Edgár és Rebeka!

Azt is meg kellene egyszer írni, ahogyan Balogh Edgár az ötvenes évek közepén kijött a börtönből. Marosvásárhelyt, Molotov téri lakásomon keresett föl új ruhában s a régi lendületével, mi több: igazi vagy tettetett vidámsággal is, tar feje fölött az új cselekvési tervek színes pillangórajával. Az ember, aki évekig oda volt, úgy lépett be a házba, mintha csak az imént ugrott volna le a sarokra újságot vásárolni.

Arra nemigen adott módot, hogy örvendezzünk neki. Feleségemnek kiszökött a könnye, Edgár megsimogatta a homlokát, és azt mondta:

– No! – és régi szokása szerint a kezét hátrakulcsolva föl s alá kezdett sétálni a széles erkélyen.

Jómagam, hogy évekig törhettem a fejem, mi bűne lehetett, és mit vétett Méliusz József, Csőgör Lajos, Jordáky Lajos, Demeter János, meg annak előtte Kurkó Gyárfás is, kissé boldogtalan módon azt kérdeztem tőle:

– Hát mi volt ez, Edgár?

Mire megállt a peripatetikus mozgásban, karját kitárva fölnézett a csillagos égre:

– Mi lett volna! Nyilvánvaló tévedés volt, és ezzel az ügyet lezártnak tekintem.

A beszélgetést ott kellett folytatni, ahol valamikor abbahagytuk: a szakiskoláknál, műemlékvédelemnél, s ha emlékezetem nem csal, már a hazai magyar irodalmi lexikon ügye is szóba került. Nyilván Edgár ötleteként. Mert effélékben mai napig is kifogyhatatlan. Az őskeresztények oroszlánok előtt is megvallották, hogy hisznek Jézus istenségében; Balogh Edgár keserves tragédiák zuhataga alatt is ontja fáradhatatlanul a közösségi tennivalók változatos rajzolatait. És látszólag nem ismeri a csodálkozást: „Tévedés volt! Ezzel az ügyet lezártnak tekintem.” Az égre mondta föl a szavakat, mintha ott lakoznának az istenek, akiktől elvárná az ember, hogy örvendezzenek az áldozat megértő szelídségén, és aranykupából, bocsánatkérőleg vigasz-nektárral kínálják meg őt.

Erre azonban nem került sor. A csillagok épp olyan közönyösek voltak, mint azon az éjszakán, amikor Edgárt a lakásáról elhurcolták. A történelem olyan, amilyen, s ha megengedjük magunknak a csodálkozás fényűzését – vallja Balogh Edgár minden mozdulatával –, saját erőinket raboljuk meg. Ámbár az is lehet, hogy oly rengeteg abszurditás közepette túl van immár a csodálkozáson, valahol a tartós indulatok régiójában. Ahol is a tudatos fegyelem s a felismert szükségszerűség bölcsességével keresi szüntelen a törvényes cselekvés új s új módozatait. Ezért például azon sem csodálkozott el, amit felesége mesélt el neki a börtönből való szabadulásának napján. Vagyis az történt, hogy Rebit, aki egy gyárban dolgozott akkor, fölhívták illetékesek a „jóindulatú” és szigorú tanáccsal: azonnal váljon el attól az ilyen meg amolyan „államellenes” és „nacionalista” férjétől, akit különben sem fog egyhamar szabadon látni. Rebi megrázta szelíden a fejét, és másnap, szabadlábra helyezve, megérkezett Edgár. Mintha mesebeli egyezség lett volna köztük: ha majd egyszer nagy bajban leszek, kedvesem, te rázd meg a fejed, s attól a néma tagadástól leomlanak a börtön falai, és fejünk fölött az ég a helyére visszaköltözik.

Edgár szomorkásan mosolygott a történet hallatán:

– No persze. Nem ismerték Rebit.

Pedig ismerhették volna, ha elolvassák a férje könyveit.

Azokból megismerhették volna a fényt, amely ennek a székely asszonynak a hűségét védőleg körülfonta. És nem válhattak el egymástól, mert ők is páros egyszeméllyé lényegültek az idők folyamán: a kisebbségi küzdelemben, a rövid életű győzelmek korában, a közösségi tervezgetésekben s a kényszerű megállapításokban: Gyergyó felől kéken beborult az ég…

A költőt megkérdezték: hogyan írja versét? Íme, egyszerűen, mondta. Kalitkát rajzol, a sarkába énekesmadarat, majd azt a madarat elkezdi nézni-nézni, sokáig, éjjel és nappal, a végtelen türelem reménységével és kínjával, a bűvölet, a biztatás, a kérés, a költögetés könyörgő tekintetével. Nézi élettelen rajzolatnak, kalitkadróton fennakadt álomkolibrinek. Nézegeti a földet, a fákat, ághónaljban a fészekrakó helyet, szomjához a forrást, üres kis bögyének a népdalbeli, szárnyas fenyőmagot. Miközben a csudálkozók köréje gyűlnek, és melyik így, melyik úgy és amúgy vélekedik: eszelős, mondják az észveszejtően józanok, a kudarcontápláltak s a kitartásban alultápláltak; fantaszta, mondják a „halált megvető óvatosság” négykézlábjárói; ködevő, mondják a fűrészport rágcsálók; légvárépítő, mondják a kicsi székről lepotyogottak és a cinikusok, akik hivatásszerűleg lelkesednek a lelkesedés ellen; fölháborító, mondja az intézményesült gyanakvás, mely minden időben kész volt a kérdéssel: mit akarsz azzal a madárral, mutasd a torkod – ááá, mi van a torkodban, és milyen dalt fog énekelni a madarad, és főleg: mi végett akarod megszólaltatni? A költő pedig bűvöli kitartóan a madarát. Tudja, hogy egyszer meg kell szólalnia. Vár három esztendőt: mesebeli szám. Vár hét esztendőt: az is mesebeli szám. De lám, a mese csodatétele elmarad, a bűvös számok csak kudarcot halmoznak újabb kudarcokra. A költő haja őszülni kezd, de annál konokabb és fiatalabb a kalitkás madarat élesztgető tekintete: én már láttam, alig észrevehetőleg megrezdült a szárnya. Még egy esztendő, még kettő, még hat nap és a hetedik – és új dallammal gyarapszik a mi zajos mindenségünk. És egy napon, midőn a költő már azon gondolkozik, hogy a kalitkabűvölést végrendeletileg kire hagyakozza, egy csöndes hajnalon, amikor a barométer újabb esőt jósol, a rajzolt madár megszólal, elkezd énekelni…

Mindez arról jutott eszembe, hogy tizenkét esztendei küszködés után Balogh Edgár és munkaközössége könyvesboltjaink kirakatába bűvölte a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetét.

Türelemmel várjuk a következő hármat…

(1987)