Ölelkező párhuzamok

Az oly gyakran megidézett szellem, a testvériség: egyéni erkölcsi értékek összege. Amiként valamely demokrácia – végső fokon – nem lehet magasabb rendű saját emberi közösségének politikai-erkölcsi szintjénél, ugyanúgy a testvériség sem holmi transzcendens régiókból reánk ügyelő védangyal. Néha mégis úgy beszélünk róla, oly könnyed általánosítással, akár a Szentlélekről, amely gyermeki emlékezetünk szerint ugyebár kettős tüzes nyelvek alakjában szállott alá – válogatás nélkül – mindenkinek a fejére. Valamikori hitoktatóm szerint azokéra is, akik nem kértek belőle. Az idillikus szemlélet – a dolgokat nyilván eszményi fényben megfürdetve – épp ezért gyakorta közli velünk, miszerint homlokráncolásra nincs okunk; a faji előítélet kollektíven átkeresztelkedett a szeplőtelen testvériség vallására. A nagyvilág eseményeire figyelő fül pedig naponta megállapíthatja, hogy a nemzetek-nemzetiségek tényleges, mély gyökerű, nagy lombú testvériségén még sokat kell munkálkodnunk. Bizodalommal s másokat biztatva; szónak, szándéknak azzal a nyíltságával, amely nem tűri a hátsó gondolatot, a felszíni látszatok papírdíszítményeit. Ezeket ugyanis az első zápor már elmossa.

A testvériség, legelső moccanásában, átélés dolga.

Bele kell képzelnünk magunk a mindenkori másik helyzetébe.

Vagyis a bőrébe, amelyet esetleg épp szemünk láttára próbált lenyúzni – ó, hányszor! – a nemzeti fanatizmus.

Az átélésnek szinte tökéletes érzelmi-értelmi képességével megáldott román írótársunktól búcsúztunk nemrégen; a fiatalon elhunyt Nicolăe Tăutu a román nép és az együtt élő nemzetiségek őszinte – s épp ezért aktív – testvériségének volt egyik legrokonszenvesebb képviselője. Nemcsak írói, hanem teljes emberi mivoltában fogadtuk el őt – s őriztük meg baráti ragaszkodásunkban olyannak, ki a mi szemünkkel látott bennünket. S épp a mienkkel? A népek nem olyanok, aminőknek látják magukat. Vagy láttatják legalábbis. De nem elfogultságainkról: sajátosságainkról van szó. Az ember, aki elment, kék tekintetével épp ezt fogta föl bennünk, bizonyos értelemben tehát a létünket, objektív jelenlétünket s ilyenformán a jövőnket is. Nem kérdezte: hová igyekszünk, mert mindig eleven történelmi érdeklődésével tudta: honnan jövünk, s a világot úgy óhajtotta átalakítani, hogy abban a magunk eredetisége is érintetlenül maradjon. De ragyogjon is, ha úgy tetszik! A kölcsönhatások dialektikájában az együttélés szikraközeiben törvényként ismerte föl az örök párhuzamokat. Gyergyószentmiklóson, épp tizenöt esztendeje, egy irodalmi estünk tiszteletére Petőfiről és Bălcescuról írt – vagyis rögtönzött – verset; a művelődési ház keresztszülei ugyanis – körültekintő meggondoltságról adva bizonyságot – e két nevet íratták föl annak homlokára.

– Uite, domnule! – csillant föl Tăutu. – A székelyek páros nevet választottak.

S már hozta is le onnan a magasból – akár egy galambfiókát – a zsenge verset, románul persze, hogy azt Majtényi Erik a székely hallgatóság számára – magyar tollával fölékesítse.

Nagy sikert aratott vele. A székelyek ünnepelték az őrnagyot, több okból is: mert a díszes egyenruha előtt haptákolni nem kellett – ennek élményét Tamási Gáspár írta meg későbben –, s mert a katonai szigornak jelvényei mögül egy álmatag tekintetű férfiú idézte meg a testvériség eszményi lehetőségeit; az időben visszapillantva: a nagy román politikust és a magyar költőt, akinek – Fehéregyháza felé tartó nagy sietségében – már nem maradt ideje magára öltenie az őrnagyi egyenruhát.

