Mondd!
Szusszanásnyi megállás a kolozsvári Állami Magyar Színház előtt
A színpadon beszélni annyit jelent, mint cselekedni.
A százhetvenöt éves színház ezért volt s lehetett buzdító cselekedet – cselekvésképtelen időkben.
Esőben tűz, aszályban víz; minden, minek a szája be nem fogható.
Ama nyugtalan, tiltakozó vagy igenlő, tanítványcsődítő pörös száj.
– Mondod még? – sajog föl bennünk a szájon verő mostohakéz emléke. – Mondod még azt a szót?
Az első legyintés csak figyelmeztető volt; nevelő szándékú. Az idomítónak sárga szeme villanása.
– Mondod még?
– Mondom!
A második mozdulatra – az ütésre – elzsibbadt az ajak.
– Mondod még?
– Mondom!
A harmadikra, negyedikre beszakadt az ínyünk.
– Mondod még?
– Mondom!
Az ötödikre s a többire beszívtuk az ajkunk; a fogak – a visszaharapásra várók – védelmében sziszegtük:
– Mondom!
A visszakézből kapottakra a szemfogak is meglazultak. Annál nagyobbat lobbant a gyökércsonkos indulat.
– Mondod még?
– Mondom!
A dagadt száj – mint minden jogtiprás –: konokságnevelő.
– Mondom! Mondom!
A fájdalom végül a megrettent száj helyett is szól:
– Mondom!
– Még mindig?
A szó véres göngyölegben bukik a láb elé a porba:
– Mondom! Azért is mondom! Csak azért is!
Ha másként nem: fogam kiköpve, véres nyálamat nyelve: magamban. Magamnak s mindazoknak, akik bennem laknak; a bennem kolduló nyelvkárosultaknak.
Hány évtizede már? Bécsi kopók csaholtak a magyar nyelv nyomában. S majd később: a román cenzúra a lázongásgyanús gondolatot s a dán királyfi monológját a kolozsvári Magyar Nemzetiben radíroztatta. Hamlet – még élő tanúk emlékezete szerint – ennyit szólhatott a feszült várakozásban: „Lenni, vagy nem lenni.” A döbbent némaságban – annyi zúzmarás lélek megbolydult rettenetében – végigsüvöltött mégis Shakespeare ítélete a hivatal packázásai, a nyomort éltető meggondolás felett.
– Ekképp az öntudat belőlünk mind gyávát csinál, s az elszántság természetes színét a gondolat halványra betegíti; ily kétkedés által sok nagyszerű fontos merény kifordul medriből s elveszti „tett” nevét.
Nem a színész személyi konokságáról van szó. A hivatásának tüzében lángra kapott igazgatóéról sem – a Janovicséról –, akinek alakja márvány után kiált. Minden komédiáslátszat ellenére; a kakasülők verejtékszagától irtózók ellenére; színházainkat a tömegek alakították ki, s tartották fenn minden időben. Róluk van tehát szó. A szomjúságról, amely százhetvenöt évvel ezelőtt az ünnepelt forrást fakasztotta; közel két évszázad előadásainak múló hangulatában az elmúlhatatlanról: a mindig eleven, életre törő vágyról, amely a színpadi szót s annak szárnyán az emberformáló, létünket tisztító Eszmét igényli.
Épp ezért a színház több mint közönséges intézmény: hatalom is egyben.
A tiltakozás, a medriből ki nem fordult „merény” jegyében született egy letűnt kor csontkezének elhárításaképp – a nemzeti nyelvmívelés hullámverésében.
– Azért is mondom!
Közel negyedszázada, itt Kolozsvárott, hagyományainak ellenőrző tekintete alatt, románok s magyarok testvériségének szolgálatában tölti be hivatását. A valamikori pörös száj mintegy bennünket biztatva:
– Mondd!