Gergely pápa futamodásban
Az idő markában
A sorsunkból fölsajgó irodalom – szeme sarkában a tapasztalat ráncaival – mintha csöndesebben ülne – szorongva tán? – a számbavételek rivaldafényében.
Hajdani rikkantásai belevesztek az időbe. Akár az ifjúság s a véle járó, mert hisz törvényszerű, már-már Kemény Zsigmond-i rajongás eliramlott romantikája.
Itt ül hát a szó is, amely – most már elmondhatjuk, de nem kiabálva – fölér a tettel.
Csöndesebb mivolta: nem szunnyatagság.
Nem is közöny!
Hanem inkább – mennyi szép jele mutatja – az áthatóbb szemlélet, a mélyebb gondolkodás, igazabb átélés új bizonyítéka.
Kamaszos éretlenségében, amikor az értékelés, a hétköznapi különösen, még vállon veregette, letegezte, sőt az ülepére sózott, ha fésületlenül mert mutatkozni, önemésztő, létének értelmét kereső álmaiban – épp a mai napig merészkedett, de még ezen is túl, távolabbi horizontokig.
A készülődés éjszakái nevelték.
Ma már elmondható róla, vagyis legjobbjairól: a felelősségviselés ólomnehezékeit aggatta magára. Röptéhez – a madárral ellentétben – súlyok kellenek.
Húsbavágóak.
Add meg neki a szabadságot, hogy roskadásig terhelje magát gondokkal – megtartó közösségének terheivel –; szárnyalása annál könnyedébb lesz. Ez talán már nem is a jövő reménysége. Úgy tűnik: ez a könnyedség, az aranybilincses, máris oda sorolható a személyi jegyeihez.
Milyen nehézkes volt – s földhözragadt –, amikor Pangloss mester tanításait követve lépdelt át súlyos közösségi dolgok fölött, meghirdetvén – kivált verseivel –, hogy minden világok legjobbikát énekli.
Mennyivel költőibb ma – legjobbjaiban –, mikor nem a költőit spekulálja valóvá, hanem a valót emeli költői szintre. „Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga!” József Attila dobja felénk ma is a mentőövet. A másfelé nyúlánkozó természet, a sorsunk, létünk, múltunk s jövőnk előtt szemet hunyó játék csak addig jut maga is lélegzethez, míg pihen a föld, amely a közönyt is a hátán hordja. De ha mozdul a talaj, azt is viszi, aki elrugaszkodott tőle.
Ha ugyan volna még szándék az ilyen elrugaszkodásra.
A magam részéről úgy észlelem: az Idő keze dolgozik rajtunk. Hol szelídebben, hol szigorúbban – néha fájó fogással is – oda fordítja a fejünk, ahol a szívünket hagytuk volt, a közösség felé, amelyből vétettünk; amelynek létét „irodalmon kívüli” erők határozzák meg. Annál inkább ragaszkodik tehát ennek a közösségnek az irodalmához is; a hajdani meghívotthoz, aki tagadhatatlanul küzdőtárs. Kötésig merülten a kornak dolgaiba.
Hogy mindez mások dolga lenne?
A társadalmi-nemzeti kötetlenség súlytalan állapotában, színes szappanbuborékokat eregetve valóban pihenés lenne bérbe adni a hétköznapjainkat. De mit szólunk majd, mikor ez a gond és felelősség ébredéskor szembekönyököl velünk a párnán?
Szembekönyököl mindenkor.
Nem fordulhatunk el tőle, amiként az ember – Illyés Gyulával szólva – nem hagyhatja útszélen veszni az anyját.
Az örök emlékezet földje
A szülőföldnek sírhantjelöltjei vagyunk.
És egyhangúlag megválasztott emlékei.
Mert az utolsó hely az, ahol nevünk emlegetése kilobban. Amikor mindenütt elfelejtettek: a szülőföldnek még mindig akad mondandója rólunk. Ha csak sóhajnyi vélekedés is. Lám, ez az ember földarabolta a bölcsőjét, apró piros bárkákat készített belőle az utána jövőknek. Ez az ember elment innen, de csak azért, hogy visszatérhessen fűgyökérnek az erózióban. Bár nem helyes azt mondani, hogy elment.
Csak elmozdult. Ahogyan a gyümölcsfák is elmozdulnak suvadásos dombokon – a gyökereikkel együtt. Ahol megnyílik a föld, és két karunk helyén száz karunk csontja fehérlik; föld alatti kopjafaerdő, a mélységgé lett magasság – beteljesedett balsorsunk.
A szülőföldön túl a legnagyobbaknak is ritkán akad pihenő- és megtartó helyük a világban. Szomorúságos látvány a Didergők Gyülekezete. Zúzmarás szempilla, jégcsapos tekintet a közöny és a kegyetlen tülekedés színterein. Akik önnön gyökereiket vagdosták el a hűtelenség fejszéivel: a Nirvána bolyongó lelkeiként keresik szüntelen magukban a szülőföldet. S ha megtalálják, ilyenformán: a minden percnyi nosztalgia csak illúziót táplál, mohás, málladozó fantomvilágot.
Az érintésközelből messze került szülőföld: aggmenházba utalt édesanya. Vigaszt nem nyújthat a néhanapi virágcsokor.
Együtt nőttünk föl vele; közösen kémleljük a múlhatatlanságot.
Ezért a szülőföldnek nem csupán sírhantjelöltjei vagyunk.
Hanem legelsősorban őrizői és nevének fényesítői. Azt mondjuk: Zágon, Érmindszent, vagyis Adyfalva. A hűség fénylik föl ilyenkor bennünk. A szülőföld horizontján a nappal együtt kélnek föl szellemünk óriásai. Fényük sehol sem oly erős, mint a szülőföld egén, amely némelykor elfér egy esernyő alatt is. Annál otthonosabb és kedvesebb annak, aki ott búcsúzik el csillagaitól, ahol azokat a bölcsőből megpillantotta.
Mert amikor mindenütt elfelejtettek: a szülőföldnek még mindig akad mondanivalója rólunk…
*
Hőseivel együtt hol él az író? „Magában a konkrét valóságban – benne!” – hallom Gaál Gábor hangját, s a föld felé – és földdé vált – mutató ujját is látom, és tekintetének csillámló, mert mindétig jósággal vegyes szigorát. „Itt vagyunk, kérem, következésképpen, ott élünk, kérem és most élünk, kérem.” Meghatározott térben és időben. Lehetséges, hogy Gaál Gábor – az ötvenes években – tér és idő kategóriáját mereven értelmezte. Romániaiság, mondta annak előtte, programszerűleg is, szenvedélyes vitákat kavarva, reánk hagyakozván tisztázni valókat is, miszerint: létezik-e ugyanakkor „angliaiság”, „bulgáriaiság”, „hollandiaiság” stb.? Figyelmünk most a lényegnél maradjon: az író figyelme az adott világot, röpterének közvetlen köreit ölelje át, hogy általuk a távoliakat is elérhesse. A nemzetközihez a nemzetin át vezet csak út; a világirodalom: a nemzeti irodalmak összessége. Balzacot – nem egy megítélés szerint – a németek fedezték föl, diadalával az ő lelkesedésük szekerén vonult be Párizsba. De Balzac a franciákat írta meg, nem a németeket.
Magunkat írjuk tehát, és Veres Péterrel szólva: nemcsak azt, amit a helyzetünkről gondolunk, hanem főleg amit látunk. A szociografikus alkatú író nyilván a valóságtól elszakadó képzelet és a társadalmi tények közötti szakadék veszélyét látta meg. „Gondolunk” helyett képzelgést mondanék, a látás fogalmát pedig a közvetlenül tapasztaltak irányába módosítanám. Szociografikus tényeken csüggő sorsproblematika? Irodalmon kívüli jelenség, mondják egyesek. Föltehetőleg kényszerű túlzásként is, amikor a „szülőföld-elfogultság” másik végletéből azt hallják, hogy az írásnak minden kötőszava közvetlen nemzeti-nemzetiségi szolgálat. Holott az itt és most követelménye törvényszerűleg gyűrűzik tovább az írás tágabb tereire, ahol is Bretter György például joggal követeli: itt és mást! Mi az a más? Kiolvasható mindabból, ami irodalmunkban a tegnapi szintet meghaladta. Akinek megfelelő kritikai sztetoszkópja van, lényegi változások szívhangjait észlelheti.
Egynémely irodalmár példálózásaiból arra lehetne következtetni, hogy az itt és mást igénye minden közösségi kötöttségnek elvetését, csontig hatoló sorskérdéseink másra bízatását jelentené. Mert ugyan bizony mi az, hogy közösségi ihletésű irodalom? Publicisztika. Nagy jóindulattal: erkölcsi bátorság. Ám ez is több a köldöknézésnél a nemzeti és társadalmi nihilizmus korszerűnek képzelt sápadt világában. Ahol is a radikális közöny kaftánya alatt, időből és térből kiesetten, újra lehet kérődzni a valóság kifejezhetetlensége, az „önmagát megszüntető nyelv” problémáját. A szolgálat pedig: lelkipásztorok dolga.
Kétségtelen: az itt és most régi követelményét, akárcsak a szolgálatét, sokan kompromittálták. Rossz művekkel, a politikai taktika hónaljából beszélő okításokkal: ha ezt, amazt cselekszed, idvezülsz vagy elkárhozol. De vajon Petőfi, Ady, József Attila nyakába nem kapaszkodtak-e dilettánsok? A szolgálat – hányszor tapasztalhattuk! – kecses pukedlivel váltott át a kiszolgálásba. De vajon – amiatt – értelmét vesztette-é a nemzet gondjába tébolyodott Kemény Zsigmond öröksége? És a népszolgálatból katonai szolgálatba lépett Byron, avagy a fehéregyházi poéta-őrnagy? No persze, más korszak, más eszmény, a költői szónak a maitól gyökeresen különböző lehetősége. Valóban: már-már történelem előttinek tűnik a nap, mikor a negyvennyolcas eszméktől rettegő magyar urak pánikba estek a rémhírtől, miszerint Petőfi harmincezer fölkelő élén indul ellenük. A költészet régi hadállásai: beomlott lövészárkok. Egy Petőfi-versnek, de még Ady átkának is torkolattüze volt, a gondolati löveg becsapódási helyén már-már valóságosan csaptak föl a forradalom tüzei. A néptribun, a vátesz e hatalmi korszakát a hatalom új korszaka váltotta föl. Új honfoglalásra
kényszerítvén a költői szót is.
A kozmoszban vajon?
Az individuum kizárólagos, megválthatatlan magányában?
A sehova sem tartozás gyökértelenségében?
A társadalmi és nemzeti közöny csigaházában?
Én úgy gondolom: az emberi eszmélet mélyebb rétegeiben. Ahol az emberi lét egyetemesebb összefüggései derengenek föl a tehetség „belső napjának” fényében. Egyetemesebb, mondom, de ha arra gondolok: legjobbjaink tollát mi vezérli, a legvilágpolgáribb indulattal sem tudnám kiszakítani őket a genius loci karjából. Döntésének szigorából sem: itt élned kell! Sorsod szemét bekötheted, kiégetheted; vakon is megtalál. Elfordulhatsz tőle, mondván: sem itt, sem most. Álmodban is az ő viharai szólaltatják meg az idegrendszeredet. Elfüggönyözheted az ablakot előtte, ajtódat beszegezheted: a kulcslyukon fog besurranni, szavadat és agysejtjeidet kérve. Lúggal, savval moshatod ki az agyadat: újra beülteti a közösségi gondnak illatos és mérges növényeivel. Hajóra szállhatsz és meghúzódhatsz a földgolyónak bármely pontján; az elhagyott világ utánad kiált, és boldogságnak vélt állapotodban csontig emészt a honvágy. Holtodban a föld bárhol befogad ugyan, hiszen a bibliai monda szerint Ádámot Isten a négy égtájnak porából alkotta, hogy testét se egyik, se másik földrész ki ne vesse.
De nevedet és emlékedet ki veszi gondjába? Mi lehetsz ott, ahol leveted minden kötöttségedet? Őrület – visszhangzik fülemben egy régen olvasott verssor: „Holt faágaktól körülvett szív, mit teljesen betölt a szánalom.”
Jókai örökségéről
Az agg Jókai így sóhajtott föl: „Ha ma elhagynám a földi világot, csak azt tudnám referálni annak a másik világ népének, hogy ez az elhagyott nagyon szép világ volt.”
A búcsú nosztalgiája. Hogy valójában milyen volt az a világ: katasztrofális vége mutatta. Jókait mégis megértem: a mesélés múzsája már gyermekként a karjába vette. El sem fordult tőle – haláláig. Írói munkásságának ötvenedik évfordulóján háromszázötven kötetből válogatják a százkötetes nemzeti sorozatot. „Hogy lehetett ennyit összeírni?” – kérdi egyik tárcájában, s válaszként a történelmet idézi meg. Hogy mi mindent élt ő át fél évszázad alatt! Fölemlegeti Petőfit is, aki úgy ragadta őt magával, mint Phaethónt a világgyújtogató napszekér. „Petőfi mindig becézett, annak minden nagyon jó volt, amit írok.” A nemzet is becézte, nyugalmát Laborfalvy Róza óvta. Szerencsés csillagai közé sorolhatta „a dicsőséges királyt”, a királynét, József főherceget, Stefániát és a szerencsétlen Rudolf trónörököst. (Amiért Petőfi nem becézte volna.) Valahol azt is megemlíti, hogy sokat köszönhet Gyulainak, Aranynak, Keménynek, Deák Ferencnek, miniszter barátainak, egész olvasótáborának, amely az ország minden sarkából küldte neki a „megírandó témát”, érdekes történelmi históriát, anekdotát. Kezdetben a francia romantikusok
ihlették arra, hogy a rendkívüliséget, a soha meg nem történtet hajszolja. „Ambitióm volt olyan helyeken járni, ahol még pegazus patkója nyomot nem hagyott.”
Mindez kevés lett volna. A népélet s a népnyelv élménye szabadította föl minden képességét. A kecskeméti jogi tanfolyam volt damaszkuszi útja. Édesanyja a folyton betegeskedő gyermeket gyógyulni küldi „az áldott levegőjű alföldre”. Képzeletét, érdeklődését, folklórgyűjtő szenvedélyét itt kapja el nyelvünk varázsa. „Mert itt lett belőlem ember… és különösen itt lett belőlem magyar író. Itt ismertem meg az igazi népéletet, a maga kifogyhatatlan változatosságában; a néphumort, a puszták világát, egész írói működésemnek az alaphangulatát itt sajátítottam el…” Ekkor volt tizennyolc éves.