(Hosszú körutunkon erről is kifaggatott bennünket Nicolae: ki avatta Petőfit őrnaggyá, mifajta ünnepi alkalom? A feltámadásnak ugyanaz a vágya – mondottuk –, amely Bălcescut is útnak indította Kossuth irányába. Valahogy úgy esett, hogy épp egy óriás hullából – az osztrák fátumból – igyekeztünk napfényre mászni, ahol is aztán – pillanatnyi boldog hunyorgatásunkra – nagy gonddal s majdnem egyenként verettünk agyon. Civil gúnyában is, kihajtott fehér gallérral. Amint azt Petőfi esete bizonyítja. A versbe foglalt párhuzamoknak ezt a hátterét barátunk részleteiben nem ismerhette. De rábólintott szerény közlésemre, miszerint a magyar irodalom ilyen irányú gondja szinte létével egyidős. S nem annyiból áll csupán, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja”! Lapozzon bele az immár románul is megszólaltatott Adyba. Az ő próféciája túlharsogta persze a szerényebben szólók seregét. Mi azonban – évtizedes buzgalommal – ezt a sereget is megszólaltattuk. Újra meg újra, minden kéznyújtásunk alkalmával. Ezzel a kinyújtott kézzel piramisokat emeltünk; a nemzetiségi humánum roppant erőfeszítéseinek jeleit. S megszólaltattuk nyelvünkön hiteles tanúként a román irodalmat. Bekalandoztuk – testvériséget zsákmányolva – a történelmet, el egészen az évezred homályos kezdetéig. Sorsközösségünk hordozóiként vonultak föl költők és katonák: Király Albert és Cocea kapitány, Bethlen Gábor, Bem és Bolliac – ez utóbbi, ajkán a lelkes rikkantással: „Teljen borral a pohár, Bem apó előttünk jár!” Elészólítottuk Fazekas Mihályt és az ő szép Ruszánda-szerelmét, Gábor Áront, oldalán az állítólagos Moldvai Lánnyal, és Filimont és Kövesdi Jánost. János karját veszítette a fehértemplomi csatában: megölelnélek, testvér, mondta Filimonnak… S hallgattuk meghatottan annak válaszát is: törüld le könnyeidet, barátom… A népek istene hatalmas; ő látja a mi szenvedéseinket. Ez igen-igen szépen hangzott; imádságosan. A népek istenénél mindig hatalmasabbnak bizonyult a cinkos hatalmak ereje. Az emlékezés homályos sarkaiból jó szándékunk segítségére tipegtek elő az édesanyák is: a Ion Slavicié a megszívlelendő tanítással kenyér és megbecsülés igazságos elosztásáról; az Emil Isacé, aki ugyancsak nemes érzelmeket oltott a fiába, s ilyenformán az emberi igazság fölismerésének hajlamát: „egymásra ismertünk, mert szomorúak és jók voltunk, mert összefűzött a szabadság tüzes akarata és vágya, megszabadulni a hóhértömlöcből, a ránk magyarázott paragrafusok labirintusából”. És közbeszólt – leheletnyi közelségből – Sadoveanu is egy székely történetével, melynek tanulsága szerint nemcsak Izidor atya állatai, hanem a különböző ajkú emberek is megérthetik egymást. Épp azáltal, hogy saját nyelvükön beszélnek. És jöttek a hídverők: Bartók a román népdalkincs iránti csodálatával, Illyés a műfordításaival, Jebeleanu a románul megszólaltatott Petőfivel, Beniuc József Attilával, Franyó, Szemlér, Kiss Jenő életműnyi fordítói munkássággal, Porumbacu Vörösmartyval, és ki tudná mindet fölsorolni?! Hát az elődök – a klasszikusok nagy jövés-menése az utóbbi esztendők évfordulós szerelvényein! Úgyszólván hetente láttunk vendégül egy-egy halott halhatatlant: költőt, tudóst, iskolaalapítót.

A kép tehát biztató – néztünk elégedetten egymásra.

De nem kielégítő.

