Ceruzarajzok

 

Anyám történeteiből

Mindennap megesik valami velünk, amit elfelejt az ember, de múltkoriban olyasmi történt, hogy azt nem is felejtem, sőt csodálkozom is rajta. Telik az idő, mégis folyvást eszembe jut: mi lesz ebből? Kire marad a templom, a temető, és kire maradnak a könyvek, ha már írjátok őket? Említettem már neked, hogy romlik a látásom, a bal szememre függöny került, a szemüvegem is eltörött, apád sehogyan sem tudta a fülemre madzagolni, én meg olvasni szerettem volna, épp a te könyvedben akartam utánanézni valaminek, amiről Verona ángyód azt mondta: nem úgy van, ahogy én tudom, mert te másként írtad, jól van, gondoltam, míg megjavíttatjuk azt a nyavalyás szemüveget, behívom valamelyik iskolás gyermeket, megkérem, olvassa föl nekem azt a részt, ahol a lélek nézelődik, mint toronyból a bakter. Lestem hát a gyermekeket, de sokat kell ám nézelődni, míg egy szál gyereket bár megláthatsz az utcán, mert nincs gyerek, némelykor az embernek az az érzése, hogy ez a kamarási magyarság azt sem tudja már, mi a gyerek. Hírek szerint összesen harmincan lehetnek, abból tizenötöt egy kedves kis tanítónő oktat az alsó négy osztályban, ahol még magyarul tanulnak, a többi pedig, ötödik osztálytól fölfelé átiratkozott a román tagozatra, mert csak így lehet eljutni a nyolcadik osztályig. Verona ángyód azt mondta, hogy a torony ablakában nem a lélek nézelődik, hanem a bakter, a léleknek más a természete, nem mászik föl a toronyba. Apád ugye teljesen megvakult, ki segített volna ki engem? Az iskolás gyerekek. De hiába szólítottam meg ezt is, amazt is, valamivel mindig kihúzták magukat, dolguk van, miegymás. De végül egy csütörtöki napon szerencsém volt, valamilyen ügyben eljött hozzánk Ilon, az Iloné, már nagyocska gyermek, dehogyis gyermek, kész nagyleány, talán nyolcadik osztályos, ügyes, értelmes, mindig segítségemre van, ha boltba kell szaladni, azt a kis olajat, kenyérporciót kiváltani. Mondom neki, nézd Ilon, ha van egy kis időd, ebből a könyvből olvasd fel nekem azt a részt, megmutatom, hol van, ahol toronyról, bakterről és lélekről van szó. Nézi a könyvet, forgatja a szemével együtt, a vállát rázogatja: ő bizony abból nekem nem tud semmit felolvasni, mert ő magyarul mindent tud, csak éppen olvasni nem. Hát nem tanultál meg? Valamicskét tudott ő, míg az alsó négy osztályt végezte, de azóta ötödiktől a román osztályba jár, amit tudott is, elfelejtette. No, mondom, semmi baj, a fiam könyvét románra is lefordították, volt egy barátja, meghalt szegény, Gugának hívták, a nevét nem felejtem el, könnyű volt megjegyezni, mert Gergely öcsém egyik fiát Guginak becézzük, de ez nem Gugi, hanem Guga, és még valami, valamelyik római császárnak a neve – ahogy te mondottad volt –, hát ezt a könyvet ő fordította románra. Itt van, akkor ebből olvassál nekem. Ilon ennek úgy megörvendett, mintha ő lett volna bajban, ami elmúlt azzal, hogy a könyvet kézbe vehette. És elkezdett nekem olvasni, hát én a kamarási román nyelvet ugye jól beszélem gyerekkorom óta, de ebből sok mindent nem értek, rengeteg az úri kifejezés, de azt mégis tisztázni tudtuk, hogy Veronnal szemben nekem van igazam: néz ki belőlünk a lélek, mint toronyból a bakter. Így bizony, te fiam. Ilon azóta meg-meglátogat, a könyv, látod, itt van a tálason, mindig megjegyezzük, hol hagyta abba, mert ha már belekezdtünk, folytatjuk is az olvasást, vagyis énrészemről a hallgatást, csak azt nem tudom, mi lesz ebből, ha így megyen, kire marad a templom, a temető, és kire maradnak a könyvek, ha már írjátok őket?

