Hubay Miklós köszöntése

Hubay Miklós hetvenöt éves.

Őt is leltárba veszik tehát, fölértékelik: kíméletesen játszó drámaíró, félig-meddig népnemzeti, azontúl vegyes, néhol szinte abszurd, de leginkább mellőzött, így tehát be vele a nagy nemzeti raktárba!

Onnan aztán bármikor elővehető. Jobb napok jöhetnek az ő ars poeticájára is. Ló döglik, hám ürül, igazgatói, rendezői óhaj is elhangzik: „Kellene még ide valaki, valami. Egy magyar dráma is, a teremburáját!”

Jöhet például egy olyan rendező, akarom mondani: mesebeli pákász, aki pipáját szortyogtatván a vízparton egyszer csak meglátja a porban a szegény kis békát, hallgatja könyörgését, végy engem tenyeredre, nem fogod megbánni. No, megesik a szíve rajta, hazaviszi, hát ott uramisten, hoppá! – nem vagyok én béka, Hubay vagyok én, méghozzá Miklós! Köszönöm, barátom, hogy megtörted a varázslatot, lehetővé tetted, hogy a világ igazi mivoltomban lásson engem. Hogy látva lássanak!

Ilyen mesés fordulat esetén mindjárt másként beszélne Hubay Miklós is. Nem panaszkodna: „Nekem eddig volt vagy tizennyolc bemutatóm tizennyolc rendező rendezésében. Egyikkel sem kerültem kétszer össze.”

Első születésnapi kívánságom tehát: adjon a jó sorsa olyan rendezőt melléje, aki szellemi rokonságban és hűséggel szólaltatja meg az életművét. Kívánságom, jól tudom, nem könnyű.

Mert Hubay, mint minden szuverén alkotó, maga is nehéz ember. Fölvett irányából nem lehet eltéríteni. Nincs a sikernek az a szirénhangja, amelynek kedvéért engedménnyel simulna feléje.

Kristályvillogású esszékötetében – A dráma sorsa – azt is kimutatja, hogy a színházi sikerre szomjas Móricz Zsigmondot rendezi és igazgatók mily keserves eszmei engedményekre késztették. Más értelemben ő maga is nagy előd helyzetébe került nemegyszer. Az ő válasza viszont konokabb volt. Valahányszor lesznobolták és őshazánkba küldték el őt is a nemzeti gondjaival, a sorsproblémás történeteivel; egy halk és szalonképes indulatszóval meg sem állt Firenzéig vagy Rómáig, ahol – énnekem úgy tűnik föl – mintha nagyobb lenne iránta az érdeklődés. Mintha könnyebben szegődne melléje egy-egy Aldo Triomfo, mint magyar rendező.

Pedig bizonyos, hogy az ottani hogyésmintvagyunkra is az itthon válaszát adja:

– Tüzet viszek.

Ez pedig, mint munkáinak ismerői tudják, nem holmi sámánkodás. Hubay Miklós a magyar dráma nemzeti klasszikusainak szenvedélyével fordul témái felé, társadalmi jelenségekben is kutatva a tiszta tragédiát. Ez némi komorságot vet drámaírói arculatára. De hát a tüzet, életünk eredetének és elhamvadásának metaforáját csak drámai komolysággal és céltudatossággal lehet odavinni, ahol a hivatását, tűzhivatását betöltheti.

A mozdulatnak tehát, amellyel metaforánkat fölkapjuk, majd szabad tenyerünket óvón föléje tartva határozott léptekkel elindulunk: finalitása van. Méghozzá társadalmi-nemzeti célzatú! Amitől persze nem kell mindjárt megijedni, és főleg a szerzői magyarázatokat nem kell mindig komolyan venni. Mert lehetséges ugyan, hogy a Tüzet viszekben „két kultúra összeférhetetlenségét” tudta drámailag fölmutatni: mi, nézők, ennek ellenére két határozott drámai jellem küzdelmében gyönyörködtünk megrendülten. Két lélek csapott össze és semmisült meg a túlzásba csordult erény s az önpusztítás bűnévé lett küldetéstudat máglyatüzében.

Ilyen dráma láttán újból megerősödik az ember abban a hitében, hogy a tragédiához szükséges mitikus háttér, a század történelmének véres háttere itt van bizony érintésközelben. Itt van és mitikusabb, drámaibb, tragédiáktól terhesebb, mint ama sokat emlegetett s hiányolt homéroszi, avagy shakespeare-i volt.

