Az orchidea példája

Vannak írók, de leginkább irodalmárok, akiket hetvenéves korukban is be kell mutatni a közönségnek. Ez a sajnálatos tény persze nem értékítélet. Van, akit halála után fedez föl az utókor, szégyenkezvén az elődök vaksága és érzéketlensége miatt. S van, aki tündökletes pályafutás után úgyszólván órák alatt hull a feledésbe. Sajnálatos dolgok ezek, de vigasz is van bennük: az igazi művészi érték csak ideiglenesen maradhat ismeretlen, az értéktelenség csak átmenetileg pompázhat a közérdeklődés hullámverésében.

Énnekem azonban Bálint Tiborról kell szólnom.

Arról a viszonylag fiatal íróról, akit nem kell Önöknek bemutatnom. Megannyi remek novella, elbeszélés és jó néhány kiváló regény szerzőjét Marosvásárhelyt is jól ismerik. A Zokogó majom Tolnai városában nagy sikert aratott, legutóbbi, Zarándoklás a panaszfalhoz című regénye a döbbenetes olvasmányok útját járja, s reméljük, mihamarabb új kiadásban is. Mivel tehát ily nagyon jelen van közöttünk, és ennyire önmaga által, ugyancsak kérdésessé válik a szerepem: mit mondjak róla? Honnan közelítsem meg őt? Az igazi, nagy tehetséggel úgy van az ember, miként a szivárványos pisztránggal, melyről tudni kell, hogy alul kézzel megérintjük, penészfoltok támadnak rajta; a természetnek e csodálatos teremtménye saját univerzumának anyagán kívül semmilyen más anyag érintését sem tűrheti a sebesülés veszélye nélkül. Azt hiszem, a tehetség épp ezért a hegyi pisztránggal rokon, s nemcsak azért, mert az árral mindig szemben úszik, hanem önállóságának említett törvénye miatt is. A magyarázatok mindig kockázatosak, az értékítéletek ketrecei botrányos gyorsasággal szűkülnek össze, s veszítik el eredeti skatulyázó funkciójukat.

Íme, Bálint Tibort is úgy tartottuk számon, mint a háború előtti emberi elesettség, a peremvidéki lumpenvilág gorkiji erejű ábrázolóját, hogy mostan, új regényének olvastán, nyomába szegődvén a zarándoklásban, a legvéresebb történelmi-politikai aktualitások panaszfalaihoz érkezzünk el. Talán két éve sóhajtottam el: Istenem, mennyi alvó Csipkerózsika vár ébresztőjére, nem is sejtvén, hogy mily csattanós választ kapok erre Bálint Tibortól, egyebek közt új regényével, amelyben rendkívüli erővel és bátorsággal tárta föl közelmúltunk nagy emberi és – tegyem hozzá – nemzetiségi tragédiáit. Azt gondoltam: kevesen vannak ebben a gondban, és most bocsánatát kell kérnem Bálint Tibornak is: ő maga mélyebben ült ugyanabban a gondban, mert az enyémnél mélyebbről jövő a tanúskodása is a törvénysértések korszakáról, a személyi kultusz korszakának nevezett idő embertelenségeiről. Azzal, amit Bálint Tibor bizonyos Vecserda József nevű hőséről megírt, valamennyiünk elébe ugrott a Csipkerózsika-ébresztgetésben, egy elhallgatott történelem kimondásában, a tabunak vélt drámák föltárásában, a kényesnek kikiáltott kérdések megbolygatásában. Itt nyilvánosan szeretném őt ezért megölelni, amire tán azt mondhatná joggal: mi ez a nagy ámuldozás, barátom? Hát igazán nem gondoltátok ezt rólam? S e kérdésben igaza lenne. Miért ne gondoltuk volna? Sohasem volt az a fajta írástudó, kinél más a kotta, s más a hang, aki mindétig a könnyebbik ellenállás irányait választotta volna. Bálint Tibor törvényszerűleg jutott el a Zarándoklás nagy freskóihoz, annak döbbenetes fejezeteihez. Milyen kár, hogy a kritika mindeddig csupán formai, szerkezeti elemeit, műfogásait méltatta. Ahogy mondani szokás: hozzá sem szagolt a lényeghez, a Nagy Kimondások írói indulataihoz.

Ha ennek az írói tartásnak a lényegét keresem, egy jelentéktelennek tűnő kis jegyzetét kell fogódzóként fölemlítenem. Azt mondja címében: Térj haza, orchidea. S mámorossá teszi a hír, hogy az orchidea levelet hajt ugyan, de nem virágzik a világűrben, a Föld vonzásköréből kiszakadottan, a súlytalanság állapotában. És azt mondja: „Én igenis örülök, barátaim, hogy az orchidea a súlytalanság és a gyökértelenség állapotában csupán csenevész bimbókat fakaszt, amelyek hamarosan elhervadnak!… Én igenis jelképet látok abban, hogy ez a sok árnyalatú, húsos virág, amely színpompásan derengő kelyhében a szerelem és a boldogság ígéretét őrzi, nem tud kozmopolita lenni, s bár az Egyenlítőtől a hideg vidékekig mindenütt elterjedt, csupán itt nálunk, a Földön érzi igazán jól magát!”

