Sorok Illyés Gyuláról

Ma egyedül róla mondható el, amit Kosztolányi vallott Adyról:

„Hittel állítom, hogy egyetlen magyarul író költő – Csokonait, Petőfit és Aranyt is beleértve – sem foglalkozott annyit (közvetlenül és közvetve) a fajtája kérdéseivel, mint ő.”

A fajtájával – nem faji alapon.

A nemzetével – nem nacionalista elfogultsággal.

A mindig csak egynek kijáró jelzőt adományoztuk neki: Illyés Gyula a par excellence nemzeti költő.

A fogalomnak mai és korszerű értelmében.

Aggodalmaskodó fészkelődést, jobbra és balra vetett fülelést mindenkor tapasztalni körülötte: nemzeti költő, de nehogy meghallja valaki. Az csak természetes, hogy másnak legyen efféle pátriárkája. A tisztesség vagy jószomszédság okán kalapot is emelünk előtte. Előttük. Mert van hely, ahol úgyszólván minden poéta a nemzet költőjének vallja magát – Kosztolányi értelmében is. Tehát nem csupán hovatartozandóság, vérségi kötelék dolgában, mindennapi penzumával is.

Igen, hát az más.

A legyintéses tudomásulvétel a történelmi fejlődés egyenetlenségeire figyelmeztet. Petőfi Nemzeti dalának milliónyi mai változata: kényszerű késések őszi kikeletje. Anakronizmus? A jelenség kívülről való megítélése módfelett kockázatos. Kívülről és felülről, például a mai nyugati avantgarde költészet nemzetek fölötti „magaslatából” nézelődve minden egyes nép házába, párnája alá nehéz bepillantani. Hát még a párna alá rejtett gondot, netán illúziót meg is érteni!

Könnyű a dolgokat kívülről szemlélni. Annál nehezebb kötésig, nyakig bennük lenni. Ebben az állapotban, melyet nem választ a költő, mert sorsának csak választottja lehet, a gyermek is észlelheti: neveztessék bár a nemzeti sors-problematika őszi kikeletnek, korunknak, a huszadik század végének világszerte hullámtornyos jelensége. Nem születésnapi sorok lehetősége e jelenség Gondarcát elválasztani. Fanatikus arculatától; a kényszerűleg megkésett nemzeti eszmélet vonásait elválasztani a faji mítoszok újabbkori dervistáncától.

Illyésről szólva: a szocialista humánum, a nemzeti és nemzetközi dialektikájának természetességében fogant fajta-gond indokolja az egyetlennek kijáró jelzős főnevet: nemzeti költő. Az egyetemes rábólintás persze: magyar csoda lenne. Egyetértés a csontvelőbe tokosodott sorskérdésekben.

Duna-parti viták pengevillanásai az emlékeim között. Hagyomány és újítás a költészetben. Múlt századi ódonságok, örökös megkésettség az esztétikai széljárásokban, népszolgálat, provincializmus. Népi–urbánus ellentét, világirodalmi becsvágy s az otthonnak konok vigyázása, és minden érvek legerősebbike: Illyés. A nemzeti költő. Nemzeti? A jelzőtől némelykor azok is megszabadítanák, akik mesterüknek tekintik őt. Párizsi indulásának avantgarde-korszakára való tekintettel. Sóhajok, találgatások. A hazatérés nagy fordulata, hangváltása. Mert lám, egy Chagall… Mivé lett volna, ha serkedő szárnyát, mint fehér hegedűtokot a hóna alá fogva visszatér Vityebszkbe új színeket munkálni. Ha nem búcsúzik el a provincia csillagaitól: „Szegény csillagok, ne haragudjatok rám, amiért otthagytalak benneteket egyedül a szédítő magasságban.” Illyés Párizs csillagaitól kért szíves elnézést: ne haragudjatok… Amiként Ábel is New York felhőkarcolói alatt. Azért vagyunk a világon… Amiként egy Misztótfalusi csomagolta össze Hollandiában metszett betűit s hozta haza Kolozsvárra. Pedig elmehetett volna velük Pétervárra is: a cár kegye várta. Valamivel barátságosabban, mint Illyést a fehérterror Magyarországon, Ady betelt jóslatainak helyén, cserepeire hullott álmainak véres terein; egy napba öltözött illúzió földre zuhant tetemén – a változatos nemzetiségű szuronyokkal hátba döfött Tanácsköztársaság emlékvilágában.