Rengeteg az idillikus ecsetvonás rajta. A napi követelményekhez módosított tegnapi rajzolat. Nem mentes bizonyos egyoldalúságtól sem; s az ünnepi dagálytól; a párhuzamok szája szélére rajzolt mosolytól; agyonismételt motívumoktól, amelyek megkopnak a hétköznapi használatban. Örvendetes azonban – kerestünk ellenpéldát is –, hogy egy Dózsa György, a pohárköszöntős fölemlegetésből kiszökve, szinte menekülve, újólag is költőt, ittenit keresett s talált magának: Székely Jánost. Utána meg a szobrászmesterét keresi. Számos társával egyetemben, aki idézetekből kőbe, bronzba, márványba kívánkozik. Piros betűs évfordulókból tehát a hétköznapokba. Szem elé. Élő közelségbe. Haladó hagyománynak is nevezett múltunk alakul tehát.

Hát a jelenünk? Valóban: nem árt tudnunk, mit műveltek a tatárok Backamadarason, mit mondott Filimon Kövesdi Jánosnak. A sorsközösség azonban nemcsak múlt: jelen is. Mégpedig nagyobbrészt nem témás tánc, hanem küzdelem. Hol van hát ennek a tényfeltáró irodalma? Rengeteg szándékban, szilánkban, kegyes óhajokban-sóhajokban avagy óhajtalanságban, a sorsunkra legyintő emelkedettségben – az individualizmus alacsonyságában –, ne-szólj-szám, nem-fáj-fejemben, az írás közösségi elhivatottságát nyakazó törekvésekben és mi mindenben! Persze hogy egymásra ismertünk, mert szomorúak és jók voltunk. De mi történt azután? Ilyen hangot is hallok: válaszoljon rá a szociológia. Az irodalom csak kérdezzen. Ha minden kérdés: válasz is egyben – ha kérdőjeleink a kimondás felkiáltójeleivé bátorodnak, e felfogással vitába szállni nem lehet. De ha csupán Beckett Sámuel úrral kérdezzük: tudja-e, uram, hogy ön meg fog halni? – valójában semmit sem kérdeztünk. Legalábbis a magunk meghatározott sorsának dolgában. Hisz nemcsak tudom: csontom is érzi a kérdés jogosultságát. Akár egy kibérelt Ionesco-zsebszínház: az elmúlás küldi felénk szüntelen a maga replikáit. Annál sürgetőbb tehát úgy értelmeznünk a valóságot – adott helyzetünket –, hogy ne csak szemléljük, de hassunk is rá alakítólag. Ha úgy tetszik: a lezuhanó kövek módjára, amelyek épp hulltukban alakítanak új tájat. Eldugott forrásokat szabadítanak föl, piszkos leveknek talán útján állva. Tăutuval közös dolgainkról beszélgetve, rikkantó sorait kéznyújtásként elfogadva, így jutottunk újabb követelményekhez: alább kell szállanunk a költői szándékkal, az együttélés mélyebb – tehát kockázatosabb áramlataiba. Oda, ahol nem énekelik, hanem élik, a bőrükkel hordják ezt a valóságot. A valóságos próbatételek színterére, ahol a szavak meghalnak emberi-közösségi fedezet nélkül, s a kérdés elől, hogy eladó-e a lelkiismeretünk, nincsen kitérő; a tragédia egyebek között onnan leselkedik ránk, ahol akármifajta kényszer olyan célokra akar bennünket felhasználni, amelyekről tudjuk, hogy végül kifordítanak a bőrünkből.)

Utoljára az írók országos konferenciáján láttam őt. Hajdani beszélgetésünk szilánkjaként újra szóba került: vajon a párhuzamos vonalak hol találkoznak? Kedves szokása volt, hogy kézfogás helyett hatalmas karjával az embert átölelte, hátát veregette. Válasza is ez volt a történelmi-számtani feladványra. Karja mozdulata, magyarra fordítva, így hangzanék: közös hivatásunk embernek lenni. Minden másban, mi ezzel együtt jár: bizonyára megegyezhetünk. Mi ketten ott helyben s újra megegyeztünk; egyebek között abban is, hogy a székelyek még őrzik emlékezetükben, jöjjön tehát minél hamarabb Erdélybe.

Talán épp a nekik szóló verseit válogatta, mikor a halál – váratlan halála – az egyezségünknek végét vetette. De vissza nem vonhatta.