Életművének ellentmondásait a kritika még sokáig fogja vitatni. Ettől függetlenül őt mindaddig olvasni fogják, míg magyar olvasó akad a világon. Nyelvi ereje, bűbája, gazdagsága: felülmúlhatatlan. Ezt senki más nem tudja benne becsülni, csak mi, magyarok. Nyelvünk csodája köt hozzá. Ez halhatatlanságának titka. Gyerekfővel a fordulatos mese kapott el bennünket; éretten újraolvasva: nem érdekes már a cigánypurdéval elcserélt grófi csemete vadromantikus története. Hanem ahogyan azt elmeséli! Ahogyan kimosdat bennünket a nyelvi elhanyagoltságból! Amiként nyelvi ruházkodás dolgában – mint mesebeli csodatevő – újjávarázsol bennünket. Ősi szavaink, közmondásaink, jelzőink, igéink, nyelvi fordulataink, metaforáink, árnyalataink Krőzusa: Jókai. Köpenyéből rajzott ki a magyar próza legnagyobbjainak csapata, el egészen Tamási Áronig. Új látás, szemlélet, program, esztétika, korszerű epikai formanyelv megtagadhatja, meg kellett már Mikszáthnak is tagadnia: nyelvi kútforrás dolgában száz esztendő múlva is fölfrissít bennünket, rádöbbent mesés gazdagságunkra – akár egy feldobajló ménes láttán is, midőn a mi szemünk csak szebbnél szebb lovat lát. Jókai ellenben nyelvünk alá inteti, szépen a változatosság fogalmait is: a pejt, szürkét, feketét,
hókát, keselyt, almást, babost, szeplőst, rézderest, vasderest, sárgát, fakót – miről a mai gyermek sohádon-soha nem hallott a gépkorszak idején.
De van-e Jókai a könyvesboltokban?
– Nincs már – hiába keressük.
Könyvkiadóink dolga, hogy ez az ínséges helyzet megváltozzék.
A mesemondó, számtalan regényével, elvezetett bennünket a földgolyó minden tájára. Képzeletünk megjárta vele a képzeletbeli Krím, Kaukázus, Perzsia, Palmyra, Afganisztán, Kína, Amur, Ázsia, Szíria, Palesztina, Szicília, Raguza, Bosznia, Poroszország, Óceánia vidékeit, az Északi-sarkot, a pliocén özönvíz előtti világát, a jövő század álomországát; mindezek megkoptak már valóságismeretünk fényében. Ami örök és színehagyatlan Jókai örökségében: Anyanyelvünk Csodaországa.
A népélet: a lélek univerzuma is
Válasz egy körkérdésre, mely így szólt: hogyan vélekedik ön a Móricz-revízióról?
Halottakról – rosszat vagy semmit.
A divatirodalmár becsvágya: a föltűnési viszketegség, az öncélú revíziós szándék mindenkori nyüsletése lám, fejtörésre készteti újból az embert.
Azt hiszem, világos, hogy mit értek divatirodalmáron.
Az irodalomban vagy az irodalmi közélet berkeiben csellengő féltehetséget, a művészetek kocsmahegedűsét, aki ide is húz, amoda is, de legfőképpen ahhoz, aki jobban fizet, aki épp a leghangosabb, a legdivatosabb. Az ilyen irodalmár: egyfajta szurkoló is, akinek kedvenc csapata van, de ahhoz csak olyanformán képes ragaszkodni, hogy minden más csapatot földig becsmérel, kétségbe von vagy nem létezőnek nyilvánít. Egyebek között: revíziókat is kezdeményez.
De nincs tudomásom arról, hogy olyan arányú Móricz-revízió ütött volna be, amely az élő klasszikust halott klasszikussá nyilvánítja. Ady, Kosztolányi tekintélyének kellett őt védenie 1909-ben? Ki ellen? A korszak szellemi és politikai életének konzervativizmusa, sőt reakciós köreinek támadása ellen. De Móricz ugyanúgy védte őket. Amiként Babitsot is, bár más-más esztétikai látásmód „megvertjei” voltak.
De ismétlem: arról nincs tudomásom, hogy igazi alkotó tehetség olyan értelemben vette volna revízió alá Móriczot, miszerint az élő klasszikus már csak halott klasszikus. Az „egyesek”: elhanyagolható tényező. Ezek divatirodalmárok. Nyilvánvaló értékek tagadására csak a mindenkori divatok igricei merészkednek, de szerintem súlyuk nem nagyobb a szárított halénál.
Végül is hol él egy klasszikus? Egy olyan magyar klasszikus, aki maga sem „tört be” a világirodalomba. (Ez persze nem csupán Móriczot érintő kérdés.) Elsősorban saját nemzetének tudatában. Onnan semmiféle revízió ki nem füstölheti. Él, mint máig sugárzó üzenet, Ady ikercsillagaként.
A „népéletet közvetlenül tanulmányozó” író sosem válhat anakronizmussá. A népélet: a lélek univerzuma is, egy kollektivitás történelmi létérzése, amit fölfogni, kifejezni ma is aktuális.
Igen sokat köszönhetek Móricz Zsigmondnak. Véle lobogtam, füstölögtem, szenvedtem, káromkodtam a szegényparasztság ügye, nyomora dolgában. Valósággal megrészegített az életszerűsége, hitelessége, novelláinak drámai ereje. Jókai, Mikszáth világából elsőnek ő rántott magához. Látszólag – s főleg az elmélet irányából nézve – egy régi paraszti életforma ábrázolása felé. De ez a „régi” még az én életem volt: az Újnak nevezett folyamatok kedvéért személyes élményeimet nem dobhattam el. Megpróbáltam persze azt is írásba foglalni, ami „szenzációsan újnak” mutatkozott, mint a kollektivizálás volt 1949-ben. De mai napig is gondom: miért láttam benne több komikus-szatirikus-tragikomikus elemet, mint drámait? Mert – akkortájt divatos kritikai jelszó volt – az emberiség nevetve válik meg a múltjától? Csakhogy a múlttól való önkéntes vagy kényszerű megválásukon nem a parasztok nevettek. Szervezők, irányítók, ilyen-amolyan felelősök nevettették városi hallgatóikat a kollektivizálás groteszk történeteivel. A nagy történelmi kísérlet alanyai olyan drámát éltek át, amely felülről-kívülről nézve humorosnak tetszett, következésképpen mellékesnek is a
valóságos drámák színterein. Akkori írásaink egy része azt igazolja: mi, fiatal írók is így láttuk ezt. Olyan erősen hittük, hogy a közös gazdálkodás minden falusi dolgozót kiránt a nyomorból, hogy a kapálózást s a tétova útkeresést valóban komikus csetlés-botlásnak láttuk. Magam legalábbis, néhány novellámban. De azt már Móricznak köszönhetem, hogy indulásom harmadik-negyedik esztendejében már a Kísérleti Alany pártjára álltam. Félrejáró Salamonnak botot adtam a kezébe – védekezésképpen a bürokratával, az embertelennel szemben. A jelenet ki is vágatott a Salamonról készült filmből: „Ez felkelésre uszító példa, tessék kivágni!”
De ezzel az indoklással szűrte ki az ellenőrzés a drámaiságnak akármifajta jelentkezését. Nagy csoda, hogy valami mégis maradt belőle az ötvenes évek első felének prózájában. Amikor tehát Móricz szellemében – a drámai konfliktusok megragadásával – próbáltunk újat mondani, a szigorú szelektálás, az idillikus szemlélet diktatúrája rendre és következetesen tanácsolta félre az igazi konfliktust. Helyébe a kiagyaltat kérte. Ezért a Móricz szellemében fogant prózaírás valójában a Móricz előtti korszak szintjére esett vissza. Ilyenformán azt lehetne mondani: tulajdonképpeni Móricz-hatásról alig-alig beszélhetünk ebben a korszakban. Idillikus természetű hatás volt az, egészen más fogantatású.
Böjtre fogott istenek
…Mohamed egyszerű harcos volt, és eleinte határozottan, sőt kétségbeesetten tiltakozott az ellen, hogy természetfölötti erőt tulajdonítsanak neki. Hívei erőszakolták rá a prófétaságot. Mindenképpen el akarták énekelni valakinek: illáha-illáláhá. Mohamed köztudomásúlag azt jelenti: a megdicsért, az égig magasztalt, a fölértékelt képesség.
Talán a császárokat is könnyebb lett volna kordában tartani, ha költők nem húzzák fülükbe a jól ismert nótát: „Itt van a férfi, akit néked sokszor ígértek! Augustus Caesar, isteni sarj ő, ki aranykort támaszt újra a szántón.” E kebeldagasztó szavak, a kövér jelzők nem röppenhettek el nyomtalan. A mindenkori mohamedek, vagyis megdicsértek, miközben az égi létrán egyre fönnebb hágtak, jó étvágyukról is bizonyságot tettek: a halandónak megmaradtak hajtsák csak minél mélyebbre fejüket, a dicshimnusz pedig törjön minél magasabbra a megszorult tüdőből. S mivel nincs nehezebb az önként felcsatolt bilincsnél, a Mekkába zarándokló hívő példának okáért nyilván elhitette magával, miszerint az illáláhá nélkül nem lehet, tán nem is érdemes élni.
Hát az ógörögök? Egyszer csak azon kapták magukat, hogy malacot, juhot, bárányt, lepényt áldoznak, s minden magasztalások jelképeként szent füsttel hízelgik körül az égnek lakóit. Azok pedig, látván, hogy a buzgalom s a nyáj kifogyhatatlan, az alázat mérhetetlen, s az imádság hangjai betöltik a nagy mindenséget, szolgáikkal, hírnökeikkel, pohárnokaikkal mind magasabbra költöztek az ég birodalmában. Annyira, hogy a földi halandók óhaja: szűnjön a vérontás, a jogtiprás, a bölcsességnek álcázott igazságtalanság, már nemigen esett fülük ügyébe. De Hellász virgonc elméjű lakói nem felejtették el, és fejcsóválva – sőt állapotuk rosszabbodásának jeleként – emlegették, hogy isteneikkel ők valamikor a trójai háború idején együtt hancúroztak, családias közvetlenséggel tárgyaltak, patvarkodtak, birokra keltek, furulyázásban versenyeztek.
Az első gondolkodó, aki ezt az eltávolodóst, ez isteni süketséget és felfuvalkodottságot a halandókkal való jogszerűtlen bánásmódnak ítélte: Arisztophanész volt, a szent füstben úszó görög világ legnagyobb szentségtörője. Tudomásom szerint ő szólalt meg legelsőnek, mondván, hogy az áldozati aprómarha nem csupán az emberi gyöngeség jele. Hanem az emberi hatalomé is. Mert ha valakinek oltári füst az ő tápláléka, azt orra elől Felhőkakukkvárban el is lehet szippantani. Visszafogni. S akkor az alávetett, az alulvaló feljebbvalóvá lesz, a böjtre fogott istenek pedig lennebb ereszkednek azokhoz, akik malacaikkal – alázatukkal – táplálják őket.
Ha nincs oltári füst: az istenek meghajtják sörényes fejüket a jogszerűség előtt.
Így gondolta legalábbis Arisztophanész.
A sorstragédiákon nevelkedett halandó – ezúttal Peithetairosz – Zeuszt kísértő vakmerőségéből kerekedett a világirodalomnak tán máig is legzseniálisabb vígjátéka: A madarak.
Most, hogy két évezreden át harsogó gúnykacajára odafigyelve újraolvassuk: élőbb, mint valaha. Páratlan szellemessége, vaskos tréfáinak botsuhogása, kaján oldalvágásainak merészsége – időszerűség dolgában modern utódainak fölébe helyezi őt. A szatirikus szerző nyilai ugyanis nem holmi gyöngeség-szemölcsöt céloznak, hanem társadalmi sűrűbe vágnak. Miközben a keserűsége, mélységes megbántottsága bizakodást sugall, kópés életrevalóságot. Repülőgép híján például – mint A békében is – ganajtúró bogár hátán vágódik föl az égbe a békekötést ellenző istenek közé; tisztességes hős híján pedig athéni kalandorokkal fütyülteti össze – füstelfogás végett – a flamingókat, libucokat, kanalasgémeket, gatyásölyveket és verebeket. A fantasztikum ezúttal csupán komédia, fintorgó fölény, erőmutatvány, a képzelet játékos csapongása. De gondolati kicsengésében mennyire elkomorul ez a játék, amikor Felhőkakukkvár parancsnoka meghirdeti a jogszerűségre alapozott „belpolitikát”.
Mert eszerint: nem kell a mindig alázatos, rossz poéta, aki egy kaftánért a lelkét is eladná; nem kell a juhtüdőre, malacnyelvre, májra éhes fecsegő jóspap, a közvetítő, kit a jámbor áldozó oktalansága táplál; nem kell a bürokrata súlymértékfelelős, a minden lében kanál, s a rend helyett fejetlenséget támasztó, léhűtő földmérő, aki megneszelvén az új létesítményt – Felhőkakukkvárat –, légmérő rúdjaival máris odaüti az orrát, hogy fölmérje a leget és dűlőkre osztogassa, azután pedig: hogy a kört négyszögesítse. Nem kell a megvesztegethető bíró, aki kövér napidíjért az ellenség kezére dolgozik. Akinek ha egyéb vádja nincs a gyanútlan polgár ellen, ráfogja, hogy lerondította a hirdetőoszlopot. Nincs szükség a szikofantára és közundornak örvendő mesterségére: a szikofantaságra, vagyis magyarán: a besúgó rágalmazóra és a rágalmazásra, e máig is dívó kenyérkereseti lehetőségre.
Így ripakodnak a szikofantára:
„– Ily dolgokat csinálsz te hát? ugyan te,
Ifjú létedre így árulkodol?
– Hát mit tegyek? kapálni nem tudok.
– Van tisztes mód elég, bizony.
Melyből megélhet már ily nagy legény,
Igaz úton inkább mint vádaskodással.”
Jóleső érzés együtt kacagni az öreg göröggel a megriadt isteneken. Aki Szophoklész tragikusan elbukott hősei fölött már elszomorkodott, vagy megrendülten állott a sors hatalma előtt, most vigasztalódhat; ezúttal az „eleve elrendelésre” fittyet hányó halandók győznek.
Peithetairosz gatyásölyvei elsőnek Iriszt csípik el a tiltott területen. Őt az istenek azért irányították a földre, hogy áldozásra, juhvágásra, dicséretzengeni „mozgósítsa” a híveket. „Kinek a füst?” – kérdik tőle. – „Az égi isteneknek.” Szegény sokat szenvedett Oidipusznak kellene most a megsemmisítő kérdést hallania: „Ti istenek volnátok?”
Más szóval a kérdés azt jelentené: csak voltatok istenek. Mert egy öreg athéni művész jött és oly nagy erőt fedezett föl, „amit bizony soha még figyelembe nem vett ez az oktalan ész”. Nevezzük emberi eszméletnek.
