Csipkerózsika ébresztése
|
|
Mostan pedig engedelmet kérvén tőle a szóra, hadd tegyem hozzá: Illyés Gyula Adyként jár föl maga is a síri világból, letenni Flóra asztalára mindennapi üzeneteinek penzumát: a nemzetféltés, a kisebbségvédelem pörös iratait; fájdalmát, szomorúságát, tiltakozásait, emberjogi követeléseit minden harmadik magyarért is, akiket – ne kerteljünk! – hetven esztendeje fojtogatnak a jogtiprásban tobzódó győztesek.
Így bővül s válik a hatalmas életműnek ugyancsak jelentős, drámai erővel ható részévé az illyési napló: e rousseau-i szintű és mélységű Vallomás a nemzet sorsa fölött virrasztó lélek aggodalmairól, segélykiáltásairól.
Amelyek nem haltak el vele.
Hanem fölerősödnek velünk és általunk – szellemi örököseinek hangján, de még a kiontott vérünkkel is Erdély gyásznapjaiban. Mert aki Illyés igéit vállalja: nem sallangot, nem divatot kapott föl turulos, kócsagtollas magyarkodás végett.
Azok pedig, akik nevének hallatán, avagy nép és nemzet gondjának puszta fölemlegetésétől is ijedt, idétlen virnyákolásba kezdenek, hazug mosolyra sem igen nyithatják már ferde szájukat. A csorbát! A fogatöröttet!
Mert akik éltében a nacionalizmus vádjával gyalázták, és holtában is csontbokáját harapdálják, bizony fogukat törik az emberi és művészi lejáratás szánalmas igyekezetében.
– Flóra reggel elmegy, este megjön. Így élvezem ittlétét, érzem hiányát is.
– A karácsony nálunk megíratlan Kosztolányi-novella, esztendők óta.
– Ki díszítse a fát? Ki fixálja? (…Flóra.)
– …irigység tárgya vagyok, hogy ilyen önfeláldozó, nagyszerű asszony férje lehetek.
Így van: boldog vagyok vele.
Így van: vigaszunk, örömünk, hogy mindannyiunk drága Flóra asszonya most is úgy végzi fáradatlan munkáját, mint amikor Gyula bácsi naponta letette asztalára a friss kéziratot. Amikor testi-lelki fájdalmainak enyhítője, súlyos kétségeinek, szorongásainak tündérszavú föloldója, munkásnapjainak aranyabroncsa lehetett. Az életmű gondozójaként, emberi melegségének, ezerfelé rebbenő segítőkészségének romlatlan és fáradatlan állapotában, mindennapos csodát mível: annak hitével kápráztat el bennünket, hogy a József-hegyi házban otthon a gazda is. Ceruzáját hegyezi, golyóstollát tisztogatja az elvégzett és elvégzendő munka pihenő percében. A félszárnyúvá lett csoda, magányának panasza helyett a tegnapi páros repülés, a halhatatlan együttlét szép látványát küldi felénk ma is biztatásul. Isten éltesse őt még nagyon sokáig.
(1992)
A hatvanéves Czine Mihályt ünneplem magamban és önző módon.
Mert innen nézem őt, a magyar irodalom erdélyi szárnyáról. Keletről tehát, ahol most sorra hunynak ki a szellem őrtüzei.
Írói és tudós mivoltában nem járom őt körül. Munkásságának csak arról a részéről szólnék, amely közvetlenül kapcsolódik az erdélyi magyar irodalomhoz.
No lám, mily békésen lépdelnek egymás nyomában a szavak: erdélyi, meg magyar és közvetlen kapcsolat. Lépdelnek és nem acsarkodnak senki, semmi ellen. Béke van itt, az én papíromon.
De micsoda küzdelmek zajlanak a kisebbségi valóságban e fogalmak körül?! Sok évtizedes teóriacséplésnek szalmakazlai alól kell kibújnunk, hogy természetesen és békében sorjázó szavaink értelmét újra meg újra megvédjük az értelmetlenségben. A kisebbségi kultúrákat bekebelező mindenkori nacionalista mohósággal szemben.
Czine Mihály munkásságát nézve újból azt mondhatjuk tehát: ki a kazlak alól!
A természetes emberi jogok s a szellemi nyitottság szabad tereire. Ahonnan Czine Mihály figyeli immár évtizedek óta az erdélyi magyar irodalmat is.
Mert divat – mondják egyesek.
Mert történelmi nosztalgiákat űz – mondják mások.
És mi mindent mondanak még a magyar szellemiség folyamatos öncsonkításának jegyében annak jeleként is, hogy anyanemzet és kisebbségi létre juttatott magyarság eleven kapcsolatának dolgában tart még a homály korszaka.
Tart és növekszik.
Folytatnunk kell tehát a küzdelmet, hogy tisztességes szavaink értelmét bármilyen gyanakvással szemben elfogadtassuk. Ebben volt mindig támaszunk Czine Mihály.
Olyan időben szólt rólunk, amikor még erdélyi írók közt is akadt, aki tiltakozott a kettős kötöttség gondolata ellen. Későbbi bánatára persze, a kisebbségi nyomorúságnak nem első és – sajnos – nem utolsó jeleként.
Czine Mihály pedig már a hatvanas évek közepén megírta könyvét az erdélyi magyar irodalomról. Megírta, de nem jelenhetett meg. Így hát elkezdte mondani Pozsonytól Marosvásárhelyig, egyetemi katedrán és művelődési házakban szólt Kós Károlyról és utódairól, erdélyi öregekről és fiatalokról.
Szólt kezdetben, mint aki köveknek prédikál, a lehetetlent ostromolva, szétesett Egésznek helyén a részeket felpártolva.
Mert reves dogmákkal szemben új szellemi égboltot kellett felhúzni kétoldali hivatalos tiltások és rombolások közepette.
Így vádolták meg Czine Mihályt is nacionalizmussal, tévelygéssel. S mi mindennel onnan is, ahol sorskérdéseinket lebecsülő tiszta esztétikák, mint égő házban fésülködő vénasszonyok kacarásznak.
Nem túlzás azt mondani: volt idő, mikor a kisebbségi magyar irodalmak számontartásának dolgában Czine Mihály pótolta az egyetemet, az akadémiát, a magyar kultúrpolitikát. Már-már azt mondtam: hogy az olvasóit is, hisz valljuk be: negyvenöt után sok időnek kellett eltelnie, míg olvasóink is támadtak Magyarországon. Okkal is, objektív körülmények folytán is.
Azok pedig, akik Czine „erdélyiségében” a provincia szellemi veszélyeit vélték fölismerni, épp legjobb hagyományunkról feledkeztek meg: többek közt Babits, Kosztolányi s Németh László felénk irányuló figyelméről. Illyésről, aki rettegett ostora lett a kisebbségek többségi nyomorgatóinak.
Ilyen csillagképhez igazodva Czine Mihály ugyancsak fényes nevet teremtett magának. Ha majd számba vétetik, hogy a szerteomlott magyar szellemi égbolt láttán ki nem sajnálta vállát az egybehordásban: mi, erdélyiek az elsők között ültetjük őt a tisztelet és megbecsülés székébe. Nem aranyszék, nem ama híres Pindaroszé, hanem a szegénység tisztaságában és szívmelegében óvott kisebbségi megtiszteltetésé. Azoknak tartogatjuk ezt, akiket a hivatalos gyanakvás nem kínál hellyel, sőt, arccal falnak fordít, hogy zsebében tiltott fegyvert, agyában gyanús eszmét sejtve megkutassa. Mert ők azok, akik kollektív magányunkat is oldják.
Czine Mihály életművét: az írottat s a cselekvéseiben számba vehetőt Erdélyből nézve ilyen magányoldónak látom. Őt magát pedig a szellem olyan emberének, akinek volt ereje, bátorsága, képessége a jövőnek követelményét teljesíteni. Ez pedig úgy szólna, hogy ha magyar író népben és nemzetben akar gondolkodni, nem teheti ezt másként, csak ha nemzetiségben is gondolkozik.
Egésznek és Résznek dialektikájában.
Czine Mihály ezt teszi évtizedek óta. Innen tehát, a havas Istenszékének aljából, ahol Kós Károly elárvult asztalát üljük körül a helyben maradás erős szándékával, ezért is köszöntjük őt szeretettel.
Marosvásárhely, 1989 tavaszán.
Huszonöt esztendő, negyedszázad, tetemes idő, emberöltőnyi; egy befejezett életműnek is foglalata lehet, ha Petőfire gondolunk például. A huszonhatodik nyarán ő már megszentelte vérével a fehéregyházi síkot – s bennünket is, hogy örökségét meg ne csúfoljuk a méltatlanságban.
Az évfordulók természete, hogy nemcsak emlékeztetnek: kérdeznek is. Valósággal kihallgatásra rendelnek elő bennünket. Arról faggatnak: vajon e színház tagjai elmondhatják-e vigaszunkat, miszerint az indulás reggeli óráinak útját, lábunk nyomát nem fújták be a feledés porkahavai?
Mert látszólagosan a legmulandóbb jelenséggel léptünk jegyességre: a Szóval, amelyről elmondatott, hogy
Isten, amely redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében, olyan bizonyossággal, s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és tudósokat egyaránt.
Zavarba ejti – és tovaröppen a szárnyas istenség, de csak azért, hogy cáfolatot vigyen háztól házig, lélektől lélekig; nem, nem igaz Terentius atyánkfiának szállóigéje: verba volant, scripta manent. A Szó, az Ige – ha bölcsőringató, ha álomból elmét ébresztő, morális energiává nemesedik bennünk és a mi utódainkban. Fejtartást diktál: gerincegyenesítő. Erre pedig nagy szükségünk van.
A mi mindennapi egyenes tartásunkat, emberi méltóságunkat add meg nekünk ma – édes Anyanyelvünk. Mert nem mi választottunk téged. Te választottál bennünket.
Így válhatott szellemi örökségünkké mindaz, amit egy Ady és Petőfi zsenije fémjelez. Jelezve csupán?
Fejtartásra is kötelez.
Sajátosságunk méltóságának megőrzésére.
A költő mellett ki az vajon, akinek e virrasztásból nagyobb rész jutna? A színész föltétlenül. Ha mozdulunk: ő mozdul bennünk, s a lelkiismeretünkre bízott örökség. József Attila Duna-parti tűnődéseivel az ősök üzenete: megszólítanak, mert ők – mi vagyunk már, és gyenge létünkre így vagyunk erősek.
Ezek a falak huszonöt esztendő szavait őrzik.
Thália templomának falaiba építettük be magunk, Kőmíves Kelemen-i áldozattal. A mindig szólni kész múzsák kegyelméből, a becsvágy kegyetlenségével.
Mert haló porainkat is elhintenők a széksorok előtt, csak meghallgatásra méltóak lehessünk.
Mert Önök nélkül elmaradna a mi minden esti feltámadásunk; Önök nélkül, kedves közönségünk, némaságra ítélt, elásott kottajegyek lennénk, a haszontalanság ábrái.
A szólás örömével és ez alkalommal kinek mondjunk hát köszönetet mindenekelőtt, ha nem a mi közönségünknek? Ezerfejű kritikusunknak és mecénásunknak.
A következő negyedszázad érdekében kihez fordulhatnánk felkaroló mozdulatért, ha nem Önökhöz? Mindazokhoz, akik életük legdrágább anyagából, az Időből kölcsönöztek mindétig nekünk alkalmat a megszólaláshoz, a kínban, verejtékben és örömben fogant örök emberi játékhoz.
Legyenek ezután is velünk. A kölcsön-idő dolgában maradjanak velünk együtt bizakodó hitelezőink. A magunk részéről soha el nem múló – mert hisz egy nemzetiségi kollektivitásban élő – szavainkkal törlesztjük ezután is az adósságunkat.
Maradjanak velünk, mert boldog a művész, aki meghallgatásra talál, és jaj annak, aki süket deszkavégen pengeti húrjait, a suttogást is sikollyá növesztő sokaság nélkül.
Maradjanak velünk, és szóljanak hozzánk azzal, hogy meghallgatnak. Szóljanak hozzánk a katarzis némaságával – és újra meg újra tanúi lehetnek majd Thália csodáinak az anyanyelv, magyar nyelvünk arany foglalatában.
(1978)
Hubay Miklós hetvenöt éves.
Őt is leltárba veszik tehát, fölértékelik: kíméletesen játszó drámaíró, félig-meddig népnemzeti, azontúl vegyes, néhol szinte abszurd, de leginkább mellőzött, így tehát be vele a nagy nemzeti raktárba!
Onnan aztán bármikor elővehető. Jobb napok jöhetnek az ő ars poeticájára is. Ló döglik, hám ürül, igazgatói, rendezői óhaj is elhangzik: „Kellene még ide valaki, valami. Egy magyar dráma is, a teremburáját!”
Jöhet például egy olyan rendező, akarom mondani: mesebeli pákász, aki pipáját szortyogtatván a vízparton egyszer csak meglátja a porban a szegény kis békát, hallgatja könyörgését, végy engem tenyeredre, nem fogod megbánni. No, megesik a szíve rajta, hazaviszi, hát ott uramisten, hoppá! – nem vagyok én béka, Hubay vagyok én, méghozzá Miklós! Köszönöm, barátom, hogy megtörted a varázslatot, lehetővé tetted, hogy a világ igazi mivoltomban lásson engem. Hogy látva lássanak!
Ilyen mesés fordulat esetén mindjárt másként beszélne Hubay Miklós is. Nem panaszkodna: „Nekem eddig volt vagy tizennyolc bemutatóm tizennyolc rendező rendezésében. Egyikkel sem kerültem kétszer össze.”
Első születésnapi kívánságom tehát: adjon a jó sorsa olyan rendezőt melléje, aki szellemi rokonságban és hűséggel szólaltatja meg az életművét. Kívánságom, jól tudom, nem könnyű.
