Levél az otthoniakhoz, Pusztakamarásra
Kedveseim!
Amilyen farkasvakító ködök ülik meg mostan a máskor oly messzire borongó Mezőséget, továbbá pedig: amily tetemes utat kell újra megtennem, s még nem tudom: földön-e vagy levegőben, ahol ugyancsak üvöltöznek az esztendő maradék szelei, bizony megeshet, hogy szilveszter estéjén nem kopoghatok be apámék ajtaján, pedig úgy szerettem volna, hogy közös pillantással és családi körbe fogódzott reménységgel köszöntsük az újesztendőt.
Mennyi beszélnivalónk lett volna ez alkalommal is! Példának okáért fölemlegettük volna, hogy most huszonkilenc esztendeje, amikor én a harmadik faluból vágódtam volt haza vidáman és zúzmarásan, apám azzal fogadott engem: volt király, nincs király, és erre koccintottunk, mert annak előtte bizony átok-könnyeket hullattunk nemegyszer, a király embereinek bántalmazottai. Ők verték puskatussal az iskola ablakát, hogy magyarul énekelni tilos, a háború idején pedig királyi martalóc ugrott anyám elé a nagy kifent késsel s a szuronyos kérdéssel: Mi vagy? Román-e vagy kutya-magyar? Ember vagyok! – motyogta anyám fulladt ijedelemmel és riadt csodálkozással. Hát mondani kell vajon? – ember az embernek oda kell kiáltsa, hogy állj meg: ember vagyok?
Így volt. S mi minden volt!
Szelídebb emlékezésként a kert végében vakoskodó kis kutat is fölemlegetnők; éjfélkor elébe járultunk, hogy a szemébe nézzünk, lássuk, mit mutat a jövendő ígéreteiből. Úgy mondjuk: ez is kiment már a divatból. A ránk váró dolgokat a velünk és általunk zajgó világból és egymás tekintetéből olvassuk ki az ébren tartott jóreménység lobogásában.
S ha már szóba hoztam a jövőt és a bizodalmat, hadd tegyem hozzá régmúlt idők tanulságát is; a nagy Zrínyi Miklós figyelmeztetését, amely így szól hozzánk: „Végy példát az darvakról, vadludakról, nem teszik szárnyok alá fejeket és nem alusznak, míg istrázsát ki nem állítanak.” A mindenkor szolgálatos bizodalom dolgában ezt helyezném újesztendei jókívánságaim legelejére. Vegyünk példát a darvakról, szárnyunk alá ne dugjuk a fejünket, míg istrázsát – a magunk érdekében – ki nem állítunk. Tartsuk szemmel az Időt, amely nagy munkát s nagy feladatokat tartogat számunkra, a szolgálatos darumadár pedig lehessen egyúttal a jövőbe vetett reménységünknek is szárnyas szimbóluma.
Nem folytatom, kedveseim, mert ha gyérülnek az akadályok, mégis úgy igyekszem, hogy a képes beszédnek otthon kössünk bogot a végére.
A költő kérdései
Míg élünk, az a káprázat játszik velünk, hogy betöltjük a helyet, mely nyüsletésünkhöz megadatott. Fontosak vagyunk, és látszólag pótolhatatlanok. Holtunkban el is mondják ezt a maradékok. „Aki most elmegy közülünk, egyszeri volt, soha vissza nem térő jelenség. Emlékét örökké megőrizzük.” Így hangzott az a költő temetésén is, amely szomorúságosan gyér volt. Hozzátartozó kevés, a kartársak nagy része hiányzott. Olvasói pedig mintha nem is lettek volna. Ha igaz, miszerint ki-ki annyit ér, ahányan elmennek a temetésére: ez bizony aggasztó végösszegnek bizonyult. Az újságok elbúcsúztatták, a fényképét is közölte némelyik. Most aztán várjuk: mikor fogják még egyszer a nevét kinyomtatni.
– Így tehát ő is elment – sóhajt anyám az udvaron a cöveklábú asztalnál, majd azután a bölcs mondást is korrigálja: – Nem, nem igaz, hogy mindenki annyit ér, ahányan elmennek a temetésére.
A hely is számít.
Ahol meghal az ember.
– Halt csak volna meg itt nálunk – folytatja tűnődéseit. – Ebben a kicsi faluban. Mi mind ott lettünk volna annak a költőnek a temetésén.
– Annyira szerették volna azt a költőt a kamarásiak?
Anyám elnéz a hegyoldal irányába, ahol az elődök nyugszanak, és azt mondja csöndesen:
– Aki költő, csak jó ember lehet.
Ehhez még hozzáteszem a helyi buzgalmat, amellyel kamarási atyámfiai az elhunytakat búcsúztatni szokták. Némelykor száz kilométerekre is elutaznak végtisztesség végett.
– Hová nézelődik, apám? – kérdem egy alkalommal nyolcvanéves öreg szülémet.
– El kéne menni, te fiam, Izraelbe.
– Oda minek?
– Temetésre.
– Ki halt ott meg?
– Erzmann úr, aki szomszédunk volt.
– Aztán mikor jött a híre?
– Hat hónapja.
Megállapítjuk, hogy ilyenformán egy kicsit megkéstünk a szándékával. Csodálkozik apám: a rossz hírnek szárnya van, de ez mégis oly későn érkezett, hogy egyebet most már nem tehetünk, csak nézünk utána kényszerű belenyugovással. Miként a költőnek is, aki valamikor a házunkban is megfordult, anyám nem felejtette el a szavait, arca vonásait.
Ezen nem csodálkozom. A rosszat igyekeznek elfelejteni, a jóra hálálkodva gondolnak mindenkor.
Nem tudom, mi ütött apámba: ma már másodszor meséli el, hogy hatvan évvel ezelőtt Besztercén a magyar fiúk a kaszárnyában énekelni kezdtek, a román őrmester leintette őket, az őrnagy ellenben – hogy épp odatoppant – azt mondotta: hagyjad, énekeljenek kedvükre.
– Sose felejtem el, fiam, hogy az milyen jó ember volt.
Akár egy költő.
S mintha ez a mai nap épp költők napja lenne: ahogy belépek a házba, az üveges tálason az én elhunyt barátom gyászkeretes fényképét pillantom meg.
– Nézzünk oda – mondom. – Hisz épp róla beszélgettünk. Édesanyám az újságból vágta ki?
Anyám bólint, a kissé megbillent képet megtámogatja egy tiszta pohárral, s azt mondja:
– Mintha sejtettük volna, hogy a társai kevesen mentek el a temetésére.
– Valamelyik versét olvasta bizonyára?
Fejét rázza. Nem, soha semmit sem olvasott tőle. A verseskönyvei nem jutottak el Pusztakamarásra. De, miként már szóba került, egy alkalommal itt járt a költő. Nem mondott verset, nem hirdetett világmegváltó programokat. Nem óhajtott senkit semmivel meghökkenteni. A világ nagy kérdéseire nem adott válaszokat.
Hanem kérdezett inkább.
– És mit kérdezett? – próbálok közelebb férkőzni anyám emlékéhez.
– Az úgy volt – csillan föl a szeme –, hogy nagyon figyelmesen rám nézett, és azt kérdezte: hogy s mint vannak, Berta néni? S láttam rajta, hogy várja is a válaszomat. És akkor én megmondtam neki: köszönöm kérdésit, bizony nem vagyunk jól.
Apád is hozzátette: ki vagyunk hegyezve.
A költő csak kérdezett: hogy van, kedves néném?
Anyám – minden jel szerint – versként értelmezte.
Talán nem is tévedett.
S most úgy ítéli meg, hogy minden költő annyit ér, amilyenek a kérdései.
Újabb kölcsönszavainkról
Hüledezés végett gyakran veszem kézbe a magyar nyelvjárások román kölcsönszavainak gyűjteményét, mely közel tíz esztendeje jelent meg nálunk Márton Gyula, Péntek János és Vöő István munkájaként.
Elképesztő kórjelzés!
Amit kölcsönszavaink felderítésében Gyarmathi Sámuel vagy Szinnyei József végzett: még örömteli munka lehetett. Ők még azt is mondhatták, hogy nyelvünk, szókincsünk gyarapodását vizsgálják. A családunkba házasodott román eredetű cimborát és tizenkét társát lakodalmi rigmussal köszönthetjük. Tarsolyukban édes havasi áfonyát, palacsintát, aranyszínű málét hoztak, a vigalomhoz pedig szépen szóló furulyát, minek a hangjára még a porontyok is táncolni kezdtek.
Ezek valóban kölcsönszavak. A magunk eredeti, ősi szavainak édestestvérei ma már. Jöttükig a világ megnevezésében bizonyára szegényebbek voltunk.
Ám az említett gyűjteményben olvasható „kölcsönszavak” legnagyobb része: siratni való szerencsétlenség. Összegyűjtésükkel a szerzők igen fontos gyászmunkát végeztek. Felhívják a figyelmünket 4243 román szóra, amely akár köznyelvi, akár tájnyelvi szinten ugyanennyi szavunkat helyettesíti. Időlegesen? Véglegesen? Ez attól is függ: miként értékeljük magát a jelenséget. Ugyanúgy-e, mint a furulyázgató cimbora beházasodását, vagy aszerint, hogy micsoda is valójában?
