, hogy megválok tőle – nem örökre, csak néhány esztendőre. Hiszen jól tudtam, milyen sors vár a végleg elmenőkre: ha kedvezett légyen is nekik a szerencse, a vágyaik hazajárnak éjjelente, háztetőkön hegedülni.

Az ember persze nem ágaskodik a gerenda alatt; elfogadtam ilyenformán a hamis kántorkodást, ám a dolog vastagjához jutva – a kötelező névcserét már említettem – eszembe jutott az otthoni vélekedés: kinek neve eszemben, szíve, képe elmémben. Talán mégis megnyugtatóbb a tudat, hogy magam is szép emlékezet s jó látomás lehetek a mások emlékezetében. Miért mondják majd rólam a szerencsésebb maradékok: úgy megijesztették – a nevét is elfelejtette. Újat vett föl aztán az orcamódosítások vásárterein.

Nézze, tisztelendő atyám – mondtam a papnak, ki a hangomat kitűnőnek, a nevemet csapnivalónak találta, főleg, mert támadták emiatt a konkurens kántorjelöltek. – Tisztelendő atyám! Jól tetszik tudni: amúgy is eljön az idő, hogy új nevet veszünk föl valamennyien: a Néhai-t. Mire való tehát egy darabka kenyérért időnap előtt néhaivá lennem? Ó, te ostoba keresztény, sajnálkozott az én atyám, avagy nem tudod, hogy Isten ügyének szolgálatába kerülve régi bűneinkkel együtt némelykor a régi nevünket is el kell hajítanunk? Példának okáért: Pál apostol annak előtte nem Saul volt? Saul bizony. A pápákról nem is beszélve. Hát tudod te, fiam, hogy amennyi Sándor, János, Benedek és Gergely pápa, az eredetileg mind Borgia volt és Niccolini, Montani, Giovanni stb.? Ha ők az apostoli székben nem röstellték a választott nevüket, te miért pironkodnál egy kis korrekció miatt, miközben a füstölőt lóbálod az én oldalamon?

Mondom neki:

– Tisztelendő atyám, én a pápák példáját szívesen, sőt örömmel követem.

Hát megölelt, csak épp meg nem csókolt. Végre, Grigore, kezd megjönni az eszed. Neked olyan igazi templomos hangod van, érdemes hozzá eszet is hordani. Mondom továbbá: legyek tehát, ha már Székely Gergely nem lehetek, legyen énbelőlem Gergely pápa, vagyis a katolikus székelyek s az ortodox hívek református Gergely pápája, vagy esetleg kilencedik Gergely kántor. De ettől már olyan dühös lett, a kegyszert kicsi híján a fejemhez vagdosta. Bánatában persze, hogy el kell szakadnia tőlem. Menekülnöm kellett.

A fű lehajlik a szélben…

Vigasztaló kacagás dörejében rezegtek az ablakok.

S ha odakint nem is: szorongásaink mélyén enyhülni kezdett a mordályos idő.

Elnéztem akkor az egybegyűltek fényes ábrázatát. Az idők homályából kibomló történet, akár egy nyári futózápor, mindannyiunkat kimosdatott, fölserkentett a porból. Lakodalmas mosolyba öltözötten köszöntöttük családunk Gergely pápáját, s véle magunkat is a lelki föltápászkodásban.

– El sem hiszitek – mondta a hetvenéves Ferenc bátyám –, amióta Gergelyt hallgatom, kinőtt egy fogam. Becsületatyaúristenemre.

Hát még ez is!

Csodás egy nap volt.

A szárnyas magvak sorsára jutottak közül, lám, egyikünk hazafutamodott, s miközben mesél, a vereségeit kacsintással bokrétázza, a ravasz Odüsszeusz és a csíkcsicsói Ábel törvényét lopja a szívünkbe: valami mindig lehetséges.

Amennyi lehetetlenség, megannyi kiút is, ha netán a pápaság veszélye fenyeget.

– Majd aztán kapsz az ülepedre Bethlen Gábortól! – hallom némelykor az otthoni vélekedést arról, aki nevét elkótyavetyélte.

– Hát mit csinált a fejedelem? – kérdem fölserkenő érdeklődéssel, meg ámulattal is.

Megannyi elmetakarítás után ugyan bizony honnan, a történelmi emlékezet mifajta maradékából szivárog föl – elapadt kútnak buborékjaként – ez a figyelmeztetés?

Mintha azt is tudnák, hogy a nagy ülepverő mely szóval fejezte ki megvetését a kótyavetyésekről: ez meg amaz a nevét megundokította.

Vagyis eltörökösödött.

S-a turcit – mondja ugyanazt, és ugyancsak megvetéssel a román nyelv a török hódoltság korában, egy árnyalattal szigorúbban, a renegát bűnét is érzékeltetve.