Mert Hubay, mint minden szuverén alkotó, maga is nehéz ember. Fölvett irányából nem lehet eltéríteni. Nincs a sikernek az a szirénhangja, amelynek kedvéért engedménnyel simulna feléje.
Kristályvillogású esszékötetében – A dráma sorsa – azt is kimutatja, hogy a színházi sikerre szomjas Móricz Zsigmondot rendezi és igazgatók mily keserves eszmei engedményekre késztették. Más értelemben ő maga is nagy előd helyzetébe került nemegyszer. Az ő válasza viszont konokabb volt. Valahányszor lesznobolták és őshazánkba küldték el őt is a nemzeti gondjaival, a sorsproblémás történeteivel; egy halk és szalonképes indulatszóval meg sem állt Firenzéig vagy Rómáig, ahol – énnekem úgy tűnik föl – mintha nagyobb lenne iránta az érdeklődés. Mintha könnyebben szegődne melléje egy-egy Aldo Triomfo, mint magyar rendező.
Pedig bizonyos, hogy az ottani hogyésmintvagyunkra is az itthon válaszát adja:
– Tüzet viszek.
Ez pedig, mint munkáinak ismerői tudják, nem holmi sámánkodás. Hubay Miklós a magyar dráma nemzeti klasszikusainak szenvedélyével fordul témái felé, társadalmi jelenségekben is kutatva a tiszta tragédiát. Ez némi komorságot vet drámaírói arculatára. De hát a tüzet, életünk eredetének és elhamvadásának metaforáját csak drámai komolysággal és céltudatossággal lehet odavinni, ahol a hivatását, tűzhivatását betöltheti.
A mozdulatnak tehát, amellyel metaforánkat fölkapjuk, majd szabad tenyerünket óvón föléje tartva határozott léptekkel elindulunk: finalitása van. Méghozzá társadalmi-nemzeti célzatú! Amitől persze nem kell mindjárt megijedni, és főleg a szerzői magyarázatokat nem kell mindig komolyan venni. Mert lehetséges ugyan, hogy a Tüzet viszekben „két kultúra összeférhetetlenségét” tudta drámailag fölmutatni: mi, nézők, ennek ellenére két határozott drámai jellem küzdelmében gyönyörködtünk megrendülten. Két lélek csapott össze és semmisült meg a túlzásba csordult erény s az önpusztítás bűnévé lett küldetéstudat máglyatüzében.
Ilyen dráma láttán újból megerősödik az ember abban a hitében, hogy a tragédiához szükséges mitikus háttér, a század történelmének véres háttere itt van bizony érintésközelben. Itt van és mitikusabb, drámaibb, tragédiáktól terhesebb, mint ama sokat emlegetett s hiányolt homéroszi, avagy shakespeare-i volt.
Vannak alkotók, akik a kísérletezés kedvében ide-oda röpködnek. A természetük így kívánja. Ez a kívánalom pedig parancs és törvény. Szomszéd ne szóljon bele. Hubay Miklós viszont más természet. Lassúdad haladásában az egyszer fölvett pályát nem hagyja el. Valamit meglátott a nemzet sorsában; rátapadt, szenvedélyesen kutatja a látomás értelmét. Számomra megnyugtató, hogy mindig a helyén van. Nem fél magányától sem, amely magányomat – a szellemi rokonét, ha szabad így mondanom – enyhíti.
A színpadi megalkuvásnak kitett móriczi vágyakban – „együtt lobogni fel embertestvérekkel” – Hubay Miklós konokul vallja most is, mondja, mint ördögűző imádságot, egész drámaírói munkásságának ars poeticáját: „Tehát nem hiszek abban, hogy történelmi valóság komolyságát kétségbe vonó tréfa, irónia, deheroizálás hegemóniája továbbra is minden más magatartást kiiktathat…”
Ha nem hinném, hogy igaza van: mit kezdhetnék vajon a magam igazával, amely az övének a párja? Blődlinek, cirkusznak csak azt nézhetem, amiben a legnagyobb szomorúság a bohócé meg a dzsungelt álmodó, megtáncoltatott vadaké. Az a helyzet viszont, amelyben fasiszta és bolsevik rendszerek milliók vérét ontják, történelminek és vegytisztán tragikusnak minősül, a műfaji keveredés legcsekélyebb jele nélkül.
Hallottuk persze, hogyne hallottuk volna hírét megannyi gyászjelentésnek.
Meghalt az Isten!
Meghalt a vers!
Meghalt a tragédia!
Megannyi elhalálozás történt, rengeteg irányzatvész és esztétikai járvány ütött be közibénk. Ám az volt mégis a bölcsebb, aki saját alkotói természetére hallgatva nem nyargalt menten postahivatalba az elhunytak hozzátartozóinak szóló kondolenciával.
Más irányból ugyanis, ahonnan az emberi szellem örök folyamainak zúgása hallik, máig érvényes figyelmeztetést is hallhatunk: ne hagyjátok meghalni a tragédiát! Stop! Arisztophanész. Idősebb athéni kortársunkra Hubay is fölfigyel egyik tanulmányában. A szatíra atyja hiányolta bizony a tragédia nagy mestereit, miután azok átkeltek a Styxen. Az alvilágban csücsülő Aiszkhüloszt nem komédiázás végett, hanem a megbillent harmónia, a művészi szólás teljessége miatt hozatta föl Antigoné és Oidipusz szenvedéseinek örökösei közé.
Szép gesztus!
Olyan időben, mikor író író hátán vág magának véres lépcsőt az emelkedéshez: még fölemelő is. Vigaszunk lehetne.
Kár, hogy az új esztétikák agresszív széljárásában még metaforikus értéke is kétséges, magyarán szólva: falrahányt borsó.
Nem véletlen persze, hogy ki milyen példára bukkan szellemi bolyongások közben. De maga mentségének fölhozatalával Hubay mindannyiunkért szót emel. A másság örök jogát védi a teljesség érdekében.
Második jókívánságom úgy szól tehát, hogy amikor napjaink Dionüszoszai erősen hiányolt drámaírókat gyűjtenek rivaldafénybe: sose feledkezzenek meg Hubay Miklósról.
S mivel három az Isten igaza: hadd kívánjam magunknak és az ünneplő barátainak és híveinek: érhessünk meg új sikeres Hubay-bemutatókat Erdélyben is, ahol tréfát nem ismerve – már-már – a tragédia szabályai szerint – zordan működik a történelem.
Hubay Miklósnak küldött születésnapi jókívánságaim között elvegyült az a gondolatom is, hogy szellemi rokonomnak tekintem őt. Hiszen amire nem egy ízben írói pillantást vetett, az a mi erdélyi létünk mitikus hátterének is része, nagy tragédiák forrásvidéke.
Tapasztalataim megítélésében, szándékaimban erősít meg tehát, mondván: ennek az ezredvégnek az abszurdumai között szerepel a kisebbségi nyelvek és kultúrák megsemmisítésének szándéka is az elnyomók, a másságtól rettegő többségi erők részéről.
Nem bántok senkit vele, ha azt mondom: kevés az olyan magyar drámaíró manapság, aki fennakad az ilyen abszurdumon.
Hubay Miklós pedig nemcsak esszében, de tudtommal, készülő drámájának foglyaként is velünk, kisebbségi létre ítélt magyarokkal együtt éli át a nyelvi fenyegetettség és pusztulás drámáját.
Mert benne vagyunk e pusztulásban.
Polipkarjai közt vergődve reméljük még mindig a csodaszámba ment szabadulást.
Mióta küzdünk e borzalmas rém ellen! Mily rengeteg energiánkat, alkotóerőnket emésztette föl immár közel egy évszázada, de talán már a herderi jóslat óta ez a harc, miközben boldogabb népek csak nyelvtörténeti munkákból értesülnek efféle veszedelmekről.
Mert ahová te mégy, oda megyek… – írtam címként egy olyan elbeszélésem homlokára, amelyben nyelvi halálunk fekete szegfűjét elhajítva, a reménység fehér virágát nyújtottam oda egy gyermeknek, nyelvünk és közösségi megmaradásunk egyetlen zálogának. Mert sem dicső múltból, sem panaszból fennmaradni nem lehet. Ahol nincs gyermek, ott csak koporsó van. És nyelvi pusztulás egyúttal.
Életem keserves tapasztalatát sűrítettem a nyelvünk halálát és feltámadását hírül adó történetbe. S nem kellett segítségül hívnom a szárnyas képzeletet.
Mert szavakat eprésző gyermekként még kötésig gázolhattam maradék nyelvünk mezőségi tavacskáiban. Fél évszázad múltán pedig az erdélyi Mezőség maradék magyar utónemzedékei már térdig sem merülhetnek a nemzeti nyelv örökségébe.
Merengő lélekkel figyeli az ember a borzalmas pusztulást, folyvást kérdezvén: mikor lesz ebből még egyszer boldog, feredő tündérek tava, tengere? Mikor lesz a Holt-tenger medrében nyelvileg újból felruházkodott magyarság?
Soha! – mondja a reménytelenség sokakkal, sokfelől.
De mégis, mégis talpra szökkenhetünk egyszer! – mondja a vakmerő reménység, és hozzáteszi: talán-talán azon is múlik ez, hogy marad-e költő, drámaíró a jövőnket mentő osztagokban?
Marad, mondom határozottan.
Hubay Miklósról bizonyosan tudom, hogy e lélekmentő küzdelemben ott lesz ezután is. Miért? Erdélyi sorsunkban osztozik maga is. Valamilyen formában itt a helye a drámaíróknak! Hiszen ő is tudja: a közönségét is menti. Munkáinak nézőseregét.
Utolsó köntösünk, a nyelv ügyében talán épp ezért akar Hubay megszólalni. Örömmel és meghatottan üdvözlöm ezt a szándékát. A kérdésre pedig, miszerint: lehet-e drámai szenvedés és szenvedély hordozója a nyelv, azt kérdezném magam is: hát nem az emberlét csodája vajon minden nemzeti nyelv? Nem az eszmélet legfőbb megnyilatkozási formája? Nem az ember belső univerzumának nap- s csillagrendszere?
S vajon pusztulása nem azáltal drámai, hogy teljességgel azonos megteremtőjének és hordozójának a halálával? Azonos akkor is, ha anyanyelvének pusztulásában az ember halála csupán erkölcsi jellegű. A tragikus vétségből támadt szenvedés így még növekszik, oidipuszi méreteket ölt.
De hát születésnapi elmefuttatás ez?
Ünnepi derű és csöndes, megnyugtató emlékezés, tervezgetés helyett a tragédia fekete fátylait kell most lobogtatni?
Bocsásson meg az ünnepelt.
Részint maga is oka e komor beszédnek.
Mert gyakorta vitázik azokkal, akik például a nyelvi haláltól fenyegető magyart csak röhejt-kacajt keltő bohócként tudják elképzelni. Jól tudom, hogy miként az élet, a művészet formáinak változatossága is végtelen. Ezért a bohócot is elnézem és meghallgatom a cirkusz porondján. Ám ezzel nem avathatom őt minden fájdalmak atyjává, akinek jogában állna elnadrágolni, vagy éppenséggel ülepen rugdosni Tantalosz összes kínjait.
Azt kell mondanom továbbá mentségemül, hogy Hubay Miklós Szindbád nyugtalanságával utazik Európa tavaszaiban és fehér teleiben is, minden iránt nyitott lélekkel, friss, replikára kész elmével, irigylésre méltó testi-lelki állapotban. Vándortermészet a mi ünnepeltünk. Ezért gondoltam, hogy legalább ezekben a napokban, háromnegyed évszázados fordulóján otthon találom őt, s elmondhatom neki, be sokat számít az nekünk, ha figyelmét a mi történelmi, vagyis mitikus hátterünk felé fordítva, a homokmentes dráma hangján szól rólunk is.
Isten éltesse őt sokáig, hogy még sok kemény replikát vágjon a nyelvünket is fenyegető halál szeme közé.
(1993)
A színpadon beszélni annyit jelent, mint cselekedni.
A százhetvenöt éves színház ezért volt s lehetett buzdító cselekedet – cselekvésképtelen időkben.
Esőben tűz, aszályban víz; minden, minek a szája be nem fogható.
Ama nyugtalan, tiltakozó vagy igenlő, tanítványcsődítő pörös száj.
– Mondod még? – sajog föl bennünk a szájon verő mostohakéz emléke. – Mondod még azt a szót?
Az első legyintés csak figyelmeztető volt; nevelő szándékú. Az idomítónak sárga szeme villanása.
– Mondod még?
– Mondom!
A második mozdulatra – az ütésre – elzsibbadt az ajak.
– Mondod még?
– Mondom!
A harmadikra, negyedikre beszakadt az ínyünk.
– Mondod még?
– Mondom!
Az ötödikre s a többire beszívtuk az ajkunk; a fogak – a visszaharapásra várók – védelmében sziszegtük:
– Mondom!
A visszakézből kapottakra a szemfogak is meglazultak. Annál nagyobbat lobbant a gyökércsonkos indulat.
– Mondod még?
– Mondom!
A dagadt száj – mint minden jogtiprás –: konokságnevelő.
– Mondom! Mondom!
A fájdalom végül a megrettent száj helyett is szól:
– Mondom!
– Még mindig?
A szó véres göngyölegben bukik a láb elé a porba:
– Mondom! Azért is mondom! Csak azért is!
Ha másként nem: fogam kiköpve, véres nyálamat nyelve: magamban. Magamnak s mindazoknak, akik bennem laknak; a bennem kolduló nyelvkárosultaknak.
Hány évtizede már? Bécsi kopók csaholtak a magyar nyelv nyomában. S majd később: a román cenzúra a lázongásgyanús gondolatot s a dán királyfi monológját a kolozsvári Magyar Nemzetiben radíroztatta. Hamlet – még élő tanúk emlékezete szerint – ennyit szólhatott a feszült várakozásban: „Lenni, vagy nem lenni.” A döbbent némaságban – annyi zúzmarás lélek megbolydult rettenetében – végigsüvöltött mégis Shakespeare ítélete a hivatal packázásai, a nyomort éltető meggondolás felett.
