Gyomirtás és abszolút hangmagasság

Azt hiszem, senki sem sajátíthatja ki magának azt a jogot, hogy az abszolút hangmagasság mérőjeként diktáljon rezgésszámot az irodalom eszmei felhangolásához. Meg arra sincs szüksége ennek az irodalomnak, hogy akármelyikünk is az elvszerűség professzionistájaként oktassa ki az „amatőröket”, akik állítólag nem tudják, mi fán terem az elvszerűség. A Gyom, amit irtani kell című cikk szerzője akaratlanul is ezt teszi az Előre hasábjain. Egyebek közt nem értem, miért véli a szerző, hogy irodalompolitikánk elvei holmi egyházi hitelvek, amelyek nem megvitatást, hanem meghódolást követelnek. S épp most, amikor megpróbáljuk végét vetni az olyan buzgólkodásnak, amely a kinyilatkoztatás hangján nyilvánítja téveszmének a tévedést, ellenséges véleménynek a puszta ellenvéleményt, gyanús törekvésnek a vitaszándékot.

Tudomásom szerint a párt nemegyszer hívta föl figyelmünket arra, hogy az irodalmat érintő nézeteket nem lehet rendeletek gyanánt érvényesíteni. Egy felvetett kérdésre pedig nem lehet politikai becsületsértéssel válaszolni, csak érvényes ellenvéleménnyel. A gyomirtó cikk, sajnálatos módon, csak szigorú konklúzióiban diadalmas; az érveléssel nagyrészt adós maradt. Ezzel szemben az idillizmus, negativizmus és még jó néhány izmus elleni küzdelem címén vádirati hangon ítélkezik egyes költők, kritikusok felett. Földes Lászlót közönséges szellemi csempésznek nyilvánítja, burzsoá mocsárban tévelygő kritikusnak, aki „a polgári liberalizmus jelszavait használja faltörő kosnak ideológiai frontunk tisztasága és egysége ellen”. Földes ilyenformán „mindent megkísérel”, hogy „szállást csináljon irodalmunkban a negativizmusnak”, vagyis holmi ellenséges törekvésnek, amely megpróbálja bekormozni, megrágalmazni, eltagadni, meghamisítani stb. a mi vívmányainkat. Földes – cinkostársával, Gálfalvi Zsolttal együtt – hamisított útlevelet „csempész egyes hamis, a munkásosztály érdekeitől idegen, káros felfogások és módszerek zsebébe”. Úgy bizony! Gyomirtónk szerint ezek a naiv kritikusok azt gondolják, hogy a népek békés összefogása azonos a marxizmus és a burzsoá téveszmék baráti kézfogásával. Ha mindez így lenne, ha legjobb kritikusaink máról holnapra így felrúgták volna marxista nézeteiket, a szénánk bizony rosszul állna.

De nézzük: mi is az a merénylet, amelyet Földes és Gálfalvi elkövetett irodalmunk és ideológiai frontunk tisztasága s egysége ellen? Megkockáztatták a véleményt, miszerint a bírálat tüzét az idillizmusra, az ellentéteket, a fejlődésünk nehézségeit elkenő, önmegnyugtató törekvésekre kell összpontosítani. Ugyanakkor a kétfrontos küzdelem elvét vallva mindketten hangsúlyozzák, hogy „klasszikusaink példája szerint a tűz bizonyos irányú összpontosítása nem jelent engedményt a másik irányban”. Vagyis a negativizmus irányába. Földes szerint például állandó feladatunk, hogy „amint egy-egy valóban negativista írás felbukkan, verjük vissza kíméletlenül, ne engedjük áramlattá fejlődni”.

A másik „útlevélcsempész”, Gálfalvi Zsolt pedig azt írja az esetleges negativista megnyilatkozásról: „Konkrétan és minden egyes esetben meg kell bírálnunk az ilyenfajta jelenségeket.” Mert: „Az írónak, a pártvonal harcosának kötelessége… hogy a valóságot széleslátókörűen, előremutató, döntő tendenciával, a növő rügyek verhetetlen pártján állva ábrázolja.”

Nos, így beszélnek a „negativizmus szálláscsinálói”, a burzsoá ideológia „álarcos” lovagjai az Utunk hasábjain. Így beszélnek, mégis kiderül róluk, hogy „a dogmatizmus, az egyoldalúság elleni harc jelszava mögé bújva” ellenséges eszméket csempésznek az olvasó tudatába, a dolgozók érdekeinek „zsebébe”’.

De tételezzük föl, hogy a két ifjú kritikus ennek ellenére is tévedett, s az arányok kérdésében, a tűz összpontosításának kérdésében – istenem, micsoda háborús fogalmak fényes nappal és békeidőben! – nem fogalmazta meg pontosan az időszerű feladatokat. Tévedéseikkel jogában áll akárkinek szembeszállnia. De ahhoz senkinek sincs joga, hogy a pártos irodalom érdekében folytatott vitáinkat a torzítás és rágalmazás, az erkölcsi kivégzés útjára terelje. Az elvi jelentőségű véleménykülönbségek nem szolgálhatnak alkalmul efféle becsületirtásra.

