Bevezető helyett

Szerzői estnek is nevezett, s még a nyár derekán, Szent Iván napja táján születésnapi összejövetelnek tervezett műsorunk fogadtatását szívemből köszönöm. Rég nem látott, már-már azt mondhatnám: madárlátta olvasóimmal találkozhattam itt újból a Kemény Zsigmond Társaság, a Látó szerkesztősége, valamint a honi és budapesti művész barátaim, kollégáim együttérzésének jóvoltából. Lelki fülem hallja a kezdeményezők szavait: „Hallottátok, mi történt azzal a szegény emberrel? Még a nyáron hatvanöt éves lett! Menjünk el, mondjunk néhány vigasztaló szót felette.” Köszönöm hát jó szavaikat, az alkalom ajándékos hangulatában fogant, de részemről épp ennyire meg nem érdemelt dicséreteiket is. Így van ez ilyenkor. Jól tudjuk ugyanis, hogy az elismerés jelzőinek szentivánéji tündérjátéka, helytelenkedése és varázslata megbocsáttatik. Ünnep után a túlzások lefogynak, el is hallgatnak. De hadd irányítsam másfelé e ma esti jó érzésemet.

Köszönöm, hogy ezt az írót, akinek közel másfél évtizeddel ezelőtt minden könyvét betiltották, majd drámai munkáit is lesöpörték a honi magyar színpadokról – köszönöm, hogy ezt a pártállamilag felejtésre ítélt, „visszavont” szerzőt Önök nem felejtették el.

Nem fordultak el tőle akkor sem, amikor önmaga is úgy érezte, hogy szülőföldjén, tovatűnt ifjúságának kékpárás terein oly magányos lett már, mint Szindbád, a hajós, akinek semmije sem maradt, csak a búcsúzó emlékezés.

Az ilyen keserű órákban szellemi vámtisztek és pisztolyos kihallgatók fenyegető számonkérései közül, akár egy vigyori ördög ugrott elé a kérdés is: „Nos? Volt-e értelme közösségi, kisebbségi drámákról szólni, nyelvünk nagyfejedelemségéről álmodozni? Vajon nem lett volna-e okosabb a talajmenti fagyok szintjéről fönnebb húzódni, magasabbra, a szellemnek olyan szféráiba, ahol az írói, költői, drámaírói mondandó nem ingerel cenzort, hatalmat, államelnököt s elnöknét? Miért kellett Önnek lázongó szövegekkel az önkény ütközésközelében maradnia, mikor másról, másként szólva megőrizhette volna a nyugalmát?” Az efféle számvetések idején, amikor hajnali vonatok kürthangjai után mélázva utolsó kisepikai jellegű művét, azaz: végrendeletét kezdi már az ember fogalmazni, a vigyori ördögöt elhallgattatva színpadi hősöm, szegény Szervét Mihály jött ki elibém Genf városának Champel kerületi bokrai közül, ahol őt hajdan máglyán megégették, s ahol én megrendülten, sok évvel ezelőtt az emlékét kerestem. Hitnyomozók elől menekülve, szakadt ingben és szakadozó lélekkel szólt hozzám: „Mindennek értelme volt, amiért a legszívesebben torkodat harapta volna el az önkény! Mert ugyan bizony mit kell mindenekelőtt fölvállalnunk, ha nem önmagunkat? Pál apostollal mondom neked, miután oly sok éjszakán faggattál engem az igazamról: ki-ki legyen rabja a lelkiismeretének. Vigasztalódj, barátom, és mondd velem: minden leírt szavam önmagam megőrzésének legutolsó menedéke.”

Szervét vigasztalása pedig egy másikhoz társult, mesejátékom földi hősének égi beszámolójához Isten színe előtt, aki azt kérdezte: „Mit műveltél, fiam, odalent a földön?” „Sok haszontalanságot, Uram, de jóval is próbálkoztam, némelykor a lehetetlen ostromával. Szomorúságra született, és mégis ujjongásra kényszerített emberek között a sírás és a bánat jogáról szóltam. Némaságra ítéltek között a kiáltás jogát követeltem a Nagy Romlás hótornyai alatt.”