– Ekképp az öntudat belőlünk mind gyávát csinál, s az elszántság természetes színét a gondolat halványra betegíti; ily kétkedés által sok nagyszerű fontos merény kifordul medriből s elveszti „tett” nevét.
Nem a színész személyi konokságáról van szó. A hivatásának tüzében lángra kapott igazgatóéról sem – a Janovicséról –, akinek alakja márvány után kiált. Minden komédiáslátszat ellenére; a kakasülők verejtékszagától irtózók ellenére; színházainkat a tömegek alakították ki, s tartották fenn minden időben. Róluk van tehát szó. A szomjúságról, amely százhetvenöt évvel ezelőtt az ünnepelt forrást fakasztotta; közel két évszázad előadásainak múló hangulatában az elmúlhatatlanról: a mindig eleven, életre törő vágyról, amely a színpadi szót s annak szárnyán az emberformáló, létünket tisztító Eszmét igényli.
Épp ezért a színház több mint közönséges intézmény: hatalom is egyben.
A tiltakozás, a medriből ki nem fordult „merény” jegyében született egy letűnt kor csontkezének elhárításaképp – a nemzeti nyelvmívelés hullámverésében.
– Azért is mondom!
Közel negyedszázada, itt Kolozsvárott, hagyományainak ellenőrző tekintete alatt, románok s magyarok testvériségének szolgálatában tölti be hivatását. A valamikori pörös száj mintegy bennünket biztatva:
– Mondd!
(1967)
A sorsunkból fölsajgó irodalom – szeme sarkában a tapasztalat ráncaival – mintha csöndesebben ülne – szorongva tán? – a számbavételek rivaldafényében.
Hajdani rikkantásai belevesztek az időbe. Akár az ifjúság s a véle járó, mert hisz törvényszerű, már-már Kemény Zsigmond-i rajongás eliramlott romantikája.
Itt ül hát a szó is, amely – most már elmondhatjuk, de nem kiabálva – fölér a tettel.
Csöndesebb mivolta: nem szunnyatagság.
Nem is közöny!
Hanem inkább – mennyi szép jele mutatja – az áthatóbb szemlélet, a mélyebb gondolkodás, igazabb átélés új bizonyítéka.
Kamaszos éretlenségében, amikor az értékelés, a hétköznapi különösen, még vállon veregette, letegezte, sőt az ülepére sózott, ha fésületlenül mert mutatkozni, önemésztő, létének értelmét kereső álmaiban – épp a mai napig merészkedett, de még ezen is túl, távolabbi horizontokig.
A készülődés éjszakái nevelték.
Ma már elmondható róla, vagyis legjobbjairól: a felelősségviselés ólomnehezékeit aggatta magára. Röptéhez – a madárral ellentétben – súlyok kellenek.
Húsbavágóak.
Add meg neki a szabadságot, hogy roskadásig terhelje magát gondokkal – megtartó közösségének terheivel –; szárnyalása annál könnyedébb lesz. Ez talán már nem is a jövő reménysége. Úgy tűnik: ez a könnyedség, az aranybilincses, máris oda sorolható a személyi jegyeihez.
Milyen nehézkes volt – s földhözragadt –, amikor Pangloss mester tanításait követve lépdelt át súlyos közösségi dolgok fölött, meghirdetvén – kivált verseivel –, hogy minden világok legjobbikát énekli.
Mennyivel költőibb ma – legjobbjaiban –, mikor nem a költőit spekulálja valóvá, hanem a valót emeli költői szintre. „Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga!” József Attila dobja felénk ma is a mentőövet. A másfelé nyúlánkozó természet, a sorsunk, létünk, múltunk s jövőnk előtt szemet hunyó játék csak addig jut maga is lélegzethez, míg pihen a föld, amely a közönyt is a hátán hordja. De ha mozdul a talaj, azt is viszi, aki elrugaszkodott tőle.
Ha ugyan volna még szándék az ilyen elrugaszkodásra.
A magam részéről úgy észlelem: az Idő keze dolgozik rajtunk. Hol szelídebben, hol szigorúbban – néha fájó fogással is – oda fordítja a fejünk, ahol a szívünket hagytuk volt, a közösség felé, amelyből vétettünk; amelynek létét „irodalmon kívüli” erők határozzák meg. Annál inkább ragaszkodik tehát ennek a közösségnek az irodalmához is; a hajdani meghívotthoz, aki tagadhatatlanul küzdőtárs. Kötésig merülten a kornak dolgaiba.
Hogy mindez mások dolga lenne?
A társadalmi-nemzeti kötetlenség súlytalan állapotában, színes szappanbuborékokat eregetve valóban pihenés lenne bérbe adni a hétköznapjainkat. De mit szólunk majd, mikor ez a gond és felelősség ébredéskor szembekönyököl velünk a párnán?
Szembekönyököl mindenkor.
Nem fordulhatunk el tőle, amiként az ember – Illyés Gyulával szólva – nem hagyhatja útszélen veszni az anyját.
(1972)
A szülőföldnek sírhantjelöltjei vagyunk.
És egyhangúlag megválasztott emlékei.
Mert az utolsó hely az, ahol nevünk emlegetése kilobban. Amikor mindenütt elfelejtettek: a szülőföldnek még mindig akad mondandója rólunk. Ha csak sóhajnyi vélekedés is. Lám, ez az ember földarabolta a bölcsőjét, apró piros bárkákat készített belőle az utána jövőknek. Ez az ember elment innen, de csak azért, hogy visszatérhessen fűgyökérnek az erózióban. Bár nem helyes azt mondani, hogy elment.
Csak elmozdult. Ahogyan a gyümölcsfák is elmozdulnak suvadásos dombokon – a gyökereikkel együtt. Ahol megnyílik a föld, és két karunk helyén száz karunk csontja fehérlik; föld alatti kopjafaerdő, a mélységgé lett magasság – beteljesedett balsorsunk.
A szülőföldön túl a legnagyobbaknak is ritkán akad pihenő- és megtartó helyük a világban. Szomorúságos látvány a Didergők Gyülekezete. Zúzmarás szempilla, jégcsapos tekintet a közöny és a kegyetlen tülekedés színterein. Akik önnön gyökereiket vagdosták el a hűtelenség fejszéivel: a Nirvána bolyongó lelkeiként keresik szüntelen magukban a szülőföldet. S ha megtalálják, ilyenformán: a minden percnyi nosztalgia csak illúziót táplál, mohás, málladozó fantomvilágot.
Az érintésközelből messze került szülőföld: aggmenházba utalt édesanya. Vigaszt nem nyújthat a néhanapi virágcsokor.
Együtt nőttünk föl vele; közösen kémleljük a múlhatatlanságot.
Ezért a szülőföldnek nem csupán sírhantjelöltjei vagyunk.
Hanem legelsősorban őrizői és nevének fényesítői. Azt mondjuk: Zágon, Érmindszent, vagyis Adyfalva. A hűség fénylik föl ilyenkor bennünk. A szülőföld horizontján a nappal együtt kélnek föl szellemünk óriásai. Fényük sehol sem oly erős, mint a szülőföld egén, amely némelykor elfér egy esernyő alatt is. Annál otthonosabb és kedvesebb annak, aki ott búcsúzik el csillagaitól, ahol azokat a bölcsőből megpillantotta.
Mert amikor mindenütt elfelejtettek: a szülőföldnek még mindig akad mondanivalója rólunk…
*
Hőseivel együtt hol él az író? „Magában a konkrét valóságban – benne!” – hallom Gaál Gábor hangját, s a föld felé – és földdé vált – mutató ujját is látom, és tekintetének csillámló, mert mindétig jósággal vegyes szigorát. „Itt vagyunk, kérem, következésképpen, ott élünk, kérem és most élünk, kérem.” Meghatározott térben és időben. Lehetséges, hogy Gaál Gábor – az ötvenes években – tér és idő kategóriáját mereven értelmezte. Romániaiság, mondta annak előtte, programszerűleg is, szenvedélyes vitákat kavarva, reánk hagyakozván tisztázni valókat is, miszerint: létezik-e ugyanakkor „angliaiság”, „bulgáriaiság”, „hollandiaiság” stb.? Figyelmünk most a lényegnél maradjon: az író figyelme az adott világot, röpterének közvetlen köreit ölelje át, hogy általuk a távoliakat is elérhesse. A nemzetközihez a nemzetin át vezet csak út; a világirodalom: a nemzeti irodalmak összessége. Balzacot – nem egy megítélés szerint – a németek fedezték föl, diadalával az ő lelkesedésük szekerén vonult be Párizsba. De Balzac a franciákat írta meg, nem a németeket.
Magunkat írjuk tehát, és Veres Péterrel szólva: nemcsak azt, amit a helyzetünkről gondolunk, hanem főleg amit látunk. A szociografikus alkatú író nyilván a valóságtól elszakadó képzelet és a társadalmi tények közötti szakadék veszélyét látta meg. „Gondolunk” helyett képzelgést mondanék, a látás fogalmát pedig a közvetlenül tapasztaltak irányába módosítanám. Szociografikus tényeken csüggő sorsproblematika? Irodalmon kívüli jelenség, mondják egyesek. Föltehetőleg kényszerű túlzásként is, amikor a „szülőföld-elfogultság” másik végletéből azt hallják, hogy az írásnak minden kötőszava közvetlen nemzeti-nemzetiségi szolgálat. Holott az itt és most követelménye törvényszerűleg gyűrűzik tovább az írás tágabb tereire, ahol is Bretter György például joggal követeli: itt és mást! Mi az a más? Kiolvasható mindabból, ami irodalmunkban a tegnapi szintet meghaladta. Akinek megfelelő kritikai sztetoszkópja van, lényegi változások szívhangjait észlelheti.
Egynémely irodalmár példálózásaiból arra lehetne következtetni, hogy az itt és mást igénye minden közösségi kötöttségnek elvetését, csontig hatoló sorskérdéseink másra bízatását jelentené. Mert ugyan bizony mi az, hogy közösségi ihletésű irodalom? Publicisztika. Nagy jóindulattal: erkölcsi bátorság. Ám ez is több a köldöknézésnél a nemzeti és társadalmi nihilizmus korszerűnek képzelt sápadt világában. Ahol is a radikális közöny kaftánya alatt, időből és térből kiesetten, újra lehet kérődzni a valóság kifejezhetetlensége, az „önmagát megszüntető nyelv” problémáját. A szolgálat pedig: lelkipásztorok dolga.
Kétségtelen: az itt és most régi követelményét, akárcsak a szolgálatét, sokan kompromittálták. Rossz művekkel, a politikai taktika hónaljából beszélő okításokkal: ha ezt, amazt cselekszed, idvezülsz vagy elkárhozol. De vajon Petőfi, Ady, József Attila nyakába nem kapaszkodtak-e dilettánsok? A szolgálat – hányszor tapasztalhattuk! – kecses pukedlivel váltott át a kiszolgálásba. De vajon – amiatt – értelmét vesztette-é a nemzet gondjába tébolyodott Kemény Zsigmond öröksége? És a népszolgálatból katonai szolgálatba lépett Byron, avagy a fehéregyházi poéta-őrnagy? No persze, más korszak, más eszmény, a költői szónak a maitól gyökeresen különböző lehetősége. Valóban: már-már történelem előttinek tűnik a nap, mikor a negyvennyolcas eszméktől rettegő magyar urak pánikba estek a rémhírtől, miszerint Petőfi harmincezer fölkelő élén indul ellenük. A költészet régi hadállásai: beomlott lövészárkok. Egy Petőfi-versnek, de még Ady átkának is torkolattüze volt, a gondolati löveg becsapódási helyén már-már valóságosan csaptak föl a forradalom tüzei. A néptribun, a vátesz e hatalmi korszakát a hatalom új korszaka váltotta föl. Új honfoglalásra kényszerítvén a költői szót is.
A kozmoszban vajon?
Az individuum kizárólagos, megválthatatlan magányában?
A sehova sem tartozás gyökértelenségében?
A társadalmi és nemzeti közöny csigaházában?
Én úgy gondolom: az emberi eszmélet mélyebb rétegeiben. Ahol az emberi lét egyetemesebb összefüggései derengenek föl a tehetség „belső napjának” fényében. Egyetemesebb, mondom, de ha arra gondolok: legjobbjaink tollát mi vezérli, a legvilágpolgáribb indulattal sem tudnám kiszakítani őket a genius loci karjából. Döntésének szigorából sem: itt élned kell! Sorsod szemét bekötheted, kiégetheted; vakon is megtalál. Elfordulhatsz tőle, mondván: sem itt, sem most. Álmodban is az ő viharai szólaltatják meg az idegrendszeredet. Elfüggönyözheted az ablakot előtte, ajtódat beszegezheted: a kulcslyukon fog besurranni, szavadat és agysejtjeidet kérve. Lúggal, savval moshatod ki az agyadat: újra beülteti a közösségi gondnak illatos és mérges növényeivel. Hajóra szállhatsz és meghúzódhatsz a földgolyónak bármely pontján; az elhagyott világ utánad kiált, és boldogságnak vélt állapotodban csontig emészt a honvágy. Holtodban a föld bárhol befogad ugyan, hiszen a bibliai monda szerint Ádámot Isten a négy égtájnak porából alkotta, hogy testét se egyik, se másik földrész ki ne vesse.
De nevedet és emlékedet ki veszi gondjába? Mi lehetsz ott, ahol leveted minden kötöttségedet? Őrület – visszhangzik fülemben egy régen olvasott verssor: „Holt faágaktól körülvett szív, mit teljesen betölt a szánalom.”
(1977)
Az agg Jókai így sóhajtott föl: „Ha ma elhagynám a földi világot, csak azt tudnám referálni annak a másik világ népének, hogy ez az elhagyott nagyon szép világ volt.”