Ugyancsak e gyomirtó cikkből értesültünk arról, hogy Huszár Sándor is a polgári gondolkodás ingoványában ténfereg. Ő ugyanis azt a véleményt kockáztatta meg, hogy nem minden kommunista mutat példát a bírálat és önbírálat fejlesztésében, a bürokrácia elleni küzdelemben stb. Ez nem „megmásítása” Nagy István állításának, miszerint a párttagság egészében teljesíti ezt a feladatot, hanem a kérdésnek árnyaltabb megfogalmazása. A Nagy Istvánnal folytatott vitában szükség volt arra, hogy a könnyed általánosítások gyeplőjét valaki visszarántsa, mondván: a valóság bonyolultabb és ellentmondásosabb. No és? Oly mellbevágó megállapítás ez? Persze, ha valaki e köznapi gondolatban ellenséges szándékot keres, ha kampányszerűen gyűjtöget példát a tételeihez, Huszár Sándor szavainak értelmét is meg lehet hamisítani. Szerzőnk annak rendje és módja szerint meg is hamisította. Végül olyan konklúzióra jut, miszerint Huszár az egyes párttagok hiányosságait azért hozta szóba, hogy nyilat lövöldözhessen a párttagság felé.

Nyilat, nem egyebet!

A fiatal író évek során át megírta a munkásosztály harcáról, erkölcsi szépségéről szóló novelláit, karcolatait, de lám, eljátszotta szerepét, s most önmagát játszva nyilakkal kezd lövöldözni. Gyomirtónk pedig önmagát oktalanul felingerelve, az abszolút hangmagasság szintjén kijelenti: a dolgozók milliói elutasítják ezt a kísérletet. Hát nem! Ez nem ellenséges „kísérlet”, csupáncsak a bírálat szellemisége. A dolgozók nem utasítanak el semmilyen bírálatot, ha az a szocializmus építésének ügyét kívánja szolgálni. Huszár Sándor pedig nem holmi ellenséges ügynökök nevében, hanem a kommunista író kötelességének és jogainak tudatában „hozta szóba” – némely párttagok fogyatékosságait, amelyek voltak, vannak és lesznek, míg a szocializmust emberek építik és nem angyalok.

A felsorolt gyöngeség is erőt jelent. Egyebek között épp Lenintől tanultuk ezt.

Bármily nemesek lennének is tehát szerzőnk szándékai: ideológiai frontunk „egységét és tisztaságát” így nem lehet megvédeni. Mert miközben elítéli a bírálat elfojtóit, ő maga eggyel szaporítja a bírálat elfojtóinak számát. Miközben elítéli a dogmatizmust, ő maga eggyel szaporítja a dogmatikusok számát.

Erre vall az a mód is, ahogyan Balogh Edgár Irodalmi hídverés című cikkét tárgyalja. Mert tetszetős dolog ám odavágni neki, hogy olyan tételeket fogalmazott meg, amelyek „eltérnek a nemzeti kérdésben pártunk által hirdetett és gyakorolt proletár nemzetköziség lenini elvétől”. Meg hogy Balogh Edgár „a nemzeti kultúra egységéről szólva nem számol a történelmi valósággal és nem veszi figyelembe a marxizmus klasszikusainak tanításait a kultúra osztálytartalmáról”.

Az olvasó ebből csak annyit tud meg, hogy szerzőnk bizony tudja, mit tanítanak a klasszikusok a kultúra osztálytartalmáról, és mivel tudja: nem ért egyet Balogh Edgárral, aki föltehetőleg maga is hallott egyet és mást e tanításokról.

Jó lett volna tárgyszerűleg kimutatnia: mi az, ami hamis B. E. állítólagos tételeiben. S hol kerülnek azok szembe a proletár nemzetköziség lenini elvével? És melyik az a történelmi valóság, amit B. E. nem vett figyelembe? És hol került szembe a kultúra osztálytartalmának elvével? Úgy tűnik föl: tévelygésének jele, hogy irodalmunk szerves hagyományaként említi Csokonait, Petőfit, Adyt, József Attilát, Móricz Zsigmondot stb. Hazai magyar irodalmunk meghatározásának dolgában ők lennének a „túlbecsült formai elemek”. Akkor melyek a döntő tartalmi elemek? Azazhogy: az elemek kicsodák? Kivel kellene behelyettesítenünk a túlbecsült formai elemnek nyilvánított Petőfi Sándort? Ami bizonyára célzás valamire, egy lappangó véleményre, aminek kifejtésével szerzőnk adós maradt. Súlyosan elítélő konklúzióit azért levonta Balogh Edgár állítólagos hamis tételeiről, melyeknek tényleges elemzésével még csak meg sem próbálkozik. Hadd kérdezzem meg a Lityeraturnaja Gazeta legutóbbi szerkesztőségi cikkének szavaival: „Miért nem ragadja meg a bikát a szarvánál, valahogy így: kérdésfelvetés, tények, érvek, következtetések?” Akármifajta vitának elemi követelményei.

Ha elvetjük végre a bizonyítatlan állítások vitamódszerét, talán előbbre visszük irodalmunk fejlődésének ügyét.

Bizony jó lenne higgadt, meggyőző érveléssel egyet és mást megvitatni.