A költő kérdései

Míg élünk, az a káprázat játszik velünk, hogy betöltjük a helyet, mely nyüsletésünkhöz megadatott. Fontosak vagyunk, és látszólag pótolhatatlanok. Holtunkban el is mondják ezt a maradékok. „Aki most elmegy közülünk, egyszeri volt, soha vissza nem térő jelenség. Emlékét örökké megőrizzük.” Így hangzott az a költő temetésén is, amely szomorúságosan gyér volt. Hozzátartozó kevés, a kartársak nagy része hiányzott. Olvasói pedig mintha nem is lettek volna. Ha igaz, miszerint ki-ki annyit ér, ahányan elmennek a temetésére: ez bizony aggasztó végösszegnek bizonyult. Az újságok elbúcsúztatták, a fényképét is közölte némelyik. Most aztán várjuk: mikor fogják még egyszer a nevét kinyomtatni.

– Így tehát ő is elment – sóhajt anyám az udvaron a cöveklábú asztalnál, majd azután a bölcs mondást is korrigálja: – Nem, nem igaz, hogy mindenki annyit ér, ahányan elmennek a temetésére.

A hely is számít.

Ahol meghal az ember.

– Halt csak volna meg itt nálunk – folytatja tűnődéseit. – Ebben a kicsi faluban. Mi mind ott lettünk volna annak a költőnek a temetésén.

– Annyira szerették volna azt a költőt a kamarásiak?

Anyám elnéz a hegyoldal irányába, ahol az elődök nyugszanak, és azt mondja csöndesen:

– Aki költő, csak jó ember lehet.

Ehhez még hozzáteszem a helyi buzgalmat, amellyel kamarási atyámfiai az elhunytakat búcsúztatni szokták. Némelykor száz kilométerekre is elutaznak végtisztesség végett.

– Hová nézelődik, apám? – kérdem egy alkalommal nyolcvanéves öreg szülémet.

– El kéne menni, te fiam, Izraelbe.

– Oda minek?

– Temetésre.

– Ki halt ott meg?

– Erzmann úr, aki szomszédunk volt.

– Aztán mikor jött a híre?

– Hat hónapja.

Megállapítjuk, hogy ilyenformán egy kicsit megkéstünk a szándékával. Csodálkozik apám: a rossz hírnek szárnya van, de ez mégis oly későn érkezett, hogy egyebet most már nem tehetünk, csak nézünk utána kényszerű belenyugovással. Miként a költőnek is, aki valamikor a házunkban is megfordult, anyám nem felejtette el a szavait, arca vonásait.

Ezen nem csodálkozom. A rosszat igyekeznek elfelejteni, a jóra hálálkodva gondolnak mindenkor.

Nem tudom, mi ütött apámba: ma már másodszor meséli el, hogy hatvan évvel ezelőtt Besztercén a magyar fiúk a kaszárnyában énekelni kezdtek, a román őrmester leintette őket, az őrnagy ellenben – hogy épp odatoppant – azt mondotta: hagyjad, énekeljenek kedvükre.

– Sose felejtem el, fiam, hogy az milyen jó ember volt.

Akár egy költő.

S mintha ez a mai nap épp költők napja lenne: ahogy belépek a házba, az üveges tálason az én elhunyt barátom gyászkeretes fényképét pillantom meg.

– Nézzünk oda – mondom. – Hisz épp róla beszélgettünk. Édesanyám az újságból vágta ki?

Anyám bólint, a kissé megbillent képet megtámogatja egy tiszta pohárral, s azt mondja:

– Mintha sejtettük volna, hogy a társai kevesen mentek el a temetésére.

– Valamelyik versét olvasta bizonyára?

Fejét rázza. Nem, soha semmit sem olvasott tőle. A verseskönyvei nem jutottak el Pusztakamarásra. De, miként már szóba került, egy alkalommal itt járt a költő. Nem mondott verset, nem hirdetett világmegváltó programokat. Nem óhajtott senkit semmivel meghökkenteni. A világ nagy kérdéseire nem adott válaszokat.

Hanem kérdezett inkább.

– És mit kérdezett? – próbálok közelebb férkőzni anyám emlékéhez.

– Az úgy volt – csillan föl a szeme –, hogy nagyon figyelmesen rám nézett, és azt kérdezte: hogy s mint vannak, Berta néni? S láttam rajta, hogy várja is a válaszomat. És akkor én megmondtam neki: köszönöm kérdésit, bizony nem vagyunk jól.

Apád is hozzátette: ki vagyunk hegyezve.

A költő csak kérdezett: hogy van, kedves néném?

Anyám – minden jel szerint – versként értelmezte.

Talán nem is tévedett.

S most úgy ítéli meg, hogy minden költő annyit ér, amilyenek a kérdései.