A búcsú nosztalgiája. Hogy valójában milyen volt az a világ: katasztrofális vége mutatta. Jókait mégis megértem: a mesélés múzsája már gyermekként a karjába vette. El sem fordult tőle – haláláig. Írói munkásságának ötvenedik évfordulóján háromszázötven kötetből válogatják a százkötetes nemzeti sorozatot. „Hogy lehetett ennyit összeírni?” – kérdi egyik tárcájában, s válaszként a történelmet idézi meg. Hogy mi mindent élt ő át fél évszázad alatt! Fölemlegeti Petőfit is, aki úgy ragadta őt magával, mint Phaethónt a világgyújtogató napszekér. „Petőfi mindig becézett, annak minden nagyon jó volt, amit írok.” A nemzet is becézte, nyugalmát Laborfalvy Róza óvta. Szerencsés csillagai közé sorolhatta „a dicsőséges királyt”, a királynét, József főherceget, Stefániát és a szerencsétlen Rudolf trónörököst. (Amiért Petőfi nem becézte volna.) Valahol azt is megemlíti, hogy sokat köszönhet Gyulainak, Aranynak, Keménynek, Deák Ferencnek, miniszter barátainak, egész olvasótáborának, amely az ország minden sarkából küldte neki a „megírandó témát”, érdekes történelmi históriát, anekdotát. Kezdetben a francia romantikusok ihlették arra, hogy a rendkívüliséget, a soha meg nem történtet hajszolja. „Ambitióm volt olyan helyeken járni, ahol még pegazus patkója nyomot nem hagyott.”
Mindez kevés lett volna. A népélet s a népnyelv élménye szabadította föl minden képességét. A kecskeméti jogi tanfolyam volt damaszkuszi útja. Édesanyja a folyton betegeskedő gyermeket gyógyulni küldi „az áldott levegőjű alföldre”. Képzeletét, érdeklődését, folklórgyűjtő szenvedélyét itt kapja el nyelvünk varázsa. „Mert itt lett belőlem ember… és különösen itt lett belőlem magyar író. Itt ismertem meg az igazi népéletet, a maga kifogyhatatlan változatosságában; a néphumort, a puszták világát, egész írói működésemnek az alaphangulatát itt sajátítottam el…” Ekkor volt tizennyolc éves.
Életművének ellentmondásait a kritika még sokáig fogja vitatni. Ettől függetlenül őt mindaddig olvasni fogják, míg magyar olvasó akad a világon. Nyelvi ereje, bűbája, gazdagsága: felülmúlhatatlan. Ezt senki más nem tudja benne becsülni, csak mi, magyarok. Nyelvünk csodája köt hozzá. Ez halhatatlanságának titka. Gyerekfővel a fordulatos mese kapott el bennünket; éretten újraolvasva: nem érdekes már a cigánypurdéval elcserélt grófi csemete vadromantikus története. Hanem ahogyan azt elmeséli! Ahogyan kimosdat bennünket a nyelvi elhanyagoltságból! Amiként nyelvi ruházkodás dolgában – mint mesebeli csodatevő – újjávarázsol bennünket. Ősi szavaink, közmondásaink, jelzőink, igéink, nyelvi fordulataink, metaforáink, árnyalataink Krőzusa: Jókai. Köpenyéből rajzott ki a magyar próza legnagyobbjainak csapata, el egészen Tamási Áronig. Új látás, szemlélet, program, esztétika, korszerű epikai formanyelv megtagadhatja, meg kellett már Mikszáthnak is tagadnia: nyelvi kútforrás dolgában száz esztendő múlva is fölfrissít bennünket, rádöbbent mesés gazdagságunkra – akár egy feldobajló ménes láttán is, midőn a mi szemünk csak szebbnél szebb lovat lát. Jókai ellenben nyelvünk alá inteti, szépen a változatosság fogalmait is: a pejt, szürkét, feketét, hókát, keselyt, almást, babost, szeplőst, rézderest, vasderest, sárgát, fakót – miről a mai gyermek sohádon-soha nem hallott a gépkorszak idején.
De van-e Jókai a könyvesboltokban?
– Nincs már – hiába keressük.
Könyvkiadóink dolga, hogy ez az ínséges helyzet megváltozzék.
A mesemondó, számtalan regényével, elvezetett bennünket a földgolyó minden tájára. Képzeletünk megjárta vele a képzeletbeli Krím, Kaukázus, Perzsia, Palmyra, Afganisztán, Kína, Amur, Ázsia, Szíria, Palesztina, Szicília, Raguza, Bosznia, Poroszország, Óceánia vidékeit, az Északi-sarkot, a pliocén özönvíz előtti világát, a jövő század álomországát; mindezek megkoptak már valóságismeretünk fényében. Ami örök és színehagyatlan Jókai örökségében: Anyanyelvünk Csodaországa.
(1986)
Halottakról – rosszat vagy semmit.
A divatirodalmár becsvágya: a föltűnési viszketegség, az öncélú revíziós szándék mindenkori nyüsletése lám, fejtörésre készteti újból az embert.
Azt hiszem, világos, hogy mit értek divatirodalmáron.
Az irodalomban vagy az irodalmi közélet berkeiben csellengő féltehetséget, a művészetek kocsmahegedűsét, aki ide is húz, amoda is, de legfőképpen ahhoz, aki jobban fizet, aki épp a leghangosabb, a legdivatosabb. Az ilyen irodalmár: egyfajta szurkoló is, akinek kedvenc csapata van, de ahhoz csak olyanformán képes ragaszkodni, hogy minden más csapatot földig becsmérel, kétségbe von vagy nem létezőnek nyilvánít. Egyebek között: revíziókat is kezdeményez.
De nincs tudomásom arról, hogy olyan arányú Móricz-revízió ütött volna be, amely az élő klasszikust halott klasszikussá nyilvánítja. Ady, Kosztolányi tekintélyének kellett őt védenie 1909-ben? Ki ellen? A korszak szellemi és politikai életének konzervativizmusa, sőt reakciós köreinek támadása ellen. De Móricz ugyanúgy védte őket. Amiként Babitsot is, bár más-más esztétikai látásmód „megvertjei” voltak.
De ismétlem: arról nincs tudomásom, hogy igazi alkotó tehetség olyan értelemben vette volna revízió alá Móriczot, miszerint az élő klasszikus már csak halott klasszikus. Az „egyesek”: elhanyagolható tényező. Ezek divatirodalmárok. Nyilvánvaló értékek tagadására csak a mindenkori divatok igricei merészkednek, de szerintem súlyuk nem nagyobb a szárított halénál.
Végül is hol él egy klasszikus? Egy olyan magyar klasszikus, aki maga sem „tört be” a világirodalomba. (Ez persze nem csupán Móriczot érintő kérdés.) Elsősorban saját nemzetének tudatában. Onnan semmiféle revízió ki nem füstölheti. Él, mint máig sugárzó üzenet, Ady ikercsillagaként.
A „népéletet közvetlenül tanulmányozó” író sosem válhat anakronizmussá. A népélet: a lélek univerzuma is, egy kollektivitás történelmi létérzése, amit fölfogni, kifejezni ma is aktuális.
Igen sokat köszönhetek Móricz Zsigmondnak. Véle lobogtam, füstölögtem, szenvedtem, káromkodtam a szegényparasztság ügye, nyomora dolgában. Valósággal megrészegített az életszerűsége, hitelessége, novelláinak drámai ereje. Jókai, Mikszáth világából elsőnek ő rántott magához. Látszólag – s főleg az elmélet irányából nézve – egy régi paraszti életforma ábrázolása felé. De ez a „régi” még az én életem volt: az Újnak nevezett folyamatok kedvéért személyes élményeimet nem dobhattam el. Megpróbáltam persze azt is írásba foglalni, ami „szenzációsan újnak” mutatkozott, mint a kollektivizálás volt 1949-ben. De mai napig is gondom: miért láttam benne több komikus-szatirikus-tragikomikus elemet, mint drámait? Mert – akkortájt divatos kritikai jelszó volt – az emberiség nevetve válik meg a múltjától? Csakhogy a múlttól való önkéntes vagy kényszerű megválásukon nem a parasztok nevettek. Szervezők, irányítók, ilyen-amolyan felelősök nevettették városi hallgatóikat a kollektivizálás groteszk történeteivel. A nagy történelmi kísérlet alanyai olyan drámát éltek át, amely felülről-kívülről nézve humorosnak tetszett, következésképpen mellékesnek is a valóságos drámák színterein. Akkori írásaink egy része azt igazolja: mi, fiatal írók is így láttuk ezt. Olyan erősen hittük, hogy a közös gazdálkodás minden falusi dolgozót kiránt a nyomorból, hogy a kapálózást s a tétova útkeresést valóban komikus csetlés-botlásnak láttuk. Magam legalábbis, néhány novellámban. De azt már Móricznak köszönhetem, hogy indulásom harmadik-negyedik esztendejében már a Kísérleti Alany pártjára álltam. Félrejáró Salamonnak botot adtam a kezébe – védekezésképpen a bürokratával, az embertelennel szemben. A jelenet ki is vágatott a Salamonról készült filmből: „Ez felkelésre uszító példa, tessék kivágni!”
De ezzel az indoklással szűrte ki az ellenőrzés a drámaiságnak akármifajta jelentkezését. Nagy csoda, hogy valami mégis maradt belőle az ötvenes évek első felének prózájában. Amikor tehát Móricz szellemében – a drámai konfliktusok megragadásával – próbáltunk újat mondani, a szigorú szelektálás, az idillikus szemlélet diktatúrája rendre és következetesen tanácsolta félre az igazi konfliktust. Helyébe a kiagyaltat kérte. Ezért a Móricz szellemében fogant prózaírás valójában a Móricz előtti korszak szintjére esett vissza. Ilyenformán azt lehetne mondani: tulajdonképpeni Móricz-hatásról alig-alig beszélhetünk ebben a korszakban. Idillikus természetű hatás volt az, egészen más fogantatású.
(…)
…Mohamed egyszerű harcos volt, és eleinte határozottan, sőt kétségbeesetten tiltakozott az ellen, hogy természetfölötti erőt tulajdonítsanak neki. Hívei erőszakolták rá a prófétaságot. Mindenképpen el akarták énekelni valakinek: illáha-illáláhá. Mohamed köztudomásúlag azt jelenti: a megdicsért, az égig magasztalt, a fölértékelt képesség.
Talán a császárokat is könnyebb lett volna kordában tartani, ha költők nem húzzák fülükbe a jól ismert nótát: „Itt van a férfi, akit néked sokszor ígértek! Augustus Caesar, isteni sarj ő, ki aranykort támaszt újra a szántón.” E kebeldagasztó szavak, a kövér jelzők nem röppenhettek el nyomtalan. A mindenkori mohamedek, vagyis megdicsértek, miközben az égi létrán egyre fönnebb hágtak, jó étvágyukról is bizonyságot tettek: a halandónak megmaradtak hajtsák csak minél mélyebbre fejüket, a dicshimnusz pedig törjön minél magasabbra a megszorult tüdőből. S mivel nincs nehezebb az önként felcsatolt bilincsnél, a Mekkába zarándokló hívő példának okáért nyilván elhitette magával, miszerint az illáláhá nélkül nem lehet, tán nem is érdemes élni.
Hát az ógörögök? Egyszer csak azon kapták magukat, hogy malacot, juhot, bárányt, lepényt áldoznak, s minden magasztalások jelképeként szent füsttel hízelgik körül az égnek lakóit. Azok pedig, látván, hogy a buzgalom s a nyáj kifogyhatatlan, az alázat mérhetetlen, s az imádság hangjai betöltik a nagy mindenséget, szolgáikkal, hírnökeikkel, pohárnokaikkal mind magasabbra költöztek az ég birodalmában. Annyira, hogy a földi halandók óhaja: szűnjön a vérontás, a jogtiprás, a bölcsességnek álcázott igazságtalanság, már nemigen esett fülük ügyébe. De Hellász virgonc elméjű lakói nem felejtették el, és fejcsóválva – sőt állapotuk rosszabbodásának jeleként – emlegették, hogy isteneikkel ők valamikor a trójai háború idején együtt hancúroztak, családias közvetlenséggel tárgyaltak, patvarkodtak, birokra keltek, furulyázásban versenyeztek.
Az első gondolkodó, aki ezt az eltávolodóst, ez isteni süketséget és felfuvalkodottságot a halandókkal való jogszerűtlen bánásmódnak ítélte: Arisztophanész volt, a szent füstben úszó görög világ legnagyobb szentségtörője. Tudomásom szerint ő szólalt meg legelsőnek, mondván, hogy az áldozati aprómarha nem csupán az emberi gyöngeség jele. Hanem az emberi hatalomé is. Mert ha valakinek oltári füst az ő tápláléka, azt orra elől Felhőkakukkvárban el is lehet szippantani. Visszafogni. S akkor az alávetett, az alulvaló feljebbvalóvá lesz, a böjtre fogott istenek pedig lennebb ereszkednek azokhoz, akik malacaikkal – alázatukkal – táplálják őket.
Ha nincs oltári füst: az istenek meghajtják sörényes fejüket a jogszerűség előtt.
Így gondolta legalábbis Arisztophanész.
A sorstragédiákon nevelkedett halandó – ezúttal Peithetairosz – Zeuszt kísértő vakmerőségéből kerekedett a világirodalomnak tán máig is legzseniálisabb vígjátéka: A madarak.
Most, hogy két évezreden át harsogó gúnykacajára odafigyelve újraolvassuk: élőbb, mint valaha. Páratlan szellemessége, vaskos tréfáinak botsuhogása, kaján oldalvágásainak merészsége – időszerűség dolgában modern utódainak fölébe helyezi őt. A szatirikus szerző nyilai ugyanis nem holmi gyöngeség-szemölcsöt céloznak, hanem társadalmi sűrűbe vágnak. Miközben a keserűsége, mélységes megbántottsága bizakodást sugall, kópés életrevalóságot. Repülőgép híján például – mint A békében is – ganajtúró bogár hátán vágódik föl az égbe a békekötést ellenző istenek közé; tisztességes hős híján pedig athéni kalandorokkal fütyülteti össze – füstelfogás végett – a flamingókat, libucokat, kanalasgémeket, gatyásölyveket és verebeket. A fantasztikum ezúttal csupán komédia, fintorgó fölény, erőmutatvány, a képzelet játékos csapongása. De gondolati kicsengésében mennyire elkomorul ez a játék, amikor Felhőkakukkvár parancsnoka meghirdeti a jogszerűségre alapozott „belpolitikát”.
