Böjtre fogott istenek

…Mohamed egyszerű harcos volt, és eleinte határozottan, sőt kétségbeesetten tiltakozott az ellen, hogy természetfölötti erőt tulajdonítsanak neki. Hívei erőszakolták rá a prófétaságot. Mindenképpen el akarták énekelni valakinek: illáha-illáláhá. Mohamed köztudomásúlag azt jelenti: a megdicsért, az égig magasztalt, a fölértékelt képesség.

Talán a császárokat is könnyebb lett volna kordában tartani, ha költők nem húzzák fülükbe a jól ismert nótát: „Itt van a férfi, akit néked sokszor ígértek! Augustus Caesar, isteni sarj ő, ki aranykort támaszt újra a szántón.” E kebeldagasztó szavak, a kövér jelzők nem röppenhettek el nyomtalan. A mindenkori mohamedek, vagyis megdicsértek, miközben az égi létrán egyre fönnebb hágtak, jó étvágyukról is bizonyságot tettek: a halandónak megmaradtak hajtsák csak minél mélyebbre fejüket, a dicshimnusz pedig törjön minél magasabbra a megszorult tüdőből. S mivel nincs nehezebb az önként felcsatolt bilincsnél, a Mekkába zarándokló hívő példának okáért nyilván elhitette magával, miszerint az illáláhá nélkül nem lehet, tán nem is érdemes élni.

Hát az ógörögök? Egyszer csak azon kapták magukat, hogy malacot, juhot, bárányt, lepényt áldoznak, s minden magasztalások jelképeként szent füsttel hízelgik körül az égnek lakóit. Azok pedig, látván, hogy a buzgalom s a nyáj kifogyhatatlan, az alázat mérhetetlen, s az imádság hangjai betöltik a nagy mindenséget, szolgáikkal, hírnökeikkel, pohárnokaikkal mind magasabbra költöztek az ég birodalmában. Annyira, hogy a földi halandók óhaja: szűnjön a vérontás, a jogtiprás, a bölcsességnek álcázott igazságtalanság, már nemigen esett fülük ügyébe. De Hellász virgonc elméjű lakói nem felejtették el, és fejcsóválva – sőt állapotuk rosszabbodásának jeleként – emlegették, hogy isteneikkel ők valamikor a trójai háború idején együtt hancúroztak, családias közvetlenséggel tárgyaltak, patvarkodtak, birokra keltek, furulyázásban versenyeztek.

Az első gondolkodó, aki ezt az eltávolodóst, ez isteni süketséget és felfuvalkodottságot a halandókkal való jogszerűtlen bánásmódnak ítélte: Arisztophanész volt, a szent füstben úszó görög világ legnagyobb szentségtörője. Tudomásom szerint ő szólalt meg legelsőnek, mondván, hogy az áldozati aprómarha nem csupán az emberi gyöngeség jele. Hanem az emberi hatalomé is. Mert ha valakinek oltári füst az ő tápláléka, azt orra elől Felhőkakukkvárban el is lehet szippantani. Visszafogni. S akkor az alávetett, az alulvaló feljebbvalóvá lesz, a böjtre fogott istenek pedig lennebb ereszkednek azokhoz, akik malacaikkal – alázatukkal – táplálják őket.

Ha nincs oltári füst: az istenek meghajtják sörényes fejüket a jogszerűség előtt.

Így gondolta legalábbis Arisztophanész.

A sorstragédiákon nevelkedett halandó – ezúttal Peithetairosz – Zeuszt kísértő vakmerőségéből kerekedett a világirodalomnak tán máig is legzseniálisabb vígjátéka: A madarak.

Most, hogy két évezreden át harsogó gúnykacajára odafigyelve újraolvassuk: élőbb, mint valaha. Páratlan szellemessége, vaskos tréfáinak botsuhogása, kaján oldalvágásainak merészsége – időszerűség dolgában modern utódainak fölébe helyezi őt. A szatirikus szerző nyilai ugyanis nem holmi gyöngeség-szemölcsöt céloznak, hanem társadalmi sűrűbe vágnak. Miközben a keserűsége, mélységes megbántottsága bizakodást sugall, kópés életrevalóságot. Repülőgép híján például – mint A békében is – ganajtúró bogár hátán vágódik föl az égbe a békekötést ellenző istenek közé; tisztességes hős híján pedig athéni kalandorokkal fütyülteti össze – füstelfogás végett – a flamingókat, libucokat, kanalasgémeket, gatyásölyveket és verebeket. A fantasztikum ezúttal csupán komédia, fintorgó fölény, erőmutatvány, a képzelet játékos csapongása. De gondolati kicsengésében mennyire elkomorul ez a játék, amikor Felhőkakukkvár parancsnoka meghirdeti a jogszerűségre alapozott „belpolitikát”.

