A félszárnyú csoda

E mai csöndes, családias ünnepünkön, amikor Flóra asszony születésnapján Illyés Gyulánéról kellene szólnom, elnémít az emlékből kibomló kép: a közibénk telepedő szellemóriás, kinek jelenléte minden esetben öröm is volt, lelkiismeret-faggató önvizsgálat is volt, és mindjárt az elején: teremtés. Mert ha Gyula bácsi megjelent közöttünk, menten nagy csendet teremtett. Akkor ki-ki ott hallgatott el, ahol találta magát: fecsegéseinek fatetején, pletykák bokrában, az öntömjénezés pázsitján, avagy éppenséggel a filozofálás peripatetikus nyüsletéseiben. Odalett a zajongás, miként a kenyérfák alatt, ha puha léptekkel föltűnik a sörényes oroszlán.

Ezért egy darabig én sem fogok most szólani. Mert emlékeimben Gyula bácsi vélekedik az ünnepeltről, Flóra asszonyról, haláláig hű társáról, mindenkori vigaszáról.

Azt mondja Ozorán, a szülőföld emlékei között elmélázva:

– Egész nap Flórának beszélem, hogy volt ez, hogy az, s boldog vagyok, ha jelenlétében más is belekezd: amikor Illyés nagyapa kihajtotta a birkáit… Flóra emlékezete az én kéziratpapírom, amelyre a nagy regényt rovom.

Azt mondja Zürichben, ahol Nyugat hangos csodái között is szívére telepszik a magány s a távoli kedves meg a kicsi leánygyermek hiányának sajogása:

– …lemegyünk Rómába, bár semmi kedvem hozzá. De – hol ténferegjek egyedül? Végtelenül sajnálom, hogy Flóra nincs itt. De hát Ika? Azt hittem, a szabadság még ad valamit. Azt adta, hogy ma is szabadon őt választom, szabadon hozzá kötöm le magam.

Azt mondja Locarnóban vagy tán Piodinóban napi ténykedéseinek számbavételekor:

– Levél Flórának. Már sose tudom kifejezni szóval, mennyire szeretem. Levélben még kevésbé. Minden levelem hazug. Képtelen vagyok az „őszinteség”-re. Fiatalkoromban az áradó fecsegés és színészkedés még csak kihozott valami őszintét belőlem, most a hallgatagsággal ez még jobban eltemetődik. Csak engem nyom. A legnagyobb dolog, amivel meglepett az élet, Flóra volt. Most érzem, hogy ha csak néhány hétre is – elvesztettem! Pedig otthon már milyen megszokottnak tudtam látni; nem siettem elébe mindig, amikor megláttam az ablakból. Máskor is el kell szakadnunk, hogy érezzem, mihez köt. Ha meghalna, legegyszerűbb, ha azonnal megölöm magam, mert végül úgyis csak oda érkeznék.

Az éjszakák riadalmai.

A hűség néma kiáltásai Chiassóban, Rómában, Milánóban, Genovában és Párizsban.

Levél Flórának.

Levél haza.

Levél Flórának.

Miközben minden erejét megfeszítve próbálja szendergéséből fölriasztani, megtiport népének fájdalma felé fordítani Európa lelkiismeretét. „Mint egy elkeseredett cigány, húzom a fülébe a magyar ügyet.” Amelyről 1947-ben nem csupán a Paris-Presse, de némely nyugati politikus is annyit tudott legföljebb, hogy ismét Romániának ítélték Transzjordániát.

De maradjunk a Flóra-ünneplés meleg fénykörében. Mert azt mondja Gyula bácsi:

– A szerelmet megtartani? A szerelmes ne csak udvarias legyen, mindvégig – hanem mintha egy mesebeli hercegnőhöz szegődött volna apródnak, s annak kegyét élvezné. Egyszóval úgy szolgálja. S akit szolgál? Az meg mintha Hamupipőkeként épp most került volna a királyfi karjába, nagyon is jól emlékezve még cselédlánysorsára. Vagyis ő meg úgy szolgálja a szerelmesét. Ha a kölcsönösség csak egy percre megszakad – már válhatnak is el, örökre.