Mert eszerint: nem kell a mindig alázatos, rossz poéta, aki egy kaftánért a lelkét is eladná; nem kell a juhtüdőre, malacnyelvre, májra éhes fecsegő jóspap, a közvetítő, kit a jámbor áldozó oktalansága táplál; nem kell a bürokrata súlymértékfelelős, a minden lében kanál, s a rend helyett fejetlenséget támasztó, léhűtő földmérő, aki megneszelvén az új létesítményt – Felhőkakukkvárat –, légmérő rúdjaival máris odaüti az orrát, hogy fölmérje a leget és dűlőkre osztogassa, azután pedig: hogy a kört négyszögesítse. Nem kell a megvesztegethető bíró, aki kövér napidíjért az ellenség kezére dolgozik. Akinek ha egyéb vádja nincs a gyanútlan polgár ellen, ráfogja, hogy lerondította a hirdetőoszlopot. Nincs szükség a szikofantára és közundornak örvendő mesterségére: a szikofantaságra, vagyis magyarán: a besúgó rágalmazóra és a rágalmazásra, e máig is dívó kenyérkereseti lehetőségre.
Így ripakodnak a szikofantára:
„– Ily dolgokat csinálsz te hát? ugyan te,
Ifjú létedre így árulkodol?
– Hát mit tegyek? kapálni nem tudok.
– Van tisztes mód elég, bizony.
Melyből megélhet már ily nagy legény,
Igaz úton inkább mint vádaskodással.”
Jóleső érzés együtt kacagni az öreg göröggel a megriadt isteneken. Aki Szophoklész tragikusan elbukott hősei fölött már elszomorkodott, vagy megrendülten állott a sors hatalma előtt, most vigasztalódhat; ezúttal az „eleve elrendelésre” fittyet hányó halandók győznek.
Peithetairosz gatyásölyvei elsőnek Iriszt csípik el a tiltott területen. Őt az istenek azért irányították a földre, hogy áldozásra, juhvágásra, dicséretzengeni „mozgósítsa” a híveket. „Kinek a füst?” – kérdik tőle. – „Az égi isteneknek.” Szegény sokat szenvedett Oidipusznak kellene most a megsemmisítő kérdést hallania: „Ti istenek volnátok?”
Más szóval a kérdés azt jelentené: csak voltatok istenek. Mert egy öreg athéni művész jött és oly nagy erőt fedezett föl, „amit bizony soha még figyelembe nem vett ez az oktalan ész”. Nevezzük emberi eszméletnek.
S jönnek rendre az isteni megbízottak a dölyfös Olümposzról. Megjelenik a hajdan vakmerő Prométheusz, akiről Marx azt mondotta: „a legnemesebb szent és mártír a filozófiai kalendáriumban”. Érdemeit Arisztophanész is elismeri, mondván, hogy nélküle most nem lehetne lepényt sütni. De lám, füst nélkül – amit isteni táplálékaképpen a halandók eregettek neki – ő is nevetséges. Jöttében ijedten hátra-hátrapillog s panaszkodik: „Böjtölni kell.” A fenti nagy riadalomról csak esernyő alatt mer szólani, nehogy az égből Zeusz észrevegye. És utánasündörög Héraklész, Poszeidón; jönnek az alattvalókkal egyezkedni, új alkut kötni, jogszerűséget ígérni. „Kössük meg a békét.” Megkötik hát, de a győztesek először jól kimulatják magukat az istenek rovására. Mókás ugratások formájában is. Azt mondja Prométheusz: „Hát, vége Zeusznak.” „Mekkortájt veszett el?” – kérdi Peithetairosz, és mintha csak Ábelt hallaná az ember, amint a Hargitán a csuhást ugratja.
Végül megbékélnek persze. A győztes nőül kapja Baszileiát, a hatalom megtestesítőjét. És felzeng a kar: Hymen, oh Hymen, ejhaj! A lázongást keltő egyoldalúság helyén kezdődik a kölcsönös dicséret, de a színpad előtt, a nézőtéren minden szatócs láthatja immár: a művészet jóvoltából isteneken a port így még nem verték el.
Arisztophanész, a nagy istenkísértő, időszámításunk előtt 388 táján halt meg. Csodálatosan bátor ember volt. Olyannyira, hogy ivadékai fölmentve érezhetik magukat a vígjátékírástól. Példáját századokon át nem merték követni. De én azt hiszem, szentségtörő szelleme, minden halandókat és alávetetteket pártoló rokonszenve bátorítólag hatott mindig az emberekre.
(1955)
Most, hogy Pompás Gedeon újból anatéma alá került, eszembe jutnak keserves kalandjai, melyeken legelső, marosvásárhelyi bemutatója óta átesett. Ezekből újabb szatirikus játék telne ki, ha kedve lenne hozzá az embernek. Újabb játék helyett tehát néhány emléket idézek föl e színdarab sorsából.
Similis simili gaudet, tudjuk ugye: hasonló a hasonlónak örül. Pompás Gedeon a latin közmondást imigyen módosította: hasonló a hasonlónak láttán fölháborodik. Szellemi vámtisztjeinket Gedeon színpadra vitt példázata eleinte csak gondba ejtette, fontoskodó fejtörésre késztette, majd azután – a kultúrpolitikának egy újabb szakaszában – fölháborította.
Végül Pompás Gedeon így került a színpadjainkról letiltott darabok népes családjába. Most hallgat és várakozik. Hogy mitől s miként esett ez meg vele, jelzi valamennyire az alábbi naplórészletem is:
1983. március 3.
Pompás Gedeon című vidám játékom átdolgozott változatának bemutatóját február 11-re hirdette meg N.* város színháza. Meghívók szerteküldve az ország minden részébe, néhány kritikus már meg is érkezett a városba, mások – budapesti barátaim közül – útra készen álltak, a bemutató pontos idejét véglegesítő táviratra, telefonra várva. Marosvásárhelyről indult már a helyi rádióadó magyar csoportja, Cs. Z. pedig, a televízió bukaresti magyar adásának munkatársa ugyancsak mozgósította az embereit.
Ha nem egyéb, ebből esemény lesz!
Jómagam beszereztem a műszakiak szilvapálinkáját, megrendeltem a színészeknek a virágkosarat, nejem meg új öltözékkel is meglepte magát Pompás Gedeon tiszteletére. Írókollégám s a színház felelős embere elküldte nekem a nagy gonddal megszerkesztett műsorfüzetet; benne volt néhány versem is – meglepetés a szerzőnek! – meg egy okos, csillogó esszé is Gedeon hányattatásairól, mai értelmezési lehetőségeiről. Hát igen! Az esszé szerzője is konok bab, nem hagyta magát puhára főzni a spekulatív és terméketlen esztétizálás kondérjaiban. A Gedeon-jelenség elemzésével húsunkat-csontunkat rágó kérdések körül időzve próbálta „elkomorítani” a nézőt, olvasót. A műsorfüzet írásai közé iktatta Csipkerózsika című jegyzetemet is, amely sajátosságunk méltóságának gondolatával annak előtte heves vitát keltett irodalmi sajtónkban.
Bár ne tette volna!
Majd kiderül: miért.
Cs. Z. tévériporterként azt kérdezte tőlem: miről beszélgethetnénk majd – a bemutató után – a kamera előtt. Mondom: talán arról, hogy miért dolgoztam át a Pompás Gedeont. Másfél évtizeddel ezelőtt, az ősbemutató napjaiban annyi cenzor sürgölődött körülötte, hogy jó néhánynak keze nyoma óhatatlanul megcsúfolta a szöveget. Nos, az átdolgozás folytán ezt a csúfságolást is levakargattam róla. A cenzúra megszűnt, a cenzorokat elbocsátották, vagyis más munkára fogták, evoé! Meg aztán – folytattam – arról is szólani kellene valamit, hogy Gedeon – a lélekvándorlás mitikus törvénye szerint – újra meg újra fölbukkan az életünkben, példának okáért a Boldogság-Tervező bőrében és egyensapkájában, egyenkoponyában az egyen-eszmékkel. Stop! – mondta ekkor Cs. Z. aggodalmas tekintete, s én megértvén őt, menten pontot is tettem gyermeteg elgondolásaimra. „Hát persze, csak röviden.” A darabnak amúgy is kutya kötelessége a szerző helyett is beszélni, fölöslegessé téve ilyenformán minden magyarázatot és magyarázkodást. „A bemutatón találkozunk.”
Hát nem találkoztunk.
Február 10-én, vagyis a bemutató előtti napon reggel tíz óra tájt szól a telefon. N. P. közli velem, hogy rossz híre van számomra: a Pompás Gedeon előadását letiltották, s egyéb bajok is vannak. A műsorfüzet „végzetesen problematikus”, többek között a benne levő pisztrángos versem miatt is, ugyanis az vagyon írva benne, hogy ez a lazacféleség örökösen árral szemben úszik, amitől az ügy még elképesztőbbé válik. Égszakadás, földindulás, maradj otthon, pajtás! Táviratok az ország minden részébe, s persze budapesti barátaimnak is: „Maradj otthon, pajtás!” A bemutatót a helyi újság is meghirdette, nosza siessünk az új közleménnyel: az előadás elmarad. Miért s mi végett? Fejtse meg, aki tudja. Afféle rémhír is lábra kelt azonnal, miszerint a kisváros esperese tiltakozott volna a mennyországi jelenetek komikuma miatt.
Mit tehet ilyenkor a szerző?
Levelet menesztettem fővárosi illetékeseknek, kérvén a helyi betiltás okainak felülvizsgálását.
Most itt vagyunk a helyszínen, újabb kritikai próba előtt. A művelődési ügyek egyik fővárosi illetékese ügyemben igen készségesnek mutatkozott. Valamiféle felülvizsgáló bizottságot küldött ide, talán igazságot tenni, ellensúlyozni lehetőleg a darabbal, e szatirikus vidám játékkal szemben támasztott helyi követelményeket.
Ilyeneket például:
A. elvtárs: Teljességgel helytelen a darab egyik figurájának következtetése, miszerint hallgatni arany, pofázni nyolc hónap. (A dutyiban persze.)
Más: bár a darab cselekménye közel negyedszázaddal ezelőtt játszódik, megengedhetetlen, hogy egy falusi bakter ablak alatt hallgatózzék, majd följelentést tegyen észleleteiről a tanácselnöknél. Arról például, hogy az emberek mit énekelnek. Ilyesmit: „Hol vagytok, székelyek?” Ebből arra lehetne következtetni, hogy hazánkban, nemzetiségi hovatartozása miatt bárki hátrányos helyzetbe kerülhet. Holott ilyesmi nincs és nem volt a múltban sem. Továbbá: a darabban túlhangsúlyozott a klerikális elem. Egyik jelenete a mennyországban zajlik, az angyalok szárnyakat viselnek stb. Ugyanakkor fölfoghatatlan, hogy miként lehetnek bizonyos földi figurák, mint Báró, Presbiter, Kántor, a mennyben is központi figurák. Egyik Szent Péter, a másik Durumó stb.
Más: a mennyei zene túlságosan mennyei. A darab egyfelől vallásos jellegű, ami nagy hiba, másfelől vallásellenes, ami még nagyobb hiba! A darab főszereplője, a leváltott tanácselnök sajnálatos módon nem olyan figura, hogy képviselni tudná a helyes álláspontot, és ateista-materialista alapról leplezné le a klerikalizmust. Pedig egy ilyen hősre lenne szükség.
B. elvtárs: A szerzőnek ez a darabja lényegében vallásos propaganda. Hiszen a tanácselnök felesége templomba jár, Gedeon pedig, miután leváltják, kifizeti az egyházi adóját. Jellemét a kétlakiság határozza meg. A színműből hiányoznak az ateista figurák. A vallásos személyek fensőségesebbek, mint azok, akiknek a hivatalosságot kellene képviselniük. A mennyországbeli kosztümök is vallásosak. Különben a mennyországi jelenet teljes egészében a vallás malmára hajtja a vizet.
Más: Báró, Presbiter, Kántor a darabban irredenta nótát énekel. Ez tiltott akció és büntetendő. De ha ezt így kihozzuk, az derül ki belőle: ha magyar vagy, börtönbe kerülsz. Ez pedig helytelen következtetés a szerző részéről, mivel ez a gondolat egyes nézőkben oda vezethet, hogy nálunk nincs egyenlő joguk a nemzetiségeknek. Szó sem lehet arról, hogy a darabban fölmerüljön a szólásszabadság kérdése. Valaki ugyanis azt mondja, hogy hallgatni helyesebb, mint beszélni, ez pedig félreértésekre adhat alkalmat.
Más: Elfogadhatatlan, hogy a falusiak ajnározzák a Bárót, például azzal, hogy azt mondják neki: tessék helyet foglalni, hogy és mint van a méltóságos asszony, megdöglik a macskánk stb. Egyébként is a földesúri osztály felszámolása nem úgy történt, hogy kényszerlakhelyre vitték volna őket, illetve, ha történtek is ilyen dolgok, ez is a múltunkhoz tartozik, annak bemutatása tehát helytelen.
