Sorok Illyés Gyuláról
Ma egyedül róla mondható el, amit Kosztolányi vallott Adyról:
„Hittel állítom, hogy egyetlen magyarul író költő – Csokonait, Petőfit és Aranyt is beleértve – sem foglalkozott annyit (közvetlenül és közvetve) a fajtája kérdéseivel, mint ő.”
A fajtájával – nem faji alapon.
A nemzetével – nem nacionalista elfogultsággal.
A mindig csak egynek kijáró jelzőt adományoztuk neki: Illyés Gyula a par excellence nemzeti költő.
A fogalomnak mai és korszerű értelmében.
Aggodalmaskodó fészkelődést, jobbra és balra vetett fülelést mindenkor tapasztalni körülötte: nemzeti költő, de nehogy meghallja valaki. Az csak természetes, hogy másnak legyen efféle pátriárkája. A tisztesség vagy jószomszédság okán kalapot is emelünk előtte. Előttük. Mert van hely, ahol úgyszólván minden poéta a nemzet költőjének vallja magát – Kosztolányi értelmében is. Tehát nem csupán hovatartozandóság, vérségi kötelék dolgában, mindennapi penzumával is.
Igen, hát az más.
A legyintéses tudomásulvétel a történelmi fejlődés egyenetlenségeire figyelmeztet. Petőfi Nemzeti dalának milliónyi mai változata: kényszerű késések őszi kikeletje. Anakronizmus? A jelenség kívülről való megítélése módfelett kockázatos. Kívülről és felülről, például a mai nyugati avantgarde költészet nemzetek fölötti „magaslatából” nézelődve minden egyes nép házába, párnája alá nehéz bepillantani. Hát még a párna alá rejtett gondot, netán illúziót meg is érteni!
Könnyű a dolgokat kívülről szemlélni. Annál nehezebb kötésig, nyakig bennük lenni. Ebben az állapotban, melyet nem választ a költő, mert sorsának csak választottja lehet, a gyermek is észlelheti: neveztessék bár a nemzeti sors-problematika őszi kikeletnek, korunknak, a huszadik század végének világszerte hullámtornyos jelensége. Nem születésnapi sorok lehetősége e jelenség Gondarcát elválasztani. Fanatikus arculatától; a kényszerűleg megkésett nemzeti eszmélet vonásait elválasztani a faji mítoszok újabbkori dervistáncától.
Illyésről szólva: a szocialista humánum, a nemzeti és nemzetközi dialektikájának természetességében fogant fajta-gond indokolja az egyetlennek kijáró jelzős főnevet: nemzeti költő. Az egyetemes rábólintás persze: magyar csoda lenne. Egyetértés a csontvelőbe tokosodott sorskérdésekben.
Duna-parti viták pengevillanásai az emlékeim között. Hagyomány és újítás a költészetben. Múlt századi ódonságok, örökös megkésettség az esztétikai széljárásokban, népszolgálat, provincializmus. Népi–urbánus ellentét, világirodalmi becsvágy s az otthonnak konok vigyázása, és minden érvek legerősebbike: Illyés. A nemzeti költő. Nemzeti? A jelzőtől némelykor azok is megszabadítanák, akik mesterüknek tekintik őt. Párizsi indulásának avantgarde-korszakára való tekintettel. Sóhajok, találgatások. A hazatérés nagy fordulata, hangváltása. Mert lám, egy Chagall… Mivé lett volna, ha serkedő szárnyát, mint fehér hegedűtokot a hóna alá fogva visszatér Vityebszkbe új színeket munkálni. Ha nem búcsúzik el a provincia csillagaitól: „Szegény csillagok, ne haragudjatok rám, amiért otthagytalak benneteket egyedül a szédítő magasságban.” Illyés Párizs csillagaitól kért szíves elnézést: ne haragudjatok… Amiként Ábel is New York felhőkarcolói alatt. Azért vagyunk a világon… Amiként egy Misztótfalusi csomagolta össze Hollandiában metszett betűit s hozta haza Kolozsvárra. Pedig elmehetett volna velük Pétervárra is: a cár kegye várta. Valamivel barátságosabban, mint Illyést a fehérterror
Magyarországon, Ady betelt jóslatainak helyén, cserepeire hullott álmainak véres terein; egy napba öltözött illúzió földre zuhant tetemén – a változatos nemzetiségű szuronyokkal hátba döfött Tanácsköztársaság emlékvilágában.
Ahol mégis Ady maradék álmainak vásznaiból kellett felhúzni az új vitorlákat.
Mert ugyan ki tagadná, hogy Sziszüphosz-kövét a magyar költészet onnan, arról a helyről mozdította tovább, ahol Ady a szemét lehunyta. Nem idevágó feladat e sziklának feszülő költői vállakat külön-külön értékelni. Hogy melyik mozdulat volt a tovább munkáló forradalomé, melyik a tüntető „tiszta költészeté”, melyik a szelíd bánaté. Hagyomány és szakítás dialektikájában az Adyval századok mélyéről jövő hullámverés folytonossága a fontosabb a véle legellentétesebb hangvételűek életművében is.
Magára nézve is vallja Illyés Gyula: „Nemzedék dolga, hogy ezt a mély és megrendítő hatást át tudják váltani, nem Ady nyelvére, ami egy korszakhoz van rögzítve, hanem amit örök erővel a magyar problémákból kifejezett.” Az átváltás lehetősége: végtelen. Sziszüphosz örökségének vállalása egyetlen lehetséges magatartásra kötelez: kidőlt sebes vállak helyén odavetni a vállat a megoldatlanságok sziklaköveinek. Értelmetlenség lenne? Aiolosz fiának kíngörgető szenvedéséből is fölsejlik a talán-talán-reménység halovány mosolya: egyetlenegyszer a halált ő is kijátszotta.
Ady után e sziklevél-reménység indította útjára Illyést, hogy a történelem új körülményei között, új hangon – a tárgyilagosság drámaiságával – világítsa meg „örök erővel” a magyar problémákat. Melyeket? Életművének ismerőit nem kell immár fölvilágosítani. Ha közülük egyet mégis kiragad most a Maros-parti tűnődés: a hetvenöt éves költőt ünneplők seregének sajátos helyzete kívánja. Példának okáért tényszerűleg igazolható, hogy Ady és József Attila szivárványos történelmi látomását – azaz „hallomását” –, miszerint „Dunának, Oltnak egy a hangja”: költőként egyedül Illyés Gyula gondolta végig. Az elődeinél tárgyilagosabban – mert hisz a történelem újabb tapasztalataival sújtottan –, komorabban is tehát, a tények parancsára. A közös hangot közelebbről is meghallgatva s értékelve. A Puszták népének szerzője nem csupán a magyar parasztság sorsának metaforáit váltotta vissza kegyetlen szociológiai tények pörölyzuhatagává; szállóigévé légiesedett történelmi testvériségi óhajokban is túllépett a gyönyörű metaforák virágmezején. Mert
némelykor siratnivalóan illuzórikussá soványodnak a merész zseniálmok. Halhatatlanságuk kalandja: az időleges bukások sorozata, a naivitás köntösének viselete, a tetszhalál s a véglegesnek is mutatkozó cáfolat ilyen-amolyan történelmi fordulatban megannyi táplálója a lemondásnak, a minden-mindegy legyintésnek, a fanatikus közönynek, a radikális pesszimizmusnak, a magánüdvösség sápadt kísértéseinek. És csakugyan: kinek a kivívott diadalára szólt a csatakürt Petőfi holtteste fölött? Milyennek látta Ady a bátrak szeme előtt csillagrajként megpörgetett Mindent? Holnapok ígéretét: „hogyha akarunk, ha merünk.”
Akartunk és mertünk is.
Jól tudjuk, mifajta iszonyatokkal gyarapodott a magyar sors-problematika, épp amikor leglelkesebben lobbant a szavalat – föl az egekig – Dunának, Oltnak közös hangjáról, a békévé oldandó emlékezésről, a közös eszmebarikádokon való találkozásról. Társadalmi, közösségi veszteségek színhelyét sokan hagyták el – új kudarclehetőség után nézelődve, amilyen például az egyszemélyes megváltás káprázata a szubjektivitás egyetemes szorongásában. Ha egy népet nem érdemes már félteni: aggódjunk legalább önmagunkért és elvontan az emberiségért. Nem annyira kockázatos.
Illyés Gyula – Ady megkésett és felerészben összetörött álmainak színhelyén – Ady teljes örökségének terhét vette a vállára, fölhúzván fél évszázad alatt a második Nyugat-nemzedék legragyogóbb életmű-katedrálisát. Vitát, társadalmi mozgást keltve már legelső megszólalásával. Rosszalló fejcsóválást is: íme, odahagyta Párizs szürrealista vívmányait az Otthon veszteségeinek láttán. S oh! nemcsak odahagyta a legavantgárdabb gárdát: az otthon legjobbjainak tehetségét, hajlamát is közösségi-nemzeti gondok felé irányította. Épp azzal, hogy szemléletét sosem kényszerítette költőtársaira. Hanem inkább babérkoszorút font nekik, és Pindarosz aranyszékébe ültette őket. Magamagát jobban érezte a puszták népének öreg padkáján, az övéivel gondon-bajokon osztozva.
Illyés, a legeuropéerebb mai magyar költő, nem nyüsletett Európa hírnévkotyvasztó fazeka körül – így nyerte el Európa elismerését is. Nem harsogta: Én, Én, ide nézz a figurára, bánatomra, magányomra, szójátékaimra. Így épült be életművébe népének tegnapi és mai univerzuma, minden gyötrelme és útkereső szenvedélye, a társadalmi és nemzeti megújulás eszményével. S mivel a mesebeli öregasszony példája szerint az égő házban nem volt kedve fésülködni, magát cicomázni: elmondották konzervatívnak, divatjamúltnak is, hisz mennyivel „korszerűbb” és divatosabb egy nép gondját a népre magára hagyni, sőt lebeszélni azt a népet saját gondjairól. Ilyenformán az ember nem tudhatja: dicséret-e vagy gáncs a párizsi megállapítás, miszerint Illyés a legutolsó európai nemzeti költő. Boldogok azok a népek, amelyeknek nincs már szükségük nemzeti költőre! Ha mégis lenne, miként ezt példák mutatják: a megnyert csaták s az általános boldogság kikiáltása végett meghagyott költő arany trombitával gazdagítja egy történelmi korszak dallamának variációit. Ezek is nemzeti költők. Akkor tehát Voltaire urammal elmondhatnók, hogy a neki adományozott melléknév ellensége a főnévnek.
Nemzeti fagyöngye. Hát nem elegendő, hogy költő? Népsors, nemzeti gond – ugyan mifajta fogalmak? Haza és költészet múlt század végi szétválása óta – hogy az irodalom szekularizációja világszerte végbement – az említett fogalmak jobb elmékben is parlamenti viták és a zsurnalisztika körébe utaltatnak. Akad irodalmár, aki a magyar irodalom javát parlamenti jegyzőkönyvnek minősíti. Az efféle elvetemültséggel persze nincs mit kezdeni.
Az irodalomnak valamilyen formában mindig ott kellett lennie, ahol egy nemzet sorsa forgott kockán. Mert bizonyos értelemben ugyancsak az exigenciákat szolgálja, amit persze csak abban az esetben indokolhat, ha látásmódja távlati, ha nem szorul a politika hóna alá. Ha tartós és mulandó jelenségek között különbségtételre képes.
A politika alkotásainak halhatatlansága és halandósága dolgában az idő meglehetősen változatos képet mutat; örökös halálnak és feltámadásnak színterét, vereséges diadalívekkel és diadalmas bukások lovas-, gyalogos-szobraival, amelyek maguk is változatos sorsukat élik. Önti és dönti szobrait az emberiség, a jó és rossz szomszédság, a Tény s az Illúzió, az igazság és hamisság, győző és legyőzött egyaránt, halhatatlanságot kiutalva, avagy rendeletileg visszavonva; saját törvényei szerint működik a politika – az exigenciák tudománya. Tanulságos példáért nem kell sem időben, sem térben messzire mennünk. Megrettenvén tehát a jelenségtől, úgy tetszik: okkal szekularizáltatta magát századunk nem egy irodalmi áramlata. Illyés Gyula pedig „ősi jogaihoz ragaszkodva” mondja: „…az irodalom is az exigenciákat szolgálja, épp csak hosszabb lejáratra…” Ez a hosszabb-lejáratúság Illyés cselekvésének időbeli tere, amelyet benépesített halhatatlan – a napi exigenciák részéről tehát visszavonhatatlan – műveivel. Első pillantásra: ez a tér a magyarság miniatúrája. Mi más lehetne? A világirodalom minden nagysága saját nemzetének „miniatúráját” építette be az egyetemes emberi szellem
boltozatába.
Valahol azt olvastam róla, hogy eklektikus. A nem épp hízelgő vélekedés: történelmi szemlélet dolgában a csökkent látóképesség megszokott jeleként kancsalkodik egy tematikailag és műfajilag egyedülállóan gazdag életmű körül. Amit a szemellenzős ítélet összetéveszt az eklekticizmussal: a nagy összegezés. Aki Illyést teljességében akarja megismerni, onnan kell elindulnia ővele, ahol a magyar sorsproblémák gordiuszicsomó-sora kezdődik; karddal vágott hozzájuk egy Dózsa, egy Kossuth s a teljes ismeretlenségbe ugrás vakmerőségével egy Tanácsköztársaság vezérkara. Vérző ujjakkal próbálta a csomósort megoldani egy Széchenyi és Kemény Zsigmond s a Bethlen Gábor nyomdokaiba visszalépő Deák Ferenc. Miközben Gordiusz csomói még inkább elbonyolódtak. Megoldásukhoz nem adatott meg sem a szükséges erő, sem a mindenkor épp távollevő történelmi szerencse. Ez utóbbit a tudomány gyakorta nemlétezőnek tekinti. Főleg ott nincs valóban, ahol nem keresik, a mindenkori legkedvezőbb történelmi körülmények formájában.
