Prológus

Huszonöt esztendő, negyedszázad, tetemes idő, emberöltőnyi; egy befejezett életműnek is foglalata lehet, ha Petőfire gondolunk például. A huszonhatodik nyarán ő már megszentelte vérével a fehéregyházi síkot – s bennünket is, hogy örökségét meg ne csúfoljuk a méltatlanságban.

Az évfordulók természete, hogy nemcsak emlékeztetnek: kérdeznek is. Valósággal kihallgatásra rendelnek elő bennünket. Arról faggatnak: vajon e színház tagjai elmondhatják-e vigaszunkat, miszerint az indulás reggeli óráinak útját, lábunk nyomát nem fújták be a feledés porkahavai?

Mert látszólagosan a legmulandóbb jelenséggel léptünk jegyességre: a Szóval, amelyről elmondatott, hogy

Isten, amely redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében, olyan bizonyossággal, s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és tudósokat egyaránt.

Zavarba ejti – és tovaröppen a szárnyas istenség, de csak azért, hogy cáfolatot vigyen háztól házig, lélektől lélekig; nem, nem igaz Terentius atyánkfiának szállóigéje: verba volant, scripta manent. A Szó, az Ige – ha bölcsőringató, ha álomból elmét ébresztő, morális energiává nemesedik bennünk és a mi utódainkban. Fejtartást diktál: gerincegyenesítő. Erre pedig nagy szükségünk van.

A mi mindennapi egyenes tartásunkat, emberi méltóságunkat add meg nekünk ma – édes Anyanyelvünk. Mert nem mi választottunk téged. Te választottál bennünket.

Így válhatott szellemi örökségünkké mindaz, amit egy Ady és Petőfi zsenije fémjelez. Jelezve csupán?

Fejtartásra is kötelez.

Sajátosságunk méltóságának megőrzésére.

A költő mellett ki az vajon, akinek e virrasztásból nagyobb rész jutna? A színész föltétlenül. Ha mozdulunk: ő mozdul bennünk, s a lelkiismeretünkre bízott örökség. József Attila Duna-parti tűnődéseivel az ősök üzenete: megszólítanak, mert ők – mi vagyunk már, és gyenge létünkre így vagyunk erősek.

Ezek a falak huszonöt esztendő szavait őrzik.

Thália templomának falaiba építettük be magunk, Kőmíves Kelemen-i áldozattal. A mindig szólni kész múzsák kegyelméből, a becsvágy kegyetlenségével.

Mert haló porainkat is elhintenők a széksorok előtt, csak meghallgatásra méltóak lehessünk.

Mert Önök nélkül elmaradna a mi minden esti feltámadásunk; Önök nélkül, kedves közönségünk, némaságra ítélt, elásott kottajegyek lennénk, a haszontalanság ábrái.

A szólás örömével és ez alkalommal kinek mondjunk hát köszönetet mindenekelőtt, ha nem a mi közönségünknek? Ezerfejű kritikusunknak és mecénásunknak.

A következő negyedszázad érdekében kihez fordulhatnánk felkaroló mozdulatért, ha nem Önökhöz? Mindazokhoz, akik életük legdrágább anyagából, az Időből kölcsönöztek mindétig nekünk alkalmat a megszólaláshoz, a kínban, verejtékben és örömben fogant örök emberi játékhoz.

Legyenek ezután is velünk. A kölcsön-idő dolgában maradjanak velünk együtt bizakodó hitelezőink. A magunk részéről soha el nem múló – mert hisz egy nemzetiségi kollektivitásban élő – szavainkkal törlesztjük ezután is az adósságunkat.

Maradjanak velünk, mert boldog a művész, aki meghallgatásra talál, és jaj annak, aki süket deszkavégen pengeti húrjait, a suttogást is sikollyá növesztő sokaság nélkül.

Maradjanak velünk, és szóljanak hozzánk azzal, hogy meghallgatnak. Szóljanak hozzánk a katarzis némaságával – és újra meg újra tanúi lehetnek majd Thália csodáinak az anyanyelv, magyar nyelvünk arany foglalatában.