Mert eszerint: nem kell a mindig alázatos, rossz poéta, aki egy kaftánért a lelkét is eladná; nem kell a juhtüdőre, malacnyelvre, májra éhes fecsegő jóspap, a közvetítő, kit a jámbor áldozó oktalansága táplál; nem kell a bürokrata súlymértékfelelős, a minden lében kanál, s a rend helyett fejetlenséget támasztó, léhűtő földmérő, aki megneszelvén az új létesítményt – Felhőkakukkvárat –, légmérő rúdjaival máris odaüti az orrát, hogy fölmérje a leget és dűlőkre osztogassa, azután pedig: hogy a kört négyszögesítse. Nem kell a megvesztegethető bíró, aki kövér napidíjért az ellenség kezére dolgozik. Akinek ha egyéb vádja nincs a gyanútlan polgár ellen, ráfogja, hogy lerondította a hirdetőoszlopot. Nincs szükség a szikofantára és közundornak örvendő mesterségére: a szikofantaságra, vagyis magyarán: a besúgó rágalmazóra és a rágalmazásra, e máig is dívó kenyérkereseti lehetőségre.

Így ripakodnak a szikofantára:

 

 

Jóleső érzés együtt kacagni az öreg göröggel a megriadt isteneken. Aki Szophoklész tragikusan elbukott hősei fölött már elszomorkodott, vagy megrendülten állott a sors hatalma előtt, most vigasztalódhat; ezúttal az „eleve elrendelésre” fittyet hányó halandók győznek.

Peithetairosz gatyásölyvei elsőnek Iriszt csípik el a tiltott területen. Őt az istenek azért irányították a földre, hogy áldozásra, juhvágásra, dicséretzengeni „mozgósítsa” a híveket. „Kinek a füst?” – kérdik tőle. – „Az égi isteneknek.” Szegény sokat szenvedett Oidipusznak kellene most a megsemmisítő kérdést hallania: „Ti istenek volnátok?”

Más szóval a kérdés azt jelentené: csak voltatok istenek. Mert egy öreg athéni művész jött és oly nagy erőt fedezett föl, „amit bizony soha még figyelembe nem vett ez az oktalan ész”. Nevezzük emberi eszméletnek.

S jönnek rendre az isteni megbízottak a dölyfös Olümposzról. Megjelenik a hajdan vakmerő Prométheusz, akiről Marx azt mondotta: „a legnemesebb szent és mártír a filozófiai kalendáriumban”. Érdemeit Arisztophanész is elismeri, mondván, hogy nélküle most nem lehetne lepényt sütni. De lám, füst nélkül – amit isteni táplálékaképpen a halandók eregettek neki – ő is nevetséges. Jöttében ijedten hátra-hátrapillog s panaszkodik: „Böjtölni kell.” A fenti nagy riadalomról csak esernyő alatt mer szólani, nehogy az égből Zeusz észrevegye. És utánasündörög Héraklész, Poszeidón; jönnek az alattvalókkal egyezkedni, új alkut kötni, jogszerűséget ígérni. „Kössük meg a békét.” Megkötik hát, de a győztesek először jól kimulatják magukat az istenek rovására. Mókás ugratások formájában is. Azt mondja Prométheusz: „Hát, vége Zeusznak.” „Mekkortájt veszett el?” – kérdi Peithetairosz, és mintha csak Ábelt hallaná az ember, amint a Hargitán a csuhást ugratja.

Végül megbékélnek persze. A győztes nőül kapja Baszileiát, a hatalom megtestesítőjét. És felzeng a kar: Hymen, oh Hymen, ejhaj! A lázongást keltő egyoldalúság helyén kezdődik a kölcsönös dicséret, de a színpad előtt, a nézőtéren minden szatócs láthatja immár: a művészet jóvoltából isteneken a port így még nem verték el.

Arisztophanész, a nagy istenkísértő, időszámításunk előtt 388 táján halt meg. Csodálatosan bátor ember volt. Olyannyira, hogy ivadékai fölmentve érezhetik magukat a vígjátékírástól. Példáját századokon át nem merték követni. De én azt hiszem, szentségtörő szelleme, minden halandókat és alávetetteket pártoló rokonszenve bátorítólag hatott mindig az emberekre.