A kéklábú madár nyomában

„Magamnak már sokszor feltettem a kérdést, hogy miért is írok? Választ erre még nem találtam. De homokvárat építeni is emberibb, mint egyáltalán nem építeni.”

Ha vallomását Gyékényesi György nem is annak szánta: fogadjuk el ars poeticának; a versét író mérnök-matematikus szerény, majdnem elnézést, fölmentést kérő mozdulatának. Az ember, aki Cape-nek fémrácsos obeliszkje alatt űrrakéták „kobakját” csiszolja, mintegy a költészet ellenpólusáról szól felénk: hagyjatok engem is szólani. Engem, kit a kornak ipari forradalma tán legmesszebbre vetett ki a klasszikus humánum érzelmi és tárgyi világából, de talán épp ezért, a rakétamotorok robajában hitelesítem újra számotokra az egyedi embert, a személyes lét megőrzésének tízparancsolatját. A Karikázó című kötetével ilyenformán szót kérő Gyékényesire úgy figyel föl az olvasó, amiként James Cookra, ha a sarki hidegről, Kolumbuszra, ha az óceáni hullámzásról, vagy Mikes Kelemenre, ha Rodostóról ígér beszámolót. Onnan szól, ahová őt európai olvasó képzeletben is nehezen követheti. Ahonnan tehát – a rakétatechnika hátborzongató régiójából – gondolati hágcsót vet a klasszikus humánum gyalogosainak. Illúziókat rombolva s hitet táplálva mégis: a pompeji hűséget az elidegenedés lávafolyamatában, a távoli ragaszkodást a nemzethez, melyből kiszakította a sors: az emberség aranypróbáját.

Verselemzés helyett – az ítészek majd ezt is elvégezhetik – vessünk inkább egy pillantást a kötetből felénk sugallt képre; a dantei komorságúra. Tán nem véletlen, hogy Gyékényesi képzelete a pokol tornácán is megfordul. S ha amott a közönyösök bűn és erény híján megérdemelt büntetésüket szenvedik, emitt az atomkor bugyrában, ugyancsak édenből-kivetett, árnyéletre ítélt a személyiségétől megfosztott ember; Michelangelo valamikori szép látomása, a mai piciny szegecs az óriási izzó kazánon, a költő megítélése szerint: kénszemű és fémcsigolyás, zsigere plasztik, madarai uránércrigók, halai plutóniumpikkelyűek, Berzsenyi Zephyrje gázszag s neon, a villámrándulás fényében közönyös a „szabadnapos eunuchok” arca. Az anyag és az elszemélytelenedés uralmát önmagára zúdító embernek ily tömör jellemzését még sehol sem olvastam. Gyékényesi magyar költő – a magyar költészet évszázados terhétől gyötörten. A pompeji lávába az elesettek magyarságtudata, nemzetóvó gondja kövesedik, s mily megrendítő – és Madách-konokságú mégis a mozdulat, amellyel gátat próbál a pusztulás elé emelni: védő, megtartó falat a nemzet történelmi hagyományaiból, a szülőföld göröngyeiből. Nézzük csak, mivel védekezik, mit nyújt felénk is fegyverként, s a komor kép enyhülni kezd, csöppenként permetez ránk a reménység. Bartók-dallamot, Sinka-verset, Csokonai-kulacsot, Csoma Sándor-i aszkézist, törökverő karcsontot, kéklábú madarat, magyar kiskatonák tölgyleveles sapkájában fészket rakó vadgalambot vet a nagy omlás elébe. Illuzórikus ez a mozdulat? A mindenkori gyöngeség mindenkori heroizmusa. Hinnünk kell benne, miként Erdélyben, a Békás-szoros sziklacsúcsain igazat kell adnunk a fenyőnek, amely maréknyi, már-már csipetnyi termőtalajon állja a szelek mindennapi ostromait. Hinnünk kell, már csak azért is, mert Gyékényesi – mint említettük – onnan, a technikai forradalom szintjéről küldi a verset, ahol sokak szerint a nemzeti tudat, a hovatartozandóság érzése törvényszerűleg oldódik fel a divatos, a gumiabroncsos, a képletlét, a fényképlét, a személytelen lét, a nemzetfölötti lét sivár egyetemességében.

Vigyázzatok, ne váljatok – akármifajta közösségben – viaszarcúakká! – jajdult fel Thomas Mann a húszas években. Vigyázzatok a kéklábú madárra, mert ezer kísértéssel környékezi lelketeket a kohóarcú, a szivararcú, a reklámarcú, az autóféklámpa-arcú ember: árvaságotok megannyi vámszedője, haszonélvezője, anyanyelvünk templomának kufárserege. S mondja ezt mindannyiunk magamegőrzésének Rodostójából, a mikesi derű nélkül, de annak hűségével, szeme sarkában a lemondás, az Arany János-i félrehúzódás szomorúságával:

    szállj idő

    szállj el nélkülem

– mondja, de alaptermészete szerint rögtön szembeugrik önnön pesszimizmusával is. Apja, anyja, oly sokszor megénekelt asszonya, gyermekeinek szemevillanása irányítja gondolatait a magamegőrzés, önmagunk megőrzésének konoksága felé. Irodalomkívüli gondok? Ám legyenek. Senki másét, a mi vállunkat nyomják.