S hozzáteszi: azért neki mindig is gyanús volt, aki bárhol egyformán jól érezte magát. Amiként meg is tetézték ezt változatos teóriákkal: az egész világ egyetlen nagy város, mindegy az embernek: Chicagóban él-e vagy Nyárádszeredán, a fontos az, hogy jó regényt írjon. Hát nem mindegy, és ezzel a teóriával jó regényt sem lehet írni. Nem írt volna Joyce sem, az eddigi legegyetemesebbnek látszó szerző, ha nincs Dublin, az emlékeiben és lelki gyökérzetében halhatatlan szülőváros. Nem írt volna Bálint Tibor sem, ha nem ragaszkodik az orchidea jelképéhez, ha nemzetiségi aggodalmak kacajos pukkasztása végett a társadalmi-nemzeti nihilizmus pártjára áll.

Mert van ilyen nihilizmus!

Mert van ilyen közöny!

Mert van ilyen esztétika is!

És korszerűnek vallja magát, miközben végzetesen korszerűtlen, mert semmi köze a kornak vajúdásaihoz!

És előremutatónak vallja magát, miközben vakon megy el mindennapi tragédiáink mellett!

És mi mindennek vallja magát – az egyetemesség jegyében, amelyből az értelmi és lelki közöny sarki éghajlata kifagyasztotta a Jelen konkrétumait, a szülőföld és az anyanyelv szavát.

De kivel vitatkozom én? Hiszen irodalmunk egészét tekintve: mind több fény vetül ilyen irányú aggodalmainkra. Nyilván egy kétségtelenül adott emberi-értelmiségi-művészi magatartás ötlik az eszembe, miközben arra figyelmeztetem magam: a Bálint Tibor-i példát mint pozitívumot mindenképpen föl kell itt mutatni. Az ő felelősségviselése és konoksága ott rejlik már említett, legújabb regényének szellemiségében is, amikor azt mondja: „Mert aki ma elhagy egy betűt, az holnap elhagyja a hitét.” Anyját is útszélen hagyja a magányosságban. Törvénye ez a becsvágynak s a konjunktúra-gondolkodásnak. Vigasztaló tény, hogy az a fajta irodalom is, amelyet Bálint Tibor művel, mind nagyobb érzékenységre nevel bennünket. Ha úgy tetszik, beteges érzékenységre is.

De ezt meg kell magyaráznom.

Érdekes allergiáról olvastam tanulságos esetet A HÉT nevű lapunkban. Hazánk egyik nagynevű fizikusa – aki természetesen több nyelvet is beszél hibátlanul – többhetes külföldi tartózkodás után megbetegedett, az orvosok pedig, megfelelő diagnózis híján, tanácstalanok voltak. Végül is, próbaként, hazaküldték a beteget, arra gondolva: talán az éghajlat… És csodák csodája! Betegünk, hazaérkezve, nemcsak hogy jobban lett, azt is vallani kezdte: kutya baja sincs. De legközelebbi alkalommal külföldön újra beteg lett, és újra hazajött, és újra meggyógyult menten. Orvosai tanácstalanul törték fejüket a különös kór láttán, mígnem a beteg volt kénytelen mindent végiggondolva, fölállítani saját diagnózisát, ami úgy hangzik: allergiás tüneteinek oka az anyanyelvű beszéd hiánya. Igen, a hiány stressze, valami természetesnek, egy csecsemőkortól megszokott melódiának az elhallgatása – az emlékbe hullott anyanyelv elnémulásának fizikaivá erősödő fájdalma… Íme, egy jel, amit szerzőnk az orchidea viselkedésében is észrevett: a gyökértelenség traumája. Ne gondolja senki, hogy puszta metaforák ezek: Frederick császár kísérleti csecsemői is attól pusztultak el, hogy megvonták tőlük az édes anyanyelvet, és csak étkekkel tartották őket.

Jó elgondolni, hogy Bálint Tibor is olyan író, aki bőségesen táplálja híveit – az anyanyelvűségben az ő csodálatos, mert tárgyszerű és mégis poétikus nyelvezetével.

Köszönjük neki az erőfeszítéseit, amelyekben mindig újjászületik az anyanyelvünk és vele a létünk is, amelynek oly igaz krónikása.

Befejezésként hadd parafrazáljam az ő virágos címét: Maradj velünk, orchidea!