De mi közük mindezeknek az irodalomhoz, a költészethez?
Apollón múzsái mi végett lábatlankodnának egy nép történelmének gordiuszi csomói körül? Kivált hogy azok megoldásának gondja oly gyakorta kiszorult a nyilvánosság tereiről. Ősi természete szerint – osztódás útján – kinek-kinek a nyelve alá szorultan maradt érvényes ez a gond, a mindenkori elnapoltságok sajogásával.
Rákos daganatként is nem egy poétatorokban.
Csak ott vajon?
Akik társadalmi-nemzeti gond és költészet szimbiózisát a század anakronizmusának vélik: próbáljanak tükör előtt bepillantani saját torkukba. Az önvizsgálatnak ez a módja – a nyelvünk tövét leszorító kanál segítségével – igen egyszerű. S kiderül menten: egy történelmi közérzet tályogburjánzásaként mi minden szorult abba a – mondjuk képverset tikácsoló – költői torokba. Kikívánkozna tehát a közösségi mondandó is onnan. Ha egyfajta esztétikai terror nem fojtaná vissza az irodalmon kívülinek bélyegzett nemzeti gondban fogant mondatot. Ha nem lennének, kik attól irtóznak, hogy „fajtájuk problémáit” a híres Európa nyereg alatt puhított húsnak nyilvánítja.
Illyés Gyula – fütyülve mindenkor a divatok cöccögéseire – félelem nélkül mondta ki – hatalmas életműben immár – a milliók létében felgyülemlett szorongást, bút és bizakodást, ezeréves tanulságot és kiútkereső szenvedélyt, a szociális és nemzeti igazság szavait, a létező dolgok kíméletlen üzenetét s a Hiányok segélykiáltásait – olyan időben, amelynek parancsát józan, bölcs elmével vonta ki a Nagy Sándor-i türelmetlenség köréből, mondván, hogy azt a gordiuszi csomót nem ketté vágni: megoldani kellett volna. Legyen tehát eklektikus, ha úgy tetszik. Mert amit sors-problematikában nagy elődei külön-külön felgörgettek népük tudatában, annak összegezésére Ady után egyedül ő vállalkozott, és nem csupán Ady kötöttségeivel, hanem annak merészségével is. Egyebek között: a közérthetőség bűnét vállalni Illyés részéről éppoly kihívó vakmerőség volt, mint Ady gőgös szembenézése a közérthetetlenség vádjával.
Minden jel szerint jól tudja: köztudott dolgok kimondásához kell a mersz. Ebben az idő is neki dolgozik.
Visszalopott arcok
Ily tömeges halálhírt csak a háborúk hoznak.
Az együvé tartozók, barátok és ismerősök fekete névsorát a lövészárkok, a szuronyrohamok, a szőnyegbombázások sem küldik ennyire személyhez szólóan, az áldozatokat egyazon fészekaljból kiragadva. A főváros ismeretlen halottainak hosszú névsorából az ismerős nevek, az íróbarátok, színművészek, festők, rendezők neve kapta szíven a vidéki kartársat; a sors kegyeltjét, akinek otthonában a földrengés csupán a néma faliórát indította el. Az én álló faliórám ingája kilendült a földrengés pillanatában. Szinte cinikusan szegte meg addig való parancsomat, amelyhez éveken át tartotta magát: „Non numero horas nisi serenas!” Szabó Lőrinc szavaival: „Csak derűs órát veszek tudomásul!”
Az ellenkezőjét cselekedte.
Mintha az időnek titokzatos és láthatatlan ujja érintette volna meg. Nem tudhattuk, hogy abban a pillanatban Bukarest lakóinak ezrei zuhannak az omladékok alá. Hogy köztük van számos művész- és író barátunk is: Anatol Baconsky, akitől nemrégen – most már mintha csak tegnap lett volna, pedig évekkel ezelőtti az emlék – Illyés Gyula legszebb verseihez kértem és kaptam előszót, magyar nyelvűt; Alexandru Ivasiuc, akinek Madarak című regénye fölött a díjazás pezsgős hangulatában együtt örvendeztünk; Veronika Porumbacu, akihez harminc esztendeje fűztek baráti szálak; Savin Bratu, egykori szinajai nyaralásunk sziporkás szellememléke; Dankanits Ádám, a hazai magyar tudományos élet kiváló krónikása, és a színművészek közül Toma Caragiu, a legnagyobbak közül való tehetség és kritikus szellem, Caragiale iróniájának eleven lenyomata; és Mihai Gafita, román nyelven, is kiadott könyveink lelkes gondozója, akivel közös filmünk díszletein tűnődtünk Marosvásárhelyt.
Mennyi közös terv, sorsot egybekapcsoló emlék született a velük való találkozásokban! Gyászunk most már az emlékek cserépdarabjait veszi újra meg újra számba. Veronica könnyű, madármozdulatú keze nyúl felém a romok alól. Utolsó szavaként hozzám írott levelét őrzöm; egyéniségének, a testvériség melegét árasztó, törékeny lényének utolsó írásos üzenetét, amely most már ragaszkodással őrzött tárgyi emlékeim közé került.
„Draga Sütő András – írja, levelét magyarul kezdve. – Nagyon tetszett a maga új Könyvet: azért írtam róla. Én nem kritikus vagyok, írni tudok csak abban amit igaz tetszik. Csak néhány szó s-au pierdut pe drum…” – A József Attila- és Vörösmarty-fordítása végett megtanult nyelvünk helyes kapcsolatait keresve, szinte észrevétlenül röppen föl saját anyanyelvének akadálytalan régióiba. Arról ír egyebek között, hogy albumot készít – kiállítás végett –, s a maga készítette arcképvázlatok alá kézírást kér, valamit akármely készülő munkámból. „És ha Bukarestbe jössz, telefonálj nekem, találkozni szeretnék veled, hogy »ellopjam az arcodat«. (Să-ti fur chipul).”
Nem kerülhetett rá sor, hogy ellopja az arcomat, vagyis lerajzoljon engem.
A román költőnő, akivel három évtized irodalmi életének emlékei ültettek oly gyakran közös asztalhoz, ezt a munkáját – képalbumát – is befejezetlenül hagyta. Mi, barátai és sorstársai az írásban, a romok alól az ő arcát lopjuk vissza magunknak, gyermekien kedves vonásait megőrizve.
Amiként az emlékeink közé ültetjük mindazokat, akiknek verseit, regényfejezeteit az íróasztalokra szakadt mennyezetek elkeverték a porban és hamuban.
Edgár és Rebeka!
Azt is meg kellene egyszer írni, ahogyan Balogh Edgár az ötvenes évek közepén kijött a börtönből. Marosvásárhelyt, Molotov téri lakásomon keresett föl új ruhában s a régi lendületével, mi több: igazi vagy tettetett vidámsággal is, tar feje fölött az új cselekvési tervek színes pillangórajával. Az ember, aki évekig oda volt, úgy lépett be a házba, mintha csak az imént ugrott volna le a sarokra újságot vásárolni.
Arra nemigen adott módot, hogy örvendezzünk neki. Feleségemnek kiszökött a könnye, Edgár megsimogatta a homlokát, és azt mondta:
– No! – és régi szokása szerint a kezét hátrakulcsolva föl s alá kezdett sétálni a széles erkélyen.
Jómagam, hogy évekig törhettem a fejem, mi bűne lehetett, és mit vétett Méliusz József, Csőgör Lajos, Jordáky Lajos, Demeter János, meg annak előtte Kurkó Gyárfás is, kissé boldogtalan módon azt kérdeztem tőle:
– Hát mi volt ez, Edgár?
Mire megállt a peripatetikus mozgásban, karját kitárva fölnézett a csillagos égre:
– Mi lett volna! Nyilvánvaló tévedés volt, és ezzel az ügyet lezártnak tekintem.
A beszélgetést ott kellett folytatni, ahol valamikor abbahagytuk: a szakiskoláknál, műemlékvédelemnél, s ha emlékezetem nem csal, már a hazai magyar irodalmi lexikon ügye is szóba került. Nyilván Edgár ötleteként. Mert effélékben mai napig is kifogyhatatlan. Az őskeresztények oroszlánok előtt is megvallották, hogy hisznek Jézus istenségében; Balogh Edgár keserves tragédiák zuhataga alatt is ontja fáradhatatlanul a közösségi tennivalók változatos rajzolatait. És látszólag nem ismeri a csodálkozást: „Tévedés volt! Ezzel az ügyet lezártnak tekintem.” Az égre mondta föl a szavakat, mintha ott lakoznának az istenek, akiktől elvárná az ember, hogy örvendezzenek az áldozat megértő szelídségén, és aranykupából, bocsánatkérőleg vigasz-nektárral kínálják meg őt.
Erre azonban nem került sor. A csillagok épp olyan közönyösek voltak, mint azon az éjszakán, amikor Edgárt a lakásáról elhurcolták. A történelem olyan, amilyen, s ha megengedjük magunknak a csodálkozás fényűzését – vallja Balogh Edgár minden mozdulatával –, saját erőinket raboljuk meg. Ámbár az is lehet, hogy oly rengeteg abszurditás közepette túl van immár a csodálkozáson, valahol a tartós indulatok régiójában. Ahol is a tudatos fegyelem s a felismert szükségszerűség bölcsességével keresi szüntelen a törvényes cselekvés új s új módozatait. Ezért például azon sem csodálkozott el, amit felesége mesélt el neki a börtönből való szabadulásának napján. Vagyis az történt, hogy Rebit, aki egy gyárban dolgozott akkor, fölhívták illetékesek a „jóindulatú” és szigorú tanáccsal: azonnal váljon el attól az ilyen meg amolyan „államellenes” és „nacionalista” férjétől, akit különben sem fog egyhamar szabadon látni. Rebi megrázta szelíden a fejét, és másnap, szabadlábra helyezve, megérkezett Edgár. Mintha mesebeli egyezség lett volna köztük: ha majd egyszer nagy bajban leszek, kedvesem, te rázd meg a fejed, s attól a néma tagadástól leomlanak a börtön falai, és fejünk fölött az ég a helyére
visszaköltözik.
Edgár szomorkásan mosolygott a történet hallatán:
– No persze. Nem ismerték Rebit.
Pedig ismerhették volna, ha elolvassák a férje könyveit.
Azokból megismerhették volna a fényt, amely ennek a székely asszonynak a hűségét védőleg körülfonta. És nem válhattak el egymástól, mert ők is páros egyszeméllyé lényegültek az idők folyamán: a kisebbségi küzdelemben, a rövid életű győzelmek korában, a közösségi tervezgetésekben s a kényszerű megállapításokban: Gyergyó felől kéken beborult az ég…
A költőt megkérdezték: hogyan írja versét? Íme, egyszerűen, mondta. Kalitkát rajzol, a sarkába énekesmadarat, majd azt a madarat elkezdi nézni-nézni, sokáig, éjjel és nappal, a végtelen türelem reménységével és kínjával, a bűvölet, a biztatás, a kérés, a költögetés könyörgő tekintetével. Nézi élettelen rajzolatnak, kalitkadróton fennakadt álomkolibrinek. Nézegeti a földet, a fákat, ághónaljban a fészekrakó helyet, szomjához a forrást, üres kis bögyének a népdalbeli, szárnyas fenyőmagot. Miközben a csudálkozók köréje gyűlnek, és melyik így, melyik úgy és amúgy vélekedik: eszelős, mondják az észveszejtően józanok, a kudarcontápláltak s a kitartásban alultápláltak; fantaszta, mondják a „halált megvető óvatosság” négykézlábjárói; ködevő, mondják a fűrészport rágcsálók; légvárépítő, mondják a kicsi székről lepotyogottak és a cinikusok, akik hivatásszerűleg lelkesednek a lelkesedés ellen; fölháborító, mondja az intézményesült gyanakvás, mely minden időben kész volt a kérdéssel: mit akarsz azzal a madárral, mutasd a torkod – ááá, mi van a torkodban, és milyen dalt fog énekelni a madarad, és
főleg: mi végett akarod megszólaltatni? A költő pedig bűvöli kitartóan a madarát. Tudja, hogy egyszer meg kell szólalnia. Vár három esztendőt: mesebeli szám. Vár hét esztendőt: az is mesebeli szám. De lám, a mese csodatétele elmarad, a bűvös számok csak kudarcot halmoznak újabb kudarcokra. A költő haja őszülni kezd, de annál konokabb és fiatalabb a kalitkás madarat élesztgető tekintete: én már láttam, alig észrevehetőleg megrezdült a szárnya. Még egy esztendő, még kettő, még hat nap és a hetedik – és új dallammal gyarapszik a mi zajos mindenségünk. És egy napon, midőn a költő már azon gondolkozik, hogy a kalitkabűvölést végrendeletileg kire hagyakozza, egy csöndes hajnalon, amikor a barométer újabb esőt jósol, a rajzolt madár megszólal, elkezd énekelni…
Mindez arról jutott eszembe, hogy tizenkét esztendei küszködés után Balogh Edgár és munkaközössége könyvesboltjaink kirakatába bűvölte a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetét.