S jönnek rendre az isteni megbízottak a dölyfös Olümposzról. Megjelenik a hajdan vakmerő Prométheusz, akiről Marx azt mondotta: „a legnemesebb szent és mártír a filozófiai kalendáriumban”. Érdemeit Arisztophanész is elismeri, mondván, hogy nélküle most nem lehetne lepényt sütni. De lám, füst nélkül – amit isteni táplálékaképpen a halandók eregettek neki – ő is nevetséges. Jöttében ijedten hátra-hátrapillog s panaszkodik: „Böjtölni kell.” A fenti nagy riadalomról csak esernyő alatt mer szólani, nehogy az égből Zeusz észrevegye. És utánasündörög Héraklész, Poszeidón; jönnek az alattvalókkal egyezkedni, új alkut kötni, jogszerűséget ígérni. „Kössük meg a békét.” Megkötik hát, de a győztesek először jól kimulatják magukat az istenek rovására. Mókás ugratások formájában is. Azt mondja Prométheusz: „Hát, vége Zeusznak.” „Mekkortájt veszett el?” – kérdi Peithetairosz, és mintha csak Ábelt hallaná az ember, amint a Hargitán a csuhást ugratja.
Végül megbékélnek persze. A győztes nőül kapja Baszileiát, a hatalom megtestesítőjét. És felzeng a kar: Hymen, oh Hymen, ejhaj! A lázongást keltő egyoldalúság helyén kezdődik a kölcsönös dicséret, de a színpad előtt, a nézőtéren minden szatócs láthatja immár: a művészet jóvoltából isteneken a port így még nem verték el.
Arisztophanész, a nagy istenkísértő, időszámításunk előtt 388 táján halt meg. Csodálatosan bátor ember volt. Olyannyira, hogy ivadékai fölmentve érezhetik magukat a vígjátékírástól. Példáját századokon át nem merték követni. De én azt hiszem, szentségtörő szelleme, minden halandókat és alávetetteket pártoló rokonszenve bátorítólag hatott mindig az emberekre.
Egy vidám játék komédiája
Most, hogy Pompás Gedeon újból anatéma alá került, eszembe jutnak keserves kalandjai, melyeken legelső, marosvásárhelyi bemutatója óta átesett. Ezekből újabb szatirikus játék telne ki, ha kedve lenne hozzá az embernek. Újabb játék helyett tehát néhány emléket idézek föl e színdarab sorsából.
Similis simili gaudet, tudjuk ugye: hasonló a hasonlónak örül. Pompás Gedeon a latin közmondást imigyen módosította: hasonló a hasonlónak láttán fölháborodik. Szellemi vámtisztjeinket Gedeon színpadra vitt példázata eleinte csak gondba ejtette, fontoskodó fejtörésre késztette, majd azután – a kultúrpolitikának egy újabb szakaszában – fölháborította.
Végül Pompás Gedeon így került a színpadjainkról letiltott darabok népes családjába. Most hallgat és várakozik. Hogy mitől s miként esett ez meg vele, jelzi valamennyire az alábbi naplórészletem is:
Pompás Gedeon című vidám játékom átdolgozott változatának bemutatóját február 11-re hirdette meg N.* város színháza. Meghívók szerteküldve az ország minden részébe, néhány kritikus már meg is érkezett a városba, mások – budapesti barátaim közül – útra készen álltak, a bemutató pontos idejét véglegesítő táviratra, telefonra várva. Marosvásárhelyről indult már a helyi rádióadó magyar csoportja, Cs. Z. pedig, a televízió bukaresti magyar adásának munkatársa ugyancsak mozgósította az embereit.
Ha nem egyéb, ebből esemény lesz!
Jómagam beszereztem a műszakiak szilvapálinkáját, megrendeltem a színészeknek a virágkosarat, nejem meg új öltözékkel is meglepte magát Pompás Gedeon tiszteletére. Írókollégám s a színház felelős embere elküldte nekem a nagy gonddal megszerkesztett műsorfüzetet; benne volt néhány versem is – meglepetés a szerzőnek! – meg egy okos, csillogó esszé is Gedeon hányattatásairól, mai értelmezési lehetőségeiről. Hát igen! Az esszé szerzője is konok bab, nem hagyta magát puhára főzni a spekulatív és terméketlen esztétizálás kondérjaiban. A Gedeon-jelenség elemzésével húsunkat-csontunkat rágó kérdések körül időzve próbálta „elkomorítani” a nézőt, olvasót. A műsorfüzet írásai közé iktatta Csipkerózsika című jegyzetemet is, amely sajátosságunk méltóságának gondolatával annak előtte heves vitát keltett irodalmi sajtónkban.
Bár ne tette volna!
Majd kiderül: miért.
Cs. Z. tévériporterként azt kérdezte tőlem: miről beszélgethetnénk majd – a bemutató után – a kamera előtt. Mondom: talán arról, hogy miért dolgoztam át a Pompás Gedeont. Másfél évtizeddel ezelőtt, az ősbemutató napjaiban annyi cenzor sürgölődött körülötte, hogy jó néhánynak keze nyoma óhatatlanul megcsúfolta a szöveget. Nos, az átdolgozás folytán ezt a csúfságolást is levakargattam róla. A cenzúra megszűnt, a cenzorokat elbocsátották, vagyis más munkára fogták, evoé! Meg aztán – folytattam – arról is szólani kellene valamit, hogy Gedeon – a lélekvándorlás mitikus törvénye szerint – újra meg újra fölbukkan az életünkben, példának okáért a Boldogság-Tervező bőrében és egyensapkájában, egyenkoponyában az egyen-eszmékkel. Stop! – mondta ekkor Cs. Z. aggodalmas tekintete, s én megértvén őt, menten pontot is tettem gyermeteg elgondolásaimra. „Hát persze, csak röviden.” A darabnak amúgy is kutya kötelessége a szerző helyett is beszélni, fölöslegessé téve ilyenformán minden magyarázatot és magyarázkodást. „A bemutatón találkozunk.”
Hát nem találkoztunk.
Február 10-én, vagyis a bemutató előtti napon reggel tíz óra tájt szól a telefon. N. P. közli velem, hogy rossz híre van számomra: a Pompás Gedeon előadását letiltották, s egyéb bajok is vannak. A műsorfüzet „végzetesen problematikus”, többek között a benne levő pisztrángos versem miatt is, ugyanis az vagyon írva benne, hogy ez a lazacféleség örökösen árral szemben úszik, amitől az ügy még elképesztőbbé válik. Égszakadás, földindulás, maradj otthon, pajtás! Táviratok az ország minden részébe, s persze budapesti barátaimnak is: „Maradj otthon, pajtás!” A bemutatót a helyi újság is meghirdette, nosza siessünk az új közleménnyel: az előadás elmarad. Miért s mi végett? Fejtse meg, aki tudja. Afféle rémhír is lábra kelt azonnal, miszerint a kisváros esperese tiltakozott volna a mennyországi jelenetek komikuma miatt.
Mit tehet ilyenkor a szerző?
Levelet menesztettem fővárosi illetékeseknek, kérvén a helyi betiltás okainak felülvizsgálását.
Most itt vagyunk a helyszínen, újabb kritikai próba előtt. A művelődési ügyek egyik fővárosi illetékese ügyemben igen készségesnek mutatkozott. Valamiféle felülvizsgáló bizottságot küldött ide, talán igazságot tenni, ellensúlyozni lehetőleg a darabbal, e szatirikus vidám játékkal szemben támasztott helyi követelményeket.
Ilyeneket például:
A. elvtárs: Teljességgel helytelen a darab egyik figurájának következtetése, miszerint hallgatni arany, pofázni nyolc hónap. (A dutyiban persze.)
Más: bár a darab cselekménye közel negyedszázaddal ezelőtt játszódik, megengedhetetlen, hogy egy falusi bakter ablak alatt hallgatózzék, majd följelentést tegyen észleleteiről a tanácselnöknél. Arról például, hogy az emberek mit énekelnek. Ilyesmit: „Hol vagytok, székelyek?” Ebből arra lehetne következtetni, hogy hazánkban, nemzetiségi hovatartozása miatt bárki hátrányos helyzetbe kerülhet. Holott ilyesmi nincs és nem volt a múltban sem. Továbbá: a darabban túlhangsúlyozott a klerikális elem. Egyik jelenete a mennyországban zajlik, az angyalok szárnyakat viselnek stb. Ugyanakkor fölfoghatatlan, hogy miként lehetnek bizonyos földi figurák, mint Báró, Presbiter, Kántor, a mennyben is központi figurák. Egyik Szent Péter, a másik Durumó stb.
Más: a mennyei zene túlságosan mennyei. A darab egyfelől vallásos jellegű, ami nagy hiba, másfelől vallásellenes, ami még nagyobb hiba! A darab főszereplője, a leváltott tanácselnök sajnálatos módon nem olyan figura, hogy képviselni tudná a helyes álláspontot, és ateista-materialista alapról leplezné le a klerikalizmust. Pedig egy ilyen hősre lenne szükség.
B. elvtárs: A szerzőnek ez a darabja lényegében vallásos propaganda. Hiszen a tanácselnök felesége templomba jár, Gedeon pedig, miután leváltják, kifizeti az egyházi adóját. Jellemét a kétlakiság határozza meg. A színműből hiányoznak az ateista figurák. A vallásos személyek fensőségesebbek, mint azok, akiknek a hivatalosságot kellene képviselniük. A mennyországbeli kosztümök is vallásosak. Különben a mennyországi jelenet teljes egészében a vallás malmára hajtja a vizet.
Más: Báró, Presbiter, Kántor a darabban irredenta nótát énekel. Ez tiltott akció és büntetendő. De ha ezt így kihozzuk, az derül ki belőle: ha magyar vagy, börtönbe kerülsz. Ez pedig helytelen következtetés a szerző részéről, mivel ez a gondolat egyes nézőkben oda vezethet, hogy nálunk nincs egyenlő joguk a nemzetiségeknek. Szó sem lehet arról, hogy a darabban fölmerüljön a szólásszabadság kérdése. Valaki ugyanis azt mondja, hogy hallgatni helyesebb, mint beszélni, ez pedig félreértésekre adhat alkalmat.
Más: Elfogadhatatlan, hogy a falusiak ajnározzák a Bárót, például azzal, hogy azt mondják neki: tessék helyet foglalni, hogy és mint van a méltóságos asszony, megdöglik a macskánk stb. Egyébként is a földesúri osztály felszámolása nem úgy történt, hogy kényszerlakhelyre vitték volna őket, illetve, ha történtek is ilyen dolgok, ez is a múltunkhoz tartozik, annak bemutatása tehát helytelen.
C. elvtársnő: A darab kérdéseket támasztott benne, amelyeket nem képes magának megválaszolni. Például: Gedeon sorsa egyedi eset-e vagy általánosítható? Kinek az áldozata Gedeon? Önmagának-e vagy a körülményeknek? Miért nincs neki egy pozitív ellenképe? No persze, Kántor, Presbiter, Báró – isznak, nótáznak, de hogyan jutnak oda, hogy azt énekeljék: Hol vagytok, székelyek? A mennyben azt mondja Szent Péter, hogy karácsony estéjén az Úr lement Csíkba, illetve Szentdomokosra. Kérdem én: szerző részéről mi ennek a hivatkozásnak a célja és az oka? És mit szólnak ehhez a csíki elvtársak? Mivel én magamban e kérdésekre – tehát saját kérdéseimre – nem tudok megnyugtató választ adni: a darabot tisztátalannak, illetve zavarosnak tartom.
D. elvtársnő: Az előadásban nincs elválasztva világosan a vallásosság és a vallásellenesség. Példa erre Gedeon figurája, aki nem tiszta figura. Vallás is van benne, meg az ellenkezője is. Gedeonban hibás jellemvonásokat és egy bizonyos helytelen viselkedést verünk vissza. Ez rendben volna. De az már nincs rendjén, hogy a darabból nem derül ki, miszerint ma már nincsenek ilyen vezető káderek. (Kétségbeesett hozzászólás a színháziak részéről: az isten szerelmére!, hogy derülhetne ki, mikor a darab cselekménye negyedszázaddal ezelőtt játszódik?! Nem számít! Ennek akkor is ki kell derülnie!)
E. elvtárs: A darab dificilis témát visz színpadra. Mi ezen az úton is el akarunk búcsúzni a múlttól. A darab nevettet, viszont az a kérdés, hogy min nevetünk? A hibán-e vagy a vezető káderen, mert az ugyebár nem mindegy. Más kérdés, hogy a darab bizonyos vonatkozásban, a rendezés ugyancsak bizonyos vonatkozásban nem szolgálja a hazafias nevelés ügyét. Például a zsoltárok, a mennyei jelenet (angyalok, szentek stb.) nem szolgálják a tudományos ateista nevelést.
Az előadás betiltása után rendezett fenti vitában bírálat alá vették a műsorfüzetet is. Néhányan azt kifogásolták, hogy a szerzőnek olyan verse van benne, amely súlyosan problematikus. Ugyanis egy pisztrángról szól. Ez a hal – a szerző szerint, de talán egyébként is – mindig az árral szemben úszik. De kérdés: milyen ár ellen és miért? Mi célja ezzel a szerzőnek? Ez ugyanis egy teljesen zavaros kérdés. A műsorfüzet – a szerző vallomása szerint – arról is szól, hogy a darabot a hatvanas években Marosvásárhelyt betiltották, mivel úgymond „egyes aggodalmaskodók” elhatározták, hogy annak hibái vannak. Ez rendben van. De kik azok az „egyesek”? „Mi ugyan jól tudjuk, kik voltak, de miért kell akkor ezt szóvá tenni? Lehet, hogy akkor hiba volt a darabot betiltani. Ebből azonban nem következik, hogy most engedélyezni kell.” Ezenkívül pedig teljesen helytelen újraközölni a szerző Csipkerózsika című írását a műsorfüzetben, mivel az is csupa hiányosságról beszél.
*
Itt vagyunk tehát az újabb kritikai főpróbán. A színészek izgatottak, hadarnak, bakiznak. A bírálóbizottság munkás tagjai jóízűen nevetnek, a fővárosi és helyi hivatalosak komoran figyelnek. Az előadást követő megbeszélésen mindjárt az elején a munkások szólalnak föl. Azt mondják: nagyon tetszett nekik az előadás, számukra „tanulságos volt és szórakoztató”. A KISZ megbízottja hasonlóképpen vélekedik. Ezek után a tanácskozás vezetője fölkéri a munkásokat, hogy hagyják el a termet. „Megbeszélésünket a fővárosból jött elvtársakkal folytatjuk.” Az úgynevezett „vizionálóbizottság” munkás tagjai csöndes csodálkozás közepette elhagyják a termet.
Újabb jegyzőkönyvelés.
C. elvtársnő: „Közel egy hónapja, hogy megbeszéltük itt a színház vezetőivel: mit kell az előadásból kidobni. Megállapítom, hogy sok mindent kidobtak, de még sok minden benne maradt. Ezeket a továbbiakban ugyancsak ki kell dobni.”
Egy fővárosi történész: „Kétségtelen, hogy a múltban hibák is történtek. Aminőket Gedeon is elkövet ebben a színdarabban. De múltunkra nem a hibák a jellemzőek. Mi azokkal kezdtük el építeni a szocializmust, akik kéznél voltak. Az osztályharc legnehezebb éveiben rájuk, a Gedeonokra kellett támaszkodnunk. De meg kell mondanom, elvtársak, hogy ezek a néptanácsi elnökök nem ilyenek voltak. Szerzőnek még egy szatirikus darabban is a jót, a szépet, a pozitívat, a követendőt kellene bemutatnia. Ez így, ahogy láttuk, helytelen dolog, elvtársak.”