A választ két mondat is megadhatja. Egyiket a régi, másikat az újabb kölcsönszavakból szerkeszthetjük ilyenformán:
1. A tágas hodályban áfonyapálinkát ivott egy mokánytermészetű ficsúr, akinek porontyai nagyon szerették a tokányt meg a palacsintát. (Ehhez kell-e magyarázat?)
2. Egzákt eszfert nyolckor pász alergetorban jött az ekipa, hogy futucpománába dránicát csinkejáljon a csobotártól.
Hát ez mi lehet? Magyarul ezt jelentené: pontosan negyed nyolckor futólépésben jött a munkacsoport, hogy fizetség nélkül zsindelyt könyörögjön a csizmadiától.
Csakhogy ez nem kölcsönszavakból alkotott mondat.
Ez egy haldokló nyelvjárás – a csángó – kényszerdadogása.
Minden hüledezést félretéve: erről a leghűvösebb és a legtudományosabb tárgyilagossággal sem lehet azt mondani, hogy olyan mondatról van szó, amely a természetes kölcsönhatás következményeként nyelvünkbe átszivárgott, annak szellemiségéhez hasonult, és ilyenformán befogadott „kölcsönelemekből”, „jövevényfogalmakból” jött volna létre.
A furulyát nyelvünk fogadta be. Az ekipát és társait a nyelvében leromlott, és esetlegesen felbukkanó személy gyakorolja tartósabb hatásra, vagy pillanatnyi szunnyatagsága szerint – ideiglenesen. Míg valahol valaki föl nem világosítja arról, hogy ezt másként is lehet mondani. Magyarul. Kifejezőkészségében megcsámpásodott mezőségi atyámfia munkacsoport helyett ugyancsak ekipát mondott, mire kijavítottam, és azóta munkacsoportot mond. Kolozsvári iskolatársam eleinte még klopotát és cintirimet emlegetett, de a harmadik magyaróra után már harangot és temetőt mondott. Akkor ők most hová kerülnek a statisztikában? És hová kerülnek mindazok, akik hosszadalmas távollét után hazakerülnek a munkatelepekről Nyárádszeredára vagy Székelyudvarhelyre, és csokán helyett újra kalapácsot vesznek elő egy szöget beverni?
Akkor tehát a furulya és az áfonya meghonosodása egy napon emlegethető-e a személyi nyelvi romlások ezernyi szomorú változatával?
Semmi kétségünk afelől, hogy a gyűjtők anyagukat nem az ujjukból szopták. Ők elvégezték a maguk szanitéc-munkáját. Behordták a csatatéren talált 4243 elesett szavunkat, és elkészítették a helyükre ugrottak névsorát. Feladatukul nem is azt tűzték ki, hogy a holtakat, sebesülteket dicsérjék vagy elmarasztalják, hogy számbavételüket akármilyen formában is magyarázzák. Gondolom, maguk is tudják, hogy ha újabb gyűjtésre adnák a fejük, ma már a tíz év előttinek a többszörösét hordhatnák egybe. Például a naponta gyarapodó román műszaki nyelvnek majdnem teljes fogalomtárát – a csángók nyelvi elesettségének szintjén. Hiszen az még hagyján, hogy a magyar traktorista a német kuplungról a tengelykapcsoló megkerülésével kapcsolt át a román ámbrejázsra! De mily hatalmas a korszerű ipar fogalomköre, amely szinte teljes egészében úgynevezett kölcsönszavaink gyűjteményébe kerülhetne.
Amikor is már nem kölcsönszavainkról, hanem kölcsönnyelvről kellene beszélni. És magyarán megkérdezni: a közönséges nyelvi romlottságot, az ipari forradalom követelte fogalmi gyarapodásra való teljes képtelenségünket mióta nevezzük „az anyagi és szellemi műveltség kölcsönhatásának”? Hát mi a kölcsönhatás? Jelenségeknek egymásra gyakorolt kölcsönös hatása. Márpedig ezúttal nagyon is egyoldalú hatásról van szó. És nem csekélyről. Több ezer kölcsönszó? Adjuk vissza minél hamarább, különben mihamar árverezés jöhet ránk!
Ennyi mindössze vitám a szerzőkkel.
Akik nyilván úgy gondolták, hogy szanitéc-munkájuk tanulságát nem kell az olvasó szájába rágni. Ám a jelenség futólagos minősítésével mégis ellentmondásra késztetnek bennünket: nevezzük nevén a gyermeket, s kölcsönhatás helyett mondjunk romlást, és húzzuk meg vészjelzésként a klopotát, míg szavainknak újabb ezredei nem kerülnek cintirimbe.
A csendháborító
Igen, itt csend volt mostanáig. A Hargita tudvalevőleg hallgat, tövében a Sikaszó még annál is csöndesebb. Közelemben a Bakó-pataka mondikál, de gügyögő hangját sűrű lombok isszák föl; partja mentén, kart karba öltve, zöld nagyestélyiben sorakoznak a fenyők, mintegy védelemképpen; táncra kérik föl, aki a patakon átlépne – megzavarni valamiképpen a kicsi ház lakóját.
Aki most – kötelességei és hajlamai között ingadozva – éppen drámát szeretne írni, de képzeletét elragadták a pisztrángok. Színes, csöndes tollászkodás ez is az emlékek mogyoróbokrai között, de nagy hirtelenséggel abba kell hagyni, mert ijesztő csaholással farkastermetű juhászkutya ront ki az erdő sarkából, majd azután még egy, és percek múlva föltűnik a harmadik is. Fel s alá nyargalnak a ház előtt, majd megállapodnak az ablakom alatt, és ugatnak veszettül, mintha vaddisznót, medvét sejtenének, s épp az én szobámban.
Valahonnan a padlásról rémülten ereszkedik alá az unokám:
– Nagytata, vegyük elő a puskát! Meg vagyunk támadva!
A gyermek úgy nézi: farkasok rohantak meg. Hiába szól a magyarázat, miszerint a farkasnak nincsen kolonc a nyakában, és nem elegyedik el békén szakállas kecskékkel, amelyek változatos mekegés közben ugyancsak elözönlötték a füves-bokros martot, s mintha csak hadifogságból kerültek volna elé, rágnak le mindent, ami elérhető. A kétarasznyi frissen ültetett fenyőfácskámat is.
– Ez már több a soknál! – A feleségem seprűt ragad, de megtorpan az újabb látvány előtt.
A juhok is megérkeztek. Nagy sereg gyapjas kórista fújja a bánatát. Fölverve búval az egész ház, az egész környék immár. Jól tudjuk: ősszel, szénahordás után mindenütt szabad itt a legeltetés, de a ház közvetlen környékén ezt megúsztuk mostanáig; e pillanatig, mikor is törhetjük a fejünk: honnan zúdult ránk ily nagy hirtelenséggel ez a kalamitás?
– Né, itt a gazda is! – kiált az unokám.
A juhnyáj mögött valóban föltűnik a pásztor. Jobb kezében hatalmas fütykös, a bal hóna alatt szorongat valamit, s a nyelve alatt is tán falevelet, azzal füttyöget, miközben ünnepélyes léptekkel közeledik a lépcsőfeljárathoz. Valóságos püspöki bevonulás – ez mindjárt fel fog bennünket szentelni.
Kivonulunk mindahányan a teraszra.
A kamasz székely püspök füttyent, komondorai elnémulnak, kecskéi abbahagyják a mekegést, juhai a szomorú bégetést. A kolompok szólnak csak a berbécsek nyakán. Az ő ministránsai.
Arcunkon a meglepődés áhítatformát ölt, a gumicsizmás, vadászkalapos ifjú némán felénk bólint, majd pásztorbotjával koppintva megindul a lépcsőn fölfelé. Úgy jön, mint akit sóval és kenyérrel illik fogadni.
– Jó napot adjon az Isten!
– Adjon, de így, ezzel a sok mekegéssel? És csemeterágcsálással?
A legényke zavartan elmosolyodik, és azt mondja:
– Én csak így jöhetek. A kíséretemmel.
– Mi jót hoztál nekünk?
Ez már nehezebb kérdés. Istenem, mit is kell ilyenkor mondani? A botját falnak támasztva, hóna alól kézbe veszi a kemény fedelű irkát, nézegeti, forgatja, majd felém nyújtja. Vége a püspöki tartásnak. Kissé meggörnyed, a tekintetében gyermeki félszegség, tán csöppnyi könyörgés is. Bocsánatot, megértést könyörgő riadalom. Nyűtt vadászkalapját a baljával hátratolja, mély lélegzetet vesz, és bevallja bűnét:
– Verseket hoztam. Hogy András bácsi elolvasná…
S azzal fordul is, nehogy szeme láttára nézzek bele az irkába. Megy, mint aki véleményt mondott máris a világról. Elvonul vele a kutyafalka, a juhsereg, a kecskegaliba.