Türelemmel várjuk a következő hármat…
*
Írtam én ezt ezerkilencszáz és nyolcvankettőben, annak immár öt esztendeje, de Balogh Edgár lexikonjának azóta sincs folytatása…
Ceruzarajzok
Mindennap megesik valami velünk, amit elfelejt az ember, de múltkoriban olyasmi történt, hogy azt nem is felejtem, sőt csodálkozom is rajta. Telik az idő, mégis folyvást eszembe jut: mi lesz ebből? Kire marad a templom, a temető, és kire maradnak a könyvek, ha már írjátok őket? Említettem már neked, hogy romlik a látásom, a bal szememre függöny került, a szemüvegem is eltörött, apád sehogyan sem tudta a fülemre madzagolni, én meg olvasni szerettem volna, épp a te könyvedben akartam utánanézni valaminek, amiről Verona ángyód azt mondta: nem úgy van, ahogy én tudom, mert te másként írtad, jól van, gondoltam, míg megjavíttatjuk azt a nyavalyás szemüveget, behívom valamelyik iskolás gyermeket, megkérem, olvassa föl nekem azt a részt, ahol a lélek nézelődik, mint toronyból a bakter. Lestem hát a gyermekeket, de sokat kell ám nézelődni, míg egy szál gyereket bár megláthatsz az utcán, mert nincs gyerek, némelykor az embernek az az érzése, hogy ez a kamarási magyarság azt sem tudja már, mi a gyerek. Hírek szerint összesen harmincan lehetnek, abból tizenötöt egy kedves kis tanítónő oktat az alsó négy osztályban, ahol még magyarul tanulnak, a többi pedig, ötödik osztálytól fölfelé átiratkozott a román tagozatra, mert csak így lehet eljutni a nyolcadik osztályig. Verona ángyód azt mondta, hogy a torony ablakában nem a
lélek nézelődik, hanem a bakter, a léleknek más a természete, nem mászik föl a toronyba. Apád ugye teljesen megvakult, ki segített volna ki engem? Az iskolás gyerekek. De hiába szólítottam meg ezt is, amazt is, valamivel mindig kihúzták magukat, dolguk van, miegymás. De végül egy csütörtöki napon szerencsém volt, valamilyen ügyben eljött hozzánk Ilon, az Iloné, már nagyocska gyermek, dehogyis gyermek, kész nagyleány, talán nyolcadik osztályos, ügyes, értelmes, mindig segítségemre van, ha boltba kell szaladni, azt a kis olajat, kenyérporciót kiváltani. Mondom neki, nézd Ilon, ha van egy kis időd, ebből a könyvből olvasd fel nekem azt a részt, megmutatom, hol van, ahol toronyról, bakterről és lélekről van szó. Nézi a könyvet, forgatja a szemével együtt, a vállát rázogatja: ő bizony abból nekem nem tud semmit felolvasni, mert ő magyarul mindent tud, csak éppen olvasni nem. Hát nem tanultál meg? Valamicskét tudott ő, míg az alsó négy osztályt végezte, de azóta ötödiktől a román osztályba jár, amit tudott is, elfelejtette. No, mondom, semmi baj, a fiam könyvét románra is lefordították, volt egy barátja, meghalt szegény, Gugának hívták, a nevét nem felejtem el, könnyű volt megjegyezni, mert Gergely öcsém egyik fiát Guginak becézzük, de ez nem Gugi, hanem Guga, és még valami, valamelyik római császárnak a neve – ahogy te mondottad volt –, hát ezt a
könyvet ő fordította románra. Itt van, akkor ebből olvassál nekem. Ilon ennek úgy megörvendett, mintha ő lett volna bajban, ami elmúlt azzal, hogy a könyvet kézbe vehette. És elkezdett nekem olvasni, hát én a kamarási román nyelvet ugye jól beszélem gyerekkorom óta, de ebből sok mindent nem értek, rengeteg az úri kifejezés, de azt mégis tisztázni tudtuk, hogy Veronnal szemben nekem van igazam: néz ki belőlünk a lélek, mint toronyból a bakter. Így bizony, te fiam. Ilon azóta meg-meglátogat, a könyv, látod, itt van a tálason, mindig megjegyezzük, hol hagyta abba, mert ha már belekezdtünk, folytatjuk is az olvasást, vagyis énrészemről a hallgatást, csak azt nem tudom, mi lesz ebből, ha így megyen, kire marad a templom, a temető, és kire maradnak a könyvek, ha már írjátok őket?
Konok és keserű-szemű festőként ismertem meg a marosvásárhelyi Szécsi Andrást. Valamikor nyomorúságos albérleti szobája előtt, földszint alatti szinten, amidőn a fények és a kerti madarak idillikus színekben surrogtak, s verték ki valósággal kezéből az ecsetet, csendéletének tárgyául kopott kacatokat választott: talán épp egy törlőrongyot, seprűmaradványt.
Meg is mosolyogtam akkor ezt a szürkeség-űző, derűt kerülgető indulatát. „No, persze! – évődtem vele. – Így jár az, aki megeszi a saját csendéleteit: a szalonnát, a vereshagymát, a foglyot, a fácánt.” Valahogy így vágott vissza: „Ne tetézzük a jólét bűneit azzal, hogy még meg is festjük!” Erdőrészleteit, fáit is lehetőleg megkopasztotta a lombjuktól. A tavasz zöldjei, a nyár puha, meleg tónusai csapodár természetűek, már-már illuzórikusak. Az alattuk, mögöttük szenvedő fatörzset, szélben síró ágat lássuk, cicomás fodrokon túl a mostoha sorsú lényeget. Valamit, ami Szécsi életérzésének közeli rokona.
Különben miért zúdítana akkora teleket-fagyokat székely és csángó falvaira! Honnan szivárog föl benne az egymás melege felé dőlingélő házak, zárt kapus, rendszerint néptelen-aprójószágtalan udvarok árvaságos hangulata? Amit mégis azzal old föl, hogy – mintegy önvigasztalásként – még súlyosabb, jégfellegesebb eget rak föléje. A másnál oly könnyű, menekítő magasságot Szécsi elzárja az alant élők tekintete előtt. Mintha hátán hordaná föl a homálynak sűrű cementfellegeit, vérvörös téglahegyeit. Mintegy ezzel is odakényszerítvén a figyelmet – önnön ragaszkodását e kihaltságukban is menedéknyújtó paraszti udvarokra.
Se ki, se föl, tessék csak helyt maradni. Ez a világ nem Kánaán, még csak nem is Tamási Ábel-replikáinak csillagszórós hangulatú játéktere. A hargitai kunyhó súlyos, bazaltos hátterében nem havasi rigók, pintyek énekes hangulata, hanem inkább a száműzetésé leselkedik. Mi végett vajon? Holmi világfájdalmas érzésbe kívánna hajszolni bennünket a festő?
Itt-ott hasadó réseken egy fényesebb világ küldi üzenetét. Szécsi lombtalan vagy jórészt lombfahullott festői világa – csupasz, göcsös, vonagló törzsek mély gyökerű kapaszkodása –, homályba fullasztott ege, sóbánya-leheletű erdőrengetege épp arra késztet, hogy néhol kopját ültetve, másutt eget hasogatva, magunk világítsuk ki az ablakainkat.
A marosvásárhelyi Színművészeti Intézet magyar hallgatóinak egyik legsikeresebb előadása volt a Szürke délután. Vagyis Bajor Andor. Akit – a kritika szerint – a váradiak, a kolozsváriak szerre megbuktattak. De ím, itt az ellenkező példa is. Bajor a színpadon is életképes. Mi lehet a titka? Amióta csak ismerem: a képtelenségeinken szörnyülködik. Némelykor az az érzésem: mindannyiunk helyett is. Bajor az elkötelezettség bilincses állapotában már nem is az eszményit: csupán az élő, eleven eszmét kéri számon mindazoktól, akik azt a kibernetika gondolati szintjén gyakorolják, néhány iskolás lecke memorizálásával. S ilyenformán Bajor a butaság trónfosztását kéri folyton számon – a nagy szatirikusok keserűségével, miközben hallgatósága a hasát fogja nevettében.
Nevet – és nem válik, mert nem válhat meg a múltjától. A klasszikus axióma mintha sántítana. Mennyit nevettünk már a múltunkon, mégis vissza-visszatér – a történelemnek egyszer már elítélt jelenségeivel. Többet és harsányabban kellett volna tán nevetni? Ami Bajort illeti: véle már a Kánaánban kellene tanyáznunk, oly kitartóan ostorozza létünk képtelenségeit, s köztük az eszme kibernetikus embergépecskéit, amelyek viszont azon nevetnek, hogy Bajor shakespeare-i bolondként mondja róluk az igazat.
Ez lenne talán a kelet-európai abszurd?
Abszurd, amelynek forrása az a fajta bürokrácia, amelytől Bajornak mindig és okkal esik le az álla. Ez, hogy úgy mondjam: saját vívmányunk. Az örökös rendcsinálás hevületében magunk teremtettük. Természetére nézve: részint strukturális, részint tudati eredetű. Bürokrácia nélkül nincs bürokrata. Tó legyen csak, béka akad belé. Leninnek profetikus megérzése volt, mikor a szocialista bürokráciát oly hevesen támadta. Mert rettentő szívós és örökösen újjászülető. Szívós és agresszív. A termelőeszközök köztulajdonba vétele után az egyes embert is kisajátítaná. Testét-lelkét szeretné birtokolni, szerelmét is tervszerűsíteni, szellemiségét dobozolni, szigorú határok közé „tervszerűsíteni”, erkölcsi-etikai tartalmat tulajdonítván a szakállviselésnek is, csupasz képnek is. A mi bürokratánk – miként azt Pompás Gedeon esetében magam is ábrázolni próbáltam – törvénycikkelybe foglalná az emberi viselkedés módozatait, és mindezt egy megtervezett boldogság nevében. Bottal kergeti adófizetőit a paradicsomba, miközben azt is megtudjuk tőle, hogy a napfölkelte helyes-e ideológiailag (Szabédi László). A mi bürokratánk ugyanis: polihisztor. Mindenhez ért, markában a bölcsek köve, s a madzag is, amely
manipulált sikereinek zűrzavarában, hírverői szerint sohasem szakad el. Mivel úgymond: tévedhetetlen, és míg lecsap a kétkedőkre, kétely nélkül hiszi magáról, hogy helyi istenség szól belőle, holott csak a gyomra korgott – emberi gyöngére éhesen, amilyen például a különvélekedés, az esetleges másság egy adott helyzet, akadály és bonyodalom megítélésében, az individuum törvényszerű sajátosságainak tiszteletében.
Nos, ez az, amit Bajor ugyancsak kétely nélkül bírál szüntelen.
Ez a következetesség és szenvedély táplálja örök fiatalságát.
Az első belépés – az első bál –, úgy tetszik, nemcsak a férjhezmenetel: az író megítélésének dolgában is tartós következményekkel jár. Egy kétségbeesetten lelkes korszakban, amelynek irodalmi konfliktusai megrendültség helyett jórészt csak mosolyt keltenek már, Bajor Andor humoristaként szólalt meg és ez igen jólesett a komor ódák híveinek.
Oda ültették őt Shakespeare bolondos szolgái mellé.
Tréfáljon csak, üdítsen bennünket a huszonnégy órás küzdelemben.
Bajor eleinte úgy tett, mintha valóban tőlük kapta volna megbízatását – mire is? A tréfálkozásra. Megbotlott saját lábában, hasra vágódott, orrát betörte a virágos kapukon. Zsebkendőjével letörölte kibuggyanó vérét, miközben valaki hátulról hatalmas rúgással a kapufélfának irányította őt. Festett vér, mondták az illetékesek, nevettükben a hasukat fogva. A rúgás is szemfényvesztés. Láttátok, miként rúgta föl önmagát a levegőbe? Né, most könnye hull! Nyilván gyertyák égnek a kalapja alatt, azokat könnyezteti, hogy elámítson itt bennünket. Most vigyázzatok! A cirógató játékot kezdi, majd tükröt tart elibénk. Szilveszteri játék, bekormoz bennünket, nevessünk egymáson. Az angyalt ördögnek, a liliomot cédának, a lelkest cinikusnak, az önzetlent csirkefogónak, a bölcset tökfilkónak mázolta át. Igazi tréfamester. De majd letöröljük az arcunkat, és odahajítunk néhány piculát a kalapjába. Megérdemli, valamiként mi is megérdemeljük – oly nehéz küzdelem után – a szórakoztatást.
Mígnem a nevetők közül föl nem kiáltott valaki: vigyázat, csal ez az ember! Csal, mert szája szélén a vér – igazi vér. A rúgás dolgában is csal. Mert valóban fölrúgták. S mi vajon, kik jelek szerint a nevetésünk felhajtó ereje folytán lebegünk: legbelül nem őt visszhangozzuk? A korom sem a kezétől származik. Itt volt az arcunkon, láthatatlanul, ő csalta elé, tette láthatóvá, mint nyomozó az ujjlenyomatot. Tisztának vélt arcunkon a romlás ujjlenyomatai, az élet mindennapi kényszereinek árnyékos foltjai. Nézzétek, most parodizálni fog! Megnevetteti kartársait a stílusparódiákkal. Nehezebb a dolga persze, mint a Karinthyé volt, aki csak kiváló írókat parodizált, mert valójában csak azokat lehet. Bajor a lehetetlent is megkísérelte: stílustalanokról is megírta stílusparódiáit – a tehetségtelenségnek a bőrét nyúzva ilyenformán –, mert nemegyszer egymagában egész kritikai frontot kellett helyettesíteni. A középszerről, a laposságok gyűjteményeiről, sematizmusról, konjunktúratermékről Bajor már kezdetben azt mondta, mit a fokozatosan eszmélő kritika csak utólagosan mondott el.