C. elvtársnő: A darab kérdéseket támasztott benne, amelyeket nem képes magának megválaszolni. Például: Gedeon sorsa egyedi eset-e vagy általánosítható? Kinek az áldozata Gedeon? Önmagának-e vagy a körülményeknek? Miért nincs neki egy pozitív ellenképe? No persze, Kántor, Presbiter, Báró – isznak, nótáznak, de hogyan jutnak oda, hogy azt énekeljék: Hol vagytok, székelyek? A mennyben azt mondja Szent Péter, hogy karácsony estéjén az Úr lement Csíkba, illetve Szentdomokosra. Kérdem én: szerző részéről mi ennek a hivatkozásnak a célja és az oka? És mit szólnak ehhez a csíki elvtársak? Mivel én magamban e kérdésekre – tehát saját kérdéseimre – nem tudok megnyugtató választ adni: a darabot tisztátalannak, illetve zavarosnak tartom.
D. elvtársnő: Az előadásban nincs elválasztva világosan a vallásosság és a vallásellenesség. Példa erre Gedeon figurája, aki nem tiszta figura. Vallás is van benne, meg az ellenkezője is. Gedeonban hibás jellemvonásokat és egy bizonyos helytelen viselkedést verünk vissza. Ez rendben volna. De az már nincs rendjén, hogy a darabból nem derül ki, miszerint ma már nincsenek ilyen vezető káderek. (Kétségbeesett hozzászólás a színháziak részéről: az isten szerelmére!, hogy derülhetne ki, mikor a darab cselekménye negyedszázaddal ezelőtt játszódik?! Nem számít! Ennek akkor is ki kell derülnie!)
E. elvtárs: A darab dificilis témát visz színpadra. Mi ezen az úton is el akarunk búcsúzni a múlttól. A darab nevettet, viszont az a kérdés, hogy min nevetünk? A hibán-e vagy a vezető káderen, mert az ugyebár nem mindegy. Más kérdés, hogy a darab bizonyos vonatkozásban, a rendezés ugyancsak bizonyos vonatkozásban nem szolgálja a hazafias nevelés ügyét. Például a zsoltárok, a mennyei jelenet (angyalok, szentek stb.) nem szolgálják a tudományos ateista nevelést.
Az előadás betiltása után rendezett fenti vitában bírálat alá vették a műsorfüzetet is. Néhányan azt kifogásolták, hogy a szerzőnek olyan verse van benne, amely súlyosan problematikus. Ugyanis egy pisztrángról szól. Ez a hal – a szerző szerint, de talán egyébként is – mindig az árral szemben úszik. De kérdés: milyen ár ellen és miért? Mi célja ezzel a szerzőnek? Ez ugyanis egy teljesen zavaros kérdés. A műsorfüzet – a szerző vallomása szerint – arról is szól, hogy a darabot a hatvanas években Marosvásárhelyt betiltották, mivel úgymond „egyes aggodalmaskodók” elhatározták, hogy annak hibái vannak. Ez rendben van. De kik azok az „egyesek”? „Mi ugyan jól tudjuk, kik voltak, de miért kell akkor ezt szóvá tenni? Lehet, hogy akkor hiba volt a darabot betiltani. Ebből azonban nem következik, hogy most engedélyezni kell.” Ezenkívül pedig teljesen helytelen újraközölni a szerző Csipkerózsika című írását a műsorfüzetben, mivel az is csupa hiányosságról beszél.
*
Itt vagyunk tehát az újabb kritikai főpróbán. A színészek izgatottak, hadarnak, bakiznak. A bírálóbizottság munkás tagjai jóízűen nevetnek, a fővárosi és helyi hivatalosak komoran figyelnek. Az előadást követő megbeszélésen mindjárt az elején a munkások szólalnak föl. Azt mondják: nagyon tetszett nekik az előadás, számukra „tanulságos volt és szórakoztató”. A KISZ megbízottja hasonlóképpen vélekedik. Ezek után a tanácskozás vezetője fölkéri a munkásokat, hogy hagyják el a termet. „Megbeszélésünket a fővárosból jött elvtársakkal folytatjuk.” Az úgynevezett „vizionálóbizottság” munkás tagjai csöndes csodálkozás közepette elhagyják a termet.
Újabb jegyzőkönyvelés.
C. elvtársnő: „Közel egy hónapja, hogy megbeszéltük itt a színház vezetőivel: mit kell az előadásból kidobni. Megállapítom, hogy sok mindent kidobtak, de még sok minden benne maradt. Ezeket a továbbiakban ugyancsak ki kell dobni.”
Egy fővárosi történész: „Kétségtelen, hogy a múltban hibák is történtek. Aminőket Gedeon is elkövet ebben a színdarabban. De múltunkra nem a hibák a jellemzőek. Mi azokkal kezdtük el építeni a szocializmust, akik kéznél voltak. Az osztályharc legnehezebb éveiben rájuk, a Gedeonokra kellett támaszkodnunk. De meg kell mondanom, elvtársak, hogy ezek a néptanácsi elnökök nem ilyenek voltak. Szerzőnek még egy szatirikus darabban is a jót, a szépet, a pozitívat, a követendőt kellene bemutatnia. Ez így, ahogy láttuk, helytelen dolog, elvtársak.”
Ezek után még közel egy órán át mosolyogva tajtékzik a darab ellen, lelkesen fejtegetvén azt is, hogy szerzőnek e mostani darab helyett mit kellett volna megírnia.
Előadásával a történész a bizottság helyi tagjait is meglepte. Ők február 10-én leállították ugyan az előadást, de eszükbe sem jutott a jelenlegi darab helyett egészen más színművet követelni. Ők csak azt mondották: sok mindent ki kell belőle dobni, s itt-ott javítani rajta. Ilyenformán most az az érzésük, hogy engedékenységükkel súlyos hibát követtek el.
G. elvtárs: „Az előadásban még mindig túlteng a vallásos elem. A mennyei jelenetben például. És a zene is vallásos jellegű. Iktasson be a rendező olyan zenei elemeket, amelyek csökkentik a zene klerikális hatását.”
(A rendező ezt később meg is oldotta. Valahonnan egy gumidudát szereztek, s azzal az egyik zajt keltő ember időnként belekurjantott a mennyei hallelujába. Mintha libát gágogtattak volna.)
A történész kivételével a fővárosi megbízottak tartózkodnak a sommás ítéletektől. Főnökük azt mondja: neki sürgősen el kell utaznia. Megjegyzéseit majd telefonon közli a színházzal.
Ez meg is történt néhány nap múltán. Összesen 15 észrevétele volt, főleg olyan replikák ügyében, amelyek „áthallásosak” lehettek volna. Közben új műsorfüzetet is szerkesztettek.
Ilyenformán Pompás Gedeon 1983 tavaszán N. város lelkes közönsége elé kerülhetett. Estéről estére, míg azután újból le nem fújták, akkora tapsokat kapott, hogy neki lehetett támaszkodni.
(1984)
Azt hiszem, senki sem sajátíthatja ki magának azt a jogot, hogy az abszolút hangmagasság mérőjeként diktáljon rezgésszámot az irodalom eszmei felhangolásához. Meg arra sincs szüksége ennek az irodalomnak, hogy akármelyikünk is az elvszerűség professzionistájaként oktassa ki az „amatőröket”, akik állítólag nem tudják, mi fán terem az elvszerűség. A Gyom, amit irtani kell című cikk szerzője akaratlanul is ezt teszi az Előre hasábjain. Egyebek közt nem értem, miért véli a szerző, hogy irodalompolitikánk elvei holmi egyházi hitelvek, amelyek nem megvitatást, hanem meghódolást követelnek. S épp most, amikor megpróbáljuk végét vetni az olyan buzgólkodásnak, amely a kinyilatkoztatás hangján nyilvánítja téveszmének a tévedést, ellenséges véleménynek a puszta ellenvéleményt, gyanús törekvésnek a vitaszándékot.
Tudomásom szerint a párt nemegyszer hívta föl figyelmünket arra, hogy az irodalmat érintő nézeteket nem lehet rendeletek gyanánt érvényesíteni. Egy felvetett kérdésre pedig nem lehet politikai becsületsértéssel válaszolni, csak érvényes ellenvéleménnyel. A gyomirtó cikk, sajnálatos módon, csak szigorú konklúzióiban diadalmas; az érveléssel nagyrészt adós maradt. Ezzel szemben az idillizmus, negativizmus és még jó néhány izmus elleni küzdelem címén vádirati hangon ítélkezik egyes költők, kritikusok felett. Földes Lászlót közönséges szellemi csempésznek nyilvánítja, burzsoá mocsárban tévelygő kritikusnak, aki „a polgári liberalizmus jelszavait használja faltörő kosnak ideológiai frontunk tisztasága és egysége ellen”. Földes ilyenformán „mindent megkísérel”, hogy „szállást csináljon irodalmunkban a negativizmusnak”, vagyis holmi ellenséges törekvésnek, amely megpróbálja bekormozni, megrágalmazni, eltagadni, meghamisítani stb. a mi vívmányainkat. Földes – cinkostársával, Gálfalvi Zsolttal együtt – hamisított útlevelet „csempész egyes hamis, a munkásosztály érdekeitől idegen, káros felfogások és módszerek zsebébe”. Úgy bizony! Gyomirtónk szerint ezek a naiv kritikusok azt gondolják, hogy a népek békés összefogása azonos a marxizmus és a burzsoá téveszmék baráti kézfogásával. Ha mindez így lenne, ha legjobb kritikusaink máról holnapra így felrúgták volna marxista nézeteiket, a szénánk bizony rosszul állna.
De nézzük: mi is az a merénylet, amelyet Földes és Gálfalvi elkövetett irodalmunk és ideológiai frontunk tisztasága s egysége ellen? Megkockáztatták a véleményt, miszerint a bírálat tüzét az idillizmusra, az ellentéteket, a fejlődésünk nehézségeit elkenő, önmegnyugtató törekvésekre kell összpontosítani. Ugyanakkor a kétfrontos küzdelem elvét vallva mindketten hangsúlyozzák, hogy „klasszikusaink példája szerint a tűz bizonyos irányú összpontosítása nem jelent engedményt a másik irányban”. Vagyis a negativizmus irányába. Földes szerint például állandó feladatunk, hogy „amint egy-egy valóban negativista írás felbukkan, verjük vissza kíméletlenül, ne engedjük áramlattá fejlődni”.
A másik „útlevélcsempész”, Gálfalvi Zsolt pedig azt írja az esetleges negativista megnyilatkozásról: „Konkrétan és minden egyes esetben meg kell bírálnunk az ilyenfajta jelenségeket.” Mert: „Az írónak, a pártvonal harcosának kötelessége… hogy a valóságot széleslátókörűen, előremutató, döntő tendenciával, a növő rügyek verhetetlen pártján állva ábrázolja.”
Nos, így beszélnek a „negativizmus szálláscsinálói”, a burzsoá ideológia „álarcos” lovagjai az Utunk hasábjain. Így beszélnek, mégis kiderül róluk, hogy „a dogmatizmus, az egyoldalúság elleni harc jelszava mögé bújva” ellenséges eszméket csempésznek az olvasó tudatába, a dolgozók érdekeinek „zsebébe”’.
De tételezzük föl, hogy a két ifjú kritikus ennek ellenére is tévedett, s az arányok kérdésében, a tűz összpontosításának kérdésében – istenem, micsoda háborús fogalmak fényes nappal és békeidőben! – nem fogalmazta meg pontosan az időszerű feladatokat. Tévedéseikkel jogában áll akárkinek szembeszállnia. De ahhoz senkinek sincs joga, hogy a pártos irodalom érdekében folytatott vitáinkat a torzítás és rágalmazás, az erkölcsi kivégzés útjára terelje. Az elvi jelentőségű véleménykülönbségek nem szolgálhatnak alkalmul efféle becsületirtásra.
Ugyancsak e gyomirtó cikkből értesültünk arról, hogy Huszár Sándor is a polgári gondolkodás ingoványában ténfereg. Ő ugyanis azt a véleményt kockáztatta meg, hogy nem minden kommunista mutat példát a bírálat és önbírálat fejlesztésében, a bürokrácia elleni küzdelemben stb. Ez nem „megmásítása” Nagy István állításának, miszerint a párttagság egészében teljesíti ezt a feladatot, hanem a kérdésnek árnyaltabb megfogalmazása. A Nagy Istvánnal folytatott vitában szükség volt arra, hogy a könnyed általánosítások gyeplőjét valaki visszarántsa, mondván: a valóság bonyolultabb és ellentmondásosabb. No és? Oly mellbevágó megállapítás ez? Persze, ha valaki e köznapi gondolatban ellenséges szándékot keres, ha kampányszerűen gyűjtöget példát a tételeihez, Huszár Sándor szavainak értelmét is meg lehet hamisítani. Szerzőnk annak rendje és módja szerint meg is hamisította. Végül olyan konklúzióra jut, miszerint Huszár az egyes párttagok hiányosságait azért hozta szóba, hogy nyilat lövöldözhessen a párttagság felé.
Nyilat, nem egyebet!
A fiatal író évek során át megírta a munkásosztály harcáról, erkölcsi szépségéről szóló novelláit, karcolatait, de lám, eljátszotta szerepét, s most önmagát játszva nyilakkal kezd lövöldözni. Gyomirtónk pedig önmagát oktalanul felingerelve, az abszolút hangmagasság szintjén kijelenti: a dolgozók milliói elutasítják ezt a kísérletet. Hát nem! Ez nem ellenséges „kísérlet”, csupáncsak a bírálat szellemisége. A dolgozók nem utasítanak el semmilyen bírálatot, ha az a szocializmus építésének ügyét kívánja szolgálni. Huszár Sándor pedig nem holmi ellenséges ügynökök nevében, hanem a kommunista író kötelességének és jogainak tudatában „hozta szóba” – némely párttagok fogyatékosságait, amelyek voltak, vannak és lesznek, míg a szocializmust emberek építik és nem angyalok.
A felsorolt gyöngeség is erőt jelent. Egyebek között épp Lenintől tanultuk ezt.
Bármily nemesek lennének is tehát szerzőnk szándékai: ideológiai frontunk „egységét és tisztaságát” így nem lehet megvédeni. Mert miközben elítéli a bírálat elfojtóit, ő maga eggyel szaporítja a bírálat elfojtóinak számát. Miközben elítéli a dogmatizmust, ő maga eggyel szaporítja a dogmatikusok számát.