Csönd van újra. A hargitai pásztorlegényke verseit olvasom. Igen-igen zsengék; véres-verejtékes küzdelem mindahány az önkifejezéssel. Szakmai körökben elutasíthatóak, ironikus szerkesztő a nyelvét is fenheti rajtuk. Árva bolyongással keresik itt egymást a szavak, s amiként egyik a másikkal kínrímben találkozik, csak épp összenéznek: mit keresel te mellettem? Itt-amott mégis összemelegednek, s egy titkon álmodozó kamaszlélek rezdüléseit közvetítik. Kinek? A havasi legelőn elképzelt ismeretlen olvasónak, akit melegséggel tölt el a puszta felismerés: íme, a kis bojtár anyanyelvünk jelzői, igéi fölött mereng, hogy valamiképpen hírt adjon önmagáról. Biztatom is őt magamban: írjon, gyötrődjék csak a szavakkal. Szellemi ruházata fényesedik tőle.
A hargitai székely fiúcska példáján fölbuzdulva most azt mondanám, ha lenne kinek: minden magyar egyetlen mondatot bár – írjon le minden reggelen. Vagy lefekvés előtt. Költői penzumként.
Szellemi tornaként, a nyelvünk gerinccsigolyáit kínzó meszesedés ellen.
Babilon falai
Emlékezés egy bolyongó porszemre
Pusztakamarás. Föl kell jegyeznem hirtelenében, hogy öreg szüleimet viszonylag jó egészségben találtam itthon, már azon kívül, ami régi és megszokott csapás: apám teljes vaksága, s ráadásul anyám bal szemén is az aggkori szürkehályog:
– Az egyik függönyömet elhúzta már a Fennvaló – mondja –, de hála neki, a másikhoz nem nyúlt még.
Még csak az hiányozna. Hogy vak vezessen aztán világtalant. A Fennvalónak persze tudnia kellene, hogy apám egy lépést sem tehet élete párjának segítsége nélkül. De még anyám kezébe kapaszkodva is életveszélyes minden mozdulata. Ahogy mind feneketlenebbé lett a reá borult sötétség, úgy esett széjjel mozdulatainak régi harmóniája. Ahogy elindul: keze-lába hétfelé kalimpál, egyensúlyából a teste hol előre, hol hátra billen és imbolyog, világra, mintha víz alatt közlekedne. Ezért újra meg újra tárgyaljuk, hogy ha elindul valamerre, hol mit ragadjon meg, és mire legyen tekintettel. Folytatólag apám immáron tizenharmadszor mondja el, hogy egy kilencvenéves papot hasonló állapotban Budapesten megoperáltak, és azóta jobban lát, mint légátus korában.
– Az más – mondja anyám. – Kedvezett neki az Isten, mert földi szolgája volt.
– Hát én nem voltam presbiter? – kapja föl apám a hangját, mint akinek nem tetszik az égi protekció.
Anyám nevet, és a legyintésével azt mondja: már ott fenn sincsen igazság. Másodjára figyelek föl arra, hogy szelíden ugyan, de pöröl az Istennel.
Határozott rosszallás volt abban, ahogyan a bal szemére húzott szürke függönyt fölemlegette s nem különben a kedvezést, csak mert Isten szolgája valaki. Vakságáért apám az orvost kárhoztatja, mert hogy elpuskázta volna az operációt, anyám ellenben ilyenkor felmutat az égre, nem titkolván a szemrehányását:
– Ha egyszer ott úgy akarták…
Ebben is különbözik ő a családnak számos tagjától. Azoktól kiváltképpen, akik földi csapot-papot hagyva, a túlvilági jobb kilátásokra vetették magukat. Olyannyira, hogy buzgólkodásuk anyámat minden esetben föl is háborítja. Például nem eszik meg a tojásrántottát, ha disznózsírral készült. Ilyenkor fennen bizonygatja, hogy de bizony napraforgóolaj volt az, a disznózsírt mi sem szeretjük. Aztán, hogy az ilyenformán megnyugtatott szombatosunk jóízűen nekiáll a falatozásnak, győztes mosollyal súgja félre nekem:
– Azt gondolja, hogy Istennek egyéb gondja sincs, csak bennünket figyelni.
És ebben is rosszallás van.
Mert a bajainkban figyelhetne is.
Ezúttal a szombatosok úgy kerülnek elé megint, hogy anyámnak eszébe jut T. Dániel bátyám régi kérelme.
– Te fiam! Szerezz már annak a Dánielnek egy Bibliát, mert egészen meg van háborodva.
Szereznék, mondom, csak az nem olyan könnyű.
– Éppen azért fordult ő hozzád!
Ezzel anyám az ügyet lezártnak tekinti, s várja, hogy legközelebb hozzam Dánielnek a Bibliát. Mert szombatos lévén, neki most ez a legfontosabb.
Hanem azért látni szeretném őt, s ebéd után elindulok a tanyára, ki a Szénafű völgyébe. Egy darabig az országúton megyek, majd letérek a mezei útra, melyet traktorok dagasztottak föl, s a puha emberi talpak már nem bírnak elsimítani. A száraz időjárásban kifakult réten baktatva Anikó nagynéném rég nem látott, kedves arcát próbálom magam elé idézni. Évek alatt elmosódott bennem, akár egy impresszionista festmény, gomolyog puhán az emléke, ám annál tisztábban hallom éles, friss csobogású hangját, s érzem is lényének szőlővenyige illatát. Mert rendszerint ott találtam őt, a szőlősben munkálkodva. Az ültetvény különben az államé, ők csak részes művelői, talán harmadában. A kék szemű asszony mellett Dániel bátyám donkisotti alakja is föltűnik képzeletemben; csupa csont-bőr szikárság, a csüngő bajusza két kopott tollseprű. Mióta csak tudom az eszemet, mindig mezőn lakott, a faluban ritkán fordult meg, akkor is a magánynak szomorkás fellege gomolygott fölötte. Mintha valahol száműzetésben élt volna. Amilyen itt ez a Szénafű völgye is a világ zajának lőtávolán kívül a félholdnyi szőlőssel, egy erdőutánzattal, tocsogós rétekkel, meg egy sunyi pofájú, veres lóval az út
mentén.
Aki már messziről néz engem, a fejét meg-meglódítva.
A mancha-szénafűi lovagnak itt a Rosinantéja. Csakhogy az elődjénél zordabb jelenség, bár gebének éppen nem mondható. Borzas koponyájából mint két varangyos béka dülled a szeme, s ahogy jöttömre a két fülét hátracsapja, az semmi jót nem ígér. Ha mellette megyek el, épp a bal hátsó lábának ügyébe esem. Míg óvatosan elkerülöm, hatalmas gyomra megkordul; a pokol kutyája moroghat benne. Azt is látom azután, hogy hosszan és rosszindulatúlag néz utánam lesunyt fülekkel.
Annál barátságosabb Dániel bátyám, amikor a kutyaugatásra kijön a házból, és már ölelkezhetünk a régóta esedékes találkozás örömében.
– A magáé az a ló? – kérdem.
– Az enyém, ördög vigye.
– Nem valami barátságos.
– Verni kéne – mondja Dániel bátyám. – De nem szabad.
Tudom. Attól csak tovább romlana a természete.
– Mert ő is Isten teremtménye – fejezi be Dániel bátyám a gondolatát, majd belépünk a mesésen kicsi házba, ahol Anikó néném fogad öregedésében is virágos orcával, három rokoni csókkal s öleléssel. De még azután is meg-megsimogat, összehasonlít a régi mivoltommal, ó, istenem, hát te mitől őszültél meg, s a tenyere most is szőlőillatú.
– A hangodat hallottuk minap a rádióban – újságolja akkora örömmel, mintha elveszettnek hittek volna, de íme, megkerültem, és helyére zökkent a világ. S hamarjában azt sem tudja, mivel kínáljon, etessen, itasson: besztercei szilvával, pohár tejjel, köményes pálinkával. S bár jól tudom, hogy együttes fogyasztásukkal az én hasamban is kitör a háború, mert egyik jobban üti a másikat, mint a kék a zöldet, bántódás ne essék, semmit sem utasítok vissza.
Koccintásra emelem apró poharamat, de csak Anikó néném viszonozza.
– Igyatok csak, mert én nem ihatom – mondja Dániel bátyám kérdezetlen is.
Az indoklásra kíváncsian úgy teszek, mintha nem ismerném a tartózkodás okát, s mondom aggodalommal:
– Csak nem beteg, hallja!
Megrázza a fejét, elmosolyodik.
– Egészség van, hála istennek.
– Nem szereti a köményest?
– Dehogynem szeretem.
– Hát akkor?
Enyhén kihúzza magát, két ujjával elsimítja a bajuszát, s a fejét is megrázva mondja:
– Nekem nem szabad.
– Megtiltotta valaki?
– Hát igen. Meg.
– Az orvos?
– Annál nagyobb személy.
– Efféle tiltásban ki lehet nagyobb személy az orvosnál?
