A népélet: a lélek univerzuma is

Halottakról – rosszat vagy semmit.

A divatirodalmár becsvágya: a föltűnési viszketegség, az öncélú revíziós szándék mindenkori nyüsletése lám, fejtörésre készteti újból az embert.

Azt hiszem, világos, hogy mit értek divatirodalmáron.

Az irodalomban vagy az irodalmi közélet berkeiben csellengő féltehetséget, a művészetek kocsmahegedűsét, aki ide is húz, amoda is, de legfőképpen ahhoz, aki jobban fizet, aki épp a leghangosabb, a legdivatosabb. Az ilyen irodalmár: egyfajta szurkoló is, akinek kedvenc csapata van, de ahhoz csak olyanformán képes ragaszkodni, hogy minden más csapatot földig becsmérel, kétségbe von vagy nem létezőnek nyilvánít. Egyebek között: revíziókat is kezdeményez.

De nincs tudomásom arról, hogy olyan arányú Móricz-revízió ütött volna be, amely az élő klasszikust halott klasszikussá nyilvánítja. Ady, Kosztolányi tekintélyének kellett őt védenie 1909-ben? Ki ellen? A korszak szellemi és politikai életének konzervativizmusa, sőt reakciós köreinek támadása ellen. De Móricz ugyanúgy védte őket. Amiként Babitsot is, bár más-más esztétikai látásmód „megvertjei” voltak.

De ismétlem: arról nincs tudomásom, hogy igazi alkotó tehetség olyan értelemben vette volna revízió alá Móriczot, miszerint az élő klasszikus már csak halott klasszikus. Az „egyesek”: elhanyagolható tényező. Ezek divatirodalmárok. Nyilvánvaló értékek tagadására csak a mindenkori divatok igricei merészkednek, de szerintem súlyuk nem nagyobb a szárított halénál.

Végül is hol él egy klasszikus? Egy olyan magyar klasszikus, aki maga sem „tört be” a világirodalomba. (Ez persze nem csupán Móriczot érintő kérdés.) Elsősorban saját nemzetének tudatában. Onnan semmiféle revízió ki nem füstölheti. Él, mint máig sugárzó üzenet, Ady ikercsillagaként.

A „népéletet közvetlenül tanulmányozó” író sosem válhat anakronizmussá. A népélet: a lélek univerzuma is, egy kollektivitás történelmi létérzése, amit fölfogni, kifejezni ma is aktuális.

Igen sokat köszönhetek Móricz Zsigmondnak. Véle lobogtam, füstölögtem, szenvedtem, káromkodtam a szegényparasztság ügye, nyomora dolgában. Valósággal megrészegített az életszerűsége, hitelessége, novelláinak drámai ereje. Jókai, Mikszáth világából elsőnek ő rántott magához. Látszólag – s főleg az elmélet irányából nézve – egy régi paraszti életforma ábrázolása felé. De ez a „régi” még az én életem volt: az Újnak nevezett folyamatok kedvéért személyes élményeimet nem dobhattam el. Megpróbáltam persze azt is írásba foglalni, ami „szenzációsan újnak” mutatkozott, mint a kollektivizálás volt 1949-ben. De mai napig is gondom: miért láttam benne több komikus-szatirikus-tragikomikus elemet, mint drámait? Mert – akkortájt divatos kritikai jelszó volt – az emberiség nevetve válik meg a múltjától? Csakhogy a múlttól való önkéntes vagy kényszerű megválásukon nem a parasztok nevettek. Szervezők, irányítók, ilyen-amolyan felelősök nevettették városi hallgatóikat a kollektivizálás groteszk történeteivel. A nagy történelmi kísérlet alanyai olyan drámát éltek át, amely felülről-kívülről nézve humorosnak tetszett, következésképpen mellékesnek is a valóságos drámák színterein. Akkori írásaink egy része azt igazolja: mi, fiatal írók is így láttuk ezt. Olyan erősen hittük, hogy a közös gazdálkodás minden falusi dolgozót kiránt a nyomorból, hogy a kapálózást s a tétova útkeresést valóban komikus csetlés-botlásnak láttuk. Magam legalábbis, néhány novellámban. De azt már Móricznak köszönhetem, hogy indulásom harmadik-negyedik esztendejében már a Kísérleti Alany pártjára álltam. Félrejáró Salamonnak botot adtam a kezébe – védekezésképpen a bürokratával, az embertelennel szemben. A jelenet ki is vágatott a Salamonról készült filmből: „Ez felkelésre uszító példa, tessék kivágni!”

De ezzel az indoklással szűrte ki az ellenőrzés a drámaiságnak akármifajta jelentkezését. Nagy csoda, hogy valami mégis maradt belőle az ötvenes évek első felének prózájában. Amikor tehát Móricz szellemében – a drámai konfliktusok megragadásával – próbáltunk újat mondani, a szigorú szelektálás, az idillikus szemlélet diktatúrája rendre és következetesen tanácsolta félre az igazi konfliktust. Helyébe a kiagyaltat kérte. Ezért a Móricz szellemében fogant prózaírás valójában a Móricz előtti korszak szintjére esett vissza. Ilyenformán azt lehetne mondani: tulajdonképpeni Móricz-hatásról alig-alig beszélhetünk ebben a korszakban. Idillikus természetű hatás volt az, egészen más fogantatású.