A megundokítás nyilván ezernyi bűnhöz, undoksághoz kapcsolódik, ám az is lehet, hogy Bethlen Gábor nyelvi hagyatékában főleg a renegátságra vetett kő. A magyarból lett Musztafa agát, amidőn az Erdélybe visszatért – s mert nevét megundokította –, a fejedelem kivégeztette.

Éppen ő?

Az elképesztő csereberék és ravasz megalkuvások hírhedett mestere? Aki ellenzőinek acsarkodása szerint a török bizalmának megszerzése végett még körül is metéltette magát?

Igen, épp ő, a székely anyától származó szárhegyi praktikás, aki sosem rohant fejjel a falnak, mondván: „Féllyetek, de meg ne ijjedjetek!” Aki pedig a vidrának okos természetét nem bírja, mindig fel fogja áldozni magát valamely eszményinek vélt szövetségi hűség oldalán. És továbbá: a madarat madárral fogják, nem dobbal, a viharban pedig könnyű elsodródni, de annál nehezebb a viharok alatt épen elvonulni, kivált, ha szemünket nem tartjuk folyton azon az egy bolondon, aki a követ a kútba szokta volt bevetni. Bedobni olyanformán is, hogy az elefántot bolhának kikiáltva vesztébe viszi az ész nélkül könnyen hevülőt, akinek füle sosincs résen a tisztánlátó szavát meghallgatni: „Én az fényes portát ellenségemmé nem akarom csinálni, mert tudom arra elégtelenségemet és elkerülöm.” Hanem inkább fiúi hűséget mondok, mert szép szónak a feje nem szokott betörni, ha csak magam nem teszem azt gyanússá a nyilvánvaló hazugsággal, miszerint boldog vagyok a Porta kebelében, sőt a legboldogabb e minden világok legjobbikában.

Reformált hited ellenére miért énekeltél hűséget Ahmednek, Oszmánnak, Musztafának, Murádnak, te, fiam?

Hogy megmaradjak, Uram!

Akkor jól tetted, fiam! Vétket ne keress magadban, mert én a szívedbe látok, s annak búsulása jelzi, hogy éjjel és nappal egyetlen gond fölött virrasztasz, járható kiutat keresve, a haza megtörött, szép szabadságának ügyében.

E szív mélyéről süt hát a bitófás indulat a renegát Musztafa ellen.

Mert más a kényszerű praktika, s megint más a hódoltságban törökké lett magyar fennhéjázó boldogsága, mely sokak boldogtalanságából vált ki, s lett ellenségévé hajdani önmagának is. Ezért agresszív is ez a boldogság, a rossz lelkiismeret bosszúját űzi mindazokon, akik nem hajlandók – mert nem képesek – Musztafákká lenni.

Törökös Bethlen Gábornak csúfolták a fejedelmet.

Meg török nevelte rabnak is.

Ha szenvedett Lippa önkéntes feladása miatt; ha sajogtatta a lelkét, hogy szíve nem ott jár, amit nyelve mondani kénytelen; ha könnyét nyelte végső céljának, három felé szakadt ország egyesítésének omladéka láttán – ezért is emésztette magát: a török nevelte rabnak látszatáért. Álmában Hunyadiként vágtatott ő is Nándorfehérvárra, ám reggelre kelve az idő mást parancsolt neki. Nyilván gyűlölte magában a kényszerűséget, de annál inkább a kényszerűségek renegát vámszedőit, akik az ő kínját selyemturbánra és rablány-illatos háremre váltották.

Egy múltunkban bolyongó könyvecske^* tudósít a török hódoltság korának íródeák-sorsáról; egyben-másban a lehajló füvek tragikumáról is, midőn a túlélés ezernyi csalafintasága csődöt mond, a színjáték értelmét veszti, bizalmát – mely mindig is csak előleg volt a koporsós bizonyításig – a gazda visszavonja.

Kezdetben a nagylelkűség így szólt a remegő rabhoz: megajándékozunk téged a mi kiváltságunkkal: a körülmetéléssel, szokásainkkal, nyelvünkkel. Sőt, lovat, bugyogót és nevet is kapsz tőlünk.

János deák – legyen a te neved Jahya Jaczichi.

Gergely deák – legyen a te neved Huszein bég.

Szebeni Scherer Márk – legyen a te neved Hidaiet aga.

Etyeky József – legyen a te neved Szulimán deák.