Rám néz hosszasan, szegény tájékozatlanra, aki csak gyarló emberben képes gondolkozni.
– Ha jól meggondoljuk – mondja csöndesen –, van az orvosnál nagyobb hatalom is.
– A szakszervezet?
Ezt nem kellett volna kérdeznem. Az illetlen kedélyeskedés a betiltott disznózsír és a köményes pálinka dolgában most már bántó lehet. De már mielőtt helyrehoznám a szakszervezeti baklövést, Anikó néném kedvesen vállon legyint, és azt mondja:
– Tudod te jól, hogy ki tiltotta meg! Minek faggatod a bátyádat?
Szégyenben azért nem maradhatok a bocsánatos képmutatással, bólintok tehát:
– Azt jól tudom, hogy a Fennvaló. Csak arra gondoltam, hogy netán másnak is benne van a keze.
Hát nincs.
Ez az egy is elég a szombatosok szigorú kordában tartásához. Amiből persze rengeteg galiba is támad. Az imádságos szombati nap a reformátusok és az ortodoxok munkanapjával ütközik. Míg azok például népgyűlésen hallgatják az újabb rendeleteket és egyéb létfontosságú közléseket, Dániel bátyám az ő lelki katakombájában Mózes törvényein rágódik, a következő hét kezdetén pedig óhatatlanul beletéved valamilyen kihágásba. Például nem tudja, hogy kezdődik a kutyaoltás, és aznapra a kuvaszt elereszti az erdőben tekeregni. Vagy elszalasztja az örömhírt, miszerint hétfőn olajat, cukrot osztanak, s így van, amikor elesik a járandóságától. Külön gond az is, hogy gyülekezetükben a testi fenyítés tiltva van. Az egyetlen fiú pedig – aki kétgyerekes házasember – gyakorta hajt föl a garatra, s ilyenformán a Fennvaló saját tiltásainak házában szörnyülködhet az italos kihágáson. Anikó néném azt mondja:
– A gyereket meg kéne sapkázni.
Dániel bátyám is úgy véli, hogy talán hasznára lenne, de lehetetlen még a kivitelezése. Akárcsak a ló esetében. Ferkó melegszívű és igyekvő férfiú, s meg-megújuló akarattal küzd az ital kísértései ellen, ám a ló, az egyenesen rosszindulatúnak mutatkozik. Hámban s hám nélkül is úgy viselkedik, mint akinek titkos megbízatása van az itteni kártevésre. Szól hozzá valamit az ember: a fejét rázza, hogy azt ő nem érti.
– Pedig a helyzet az – mondja Dániel bátyám –, hogy nem akarja érteni. Verni pedig nem lehet. Nem szabad. Hisz nemcsak arról van szó, hogy teremtett állatnak vérit nem szabad venni, hanem a mindenben való békességes eljárásról is. Legyen az ember vagy ló, a törvény nem kivételez.
Másfelé terelvén a szót, megkérdezem:
– Hogy érzi magát az új gyülekezetben?
– Köszönöm, jól.
– Mi késztette rá, hogy kilépjen református egyházból?
A kérdésre Dániel bátyám nem volt felkészülve. Egyelőre csak a fejét veti föl, s néz merőn az elhagyott tévelygések felé.
– Engem?
– Tán megbántották valamivel?
– Engem semmivel. Hanem inkább az, hogy nincs törődés.
– Miféle törődés?
– Az idvezüléssel.
– Már hogyne lenne – mondom. – Harangoznak, énekelnek, imádkoznak, úrvacsorát vesznek…
– Mégis vakok – mondja ki rájuk bátyám az ítéletet.
És kifejti, hogy az elhagyott gyülekezet tagjai nem látják a helyes utat, mely a feltámadáshoz vezet. Vakságuk oka pedig az önmegtartóztatás teljes hiánya és a rengeteg falra hányt borsó. Vagyis a komolyan meg nem szívlelt prédikáció. A papok hiábavaló beszéde, minek következtében az Úr eljövetelének napján igen sokan nem fognak feltámadni. Mármost ilyen társaságban, amely disznóhúst zabálva a fogaival ássa saját sírját, ő semmiért nem vállalhat felelősséget.
– Kiléptem, fiam, mert szeretnék majd feltámadni.
– De vajon lesz-e? – kérdem inkább csak magamtól, mégis tőle kapom a határozott, sőt indulatos választ.
– Lennie kell! Mert ez az élet, így, ahogy volt, nagyon szomorú volt!
Bocsánatkérőleg néz a feleségére. Anikó néném kibámul hosszan az ablakon, mintha onnan várna cáfolatot a sommás vélekedésre.
– A ló – mondja. – Az átkozott ló az ablakba tolta megint a pofáját.
A csontos, veres állati koponya ott áll valóban mozdulatlanul a kicsi ablak előtt. Nem fér el egészen az üveg négyzetében, így csak az egyik fülét s a fél szemét látjuk, mintegy kinagyítva, a csipáján rezgő legyekkel együtt.
– Hallgatózik – mondja Dániel bátyám, és kacag félig-meddig.
Többet azután nem törődünk a lóval. Folytatólag engem az érdekelne, hogy a szokásos ceremónián kívül mit művelnek még ott a szombatos gyülekezetben.
– A papot hallgatni nem elegendő – mondja bátyám. – És az sem, hogy vele dicsértetjük az Istent. Abból nekünk is részt kell vállalni.
– Hogyan csinálják?
– Szemináriumon.
– S az hogy megyen?
– Az oktató kérdez, s mi felelünk reá.
– Miket kérdez?
– Mindenfélét, ami benne van a Bibliában. Amit tőled várok – bök felém a mutatóujjával. – Mert az enyém már elrongyolódott.
Mondom, hogy mindenfelé kerestem, de nem találtam.
Elhiszi nekem, a helyzetet megérti, de nem nyugszik bele.
– Akkor tovább kell keresni – biztat mosolyogva.
Az unokái megkapták az új tankönyveket, miért ne kaphatna ő is új Bibliát? Őt ugyanis megilletné, mert a gyülekezetben csoportfelelős lesz nemsokára. Előléptetik. Ilyen kitüntetés őt még az életben nem érte. A bizalomra méltó szeretne lenni, ezért a mai napon is tanulnia kell valamit. Ha kedvem van, együtt lapozhatnánk az ócska szentírásban. Közben megérkezik a faluból a két leányunoka. Egyik nagy iskolatáskával a nyakában, a másik oly gyönyörűen világló kék szemekkel, hogy ahová néz, verőfényes a hely tőle.
– Apátokat nem láttátok? – kérdi Anikó néném.
– Nem láttuk, csak hallottuk – mondja a nagyobbik leányka.
– Mit csinál?
– Énekel – közli ártatlanul a kék szemű.
Tehát mégis meg kéne sapkázni. Az elnézésnek ez a fajtája már bűn, ezt a Fennvalóval is tisztázni kellene. De most nincs idő rá. Dániel bátyámnak naphaladáskor az imaházban kell lennie, az ide jó hat kilométer. Hogy ne zavarjam a készülődésben, a holnapi leckével birkózó leánykához csatlakozom a tornác végében; ha elakadna valamiben, segítek neki. Anikó néném a varangyszemű lovat tereli a kút irányába. A kisebbik gyermek favéggel hajítaná meg, de nem találja el. A szentírás apró betűi miatt Dániel bátyám is kihúzódik a napfényre az ajtó elejébe. A könyvjelzőnek használt szőlőlevelet morzsolgatva fennhangon olvassa:
És láték más angyalt az ég közepén repülni, hogy a Föld lakosainak… (Hsss! A tyúkok csipegetik az uborkát.)
A tankönyv szerint mondjuk mi is a magunkét:
A Föld gömb alakja miatt a Nap nem világíthatja meg egyszerre az egész földfelületet. A gömbalak következtében a napsugarak különböző szögben érik a Földet, ami a felszín egyenetlen felmelegedéséhez vezet.
Dániel bátyám, miután a kártevő két tyúkot elzavarta:
És más angyal követé azt, mondván: leomlott, leomlott Babilon, a nagy város, mert az ő paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek… (Anikó! Muresán a bort kifizette-é?)
Néném a kút mellől kiáltja vissza, hogy a bor ki van fizetve, mi a közlést kiegészítjük azzal, hogy a nappalok és éjszakák jelensége a Föld gömbalakjának egyik következménye. És mire Dániel bátyám útra készen nyújtaná felém a kezét búcsúparolára, azt is tudjuk, hogy az Egyenlítő sugara hatezer és háromszázhetvennyolc kilométer. Ehhez képest semmiség a Sármásig – a szomszédos faluig – való gyaloglás, miután leomlott Babilon.
– Amit ígértél, nem felejted, ugye? – mondja.
Megnyugtatom, hogy a dolog eddig sem énrajtam múlott.
Dániel bátyám donkisotti alakját lassan elnyelik a dombhajlatok a párás alkonyatban. Mert ez az élet, így ahogy volt, nagyon szomorú volt. Sejtem csupán, de bizonyosan nem tudnám megmondani, hogyan jutott ilyen összegezésre. Nincs még hetvenéves.