Nem szakadt – nem váltak.

A mesebeli hercegnő s a szellem kristálypalotáit építő apród, a puszták népének álruhás királyfija a kölcsönös hűség jegyében teremti ma is csodáit a magyarságnak, amely Babits látta kút mélyéről ma is fényre igyekezne, de tán igyekszik is betegen, történelmi reményeiben megcsonkítottan.

Adyról írta hajdan Gyula bácsi, hogy sírjából titkon följárva alakítja, fényesíti életművét, erősíti könyörgő hangját a túlerőben tomboló győztesek felé:

 

Ne tapossatok rajta nagyon, Ne tiporjatok rajta nagyon, Vér-vesztes szegény szép szívünkön…

 

Mostan pedig engedelmet kérvén tőle a szóra, hadd tegyem hozzá: Illyés Gyula Adyként jár föl maga is a síri világból, letenni Flóra asztalára mindennapi üzeneteinek penzumát: a nemzetféltés, a kisebbségvédelem pörös iratait; fájdalmát, szomorúságát, tiltakozásait, emberjogi követeléseit minden harmadik magyarért is, akiket – ne kerteljünk! – hetven esztendeje fojtogatnak a jogtiprásban tobzódó győztesek.

Így bővül s válik a hatalmas életműnek ugyancsak jelentős, drámai erővel ható részévé az illyési napló: e rousseau-i szintű és mélységű Vallomás a nemzet sorsa fölött virrasztó lélek aggodalmairól, segélykiáltásairól.

Amelyek nem haltak el vele.

Hanem fölerősödnek velünk és általunk – szellemi örököseinek hangján, de még a kiontott vérünkkel is Erdély gyásznapjaiban. Mert aki Illyés igéit vállalja: nem sallangot, nem divatot kapott föl turulos, kócsagtollas magyarkodás végett.

Azok pedig, akik nevének hallatán, avagy nép és nemzet gondjának puszta fölemlegetésétől is ijedt, idétlen virnyákolásba kezdenek, hazug mosolyra sem igen nyithatják már ferde szájukat. A csorbát! A fogatöröttet!

Mert akik éltében a nacionalizmus vádjával gyalázták, és holtában is csontbokáját harapdálják, bizony fogukat törik az emberi és művészi lejáratás szánalmas igyekezetében.

– Flóra reggel elmegy, este megjön. Így élvezem ittlétét, érzem hiányát is.

– A karácsony nálunk megíratlan Kosztolányi-novella, esztendők óta.

– Ki díszítse a fát? Ki fixálja? (…Flóra.)

– …irigység tárgya vagyok, hogy ilyen önfeláldozó, nagyszerű asszony férje lehetek.

Így van: boldog vagyok vele.

Így van: vigaszunk, örömünk, hogy mindannyiunk drága Flóra asszonya most is úgy végzi fáradatlan munkáját, mint amikor Gyula bácsi naponta letette asztalára a friss kéziratot. Amikor testi-lelki fájdalmainak enyhítője, súlyos kétségeinek, szorongásainak tündérszavú föloldója, munkásnapjainak aranyabroncsa lehetett. Az életmű gondozójaként, emberi melegségének, ezerfelé rebbenő segítőkészségének romlatlan és fáradatlan állapotában, mindennapos csodát mível: annak hitével kápráztat el bennünket, hogy a József-hegyi házban otthon a gazda is. Ceruzáját hegyezi, golyóstollát tisztogatja az elvégzett és elvégzendő munka pihenő percében. A félszárnyúvá lett csoda, magányának panasza helyett a tegnapi páros repülés, a halhatatlan együttlét szép látványát küldi felénk ma is biztatásul. Isten éltesse őt még nagyon sokáig.