Ahol mégis Ady maradék álmainak vásznaiból kellett felhúzni az új vitorlákat.

Mert ugyan ki tagadná, hogy Sziszüphosz-kövét a magyar költészet onnan, arról a helyről mozdította tovább, ahol Ady a szemét lehunyta. Nem idevágó feladat e sziklának feszülő költői vállakat külön-külön értékelni. Hogy melyik mozdulat volt a tovább munkáló forradalomé, melyik a tüntető „tiszta költészeté”, melyik a szelíd bánaté. Hagyomány és szakítás dialektikájában az Adyval századok mélyéről jövő hullámverés folytonossága a fontosabb a véle legellentétesebb hangvételűek életművében is.

Magára nézve is vallja Illyés Gyula: „Nemzedék dolga, hogy ezt a mély és megrendítő hatást át tudják váltani, nem Ady nyelvére, ami egy korszakhoz van rögzítve, hanem amit örök erővel a magyar problémákból kifejezett.” Az átváltás lehetősége: végtelen. Sziszüphosz örökségének vállalása egyetlen lehetséges magatartásra kötelez: kidőlt sebes vállak helyén odavetni a vállat a megoldatlanságok sziklaköveinek. Értelmetlenség lenne? Aiolosz fiának kíngörgető szenvedéséből is fölsejlik a talán-talán-reménység halovány mosolya: egyetlenegyszer a halált ő is kijátszotta.

Ady után e sziklevél-reménység indította útjára Illyést, hogy a történelem új körülményei között, új hangon – a tárgyilagosság drámaiságával – világítsa meg „örök erővel” a magyar problémákat. Melyeket? Életművének ismerőit nem kell immár fölvilágosítani. Ha közülük egyet mégis kiragad most a Maros-parti tűnődés: a hetvenöt éves költőt ünneplők seregének sajátos helyzete kívánja. Példának okáért tényszerűleg igazolható, hogy Ady és József Attila szivárványos történelmi látomását – azaz „hallomását” –, miszerint „Dunának, Oltnak egy a hangja”: költőként egyedül Illyés Gyula gondolta végig. Az elődeinél tárgyilagosabban – mert hisz a történelem újabb tapasztalataival sújtottan –, komorabban is tehát, a tények parancsára. A közös hangot közelebbről is meghallgatva s értékelve. A Puszták népének szerzője nem csupán a magyar parasztság sorsának metaforáit váltotta vissza kegyetlen szociológiai tények pörölyzuhatagává; szállóigévé légiesedett történelmi testvériségi óhajokban is túllépett a gyönyörű metaforák virágmezején. Mert némelykor siratnivalóan illuzórikussá soványodnak a merész zseniálmok. Halhatatlanságuk kalandja: az időleges bukások sorozata, a naivitás köntösének viselete, a tetszhalál s a véglegesnek is mutatkozó cáfolat ilyen-amolyan történelmi fordulatban megannyi táplálója a lemondásnak, a minden-mindegy legyintésnek, a fanatikus közönynek, a radikális pesszimizmusnak, a magánüdvösség sápadt kísértéseinek. És csakugyan: kinek a kivívott diadalára szólt a csatakürt Petőfi holtteste fölött? Milyennek látta Ady a bátrak szeme előtt csillagrajként megpörgetett Mindent? Holnapok ígéretét: „hogyha akarunk, ha merünk.”

Akartunk és mertünk is.

Jól tudjuk, mifajta iszonyatokkal gyarapodott a magyar sors-problematika, épp amikor leglelkesebben lobbant a szavalat – föl az egekig – Dunának, Oltnak közös hangjáról, a békévé oldandó emlékezésről, a közös eszmebarikádokon való találkozásról. Társadalmi, közösségi veszteségek színhelyét sokan hagyták el – új kudarclehetőség után nézelődve, amilyen például az egyszemélyes megváltás káprázata a szubjektivitás egyetemes szorongásában. Ha egy népet nem érdemes már félteni: aggódjunk legalább önmagunkért és elvontan az emberiségért. Nem annyira kockázatos.

