Jókai örökségéről

Az agg Jókai így sóhajtott föl: „Ha ma elhagynám a földi világot, csak azt tudnám referálni annak a másik világ népének, hogy ez az elhagyott nagyon szép világ volt.”

A búcsú nosztalgiája. Hogy valójában milyen volt az a világ: katasztrofális vége mutatta. Jókait mégis megértem: a mesélés múzsája már gyermekként a karjába vette. El sem fordult tőle – haláláig. Írói munkásságának ötvenedik évfordulóján háromszázötven kötetből válogatják a százkötetes nemzeti sorozatot. „Hogy lehetett ennyit összeírni?” – kérdi egyik tárcájában, s válaszként a történelmet idézi meg. Hogy mi mindent élt ő át fél évszázad alatt! Fölemlegeti Petőfit is, aki úgy ragadta őt magával, mint Phaethónt a világgyújtogató napszekér. „Petőfi mindig becézett, annak minden nagyon jó volt, amit írok.” A nemzet is becézte, nyugalmát Laborfalvy Róza óvta. Szerencsés csillagai közé sorolhatta „a dicsőséges királyt”, a királynét, József főherceget, Stefániát és a szerencsétlen Rudolf trónörököst. (Amiért Petőfi nem becézte volna.) Valahol azt is megemlíti, hogy sokat köszönhet Gyulainak, Aranynak, Keménynek, Deák Ferencnek, miniszter barátainak, egész olvasótáborának, amely az ország minden sarkából küldte neki a „megírandó témát”, érdekes történelmi históriát, anekdotát. Kezdetben a francia romantikusok ihlették arra, hogy a rendkívüliséget, a soha meg nem történtet hajszolja. „Ambitióm volt olyan helyeken járni, ahol még pegazus patkója nyomot nem hagyott.”

Mindez kevés lett volna. A népélet s a népnyelv élménye szabadította föl minden képességét. A kecskeméti jogi tanfolyam volt damaszkuszi útja. Édesanyja a folyton betegeskedő gyermeket gyógyulni küldi „az áldott levegőjű alföldre”. Képzeletét, érdeklődését, folklórgyűjtő szenvedélyét itt kapja el nyelvünk varázsa. „Mert itt lett belőlem ember… és különösen itt lett belőlem magyar író. Itt ismertem meg az igazi népéletet, a maga kifogyhatatlan változatosságában; a néphumort, a puszták világát, egész írói működésemnek az alaphangulatát itt sajátítottam el…” Ekkor volt tizennyolc éves.

Életművének ellentmondásait a kritika még sokáig fogja vitatni. Ettől függetlenül őt mindaddig olvasni fogják, míg magyar olvasó akad a világon. Nyelvi ereje, bűbája, gazdagsága: felülmúlhatatlan. Ezt senki más nem tudja benne becsülni, csak mi, magyarok. Nyelvünk csodája köt hozzá. Ez halhatatlanságának titka. Gyerekfővel a fordulatos mese kapott el bennünket; éretten újraolvasva: nem érdekes már a cigánypurdéval elcserélt grófi csemete vadromantikus története. Hanem ahogyan azt elmeséli! Ahogyan kimosdat bennünket a nyelvi elhanyagoltságból! Amiként nyelvi ruházkodás dolgában – mint mesebeli csodatevő – újjávarázsol bennünket. Ősi szavaink, közmondásaink, jelzőink, igéink, nyelvi fordulataink, metaforáink, árnyalataink Krőzusa: Jókai. Köpenyéből rajzott ki a magyar próza legnagyobbjainak csapata, el egészen Tamási Áronig. Új látás, szemlélet, program, esztétika, korszerű epikai formanyelv megtagadhatja, meg kellett már Mikszáthnak is tagadnia: nyelvi kútforrás dolgában száz esztendő múlva is fölfrissít bennünket, rádöbbent mesés gazdagságunkra – akár egy feldobajló ménes láttán is, midőn a mi szemünk csak szebbnél szebb lovat lát. Jókai ellenben nyelvünk alá inteti, szépen a változatosság fogalmait is: a pejt, szürkét, feketét, hókát, keselyt, almást, babost, szeplőst, rézderest, vasderest, sárgát, fakót – miről a mai gyermek sohádon-soha nem hallott a gépkorszak idején.

De van-e Jókai a könyvesboltokban?

– Nincs már – hiába keressük.

Könyvkiadóink dolga, hogy ez az ínséges helyzet megváltozzék.

A mesemondó, számtalan regényével, elvezetett bennünket a földgolyó minden tájára. Képzeletünk megjárta vele a képzeletbeli Krím, Kaukázus, Perzsia, Palmyra, Afganisztán, Kína, Amur, Ázsia, Szíria, Palesztina, Szicília, Raguza, Bosznia, Poroszország, Óceánia vidékeit, az Északi-sarkot, a pliocén özönvíz előtti világát, a jövő század álomországát; mindezek megkoptak már valóságismeretünk fényében. Ami örök és színehagyatlan Jókai örökségében: Anyanyelvünk Csodaországa.