 

(1986)

 

A keserű-szemű festő

Konok és keserű-szemű festőként ismertem meg a marosvásárhelyi Szécsi Andrást. Valamikor nyomorúságos albérleti szobája előtt, földszint alatti szinten, amidőn a fények és a kerti madarak idillikus színekben surrogtak, s verték ki valósággal kezéből az ecsetet, csendéletének tárgyául kopott kacatokat választott: talán épp egy törlőrongyot, seprűmaradványt.

Meg is mosolyogtam akkor ezt a szürkeség-űző, derűt kerülgető indulatát. „No, persze! – évődtem vele. – Így jár az, aki megeszi a saját csendéleteit: a szalonnát, a vereshagymát, a foglyot, a fácánt.” Valahogy így vágott vissza: „Ne tetézzük a jólét bűneit azzal, hogy még meg is festjük!” Erdőrészleteit, fáit is lehetőleg megkopasztotta a lombjuktól. A tavasz zöldjei, a nyár puha, meleg tónusai csapodár természetűek, már-már illuzórikusak. Az alattuk, mögöttük szenvedő fatörzset, szélben síró ágat lássuk, cicomás fodrokon túl a mostoha sorsú lényeget. Valamit, ami Szécsi életérzésének közeli rokona.

Különben miért zúdítana akkora teleket-fagyokat székely és csángó falvaira! Honnan szivárog föl benne az egymás melege felé dőlingélő házak, zárt kapus, rendszerint néptelen-aprójószágtalan udvarok árvaságos hangulata? Amit mégis azzal old föl, hogy – mintegy önvigasztalásként – még súlyosabb, jégfellegesebb eget rak föléje. A másnál oly könnyű, menekítő magasságot Szécsi elzárja az alant élők tekintete előtt. Mintha hátán hordaná föl a homálynak sűrű cementfellegeit, vérvörös téglahegyeit. Mintegy ezzel is odakényszerítvén a figyelmet – önnön ragaszkodását e kihaltságukban is menedéknyújtó paraszti udvarokra.

Se ki, se föl, tessék csak helyt maradni. Ez a világ nem Kánaán, még csak nem is Tamási Ábel-replikáinak csillagszórós hangulatú játéktere. A hargitai kunyhó súlyos, bazaltos hátterében nem havasi rigók, pintyek énekes hangulata, hanem inkább a száműzetésé leselkedik. Mi végett vajon? Holmi világfájdalmas érzésbe kívánna hajszolni bennünket a festő?

Itt-ott hasadó réseken egy fényesebb világ küldi üzenetét. Szécsi lombtalan vagy jórészt lombfahullott festői világa – csupasz, göcsös, vonagló törzsek mély gyökerű kapaszkodása –, homályba fullasztott ege, sóbánya-leheletű erdőrengetege épp arra késztet, hogy néhol kopját ültetve, másutt eget hasogatva, magunk világítsuk ki az ablakainkat.

 

Bajor Andor humoráról

A marosvásárhelyi Színművészeti Intézet magyar hallgatóinak egyik legsikeresebb előadása volt a Szürke délután. Vagyis Bajor Andor. Akit – a kritika szerint – a váradiak, a kolozsváriak szerre megbuktattak. De ím, itt az ellenkező példa is. Bajor a színpadon is életképes. Mi lehet a titka? Amióta csak ismerem: a képtelenségeinken szörnyülködik. Némelykor az az érzésem: mindannyiunk helyett is. Bajor az elkötelezettség bilincses állapotában már nem is az eszményit: csupán az élő, eleven eszmét kéri számon mindazoktól, akik azt a kibernetika gondolati szintjén gyakorolják, néhány iskolás lecke memorizálásával. S ilyenformán Bajor a butaság trónfosztását kéri folyton számon – a nagy szatirikusok keserűségével, miközben hallgatósága a hasát fogja nevettében.