Erre vall az a mód is, ahogyan Balogh Edgár Irodalmi hídverés című cikkét tárgyalja. Mert tetszetős dolog ám odavágni neki, hogy olyan tételeket fogalmazott meg, amelyek „eltérnek a nemzeti kérdésben pártunk által hirdetett és gyakorolt proletár nemzetköziség lenini elvétől”. Meg hogy Balogh Edgár „a nemzeti kultúra egységéről szólva nem számol a történelmi valósággal és nem veszi figyelembe a marxizmus klasszikusainak tanításait a kultúra osztálytartalmáról”.
Az olvasó ebből csak annyit tud meg, hogy szerzőnk bizony tudja, mit tanítanak a klasszikusok a kultúra osztálytartalmáról, és mivel tudja: nem ért egyet Balogh Edgárral, aki föltehetőleg maga is hallott egyet és mást e tanításokról.
Jó lett volna tárgyszerűleg kimutatnia: mi az, ami hamis B. E. állítólagos tételeiben. S hol kerülnek azok szembe a proletár nemzetköziség lenini elvével? És melyik az a történelmi valóság, amit B. E. nem vett figyelembe? És hol került szembe a kultúra osztálytartalmának elvével? Úgy tűnik föl: tévelygésének jele, hogy irodalmunk szerves hagyományaként említi Csokonait, Petőfit, Adyt, József Attilát, Móricz Zsigmondot stb. Hazai magyar irodalmunk meghatározásának dolgában ők lennének a „túlbecsült formai elemek”. Akkor melyek a döntő tartalmi elemek? Azazhogy: az elemek kicsodák? Kivel kellene behelyettesítenünk a túlbecsült formai elemnek nyilvánított Petőfi Sándort? Ami bizonyára célzás valamire, egy lappangó véleményre, aminek kifejtésével szerzőnk adós maradt. Súlyosan elítélő konklúzióit azért levonta Balogh Edgár állítólagos hamis tételeiről, melyeknek tényleges elemzésével még csak meg sem próbálkozik. Hadd kérdezzem meg a Lityeraturnaja Gazeta legutóbbi szerkesztőségi cikkének szavaival: „Miért nem ragadja meg a bikát a szarvánál, valahogy így: kérdésfelvetés, tények, érvek, következtetések?” Akármifajta vitának elemi követelményei.
Ha elvetjük végre a bizonyítatlan állítások vitamódszerét, talán előbbre visszük irodalmunk fejlődésének ügyét.
Bizony jó lenne higgadt, meggyőző érveléssel egyet és mást megvitatni.
(1956)
Nos, itt állunk – mert egyebet mit tehetnénk! – az Idő markában válogatatlanul, esztétikai nézetekre való tekintet nélkül. Láttunkon Dante is elcsodálkozna; semmi körkörös beosztás a lelkesek vagy közönyösek, a mértéktelenek vagy haragosok, eretnekek avagy a szerelem bűnösei számára. Közös bugyorban az egész társaság! A dolognak ilyetén alakulását már a „nagy szétválások” idején látni lehetett. Már a magánüdvösség fanatikusainak feltűntekor, ócska dogmák elhajításának konfliktusos napjaiban, mikor olyan sokan estek át a ló másik oldalára. Olyanformán is, hogy egy félig-meddig kierőszakolt „nemzedéki” vitában az irodalom társadalmi szerepe krétáztatott meg neoavantgárd kérdőjelekkel. A tisztulás korszakának kezdetén – a hatvanas években – sok jóra mutató és szomorú látványnak lehettünk tanúi. A dogma kötelékeit szaggatók mellett törvényszerűleg tűntek föl azok is, akik régi fegyvereiket elhajítva újat nem vettek föl, hanem gyorsan átkeresztelkedve, a „társadalmi tehertől megszabadított irodalom” ministránsaiként kezdték vezekelni valódi vagy vélt bűneiket. S ha eladdig a szonettet is csak a politika – sőt, a politikai taktika – hónaljából ítélték meg, ocsúdásukban egy állítólagosan tiszta esztétika szférájába emelkedve oly ricsajos tohuvabohut csaptak jelentéktelen, kérészéletű szövegek körül, hogy az olvasó azt gondolhatta: itt van már a Kánaán; beteljesült Minden, fecsegni lehet a Semmiről.
Miközben az élet kímélet nélkül állított valamennyiünket a választás parancsa elé. Párizst játszunk-e „Mucsán” (Illyés Gyula), vagy szembenézzünk-e itt és most a saját életünkkel? Itt és mást, követelte szenvedéllyel a gyémánteszű Bretter György, s akinek az ő gondolati mélysége nem volt túlságosan magas, megérthette, hogy nem az „itt és most” követelménye ellen, hanem annak korszerűbb felfogása mellett szól. Bretter György igazi marxista volt, szívében, elméjében a valóságnak kijáró tisztelet egyetlen lehetséges formájával: hogy azt meg is kell változtatni. De annál nagyobb gondolkodó volt, semhogy nem lehetett volna félre is érteni; némely tanítványa épp ezért – rácsodálkozván az ő gazdagságára – csak logikai építkezést tanult tőle, az ő – már-már profetikusan szenvedélyes – társadalmi-nemzetiségi elkötelezettsége nélkül.
Mert erről van szó végeredményben, ha – akár hazai magyar színjátszásunk kapcsán is – megpróbáljuk számba venni magunk; élet és irodalom páros viszonylatában az életünkről mindenekelőtt. Nem az egyszemélyesről, a bőrét, nyugalmát, becsvágyát, magánüdvösségét, „outsiderségét” féltő individualizmusról, hanem a személyesnek értelmét hordozó közösségi létről, amely csak zsurnalisztikánk tükrében tűnik föl holmi elvont kollektivitásnak. (Mi, napjaink bátor emberei, a munka szerelmesei; mi, napjaink öntudatos fiataljai; mi, atyák, anyák, honpolgárok, adófizetők stb.) Ez a közösségi lét: konkrét, körülhatárolható etnikum is, ha már így akarta Jahve, amidőn Bábelben oly kegyetlenül megtréfálta Noé ivadékait. A tréfából bizony nem lehet kimászni, még ha oly csábos is a táncrakérés, miszerint épp mi lennénk hivatottak elkezdeni a Bábel előtti aranykor visszahozatalát. A nemzetek létét, másodvirágzását meghatározó objektív tényezők azt mutatják, hogy ez az aranykor épp oly messze mocorog az idő méhében, amily távoli valamikori létének legendája is. A bennünket körültapogató, alakító szándékú pillantások némi rosszallással veszik ezt tudomásul, a roppant távolság lerövidítésének nyílt óhajával. Annál szigorúbb lesz a magunk mindennapi revíziója. Földi utazásunkat úgy kell rendeznünk, hogy azt az egyetemes humánum javára is – lehetőleg a magunk bőrében tegyük meg, emléket állítván a sajátosság méltóságának, miként azt Gáll Ernő oly tartalmasan kifejtette egy tanulmányában.
Nos, itt állunk – mert egyebet mit tehetnénk! – az Idő markában válogatatlanul, esztétikai nézetekre való tekintet nélkül, de sajátosságunk méltóságának szigorú tekintete előtt.
Megszámláltatunk.
És híjával találtatunk.
Újra kiderül, hogy a hely, idő és körülmény nem csupán az igazság fogalmának meghatározója; kivételezettsége nincs az irodalomnak – a drámai műfajnak sem. A hely, idő és körülmény szerint ítélve jogos a kérdés: nemzetiségi létünk ábrázolása dolgában hol az új Szakállas Ábel, az új Kacsó Sándor-i hangvétel, az új Sors és jelkép? Hol van a két világháború közöttiek legjobbjainak virrasztása? Hol vagytok, ti régi játszótársak? Igen, a régiek. Részint sírba dőltek, részint változatlan konoksággal virrasztanak – ha másként nem: az új cselekvésre ösztönző emlékezéseikkel. Különös öncsalás folytán hajlamosak vagyunk a közelmúltunkat, mint ócska színfalat, a régmúlt horizontjára tolni. A kegyelet még arra késztet, hogy megforduljunk időnként egy nemzedék emlékezéseinek akváriuma előtt. Ősz atyák költőcske-gyermekeiket is kézen fogják, elmagyarázván nekik az emlékezés üvegfala mögött nyüzsgő árnyak értelmét. Mit művelnek, édesapám? – kérdi a jelen költőcske-gyermeke. Irodalmon kívüli feladatok súlya alatt roskadoznak, magyarázza az atya, ki maga is az írás elhivatottja, és napjaink oly különös ellentmondásának hálójában vergődik, de leginkább csücsül: miután a napnak huszonnégy órája elborította őt irodalmon kívüli kérdésekkel, a lehetetlenség időszeletéből kivágja magának azt az egy órát, a huszonötödiket, hogy megírja halhatatlannak álmodott művét, amelyre tán Párizs, London és Chicago fölfigyel. A műben elmerülő olvasó – ki az írástudóval együtt élte át a huszonnégy órát, mi több: ugyanazt a békát nyelte le vele, a fejét kapkodja e tudathasadásos jelenség láttán. Hogyan lehetséges a huszonötödik órában másról beszélni, írni, mint a megelőző huszonnégyben? Hát úgy, szól közbe valamely esztétafilozófus, hogy más az élet, más az irodalom. Vagy legalábbis: más a vezércikkbe és más a versbe kínálkozó élet. Egyik a sajátosság méltóságának szolgálólánya, másik az önmegvalósítás, az egyetemesség számára lepárolt nyelvi ízek, szagok, érzelmek, s netán csillagűrben vagy mélytengeri ázalék-állatkák között matató gondolatok sejtelmes üzenete.
Üzenet. Honnan jön ez az üzenet? – kérdeztem nemrég Bajor Andortól, egy tér és idő koordináta-rendszerén kívül eső vers morzejeleit böngészve magamban. Például egy hajóról leadott üzenetnek – akár rejtjelesen is – nem kell a kötelező koordináták adatait is tartalmaznia? Hogy tudni lehessen: hol van az a hajó? Nem föltétlenül fontos tudni, hol van az a hajó, mondta megértéssel Bajor. Az üzenetet zeneként hallgatom. Ebben igaza lehet. Föltéve, hogy nem süllyed a hajó, amikor is zenével nem segíthet magán.
A közlés elmosódó hátterének kérdésén azért mégsem tehetjük oly könnyen túl magunk. Hely, idő és körülmény marka nyomának valamiképpen az írásművön is ott kell kéklenie, nem csupán a költő nyakán. Különben megtéveszti az olvasót. A konkrét nemzetiségi hátteréből kivágott kép példának okáért azokra a világháborús emlékképekre emlékeztet, amelyeken a ragasztott fej alatt az ideális huszár törzse és lova hazudja a tökéleteset és az egyetemeset.
Gyermekkoromból egy ilyen látszat emléke szökken most a hamis huszár mellé. Egy cigányház kivilágított ablakának fénynégyzetében kártya fölé hajló fejeket figyeltem, makkot, filkót rendezgető, bogos, öreg ujjakat, győztes mosolyt, bizakodást, évődéstől fényesen villanó arcokat, s az asztal közepén egy pálinkásüveget a körötte szorgalmasan forgolódó poharakkal. A kártyaparti gyolcsfehér háttere nem csupán békés, de éppenséggel mennyei hangulatot keltett; fodros felhőn tollászkodó lelkek derűjét a feltámadás vasárnap reggelén. Pedig éjszaka volt, s a félelem már épp kergetett is haza engem a kicsi ablak alól, amikor szemem előtt az idillikus kép hirtelen összeomlott, a kártyalapok százfelé repültek, s a sarkából valósággal kiszakított ajtón jajistenemezve, segítségért kiáltozva omlottak ki a cigányok, a küszöb elé állított vizeskádba potyogva rendre. Mögöttük a falu tréfamestere kacagott, és azt kiabálta: „Vissza, hős virrasztók! A prímás nem bánt már senkit sem!”
Lobogó kíváncsisággal magam is besomfordáltam a házba.
Egy halott feküdt a koporsójában. A falu prímása.
Szemfedőjét a tréfamester a lábához kötött cérnaszállal rángatta le kártyakeverés közben. Nyilván a virrasztók megijesztése végett, de az is lehet, hogy megsokallván a helyzethez nem illő vidámságot, látszat és valóság kiáltó ellentétének akart véget vetni.
Hogy az a bánat üljön az ablakban is, amely a szívben húzódik meg. Ha virrasztás kell, hát virrasztás legyen! Nem kártyás idill.
Hogy ne mutasson mást az ablak, mint a koporsós háttér. A való. Ezért kellett oda az a tréfamester.
De a már említett példáknál maradva: hajdan sem egy Tamási, sem Kacsó Sándor vagy Méliusz esetében ily közbelépésre nem volt szükség.
Ugyanis a mesterségesen fölcsipkézett látszatokat szétszaggatva – maguk voltak a kornak tréfamesterei. Amíg lehetett. Mert amikor eljött a történelem visszamenőleges átértékelésének ideje: nemhogy a szemünk előtt szaporodó tények, de még a múltbeliek is irodalmi anatéma alá estek. Tamásinak a szülőföldről szóló legszebb írása mai napig kiadatlan, azaz: újrakiadatlan. Az Ábel legelső szájmozdulatán ott a gondos korrekció nyoma. A történelmi idillizmusé. Amely rezesbandával vonult be a negyvenes évek második felével az irodalmunkba is. Az igazság pedig úgy kívánja, hogy megmondjuk: a hatvanas évek elhozták az irodalmi idillizmus alkonyát is. A valóság – ha nem is döngő léptekkel – besompolygott már a tétován drámaivá lett művekbe. Költő, novellista, színpadi szerző jó ideje érzékenyebbnek mutatkozik az élet nagy konfliktusainak vallatókamrájában. Eltűntek az udvari énekesek. Nem árnyalom a megállapítást, hogy „nagyrészt”, „jórészt” stb. Igazi tehetség nem maradt a fehérszoknyás ministránsok között. A dilettáns pedig s a konjunktúralovag: elhanyagolható tényező. Elmondhatjuk tehát bízvást: hogy mindaz, ami új és gyökeres szemléletbeli változást jelent az irodalmunkban: a valósággal való szembenézés konok igényét – mert sokszor csak az igényét – mutatja.