*
Pusztakamarási vásárosok útján jött a hír Marosvásárhelyre, hogy Dániel bátyámat a szombatosok szertartása szerint eltemették. A lova rúgta meg, lépét, máját összeroncsolva. Hogy miként történt: még nem volt alkalmam utánanézni.
Hogy is volt?
A rikkantás közismert: e gyerekből pap lesz, úr lesz, akárki meglássa! Fényesnek nem éppen, hanem inkább bumfordinak mondható paraszti kobakom fölött is ilyenszerű lehetett szülők és nevelők összekacsintása: ki, el vele, meg ne ragadjon itt a sárban. Tavasszal, ősszel szépen vasalt szöges gólyalábakon, önérzetnövesztő magasból dagasztottuk a mezőségi latyakot, a szülőföld szivályos húsát, amely járásunkat alakította, hozzáidomítván az észjárásunkat is. Úgy nevelve tehát, hogy okosan haladjunk, lehetőleg hasra nem vágódva. Nagyjából azon dőlhetett el a sorsom is, hogy elemi iskolai tanítóm a gólyalábaimra nézve így szólt:
– Ennek a gyereknek nem a lábát, hanem az eszét kellene meghosszabbítani.
Apám szíve vágya szerint rábólintott volna, ha a nyakán lovagló szegénység ezúttal is oldalba nem rúgja:
– Hosszabbítsuk, tiszteletes úr, de hol és miből?
A válasz úgy hangzott, akár a mesében:
– A nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, ösztöndíjból.
Az öröm és az ujjongás nemcsak körülöttem: bennem is azt jósolta, hogy elmegyek úrnak, szerencsés kiszakadottnak, boldog tudósnak, talán éppen papnak, gazdagnak, amilyen a mi híres papunk is volt félszáz holdnyi földdel, sok hasznos marhával.
Másutt megírtam már ennek az én első „nyugati utazásomnak” a történetét: hogyan indultunk, miként érkeztünk meg Nagyenyedre. Röppályámat mecénásaim úgy számították ki, hogy pontosan a kollégium boltozatos kapujába vágódtam be egy sánta pedellus szigorú tekintete elé. Azt mondotta ez a tekintet: ide nem úrnak, hanem szolgálni jöttünk, uram! Majd felirányított engem is az internátusi szobámba, ahol miután nevemet elrebegtem, megkaptam máris a beosztásomat. Ha jól emlékszem, a folyosó tisztaságát és csendjét bízták reám, majd azután, amikor a dér a fákat megütötte, előléptettek engem is tűzfelelősnek. Mintha tanáraim is ebből a tantárgyból vizsgáztak és vizsgáztattak volna szüntelen. Így ment ez, két karunkat aprófával megrakva tartottuk magunknak az internátusi meleget: így lettünk ott, és maradtunk azután mindahányan tűzfelelősök.
Nagyenyedi fügevirág
A Bethlen Kollégium kapujában Az ember hasznos élete, akár a gabonamagvaké, azzal a törvényszerű – rendszerint mégis váratlan s némelykor a boldogsághoz hasonlatos – fordulattal indul, hogy a mindenkori szolgálatos kezek begyűjtik.
Behordják valahová az eszmék szérűire.
Ínséges időben, ha többre nem futja: az ég alól – a szétszórtságból – ég alá: közösbe. A védettség állapotába vagy legalábbis annak reménységébe; emberkalangyák, közösségi asztagok melegébe; jégfogó kévék süvege alá.
Ez a begyűjtés, számos új keletű filozófia ellenére, miszerint akár a gyümölcs, az ember is tömegében romlik, éppoly szükséges, mint a védőoltás.
Karomon a két seb, a mindétig köztünk lebzselő halál próbafogásának ujjlenyomataként, már régen behegedt volt, amikor 1940 őszén elkövetkezett az én közösbe vétetésem ideje: váratlan – mert hisz sok ideje reménytelenségnek mutatkozó – beíratásom a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumba.
(Merre van Nagyenyed? Isten tudja! Valahol a két fűzfa mellett, ahol a Maros is bódorog. Ki volt Bethlen Gábor? A róla való elgondolásunkat egy másik könyvemben megírtam.)
Lószekérrel indultam, könnycsordulásig szorongással telve, és – báróként persze. Szegényparaszti sarjadék állapotomban el se indulhattam volna.
Vagyis az történt, hogy érdekemben összefogtak a szolgálatos kezek: apám a visszaütő vasaktól kék körmű kezével útiládát tajkolt, a tiszteletes úr kérvényeket írogatott, anyám inget varrt, foldozott; egy jóindulatú kéz – a Kemény Béláné méltóságos asszonyé – megcirógatta a kobakomat, majd azután, hogy a dolognak haszna is legyen, báró Kemény Anna kelengyéjéből válogatott nekem paplanlepedőt és párnahuzatokat. Koronás-monogramos holmi volt, minek láttán az internátusi mosónő egészen tavaszig, makacsul – s hangjában egy eljövendő kisajátítás ígéretével – báró úrfinak szólított engem; akkor sem riadt, már-már tolvaj-lelkiismeretű tiltakozásaimat sokallta meg, hanem az elképesztő különbséget aranycímeres párnahajam és egyéb ruházatom között. Ingemen, harisnyámon ugyanis, anyám hervadatlan ujjainak művészi kivitelezésében, családom ősi címere is ott volt látható: foltok, stoppolások egész csillagraja. Ezzel nyertem kegyelmet s úsztam be a mosónő jóindulatának kék ege alá. Volt min gondolkoznom. Az izgalmas kaland – amidőn egy téves megszólítás, majd a nyomában elszabadult képzelet felhajtó erejével kidughattam a fejem osztályom kéményén – az illuzórikus
helyzetváltozások természete szerint saját otthoni portánkra irányította szigorúbban a figyelmem. A tulajdonképpeni Helyzetre, amiből egy mesésen gethes ló mozdított ki engem.
A falu végén valaki azt mondta: Ne menjünk sehová, mert jő, úgymond, szembe velünk, tán épp a kanyaron túl, a második világháború. Jenei Sándor tiszteletes uram, kinek az oldalán szilvás lepényt majszoltam, úgy vélekedett, hogy az nem baj, mivel mögöttünk az Isten.
Én csak szüleimet láttam integetni az őszi porfelhőben, s vélük addig való életemnek ködbe vesző szigetvilágát; zsombékos létünk otthoniasan meleg és titkos ösvényeit, amelyeken – ha kúszva is – törzsközösségünk tagjai megtalálták egymást.
A vánszorgó szekeren, fülemben a „száguldás” légsurrogásával, más, idegen világok felé távolodtam. A messzeség iszonyúnak látszott. Legalább száz kilométernyinek. Visszafelé nézve, időnek s térnek egybemosódásával annál iszonyúbbnak. Erre nem magamtól, hanem a tiszteletes úr szavainak útján jöttem rá. Bethlen Gábor nyitotta meg nekem az utat a Kollégium felé. Ugyanis megtiltotta a főuraknak, hogy jobbágyfiak tanulását bárminő formában is megakadályozzák. Akkor tisztázódott, hogy még püspök is lehet belőlem; annak előtte – a rendiség ismert tiltása szerint – nem lehettem volna. S ímé, háromszáz és valahány esztendő múltán ez az idő is bekövetkezett; első követét a mi famíliánk is elindította.
Sietve haladtunk. Kissármáson a lószekeret vonatra váltottuk fel. A tiszteletes úr – a történelemből a jelenbe visszatérve – elmagyarázta, mitől s mi végett csattognak a vaskerekek. Életemben tehát először ültem – nyüslettem inkább ablaktól ablakig – a mezőségi vicinálison. Ha jól meggondolom, nem késtem sokat. Az első valamirevaló gőzgépet Papin úr 1706-ban szerkesztette. Másfél évszázaddal később – 1847 decemberében – Petőfit is ilyenszerű tákolmányon vehette körül a „tenger-kéj” s a közelgő szabadság káprázata, mikor is az őrültként száguldó nap, arcán a szégyen lángjával, lemaradt a vasparipa mögött. A mi szerelvényünkre – melyet már nem a költő szívmelege hajtott, hiszen a lelkesedését sóbálvánnyá meredten hordoztuk magunkban – menet közben ugráltak, sőt lépdeltek föl minden veszély nélkül az átalvetős parasztok.
Köztük leendő iskolatársaim is: sármási, köbölkúti, ölvesi tanítójelöltek. Némelyiket, zsírozott bakancsán a kigyúlt fülén kívül, zabszalmával tömött szalmazsákjáról lehetett azonnal fölismerni.