Hát ez a Bajor nem velünk együtt indult a forradalmi romantikának is nevezett bizakodások reggelén? Velünk indult, de rendkívüli kivételként. Készen, teljes fegyverzetben már az első megszólalásával. Az embernek az a gyanúja, hogy az útkeresés kínjait, a kísérletek kudarcait sohasem ismerte, pedig ez lehetetlenség. Inkább arról van szó, hogy Bajor megkímélte közönségét a nyilvános magántanulástól, a Művét megelőző kísérletezéstől, a belépődíjas edzéstől, az előadásnak nyilvánított színházi olvasópróbáktól. Hatalmas tehetsége és páratlan műveltsége, a csontjaiban – nem a bőrfelület alatt – égő elkötelezettsége megkímélte őt az útkeresés hullámvölgyeitől. Irigylésre méltó szenvedője a magára vállalt terheknek. Vagyis a felelősségviselésnek, a komor Igénynek, az eszményihez való ragaszkodásnak, olyan korban, amely rendre nevetségessé teszi a szavak biliárdjátékosait, a köldöknézőket, a társadalmi-nemzeti-nemzetiségi közöny oszlopszentjeit. Bajornak az írás nem mestersége, hanem létének legutolsó menedéke. Eszme és eszményi szakadéka fölött fonja hágcsóit évtizedek óta a húsából kiszakított, vértől
csöpögő izomrostjaiból, idegszálaiból. A szatirikus hangvétel, a humornak nevezett groteszk: valójában a csöndes mesélésből kiáltássá forrósodott mondandó kisiklása. Mindenkori kánaániták között – ím, itt a felhőtlen mennyei állapot! – a konok továbblépő: mennünk kell még, a végcél, az áhított horizont legalábbis messze van még. Megszólal Bajor, harsan a nevetés, majd azután sajogni kezd a szívben valami: ez a gyermek a megnyugvás híveinek kezéből kiveri a csörgőt. Azt kéri számon, ami hitében megígértetett neki. Szatirikusként – haraggal és keserűséggel – a jövőből néz vissza ránk, mert ezerszer bejárta már az emberi állapotnak édeni tájait. S mivel tudja, hogy amit látott: bennünk van, minket óhajt minden szavával megváltani és megtisztítani. Mert jelek szerint a világirodalom keserű szatirikusaival együtt maga is azt vallja: a tenger nagyobb, mint a beledobott szemét.
Az orchidea példája
Bevezető Bálint Tibor szerzői estjén, Marosvásárhelyt Vannak írók, de leginkább irodalmárok, akiket hetvenéves korukban is be kell mutatni a közönségnek. Ez a sajnálatos tény persze nem értékítélet. Van, akit halála után fedez föl az utókor, szégyenkezvén az elődök vaksága és érzéketlensége miatt. S van, aki tündökletes pályafutás után úgyszólván órák alatt hull a feledésbe. Sajnálatos dolgok ezek, de vigasz is van bennük: az igazi művészi érték csak ideiglenesen maradhat ismeretlen, az értéktelenség csak átmenetileg pompázhat a közérdeklődés hullámverésében.
Énnekem azonban Bálint Tiborról kell szólnom.
Arról a viszonylag fiatal íróról, akit nem kell Önöknek bemutatnom. Megannyi remek novella, elbeszélés és jó néhány kiváló regény szerzőjét Marosvásárhelyt is jól ismerik. A Zokogó majom Tolnai városában nagy sikert aratott, legutóbbi, Zarándoklás a panaszfalhoz című regénye a döbbenetes olvasmányok útját járja, s reméljük, mihamarabb új kiadásban is. Mivel tehát ily nagyon jelen van közöttünk, és ennyire önmaga által, ugyancsak kérdésessé válik a szerepem: mit mondjak róla? Honnan közelítsem meg őt? Az igazi, nagy tehetséggel úgy van az ember, miként a szivárványos pisztránggal, melyről tudni kell, hogy alul kézzel megérintjük, penészfoltok támadnak rajta; a természetnek e csodálatos teremtménye saját univerzumának anyagán kívül semmilyen más anyag érintését sem tűrheti a sebesülés veszélye nélkül. Azt hiszem, a tehetség épp ezért a hegyi pisztránggal rokon, s nemcsak azért, mert az árral mindig szemben úszik, hanem önállóságának említett törvénye miatt is. A magyarázatok mindig kockázatosak, az értékítéletek ketrecei botrányos gyorsasággal szűkülnek össze, s veszítik el eredeti skatulyázó funkciójukat.
Íme, Bálint Tibort is úgy tartottuk számon, mint a háború előtti emberi elesettség, a peremvidéki lumpenvilág gorkiji erejű ábrázolóját, hogy mostan, új regényének olvastán, nyomába szegődvén a zarándoklásban, a legvéresebb történelmi-politikai aktualitások panaszfalaihoz érkezzünk el. Talán két éve sóhajtottam el: Istenem, mennyi alvó Csipkerózsika vár ébresztőjére, nem is sejtvén, hogy mily csattanós választ kapok erre Bálint Tibortól, egyebek közt új regényével, amelyben rendkívüli erővel és bátorsággal tárta föl közelmúltunk nagy emberi és – tegyem hozzá – nemzetiségi tragédiáit. Azt gondoltam: kevesen vannak ebben a gondban, és most bocsánatát kell kérnem Bálint Tibornak is: ő maga mélyebben ült ugyanabban a gondban, mert az enyémnél mélyebbről jövő a tanúskodása is a törvénysértések korszakáról, a személyi kultusz korszakának nevezett idő embertelenségeiről. Azzal, amit Bálint Tibor bizonyos Vecserda József nevű hőséről megírt, valamennyiünk elébe ugrott a Csipkerózsika-ébresztgetésben, egy elhallgatott történelem kimondásában, a tabunak vélt drámák föltárásában, a kényesnek kikiáltott kérdések megbolygatásában. Itt nyilvánosan
szeretném őt ezért megölelni, amire tán azt mondhatná joggal: mi ez a nagy ámuldozás, barátom? Hát igazán nem gondoltátok ezt rólam? S e kérdésben igaza lenne. Miért ne gondoltuk volna? Sohasem volt az a fajta írástudó, kinél más a kotta, s más a hang, aki mindétig a könnyebbik ellenállás irányait választotta volna. Bálint Tibor törvényszerűleg jutott el a Zarándoklás nagy freskóihoz, annak döbbenetes fejezeteihez. Milyen kár, hogy a kritika mindeddig csupán formai, szerkezeti elemeit, műfogásait méltatta. Ahogy mondani szokás: hozzá sem szagolt a lényeghez, a Nagy Kimondások írói indulataihoz.
Ha ennek az írói tartásnak a lényegét keresem, egy jelentéktelennek tűnő kis jegyzetét kell fogódzóként fölemlítenem. Azt mondja címében: Térj haza, orchidea. S mámorossá teszi a hír, hogy az orchidea levelet hajt ugyan, de nem virágzik a világűrben, a Föld vonzásköréből kiszakadottan, a súlytalanság állapotában. És azt mondja: „Én igenis örülök, barátaim, hogy az orchidea a súlytalanság és a gyökértelenség állapotában csupán csenevész bimbókat fakaszt, amelyek hamarosan elhervadnak!… Én igenis jelképet látok abban, hogy ez a sok árnyalatú, húsos virág, amely színpompásan derengő kelyhében a szerelem és a boldogság ígéretét őrzi, nem tud kozmopolita lenni, s bár az Egyenlítőtől a hideg vidékekig mindenütt elterjedt, csupán itt nálunk, a Földön érzi igazán jól magát!”
S hozzáteszi: azért neki mindig is gyanús volt, aki bárhol egyformán jól érezte magát. Amiként meg is tetézték ezt változatos teóriákkal: az egész világ egyetlen nagy város, mindegy az embernek: Chicagóban él-e vagy Nyárádszeredán, a fontos az, hogy jó regényt írjon. Hát nem mindegy, és ezzel a teóriával jó regényt sem lehet írni. Nem írt volna Joyce sem, az eddigi legegyetemesebbnek látszó szerző, ha nincs Dublin, az emlékeiben és lelki gyökérzetében halhatatlan szülőváros. Nem írt volna Bálint Tibor sem, ha nem ragaszkodik az orchidea jelképéhez, ha nemzetiségi aggodalmak kacajos pukkasztása végett a társadalmi-nemzeti nihilizmus pártjára áll.
Mert van ilyen nihilizmus!
Mert van ilyen közöny!
Mert van ilyen esztétika is!
És korszerűnek vallja magát, miközben végzetesen korszerűtlen, mert semmi köze a kornak vajúdásaihoz!
És előremutatónak vallja magát, miközben vakon megy el mindennapi tragédiáink mellett!
És mi mindennek vallja magát – az egyetemesség jegyében, amelyből az értelmi és lelki közöny sarki éghajlata kifagyasztotta a Jelen konkrétumait, a szülőföld és az anyanyelv szavát.
De kivel vitatkozom én? Hiszen irodalmunk egészét tekintve: mind több fény vetül ilyen irányú aggodalmainkra. Nyilván egy kétségtelenül adott emberi-értelmiségi-művészi magatartás ötlik az eszembe, miközben arra figyelmeztetem magam: a Bálint Tibor-i példát mint pozitívumot mindenképpen föl kell itt mutatni. Az ő felelősségviselése és konoksága ott rejlik már említett, legújabb regényének szellemiségében is, amikor azt mondja: „Mert aki ma elhagy egy betűt, az holnap elhagyja a hitét.” Anyját is útszélen hagyja a magányosságban. Törvénye ez a becsvágynak s a konjunktúra-gondolkodásnak. Vigasztaló tény, hogy az a fajta irodalom is, amelyet Bálint Tibor művel, mind nagyobb érzékenységre nevel bennünket. Ha úgy tetszik, beteges érzékenységre is.
De ezt meg kell magyaráznom.
Érdekes allergiáról olvastam tanulságos esetet A HÉT nevű lapunkban. Hazánk egyik nagynevű fizikusa – aki természetesen több nyelvet is beszél hibátlanul – többhetes külföldi tartózkodás után megbetegedett, az orvosok pedig, megfelelő diagnózis híján, tanácstalanok voltak. Végül is, próbaként, hazaküldték a beteget, arra gondolva: talán az éghajlat… És csodák csodája! Betegünk, hazaérkezve, nemcsak hogy jobban lett, azt is vallani kezdte: kutya baja sincs. De legközelebbi alkalommal külföldön újra beteg lett, és újra hazajött, és újra meggyógyult menten. Orvosai tanácstalanul törték fejüket a különös kór láttán, mígnem a beteg volt kénytelen mindent végiggondolva, fölállítani saját diagnózisát, ami úgy hangzik: allergiás tüneteinek oka az anyanyelvű beszéd hiánya. Igen, a hiány stressze, valami természetesnek, egy csecsemőkortól megszokott melódiának az elhallgatása – az emlékbe hullott anyanyelv elnémulásának fizikaivá erősödő fájdalma… Íme, egy jel, amit szerzőnk az orchidea viselkedésében is észrevett: a gyökértelenség traumája. Ne gondolja senki, hogy puszta metaforák ezek: Frederick császár kísérleti csecsemői is attól pusztultak el, hogy megvonták tőlük az édes anyanyelvet, és csak
étkekkel tartották őket.
Jó elgondolni, hogy Bálint Tibor is olyan író, aki bőségesen táplálja híveit – az anyanyelvűségben az ő csodálatos, mert tárgyszerű és mégis poétikus nyelvezetével.
Köszönjük neki az erőfeszítéseit, amelyekben mindig újjászületik az anyanyelvünk és vele a létünk is, amelynek oly igaz krónikása.
Befejezésként hadd parafrazáljam az ő virágos címét: Maradj velünk, orchidea!
A kéklábú madár nyomában
Egy amerikai magyar költőről „Magamnak már sokszor feltettem a kérdést, hogy miért is írok? Választ erre még nem találtam. De homokvárat építeni is emberibb, mint egyáltalán nem építeni.”
Ha vallomását Gyékényesi György nem is annak szánta: fogadjuk el ars poeticának; a versét író mérnök-matematikus szerény, majdnem elnézést, fölmentést kérő mozdulatának. Az ember, aki Cape-nek fémrácsos obeliszkje alatt űrrakéták „kobakját” csiszolja, mintegy a költészet ellenpólusáról szól felénk: hagyjatok engem is szólani. Engem, kit a kornak ipari forradalma tán legmesszebbre vetett ki a klasszikus humánum érzelmi és tárgyi világából, de talán épp ezért, a rakétamotorok robajában hitelesítem újra számotokra az egyedi embert, a személyes lét megőrzésének tízparancsolatját. A Karikázó című kötetével ilyenformán szót kérő Gyékényesire úgy figyel föl az olvasó, amiként James Cookra, ha a sarki hidegről, Kolumbuszra, ha az óceáni hullámzásról, vagy Mikes Kelemenre, ha Rodostóról ígér beszámolót. Onnan szól, ahová őt európai olvasó képzeletben is nehezen követheti. Ahonnan tehát – a rakétatechnika hátborzongató régiójából – gondolati hágcsót vet a klasszikus humánum gyalogosainak. Illúziókat rombolva s hitet táplálva mégis: a pompeji hűséget az elidegenedés lávafolyamatában, a távoli ragaszkodást a
nemzethez, melyből kiszakította a sors: az emberség aranypróbáját.
