Az örök emlékezet földje

A szülőföldnek sírhantjelöltjei vagyunk.

És egyhangúlag megválasztott emlékei.

Mert az utolsó hely az, ahol nevünk emlegetése kilobban. Amikor mindenütt elfelejtettek: a szülőföldnek még mindig akad mondandója rólunk. Ha csak sóhajnyi vélekedés is. Lám, ez az ember földarabolta a bölcsőjét, apró piros bárkákat készített belőle az utána jövőknek. Ez az ember elment innen, de csak azért, hogy visszatérhessen fűgyökérnek az erózióban. Bár nem helyes azt mondani, hogy elment.

Csak elmozdult. Ahogyan a gyümölcsfák is elmozdulnak suvadásos dombokon – a gyökereikkel együtt. Ahol megnyílik a föld, és két karunk helyén száz karunk csontja fehérlik; föld alatti kopjafaerdő, a mélységgé lett magasság – beteljesedett balsorsunk.

A szülőföldön túl a legnagyobbaknak is ritkán akad pihenő- és megtartó helyük a világban. Szomorúságos látvány a Didergők Gyülekezete. Zúzmarás szempilla, jégcsapos tekintet a közöny és a kegyetlen tülekedés színterein. Akik önnön gyökereiket vagdosták el a hűtelenség fejszéivel: a Nirvána bolyongó lelkeiként keresik szüntelen magukban a szülőföldet. S ha megtalálják, ilyenformán: a minden percnyi nosztalgia csak illúziót táplál, mohás, málladozó fantomvilágot.

Az érintésközelből messze került szülőföld: aggmenházba utalt édesanya. Vigaszt nem nyújthat a néhanapi virágcsokor.

Együtt nőttünk föl vele; közösen kémleljük a múlhatatlanságot.

Ezért a szülőföldnek nem csupán sírhantjelöltjei vagyunk.

Hanem legelsősorban őrizői és nevének fényesítői. Azt mondjuk: Zágon, Érmindszent, vagyis Adyfalva. A hűség fénylik föl ilyenkor bennünk. A szülőföld horizontján a nappal együtt kélnek föl szellemünk óriásai. Fényük sehol sem oly erős, mint a szülőföld egén, amely némelykor elfér egy esernyő alatt is. Annál otthonosabb és kedvesebb annak, aki ott búcsúzik el csillagaitól, ahol azokat a bölcsőből megpillantotta.

Mert amikor mindenütt elfelejtettek: a szülőföldnek még mindig akad mondanivalója rólunk…

 

*

 

Hőseivel együtt hol él az író? „Magában a konkrét valóságban – benne!” – hallom Gaál Gábor hangját, s a föld felé – és földdé vált – mutató ujját is látom, és tekintetének csillámló, mert mindétig jósággal vegyes szigorát. „Itt vagyunk, kérem, következésképpen, ott élünk, kérem és most élünk, kérem.” Meghatározott térben és időben. Lehetséges, hogy Gaál Gábor – az ötvenes években – tér és idő kategóriáját mereven értelmezte. Romániaiság, mondta annak előtte, programszerűleg is, szenvedélyes vitákat kavarva, reánk hagyakozván tisztázni valókat is, miszerint: létezik-e ugyanakkor „angliaiság”, „bulgáriaiság”, „hollandiaiság” stb.? Figyelmünk most a lényegnél maradjon: az író figyelme az adott világot, röpterének közvetlen köreit ölelje át, hogy általuk a távoliakat is elérhesse. A nemzetközihez a nemzetin át vezet csak út; a világirodalom: a nemzeti irodalmak összessége. Balzacot – nem egy megítélés szerint – a németek fedezték föl, diadalával az ő lelkesedésük szekerén vonult be Párizsba. De Balzac a franciákat írta meg, nem a németeket.

 

Magunkat írjuk tehát, és Veres Péterrel szólva: nemcsak azt, amit a helyzetünkről gondolunk, hanem főleg amit látunk. A szociografikus alkatú író nyilván a valóságtól elszakadó képzelet és a társadalmi tények közötti szakadék veszélyét látta meg. „Gondolunk” helyett képzelgést mondanék, a látás fogalmát pedig a közvetlenül tapasztaltak irányába módosítanám. Szociografikus tényeken csüggő sorsproblematika? Irodalmon kívüli jelenség, mondják egyesek. Föltehetőleg kényszerű túlzásként is, amikor a „szülőföld-elfogultság” másik végletéből azt hallják, hogy az írásnak minden kötőszava közvetlen nemzeti-nemzetiségi szolgálat. Holott az itt és most követelménye törvényszerűleg gyűrűzik tovább az írás tágabb tereire, ahol is Bretter György például joggal követeli: itt és mást! Mi az a más? Kiolvasható mindabból, ami irodalmunkban a tegnapi szintet meghaladta. Akinek megfelelő kritikai sztetoszkópja van, lényegi változások szívhangjait észlelheti.