Kellő tapintattal és gyanakvással méregettük egymást; kit mire szemelt ki vajon a Fejedelem? Melyik közöttünk ama názáreti, akinek homlokráncában eljövendő csodatevések rejlenek? Kölcsönös félrevezetésről, hogy nem közadakozás eredményeképpen kerültünk egy helyre, szó sem lehetett. Posztóujjas alatt úri nadrágtartó – a kalauz nagybácsi ösztöndíja –, kenderinggel párosított bársony buggyos nadrág árulkodott a szolgálatos kezek sokirányú védnökségéről. Nem is beszélve a kísérő papokról, kik reánk felügyeltek. Egyikünk sem mondhatta, hogy maga szándékából vagy épp családjának előkelősége révén öltötte magára a kántortanítói nagyrahivatottság aranyos köntösét. A magam részéről ennek a sorsnak a fényeit máris átzuhogtattam egész lényemen; az erdélyi katedrálisok orgonái szólaltak meg bennem; hatalmas és láthatatlan seregem énekelte Szenczi Molnár Albert szövege szerint, hogy fenn óhajt maradni. Ismervén a kántor megszabott helyét, ahonnan híveinek mindig a hátát, sosem az arcát veheti számba, tudomásul vettem új beosztásomat: ama sereghajtóét, akinek gondja nem a vezetés, hanem a lemaradottak, a lesántultak és hitükben összetörtek felkarolása. Kivált, hogy Ludas
tájékán már magam is csak bicegve ténferegtem a társaim között. A dagadt láb enyém volt; a hirtelenében reám testált bakancs otthon maradott öcsémé, akinek emléke ilyenformán is elkísért az Alma Materbe.
A Pápai Páriz- és Kőrösi Csoma-jelöltek – mintha csupa tiszteletből tennék – Bethlen Gábor stílusában társalogtak.
Így hát megüsmertük egymást. Úriemberek nem vagyunk, de velek gyühettünk, a tiszteletesekkel. Mire besütétül, s esmét lefeküszünk, talán a félelem is elmúlik bennünk. Bíztunk hozzájok, akik azt mondták, menjetek tük is a tudásbul valami zsákmánt szerezni.
Zsákmánt! Tudásbul! Micsoda egy bumfordi nyelvezet! Mire megyünk ezzel? Olvasmányaim birtokában már csiszoltabbnak éreztem magam; kritikusnak is tehát. Méltónak arra, hogy a világot a magam képére formáljam. Később, Bethlen leveleinek olvastán jöttem rá, miszerint a bumfordiság dolgában meglehetősen nagyot tévedtem. Hisz a Fejedelem is így beszélt: „Az idő mutat meg mindeneket, minek mint kellessék lenni.” Az idő, amely – akkori homályos sejtelmem szerint is – átlépett fölöttünk, otthagyva bennünket valahol a XVII. században; iszonyatosan megdagasztva, mégis keletlen-sületlen, miközben a nagyvilág körös-köröttünk megsütötte már a maga pecsenyéjét. Igyekezzünk hát magunk is felszínre! – dagadozott bennem az elszánás. – Egyetlen megmaradt uszonyunk: a nyelv majd elkormányoz. Hová, merre vajon és mi végett? Fehér lobogós igyekezetem szelíd volt és fegyvertelen, akár az őskeresztényeké: magunk megőrzése a nyilvánosság jogának közösségi égtájai alatt, odahagyván mezőségi katakombáinkat, ahol eladdig a királyi diktatúra pillantásait kerülve, titkon ünnepeltük a titkot: egymás nevén szólítását.
A begyűjtés boldog hangulatában, dagadt lábbal s a ritka szorongásban szapora szívdobogással sántikáltam be a Kollégium udvarára. Nagy volt a nyüsletés; eső előtti hangyabolymozgás a diákság körében. Jobb oldalról, ahol a fáskamrák voltak, némelyek púposra tömött szalmazsákot cipeltek; friss almot az álom alá. Mivelhogy ott voltunk már: vágyaink Jóreménység-fokán. Szemközt a kiskollégium falán két kicsi harang is szólt, s annak a hangját hirtelenében magamra véve, küszködni kezdtem a könnyemmel. Megindultságomat rejtegetve, föl az égre, majd az internátus emeleti ablakaira vetettem pillantást; a bejárat fölött így vettem észre magát a Fejedelmet is. A kőarcú embert a válla közé behúzott nyakával – még most is védekező, okos állapotban –, de már lova nélkül, amely méneseinkkel együtt legendának rúgtatott el az időben. Emléknek, amit ki se köptünk, meg sem emésztettünk. S itt maradt a Fejedelem gyalogosnak, mint jómagam is, száguldó veszedelmek között. Gyalogosnak vagy tán levágott fejnek; ha éltében nem is: holta után lenyakaztatott. Palatáblás iskolámban a nevét se hallottam. Most vesszőkosaramon ülve ismerkedtem vele. Szavam persze nem volt, csak elfogódottságom; annak előtte fejedelmekkel nemigen szoktam társalogni. Az érzés, ami felgyülemlett bennem, az akkori
időknek lehetett volna jobbágyi panaszlevele.
Azt kérdi Nagyságod, mi szél merészelt engem Kegyelmed magas színe elé hozni; a szerencse, mondhatnám, egy véletlenül rám esett pillantás. Következménye bizonyára kicsordul majd az én keserű poharamból. Sejteni vélem, Nagyságos Fejedelem uram: a tudás, amit e falak – falaid – között ígérnek, nehéz terű lesz; egy és oszthatatlan. Másnak a vállára áthárítani nem lehet. Azt csak a föld veheti le rólam, amely egyedül képes betömni és elhallgattatni az egyszer megszólalt emberi szájakat. Vékony tehetségemmel már eddig is felfogtam, miszerint a boldog fennmaradáshoz nálunknál az Istennek magának is több esze vagyon; nagyságának és gondjának terhét – Atya, Fiú és Szentlélek képében – idejekorán háromfelé osztotta. Másként a magárahagyottságát el nem viselhette volna. Egyik harmadrész ilyenformán a másiknál panaszt emelhet. De mondja meg Kegyelmed, mi kinek a kebelébe tegyük le siralmas állapotunkat? Számtalan nyomorúságunkra kitől remélhetünk resolutiót? Hogy a dolog velejénél kezdjem, amidőn Nagyságodat a vízi betegség a halál színe elé roskasztotta, végrendeletében hátra méltóztatott hagyni, hogy – két tar között az egy hajas mivoltunk megőrzése végett – mind a németet, mind a törököt folyton szemmel tartsuk,
és úgy cselekedjünk, hogy markunkban semmi ne szakadjon. Ha el is búsítom ezzel Kegyelmedet: eddigelé minden madzagunk a markunkba szakadt. Elnyomorodott ügyünkről álmunkban – a szabadság tökéletes állapotában – gyakorta elmondjuk, hogy semmi késedelmet nem senyvedhet; reggelre kelve, a sírás szabadságát párna alá vetve, mégis azzal erősítjük magunk, hogy – bár ínségeink napról napra laposodnak – az útmenti csalán példáját követjük; minél jobban tépdesik, annál mérgesebben sokasodik. Kegyelmed nem tudja, hogy minekutána Ferdinándus meghalt, Habsburgot elvitte az ördög, és az osztrák hullából valahogyan napvilágra másztunk, uraink jóvoltából a Hohenzollernek vettek minket kézhez, az ő torkukat pedig – kellő tapintattal, hogy azért meg ne fulladjanak – egy őrült Vezér és Mázoló marka szorongatja. Kegyelmed rövid tizenhat esztendőre a tüzet és a vasat elvette volt a haza nyakáról, de mi hasznunkra lehet a fölemlegetése, mikor itt a német szurony megint a hátunkban. Mindezeken felül, a történelmi létezés gondját kényszerűleg félrevetve: a mindennapi kenyérgond is emészt. Nagyságod, amennyire lehetett, a borissza Földes Urakat hadakozásainak és álmainak jármába vetette, a dézsmaszedőket nagy szigorúsággal megrekcumozta. Igaz, hogy terheink ettől meg nem könnyebbültek; Kegyelmed szívbéli jósága azokat be nem
takarhatta. Nyakunkon maradt a robot s a közmunkák számtalan formája; a dézsma és a természetbeni beszolgáltatások kötelezettsége; a fejadó és a pénzbeli kirovások szaporodottsága. Az idő, úgy tetszik, megkövesedett fölöttünk. Kötelezettségeink háromszáz esztendő múltán is – átkeresztelve – napról napra sokasodnak. Gazdáink: a méltóságos úr, a tekintetes úr, a nótárius úr, bíró úr, őrmester úr – mindazon hazugságok nevében, amelyek farsangi módon átmázolva az igazsághoz hasonlítanak, tíz körömmel összekapart csekély javainkat a bőrünk alól is kiszedik. A kifordított bőrünk alól; soron a lelkünk is, amiről későbben szólok Kegyelmednek. Igaz ugyan: eljövetelemkor egy csirkének ütöttük el a lábát, egy kis tésztanemű s néhány piros alma illatozik itt a kosaramban, de ha számba veszem, hogy testi gyarapodásunk végett az otthoni szűkös eledelhez mi mindent kellett összegyűjtögetnünk, abból a pigmeusok is tanulhatnának. Mert ettünk labodalevest, erdei salátát, gombát és puliszkát hígra eresztett szilvaízzel, mezei sóskát, galagonyát, kökényt, káposztatorzsát, vackort, vadcseresznyét, dongó hasából cseppentett mézet, vércsetojást – a szilvamagot is feltörtük, akár egy kastélyt, kalászból markunkba dörzsölt
búzát, döblecet, mézgát, csipkebogyót, szedret –, kecskemód rágcsáltuk az édes levelű fákat, ettünk pattogatott kukoricát, napraforgómagot és tökmagot, kendermagot – ó, az be ízes volt! –, pergelt szójababot, cukorrépát s mi mindent, hogy miként a fák, felneveljük magunk.