Ezek után még közel egy órán át mosolyogva tajtékzik a darab ellen, lelkesen fejtegetvén azt is, hogy szerzőnek e mostani darab helyett mit kellett volna megírnia.
Előadásával a történész a bizottság helyi tagjait is meglepte. Ők február 10-én leállították ugyan az előadást, de eszükbe sem jutott a jelenlegi darab helyett egészen más színművet követelni. Ők csak azt mondották: sok mindent ki kell belőle dobni, s itt-ott javítani rajta. Ilyenformán most az az érzésük, hogy engedékenységükkel súlyos hibát követtek el.
G. elvtárs: „Az előadásban még mindig túlteng a vallásos elem. A mennyei jelenetben például. És a zene is vallásos jellegű. Iktasson be a rendező olyan zenei elemeket, amelyek csökkentik a zene klerikális hatását.”
(A rendező ezt később meg is oldotta. Valahonnan egy gumidudát szereztek, s azzal az egyik zajt keltő ember időnként belekurjantott a mennyei hallelujába. Mintha libát gágogtattak volna.)
A történész kivételével a fővárosi megbízottak tartózkodnak a sommás ítéletektől. Főnökük azt mondja: neki sürgősen el kell utaznia. Megjegyzéseit majd telefonon közli a színházzal.
Ez meg is történt néhány nap múltán. Összesen 15 észrevétele volt, főleg olyan replikák ügyében, amelyek „áthallásosak” lehettek volna. Közben új műsorfüzetet is szerkesztettek.
Ilyenformán Pompás Gedeon 1983 tavaszán N. város lelkes közönsége elé kerülhetett. Estéről estére, míg azután újból le nem fújták, akkora tapsokat kapott, hogy neki lehetett támaszkodni.
Gyomirtás és abszolút hangmagasság
Azt hiszem, senki sem sajátíthatja ki magának azt a jogot, hogy az abszolút hangmagasság mérőjeként diktáljon rezgésszámot az irodalom eszmei felhangolásához. Meg arra sincs szüksége ennek az irodalomnak, hogy akármelyikünk is az elvszerűség professzionistájaként oktassa ki az „amatőröket”, akik állítólag nem tudják, mi fán terem az elvszerűség. A Gyom, amit irtani kell című cikk szerzője akaratlanul is ezt teszi az Előre hasábjain. Egyebek közt nem értem, miért véli a szerző, hogy irodalompolitikánk elvei holmi egyházi hitelvek, amelyek nem megvitatást, hanem meghódolást követelnek. S épp most, amikor megpróbáljuk végét vetni az olyan buzgólkodásnak, amely a kinyilatkoztatás hangján nyilvánítja téveszmének a tévedést, ellenséges véleménynek a puszta ellenvéleményt, gyanús törekvésnek a vitaszándékot.
Tudomásom szerint a párt nemegyszer hívta föl figyelmünket arra, hogy az irodalmat érintő nézeteket nem lehet rendeletek gyanánt érvényesíteni. Egy felvetett kérdésre pedig nem lehet politikai becsületsértéssel válaszolni, csak érvényes ellenvéleménnyel. A gyomirtó cikk, sajnálatos módon, csak szigorú konklúzióiban diadalmas; az érveléssel nagyrészt adós maradt. Ezzel szemben az idillizmus, negativizmus és még jó néhány izmus elleni küzdelem címén vádirati hangon ítélkezik egyes költők, kritikusok felett. Földes Lászlót közönséges szellemi csempésznek nyilvánítja, burzsoá mocsárban tévelygő kritikusnak, aki „a polgári liberalizmus jelszavait használja faltörő kosnak ideológiai frontunk tisztasága és egysége ellen”. Földes ilyenformán „mindent megkísérel”, hogy „szállást csináljon irodalmunkban a negativizmusnak”, vagyis holmi ellenséges törekvésnek, amely megpróbálja bekormozni, megrágalmazni, eltagadni, meghamisítani stb. a mi vívmányainkat. Földes – cinkostársával, Gálfalvi Zsolttal együtt – hamisított útlevelet „csempész egyes hamis, a munkásosztály érdekeitől idegen, káros felfogások és módszerek zsebébe”. Úgy bizony! Gyomirtónk szerint ezek a naiv kritikusok
azt gondolják, hogy a népek békés összefogása azonos a marxizmus és a burzsoá téveszmék baráti kézfogásával. Ha mindez így lenne, ha legjobb kritikusaink máról holnapra így felrúgták volna marxista nézeteiket, a szénánk bizony rosszul állna.
De nézzük: mi is az a merénylet, amelyet Földes és Gálfalvi elkövetett irodalmunk és ideológiai frontunk tisztasága s egysége ellen? Megkockáztatták a véleményt, miszerint a bírálat tüzét az idillizmusra, az ellentéteket, a fejlődésünk nehézségeit elkenő, önmegnyugtató törekvésekre kell összpontosítani. Ugyanakkor a kétfrontos küzdelem elvét vallva mindketten hangsúlyozzák, hogy „klasszikusaink példája szerint a tűz bizonyos irányú összpontosítása nem jelent engedményt a másik irányban”. Vagyis a negativizmus irányába. Földes szerint például állandó feladatunk, hogy „amint egy-egy valóban negativista írás felbukkan, verjük vissza kíméletlenül, ne engedjük áramlattá fejlődni”.
A másik „útlevélcsempész”, Gálfalvi Zsolt pedig azt írja az esetleges negativista megnyilatkozásról: „Konkrétan és minden egyes esetben meg kell bírálnunk az ilyenfajta jelenségeket.” Mert: „Az írónak, a pártvonal harcosának kötelessége… hogy a valóságot széleslátókörűen, előremutató, döntő tendenciával, a növő rügyek verhetetlen pártján állva ábrázolja.”
Nos, így beszélnek a „negativizmus szálláscsinálói”, a burzsoá ideológia „álarcos” lovagjai az Utunk hasábjain. Így beszélnek, mégis kiderül róluk, hogy „a dogmatizmus, az egyoldalúság elleni harc jelszava mögé bújva” ellenséges eszméket csempésznek az olvasó tudatába, a dolgozók érdekeinek „zsebébe”’.
De tételezzük föl, hogy a két ifjú kritikus ennek ellenére is tévedett, s az arányok kérdésében, a tűz összpontosításának kérdésében – istenem, micsoda háborús fogalmak fényes nappal és békeidőben! – nem fogalmazta meg pontosan az időszerű feladatokat. Tévedéseikkel jogában áll akárkinek szembeszállnia. De ahhoz senkinek sincs joga, hogy a pártos irodalom érdekében folytatott vitáinkat a torzítás és rágalmazás, az erkölcsi kivégzés útjára terelje. Az elvi jelentőségű véleménykülönbségek nem szolgálhatnak alkalmul efféle becsületirtásra.
Ugyancsak e gyomirtó cikkből értesültünk arról, hogy Huszár Sándor is a polgári gondolkodás ingoványában ténfereg. Ő ugyanis azt a véleményt kockáztatta meg, hogy nem minden kommunista mutat példát a bírálat és önbírálat fejlesztésében, a bürokrácia elleni küzdelemben stb. Ez nem „megmásítása” Nagy István állításának, miszerint a párttagság egészében teljesíti ezt a feladatot, hanem a kérdésnek árnyaltabb megfogalmazása. A Nagy Istvánnal folytatott vitában szükség volt arra, hogy a könnyed általánosítások gyeplőjét valaki visszarántsa, mondván: a valóság bonyolultabb és ellentmondásosabb. No és? Oly mellbevágó megállapítás ez? Persze, ha valaki e köznapi gondolatban ellenséges szándékot keres, ha kampányszerűen gyűjtöget példát a tételeihez, Huszár Sándor szavainak értelmét is meg lehet hamisítani. Szerzőnk annak rendje és módja szerint meg is hamisította. Végül olyan konklúzióra jut, miszerint Huszár az egyes párttagok hiányosságait azért hozta szóba, hogy nyilat lövöldözhessen a párttagság felé.
Nyilat, nem egyebet!
A fiatal író évek során át megírta a munkásosztály harcáról, erkölcsi szépségéről szóló novelláit, karcolatait, de lám, eljátszotta szerepét, s most önmagát játszva nyilakkal kezd lövöldözni. Gyomirtónk pedig önmagát oktalanul felingerelve, az abszolút hangmagasság szintjén kijelenti: a dolgozók milliói elutasítják ezt a kísérletet. Hát nem! Ez nem ellenséges „kísérlet”, csupáncsak a bírálat szellemisége. A dolgozók nem utasítanak el semmilyen bírálatot, ha az a szocializmus építésének ügyét kívánja szolgálni. Huszár Sándor pedig nem holmi ellenséges ügynökök nevében, hanem a kommunista író kötelességének és jogainak tudatában „hozta szóba” – némely párttagok fogyatékosságait, amelyek voltak, vannak és lesznek, míg a szocializmust emberek építik és nem angyalok.
A felsorolt gyöngeség is erőt jelent. Egyebek között épp Lenintől tanultuk ezt.
Bármily nemesek lennének is tehát szerzőnk szándékai: ideológiai frontunk „egységét és tisztaságát” így nem lehet megvédeni. Mert miközben elítéli a bírálat elfojtóit, ő maga eggyel szaporítja a bírálat elfojtóinak számát. Miközben elítéli a dogmatizmust, ő maga eggyel szaporítja a dogmatikusok számát.
Erre vall az a mód is, ahogyan Balogh Edgár Irodalmi hídverés című cikkét tárgyalja. Mert tetszetős dolog ám odavágni neki, hogy olyan tételeket fogalmazott meg, amelyek „eltérnek a nemzeti kérdésben pártunk által hirdetett és gyakorolt proletár nemzetköziség lenini elvétől”. Meg hogy Balogh Edgár „a nemzeti kultúra egységéről szólva nem számol a történelmi valósággal és nem veszi figyelembe a marxizmus klasszikusainak tanításait a kultúra osztálytartalmáról”.
Az olvasó ebből csak annyit tud meg, hogy szerzőnk bizony tudja, mit tanítanak a klasszikusok a kultúra osztálytartalmáról, és mivel tudja: nem ért egyet Balogh Edgárral, aki föltehetőleg maga is hallott egyet és mást e tanításokról.
Jó lett volna tárgyszerűleg kimutatnia: mi az, ami hamis B. E. állítólagos tételeiben. S hol kerülnek azok szembe a proletár nemzetköziség lenini elvével? És melyik az a történelmi valóság, amit B. E. nem vett figyelembe? És hol került szembe a kultúra osztálytartalmának elvével? Úgy tűnik föl: tévelygésének jele, hogy irodalmunk szerves hagyományaként említi Csokonait, Petőfit, Adyt, József Attilát, Móricz Zsigmondot stb. Hazai magyar irodalmunk meghatározásának dolgában ők lennének a „túlbecsült formai elemek”. Akkor melyek a döntő tartalmi elemek? Azazhogy: az elemek kicsodák? Kivel kellene behelyettesítenünk a túlbecsült formai elemnek nyilvánított Petőfi Sándort? Ami bizonyára célzás valamire, egy lappangó véleményre, aminek kifejtésével szerzőnk adós maradt. Súlyosan elítélő konklúzióit azért levonta Balogh Edgár állítólagos hamis tételeiről, melyeknek tényleges elemzésével még csak meg sem próbálkozik. Hadd kérdezzem meg a Lityeraturnaja Gazeta legutóbbi szerkesztőségi cikkének szavaival: „Miért nem ragadja meg a bikát a szarvánál, valahogy így: kérdésfelvetés, tények, érvek, következtetések?” Akármifajta vitának elemi követelményei.
Ha elvetjük végre a bizonyítatlan állítások vitamódszerét, talán előbbre visszük irodalmunk fejlődésének ügyét.
Bizony jó lenne higgadt, meggyőző érveléssel egyet és mást megvitatni.
Csipkerózsika
Nos, itt állunk – mert egyebet mit tehetnénk! – az Idő markában válogatatlanul, esztétikai nézetekre való tekintet nélkül. Láttunkon Dante is elcsodálkozna; semmi körkörös beosztás a lelkesek vagy közönyösek, a mértéktelenek vagy haragosok, eretnekek avagy a szerelem bűnösei számára. Közös bugyorban az egész társaság! A dolognak ilyetén alakulását már a „nagy szétválások” idején látni lehetett. Már a magánüdvösség fanatikusainak feltűntekor, ócska dogmák elhajításának konfliktusos napjaiban, mikor olyan sokan estek át a ló másik oldalára. Olyanformán is, hogy egy félig-meddig kierőszakolt „nemzedéki” vitában az irodalom társadalmi szerepe krétáztatott meg neoavantgárd kérdőjelekkel. A tisztulás korszakának kezdetén – a hatvanas években – sok jóra mutató és szomorú látványnak lehettünk tanúi. A dogma kötelékeit szaggatók mellett törvényszerűleg tűntek föl azok is, akik régi fegyvereiket elhajítva újat nem vettek föl, hanem gyorsan átkeresztelkedve, a „társadalmi tehertől megszabadított irodalom” ministránsaiként kezdték vezekelni valódi vagy vélt bűneiket. S ha eladdig a szonettet is csak a politika – sőt, a politikai taktika – hónaljából ítélték meg,
ocsúdásukban egy állítólagosan tiszta esztétika szférájába emelkedve oly ricsajos tohuvabohut csaptak jelentéktelen, kérészéletű szövegek körül, hogy az olvasó azt gondolhatta: itt van már a Kánaán; beteljesült Minden, fecsegni lehet a Semmiről.
Miközben az élet kímélet nélkül állított valamennyiünket a választás parancsa elé. Párizst játszunk-e „Mucsán” (Illyés Gyula), vagy szembenézzünk-e itt és most a saját életünkkel? Itt és mást, követelte szenvedéllyel a gyémánteszű Bretter György, s akinek az ő gondolati mélysége nem volt túlságosan magas, megérthette, hogy nem az „itt és most” követelménye ellen, hanem annak korszerűbb felfogása mellett szól. Bretter György igazi marxista volt, szívében, elméjében a valóságnak kijáró tisztelet egyetlen lehetséges formájával: hogy azt meg is kell változtatni. De annál nagyobb gondolkodó volt, semhogy nem lehetett volna félre is érteni; némely tanítványa épp ezért – rácsodálkozván az ő gazdagságára – csak logikai építkezést tanult tőle, az ő – már-már profetikusan szenvedélyes – társadalmi-nemzetiségi elkötelezettsége nélkül.