Illyés Gyula – Ady megkésett és felerészben összetörött álmainak színhelyén – Ady teljes örökségének terhét vette a vállára, fölhúzván fél évszázad alatt a második Nyugat-nemzedék legragyogóbb életmű-katedrálisát. Vitát, társadalmi mozgást keltve már legelső megszólalásával. Rosszalló fejcsóválást is: íme, odahagyta Párizs szürrealista vívmányait az Otthon veszteségeinek láttán. S oh! nemcsak odahagyta a legavantgárdabb gárdát: az otthon legjobbjainak tehetségét, hajlamát is közösségi-nemzeti gondok felé irányította. Épp azzal, hogy szemléletét sosem kényszerítette költőtársaira. Hanem inkább babérkoszorút font nekik, és Pindarosz aranyszékébe ültette őket. Magamagát jobban érezte a puszták népének öreg padkáján, az övéivel gondon-bajokon osztozva.

Illyés, a legeuropéerebb mai magyar költő, nem nyüsletett Európa hírnévkotyvasztó fazeka körül – így nyerte el Európa elismerését is. Nem harsogta: Én, Én, ide nézz a figurára, bánatomra, magányomra, szójátékaimra. Így épült be életművébe népének tegnapi és mai univerzuma, minden gyötrelme és útkereső szenvedélye, a társadalmi és nemzeti megújulás eszményével. S mivel a mesebeli öregasszony példája szerint az égő házban nem volt kedve fésülködni, magát cicomázni: elmondották konzervatívnak, divatjamúltnak is, hisz mennyivel „korszerűbb” és divatosabb egy nép gondját a népre magára hagyni, sőt lebeszélni azt a népet saját gondjairól. Ilyenformán az ember nem tudhatja: dicséret-e vagy gáncs a párizsi megállapítás, miszerint Illyés a legutolsó európai nemzeti költő. Boldogok azok a népek, amelyeknek nincs már szükségük nemzeti költőre! Ha mégis lenne, miként ezt példák mutatják: a megnyert csaták s az általános boldogság kikiáltása végett meghagyott költő arany trombitával gazdagítja egy történelmi korszak dallamának variációit. Ezek is nemzeti költők. Akkor tehát Voltaire urammal elmondhatnók, hogy a neki adományozott melléknév ellensége a főnévnek. Nemzeti fagyöngye. Hát nem elegendő, hogy költő? Népsors, nemzeti gond – ugyan mifajta fogalmak? Haza és költészet múlt század végi szétválása óta – hogy az irodalom szekularizációja világszerte végbement – az említett fogalmak jobb elmékben is parlamenti viták és a zsurnalisztika körébe utaltatnak. Akad irodalmár, aki a magyar irodalom javát parlamenti jegyzőkönyvnek minősíti. Az efféle elvetemültséggel persze nincs mit kezdeni.

Az irodalomnak valamilyen formában mindig ott kellett lennie, ahol egy nemzet sorsa forgott kockán. Mert bizonyos értelemben ugyancsak az exigenciákat szolgálja, amit persze csak abban az esetben indokolhat, ha látásmódja távlati, ha nem szorul a politika hóna alá. Ha tartós és mulandó jelenségek között különbségtételre képes.

A politika alkotásainak halhatatlansága és halandósága dolgában az idő meglehetősen változatos képet mutat; örökös halálnak és feltámadásnak színterét, vereséges diadalívekkel és diadalmas bukások lovas-, gyalogos-szobraival, amelyek maguk is változatos sorsukat élik. Önti és dönti szobrait az emberiség, a jó és rossz szomszédság, a Tény s az Illúzió, az igazság és hamisság, győző és legyőzött egyaránt, halhatatlanságot kiutalva, avagy rendeletileg visszavonva; saját törvényei szerint működik a politika – az exigenciák tudománya. Tanulságos példáért nem kell sem időben, sem térben messzire mennünk. Megrettenvén tehát a jelenségtől, úgy tetszik: okkal szekularizáltatta magát századunk nem egy irodalmi áramlata. Illyés Gyula pedig „ősi jogaihoz ragaszkodva” mondja: „…az irodalom is az exigenciákat szolgálja, épp csak hosszabb lejáratra…” Ez a hosszabb-lejáratúság Illyés cselekvésének időbeli tere, amelyet benépesített halhatatlan – a napi exigenciák részéről tehát visszavonhatatlan – műveivel. Első pillantásra: ez a tér a magyarság miniatúrája. Mi más lehetne? A világirodalom minden nagysága saját nemzetének „miniatúráját” építette be az egyetemes emberi szellem boltozatába.