Bocsánattal legyen mondva, nem hinném, hogy Kegyelmed – ha korán árvaságra jutott is – e különös étkek közül bár egyet ismert volna; ízük odakövesedett jobbágyainak, zselléreinek foga közé. Nem magunk fejétől ismertük fel, hogy amidőn ennivaló nincsen, mit kell megenni; de hogy a cselekvésképtelenségben mint lehessen cselekedni, annak keserves módját – a történelmi zsákbanfutást – Nagyságod emelte tökélyre. A lósóskára visszatérve: különös szerencsénknek tartjuk, hogy testi mivoltunkban így is elnyertük emberi formánkat; de nem az áhított emberség tökéletesnek vélt állapotát. A félelem, amely az erdei vadak létének és fennmaradásának legelső feltétele: az embert megnyomorítja. Egészséges futó lábainkkal sántáló satnya lelkünket, örökösen borzongó hitünket menekítjük egyik helyről a másikra. Ne feledje, Kegyelmed, hogy a cuius regio, eius religio törvénye az idők folyamán csak részben módosult, valahogy ilyenformán: cuius regio, eius lingua. Ez utóbbit, amidőn a német percente pökött a gallérunk alá, vándorkomédiások szájába rejtettük, mostan pedig román királyi csendőrök ütésközelében az álmainkba bugyoláljuk. Utcára, sokadalomba, akár a védtelen gyermeket, ki nem ereszthetjük, de
még otthon is, sárból vert falaink között, a nádfedél alatt, hacsak lehet, némaságra kényszerítjük. Hasas őrmesterünk, aki földesuraink terített asztalánál gyakorta pillogat a pohár fenekére, egy-egy nóta s felségsértés miatt szánkból nem a fogat: a szót s a vélekedést forgató nyelvünket kívánja kiverni. Nem vérünket – az elapadhatatlant –, hanem csontunkból a velőt, a pótolhatatlant áhítja. Közülünk sokan máris üresen kongó gerinccel görnyedeznek valamely hivatali széknek láttán; mások, a jó kelendőségre való tekintettel, miként a híres-nevezetes Schlemihl Péter az árnyékával tette: szavaikat viszik vásárra s adják el az édes tejjel együtt, mit anyjuk kebeléből szoptak. Az említett Péter az elkótyavetyélt árnyéka miatt végül keserű könnyeket hullatott, köpenyegforgató latraink ellenben rossz – mérföldnyire bűzlő – lelkiismeretük vizes lepedőjét húznák – húzzák is, ha lehet – mindannyiunkra, akik magunk megőrzésével foglalatoskodunk. S bizony keservesen. Kegyelmed idején a német még csak ide sem szagolhatott; manapság, hogy pisztolyos szolgái patkány módra szaporodnak, barna és zöld ingeik láttán elzúzmarásodik bizony a lelkünk. Egészen meg nem fagyunk, mert a hazának föld alá szorított fiai jobb napokat ígérnek, de addig is a tű
fokán át kell bújnunk valamiképpen. Ezt tanulgatjuk; a kényszerűség hivatásunkká lett.
Hogy csak néhány kalamitást említsek föl Nagyságodnak: választási és képviseleti jogainkból teljességgel kiforgatva, és akármifajta mozgolódás miatt pálcával veretve, avagy gyűjtőtáborokba arestálva – miként az legutóbb is történt számtalan pörös szájú és nagy hasznú emberünkkel –, a pásztor nélküli nyájnak sorsára jutottunk. Ki erre, ki amarra bégeti az árvaságát. Nem vigasztalás, Nagyságos Fejedelem uram, hogy papjaink – pápisták avagy reformáltak – Istennek jobbján és Ábrahám kebelében ígérnek pihenőhelyet. Templomi harangjaink, amelyekből Kegyelmed korai halála óta oly sokszor öntöttünk ágyúkat az osztrák Fátum ellen, mind a holtak, mind az újszülöttek fölött állandólag gyakorolják a hangjukat, de iskoláink tetemes részének csengettyűszavát – a halkságában is veszedelmesebbet – új hatóságaink elnémították. A betűvetésnek az egyházak sovány kebelére szorult hajlékai létükben oly bizonytalanok, mint a kutya vacsorája; nem Kegyelmed ölbeli ebének kosztja, melyről a későbbi fejedelem, Kemény János gondoskodott, hanem otthoni sovány falatunk az uradalmak árnyékában. De hogy szavamat ne felejtsem: egy hamis hang a Hohenzollernek éltetése végett naponta kornyikált himnuszban
elegendő okul szolgál s hozatik föl iskoláink nyilvánossági jogainak felfüggesztésére. De mi csak énekelünk rendületlen. Tele van a hasunk rozsdás patkóval és patkószeggel, az idő mégis úgy kívánja, hogy virágcsokrokat öklendezzünk. Ily esetben az a hangúak közösségébe született nebulók, csekély tudásukat feltarisznyálva, akár a tűzkárosultak, indulnak szerte, idegen helyekre engedelmet koldulni vizsgáik letételére. Uraink jól tudják, hogy jövőnk oda van letéve – palatábla, palavessző formájában – az iskolák falai közé. Ezért verik széjjel azokat a jogtiprásnak minden eszközével. S nem egyébre, hanem a hamis hangokra való hivatkozással, az eltévelyedés veszedelmeit – úgymond saját érdekeinket – bőven ecsetelve. Mit mondjak, Uram! Ájtatosan meghirdetett jogaink egyebekben is mint akasztott emberek lógnak szederjes orcával az útmenti fákon.
Nemcsak reménységgel: tanulsággal időzöm itt, Kegyelmed színe előtt. Ha emlékezni méltóztatik, egyebek között testvériségnek ügyét is reánk hagyakozta: magyarnak, románnak, szásznak – a székelyt nem említem, hiszen az is magyar – közös kertmívelő gondját; az egymással farkasszemet néző indulatok helyére az egybefonódó pillantást a Kárpátok tövében. Kegyelmed, végső céljához – mind a németnek, mind a töröknek nyaka töréséhez – híven, a természetes ellenséggel szemben a természetes szövetséges jobbját kereste. Császár szakállához – okos meggondolással, a lehetetlent sohasem kísértve – nem kapdosott ugyan, de vajdát sem próbált állítani Moldovában avagy Havaselvén, sem titulust nem urpált, sem országot le nem rohant, miként azt az oktondi Báthoriak tették. Hanem ellenkezőleg: közös nyomorúságunkban Ahmednél, Musztafánál, Oszmánnál, mikor csak lehetett, jó szót emelt a román vajdáknak ügyében. Összekacsintott velük a török háta megett, s nem kockázat nélkül, mert annak a hátán is szeme volt. A krónikások négyezer román harcosról tesznek említést, akik 1623-ban is az erdélyi magyar hadak oldalán küzdöttek a bécsi Hiéna vasasai ellen; csapatkapitányukról pedig
szemtanúk állítják, hogy kezebeli tollas botját hajította a német nyakába, oly közel ment hozzá, s annyi sok lövés között is békével tért meg közülük. Hűség és bátorság csak olyan emberek körében tanyázik, akik tiszta lelkiismerettel vannak egymás iránt: akiknek mosolyába nincsen kés göngyölve, szavaik pedig nem arra valók, hogy a szándékaikat eltitkolják velük.
