Visszalopott arcok

Ily tömeges halálhírt csak a háborúk hoznak.

Az együvé tartozók, barátok és ismerősök fekete névsorát a lövészárkok, a szuronyrohamok, a szőnyegbombázások sem küldik ennyire személyhez szólóan, az áldozatokat egyazon fészekaljból kiragadva. A főváros ismeretlen halottainak hosszú névsorából az ismerős nevek, az íróbarátok, színművészek, festők, rendezők neve kapta szíven a vidéki kartársat; a sors kegyeltjét, akinek otthonában a földrengés csupán a néma faliórát indította el. Az én álló faliórám ingája kilendült a földrengés pillanatában. Szinte cinikusan szegte meg addig való parancsomat, amelyhez éveken át tartotta magát: „Non numero horas nisi serenas!” Szabó Lőrinc szavaival: „Csak derűs órát veszek tudomásul!”

Az ellenkezőjét cselekedte.

Mintha az időnek titokzatos és láthatatlan ujja érintette volna meg. Nem tudhattuk, hogy abban a pillanatban Bukarest lakóinak ezrei zuhannak az omladékok alá. Hogy köztük van számos művész- és író barátunk is: Anatol Baconsky, akitől nemrégen – most már mintha csak tegnap lett volna, pedig évekkel ezelőtti az emlék – Illyés Gyula legszebb verseihez kértem és kaptam előszót, magyar nyelvűt; Alexandru Ivasiuc, akinek Madarak című regénye fölött a díjazás pezsgős hangulatában együtt örvendeztünk; Veronika Porumbacu, akihez harminc esztendeje fűztek baráti szálak; Savin Bratu, egykori szinajai nyaralásunk sziporkás szellememléke; Dankanits Ádám, a hazai magyar tudományos élet kiváló krónikása, és a színművészek közül Toma Caragiu, a legnagyobbak közül való tehetség és kritikus szellem, Caragiale iróniájának eleven lenyomata; és Mihai Gafita, román nyelven, is kiadott könyveink lelkes gondozója, akivel közös filmünk díszletein tűnődtünk Marosvásárhelyt.

Mennyi közös terv, sorsot egybekapcsoló emlék született a velük való találkozásokban! Gyászunk most már az emlékek cserépdarabjait veszi újra meg újra számba. Veronica könnyű, madármozdulatú keze nyúl felém a romok alól. Utolsó szavaként hozzám írott levelét őrzöm; egyéniségének, a testvériség melegét árasztó, törékeny lényének utolsó írásos üzenetét, amely most már ragaszkodással őrzött tárgyi emlékeim közé került.

„Draga Sütő András – írja, levelét magyarul kezdve. – Nagyon tetszett a maga új Könyvet: azért írtam róla. Én nem kritikus vagyok, írni tudok csak abban amit igaz tetszik. Csak néhány szó s-au pierdut pe drum…” – A József Attila- és Vörösmarty-fordítása végett megtanult nyelvünk helyes kapcsolatait keresve, szinte észrevétlenül röppen föl saját anyanyelvének akadálytalan régióiba. Arról ír egyebek között, hogy albumot készít – kiállítás végett –, s a maga készítette arcképvázlatok alá kézírást kér, valamit akármely készülő munkámból. „És ha Bukarestbe jössz, telefonálj nekem, találkozni szeretnék veled, hogy »ellopjam az arcodat«. (Să-ti fur chipul).”

Nem kerülhetett rá sor, hogy ellopja az arcomat, vagyis lerajzoljon engem.

A román költőnő, akivel három évtized irodalmi életének emlékei ültettek oly gyakran közös asztalhoz, ezt a munkáját – képalbumát – is befejezetlenül hagyta. Mi, barátai és sorstársai az írásban, a romok alól az ő arcát lopjuk vissza magunknak, gyermekien kedves vonásait megőrizve.

Amiként az emlékeink közé ültetjük mindazokat, akiknek verseit, regényfejezeteit az íróasztalokra szakadt mennyezetek elkeverték a porban és hamuban.