Vannak alkotók, akik a kísérletezés kedvében ide-oda röpködnek. A természetük így kívánja. Ez a kívánalom pedig parancs és törvény. Szomszéd ne szóljon bele. Hubay Miklós viszont más természet. Lassúdad haladásában az egyszer fölvett pályát nem hagyja el. Valamit meglátott a nemzet sorsában; rátapadt, szenvedélyesen kutatja a látomás értelmét. Számomra megnyugtató, hogy mindig a helyén van. Nem fél magányától sem, amely magányomat – a szellemi rokonét, ha szabad így mondanom – enyhíti.

A színpadi megalkuvásnak kitett móriczi vágyakban – „együtt lobogni fel embertestvérekkel” – Hubay Miklós konokul vallja most is, mondja, mint ördögűző imádságot, egész drámaírói munkásságának ars poeticáját: „Tehát nem hiszek abban, hogy történelmi valóság komolyságát kétségbe vonó tréfa, irónia, deheroizálás hegemóniája továbbra is minden más magatartást kiiktathat…”

Ha nem hinném, hogy igaza van: mit kezdhetnék vajon a magam igazával, amely az övének a párja? Blődlinek, cirkusznak csak azt nézhetem, amiben a legnagyobb szomorúság a bohócé meg a dzsungelt álmodó, megtáncoltatott vadaké. Az a helyzet viszont, amelyben fasiszta és bolsevik rendszerek milliók vérét ontják, történelminek és vegytisztán tragikusnak minősül, a műfaji keveredés legcsekélyebb jele nélkül.

Hallottuk persze, hogyne hallottuk volna hírét megannyi gyászjelentésnek.

Meghalt az Isten!

Meghalt a vers!

Meghalt a tragédia!

Megannyi elhalálozás történt, rengeteg irányzatvész és esztétikai járvány ütött be közibénk. Ám az volt mégis a bölcsebb, aki saját alkotói természetére hallgatva nem nyargalt menten postahivatalba az elhunytak hozzátartozóinak szóló kondolenciával.

Más irányból ugyanis, ahonnan az emberi szellem örök folyamainak zúgása hallik, máig érvényes figyelmeztetést is hallhatunk: ne hagyjátok meghalni a tragédiát! Stop! Arisztophanész. Idősebb athéni kortársunkra Hubay is fölfigyel egyik tanulmányában. A szatíra atyja hiányolta bizony a tragédia nagy mestereit, miután azok átkeltek a Styxen. Az alvilágban csücsülő Aiszkhüloszt nem komédiázás végett, hanem a megbillent harmónia, a művészi szólás teljessége miatt hozatta föl Antigoné és Oidipusz szenvedéseinek örökösei közé.

Szép gesztus!

Olyan időben, mikor író író hátán vág magának véres lépcsőt az emelkedéshez: még fölemelő is. Vigaszunk lehetne.

Kár, hogy az új esztétikák agresszív széljárásában még metaforikus értéke is kétséges, magyarán szólva: falrahányt borsó.

Nem véletlen persze, hogy ki milyen példára bukkan szellemi bolyongások közben. De maga mentségének fölhozatalával Hubay mindannyiunkért szót emel. A másság örök jogát védi a teljesség érdekében.

Második jókívánságom úgy szól tehát, hogy amikor napjaink Dionüszoszai erősen hiányolt drámaírókat gyűjtenek rivaldafénybe: sose feledkezzenek meg Hubay Miklósról.

S mivel három az Isten igaza: hadd kívánjam magunknak és az ünneplő barátainak és híveinek: érhessünk meg új sikeres Hubay-bemutatókat Erdélyben is, ahol tréfát nem ismerve – már-már – a tragédia szabályai szerint – zordan működik a történelem.

Hubay Miklósnak küldött születésnapi jókívánságaim között elvegyült az a gondolatom is, hogy szellemi rokonomnak tekintem őt. Hiszen amire nem egy ízben írói pillantást vetett, az a mi erdélyi létünk mitikus hátterének is része, nagy tragédiák forrásvidéke.

Tapasztalataim megítélésében, szándékaimban erősít meg tehát, mondván: ennek az ezredvégnek az abszurdumai között szerepel a kisebbségi nyelvek és kultúrák megsemmisítésének szándéka is az elnyomók, a másságtól rettegő többségi erők részéről.

Nem bántok senkit vele, ha azt mondom: kevés az olyan magyar drámaíró manapság, aki fennakad az ilyen abszurdumon.

Hubay Miklós pedig nemcsak esszében, de tudtommal, készülő drámájának foglyaként is velünk, kisebbségi létre ítélt magyarokkal együtt éli át a nyelvi fenyegetettség és pusztulás drámáját.

Mert benne vagyunk e pusztulásban.

Polipkarjai közt vergődve reméljük még mindig a csodaszámba ment szabadulást.