Oka-foka volt a jó szövetségnek is. Oly időben, amidőn a hitbéli különbséget Európa-szerte máglyákkal szüntették meg, Kegyelmed szigorú parancsot küldött Görgénybe, hogy erővel, szorítóvassal senkit meg ne próbáljanak idvezíteni. Lelke, nyelve – akár szeme színe – kinek-kinek a maga tulajdona; minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll. Lehetséges, hogy Kegyelmed a szárhegyi fenyveserdők madarainak változatos énekét hallgatva fogta föl példásan a különbözőségek és nyelvek értelmét; vagyis a bábeli tanulságot, miszerint a látszólagos zűrzavarral kezdődött a Harmónia magzatmoccanása. Az ég felé makacskodó viaszarcok helyén így jelent meg az élő és egyszeri arcok változatossága. Korbács és keresztre feszítés ezt már meg nem szüntethette. Ily meggondolással dicsérjük Kegyelmedet azért, hogy a cuius regio, illius lingua híveinek horpasza közé ütve, a Bibliának román nyelvre való lefordítását szorgalmazta, fölmentvén ugyanakkor a Fogaras menti román papságot is a tizedfizetés kötelezettsége alól; még ezen kívül is hatvan-hetven prédikátort – az idő tájt tehát népnevelőt – szenteltetett melléjük; tudós embereket, akik az Igét az ő magok saját érthető nyelvekre
transferráltatták. Redmeczi János okosan szólt, mondván, hogy mindez Kegyelmed szent és üdvösséges gondolata volt. A szenvedő gondolaté. Az ember felcipeli a maga kőszikladarabját a hatalom piramisaira, és meghal békében vagy fogát csikorgatva; ha reménysége el is fordul tőle: a halottkém segítségére van, hogy élve el ne temettessék. Az eszmét, a nemeset, amilyen Kegyelmedé is volt a tolerancia dolgában, gyakorta élve temetik el; majd azután, a lélekvándorlás sorsára jutva, a meggyaláztatás valamennyi lehetséges formájában senyved, jobb napokra s bátor férfiakra várva, kik az átok alól fölszabadítanák. Most, hogy az Úrnak 1940. esztendejében engem ide begyűjtöttek, legjobb igyekezetem szerint az ilyen férfiak közé szeretnék felcseperedni, Nagyságos uram. Töredelmesen bevallom: nem hiszek az eleve elrendeltetés tanában, miszerint akármit is cselekednénk, sorsunk, jövőnk megpecsételtetett az Isten markában. A bizonytalanságnak e bizonyosságát maga Kálvin uram sem volt képes elhihetően megmagyarázni. Annyi baj legyen! A jót nem önmagáért: önmagunkért óhajtanám cselekedni. Ugyanbizony mit ér az a jóság – a céltalan –, amelyben végül is elveszítjük magunk. S épp mostan, hogy a faji mítosz hóhérai – a népirtás szándékával – koponyákat mérnek, vért, nevet, származást elemeznek. A szülői kar
közelében polipkarokkal les reánk a Statisztika; a négykézlábra taszító kényszerűségek számtalan és naponként más formában felbukkanó változata. Még nevünk megválasztásában is. Régi bűneinkre – az urainkéra való hivatkozással a nyelvünk tövét tapogatják, hogy miként lehetne azt kiszakasztani vagy legalábbis a torkunkba fojtani. Használatát a kutyáknak kocsmákba vitelével együtt változatos feliratok tiltják; ez még hagyján, hisz nyelvet és kutyát láncra kötve otthon is el lehet tartani; ezen túlmenőleg is: a végtelen idő nemcsak siralmat: az idomulásnak sokféle módját kínálja. Amiként a földi lét kezdetén a rövid nyakú zsiráf – néhány százezer évet reászánva – addig nyújtózkodott, míg elérte a magas fák hegyén lebegő levelet, ugyanúgy magunk is átvészelhetjük mostani állapotunkat. Kezünket, lábunkat, bordáinkat tanítjuk meg beszélni. Fogukat féltve létrejöttek immár szép számmal hivatásos hasbeszélőink is. Hanem a dolognak vastagja ott kezdődik, Uram, amidőn tüzes vasakkal az emlékezetünket égetik ki, múltunkat őrző csücskéből a Kegyelmed nevét is, nehogy valamiképpen árnyékot vessen román királyok fényére. A múltjából kiforgatott írástudatlan hályogos szemmel vakoskodik az
ismeretlen jövőnek küszöbén. Pedig épp Kegyelmed példája mutatja, hogy a Történelem tanulsága nélkül – mikor is az időben visszatekintve, erényeinket és ballépéseinket vetjük mérlegre – szájunkat a forró kásával újra megégetjük. Havasi emberek megfigyelése, miszerint a viharban eltévelyedettek akkor kerülnek végveszélybe, ha már hátrafelé sem tájékozódhatnak, mert lábuk nyomát a hó befújta. Az ér, ha nem is tudja, honnan ered: elvergődik az óceánig. A vizek tudatlanságával megverten, vakok gyülekezeténél egyebek nem lehetünk, Uram. De bogozzuk szálainkat egyik esztendőről a másikra; ahogy lehet. Az újszülött nevét apja-anyja emlékével; csendőr szította gyűlölködéseket a múltnak testvériségével; egymás felé nyújtott kezek jóindulatával. Ilyen kéz, amelyet hunyt pilláim alól a jövőben vélek fölfedezni, Titus Popovici nevű román testvéremé, aki ugyancsak sokat szenvedett népének szikleveleként tűnődik a fennmaradás módozatain.
Azt mondja: „Belényes hosszas és szövevényes nemzeti torzsalkodások színhelye volt. Itt, ebben a régi román kultúrközpontban, talán még hangsúlyozottabban, mint másutt, elnemzetietlenítő próbálkozások is történtek. Nem véletlen, hogy mi olyan neveket viselünk, mint Titus, Augustin, Virgiliu, Corneliu, Sever, Septimiu; nem valamilyen »latinságtudatból« van ez, hanem egyszerűen abból az okból, hogy az akkori magyar hatóságok anyakönyveiben egyes nevek automatikusan változtak át: a Ion – János, a Teodor – Tivadar, a Iuliu – Gyula, a Victor – Győző lett.” Pedig „Biharban a történelem hozta magával, hogy együtt éljünk s együtt dolgozzunk ugyanazon sors fiaiként; s mikor a keményen robotolók, földjük rabjai – a földéi, mely nem volt az övék – kiegyenesített kaszákat és hegyes vasvillákat ragadtak, senki sem kérdezte, hogy csatasorbeli társa Ion-e vagy János. Nem válogattak közöttük soha a tömlöcök s az akasztófák sem. Ionnak éppolyan nyomorúságos háza volt, mint Jánosnak; gyermekeik éppúgy nem járhattak iskolába, sem románba, sem magyarba, s elgyötört tagjaikra és megfagyott szemükre egyenlőképp borultak ugyanazok a hantok.”
Ne csodálkozzék hát Kegyelmed mostani nótárius urunkon, aki közülünk sokakkal oly csúfosan bánik, s nevünk hallatára adtateremtettével mocskol kifelé, szigorú parancsot adván az írnoknak, hogy mint holmi kétszínű tarisznyát, a Jánosokat Ionokra, a Tivadarokat Teodorokra, a Győzőket Victorokra fordítsa ki. S bizony nem a legendává foszlott Csaba királyfi emléke késztet bennünket arra, hogy gyermekeinkre a keresztelővízzel oly gyakorta preckeljük az ősi neveket, mint: Előd, Tünde vagy Elemér. Nótárius urunk, ki annyira elidegenített mindnyájunkat az indulatos erkölcse által, asztalt döngetve ordibál: hát ez mifajta név, átkozott jövevény?! Ily esetben, hogy in praesenti sua furia az anyakönyvet fejünkhöz ne vagdossa, kérdése alól ügyes nyakcsavarintással, bocsánatkérő mosollyal avagy tettetett tudatlansággal kényteleníttetünk valahogy kibújni. Teszem azt: álmunk sugalmazta, hogy meghal a gyermek, ha nevéből az e hangzó kiesik. Ha esetünk nem lenne siratnivaló, parolás egyezkedésünkön Kegyelmed kőarca is mosolyba rándulna. Azt mondja múltkoriban is egyik mezőségi atyámfia: „Írnok úr, ha fiam nevét a kívánt formában méltóztatik elfogadni, minden e betűért fél deci pálinkát fizetek.” Ilyenformán bejegyzett gyermekét a boldog apa
fölös meghosszabbításban láthatta viszont a világrajövetelét igazoló pecsétes papíron: Elemelemér. Idők folyamán, ha netán meg is kurtítják: a veleje megmarad. Mintha mégis nevetne Kegyelmed. Szemem káprázik. E káprázatban látom – sejti reménységem – az eljövendő időknek reánk nézve kegyes resolutióját. Köszönöm, hogy a nevét viselő híres Kollégiumba lélekbegyűjtő dézsmásai engem is elhoztak. Az otthoniak – a sárban maradottak – azt gondolhatják: kiszabadultan a felfelé kapaszkodás útjára léptem. De fülemben a hangjuk s szándékaimban a fogadalom: nem fölfele: lefelé török, Uram; vissza azok közé, akik könnyeikkel egész rózsakerteket nevelhetnének…
Ilyenforma lehetett volna tehát az én panaszos levelem. Szó szerinti igazságát bárki kétségbe vonhatja. Jómagam is, ha egy-egy botló szívdobbanás oly gyakorta vissza nem ültetne álmomban a tanítóképezde első osztályának kopott padjába; ha ott töltött négy esztendőm nem hasonlítana a fügéhez, amelyről tudós emberek mondják, hogy virágját sohasem hullatja el, hanem – mint a reménység magzatát – körülnövi azt a gyümölcsével.
Bizonyára ilyenek vagyunk, akik akármily csekély értéknek a megőrzésére vállalkoztunk. Ha majd az évek az utolsó falat húst is lerágják rólunk: föltűnik majd színehagyatlan ifjúságunk fügevirágja is…
|