Újabb kölcsönszavainkról

Hüledezés végett gyakran veszem kézbe a magyar nyelvjárások román kölcsönszavainak gyűjteményét, mely közel tíz esztendeje jelent meg nálunk Márton Gyula, Péntek János és Vöő István munkájaként.

Elképesztő kórjelzés!

Amit kölcsönszavaink felderítésében Gyarmathi Sámuel vagy Szinnyei József végzett: még örömteli munka lehetett. Ők még azt is mondhatták, hogy nyelvünk, szókincsünk gyarapodását vizsgálják. A családunkba házasodott román eredetű cimborát és tizenkét társát lakodalmi rigmussal köszönthetjük. Tarsolyukban édes havasi áfonyát, palacsintát, aranyszínű málét hoztak, a vigalomhoz pedig szépen szóló furulyát, minek a hangjára még a porontyok is táncolni kezdtek.

Ezek valóban kölcsönszavak. A magunk eredeti, ősi szavainak édestestvérei ma már. Jöttükig a világ megnevezésében bizonyára szegényebbek voltunk.

Ám az említett gyűjteményben olvasható „kölcsönszavak” legnagyobb része: siratni való szerencsétlenség. Összegyűjtésükkel a szerzők igen fontos gyászmunkát végeztek. Felhívják a figyelmünket 4243 román szóra, amely akár köznyelvi, akár tájnyelvi szinten ugyanennyi szavunkat helyettesíti. Időlegesen? Véglegesen? Ez attól is függ: miként értékeljük magát a jelenséget. Ugyanúgy-e, mint a furulyázgató cimbora beházasodását, vagy aszerint, hogy micsoda is valójában?

A választ két mondat is megadhatja. Egyiket a régi, másikat az újabb kölcsönszavakból szerkeszthetjük ilyenformán:

1. A tágas hodályban áfonyapálinkát ivott egy mokánytermészetű ficsúr, akinek porontyai nagyon szerették a tokányt meg a palacsintát. (Ehhez kell-e magyarázat?)

2. Egzákt eszfert nyolckor pász alergetorban jött az ekipa, hogy futucpománába dránicát csinkejáljon a csobotártól.

Hát ez mi lehet? Magyarul ezt jelentené: pontosan negyed nyolckor futólépésben jött a munkacsoport, hogy fizetség nélkül zsindelyt könyörögjön a csizmadiától.

Csakhogy ez nem kölcsönszavakból alkotott mondat.

Ez egy haldokló nyelvjárás – a csángó – kényszerdadogása.

Minden hüledezést félretéve: erről a leghűvösebb és a legtudományosabb tárgyilagossággal sem lehet azt mondani, hogy olyan mondatról van szó, amely a természetes kölcsönhatás következményeként nyelvünkbe átszivárgott, annak szellemiségéhez hasonult, és ilyenformán befogadott „kölcsönelemekből”, „jövevényfogalmakból” jött volna létre.

A furulyát nyelvünk fogadta be. Az ekipát és társait a nyelvében leromlott, és esetlegesen felbukkanó személy gyakorolja tartósabb hatásra, vagy pillanatnyi szunnyatagsága szerint – ideiglenesen. Míg valahol valaki föl nem világosítja arról, hogy ezt másként is lehet mondani. Magyarul. Kifejezőkészségében megcsámpásodott mezőségi atyámfia munkacsoport helyett ugyancsak ekipát mondott, mire kijavítottam, és azóta munkacsoportot mond. Kolozsvári iskolatársam eleinte még klopotát és cintirimet emlegetett, de a harmadik magyaróra után már harangot és temetőt mondott. Akkor ők most hová kerülnek a statisztikában? És hová kerülnek mindazok, akik hosszadalmas távollét után hazakerülnek a munkatelepekről Nyárádszeredára vagy Székelyudvarhelyre, és csokán helyett újra kalapácsot vesznek elő egy szöget beverni?

Akkor tehát a furulya és az áfonya meghonosodása egy napon emlegethető-e a személyi nyelvi romlások ezernyi szomorú változatával?

Semmi kétségünk afelől, hogy a gyűjtők anyagukat nem az ujjukból szopták. Ők elvégezték a maguk szanitéc-munkáját. Behordták a csatatéren talált 4243 elesett szavunkat, és elkészítették a helyükre ugrottak névsorát. Feladatukul nem is azt tűzték ki, hogy a holtakat, sebesülteket dicsérjék vagy elmarasztalják, hogy számbavételüket akármilyen formában is magyarázzák. Gondolom, maguk is tudják, hogy ha újabb gyűjtésre adnák a fejük, ma már a tíz év előttinek a többszörösét hordhatnák egybe. Például a naponta gyarapodó román műszaki nyelvnek majdnem teljes fogalomtárát – a csángók nyelvi elesettségének szintjén. Hiszen az még hagyján, hogy a magyar traktorista a német kuplungról a tengelykapcsoló megkerülésével kapcsolt át a román ámbrejázsra! De mily hatalmas a korszerű ipar fogalomköre, amely szinte teljes egészében úgynevezett kölcsönszavaink gyűjteményébe kerülhetne.

Amikor is már nem kölcsönszavainkról, hanem kölcsönnyelvről kellene beszélni. És magyarán megkérdezni: a közönséges nyelvi romlottságot, az ipari forradalom követelte fogalmi gyarapodásra való teljes képtelenségünket mióta nevezzük „az anyagi és szellemi műveltség kölcsönhatásának”? Hát mi a kölcsönhatás? Jelenségeknek egymásra gyakorolt kölcsönös hatása. Márpedig ezúttal nagyon is egyoldalú hatásról van szó. És nem csekélyről. Több ezer kölcsönszó? Adjuk vissza minél hamarább, különben mihamar árverezés jöhet ránk!

Ennyi mindössze vitám a szerzőkkel.

Akik nyilván úgy gondolták, hogy szanitéc-munkájuk tanulságát nem kell az olvasó szájába rágni. Ám a jelenség futólagos minősítésével mégis ellentmondásra késztetnek bennünket: nevezzük nevén a gyermeket, s kölcsönhatás helyett mondjunk romlást, és húzzuk meg vészjelzésként a klopotát, míg szavainknak újabb ezredei nem kerülnek cintirimbe.