Valahol azt olvastam róla, hogy eklektikus. A nem épp hízelgő vélekedés: történelmi szemlélet dolgában a csökkent látóképesség megszokott jeleként kancsalkodik egy tematikailag és műfajilag egyedülállóan gazdag életmű körül. Amit a szemellenzős ítélet összetéveszt az eklekticizmussal: a nagy összegezés. Aki Illyést teljességében akarja megismerni, onnan kell elindulnia ővele, ahol a magyar sorsproblémák gordiuszicsomó-sora kezdődik; karddal vágott hozzájuk egy Dózsa, egy Kossuth s a teljes ismeretlenségbe ugrás vakmerőségével egy Tanácsköztársaság vezérkara. Vérző ujjakkal próbálta a csomósort megoldani egy Széchenyi és Kemény Zsigmond s a Bethlen Gábor nyomdokaiba visszalépő Deák Ferenc. Miközben Gordiusz csomói még inkább elbonyolódtak. Megoldásukhoz nem adatott meg sem a szükséges erő, sem a mindenkor épp távollevő történelmi szerencse. Ez utóbbit a tudomány gyakorta nemlétezőnek tekinti. Főleg ott nincs valóban, ahol nem keresik, a mindenkori legkedvezőbb történelmi körülmények formájában.

De mi közük mindezeknek az irodalomhoz, a költészethez?

Apollón múzsái mi végett lábatlankodnának egy nép történelmének gordiuszi csomói körül? Kivált hogy azok megoldásának gondja oly gyakorta kiszorult a nyilvánosság tereiről. Ősi természete szerint – osztódás útján – kinek-kinek a nyelve alá szorultan maradt érvényes ez a gond, a mindenkori elnapoltságok sajogásával.

Rákos daganatként is nem egy poétatorokban.

Csak ott vajon?

Akik társadalmi-nemzeti gond és költészet szimbiózisát a század anakronizmusának vélik: próbáljanak tükör előtt bepillantani saját torkukba. Az önvizsgálatnak ez a módja – a nyelvünk tövét leszorító kanál segítségével – igen egyszerű. S kiderül menten: egy történelmi közérzet tályogburjánzásaként mi minden szorult abba a – mondjuk képverset tikácsoló – költői torokba. Kikívánkozna tehát a közösségi mondandó is onnan. Ha egyfajta esztétikai terror nem fojtaná vissza az irodalmon kívülinek bélyegzett nemzeti gondban fogant mondatot. Ha nem lennének, kik attól irtóznak, hogy „fajtájuk problémáit” a híres Európa nyereg alatt puhított húsnak nyilvánítja.

Illyés Gyula – fütyülve mindenkor a divatok cöccögéseire – félelem nélkül mondta ki – hatalmas életműben immár – a milliók létében felgyülemlett szorongást, bút és bizakodást, ezeréves tanulságot és kiútkereső szenvedélyt, a szociális és nemzeti igazság szavait, a létező dolgok kíméletlen üzenetét s a Hiányok segélykiáltásait – olyan időben, amelynek parancsát józan, bölcs elmével vonta ki a Nagy Sándor-i türelmetlenség köréből, mondván, hogy azt a gordiuszi csomót nem ketté vágni: megoldani kellett volna. Legyen tehát eklektikus, ha úgy tetszik. Mert amit sors-problematikában nagy elődei külön-külön felgörgettek népük tudatában, annak összegezésére Ady után egyedül ő vállalkozott, és nem csupán Ady kötöttségeivel, hanem annak merészségével is. Egyebek között: a közérthetőség bűnét vállalni Illyés részéről éppoly kihívó vakmerőség volt, mint Ady gőgös szembenézése a közérthetetlenség vádjával.

Minden jel szerint jól tudja: köztudott dolgok kimondásához kell a mersz. Ebben az idő is neki dolgozik.