A hódoltató adományaival ilyenformán elborítva, a felismerhetetlenségig elváltozva, s remélvén mégis, hogy övéi, kiket elhagyott, a szívükbe visszafogadják, Jahya Jaczichi így lobogtatja meg titkos jelként anyanyelvén a vallomást:

„Azt akarom nagyságodnak tudomására adnom, hogy én keresztény fi vagyok. Gyermekségemben rabbá estünk vala mind atyámmal egyetemben. Atyám kiváltkozik, és engem törökké tőnek. Én az székesfehérvári Mahmut bégnek rabja vagyok. Annak utánna engem török oskolába adának. Azt is megtanultam…”

Megtanulta a törökök között való dolgot, és mindenféle álnokságukban bölcs lévén, a titkon jövő-menő híreket nemzetének javára hasznosította. Török gúnyában illa-laházva el is túlozta tán a birodalmi lelkesedést, akár a szebeni születésű Scherer Márkból lett Hidaiet aga, ki végül magának a szultánnak lett titkos íródeákja. Hogy ez utóbbi az anyanyelvén – a németen – kívül törökül, latinul és magyarul beszélt, írt, olvasott: a szultán bizalmához még nem lehetett elegendő. Kellett oda még valami: a tökéletes képmutatás; az iszlámnál iszlámabb odaadás mindaz iránt, amit szíve mélyén megvetett, mivel népének szerencsétlenségét volt kénytelen a tolla alá diktált szavakkal folyton ünnepelni.

Ha jól meggondoljuk: a mindenkori győztes tollba mondott szavai fölérnek a rabbá tett diák naponta ismételt megkínzatásával. Hitetlen gyaur, te gyáva kutya! – fut simán a kéz a szívet roncsoló, janicsár szavakkal, melyeket vértestvér olvas majd a végvárakban. Hiszen ezt Jánosunk írta, íme Gergelyünk betűi! – iszonyodnak láttukon az otthoniak. Iszonyodnak, s már nem is a jelzőkön, kutyázáson, hanem a helyzeten, amelyben legyőzöttet, alulmaradottat sodor a cinikus történelem.

Mert a puszta leveretés: csak kezdete a testi-lelki szenvedésnek. Az igazi feketeleves ideje akkor jön el, midőn a rabságot dicsőíteni kell, a megmentő szándékot pedig percente gyalázni. S nem félszájúlag ám, hanem a fényes Portának felfokozott indulatával; külsőként – belülről, szolgaként szabadot játszva, gyászban örömujjongással, béklyóban táncolva, gúzsban ugrándozva, hogy maga körül eloszlassa végleg a gyanakvást.

Amely természetesen sosem indokolatlan.

A szultán sem esett a feje lágyára. Mindennapi tojását a kakas alatt megtalálja, s úgy teszen, mintha törvényt Allah bontott volna; elfogadja, de gyanítja. Jól sejti, hogy a csupa-hűségbe öltözött Gergely-Huszein bég titkon ilyet is megír a pápai kapitánynak: „Hadatok el ne oszoljon, török hitinek ne higyjetek…”

Ezért kerül az abszurd tojás külön szakajtóba. És amikor eljön az ideje: a gyanakvás szolgálatosai törvényt tesznek a kakasra.

Szegény Szebeni Scherer Márk is azt gondolhatta, hogy szász nevét régen elfeledték, a rossz ágyból való származását Hidaiet agaként levezekelte már. Mint teljes jogú befogadott, a szultán bizalmának áldozataként indult Bécsbe béketárgyalásokat kezdeni saját keresztény társaival pogány gazdája nevében. Ám hiába szól tanulságos történet arról, hogy valamely lovag húsz esztendeig hordott álorcát, s mikor végre levetette, már nem lehetett ráismerni – igazi arca olyannyira hozzáidomult saját maszkjához: Hidaiet agát a rejtőzködésnek ily szerencséje elkerülte. A tökéletesnek vélt mutatványból valahol, valamiképpen árulkodó jelként – kiütközött a magában megtagadott ember természete.

Ugyan, mi lehet az?

Talán semmiség, talán valóságos hűtlenség. Netán megújuló nosztalgia Erdélyben, az anyanyelv forrástájékán. Lehetséges, hogy Bécs felé menet belopakodott Szebenbe, s atyafiságának hadi titkokat fecsegett, vagy istentiszteleten vett részt, avagy elsírta magát az édesanyja láttán, a könnyeit pedig följelentették a Portánál. Búsulást besúgó emberei a szultánnak is voltak. Ám lehet, hogy – békekövetségben lévén – Scherer Márk nem búsult, hanem örvendezett gazdáinak bölcs szándéka felett; a megegyezés frigyét prédikálta buzgón, miközben Konstantinápoly mégis a háború mellett döntött.

Így tehát árulás vádjával Scherer Márkot 1566-ban a szultán kivégeztette.

Hiszékenységének lett minden bizonnyal az áldozata.

Eszközemberként elhitte, hogy hisznek is benne.

Kötéltáncosnak lenni: siralmas mesterség.

(1982)