Verselemzés helyett – az ítészek majd ezt is elvégezhetik – vessünk inkább egy pillantást a kötetből felénk sugallt képre; a dantei komorságúra. Tán nem véletlen, hogy Gyékényesi képzelete a pokol tornácán is megfordul. S ha amott a közönyösök bűn és erény híján megérdemelt büntetésüket szenvedik, emitt az atomkor bugyrában, ugyancsak édenből-kivetett, árnyéletre ítélt a személyiségétől megfosztott ember; Michelangelo valamikori szép látomása, a mai piciny szegecs az óriási izzó kazánon, a költő megítélése szerint: kénszemű és fémcsigolyás, zsigere plasztik, madarai uránércrigók, halai plutóniumpikkelyűek, Berzsenyi Zephyrje gázszag s neon, a villámrándulás fényében közönyös a „szabadnapos eunuchok” arca. Az anyag és az elszemélytelenedés uralmát önmagára zúdító embernek ily tömör jellemzését még sehol sem olvastam. Gyékényesi magyar költő – a magyar költészet évszázados terhétől gyötörten. A pompeji lávába az elesettek magyarságtudata, nemzetóvó gondja kövesedik, s mily megrendítő – és Madách-konokságú mégis a mozdulat, amellyel gátat próbál a pusztulás elé emelni: védő, megtartó falat a nemzet történelmi
hagyományaiból, a szülőföld göröngyeiből. Nézzük csak, mivel védekezik, mit nyújt felénk is fegyverként, s a komor kép enyhülni kezd, csöppenként permetez ránk a reménység. Bartók-dallamot, Sinka-verset, Csokonai-kulacsot, Csoma Sándor-i aszkézist, törökverő karcsontot, kéklábú madarat, magyar kiskatonák tölgyleveles sapkájában fészket rakó vadgalambot vet a nagy omlás elébe. Illuzórikus ez a mozdulat? A mindenkori gyöngeség mindenkori heroizmusa. Hinnünk kell benne, miként Erdélyben, a Békás-szoros sziklacsúcsain igazat kell adnunk a fenyőnek, amely maréknyi, már-már csipetnyi termőtalajon állja a szelek mindennapi ostromait. Hinnünk kell, már csak azért is, mert Gyékényesi – mint említettük – onnan, a technikai forradalom szintjéről küldi a verset, ahol sokak szerint a nemzeti tudat, a hovatartozandóság érzése törvényszerűleg oldódik fel a divatos, a gumiabroncsos, a képletlét, a fényképlét, a személytelen lét, a nemzetfölötti lét sivár egyetemességében.
Vigyázzatok, ne váljatok – akármifajta közösségben – viaszarcúakká! – jajdult fel Thomas Mann a húszas években. Vigyázzatok a kéklábú madárra, mert ezer kísértéssel környékezi lelketeket a kohóarcú, a szivararcú, a reklámarcú, az autóféklámpa-arcú ember: árvaságotok megannyi vámszedője, haszonélvezője, anyanyelvünk templomának kufárserege. S mondja ezt mindannyiunk magamegőrzésének Rodostójából, a mikesi derű nélkül, de annak hűségével, szeme sarkában a lemondás, az Arany János-i félrehúzódás szomorúságával:
szállj idő
szállj el nélkülem
– mondja, de alaptermészete szerint rögtön szembeugrik önnön pesszimizmusával is. Apja, anyja, oly sokszor megénekelt asszonya, gyermekeinek szemevillanása irányítja gondolatait a magamegőrzés, önmagunk megőrzésének konoksága felé. Irodalomkívüli gondok? Ám legyenek. Senki másét, a mi vállunkat nyomják.
Vércseppes ösvényen
Tamás Menyhért szerzői estje elé Thészeuszi mindahányunk sorsa: valamiként le kell számolnunk a történelmi igazságtalanságok Minótauroszaival. Emberevő szörnyektől hangos volt mindig e tájék; megszámlálhatatlanok az áldozataink. A magyarságnak mindétig való tömeges irtása Muhival és Moháccsal kezdődőleg már-már az amerikai kontinens őslakosságának lemészárlásával vetekszik. Végső következményeiben ugyanis nemzetirtásnak kell tekintenünk a századonként megismétlődő szétszóratást, az elűzetést is évezredes szálláshelyekről, amelyeknek maradék templomkövei Európa hajnali óráihoz kapcsolnak bennünket.
Hogy ki miként vélekedik erről, az nem csupán történelmi önismeret vagy írói hajlam dolga. Hanem a sorsé is, amely Rácegresen, Makón, Iszkázon, Farkaslakán, avagy Hadikfalván egy-egy bölcsőt a terveihez kiválaszt magának. Tamás Menyhért esetében úgy tűnik föl, hogy az Elrendelésnek kegyetlen játékhoz is kedve támadt; a nagy egész mintájára egy kicsinyített modellt szerkesztett neki: a mádéfalvi veszedelmet, a siculicidiumot, Siskowicz osztrák tábornok székely falvakat omlasztó ágyúit, s ilyenformán az író őseinek szétszóratását először Moldvába, majd Bukovinába, onnan Bácskába – eső elől tóba –, s legvégül Dél-Dunántúlra, a viszonylagos megnyugvás reménységébe.
S mert e történelmi hányattatásban szülei és nagyszülei révén személyes része volt Tamás Menyhértnek: írói, költői törekvéseiben ugyan merre nyúlánkozott volna, ha nem az igazságtalanság Minótaurosza felé? Megmenekültként szembenézni, leszámolni vele; elindulni három ízben is – regénytrilógiával – a labirintusba, ahol útjelzője, Ariadné fonala helyett a fájdalom volt, övéinek vércseppes ösvénye. Vajon hogyan is néznénk rá, ha nem ezt az utat választja? Vajon nem tekintenők-e székely Bolond Istóknak, ha sorsának ilyetén megbízatása mellett góbés tréfába öltözteti a szavait vagy divatosabb lehetőségek után kapdosva térben, időben meghatározhatatlan tudatfolyamok ábrázolására vállalkozik? S e mellett azt kellene mondanunk, hogy a mindenkori siculicidiumok iszonyatában elvesztette az emlékezetét vagy pedig annyira félti az egészségét, hogy – sokakhoz hasonlóan – személyes gyógyírként a felejtést vállalja inkább, mindazoknak örömére, akik egyetlen hivatásuknak tekintik, hogy elfelejtsük a történelmünket.
Szerencsénkre: Tamás Menyhért íróként, költőként nem a felejtés embere. Nosztalgia kínozná tán a fájdalom labirintusában vándorolva? A szenvedés kéje kapta volna el krónikás hajlamát? Én úgy gondolom inkább, hogy a kimondás kényszere mellett, a tisztázás szándéka közben minden igazi művész örök vágya munkál benne: egyenrangú testvérként odaültetni népét az európai népek családjába, a közös szenvedés jogán. Olyan időben, mikor akad még történész, aki Mohácsot a Duna völgye pozitív eseményeként képes értékelni: erre a tisztázó és hiteles – hisz családtörténetileg ellenőrizhető – vallomásra is nagy szükség van.
Népek közötti igaz találkozás csak ott lehetséges, ahol más-más ajkúak fölismerik egymást a közös szenvedésben is.
Ölelkező párhuzamok
Az oly gyakran megidézett szellem, a testvériség: egyéni erkölcsi értékek összege. Amiként valamely demokrácia – végső fokon – nem lehet magasabb rendű saját emberi közösségének politikai-erkölcsi szintjénél, ugyanúgy a testvériség sem holmi transzcendens régiókból reánk ügyelő védangyal. Néha mégis úgy beszélünk róla, oly könnyed általánosítással, akár a Szentlélekről, amely gyermeki emlékezetünk szerint ugyebár kettős tüzes nyelvek alakjában szállott alá – válogatás nélkül – mindenkinek a fejére. Valamikori hitoktatóm szerint azokéra is, akik nem kértek belőle. Az idillikus szemlélet – a dolgokat nyilván eszményi fényben megfürdetve – épp ezért gyakorta közli velünk, miszerint homlokráncolásra nincs okunk; a faji előítélet kollektíven átkeresztelkedett a szeplőtelen testvériség vallására. A nagyvilág eseményeire figyelő fül pedig naponta megállapíthatja, hogy a nemzetek-nemzetiségek tényleges, mély gyökerű, nagy lombú testvériségén még sokat kell munkálkodnunk. Bizodalommal s másokat biztatva; szónak, szándéknak azzal a nyíltságával, amely nem tűri a hátsó gondolatot, a felszíni látszatok papírdíszítményeit. Ezeket ugyanis az első
zápor már elmossa.
A testvériség, legelső moccanásában, átélés dolga.
Bele kell képzelnünk magunk a mindenkori másik helyzetébe.
Vagyis a bőrébe, amelyet esetleg épp szemünk láttára próbált lenyúzni – ó, hányszor! – a nemzeti fanatizmus.
Az átélésnek szinte tökéletes érzelmi-értelmi képességével megáldott román írótársunktól búcsúztunk nemrégen; a fiatalon elhunyt Nicolăe Tăutu a román nép és az együtt élő nemzetiségek őszinte – s épp ezért aktív – testvériségének volt egyik legrokonszenvesebb képviselője. Nemcsak írói, hanem teljes emberi mivoltában fogadtuk el őt – s őriztük meg baráti ragaszkodásunkban olyannak, ki a mi szemünkkel látott bennünket. S épp a mienkkel? A népek nem olyanok, aminőknek látják magukat. Vagy láttatják legalábbis. De nem elfogultságainkról: sajátosságainkról van szó. Az ember, aki elment, kék tekintetével épp ezt fogta föl bennünk, bizonyos értelemben tehát a létünket, objektív jelenlétünket s ilyenformán a jövőnket is. Nem kérdezte: hová igyekszünk, mert mindig eleven történelmi érdeklődésével tudta: honnan jövünk, s a világot úgy óhajtotta átalakítani, hogy abban a magunk eredetisége is érintetlenül maradjon. De ragyogjon is, ha úgy tetszik! A kölcsönhatások dialektikájában az együttélés szikraközeiben törvényként ismerte föl az örök párhuzamokat. Gyergyószentmiklóson, épp tizenöt esztendeje, egy irodalmi estünk tiszteletére Petőfiről és
Bălcescuról írt – vagyis rögtönzött – verset; a művelődési ház keresztszülei ugyanis – körültekintő meggondoltságról adva bizonyságot – e két nevet íratták föl annak homlokára.
– Uite, domnule! – csillant föl Tăutu. – A székelyek páros nevet választottak.
S már hozta is le onnan a magasból – akár egy galambfiókát – a zsenge verset, románul persze, hogy azt Majtényi Erik a székely hallgatóság számára – magyar tollával fölékesítse.
Nagy sikert aratott vele. A székelyek ünnepelték az őrnagyot, több okból is: mert a díszes egyenruha előtt haptákolni nem kellett – ennek élményét Tamási Gáspár írta meg későbben –, s mert a katonai szigornak jelvényei mögül egy álmatag tekintetű férfiú idézte meg a testvériség eszményi lehetőségeit; az időben visszapillantva: a nagy román politikust és a magyar költőt, akinek – Fehéregyháza felé tartó nagy sietségében – már nem maradt ideje magára öltenie az őrnagyi egyenruhát.
(Hosszú körutunkon erről is kifaggatott bennünket Nicolae: ki avatta Petőfit őrnaggyá, mifajta ünnepi alkalom? A feltámadásnak ugyanaz a vágya – mondottuk –, amely Bălcescut is útnak indította Kossuth irányába. Valahogy úgy esett, hogy épp egy óriás hullából – az osztrák fátumból – igyekeztünk napfényre mászni, ahol is aztán – pillanatnyi boldog hunyorgatásunkra – nagy gonddal s majdnem egyenként verettünk agyon. Civil gúnyában is, kihajtott fehér gallérral. Amint azt Petőfi esete bizonyítja. A versbe foglalt párhuzamoknak ezt a hátterét barátunk részleteiben nem ismerhette. De rábólintott szerény közlésemre, miszerint a magyar irodalom ilyen irányú gondja szinte létével egyidős. S nem annyiból áll csupán, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja”! Lapozzon bele az immár románul is megszólaltatott Adyba. Az ő próféciája túlharsogta persze a szerényebben szólók seregét. Mi azonban – évtizedes buzgalommal – ezt a sereget is megszólaltattuk. Újra meg újra, minden kéznyújtásunk alkalmával. Ezzel a kinyújtott kézzel piramisokat emeltünk; a nemzetiségi humánum roppant erőfeszítéseinek jeleit. S megszólaltattuk nyelvünkön hiteles tanúként a román irodalmat. Bekalandoztuk – testvériséget zsákmányolva – a történelmet, el
egészen az évezred homályos kezdetéig. Sorsközösségünk hordozóiként vonultak föl költők és katonák: Király Albert és Cocea kapitány, Bethlen Gábor, Bem és Bolliac – ez utóbbi, ajkán a lelkes rikkantással: „Teljen borral a pohár, Bem apó előttünk jár!” Elészólítottuk Fazekas Mihályt és az ő szép Ruszánda-szerelmét, Gábor Áront, oldalán az állítólagos Moldvai Lánnyal, és Filimont és Kövesdi Jánost. János karját veszítette a fehértemplomi csatában: megölelnélek, testvér, mondta Filimonnak… S hallgattuk meghatottan annak válaszát is: törüld le könnyeidet, barátom… A népek istene hatalmas; ő látja a mi szenvedéseinket. Ez igen-igen szépen hangzott; imádságosan. A népek istenénél mindig hatalmasabbnak bizonyult a cinkos hatalmak ereje. Az emlékezés homályos sarkaiból jó szándékunk segítségére tipegtek elő az édesanyák is: a Ion Slavicié a megszívlelendő tanítással kenyér és megbecsülés igazságos elosztásáról; az Emil Isacé, aki ugyancsak nemes érzelmeket oltott a fiába, s ilyenformán az emberi igazság fölismerésének hajlamát: „egymásra ismertünk, mert szomorúak és jók voltunk, mert összefűzött a szabadság tüzes akarata és vágya, megszabadulni a hóhértömlöcből, a
ránk magyarázott paragrafusok labirintusából”. És közbeszólt – leheletnyi közelségből – Sadoveanu is egy székely történetével, melynek tanulsága szerint nemcsak Izidor atya állatai, hanem a különböző ajkú emberek is megérthetik egymást. Épp azáltal, hogy saját nyelvükön beszélnek. És jöttek a hídverők: Bartók a román népdalkincs iránti csodálatával, Illyés a műfordításaival, Jebeleanu a románul megszólaltatott Petőfivel, Beniuc József Attilával, Franyó, Szemlér, Kiss Jenő életműnyi fordítói munkássággal, Porumbacu Vörösmartyval, és ki tudná mindet fölsorolni?! Hát az elődök – a klasszikusok nagy jövés-menése az utóbbi esztendők évfordulós szerelvényein! Úgyszólván hetente láttunk vendégül egy-egy halott halhatatlant: költőt, tudóst, iskolaalapítót.