Nevet – és nem válik, mert nem válhat meg a múltjától. A klasszikus axióma mintha sántítana. Mennyit nevettünk már a múltunkon, mégis vissza-visszatér – a történelemnek egyszer már elítélt jelenségeivel. Többet és harsányabban kellett volna tán nevetni? Ami Bajort illeti: véle már a Kánaánban kellene tanyáznunk, oly kitartóan ostorozza létünk képtelenségeit, s köztük az eszme kibernetikus embergépecskéit, amelyek viszont azon nevetnek, hogy Bajor shakespeare-i bolondként mondja róluk az igazat.

Ez lenne talán a kelet-európai abszurd?

Abszurd, amelynek forrása az a fajta bürokrácia, amelytől Bajornak mindig és okkal esik le az álla. Ez, hogy úgy mondjam: saját vívmányunk. Az örökös rendcsinálás hevületében magunk teremtettük. Természetére nézve: részint strukturális, részint tudati eredetű. Bürokrácia nélkül nincs bürokrata. Tó legyen csak, béka akad belé. Leninnek profetikus megérzése volt, mikor a szocialista bürokráciát oly hevesen támadta. Mert rettentő szívós és örökösen újjászülető. Szívós és agresszív. A termelőeszközök köztulajdonba vétele után az egyes embert is kisajátítaná. Testét-lelkét szeretné birtokolni, szerelmét is tervszerűsíteni, szellemiségét dobozolni, szigorú határok közé „tervszerűsíteni”, erkölcsi-etikai tartalmat tulajdonítván a szakállviselésnek is, csupasz képnek is. A mi bürokratánk – miként azt Pompás Gedeon esetében magam is ábrázolni próbáltam – törvénycikkelybe foglalná az emberi viselkedés módozatait, és mindezt egy megtervezett boldogság nevében. Bottal kergeti adófizetőit a paradicsomba, miközben azt is megtudjuk tőle, hogy a napfölkelte helyes-e ideológiailag (Szabédi László). A mi bürokratánk ugyanis: polihisztor. Mindenhez ért, markában a bölcsek köve, s a madzag is, amely manipulált sikereinek zűrzavarában, hírverői szerint sohasem szakad el. Mivel úgymond: tévedhetetlen, és míg lecsap a kétkedőkre, kétely nélkül hiszi magáról, hogy helyi istenség szól belőle, holott csak a gyomra korgott – emberi gyöngére éhesen, amilyen például a különvélekedés, az esetleges másság egy adott helyzet, akadály és bonyodalom megítélésében, az individuum törvényszerű sajátosságainak tiszteletében.

Nos, ez az, amit Bajor ugyancsak kétely nélkül bírál szüntelen.

Ez a következetesség és szenvedély táplálja örök fiatalságát.

 

(1982)

 

A tréfamester bánata

Az első belépés – az első bál –, úgy tetszik, nemcsak a férjhezmenetel: az író megítélésének dolgában is tartós következményekkel jár. Egy kétségbeesetten lelkes korszakban, amelynek irodalmi konfliktusai megrendültség helyett jórészt csak mosolyt keltenek már, Bajor Andor humoristaként szólalt meg és ez igen jólesett a komor ódák híveinek.

Oda ültették őt Shakespeare bolondos szolgái mellé.

Tréfáljon csak, üdítsen bennünket a huszonnégy órás küzdelemben.

Bajor eleinte úgy tett, mintha valóban tőlük kapta volna megbízatását – mire is? A tréfálkozásra. Megbotlott saját lábában, hasra vágódott, orrát betörte a virágos kapukon. Zsebkendőjével letörölte kibuggyanó vérét, miközben valaki hátulról hatalmas rúgással a kapufélfának irányította őt. Festett vér, mondták az illetékesek, nevettükben a hasukat fogva. A rúgás is szemfényvesztés. Láttátok, miként rúgta föl önmagát a levegőbe? Né, most könnye hull! Nyilván gyertyák égnek a kalapja alatt, azokat könnyezteti, hogy elámítson itt bennünket. Most vigyázzatok! A cirógató játékot kezdi, majd tükröt tart elibénk. Szilveszteri játék, bekormoz bennünket, nevessünk egymáson. Az angyalt ördögnek, a liliomot cédának, a lelkest cinikusnak, az önzetlent csirkefogónak, a bölcset tökfilkónak mázolta át. Igazi tréfamester. De majd letöröljük az arcunkat, és odahajítunk néhány piculát a kalapjába. Megérdemli, valamiként mi is megérdemeljük – oly nehéz küzdelem után – a szórakoztatást.