Mert erről van szó végeredményben, ha – akár hazai magyar színjátszásunk kapcsán is – megpróbáljuk számba venni magunk; élet és irodalom páros viszonylatában az életünkről mindenekelőtt. Nem az egyszemélyesről, a bőrét, nyugalmát, becsvágyát, magánüdvösségét, „outsiderségét” féltő individualizmusról, hanem a személyesnek értelmét hordozó közösségi létről, amely csak zsurnalisztikánk tükrében tűnik föl holmi elvont kollektivitásnak. (Mi, napjaink bátor emberei, a munka szerelmesei; mi, napjaink öntudatos fiataljai; mi, atyák, anyák, honpolgárok, adófizetők stb.) Ez a közösségi lét: konkrét, körülhatárolható etnikum is, ha már így akarta Jahve, amidőn Bábelben oly kegyetlenül megtréfálta Noé ivadékait. A tréfából bizony nem lehet kimászni, még ha oly csábos is a táncrakérés, miszerint épp mi lennénk hivatottak elkezdeni a Bábel előtti aranykor visszahozatalát. A nemzetek létét, másodvirágzását meghatározó objektív tényezők azt mutatják, hogy ez az aranykor épp oly messze mocorog az idő méhében, amily távoli valamikori létének legendája is. A bennünket
körültapogató, alakító szándékú pillantások némi rosszallással veszik ezt tudomásul, a roppant távolság lerövidítésének nyílt óhajával. Annál szigorúbb lesz a magunk mindennapi revíziója. Földi utazásunkat úgy kell rendeznünk, hogy azt az egyetemes humánum javára is – lehetőleg a magunk bőrében tegyük meg, emléket állítván a sajátosság méltóságának, miként azt Gáll Ernő oly tartalmasan kifejtette egy tanulmányában.
Nos, itt állunk – mert egyebet mit tehetnénk! – az Idő markában válogatatlanul, esztétikai nézetekre való tekintet nélkül, de sajátosságunk méltóságának szigorú tekintete előtt.
Megszámláltatunk.
És híjával találtatunk.
Újra kiderül, hogy a hely, idő és körülmény nem csupán az igazság fogalmának meghatározója; kivételezettsége nincs az irodalomnak – a drámai műfajnak sem. A hely, idő és körülmény szerint ítélve jogos a kérdés: nemzetiségi létünk ábrázolása dolgában hol az új Szakállas Ábel, az új Kacsó Sándor-i hangvétel, az új Sors és jelkép? Hol van a két világháború közöttiek legjobbjainak virrasztása? Hol vagytok, ti régi játszótársak? Igen, a régiek. Részint sírba dőltek, részint változatlan konoksággal virrasztanak – ha másként nem: az új cselekvésre ösztönző emlékezéseikkel. Különös öncsalás folytán hajlamosak vagyunk a közelmúltunkat, mint ócska színfalat, a régmúlt horizontjára tolni. A kegyelet még arra késztet, hogy megforduljunk időnként egy nemzedék emlékezéseinek akváriuma előtt. Ősz atyák költőcske-gyermekeiket is kézen fogják, elmagyarázván nekik az emlékezés üvegfala mögött nyüzsgő árnyak értelmét. Mit művelnek, édesapám? – kérdi a jelen költőcske-gyermeke. Irodalmon kívüli feladatok súlya alatt roskadoznak, magyarázza az atya, ki maga is az írás elhivatottja, és napjaink oly különös
ellentmondásának hálójában vergődik, de leginkább csücsül: miután a napnak huszonnégy órája elborította őt irodalmon kívüli kérdésekkel, a lehetetlenség időszeletéből kivágja magának azt az egy órát, a huszonötödiket, hogy megírja halhatatlannak álmodott művét, amelyre tán Párizs, London és Chicago fölfigyel. A műben elmerülő olvasó – ki az írástudóval együtt élte át a huszonnégy órát, mi több: ugyanazt a békát nyelte le vele, a fejét kapkodja e tudathasadásos jelenség láttán. Hogyan lehetséges a huszonötödik órában másról beszélni, írni, mint a megelőző huszonnégyben? Hát úgy, szól közbe valamely esztétafilozófus, hogy más az élet, más az irodalom. Vagy legalábbis: más a vezércikkbe és más a versbe kínálkozó élet. Egyik a sajátosság méltóságának szolgálólánya, másik az önmegvalósítás, az egyetemesség számára lepárolt nyelvi ízek, szagok, érzelmek, s netán csillagűrben vagy mélytengeri ázalék-állatkák között matató gondolatok sejtelmes üzenete.
Üzenet. Honnan jön ez az üzenet? – kérdeztem nemrég Bajor Andortól, egy tér és idő koordináta-rendszerén kívül eső vers morzejeleit böngészve magamban. Például egy hajóról leadott üzenetnek – akár rejtjelesen is – nem kell a kötelező koordináták adatait is tartalmaznia? Hogy tudni lehessen: hol van az a hajó? Nem föltétlenül fontos tudni, hol van az a hajó, mondta megértéssel Bajor. Az üzenetet zeneként hallgatom. Ebben igaza lehet. Föltéve, hogy nem süllyed a hajó, amikor is zenével nem segíthet magán.
A közlés elmosódó hátterének kérdésén azért mégsem tehetjük oly könnyen túl magunk. Hely, idő és körülmény marka nyomának valamiképpen az írásművön is ott kell kéklenie, nem csupán a költő nyakán. Különben megtéveszti az olvasót. A konkrét nemzetiségi hátteréből kivágott kép példának okáért azokra a világháborús emlékképekre emlékeztet, amelyeken a ragasztott fej alatt az ideális huszár törzse és lova hazudja a tökéleteset és az egyetemeset.
Gyermekkoromból egy ilyen látszat emléke szökken most a hamis huszár mellé. Egy cigányház kivilágított ablakának fénynégyzetében kártya fölé hajló fejeket figyeltem, makkot, filkót rendezgető, bogos, öreg ujjakat, győztes mosolyt, bizakodást, évődéstől fényesen villanó arcokat, s az asztal közepén egy pálinkásüveget a körötte szorgalmasan forgolódó poharakkal. A kártyaparti gyolcsfehér háttere nem csupán békés, de éppenséggel mennyei hangulatot keltett; fodros felhőn tollászkodó lelkek derűjét a feltámadás vasárnap reggelén. Pedig éjszaka volt, s a félelem már épp kergetett is haza engem a kicsi ablak alól, amikor szemem előtt az idillikus kép hirtelen összeomlott, a kártyalapok százfelé repültek, s a sarkából valósággal kiszakított ajtón jajistenemezve, segítségért kiáltozva omlottak ki a cigányok, a küszöb elé állított vizeskádba potyogva rendre. Mögöttük a falu tréfamestere kacagott, és azt kiabálta: „Vissza, hős virrasztók! A prímás nem bánt már senkit sem!”
Lobogó kíváncsisággal magam is besomfordáltam a házba.
Egy halott feküdt a koporsójában. A falu prímása.
Szemfedőjét a tréfamester a lábához kötött cérnaszállal rángatta le kártyakeverés közben. Nyilván a virrasztók megijesztése végett, de az is lehet, hogy megsokallván a helyzethez nem illő vidámságot, látszat és valóság kiáltó ellentétének akart véget vetni.
Hogy az a bánat üljön az ablakban is, amely a szívben húzódik meg. Ha virrasztás kell, hát virrasztás legyen! Nem kártyás idill.
Hogy ne mutasson mást az ablak, mint a koporsós háttér. A való. Ezért kellett oda az a tréfamester.
De a már említett példáknál maradva: hajdan sem egy Tamási, sem Kacsó Sándor vagy Méliusz esetében ily közbelépésre nem volt szükség.
Ugyanis a mesterségesen fölcsipkézett látszatokat szétszaggatva – maguk voltak a kornak tréfamesterei. Amíg lehetett. Mert amikor eljött a történelem visszamenőleges átértékelésének ideje: nemhogy a szemünk előtt szaporodó tények, de még a múltbeliek is irodalmi anatéma alá estek. Tamásinak a szülőföldről szóló legszebb írása mai napig kiadatlan, azaz: újrakiadatlan. Az Ábel legelső szájmozdulatán ott a gondos korrekció nyoma. A történelmi idillizmusé. Amely rezesbandával vonult be a negyvenes évek második felével az irodalmunkba is. Az igazság pedig úgy kívánja, hogy megmondjuk: a hatvanas évek elhozták az irodalmi idillizmus alkonyát is. A valóság – ha nem is döngő léptekkel – besompolygott már a tétován drámaivá lett művekbe. Költő, novellista, színpadi szerző jó ideje érzékenyebbnek mutatkozik az élet nagy konfliktusainak vallatókamrájában. Eltűntek az udvari énekesek. Nem árnyalom a megállapítást, hogy „nagyrészt”, „jórészt” stb. Igazi tehetség nem maradt a fehérszoknyás ministránsok között. A dilettáns pedig s a konjunktúralovag: elhanyagolható tényező. Elmondhatjuk tehát bízvást: hogy mindaz, ami új és gyökeres szemléletbeli változást jelent az irodalmunkban: a valósággal
való szembenézés konok igényét – mert sokszor csak az igényét – mutatja.
A szemüket életre nyitó új mondandók sokaságában egyetlen Csipkerózsika alussza még álmát: a sajátosság méltósága. Vagyis mindaz, ami e nemzetiségi létünkre alkalmazott kategóriának alkotó eleme. Példát hozzá? Hát a levegő, amelyből csak egyet is szippantva tudni lehetett, hogy Tompa László erdélyi költő, és nem görögországi. Ábel kalandsorozatának színhelyéről sem kellett megkérdezni: vajon Spanyolországból való-e vagy éppenséggel a mi sorsunk sírása és kacagása. A Sors és jelkép humánumot hajszoló, meggyötört íróhőséről ki kérdezné meg, hogy vajon a világnak mely táján keresi egy kollektivitás emberi igazságát? Igen, tudjuk: mindez történelem. És múlt. Miért vagyunk mégis a magunk számára ismerősebbek e művek tükrében? Mitől a különös érzés az olvasóban, hogy a tegnapi híradás a mai, s a friss termés az ódon? Vagy legalábbis nem e helyről és napjainkból való. Az Ábel homlokára nem lehet odaírni például, hogy Lazarillo Tormes. Akkor sem, ha a székely pikárót Pedrónak keresztelné el a fordító. A Sors és jelkép nem általában az Ember sorsa és nem akármifajta jelképe; a mi sorsunk az,
és a mi nemzetiségi humánumunk jelképe.
De számoljuk össze mindazt a terméket, aminek szerzője akárki lehetne az épp divatos európai névsor alapján. Egy regény kéziratát olvastam nemrégen. Szerzőnk elhatározta, hogy ő lesz honi magyar irodalmunkban az új James Joyce. (Egyebek között kéziratában kísérteties hasonlósággal bukkan föl az Ulysses híres árnyékszékfejezetének már-már plágiumszerű reminiszcenciája.) Avantgárdnak szánt vállalkozásában egyetlen dolgot nem figyelt meg az eszményként választott regényben: hogy a benne hömpölygő „tudatfolyamnak” konkrét társadalmi-nemzeti háttere is van: Dublin, a szülőváros. Az Ulyssesben a temetőpatkányok is dubliniak. Ennek persze nincs esztétikai jelentősége, csupán annak elgondolására késztet, hogy aki nem vállalja a maga Dublinját, abból nehezen lesz Joyce, bárhogyan drukkol neki a világirodalmias becsvágy. A provinciát vállalni kell, annál is inkább, mivel éppenséggel mi vagyunk az a provincia. S már régen nem abban az értelemben, hogy „az országnak a fővárostól távol eső része”. A mi provincia-fogalmunk éppúgy behelyettesíthető Európa fogalmával, amiként a híres Európának nem egy pontjáról vethető „vigyázó szem” a mi irányunkba. A közöny persze, ami ellen nemegyszer panaszt emelünk,
annál nagyobb, minél nagyobb buzgalommal hanyagoljuk el sajátosságunk méltóságának jegyeit, drámáit, egész hányatottságát.
E kérdés azonban más lapra tartozik.
Maradjunk a mi Csipkerózsikánknál. Minden költögető szavunk ellenére: új Orpheuszaira vár.
*
Több mint hét évvel fenti tűnődő jegyzetem megjelenése után, annak folytatását is így kezdeném:
Nos, itt állunk – mert egyebet mit tehetnénk! – az Idő markában válogatatlanul, esztétikai nézetekre való tekintet nélkül. Láttunkon Dante még jobban elcsodálkozna; semmi körkörös beosztás a lelkesek vagy közönyösek, a mértéktelenek vagy haragosok, eretnekek, avagy a szerelem bűnösei számára. Közös bugyorban az egész társaság!
Itt állunk – és úgyabbul, mint hét esztendővel ezelőtt.
Nap mint nap megszámláltatunk, s élet és irodalom páros viszonylatában még inkább az élet felől. Abból az irányból, ahová az esztétikai csatazaj nemigen jut el, és ahol felelős tanúskodást várnak tőlünk sajátosságunk méltóságának mindenkori állapotáról és hányattatásairól.
De miféle madár ez? – kérdezték némelyek, amikor jegyzetem heves vitát kavart, rengeteg félreértéssel is, mert volt, akinek meg kellett volna magyarázni, hogy Csipkerózsika még alvó, megírásra váró nemzetiségi témáink, kérdéseink, vajúdásaink metaforája. Vagyis, amiként Szőcs István írta volt észrevételem félremagyarázóinak: nem árvalányhajat, huszársujtást, székely fonókat, hinnyebinnyét, fehérlófia-áldozást kértem számon önmagunktól, hanem a hitelesebb, drámaibb tanúskodást a nemzetiségi lét tegnapi és mai dolgaiban. Ám beszéljünk sajátosságról, de miért mondjuk rá, hogy méltóságos? – kérdezték mások, akik nem szálltak írásos vitába, hanem csak csodálkoztak a váratlan támadt csatározáson, s a népben-nemzetben gondolkodó írók meszesgödrét áhító galeri üvöltésein. Talán joggal kérdezték, mert azt sem magyaráztam meg, hogy nem a főnemesi származással járó címre, még kevésbé a hajdan vele járó V–III. fizetési osztályra gondoltam, hanem a kötelező tiszteletre, amely etnikai sajátosságainkat – nyelvünket, nemzeti kultúránkat, történelmi hagyományainkat stb. – mindenkor és minden
körülmények között megilleti. Nem kalapemelésre, hanem jogokra gondoltam, s arra a politikai-társadalmi gyakorlatra, amely a létünket – annak minden pillanatát – meghatározza. Ez persze nem irodalmi kérdés, ha csupán az esztétika hadállásai felől nézzük, de menten azzá válik, mihelyt elismerjük, akármifajta korrekcióval is, hogy az ember: társadalmi viszonyainak összege. Nem lehet nemzetiségként egy adott társadalomban benne élni, annak irodalmi „égi mását” pedig a lenti világtól a végtelenségbe távolítani. Biztonságos magasba, ahol már semmilyen számonkérés nincsen.
Ha pedig erről van szó: teljességgel bolondistóki az esztétizáló tüsszentés, miszerint a sajátosság méltósága, mai állapotának számbavétele helyett okosabb és szükségesebb a minőség méltóságát védelmezni. Ez ugyanis más kérdés, attól függetlenül is, hogy említett sajátosságaink nem zárják ki a minőség fogalmát. Bárkinek jogában áll azt vallani, hogy itteni és mai nemzeti sajátosságaink sorsa nem érdekli, de még azt is, hogy nemzetisége: pákász, paducász, ám akkor közbeszólásai a pákászok és paducászok értekezletére tartoznak.