Egynémely irodalmár példálózásaiból arra lehetne következtetni, hogy az itt és mást igénye minden közösségi kötöttségnek elvetését, csontig hatoló sorskérdéseink másra bízatását jelentené. Mert ugyan bizony mi az, hogy közösségi ihletésű irodalom? Publicisztika. Nagy jóindulattal: erkölcsi bátorság. Ám ez is több a köldöknézésnél a nemzeti és társadalmi nihilizmus korszerűnek képzelt sápadt világában. Ahol is a radikális közöny kaftánya alatt, időből és térből kiesetten, újra lehet kérődzni a valóság kifejezhetetlensége, az „önmagát megszüntető nyelv” problémáját. A szolgálat pedig: lelkipásztorok dolga.

Kétségtelen: az itt és most régi követelményét, akárcsak a szolgálatét, sokan kompromittálták. Rossz művekkel, a politikai taktika hónaljából beszélő okításokkal: ha ezt, amazt cselekszed, idvezülsz vagy elkárhozol. De vajon Petőfi, Ady, József Attila nyakába nem kapaszkodtak-e dilettánsok? A szolgálat – hányszor tapasztalhattuk! – kecses pukedlivel váltott át a kiszolgálásba. De vajon – amiatt – értelmét vesztette-é a nemzet gondjába tébolyodott Kemény Zsigmond öröksége? És a népszolgálatból katonai szolgálatba lépett Byron, avagy a fehéregyházi poéta-őrnagy? No persze, más korszak, más eszmény, a költői szónak a maitól gyökeresen különböző lehetősége. Valóban: már-már történelem előttinek tűnik a nap, mikor a negyvennyolcas eszméktől rettegő magyar urak pánikba estek a rémhírtől, miszerint Petőfi harmincezer fölkelő élén indul ellenük. A költészet régi hadállásai: beomlott lövészárkok. Egy Petőfi-versnek, de még Ady átkának is torkolattüze volt, a gondolati löveg becsapódási helyén már-már valóságosan csaptak föl a forradalom tüzei. A néptribun, a vátesz e hatalmi korszakát a hatalom új korszaka váltotta föl. Új honfoglalásra kényszerítvén a költői szót is.

A kozmoszban vajon?

Az individuum kizárólagos, megválthatatlan magányában?

A sehova sem tartozás gyökértelenségében?

A társadalmi és nemzeti közöny csigaházában?

Én úgy gondolom: az emberi eszmélet mélyebb rétegeiben. Ahol az emberi lét egyetemesebb összefüggései derengenek föl a tehetség „belső napjának” fényében. Egyetemesebb, mondom, de ha arra gondolok: legjobbjaink tollát mi vezérli, a legvilágpolgáribb indulattal sem tudnám kiszakítani őket a genius loci karjából. Döntésének szigorából sem: itt élned kell! Sorsod szemét bekötheted, kiégetheted; vakon is megtalál. Elfordulhatsz tőle, mondván: sem itt, sem most. Álmodban is az ő viharai szólaltatják meg az idegrendszeredet. Elfüggönyözheted az ablakot előtte, ajtódat beszegezheted: a kulcslyukon fog besurranni, szavadat és agysejtjeidet kérve. Lúggal, savval moshatod ki az agyadat: újra beülteti a közösségi gondnak illatos és mérges növényeivel. Hajóra szállhatsz és meghúzódhatsz a földgolyónak bármely pontján; az elhagyott világ utánad kiált, és boldogságnak vélt állapotodban csontig emészt a honvágy. Holtodban a föld bárhol befogad ugyan, hiszen a bibliai monda szerint Ádámot Isten a négy égtájnak porából alkotta, hogy testét se egyik, se másik földrész ki ne vesse.

De nevedet és emlékedet ki veszi gondjába? Mi lehetsz ott, ahol leveted minden kötöttségedet? Őrület – visszhangzik fülemben egy régen olvasott verssor: „Holt faágaktól körülvett szív, mit teljesen betölt a szánalom.”