Mígnem a nevetők közül föl nem kiáltott valaki: vigyázat, csal ez az ember! Csal, mert szája szélén a vér – igazi vér. A rúgás dolgában is csal. Mert valóban fölrúgták. S mi vajon, kik jelek szerint a nevetésünk felhajtó ereje folytán lebegünk: legbelül nem őt visszhangozzuk? A korom sem a kezétől származik. Itt volt az arcunkon, láthatatlanul, ő csalta elé, tette láthatóvá, mint nyomozó az ujjlenyomatot. Tisztának vélt arcunkon a romlás ujjlenyomatai, az élet mindennapi kényszereinek árnyékos foltjai. Nézzétek, most parodizálni fog! Megnevetteti kartársait a stílusparódiákkal. Nehezebb a dolga persze, mint a Karinthyé volt, aki csak kiváló írókat parodizált, mert valójában csak azokat lehet. Bajor a lehetetlent is megkísérelte: stílustalanokról is megírta stílusparódiáit – a tehetségtelenségnek a bőrét nyúzva ilyenformán –, mert nemegyszer egymagában egész kritikai frontot kellett helyettesíteni. A középszerről, a laposságok gyűjteményeiről, sematizmusról, konjunktúratermékről Bajor már kezdetben azt mondta, mit a fokozatosan eszmélő kritika csak utólagosan mondott el.

Hát ez a Bajor nem velünk együtt indult a forradalmi romantikának is nevezett bizakodások reggelén? Velünk indult, de rendkívüli kivételként. Készen, teljes fegyverzetben már az első megszólalásával. Az embernek az a gyanúja, hogy az útkeresés kínjait, a kísérletek kudarcait sohasem ismerte, pedig ez lehetetlenség. Inkább arról van szó, hogy Bajor megkímélte közönségét a nyilvános magántanulástól, a Művét megelőző kísérletezéstől, a belépődíjas edzéstől, az előadásnak nyilvánított színházi olvasópróbáktól. Hatalmas tehetsége és páratlan műveltsége, a csontjaiban – nem a bőrfelület alatt – égő elkötelezettsége megkímélte őt az útkeresés hullámvölgyeitől. Irigylésre méltó szenvedője a magára vállalt terheknek. Vagyis a felelősségviselésnek, a komor Igénynek, az eszményihez való ragaszkodásnak, olyan korban, amely rendre nevetségessé teszi a szavak biliárdjátékosait, a köldöknézőket, a társadalmi-nemzeti-nemzetiségi közöny oszlopszentjeit. Bajornak az írás nem mestersége, hanem létének legutolsó menedéke. Eszme és eszményi szakadéka fölött fonja hágcsóit évtizedek óta a húsából kiszakított, vértől csöpögő izomrostjaiból, idegszálaiból. A szatirikus hangvétel, a humornak nevezett groteszk: valójában a csöndes mesélésből kiáltássá forrósodott mondandó kisiklása. Mindenkori kánaániták között – ím, itt a felhőtlen mennyei állapot! – a konok továbblépő: mennünk kell még, a végcél, az áhított horizont legalábbis messze van még. Megszólal Bajor, harsan a nevetés, majd azután sajogni kezd a szívben valami: ez a gyermek a megnyugvás híveinek kezéből kiveri a csörgőt. Azt kéri számon, ami hitében megígértetett neki. Szatirikusként – haraggal és keserűséggel – a jövőből néz vissza ránk, mert ezerszer bejárta már az emberi állapotnak édeni tájait. S mivel tudja, hogy amit látott: bennünk van, minket óhajt minden szavával megváltani és megtisztítani. Mert jelek szerint a világirodalom keserű szatirikusaival együtt maga is azt vallja: a tenger nagyobb, mint a beledobott szemét.

 

(1978)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]