A kép tehát biztató – néztünk elégedetten egymásra.
De nem kielégítő.
Rengeteg az idillikus ecsetvonás rajta. A napi követelményekhez módosított tegnapi rajzolat. Nem mentes bizonyos egyoldalúságtól sem; s az ünnepi dagálytól; a párhuzamok szája szélére rajzolt mosolytól; agyonismételt motívumoktól, amelyek megkopnak a hétköznapi használatban. Örvendetes azonban – kerestünk ellenpéldát is –, hogy egy Dózsa György, a pohárköszöntős fölemlegetésből kiszökve, szinte menekülve, újólag is költőt, ittenit keresett s talált magának: Székely Jánost. Utána meg a szobrászmesterét keresi. Számos társával egyetemben, aki idézetekből kőbe, bronzba, márványba kívánkozik. Piros betűs évfordulókból tehát a hétköznapokba. Szem elé. Élő közelségbe. Haladó hagyománynak is nevezett múltunk alakul tehát.
Hát a jelenünk? Valóban: nem árt tudnunk, mit műveltek a tatárok Backamadarason, mit mondott Filimon Kövesdi Jánosnak. A sorsközösség azonban nemcsak múlt: jelen is. Mégpedig nagyobbrészt nem témás tánc, hanem küzdelem. Hol van hát ennek a tényfeltáró irodalma? Rengeteg szándékban, szilánkban, kegyes óhajokban-sóhajokban avagy óhajtalanságban, a sorsunkra legyintő emelkedettségben – az individualizmus alacsonyságában –, ne-szólj-szám, nem-fáj-fejemben, az írás közösségi elhivatottságát nyakazó törekvésekben és mi mindenben! Persze hogy egymásra ismertünk, mert szomorúak és jók voltunk. De mi történt azután? Ilyen hangot is hallok: válaszoljon rá a szociológia. Az irodalom csak kérdezzen. Ha minden kérdés: válasz is egyben – ha kérdőjeleink a kimondás felkiáltójeleivé bátorodnak, e felfogással vitába szállni nem lehet. De ha csupán Beckett Sámuel úrral kérdezzük: tudja-e, uram, hogy ön meg fog halni? – valójában semmit sem kérdeztünk. Legalábbis a magunk meghatározott sorsának dolgában. Hisz nemcsak tudom: csontom is érzi a kérdés jogosultságát. Akár egy kibérelt Ionesco-zsebszínház: az elmúlás küldi felénk szüntelen a maga replikáit. Annál sürgetőbb tehát úgy értelmeznünk a valóságot – adott
helyzetünket –, hogy ne csak szemléljük, de hassunk is rá alakítólag. Ha úgy tetszik: a lezuhanó kövek módjára, amelyek épp hulltukban alakítanak új tájat. Eldugott forrásokat szabadítanak föl, piszkos leveknek talán útján állva. Tăutuval közös dolgainkról beszélgetve, rikkantó sorait kéznyújtásként elfogadva, így jutottunk újabb követelményekhez: alább kell szállanunk a költői szándékkal, az együttélés mélyebb – tehát kockázatosabb áramlataiba. Oda, ahol nem énekelik, hanem élik, a bőrükkel hordják ezt a valóságot. A valóságos próbatételek színterére, ahol a szavak meghalnak emberi-közösségi fedezet nélkül, s a kérdés elől, hogy eladó-e a lelkiismeretünk, nincsen kitérő; a tragédia egyebek között onnan leselkedik ránk, ahol akármifajta kényszer olyan célokra akar bennünket felhasználni, amelyekről tudjuk, hogy végül kifordítanak a bőrünkből.)
Utoljára az írók országos konferenciáján láttam őt. Hajdani beszélgetésünk szilánkjaként újra szóba került: vajon a párhuzamos vonalak hol találkoznak? Kedves szokása volt, hogy kézfogás helyett hatalmas karjával az embert átölelte, hátát veregette. Válasza is ez volt a történelmi-számtani feladványra. Karja mozdulata, magyarra fordítva, így hangzanék: közös hivatásunk embernek lenni. Minden másban, mi ezzel együtt jár: bizonyára megegyezhetünk. Mi ketten ott helyben s újra megegyeztünk; egyebek között abban is, hogy a székelyek még őrzik emlékezetükben, jöjjön tehát minél hamarabb Erdélybe.
Talán épp a nekik szóló verseit válogatta, mikor a halál – váratlan halála – az egyezségünknek végét vetette. De vissza nem vonhatta.
A félszárnyú csoda
E mai csöndes, családias ünnepünkön, amikor Flóra asszony születésnapján Illyés Gyulánéról kellene szólnom, elnémít az emlékből kibomló kép: a közibénk telepedő szellemóriás, kinek jelenléte minden esetben öröm is volt, lelkiismeret-faggató önvizsgálat is volt, és mindjárt az elején: teremtés. Mert ha Gyula bácsi megjelent közöttünk, menten nagy csendet teremtett. Akkor ki-ki ott hallgatott el, ahol találta magát: fecsegéseinek fatetején, pletykák bokrában, az öntömjénezés pázsitján, avagy éppenséggel a filozofálás peripatetikus nyüsletéseiben. Odalett a zajongás, miként a kenyérfák alatt, ha puha léptekkel föltűnik a sörényes oroszlán.
Ezért egy darabig én sem fogok most szólani. Mert emlékeimben Gyula bácsi vélekedik az ünnepeltről, Flóra asszonyról, haláláig hű társáról, mindenkori vigaszáról.
Azt mondja Ozorán, a szülőföld emlékei között elmélázva:
– Egész nap Flórának beszélem, hogy volt ez, hogy az, s boldog vagyok, ha jelenlétében más is belekezd: amikor Illyés nagyapa kihajtotta a birkáit… Flóra emlékezete az én kéziratpapírom, amelyre a nagy regényt rovom.
Azt mondja Zürichben, ahol Nyugat hangos csodái között is szívére telepszik a magány s a távoli kedves meg a kicsi leánygyermek hiányának sajogása:
– …lemegyünk Rómába, bár semmi kedvem hozzá. De – hol ténferegjek egyedül? Végtelenül sajnálom, hogy Flóra nincs itt. De hát Ika? Azt hittem, a szabadság még ad valamit. Azt adta, hogy ma is szabadon őt választom, szabadon hozzá kötöm le magam.
Azt mondja Locarnóban vagy tán Piodinóban napi ténykedéseinek számbavételekor:
– Levél Flórának. Már sose tudom kifejezni szóval, mennyire szeretem. Levélben még kevésbé. Minden levelem hazug. Képtelen vagyok az „őszinteség”-re. Fiatalkoromban az áradó fecsegés és színészkedés még csak kihozott valami őszintét belőlem, most a hallgatagsággal ez még jobban eltemetődik. Csak engem nyom. A legnagyobb dolog, amivel meglepett az élet, Flóra volt. Most érzem, hogy ha csak néhány hétre is – elvesztettem! Pedig otthon már milyen megszokottnak tudtam látni; nem siettem elébe mindig, amikor megláttam az ablakból. Máskor is el kell szakadnunk, hogy érezzem, mihez köt. Ha meghalna, legegyszerűbb, ha azonnal megölöm magam, mert végül úgyis csak oda érkeznék.
Az éjszakák riadalmai.
A hűség néma kiáltásai Chiassóban, Rómában, Milánóban, Genovában és Párizsban.
Levél Flórának.
Levél haza.
Levél Flórának.
Miközben minden erejét megfeszítve próbálja szendergéséből fölriasztani, megtiport népének fájdalma felé fordítani Európa lelkiismeretét. „Mint egy elkeseredett cigány, húzom a fülébe a magyar ügyet.” Amelyről 1947-ben nem csupán a Paris-Presse, de némely nyugati politikus is annyit tudott legföljebb, hogy ismét Romániának ítélték Transzjordániát.
De maradjunk a Flóra-ünneplés meleg fénykörében. Mert azt mondja Gyula bácsi:
– A szerelmet megtartani? A szerelmes ne csak udvarias legyen, mindvégig – hanem mintha egy mesebeli hercegnőhöz szegődött volna apródnak, s annak kegyét élvezné. Egyszóval úgy szolgálja. S akit szolgál? Az meg mintha Hamupipőkeként épp most került volna a királyfi karjába, nagyon is jól emlékezve még cselédlánysorsára. Vagyis ő meg úgy szolgálja a szerelmesét. Ha a kölcsönösség csak egy percre megszakad – már válhatnak is el, örökre.
Nem szakadt – nem váltak.
A mesebeli hercegnő s a szellem kristálypalotáit építő apród, a puszták népének álruhás királyfija a kölcsönös hűség jegyében teremti ma is csodáit a magyarságnak, amely Babits látta kút mélyéről ma is fényre igyekezne, de tán igyekszik is betegen, történelmi reményeiben megcsonkítottan.
Adyról írta hajdan Gyula bácsi, hogy sírjából titkon följárva alakítja, fényesíti életművét, erősíti könyörgő hangját a túlerőben tomboló győztesek felé:
| Ne tapossatok rajta nagyon, |
| Ne tiporjatok rajta nagyon, |
| Vér-vesztes szegény szép szívünkön… |
|
Mostan pedig engedelmet kérvén tőle a szóra, hadd tegyem hozzá: Illyés Gyula Adyként jár föl maga is a síri világból, letenni Flóra asztalára mindennapi üzeneteinek penzumát: a nemzetféltés, a kisebbségvédelem pörös iratait; fájdalmát, szomorúságát, tiltakozásait, emberjogi követeléseit minden harmadik magyarért is, akiket – ne kerteljünk! – hetven esztendeje fojtogatnak a jogtiprásban tobzódó győztesek.
Így bővül s válik a hatalmas életműnek ugyancsak jelentős, drámai erővel ható részévé az illyési napló: e rousseau-i szintű és mélységű Vallomás a nemzet sorsa fölött virrasztó lélek aggodalmairól, segélykiáltásairól.
Amelyek nem haltak el vele.
Hanem fölerősödnek velünk és általunk – szellemi örököseinek hangján, de még a kiontott vérünkkel is Erdély gyásznapjaiban. Mert aki Illyés igéit vállalja: nem sallangot, nem divatot kapott föl turulos, kócsagtollas magyarkodás végett.
Azok pedig, akik nevének hallatán, avagy nép és nemzet gondjának puszta fölemlegetésétől is ijedt, idétlen virnyákolásba kezdenek, hazug mosolyra sem igen nyithatják már ferde szájukat. A csorbát! A fogatöröttet!
Mert akik éltében a nacionalizmus vádjával gyalázták, és holtában is csontbokáját harapdálják, bizony fogukat törik az emberi és művészi lejáratás szánalmas igyekezetében.
– Flóra reggel elmegy, este megjön. Így élvezem ittlétét, érzem hiányát is.
– A karácsony nálunk megíratlan Kosztolányi-novella, esztendők óta.
– Ki díszítse a fát? Ki fixálja? (…Flóra.)
– …irigység tárgya vagyok, hogy ilyen önfeláldozó, nagyszerű asszony férje lehetek.
Így van: boldog vagyok vele.
Így van: vigaszunk, örömünk, hogy mindannyiunk drága Flóra asszonya most is úgy végzi fáradatlan munkáját, mint amikor Gyula bácsi naponta letette asztalára a friss kéziratot. Amikor testi-lelki fájdalmainak enyhítője, súlyos kétségeinek, szorongásainak tündérszavú föloldója, munkásnapjainak aranyabroncsa lehetett. Az életmű gondozójaként, emberi melegségének, ezerfelé rebbenő segítőkészségének romlatlan és fáradatlan állapotában, mindennapos csodát mível: annak hitével kápráztat el bennünket, hogy a József-hegyi házban otthon a gazda is. Ceruzáját hegyezi, golyóstollát tisztogatja az elvégzett és elvégzendő munka pihenő percében. A félszárnyúvá lett csoda, magányának panasza helyett a tegnapi páros repülés, a halhatatlan együttlét szép látványát küldi felénk ma is biztatásul. Isten éltesse őt még nagyon sokáig.