Csipkerózsika-jegyzetem megjelenése után, miután egyeseknek volt annyi eszük, hogy ne értsék, miről van szó, és ezzel olvasóimat is megzavarhatták volna; gondolatsoromat ki kellett egészítenem azzal, hogy romániai magyar irodalmunkban nem azt becsülöm le, ami van, hanem azt hiányolom, ami még nincs, vagy csak halovány a jelenléte. S mivel a mindannyiunk önvizsgálatához készített inget jobb ügyhöz méltó fürgeséggel a magát kontinentális avantgárdnak képzelő becsvágy öltötte magára, azt is le kellett újra szögeznem, hogy: semmi bajom semmiféle avantgárddal, ha nem tagadja az ember és ember közötti kommunikáció szükségességét és lehetőségét; ha – külföldi példák szerint – az értelmetlenség orgiájával, félálomban motyorgott félszavaival, az értelem majomszintjén összehordott makogással, biciklironcs-kiállítással, olvasóját-nézőjét nem tekinti elmebajosnak, Petőfit, Adyt nem nyilvánítja a magyar költészet „megrontójának”, sőt nemzeti szerencsétlenségnek – tessék csak utánaolvasni! –; ha nem tartja irracionálisnak ragaszkodásomat saját nemzetiségemhez, anyanyelvemhez, történelmi-művelődési hagyományaimhoz, ostobaságnak nyilvánítván a
sajátosság méltóságának legcsekélyebb rezdületét is, mivel, úgymond: az egész világ egy nagy falu, és teljességgel mindegy, hogy a Maros mentén maradok-e vagy kocsmát bérelek Chicagóban.
Ebben a meggyőződésemben pedig olyan szellemiség erősít meg engem, mint Thomas Mann például, akit a legradikálisabb avantgárd sem nyilváníthat német nyelvű Rákosi Viktornak. 1924-ben a Pesti Hírlap szerkesztőjének adott válaszában többek között ezt mondta: „…nemzeten kívül nincs művészet… Saját arc nélkül ideális arc sincs; a magunk arculata nélkül csak kifejezéstelen, üres arc lehetséges.”
Azt is tudom persze, hogy a magunk arculatának irodalmi vetületét mily vegyes érzelmű és szándékú figyelem kíséri. Ismerem járható és járhatatlan útjaink Szkülláit és Kharübdiszeit. Ám ebből nem következik, hogy eddig még megíratlan sorskérdéseink nem léteznek. Az egyetemesség megnyugtató tudatában provinciáink mindennapi számonkéréseit lebecsülhetjük, de csakis az öncsalás klasszikus példája szerint.
Rien* – írta naplójába szegény XVI. Lajos, és épp amikor már nagyon szorult helyzetben volt. A többit tudjuk.
*
A Csipkerózsika álmai körül lezajlott vitából hadd iktassak ide – barátaim engedelmével – néhány részletet azokból a megszólalásokból, amelyek azóta is időszerű gondunkhoz méltó hangnemben kerültek nyilvánosságra a marosvásárhelyi Igaz Szó hasábjain. Ezek, tűnődésemmel vitázva, avagy egyetértőleg, a fölvetett kérdéseket árnyaltabb fogalmazásban vették szemügyre. Ezért mindannyiuknak köszönettel tartozom.
Századunk társadalmi jelenségei között különös tünet a nemzeti lét, mint a társadalmi lét alapvető mozzanatának szervesedése. Ma már világosan fölismerhető, hogy ez természetes következménye annak a világméretű harcnak, amelynek célja a planetáris nemzeti egyenjogúság megteremtése, a nagyhatalmi kiváltságok és előjogok, a nagyhatalmi érdekverseny kiiktatása az emberiség történeti gyakorlatából. Az is egyértelműen világos, hogy a világban tapasztalható növekvő egyenlőtlenségek folyamatának megzabolázásától és visszafordításától valójában az emberiség fönnmaradása függ. Mondjam-e még, hogy ebben a jeles összefüggésben a nemzeti érdek egybeesik az egyetemes emberi érdekkel? Minket most nem az érdekel, hogy napjaink politikai valóságában, vagyis jelenkori történelmünkben korántsem csak a szükségesség fölismeréséből következő törekvések érvényesülnek. Ám ugyancsak figyelemre méltó a nemzeti lét igényének az egyén tudatvilágában megnyilvánuló minden jelensége, mert nyilvánvaló, hogy adottságaink körülményei között a nemzeti önazonosság igénye az elidegenedéstől fenyegetett emberi önazonosság igényével egyenlő. Gáll Ernő pontos
kategóriájában, a „sajátosság méltóságában” az ember egyetemes méltósága áttűnő létmeghatározóként, a dolgok értelménél fogva, oszthatatlanul benne van. Már csak azért is fontos ezt hangsúlyozni, mert tudva tudjuk és világszerte tapasztaljuk, hogy a sajátosság méltóságának igénye egyfelől agresszív nacionalizmussá, másfelől piszlicsári provincializmussá is manipulálható. Ám a dolgok manipulálhatósága nem tántoríthatja el az értelmet a dolgok lényegének fölismerésétől.
Kétségtelen tény ugyanis, hogy az ember sajátos és egyetemes méltósága a fasiszta barbárság gépezetének felszámolása után is újabb és újabb támadásoknak van kitéve. Ha a fasizmus részint népirtással, részint az egyén példánnyá süllyesztésével támadt e méltóságra, békésebb és kesztyűsebb társadalmi objektivációk a fogyasztói eljellegtelenedés és a társadalmi egydimenzionalitás kényszerűségeivel kezelik a méltóságot, szükségtelennek és fölöslegesnek ítélve minden nemzeti jelleget (…) Csoda-e, ha e fönnálló végletes ellentétek szorításában az emberi tudat tiltakozik az ellen, hogy akár fogyasztó, akár éhező példánnyá süllyesszék? Vagyis fölismeri, esetleg csak megsejti, hogy hovatartozásának közösségi tényezői (etnikai, nyelvi, kulturális hagyományokban és jelenvalóságokban megnyilatkozó sajátosságai) oly összemberi tényezőknek hordozói, amelyek alapján jogot formálhat azok szabad érvényesítésére. Mindezzel nem elválasztani kívánja magát a többiektől, hanem éppen fordítva, a másokkal, a mindenkivel való egyenlőségét gyakorolhatja. Az emberi méltóság alapja nem egyéb, mint minden emberi közösség és benne
és általa minden emberi egyed egyenlősége. Sajátosságaink által nem többek vagyunk másoknál, hanem egyáltalán vagyunk.
Valójában azt lehet irodalmunk számlájára felróni, hogy a nemzetiségi sajátosságok kérdését több vonatkozásban elhanyagolta a jelenben is, és elhanyagolta az ilyen vonatkozású irodalomtörténeti örökség feldolgozását is. (…)
Legfontosabb, legelső „sajátosságunk” a nyelv. A mi magyar anyanyelvünk. (…)
A mi ragaszkodásunknak anyanyelvünkhöz ma már nyilvánvalóan nincs semmilyen nacionalista színezete. Mi nem azért beszélünk magyarul, nem azért írunk és olvasunk magyarul, hogy ezzel tüntessünk; hogy ezzel hangsúlyozzuk azt, hogy mi nem más nyelven beszélünk, hogy mi nem akarunk kimondani és megérteni másfajta szót. (…)
Nem a körülményekből fakadó tehetetlenség folytán, és nem is mások iránti ellenérzésből szeretjük a nyelvünket, hanem önmagáért, emberségből; mert e nyelvet örököltük; mert a történelem ránk bízta! Tehát legfontosabb sajátosságunkhoz, a nyelvünkhöz való ragaszkodásnak semmiféle „elzárkózó”, izolacionista, betokosodó, görcsös vagy gőgös színezetet tulajdonítani nem lehet. (…)
Ám nézzünk szembe ezzel a kérdéssel: van-e annak valami haszna, hogy szeretjük és használjuk a saját anyanyelvünket is? Nem sokkal inkább elősegítenénk az emberiség haladását, ha elfelednénk a mi privát kis anyanyelvünket? Nagy és nehéz kérdés, sokakat meggyötört már. Hadd jegyezzem csak ide azt, amit Kosztolányi írt erről, aki tudvalevőleg nemcsak a magyarnak, de minden más nyelvnek is szerelmes udvarlója volt. Antoine Meillet francia nyelvésznek, aki a magyar nyelvet „feleslegesnek” deklarálta, nyílt levélben, többek közt, ezeket válaszolja: „Most már végképp látom magam előtt azt az igazán megindító jelenetet, amikor a világ összes kis népei, melyeket annyit vertek agyba-főbe a sorscsapások és a nagyobb népek, ezeknek valamennyi tagja, aki annyit szenvedett a többiek mellőzésétől és dölyfétől, aláír egy-egy vérszerződést, melynek értelmében mindnyájan egyetlen nyelvet választanak(…) Előzőleg éppen csak azt a jelentéktelen kérdést kellene elintézni az illetékeseknek, hogy melyik legyen ez a világnyelv. Minthogy ez a megújhodás és az ésszerűség alapján történik, először is az az ötlet kínálkozik, hogy az Európában lélekszám szerint is legnagyobb nyelv legyen ez, vagyis a német… egy franciára több mint két
német esik. Nem kétkedem, igen tisztelt tanár úr, hogy Ön, mint jó európai, az európai nyelvegység megteremtése érdekében, már csak a józan ész nevében is, szíves-örömest beleegyeznék ebbe, lemondana anyanyelvéről, s ezen a csodálatos és ujjongó reggelen már németül adna elő, és abban se merek kételkedni, hogy honfitársai, a többi franciák, ismert udvariasságukkal és előzékenységükkel semmiféle gátat se vetnének a német szó ez egységesítő diadala elé, s mindjárt reggelizés közben Goethe nyelvén udvarolnának barátnőiknek, de hirtelen az a baljós sejtelem ébred bennem, hogy az angolok aligha mennének bele ebbe a nemes játékba (…) Így miután a szegény kis népecskék megegyeznének, a nagy népek nem tudnának egymással megegyezni.”
Valóban, akárhányszor tanúi voltunk a történelemben, hogy a kis népek nyelvei ellen felhozott „összemberi” érdekek hangoztatása csakis nagyhatalmi, birodalmi szándékokat hordozott. (…)
A többnyelvűség sem a műveltség, sem a szellemi képességek fejlődése szempontjából nem hátrányos, hanem közismerten előnyös állapot. (…)
Ám vissza kell térnünk az anyanyelv kérdéséhez. A nyelvi egyéniség nem merül ki abban, hogy ahol más nép fiai egy Á hangot ejtenek, ott mi B-t mondunk. Nem az a lényeges, hanem ugyanazt a fogalmat mindig egy másik hangcsoporttal jelöljük: ahelyett, hogy apa, annyit mondjunk, hogy víz. Ennyiből tényleg nincs értelme a nyelvi különállásnak. Azonban minden nyelv egy sajátos szemlélet, és egy külön műveltséget őriz. Ha ez nincs jelen a nyelv mögöttes rétegeiben, valóban nincs értelme a különcködésnek. Az anyanyelvhez való ragaszkodás, de ugyanakkor az anyanyelvhez fűződő műveltség tartalmának és szellemének elutasítása – értelmetlenség. Ha anyanyelvünkön „csak világirodalmat” akarunk írni, amelyik mondjuk csak Rilkében meg Ezra Poundban meg Marviaux-ban gondolkodik, ha irodalmunk hagyományaiból kitagadjuk mindazt, ami Bornemiszától Mikszáthig és Adyig „sajátos” öröksége lett, akkor semmi értelme magyarul írni. Akkor az ilyen embernek jobb angolul, franciául, tamilul vagy arabul megszólalnia. Vagy legalábbis eszperantóul. De ha csak azért képes használni valaki íróként a magyar nyelvet, mert más nyelvet lusta volt megtanulni vagy más nyelvű irodalomban nem tudván érvényesülni – az nem vall tág
látóhatárra.
Úgy érzem, hogy a probléma – elvont tartalma szerint, nem úgy, ahogyan szövegek parodisztikus, blaszfemizáló értelmezése a lényeget eltorzította – elválaszthatatlan mai és jövőbeni sorsunktól. És ebben az összefüggésben bármilyen túlzóan is hangzik, nemcsak a mi sorsunkra gondolok, hanem az emberiség sorsára is, amely minden történelmi tanulság szerint csak úgy maradhat fenn, ha a sajátosság méltóságát – amely, mert az internacionalizmussal nincs ellentétben, nem sért más méltóságokat – a történelmi létben éppúgy, mint a kultúrában faktumként és belátható időn belül megszüntethetetlen realitásként tudomásul veszi. (…)
(…) Miközben az elszabadított vita kapcsán létrejött galerik újra tapsikoltak az örömtől („Végre egy szenzációs hajbakapás, mert mucsai provincializmusunkat az európaiság vette védelmébe”), létünk és sorsunk egyik döntő problémája, a sajátosság méltósága is célba vétetett és kompromittáltatott. Fantasztikus veszteség! A sajátosság méltóságának figyelmen kívül hagyásával soha nem vált egy nemzeti irodalom világirodalmi jelentőségűvé, és egy nemzet vagy nemzetiség sorsa sem biztonságossá. Bizonyítékul, újabb hosszú világirodalom-történeti névsor helyett (…) egyetlen, a vita szempontjából döntő jelentőségű művészetfilozófiai implikációkat is tartalmazó marxi gondolatra hívom fel a figyelmet: „Az ember egyéni és nembeli élete nem különbözőek, bármennyire úgy van is – és ez szükségszerű –, hogy az egyéni élet létezési módja a nembeli életnek egy inkább különös vagy inkább általános módja, vagy minél inkább úgy van, hogy a nembeli élet egy inkább különös vagy általános egyéni élet.
Nembeli tudatként igazolja az ember az ő reális társadalmi életét, és csak valóságos létezését ismétli meg a gondolkodásban, mint ahogy megfordítva a nembeli lét a nembeli tudatban van igazolva, és általánosságban mint gondolkodó lény van magáértvalóan.” (K. Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Bp., 1970. 71.)