Mióta küzdünk e borzalmas rém ellen! Mily rengeteg energiánkat, alkotóerőnket emésztette föl immár közel egy évszázada, de talán már a herderi jóslat óta ez a harc, miközben boldogabb népek csak nyelvtörténeti munkákból értesülnek efféle veszedelmekről.

Mert ahová te mégy, oda megyek… – írtam címként egy olyan elbeszélésem homlokára, amelyben nyelvi halálunk fekete szegfűjét elhajítva, a reménység fehér virágát nyújtottam oda egy gyermeknek, nyelvünk és közösségi megmaradásunk egyetlen zálogának. Mert sem dicső múltból, sem panaszból fennmaradni nem lehet. Ahol nincs gyermek, ott csak koporsó van. És nyelvi pusztulás egyúttal.

Életem keserves tapasztalatát sűrítettem a nyelvünk halálát és feltámadását hírül adó történetbe. S nem kellett segítségül hívnom a szárnyas képzeletet.

Mert szavakat eprésző gyermekként még kötésig gázolhattam maradék nyelvünk mezőségi tavacskáiban. Fél évszázad múltán pedig az erdélyi Mezőség maradék magyar utónemzedékei már térdig sem merülhetnek a nemzeti nyelv örökségébe.

Merengő lélekkel figyeli az ember a borzalmas pusztulást, folyvást kérdezvén: mikor lesz ebből még egyszer boldog, feredő tündérek tava, tengere? Mikor lesz a Holt-tenger medrében nyelvileg újból felruházkodott magyarság?

Soha! – mondja a reménytelenség sokakkal, sokfelől.

De mégis, mégis talpra szökkenhetünk egyszer! – mondja a vakmerő reménység, és hozzáteszi: talán-talán azon is múlik ez, hogy marad-e költő, drámaíró a jövőnket mentő osztagokban?

Marad, mondom határozottan.

Hubay Miklósról bizonyosan tudom, hogy e lélekmentő küzdelemben ott lesz ezután is. Miért? Erdélyi sorsunkban osztozik maga is. Valamilyen formában itt a helye a drámaíróknak! Hiszen ő is tudja: a közönségét is menti. Munkáinak nézőseregét.

Utolsó köntösünk, a nyelv ügyében talán épp ezért akar Hubay megszólalni. Örömmel és meghatottan üdvözlöm ezt a szándékát. A kérdésre pedig, miszerint: lehet-e drámai szenvedés és szenvedély hordozója a nyelv, azt kérdezném magam is: hát nem az emberlét csodája vajon minden nemzeti nyelv? Nem az eszmélet legfőbb megnyilatkozási formája? Nem az ember belső univerzumának nap- s csillagrendszere?

S vajon pusztulása nem azáltal drámai, hogy teljességgel azonos megteremtőjének és hordozójának a halálával? Azonos akkor is, ha anyanyelvének pusztulásában az ember halála csupán erkölcsi jellegű. A tragikus vétségből támadt szenvedés így még növekszik, oidipuszi méreteket ölt.

De hát születésnapi elmefuttatás ez?

Ünnepi derű és csöndes, megnyugtató emlékezés, tervezgetés helyett a tragédia fekete fátylait kell most lobogtatni?

Bocsásson meg az ünnepelt.

Részint maga is oka e komor beszédnek.

Mert gyakorta vitázik azokkal, akik például a nyelvi haláltól fenyegető magyart csak röhejt-kacajt keltő bohócként tudják elképzelni. Jól tudom, hogy miként az élet, a művészet formáinak változatossága is végtelen. Ezért a bohócot is elnézem és meghallgatom a cirkusz porondján. Ám ezzel nem avathatom őt minden fájdalmak atyjává, akinek jogában állna elnadrágolni, vagy éppenséggel ülepen rugdosni Tantalosz összes kínjait.

Azt kell mondanom továbbá mentségemül, hogy Hubay Miklós Szindbád nyugtalanságával utazik Európa tavaszaiban és fehér teleiben is, minden iránt nyitott lélekkel, friss, replikára kész elmével, irigylésre méltó testi-lelki állapotban. Vándortermészet a mi ünnepeltünk. Ezért gondoltam, hogy legalább ezekben a napokban, háromnegyed évszázados fordulóján otthon találom őt, s elmondhatom neki, be sokat számít az nekünk, ha figyelmét a mi történelmi, vagyis mitikus hátterünk felé fordítva, a homokmentes dráma hangján szól rólunk is.

Isten éltesse őt sokáig, hogy még sok kemény replikát vágjon a nyelvünket is fenyegető halál szeme közé.

(1993)