Czine Mihály születésnapjára
A hatvanéves Czine Mihályt ünneplem magamban és önző módon.
Mert innen nézem őt, a magyar irodalom erdélyi szárnyáról. Keletről tehát, ahol most sorra hunynak ki a szellem őrtüzei.
Írói és tudós mivoltában nem járom őt körül. Munkásságának csak arról a részéről szólnék, amely közvetlenül kapcsolódik az erdélyi magyar irodalomhoz.
No lám, mily békésen lépdelnek egymás nyomában a szavak: erdélyi, meg magyar és közvetlen kapcsolat. Lépdelnek és nem acsarkodnak senki, semmi ellen. Béke van itt, az én papíromon.
De micsoda küzdelmek zajlanak a kisebbségi valóságban e fogalmak körül?! Sok évtizedes teóriacséplésnek szalmakazlai alól kell kibújnunk, hogy természetesen és békében sorjázó szavaink értelmét újra meg újra megvédjük az értelmetlenségben. A kisebbségi kultúrákat bekebelező mindenkori nacionalista mohósággal szemben.
Czine Mihály munkásságát nézve újból azt mondhatjuk tehát: ki a kazlak alól!
A természetes emberi jogok s a szellemi nyitottság szabad tereire. Ahonnan Czine Mihály figyeli immár évtizedek óta az erdélyi magyar irodalmat is.
Mert divat – mondják egyesek.
Mert történelmi nosztalgiákat űz – mondják mások.
És mi mindent mondanak még a magyar szellemiség folyamatos öncsonkításának jegyében annak jeleként is, hogy anyanemzet és kisebbségi létre juttatott magyarság eleven kapcsolatának dolgában tart még a homály korszaka.
Tart és növekszik.
Folytatnunk kell tehát a küzdelmet, hogy tisztességes szavaink értelmét bármilyen gyanakvással szemben elfogadtassuk. Ebben volt mindig támaszunk Czine Mihály.
Olyan időben szólt rólunk, amikor még erdélyi írók közt is akadt, aki tiltakozott a kettős kötöttség gondolata ellen. Későbbi bánatára persze, a kisebbségi nyomorúságnak nem első és – sajnos – nem utolsó jeleként.
Czine Mihály pedig már a hatvanas évek közepén megírta könyvét az erdélyi magyar irodalomról. Megírta, de nem jelenhetett meg. Így hát elkezdte mondani Pozsonytól Marosvásárhelyig, egyetemi katedrán és művelődési házakban szólt Kós Károlyról és utódairól, erdélyi öregekről és fiatalokról.
Szólt kezdetben, mint aki köveknek prédikál, a lehetetlent ostromolva, szétesett Egésznek helyén a részeket felpártolva.
Mert reves dogmákkal szemben új szellemi égboltot kellett felhúzni kétoldali hivatalos tiltások és rombolások közepette.
Így vádolták meg Czine Mihályt is nacionalizmussal, tévelygéssel. S mi mindennel onnan is, ahol sorskérdéseinket lebecsülő tiszta esztétikák, mint égő házban fésülködő vénasszonyok kacarásznak.
Nem túlzás azt mondani: volt idő, mikor a kisebbségi magyar irodalmak számontartásának dolgában Czine Mihály pótolta az egyetemet, az akadémiát, a magyar kultúrpolitikát. Már-már azt mondtam: hogy az olvasóit is, hisz valljuk be: negyvenöt után sok időnek kellett eltelnie, míg olvasóink is támadtak Magyarországon. Okkal is, objektív körülmények folytán is.
Azok pedig, akik Czine „erdélyiségében” a provincia szellemi veszélyeit vélték fölismerni, épp legjobb hagyományunkról feledkeztek meg: többek közt Babits, Kosztolányi s Németh László felénk irányuló figyelméről. Illyésről, aki rettegett ostora lett a kisebbségek többségi nyomorgatóinak.
Ilyen csillagképhez igazodva Czine Mihály ugyancsak fényes nevet teremtett magának. Ha majd számba vétetik, hogy a szerteomlott magyar szellemi égbolt láttán ki nem sajnálta vállát az egybehordásban: mi, erdélyiek az elsők között ültetjük őt a tisztelet és megbecsülés székébe. Nem aranyszék, nem ama híres Pindaroszé, hanem a szegénység tisztaságában és szívmelegében óvott kisebbségi megtiszteltetésé. Azoknak tartogatjuk ezt, akiket a hivatalos gyanakvás nem kínál hellyel, sőt, arccal falnak fordít, hogy zsebében tiltott fegyvert, agyában gyanús eszmét sejtve megkutassa. Mert ők azok, akik kollektív magányunkat is oldják.
Czine Mihály életművét: az írottat s a cselekvéseiben számba vehetőt Erdélyből nézve ilyen magányoldónak látom. Őt magát pedig a szellem olyan emberének, akinek volt ereje, bátorsága, képessége a jövőnek követelményét teljesíteni. Ez pedig úgy szólna, hogy ha magyar író népben és nemzetben akar gondolkodni, nem teheti ezt másként, csak ha nemzetiségben is gondolkozik.
Egésznek és Résznek dialektikájában.
Czine Mihály ezt teszi évtizedek óta. Innen tehát, a havas Istenszékének aljából, ahol Kós Károly elárvult asztalát üljük körül a helyben maradás erős szándékával, ezért is köszöntjük őt szeretettel.
Marosvásárhely, 1989 tavaszán.
Prológus
A temesvári Állami Magyar Színház 25. évfordulójára Huszonöt esztendő, negyedszázad, tetemes idő, emberöltőnyi; egy befejezett életműnek is foglalata lehet, ha Petőfire gondolunk például. A huszonhatodik nyarán ő már megszentelte vérével a fehéregyházi síkot – s bennünket is, hogy örökségét meg ne csúfoljuk a méltatlanságban.
Az évfordulók természete, hogy nemcsak emlékeztetnek: kérdeznek is. Valósággal kihallgatásra rendelnek elő bennünket. Arról faggatnak: vajon e színház tagjai elmondhatják-e vigaszunkat, miszerint az indulás reggeli óráinak útját, lábunk nyomát nem fújták be a feledés porkahavai?
Mert látszólagosan a legmulandóbb jelenséggel léptünk jegyességre: a Szóval, amelyről elmondatott, hogy
Isten, amely redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében, olyan bizonyossággal, s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és tudósokat egyaránt.
Zavarba ejti – és tovaröppen a szárnyas istenség, de csak azért, hogy cáfolatot vigyen háztól házig, lélektől lélekig; nem, nem igaz Terentius atyánkfiának szállóigéje: verba volant, scripta manent. A Szó, az Ige – ha bölcsőringató, ha álomból elmét ébresztő, morális energiává nemesedik bennünk és a mi utódainkban. Fejtartást diktál: gerincegyenesítő. Erre pedig nagy szükségünk van.
A mi mindennapi egyenes tartásunkat, emberi méltóságunkat add meg nekünk ma – édes Anyanyelvünk. Mert nem mi választottunk téged. Te választottál bennünket.
Így válhatott szellemi örökségünkké mindaz, amit egy Ady és Petőfi zsenije fémjelez. Jelezve csupán?
Fejtartásra is kötelez.
Sajátosságunk méltóságának megőrzésére.
A költő mellett ki az vajon, akinek e virrasztásból nagyobb rész jutna? A színész föltétlenül. Ha mozdulunk: ő mozdul bennünk, s a lelkiismeretünkre bízott örökség. József Attila Duna-parti tűnődéseivel az ősök üzenete: megszólítanak, mert ők – mi vagyunk már, és gyenge létünkre így vagyunk erősek.
Ezek a falak huszonöt esztendő szavait őrzik.
Thália templomának falaiba építettük be magunk, Kőmíves Kelemen-i áldozattal. A mindig szólni kész múzsák kegyelméből, a becsvágy kegyetlenségével.
Mert haló porainkat is elhintenők a széksorok előtt, csak meghallgatásra méltóak lehessünk.
Mert Önök nélkül elmaradna a mi minden esti feltámadásunk; Önök nélkül, kedves közönségünk, némaságra ítélt, elásott kottajegyek lennénk, a haszontalanság ábrái.
A szólás örömével és ez alkalommal kinek mondjunk hát köszönetet mindenekelőtt, ha nem a mi közönségünknek? Ezerfejű kritikusunknak és mecénásunknak.
A következő negyedszázad érdekében kihez fordulhatnánk felkaroló mozdulatért, ha nem Önökhöz? Mindazokhoz, akik életük legdrágább anyagából, az Időből kölcsönöztek mindétig nekünk alkalmat a megszólaláshoz, a kínban, verejtékben és örömben fogant örök emberi játékhoz.
Legyenek ezután is velünk. A kölcsön-idő dolgában maradjanak velünk együtt bizakodó hitelezőink. A magunk részéről soha el nem múló – mert hisz egy nemzetiségi kollektivitásban élő – szavainkkal törlesztjük ezután is az adósságunkat.
Maradjanak velünk, mert boldog a művész, aki meghallgatásra talál, és jaj annak, aki süket deszkavégen pengeti húrjait, a suttogást is sikollyá növesztő sokaság nélkül.
Maradjanak velünk, és szóljanak hozzánk azzal, hogy meghallgatnak. Szóljanak hozzánk a katarzis némaságával – és újra meg újra tanúi lehetnek majd Thália csodáinak az anyanyelv, magyar nyelvünk arany foglalatában.
Hubay Miklós köszöntése
Három születésnapi kívánság
Hubay Miklós hetvenöt éves.
Őt is leltárba veszik tehát, fölértékelik: kíméletesen játszó drámaíró, félig-meddig népnemzeti, azontúl vegyes, néhol szinte abszurd, de leginkább mellőzött, így tehát be vele a nagy nemzeti raktárba!
Onnan aztán bármikor elővehető. Jobb napok jöhetnek az ő ars poeticájára is. Ló döglik, hám ürül, igazgatói, rendezői óhaj is elhangzik: „Kellene még ide valaki, valami. Egy magyar dráma is, a teremburáját!”
Jöhet például egy olyan rendező, akarom mondani: mesebeli pákász, aki pipáját szortyogtatván a vízparton egyszer csak meglátja a porban a szegény kis békát, hallgatja könyörgését, végy engem tenyeredre, nem fogod megbánni. No, megesik a szíve rajta, hazaviszi, hát ott uramisten, hoppá! – nem vagyok én béka, Hubay vagyok én, méghozzá Miklós! Köszönöm, barátom, hogy megtörted a varázslatot, lehetővé tetted, hogy a világ igazi mivoltomban lásson engem. Hogy látva lássanak!
Ilyen mesés fordulat esetén mindjárt másként beszélne Hubay Miklós is. Nem panaszkodna: „Nekem eddig volt vagy tizennyolc bemutatóm tizennyolc rendező rendezésében. Egyikkel sem kerültem kétszer össze.”
Első születésnapi kívánságom tehát: adjon a jó sorsa olyan rendezőt melléje, aki szellemi rokonságban és hűséggel szólaltatja meg az életművét. Kívánságom, jól tudom, nem könnyű.
Mert Hubay, mint minden szuverén alkotó, maga is nehéz ember. Fölvett irányából nem lehet eltéríteni. Nincs a sikernek az a szirénhangja, amelynek kedvéért engedménnyel simulna feléje.
Kristályvillogású esszékötetében – A dráma sorsa – azt is kimutatja, hogy a színházi sikerre szomjas Móricz Zsigmondot rendezi és igazgatók mily keserves eszmei engedményekre késztették. Más értelemben ő maga is nagy előd helyzetébe került nemegyszer. Az ő válasza viszont konokabb volt. Valahányszor lesznobolták és őshazánkba küldték el őt is a nemzeti gondjaival, a sorsproblémás történeteivel; egy halk és szalonképes indulatszóval meg sem állt Firenzéig vagy Rómáig, ahol – énnekem úgy tűnik föl – mintha nagyobb lenne iránta az érdeklődés. Mintha könnyebben szegődne melléje egy-egy Aldo Triomfo, mint magyar rendező.
Pedig bizonyos, hogy az ottani hogyésmintvagyunkra is az itthon válaszát adja:
– Tüzet viszek.
Ez pedig, mint munkáinak ismerői tudják, nem holmi sámánkodás. Hubay Miklós a magyar dráma nemzeti klasszikusainak szenvedélyével fordul témái felé, társadalmi jelenségekben is kutatva a tiszta tragédiát. Ez némi komorságot vet drámaírói arculatára. De hát a tüzet, életünk eredetének és elhamvadásának metaforáját csak drámai komolysággal és céltudatossággal lehet odavinni, ahol a hivatását, tűzhivatását betöltheti.
A mozdulatnak tehát, amellyel metaforánkat fölkapjuk, majd szabad tenyerünket óvón föléje tartva határozott léptekkel elindulunk: finalitása van. Méghozzá társadalmi-nemzeti célzatú! Amitől persze nem kell mindjárt megijedni, és főleg a szerzői magyarázatokat nem kell mindig komolyan venni. Mert lehetséges ugyan, hogy a Tüzet viszekben „két kultúra összeférhetetlenségét” tudta drámailag fölmutatni: mi, nézők, ennek ellenére két határozott drámai jellem küzdelmében gyönyörködtünk megrendülten. Két lélek csapott össze és semmisült meg a túlzásba csordult erény s az önpusztítás bűnévé lett küldetéstudat máglyatüzében.