Ismét terjeng hát többre s jobbra hivatott gondolkodó fejünk felett a fogatlan felleg, melyet mind közönségesen újrakérődzött népi-urbánus vitának nevezünk. Nem látogat meg bennünket túl gyakran, csak úgy öt-tíz évenként, mikor már kimajálisoztuk magunkat álgondokkal föllevelezett irodalmi berkeinkben s hamar fonnyadó babérainkon; gonosz angyalkák lógatják alá lábukat róla, sztaniolba csomagolt cukorkákkal dobálnak bennünket, s mi az alant való torzsalkodásban, egymás szájából vervén ki Szót és Igét, észrevétlenül elhullajtjuk fogalmaink és szavaink értelmező szótári értelmét is, elveszítjük egy népközösségbe való gyökerezés és fellegtépő ágakkal való kapaszkodás, népben, nemzetiségben, anyanyelvben, minden éltető nedvekben való élés és gondolkodás fogalmait – mondom, hogy kik nem szeretik a képes beszédet, azoknak is igazuk legyen (…) E fojtogatottságban magam is felkönyökölvén, fejem felett a hirtelen idekóválydult fogatlan felleggel, nem hamis és félrevezető pörök továbbszítására támad kedvem, csupán állásfoglalásra, felerősítésére annak, amiről tér és idő koordinátáin belül van szó: „Élet és
irodalom páros viszonylatában az életünkről mindenekelőtt.” Félreérteni ezt, s lelki üdvösségünk képzelt ravatalánál csinnadrattával gyertyákat gyújtogatni – csúnya mulatság ez, kérem.
(…) azok a megszorítások, melyekkel dühödt vitacikkében, mint magától értetődőkkel él (S. A.) a konkrét nemzetiségi állapotokat ábrázoló műveket követelvén – önmagától is –, hiányoztak a Csipkerózsikából és félreérthetővé tették. Itt-ott megszaladt Sütő kitűnő tolla, nyilvánvalóan elsietett következtetéseket vonván le a helyes premisszákból. Mert vitathatatlanul igaz, hogy „Hely, idő és körülmény marka nyomának valamiképpen az írásművön is ott kell kéklenie, nem csupán a költő nyakán.” Az írói tapasztalatnak, mondanám, remélve, hogy a tisztázandók kulcsszavába fogózom. Mely lehet persze akár szellemi természetű: egy intellektuális szenvedésé. A dilettáns az, aki mellőzni szokta – aki képes rá! – a tapasztalatát; az író nem szokta, nem is tudja, munkájának művészi szükségszerűségétől fosztaná meg magát. Ebből az igazságból azonban korántsem következik, hogy „a konkrét nemzetiségi háttérből kivágott kép példának okáért azokra a világháborús emlékképekre emlékeztet, amelyeken ragasztott fej alatt az ideális huszár törzse és lova hazudja a
tökéleteset”. Ugyan, ugyan! Sütő Andrásnak példálózzam-e, hogy az elvont térben megvalósuló műalkotás nem holmi neoavantgárd torzszülött – hanem A vihar, a Gulliver, a Faust második része, a nemzeti irodalmak reprezentatív műveinek világa? Az ember tragédiájáé? Mely aligha gyöngébb mű a Bánk bánnál – s tán magyarságában sem alábbvaló!
Sütő András Korunk-beli esszéje irodalmunk önmagáról alkotott tudatának már jelzett, különösképpen érintett gócát érintette. Irodalmunk és a közösségi, nemzetiségi elkötelezettség problémaköréről fejtett ki néhány gondolatot, mintegy felelős együttgondolkodásra biztatva írót és olvasót. Írásának alap-mondanivalóját, a sorait átható irodalmunknak a nemzetiségi létből és tudatból következő hivatását jelző közösségi gondot és felelősséget a magam részéről csak helyeselni tudom. Az is igaz azonban, hogy példálózgatásai, amelyekkel gondolatmenetét egyes irodalmi jelenségekhez köti, nem mindig eléggé átgondoltak, elég körültekintően megfogalmazottak. Nem tisztázza félreérthetetlenül, hogy a közösségi elkötelezettség mindenekelőtt a művek gondolatiságában és nemcsak tematikájában fejeződik ki; sem azt, hogy a sajátos és az egyetemes a valóságban és a művészetben egyaránt elválaszthatatlan. Ugyanakkor túlzottan summázó jellegük miatt leegyszerűsítve értelmezhetők egyes utalásai, például az avantgárdra, az úgynevezett esszéíró nemzedékre, a műben kétségtelenül önmagát is megvalósító
írói alkatra vonatkozóan (…)
Annak a társadalmilag-történelmileg meghatározott emberi problematikának a kifejezése, amely egy közösséget alkotó emberek életében szükségszerűen és sokféleképpen jelentkezik, a legkevésbé sem gátja az írói mondandó egyetemes érvényének. Ellenkezőleg, irodalmunk éppen azzal lehet a nagyvilág számára érdekes, hogy művészileg megragadja azt a sajátos emberi tapasztalatot, amelyet az itt élő ember szerezhetett és szerezhet századunkban. Ez a tapasztalat, élményanyag természetesen rendkívül sokrétű, összetett: nem szűkíthető le az élet teljességének egyik vagy másik oldalára. Az ábrázolás gondolati-művészi erején múlik az, hogy az emberi élet sajátos viszonylatainak kifejezése mennyire tárja fel a mélyebb összefüggéseket. És ezen múlik az is, hogy a sajátos emberközi viszonyok és tudattartalmak kifejezése a műben mennyire emelkedik a nembeliség szintjére.
Az ember integritásának megőrzése például korunk egyik egyetemes jelentőségű emberi problémája, számos kiemelkedő értékű mű témája a világ minden irodalmában. Ennek a problematikának a tértől és időtől, a helytől és a feltételektől függően különböző konfliktusos vetületei lehetnek. A jellem integritásához tartozik a nemzeti identitáshoz való ragaszkodás is. Íme, egy olyan konfliktushelyzet, amelyet – noha mindenütt sajátos formában jelentkezik – túlzás lenne provinciálisnak minősíteni.
Természetesen minden író azt fogalmazza művekbe, amire egyéni tapasztalatai, alkata, érzékenységének irányulása révén fogékony. Egy nemzeti vagy nemzetiségi irodalom egészétől azonban joggal várhatjuk el, hogy műveinek összességével közösségének és korának alapvető emberi tartalmait szólaltassa meg. Ez az igény nem szűkíti, ellenkezőleg, tágítani kívánja az irodalom színképét.
Nem arról volt tehát szó, hogy egy nemzedék – s vele még mások is – elkezdett „Párizst játszani Mucsán”, hanem hogy bizonyítani próbálták: Mucsán is lehet olyan szinten alkotni, mint Párizsban. Megpróbálták Mucsát (ha ezt a lenéző hangsúlyú helynevet lehet és szabad egyáltalán a szülőföld szinonimájaként használni) a nagyvilág színvonalára emelni. Ehhez azonban természetesen a nagyvilágból is meg kellett egyet-mást ismerniük, benne is otthonossá kellett válniuk. „Páris, az én Bakonyom”, írta annak idején Ady Endre, s ebben a kijelentésben nemcsak Párizs-imádat van, hanem „bakonyiság” is; a költő saját hagyományai felől nézi a tőle különbözőt, saját „gyökereit” mélyeszti az idegen földbe. S ebben nincs semmi nevetséges. Nevetséges akkor lett volna, ha szabolcskás gőggel az ellenkezőjét harsogná: „A Bakony az én Párizsom.”
Sütő azt mondja: amikor a cigányprímás ki van terítve a szobában, az ablakban ne legyen tök filkó. (…) Amikor Sütő megállapítja, hogy irodalmunk az országhoz, és ezen belül a magyar nemzetiséghez tartozik, csak olyan föladatot tölt be, mint a harangozó, aki délben meghúzza a harangot. Egyrészt, mert ez a kötelessége, másrészt, hogy mindenki szerezzen tudomást a valóságos időről.
A harangot nem nyugatnak húzzuk és nem keletnek, hanem mert van idő, van harang.
Ez a hang mindenképpen egybecsendül az idő más jeleivel, sajátosságával szolgálja az egyetemességet. Úgy hiszem, Gáll Ernő ezt a zengést nevezte a sajátosság méltóságának. (…)
Nincs más módunk: vállalnunk kell sajátosságunkat, méltósággal vagy éppen méltóság nélkül, ahogy szemünk színét, arcunkat és testalkatunkat vállaljuk. Egyrészt, mert ha akarjuk, ha nem: ilyenek vagyunk. Másrészt, mert az általános emberi önmagában nem létezik, csak a sajátosságon keresztül, mint annak egyik oldala. Úgy emlékszem, Lenin írt valami effélét, eredetiséggel tehát nem kérkedhetem:
A vitában – ha jól értettem – Sütő András is így gondolta a sajátost. Amihez azt tehetem hozzá: ha a sajátost nem vállaljuk, akkor nem az egyetemeshez jutunk el, csak a semmihez, önmagunk föladásához.
*
A magam részéről Illyés Gyula szavaival zárom ezt a vitát: „A világirodalomban sosem az kapott helyet, aki világirodalmi helyre pályázott. Ennek epigon a neve. Hanem, aki a maga helyén végezte el a saját idejében rámért munkát úgy, mintha a világirodalom nevében csinálná.”
Gergely pápa futamodásban, avagy régi idők kötéltáncosai
A fű lehajlik a szélben, és megmarad, fiam – szólt imigyen a bölcs tanulság Gergely bátyám bukaresti hányattatásainak végén, András-napi vigadalomban, mit a szülőföld krónikásaként a régi időkről egyik könyvemben is megörökítettem.
Ám ezt egyesek szerint rosszul tettem. Gyümölcsoltó Gergely ilyenformán szolga-alázatra inti az olvasót, egyenes tartásából kibillenti a magyart.
Pirosló taréjjal berzenkedő vitézek azt is a fejemhez kukorékolták, hogy a szélben lehajló fű válik tehát az emberi sorsvállalás példájává.
– Nem, uram, ez nem nekünk való!
Hát ne is legyen, pezsdül meg, és veti bátor habját a szív egyetértésben a lármatüzeket lobbantó kukorékolással. Ám lépjünk vissza – újabb tűnődésként a galiba forrásához, amiből az András-napi gyülekezet merített volt számonkérő szavakat, de nem földieket, hanem égieket, midőn a kálvinisták zord istene – egy ortodox pap oldalán látván Gergelyt kántorkodni – ilyenformán szólott:
– Miért imádkoztál vízkeresztkor, fiam?
Gergely kisebbre húzta magát, és szálkátlan szóval mondotta:
– Hogy szárazon maradjak, Uram!
Igyekezetnek ez úgy jó lett volna, de magyarázatnak nem elegendő. Mezőségi magyar Bukarestben meglehetne vizesen is. Csuromvizesen. Elhangzott tehát a második kérdés:
– Miért lóbáltál füstölőt, fiam?
Az Úr számonkérésének ez a fele már vastagabb volt. Kálvin a füstölőket kihajíttatta az istenes helyekről. Gergely lóbálásai tehát bűnösek voltak, eretnek mozdulatok. Hajdan e miatt Genfben megégették bizony az embert.
Víz és tűz között ilyenformán Gergely mit szólhatott volna? Legutolsó, keserves mentségével kellett előhozakodnia:
– Hogy megmaradjak, Uram!
Az már más, gondolhatta magában az Isten. Hiszen ez az ember nem attól fél, hogy református lévén, vízkeresztkor az ortodoxok a folyóba lökdösik; abból ki lehet mászni, utána meg lehet szárítkozni. Ez az ember helyettem cselekszik valamit: őrzi magát, ahogy tudja, fenn akar maradni. Talán röstellte is valamennyire magát az Úr, amidőn így szólt:
– Akkor jól tetted, fiam. A fű lehajlik a szélben, és megmarad, fiam. Ámen.
– Csakhogy ezt nem én mondtam! – tiltakozik Gergely.
András-napon, a vendégekkel együtt koccintó képzelet játékában Isten mondotta volt a kamarásiaknak.
Nála kellene tehát tiltakozni.
A megszorult ember egyebet is mondhatott volna. Lehajló fű helyett például konok tölgyet, mely nem hajlik, de törik, miegymás. A szellem azonban, mely Istennel egyezkedve – kiúttalan világban a kiutat keresi, nálánál hamarabb szólalt meg a Mezőségen. Mikor is az önvédelem, a puszta fenn- és megmaradás változatos módozatai kialakultak: tatárjárásban, törökdúlásban és megannyi történelmi vereség feketeleveseinek kanalazása közben.
Mindig kényszerűleg és ritkán kukorékolva.
Eredendő természetünk szerint vajon?
Azt mondanám: már-már a hivatásunkká lett túlélés parancsa szerint, amely szivárványkaput is mutogat persze a jó reménységnek, ám azt folyton odébb s odébb költözteti.
Hőseim a század harmincas éveire emlékezve, s adott helyzetük cselekvésképtelenségében – talpra állító mozgalmakból kiesetten – úgy egyezkednek az eszményeikkel, hogy az életmentő megalkuvást valamiképpen Isten szándékával mossák tisztára. A maguk szempontjából jó helyen tapogatóznak. Olyan még nem volt, hogy az Úr – helyzetük ellen lázította volna őket. Hanem inkább áment mondott a lehajló fűszál állapotára. Mert az régen volt, amikor fényűzésként választott népet tarthatott magának, és időnként így szólt hozzá, biztos győzelmet ígérve: serkenj csak fel népem, s neki a filiszteusoknak, egyiptomiaknak, ti csak páholjátok őket, a többit én rendezem. Mezőségi atyámfiaival ezt nem cselekedte meg. Így aztán meggondolják, hogy fölserkenjenek-e.
Bizony szomorú ez, mondták bírálóim – én pedig nem tudósíthatok vágyaim szerint arról, amit keresztre feszített hétköznapokon a szülőföldön tapasztaltam. Sajnálom azonban, hogy a tölgypártiak valamit nem vettek észre: az András-napi gyülekezet siratnivaló históriáit elborító kacagást: az ábeli felülkerekedést Isten esetleges zord szándékán is. Te csak gondold, Uram, hogy fűhajlást mímelve örökre megragadtunk e kényszerállapotban. Gergely bátyám látszólagosan kitért a hitéből, amiért Kálvin János legjobb esetben is toronyfogságra ítélte volna, ám ez a megjátszott eretnekség egy kis földet, tehenecskét jövedelmezett neki, hogy a gyermekeit fölnevelhesse. Botcsinálta ortodox kántorként így okoskodott: a nagy munkanélküliségben e ritka alkalmat el nem szalaszthatom. Hüledezzék csak otthon a papunk, addig én haszonnal lóbálom ezt a füstölőt. A szeplőtelen fogantatás meg a purgatórium dolgában új gazdáimmal nem vitatkozom. Amennyiben az egyik lehetetlenség, a másik képtelenség: annyi baj legyen, ezért én a pópa szakállát nem fogom megtépdesni. Ilyen dolgokban nem vagyok híve semmiféle szakálltépdesésnek. Hanem inkább arra gondolok, hogy ha összekántorizálom azt a kis pénzt, vadonatúj énekeskönyvet is veszek magamnak, hogy ha kell, az Erős várunknak
mind a négy szakaszát elénekelhessem. Bocsánatos bűn a kanyar, ha menet közben az ember célját nem felejti. S ha van esze hozzá, hogy eredeti mivoltát ne sodorja végveszedelembe. Nem sodorta.
Amikor ugyanis hivatalosan is igazolnia kellett volna, hogy ősi vallása a görögkeleti – amit egyszerű, gyors kikeresztelkedés útján megtehetett volna –, a nevét pedig Székelyről Sechelire módosították a papok, gyorsan kereket oldott a bazilioszi liturgia színhelyéről.