„És mit műveltél még, fiam?”

„Mit mondjak, Uram: megannyi tékozlásom közepette egy kisdiákot őriztem magamban, aki Bethlen Gábor fejedelmünk színe előtt hűségfogadalmat tett volt a nagyenyedi kollégiumban: nem fölfelé, lefelé török, Uram; vissza azok közé, akik a könnyeikkel rózsakerteket nevelhetnének…”

„És mi történt azután, fiam?”

„A kisdiákból véndiák lett, Uram. Harangok hangján szépen elballagott. Milyen is volt az? Márai Sándorral szólva: olyan volt, mint mikor egy üres szobában megszólal egy magános mélyhegedű, melyet a sarokban felejtett valaki. És vissza-visszatérő szólamokkal ezt hallgatta egész életében. Bizonyos, hogy szebb volt, igazabb és igényesebb, mint az enyedi tűzfelelősnek rá adott válasza, de tagadhatatlan, hogy szándék és megvalósítás között pikkelyes bőrű és büdös lélegzetű sárkányok fújták ránk a lángot, Uram. Mentség ez? Csak tény. Hiszen a sárkányos veszedelemben is szólt az a magános mélyhegedű.

Azzal a hanggal pedig egy térkép mögé omlott ország küldte fájdalmas üzeneteit.

– Hol van a régi ország, Szindbád úr?

– A lelkekben – felelte csöndesen a hajós.”

Hol van a régi, az ordas eszméket is szelídítő Tündérkert? – kérdezte és kérdi minden moccanásával, remény-rebbenésével az a kisebbségi élet, amelyet csak az eufónia, vagyis a jobb hangzás kedvéért nevezünk emberi létnek. Hol van az a régi Erdély? A lelkekben, mondom én is csöndesen a búcsúzó Szindbád szavaival; abban a közösségben, amely reményem szerint az örökéletű vizek törvénye szerint fog eljutni egyszer az értől az Óceánig. Istenem! Már megint a Közösség? Már megint vagy még mindig a többes szám első megannyi csapdát rejtő csábítása a szentséges individuum ablaka alatt? Igen: az én és a mi számomra mindig elválaszthatatlan volt, és most már az is marad. Elhúzódhattam volna persze a közösségi gondokból, élhettem, hegedülhettem volna oly magányosan, mint Szent Dávid a holdon, de bevallom: nem volt elfogadható erkölcsi mentségem beköltözni az egyes szám első személy cellájába. Nem fogadhattam el az odi profanum vulgus művészi elvét, mivel magam is a vulgus jobbágyi világának mélyéről jöttem. Ez a mélység és az a szellemi, etikai magasság, amelyet egy Voltaire példája jelez, engem is arra kötelezett, hogy divatos szóval élve, irodalmon kívüli gondokat is magamra öltsek. Így lettem szülőföldemen az üldözöttek Don Quijote-ja, majd velük együtt magam is üldözött egy olyan világban, amely – láthatjuk, tapasztalhatjuk – nem akar elmúlni. De kimúlik egyszer!

Mit szólhatnék még – befejezésül?

Ha igyekezetemnek és álmatlan éjszakáim írott gyötrelmeinek csak oly zsenge nyoma, emléke marad bár, mint friss havon a fölszálló madáré: ez talán már mentség arra, hogy kis ideig én is itt voltam, itt éltem e földön, veletek, sorstársaimmal együtt egy térkép mögé kényszerült Nagyfejedelemségben, amelyet oly sokszor jártunk be közösen az emberi igazság, méltányosság, a félelem és megaláztatás nélküli élet vágyának, az emlékezés örök jogának álomfogatán. Jó éjszakát!