Levél az otthoniakhoz, Pusztakamarásra

Kedveseim!

Amilyen farkasvakító ködök ülik meg mostan a máskor oly messzire borongó Mezőséget, továbbá pedig: amily tetemes utat kell újra megtennem, s még nem tudom: földön-e vagy levegőben, ahol ugyancsak üvöltöznek az esztendő maradék szelei, bizony megeshet, hogy szilveszter estéjén nem kopoghatok be apámék ajtaján, pedig úgy szerettem volna, hogy közös pillantással és családi körbe fogódzott reménységgel köszöntsük az újesztendőt.

Mennyi beszélnivalónk lett volna ez alkalommal is! Példának okáért fölemlegettük volna, hogy most huszonkilenc esztendeje, amikor én a harmadik faluból vágódtam volt haza vidáman és zúzmarásan, apám azzal fogadott engem: volt király, nincs király, és erre koccintottunk, mert annak előtte bizony átok-könnyeket hullattunk nemegyszer, a király embereinek bántalmazottai. Ők verték puskatussal az iskola ablakát, hogy magyarul énekelni tilos, a háború idején pedig királyi martalóc ugrott anyám elé a nagy kifent késsel s a szuronyos kérdéssel: Mi vagy? Román-e vagy kutya-magyar? Ember vagyok! – motyogta anyám fulladt ijedelemmel és riadt csodálkozással. Hát mondani kell vajon? – ember az embernek oda kell kiáltsa, hogy állj meg: ember vagyok?

Így volt. S mi minden volt!

Szelídebb emlékezésként a kert végében vakoskodó kis kutat is fölemlegetnők; éjfélkor elébe járultunk, hogy a szemébe nézzünk, lássuk, mit mutat a jövendő ígéreteiből. Úgy mondjuk: ez is kiment már a divatból. A ránk váró dolgokat a velünk és általunk zajgó világból és egymás tekintetéből olvassuk ki az ébren tartott jóreménység lobogásában.

S ha már szóba hoztam a jövőt és a bizodalmat, hadd tegyem hozzá régmúlt idők tanulságát is; a nagy Zrínyi Miklós figyelmeztetését, amely így szól hozzánk: „Végy példát az darvakról, vadludakról, nem teszik szárnyok alá fejeket és nem alusznak, míg istrázsát ki nem állítanak.” A mindenkor szolgálatos bizodalom dolgában ezt helyezném újesztendei jókívánságaim legelejére. Vegyünk példát a darvakról, szárnyunk alá ne dugjuk a fejünket, míg istrázsát – a magunk érdekében – ki nem állítunk. Tartsuk szemmel az Időt, amely nagy munkát s nagy feladatokat tartogat számunkra, a szolgálatos darumadár pedig lehessen egyúttal a jövőbe vetett reménységünknek is szárnyas szimbóluma.

Nem folytatom, kedveseim, mert ha gyérülnek az akadályok, mégis úgy igyekszem, hogy a képes beszédnek otthon kössünk bogot a végére.