A fűnek tehát lába kelt.
Gergely azt mondta: a szeplőtelen fogantatás ügye vitatható, a nevemet azonban nem hagyom vitatni. Mert nem csak magam rendelkezem vele. Apám, apáim, élő testvéreim tartják azt számon. Ha jól meggondolom: mindahányan megkapták már a magukét a sorstól – sok esetben pusztán a nevükért. Siculicidium – mondják deákosan. Akkor tehát én megfutamodhatom? A névcsere: lélekcsere. Csalással, azaz hamissággal is jár gyakorta, miként az öregek mondják, s hozzáteszik: az egyszer megcserélt könnyen megy cserébe. Meglódul ilyenformán az ember élete, és főleg a lélek maradék állandósága: bukásainkban e csöppnyi ólomkatona, kinek örökös talponállására álmában is vigyázzon az ember. Márpedig én csak azért bitangoltam el a nyájtól, hogy inget, lábbelit, ruházatot cserélhessek. Rosszat jóra, s nem fordítva. Többről nem volt szó, amikor kínkeservesen egyezkedni kezdtem a szülőfölddel, hogy megválok tőle – nem örökre, csak néhány esztendőre. Hiszen jól tudtam, milyen sors vár a végleg elmenőkre: ha kedvezett légyen is nekik a szerencse, a vágyaik hazajárnak éjjelente, háztetőkön hegedülni.
Az ember persze nem ágaskodik a gerenda alatt; elfogadtam ilyenformán a hamis kántorkodást, ám a dolog vastagjához jutva – a kötelező névcserét már említettem – eszembe jutott az otthoni vélekedés: kinek neve eszemben, szíve, képe elmémben. Talán mégis megnyugtatóbb a tudat, hogy magam is szép emlékezet s jó látomás lehetek a mások emlékezetében. Miért mondják majd rólam a szerencsésebb maradékok: úgy megijesztették – a nevét is elfelejtette. Újat vett föl aztán az orcamódosítások vásárterein.
Nézze, tisztelendő atyám – mondtam a papnak, ki a hangomat kitűnőnek, a nevemet csapnivalónak találta, főleg, mert támadták emiatt a konkurens kántorjelöltek. – Tisztelendő atyám! Jól tetszik tudni: amúgy is eljön az idő, hogy új nevet veszünk föl valamennyien: a Néhai-t. Mire való tehát egy darabka kenyérért időnap előtt néhaivá lennem? Ó, te ostoba keresztény, sajnálkozott az én atyám, avagy nem tudod, hogy Isten ügyének szolgálatába kerülve régi bűneinkkel együtt némelykor a régi nevünket is el kell hajítanunk? Példának okáért: Pál apostol annak előtte nem Saul volt? Saul bizony. A pápákról nem is beszélve. Hát tudod te, fiam, hogy amennyi Sándor, János, Benedek és Gergely pápa, az eredetileg mind Borgia volt és Niccolini, Montani, Giovanni stb.? Ha ők az apostoli székben nem röstellték a választott nevüket, te miért pironkodnál egy kis korrekció miatt, miközben a füstölőt lóbálod az én oldalamon?
Mondom neki:
– Tisztelendő atyám, én a pápák példáját szívesen, sőt örömmel követem.
Hát megölelt, csak épp meg nem csókolt. Végre, Grigore, kezd megjönni az eszed. Neked olyan igazi templomos hangod van, érdemes hozzá eszet is hordani. Mondom továbbá: legyek tehát, ha már Székely Gergely nem lehetek, legyen énbelőlem Gergely pápa, vagyis a katolikus székelyek s az ortodox hívek református Gergely pápája, vagy esetleg kilencedik Gergely kántor. De ettől már olyan dühös lett, a kegyszert kicsi híján a fejemhez vagdosta. Bánatában persze, hogy el kell szakadnia tőlem. Menekülnöm kellett.
A fű lehajlik a szélben…
Vigasztaló kacagás dörejében rezegtek az ablakok.
S ha odakint nem is: szorongásaink mélyén enyhülni kezdett a mordályos idő.
Elnéztem akkor az egybegyűltek fényes ábrázatát. Az idők homályából kibomló történet, akár egy nyári futózápor, mindannyiunkat kimosdatott, fölserkentett a porból. Lakodalmas mosolyba öltözötten köszöntöttük családunk Gergely pápáját, s véle magunkat is a lelki föltápászkodásban.
– El sem hiszitek – mondta a hetvenéves Ferenc bátyám –, amióta Gergelyt hallgatom, kinőtt egy fogam. Becsületatyaúristenemre.
Hát még ez is!
Csodás egy nap volt.
A szárnyas magvak sorsára jutottak közül, lám, egyikünk hazafutamodott, s miközben mesél, a vereségeit kacsintással bokrétázza, a ravasz Odüsszeusz és a csíkcsicsói Ábel törvényét lopja a szívünkbe: valami mindig lehetséges.
Amennyi lehetetlenség, megannyi kiút is, ha netán a pápaság veszélye fenyeget.
– Majd aztán kapsz az ülepedre Bethlen Gábortól! – hallom némelykor az otthoni vélekedést arról, aki nevét elkótyavetyélte.
– Hát mit csinált a fejedelem? – kérdem fölserkenő érdeklődéssel, meg ámulattal is.
Megannyi elmetakarítás után ugyan bizony honnan, a történelmi emlékezet mifajta maradékából szivárog föl – elapadt kútnak buborékjaként – ez a figyelmeztetés?
Mintha azt is tudnák, hogy a nagy ülepverő mely szóval fejezte ki megvetését a kótyavetyésekről: ez meg amaz a nevét megundokította.
Vagyis eltörökösödött.
S-a turcit – mondja ugyanazt, és ugyancsak megvetéssel a román nyelv a török hódoltság korában, egy árnyalattal szigorúbban, a renegát bűnét is érzékeltetve.
A megundokítás nyilván ezernyi bűnhöz, undoksághoz kapcsolódik, ám az is lehet, hogy Bethlen Gábor nyelvi hagyatékában főleg a renegátságra vetett kő. A magyarból lett Musztafa agát, amidőn az Erdélybe visszatért – s mert nevét megundokította –, a fejedelem kivégeztette.
Éppen ő?
Az elképesztő csereberék és ravasz megalkuvások hírhedett mestere? Aki ellenzőinek acsarkodása szerint a török bizalmának megszerzése végett még körül is metéltette magát?
Igen, épp ő, a székely anyától származó szárhegyi praktikás, aki sosem rohant fejjel a falnak, mondván: „Féllyetek, de meg ne ijjedjetek!” Aki pedig a vidrának okos természetét nem bírja, mindig fel fogja áldozni magát valamely eszményinek vélt szövetségi hűség oldalán. És továbbá: a madarat madárral fogják, nem dobbal, a viharban pedig könnyű elsodródni, de annál nehezebb a viharok alatt épen elvonulni, kivált, ha szemünket nem tartjuk folyton azon az egy bolondon, aki a követ a kútba szokta volt bevetni. Bedobni olyanformán is, hogy az elefántot bolhának kikiáltva vesztébe viszi az ész nélkül könnyen hevülőt, akinek füle sosincs résen a tisztánlátó szavát meghallgatni: „Én az fényes portát ellenségemmé nem akarom csinálni, mert tudom arra elégtelenségemet és elkerülöm.” Hanem inkább fiúi hűséget mondok, mert szép szónak a feje nem szokott betörni, ha csak magam nem teszem azt gyanússá a nyilvánvaló hazugsággal, miszerint boldog vagyok a Porta kebelében, sőt a legboldogabb e minden világok legjobbikában.
Reformált hited ellenére miért énekeltél hűséget Ahmednek, Oszmánnak, Musztafának, Murádnak, te, fiam?
Hogy megmaradjak, Uram!
Akkor jól tetted, fiam! Vétket ne keress magadban, mert én a szívedbe látok, s annak búsulása jelzi, hogy éjjel és nappal egyetlen gond fölött virrasztasz, járható kiutat keresve, a haza megtörött, szép szabadságának ügyében.
E szív mélyéről süt hát a bitófás indulat a renegát Musztafa ellen.
Mert más a kényszerű praktika, s megint más a hódoltságban törökké lett magyar fennhéjázó boldogsága, mely sokak boldogtalanságából vált ki, s lett ellenségévé hajdani önmagának is. Ezért agresszív is ez a boldogság, a rossz lelkiismeret bosszúját űzi mindazokon, akik nem hajlandók – mert nem képesek – Musztafákká lenni.
Törökös Bethlen Gábornak csúfolták a fejedelmet.
Meg török nevelte rabnak is.
Ha szenvedett Lippa önkéntes feladása miatt; ha sajogtatta a lelkét, hogy szíve nem ott jár, amit nyelve mondani kénytelen; ha könnyét nyelte végső céljának, három felé szakadt ország egyesítésének omladéka láttán – ezért is emésztette magát: a török nevelte rabnak látszatáért. Álmában Hunyadiként vágtatott ő is Nándorfehérvárra, ám reggelre kelve az idő mást parancsolt neki. Nyilván gyűlölte magában a kényszerűséget, de annál inkább a kényszerűségek renegát vámszedőit, akik az ő kínját selyemturbánra és rablány-illatos háremre váltották.
Egy múltunkban bolyongó könyvecske* tudósít a török hódoltság korának íródeák-sorsáról; egyben-másban a lehajló füvek tragikumáról is, midőn a túlélés ezernyi csalafintasága csődöt mond, a színjáték értelmét veszti, bizalmát – mely mindig is csak előleg volt a koporsós bizonyításig – a gazda visszavonja.
Kezdetben a nagylelkűség így szólt a remegő rabhoz: megajándékozunk téged a mi kiváltságunkkal: a körülmetéléssel, szokásainkkal, nyelvünkkel. Sőt, lovat, bugyogót és nevet is kapsz tőlünk.
János deák – legyen a te neved Jahya Jaczichi.
Gergely deák – legyen a te neved Huszein bég.
Szebeni Scherer Márk – legyen a te neved Hidaiet aga.
Etyeky József – legyen a te neved Szulimán deák.
A hódoltató adományaival ilyenformán elborítva, a felismerhetetlenségig elváltozva, s remélvén mégis, hogy övéi, kiket elhagyott, a szívükbe visszafogadják, Jahya Jaczichi így lobogtatja meg titkos jelként anyanyelvén a vallomást:
„Azt akarom nagyságodnak tudomására adnom, hogy én keresztény fi vagyok. Gyermekségemben rabbá estünk vala mind atyámmal egyetemben. Atyám kiváltkozik, és engem törökké tőnek. Én az székesfehérvári Mahmut bégnek rabja vagyok. Annak utánna engem török oskolába adának. Azt is megtanultam…”
Megtanulta a törökök között való dolgot, és mindenféle álnokságukban bölcs lévén, a titkon jövő-menő híreket nemzetének javára hasznosította. Török gúnyában illa-laházva el is túlozta tán a birodalmi lelkesedést, akár a szebeni születésű Scherer Márkból lett Hidaiet aga, ki végül magának a szultánnak lett titkos íródeákja. Hogy ez utóbbi az anyanyelvén – a németen – kívül törökül, latinul és magyarul beszélt, írt, olvasott: a szultán bizalmához még nem lehetett elegendő. Kellett oda még valami: a tökéletes képmutatás; az iszlámnál iszlámabb odaadás mindaz iránt, amit szíve mélyén megvetett, mivel népének szerencsétlenségét volt kénytelen a tolla alá diktált szavakkal folyton ünnepelni.
Ha jól meggondoljuk: a mindenkori győztes tollba mondott szavai fölérnek a rabbá tett diák naponta ismételt megkínzatásával. Hitetlen gyaur, te gyáva kutya! – fut simán a kéz a szívet roncsoló, janicsár szavakkal, melyeket vértestvér olvas majd a végvárakban. Hiszen ezt Jánosunk írta, íme Gergelyünk betűi! – iszonyodnak láttukon az otthoniak. Iszonyodnak, s már nem is a jelzőkön, kutyázáson, hanem a helyzeten, amelyben legyőzöttet, alulmaradottat sodor a cinikus történelem.
Mert a puszta leveretés: csak kezdete a testi-lelki szenvedésnek. Az igazi feketeleves ideje akkor jön el, midőn a rabságot dicsőíteni kell, a megmentő szándékot pedig percente gyalázni. S nem félszájúlag ám, hanem a fényes Portának felfokozott indulatával; külsőként – belülről, szolgaként szabadot játszva, gyászban örömujjongással, béklyóban táncolva, gúzsban ugrándozva, hogy maga körül eloszlassa végleg a gyanakvást.
Amely természetesen sosem indokolatlan.
A szultán sem esett a feje lágyára. Mindennapi tojását a kakas alatt megtalálja, s úgy teszen, mintha törvényt Allah bontott volna; elfogadja, de gyanítja. Jól sejti, hogy a csupa-hűségbe öltözött Gergely-Huszein bég titkon ilyet is megír a pápai kapitánynak: „Hadatok el ne oszoljon, török hitinek ne higyjetek…”
Ezért kerül az abszurd tojás külön szakajtóba. És amikor eljön az ideje: a gyanakvás szolgálatosai törvényt tesznek a kakasra.
Szegény Szebeni Scherer Márk is azt gondolhatta, hogy szász nevét régen elfeledték, a rossz ágyból való származását Hidaiet agaként levezekelte már. Mint teljes jogú befogadott, a szultán bizalmának áldozataként indult Bécsbe béketárgyalásokat kezdeni saját keresztény társaival pogány gazdája nevében. Ám hiába szól tanulságos történet arról, hogy valamely lovag húsz esztendeig hordott álorcát, s mikor végre levetette, már nem lehetett ráismerni – igazi arca olyannyira hozzáidomult saját maszkjához: Hidaiet agát a rejtőzködésnek ily szerencséje elkerülte. A tökéletesnek vélt mutatványból valahol, valamiképpen árulkodó jelként – kiütközött a magában megtagadott ember természete.
Ugyan, mi lehet az?
Talán semmiség, talán valóságos hűtlenség. Netán megújuló nosztalgia Erdélyben, az anyanyelv forrástájékán. Lehetséges, hogy Bécs felé menet belopakodott Szebenbe, s atyafiságának hadi titkokat fecsegett, vagy istentiszteleten vett részt, avagy elsírta magát az édesanyja láttán, a könnyeit pedig följelentették a Portánál. Búsulást besúgó emberei a szultánnak is voltak. Ám lehet, hogy – békekövetségben lévén – Scherer Márk nem búsult, hanem örvendezett gazdáinak bölcs szándéka felett; a megegyezés frigyét prédikálta buzgón, miközben Konstantinápoly mégis a háború mellett döntött.
Így tehát árulás vádjával Scherer Márkot 1566-ban a szultán kivégeztette.
Hiszékenységének lett minden bizonnyal az áldozata.
Eszközemberként elhitte, hogy hisznek is benne.
Kötéltáncosnak lenni: siralmas mesterség.
|