Ilyen dráma láttán újból megerősödik az ember abban a hitében, hogy a tragédiához szükséges mitikus háttér, a század történelmének véres háttere itt van bizony érintésközelben. Itt van és mitikusabb, drámaibb, tragédiáktól terhesebb, mint ama sokat emlegetett s hiányolt homéroszi, avagy shakespeare-i volt.
Vannak alkotók, akik a kísérletezés kedvében ide-oda röpködnek. A természetük így kívánja. Ez a kívánalom pedig parancs és törvény. Szomszéd ne szóljon bele. Hubay Miklós viszont más természet. Lassúdad haladásában az egyszer fölvett pályát nem hagyja el. Valamit meglátott a nemzet sorsában; rátapadt, szenvedélyesen kutatja a látomás értelmét. Számomra megnyugtató, hogy mindig a helyén van. Nem fél magányától sem, amely magányomat – a szellemi rokonét, ha szabad így mondanom – enyhíti.
A színpadi megalkuvásnak kitett móriczi vágyakban – „együtt lobogni fel embertestvérekkel” – Hubay Miklós konokul vallja most is, mondja, mint ördögűző imádságot, egész drámaírói munkásságának ars poeticáját: „Tehát nem hiszek abban, hogy történelmi valóság komolyságát kétségbe vonó tréfa, irónia, deheroizálás hegemóniája továbbra is minden más magatartást kiiktathat…”
Ha nem hinném, hogy igaza van: mit kezdhetnék vajon a magam igazával, amely az övének a párja? Blődlinek, cirkusznak csak azt nézhetem, amiben a legnagyobb szomorúság a bohócé meg a dzsungelt álmodó, megtáncoltatott vadaké. Az a helyzet viszont, amelyben fasiszta és bolsevik rendszerek milliók vérét ontják, történelminek és vegytisztán tragikusnak minősül, a műfaji keveredés legcsekélyebb jele nélkül.
Hallottuk persze, hogyne hallottuk volna hírét megannyi gyászjelentésnek.
Meghalt az Isten!
Meghalt a vers!
Meghalt a tragédia!
Megannyi elhalálozás történt, rengeteg irányzatvész és esztétikai járvány ütött be közibénk. Ám az volt mégis a bölcsebb, aki saját alkotói természetére hallgatva nem nyargalt menten postahivatalba az elhunytak hozzátartozóinak szóló kondolenciával.
Más irányból ugyanis, ahonnan az emberi szellem örök folyamainak zúgása hallik, máig érvényes figyelmeztetést is hallhatunk: ne hagyjátok meghalni a tragédiát! Stop! Arisztophanész. Idősebb athéni kortársunkra Hubay is fölfigyel egyik tanulmányában. A szatíra atyja hiányolta bizony a tragédia nagy mestereit, miután azok átkeltek a Styxen. Az alvilágban csücsülő Aiszkhüloszt nem komédiázás végett, hanem a megbillent harmónia, a művészi szólás teljessége miatt hozatta föl Antigoné és Oidipusz szenvedéseinek örökösei közé.
Szép gesztus!
Olyan időben, mikor író író hátán vág magának véres lépcsőt az emelkedéshez: még fölemelő is. Vigaszunk lehetne.
Kár, hogy az új esztétikák agresszív széljárásában még metaforikus értéke is kétséges, magyarán szólva: falrahányt borsó.
Nem véletlen persze, hogy ki milyen példára bukkan szellemi bolyongások közben. De maga mentségének fölhozatalával Hubay mindannyiunkért szót emel. A másság örök jogát védi a teljesség érdekében.
Második jókívánságom úgy szól tehát, hogy amikor napjaink Dionüszoszai erősen hiányolt drámaírókat gyűjtenek rivaldafénybe: sose feledkezzenek meg Hubay Miklósról.
S mivel három az Isten igaza: hadd kívánjam magunknak és az ünneplő barátainak és híveinek: érhessünk meg új sikeres Hubay-bemutatókat Erdélyben is, ahol tréfát nem ismerve – már-már – a tragédia szabályai szerint – zordan működik a történelem.
Nyitott lélekkel, replikára készen
Hubay Miklósnak küldött születésnapi jókívánságaim között elvegyült az a gondolatom is, hogy szellemi rokonomnak tekintem őt. Hiszen amire nem egy ízben írói pillantást vetett, az a mi erdélyi létünk mitikus hátterének is része, nagy tragédiák forrásvidéke.
Tapasztalataim megítélésében, szándékaimban erősít meg tehát, mondván: ennek az ezredvégnek az abszurdumai között szerepel a kisebbségi nyelvek és kultúrák megsemmisítésének szándéka is az elnyomók, a másságtól rettegő többségi erők részéről.
Nem bántok senkit vele, ha azt mondom: kevés az olyan magyar drámaíró manapság, aki fennakad az ilyen abszurdumon.
Hubay Miklós pedig nemcsak esszében, de tudtommal, készülő drámájának foglyaként is velünk, kisebbségi létre ítélt magyarokkal együtt éli át a nyelvi fenyegetettség és pusztulás drámáját.
Mert benne vagyunk e pusztulásban.
Polipkarjai közt vergődve reméljük még mindig a csodaszámba ment szabadulást.
Mióta küzdünk e borzalmas rém ellen! Mily rengeteg energiánkat, alkotóerőnket emésztette föl immár közel egy évszázada, de talán már a herderi jóslat óta ez a harc, miközben boldogabb népek csak nyelvtörténeti munkákból értesülnek efféle veszedelmekről.
Mert ahová te mégy, oda megyek… – írtam címként egy olyan elbeszélésem homlokára, amelyben nyelvi halálunk fekete szegfűjét elhajítva, a reménység fehér virágát nyújtottam oda egy gyermeknek, nyelvünk és közösségi megmaradásunk egyetlen zálogának. Mert sem dicső múltból, sem panaszból fennmaradni nem lehet. Ahol nincs gyermek, ott csak koporsó van. És nyelvi pusztulás egyúttal.
Életem keserves tapasztalatát sűrítettem a nyelvünk halálát és feltámadását hírül adó történetbe. S nem kellett segítségül hívnom a szárnyas képzeletet.
Mert szavakat eprésző gyermekként még kötésig gázolhattam maradék nyelvünk mezőségi tavacskáiban. Fél évszázad múltán pedig az erdélyi Mezőség maradék magyar utónemzedékei már térdig sem merülhetnek a nemzeti nyelv örökségébe.
Merengő lélekkel figyeli az ember a borzalmas pusztulást, folyvást kérdezvén: mikor lesz ebből még egyszer boldog, feredő tündérek tava, tengere? Mikor lesz a Holt-tenger medrében nyelvileg újból felruházkodott magyarság?
Soha! – mondja a reménytelenség sokakkal, sokfelől.
De mégis, mégis talpra szökkenhetünk egyszer! – mondja a vakmerő reménység, és hozzáteszi: talán-talán azon is múlik ez, hogy marad-e költő, drámaíró a jövőnket mentő osztagokban?
Marad, mondom határozottan.
Hubay Miklósról bizonyosan tudom, hogy e lélekmentő küzdelemben ott lesz ezután is. Miért? Erdélyi sorsunkban osztozik maga is. Valamilyen formában itt a helye a drámaíróknak! Hiszen ő is tudja: a közönségét is menti. Munkáinak nézőseregét.
Utolsó köntösünk, a nyelv ügyében talán épp ezért akar Hubay megszólalni. Örömmel és meghatottan üdvözlöm ezt a szándékát. A kérdésre pedig, miszerint: lehet-e drámai szenvedés és szenvedély hordozója a nyelv, azt kérdezném magam is: hát nem az emberlét csodája vajon minden nemzeti nyelv? Nem az eszmélet legfőbb megnyilatkozási formája? Nem az ember belső univerzumának nap- s csillagrendszere?
S vajon pusztulása nem azáltal drámai, hogy teljességgel azonos megteremtőjének és hordozójának a halálával? Azonos akkor is, ha anyanyelvének pusztulásában az ember halála csupán erkölcsi jellegű. A tragikus vétségből támadt szenvedés így még növekszik, oidipuszi méreteket ölt.
De hát születésnapi elmefuttatás ez?
Ünnepi derű és csöndes, megnyugtató emlékezés, tervezgetés helyett a tragédia fekete fátylait kell most lobogtatni?
Bocsásson meg az ünnepelt.
Részint maga is oka e komor beszédnek.
Mert gyakorta vitázik azokkal, akik például a nyelvi haláltól fenyegető magyart csak röhejt-kacajt keltő bohócként tudják elképzelni. Jól tudom, hogy miként az élet, a művészet formáinak változatossága is végtelen. Ezért a bohócot is elnézem és meghallgatom a cirkusz porondján. Ám ezzel nem avathatom őt minden fájdalmak atyjává, akinek jogában állna elnadrágolni, vagy éppenséggel ülepen rugdosni Tantalosz összes kínjait.
Azt kell mondanom továbbá mentségemül, hogy Hubay Miklós Szindbád nyugtalanságával utazik Európa tavaszaiban és fehér teleiben is, minden iránt nyitott lélekkel, friss, replikára kész elmével, irigylésre méltó testi-lelki állapotban. Vándortermészet a mi ünnepeltünk. Ezért gondoltam, hogy legalább ezekben a napokban, háromnegyed évszázados fordulóján otthon találom őt, s elmondhatom neki, be sokat számít az nekünk, ha figyelmét a mi történelmi, vagyis mitikus hátterünk felé fordítva, a homokmentes dráma hangján szól rólunk is.
Isten éltesse őt sokáig, hogy még sok kemény replikát vágjon a nyelvünket is fenyegető halál szeme közé.
Mondd!
Szusszanásnyi megállás a kolozsvári Állami Magyar Színház előtt A színpadon beszélni annyit jelent, mint cselekedni.
A százhetvenöt éves színház ezért volt s lehetett buzdító cselekedet – cselekvésképtelen időkben.
Esőben tűz, aszályban víz; minden, minek a szája be nem fogható.
Ama nyugtalan, tiltakozó vagy igenlő, tanítványcsődítő pörös száj.
– Mondod még? – sajog föl bennünk a szájon verő mostohakéz emléke. – Mondod még azt a szót?
Az első legyintés csak figyelmeztető volt; nevelő szándékú. Az idomítónak sárga szeme villanása.
– Mondod még?
– Mondom!
A második mozdulatra – az ütésre – elzsibbadt az ajak.
– Mondod még?
– Mondom!
A harmadikra, negyedikre beszakadt az ínyünk.
– Mondod még?
– Mondom!
Az ötödikre s a többire beszívtuk az ajkunk; a fogak – a visszaharapásra várók – védelmében sziszegtük:
– Mondom!
A visszakézből kapottakra a szemfogak is meglazultak. Annál nagyobbat lobbant a gyökércsonkos indulat.
– Mondod még?
– Mondom!
A dagadt száj – mint minden jogtiprás –: konokságnevelő.
– Mondom! Mondom!
A fájdalom végül a megrettent száj helyett is szól:
– Mondom!
– Még mindig?
A szó véres göngyölegben bukik a láb elé a porba:
– Mondom! Azért is mondom! Csak azért is!
Ha másként nem: fogam kiköpve, véres nyálamat nyelve: magamban. Magamnak s mindazoknak, akik bennem laknak; a bennem kolduló nyelvkárosultaknak.
Hány évtizede már? Bécsi kopók csaholtak a magyar nyelv nyomában. S majd később: a román cenzúra a lázongásgyanús gondolatot s a dán királyfi monológját a kolozsvári Magyar Nemzetiben radíroztatta. Hamlet – még élő tanúk emlékezete szerint – ennyit szólhatott a feszült várakozásban: „Lenni, vagy nem lenni.” A döbbent némaságban – annyi zúzmarás lélek megbolydult rettenetében – végigsüvöltött mégis Shakespeare ítélete a hivatal packázásai, a nyomort éltető meggondolás felett.
– Ekképp az öntudat belőlünk mind gyávát csinál, s az elszántság természetes színét a gondolat halványra betegíti; ily kétkedés által sok nagyszerű fontos merény kifordul medriből s elveszti „tett” nevét.
Nem a színész személyi konokságáról van szó. A hivatásának tüzében lángra kapott igazgatóéról sem – a Janovicséról –, akinek alakja márvány után kiált. Minden komédiáslátszat ellenére; a kakasülők verejtékszagától irtózók ellenére; színházainkat a tömegek alakították ki, s tartották fenn minden időben. Róluk van tehát szó. A szomjúságról, amely százhetvenöt évvel ezelőtt az ünnepelt forrást fakasztotta; közel két évszázad előadásainak múló hangulatában az elmúlhatatlanról: a mindig eleven, életre törő vágyról, amely a színpadi szót s annak szárnyán az emberformáló, létünket tisztító Eszmét igényli.
Épp ezért a színház több mint közönséges intézmény: hatalom is egyben.
A tiltakozás, a medriből ki nem fordult „merény” jegyében született egy letűnt kor csontkezének elhárításaképp – a nemzeti nyelvmívelés hullámverésében.
– Azért is mondom!
Közel negyedszázada, itt Kolozsvárott, hagyományainak ellenőrző tekintete alatt, románok s magyarok testvériségének szolgálatában tölti be hivatását. A valamikori pörös száj mintegy bennünket biztatva:
– Mondd!
|