A szemüket életre nyitó új mondandók sokaságában egyetlen Csipkerózsika alussza még álmát: a sajátosság méltósága. Vagyis mindaz, ami e nemzetiségi létünkre alkalmazott kategóriának alkotó eleme. Példát hozzá? Hát a levegő, amelyből csak egyet is szippantva tudni lehetett, hogy Tompa László erdélyi költő, és nem görögországi. Ábel kalandsorozatának színhelyéről sem kellett megkérdezni: vajon Spanyolországból való-e vagy éppenséggel a mi sorsunk sírása és kacagása. A Sors és jelkép humánumot hajszoló, meggyötört íróhőséről ki kérdezné meg, hogy vajon a világnak mely táján keresi egy kollektivitás emberi igazságát? Igen, tudjuk: mindez történelem. És múlt. Miért vagyunk mégis a magunk számára ismerősebbek e művek tükrében? Mitől a különös érzés az olvasóban, hogy a tegnapi híradás a mai, s a friss termés az ódon? Vagy legalábbis nem e helyről és napjainkból való. Az Ábel homlokára nem lehet odaírni például, hogy Lazarillo Tormes. Akkor sem, ha a székely pikárót Pedrónak keresztelné el a fordító. A Sors és jelkép nem általában az Ember sorsa és nem akármifajta jelképe; a mi sorsunk az, és a mi nemzetiségi humánumunk jelképe.
De számoljuk össze mindazt a terméket, aminek szerzője akárki lehetne az épp divatos európai névsor alapján. Egy regény kéziratát olvastam nemrégen. Szerzőnk elhatározta, hogy ő lesz honi magyar irodalmunkban az új James Joyce. (Egyebek között kéziratában kísérteties hasonlósággal bukkan föl az Ulysses híres árnyékszékfejezetének már-már plágiumszerű reminiszcenciája.) Avantgárdnak szánt vállalkozásában egyetlen dolgot nem figyelt meg az eszményként választott regényben: hogy a benne hömpölygő „tudatfolyamnak” konkrét társadalmi-nemzeti háttere is van: Dublin, a szülőváros. Az Ulyssesben a temetőpatkányok is dubliniak. Ennek persze nincs esztétikai jelentősége, csupán annak elgondolására késztet, hogy aki nem vállalja a maga Dublinját, abból nehezen lesz Joyce, bárhogyan drukkol neki a világirodalmias becsvágy. A provinciát vállalni kell, annál is inkább, mivel éppenséggel mi vagyunk az a provincia. S már régen nem abban az értelemben, hogy „az országnak a fővárostól távol eső része”. A mi provincia-fogalmunk éppúgy behelyettesíthető Európa fogalmával, amiként a híres Európának nem egy pontjáról vethető „vigyázó szem” a mi irányunkba. A közöny persze, ami ellen nemegyszer panaszt emelünk, annál nagyobb, minél nagyobb buzgalommal hanyagoljuk el sajátosságunk méltóságának jegyeit, drámáit, egész hányatottságát.
E kérdés azonban más lapra tartozik.
Maradjunk a mi Csipkerózsikánknál. Minden költögető szavunk ellenére: új Orpheuszaira vár.
(1978)
*
Több mint hét évvel fenti tűnődő jegyzetem megjelenése után, annak folytatását is így kezdeném:
Nos, itt állunk – mert egyebet mit tehetnénk! – az Idő markában válogatatlanul, esztétikai nézetekre való tekintet nélkül. Láttunkon Dante még jobban elcsodálkozna; semmi körkörös beosztás a lelkesek vagy közönyösek, a mértéktelenek vagy haragosok, eretnekek, avagy a szerelem bűnösei számára. Közös bugyorban az egész társaság!
Itt állunk – és úgyabbul, mint hét esztendővel ezelőtt.
Nap mint nap megszámláltatunk, s élet és irodalom páros viszonylatában még inkább az élet felől. Abból az irányból, ahová az esztétikai csatazaj nemigen jut el, és ahol felelős tanúskodást várnak tőlünk sajátosságunk méltóságának mindenkori állapotáról és hányattatásairól.
De miféle madár ez? – kérdezték némelyek, amikor jegyzetem heves vitát kavart, rengeteg félreértéssel is, mert volt, akinek meg kellett volna magyarázni, hogy Csipkerózsika még alvó, megírásra váró nemzetiségi témáink, kérdéseink, vajúdásaink metaforája. Vagyis, amiként Szőcs István írta volt észrevételem félremagyarázóinak: nem árvalányhajat, huszársujtást, székely fonókat, hinnyebinnyét, fehérlófia-áldozást kértem számon önmagunktól, hanem a hitelesebb, drámaibb tanúskodást a nemzetiségi lét tegnapi és mai dolgaiban. Ám beszéljünk sajátosságról, de miért mondjuk rá, hogy méltóságos? – kérdezték mások, akik nem szálltak írásos vitába, hanem csak csodálkoztak a váratlan támadt csatározáson, s a népben-nemzetben gondolkodó írók meszesgödrét áhító galeri üvöltésein. Talán joggal kérdezték, mert azt sem magyaráztam meg, hogy nem a főnemesi származással járó címre, még kevésbé a hajdan vele járó V–III. fizetési osztályra gondoltam, hanem a kötelező tiszteletre, amely etnikai sajátosságainkat – nyelvünket, nemzeti kultúránkat, történelmi hagyományainkat stb. – mindenkor és minden körülmények között megilleti. Nem kalapemelésre, hanem jogokra gondoltam, s arra a politikai-társadalmi gyakorlatra, amely a létünket – annak minden pillanatát – meghatározza. Ez persze nem irodalmi kérdés, ha csupán az esztétika hadállásai felől nézzük, de menten azzá válik, mihelyt elismerjük, akármifajta korrekcióval is, hogy az ember: társadalmi viszonyainak összege. Nem lehet nemzetiségként egy adott társadalomban benne élni, annak irodalmi „égi mását” pedig a lenti világtól a végtelenségbe távolítani. Biztonságos magasba, ahol már semmilyen számonkérés nincsen.
Ha pedig erről van szó: teljességgel bolondistóki az esztétizáló tüsszentés, miszerint a sajátosság méltósága, mai állapotának számbavétele helyett okosabb és szükségesebb a minőség méltóságát védelmezni. Ez ugyanis más kérdés, attól függetlenül is, hogy említett sajátosságaink nem zárják ki a minőség fogalmát. Bárkinek jogában áll azt vallani, hogy itteni és mai nemzeti sajátosságaink sorsa nem érdekli, de még azt is, hogy nemzetisége: pákász, paducász, ám akkor közbeszólásai a pákászok és paducászok értekezletére tartoznak.
Csipkerózsika-jegyzetem megjelenése után, miután egyeseknek volt annyi eszük, hogy ne értsék, miről van szó, és ezzel olvasóimat is megzavarhatták volna; gondolatsoromat ki kellett egészítenem azzal, hogy romániai magyar irodalmunkban nem azt becsülöm le, ami van, hanem azt hiányolom, ami még nincs, vagy csak halovány a jelenléte. S mivel a mindannyiunk önvizsgálatához készített inget jobb ügyhöz méltó fürgeséggel a magát kontinentális avantgárdnak képzelő becsvágy öltötte magára, azt is le kellett újra szögeznem, hogy: semmi bajom semmiféle avantgárddal, ha nem tagadja az ember és ember közötti kommunikáció szükségességét és lehetőségét; ha – külföldi példák szerint – az értelmetlenség orgiájával, félálomban motyorgott félszavaival, az értelem majomszintjén összehordott makogással, biciklironcs-kiállítással, olvasóját-nézőjét nem tekinti elmebajosnak, Petőfit, Adyt nem nyilvánítja a magyar költészet „megrontójának”, sőt nemzeti szerencsétlenségnek – tessék csak utánaolvasni! –; ha nem tartja irracionálisnak ragaszkodásomat saját nemzetiségemhez, anyanyelvemhez, történelmi-művelődési hagyományaimhoz, ostobaságnak nyilvánítván a sajátosság méltóságának legcsekélyebb rezdületét is, mivel, úgymond: az egész világ egy nagy falu, és teljességgel mindegy, hogy a Maros mentén maradok-e vagy kocsmát bérelek Chicagóban.
Ebben a meggyőződésemben pedig olyan szellemiség erősít meg engem, mint Thomas Mann például, akit a legradikálisabb avantgárd sem nyilváníthat német nyelvű Rákosi Viktornak. 1924-ben a Pesti Hírlap szerkesztőjének adott válaszában többek között ezt mondta: „…nemzeten kívül nincs művészet… Saját arc nélkül ideális arc sincs; a magunk arculata nélkül csak kifejezéstelen, üres arc lehetséges.”
Azt is tudom persze, hogy a magunk arculatának irodalmi vetületét mily vegyes érzelmű és szándékú figyelem kíséri. Ismerem járható és járhatatlan útjaink Szkülláit és Kharübdiszeit. Ám ebből nem következik, hogy eddig még megíratlan sorskérdéseink nem léteznek. Az egyetemesség megnyugtató tudatában provinciáink mindennapi számonkéréseit lebecsülhetjük, de csakis az öncsalás klasszikus példája szerint.
Rien* – írta naplójába szegény XVI. Lajos, és épp amikor már nagyon szorult helyzetben volt. A többit tudjuk.
*
A Csipkerózsika álmai körül lezajlott vitából hadd iktassak ide – barátaim engedelmével – néhány részletet azokból a megszólalásokból, amelyek azóta is időszerű gondunkhoz méltó hangnemben kerültek nyilvánosságra a marosvásárhelyi Igaz Szó hasábjain. Ezek, tűnődésemmel vitázva, avagy egyetértőleg, a fölvetett kérdéseket árnyaltabb fogalmazásban vették szemügyre. Ezért mindannyiuknak köszönettel tartozom.
Századunk társadalmi jelenségei között különös tünet a nemzeti lét, mint a társadalmi lét alapvető mozzanatának szervesedése. Ma már világosan fölismerhető, hogy ez természetes következménye annak a világméretű harcnak, amelynek célja a planetáris nemzeti egyenjogúság megteremtése, a nagyhatalmi kiváltságok és előjogok, a nagyhatalmi érdekverseny kiiktatása az emberiség történeti gyakorlatából. Az is egyértelműen világos, hogy a világban tapasztalható növekvő egyenlőtlenségek folyamatának megzabolázásától és visszafordításától valójában az emberiség fönnmaradása függ. Mondjam-e még, hogy ebben a jeles összefüggésben a nemzeti érdek egybeesik az egyetemes emberi érdekkel? Minket most nem az érdekel, hogy napjaink politikai valóságában, vagyis jelenkori történelmünkben korántsem csak a szükségesség fölismeréséből következő törekvések érvényesülnek. Ám ugyancsak figyelemre méltó a nemzeti lét igényének az egyén tudatvilágában megnyilvánuló minden jelensége, mert nyilvánvaló, hogy adottságaink körülményei között a nemzeti önazonosság igénye az elidegenedéstől fenyegetett emberi önazonosság igényével egyenlő. Gáll Ernő pontos kategóriájában, a „sajátosság méltóságában” az ember egyetemes méltósága áttűnő létmeghatározóként, a dolgok értelménél fogva, oszthatatlanul benne van. Már csak azért is fontos ezt hangsúlyozni, mert tudva tudjuk és világszerte tapasztaljuk, hogy a sajátosság méltóságának igénye egyfelől agresszív nacionalizmussá, másfelől piszlicsári provincializmussá is manipulálható. Ám a dolgok manipulálhatósága nem tántoríthatja el az értelmet a dolgok lényegének fölismerésétől.
Kétségtelen tény ugyanis, hogy az ember sajátos és egyetemes méltósága a fasiszta barbárság gépezetének felszámolása után is újabb és újabb támadásoknak van kitéve. Ha a fasizmus részint népirtással, részint az egyén példánnyá süllyesztésével támadt e méltóságra, békésebb és kesztyűsebb társadalmi objektivációk a fogyasztói eljellegtelenedés és a társadalmi egydimenzionalitás kényszerűségeivel kezelik a méltóságot, szükségtelennek és fölöslegesnek ítélve minden nemzeti jelleget (…) Csoda-e, ha e fönnálló végletes ellentétek szorításában az emberi tudat tiltakozik az ellen, hogy akár fogyasztó, akár éhező példánnyá süllyesszék? Vagyis fölismeri, esetleg csak megsejti, hogy hovatartozásának közösségi tényezői (etnikai, nyelvi, kulturális hagyományokban és jelenvalóságokban megnyilatkozó sajátosságai) oly összemberi tényezőknek hordozói, amelyek alapján jogot formálhat azok szabad érvényesítésére. Mindezzel nem elválasztani kívánja magát a többiektől, hanem éppen fordítva, a másokkal, a mindenkivel való egyenlőségét gyakorolhatja. Az emberi méltóság alapja nem egyéb, mint minden emberi közösség és benne és általa minden emberi egyed egyenlősége. Sajátosságaink által nem többek vagyunk másoknál, hanem egyáltalán vagyunk.
Valójában azt lehet irodalmunk számlájára felróni, hogy a nemzetiségi sajátosságok kérdését több vonatkozásban elhanyagolta a jelenben is, és elhanyagolta az ilyen vonatkozású irodalomtörténeti örökség feldolgozását is. (…)
Legfontosabb, legelső „sajátosságunk” a nyelv. A mi magyar anyanyelvünk. (…)
A mi ragaszkodásunknak anyanyelvünkhöz ma már nyilvánvalóan nincs semmilyen nacionalista színezete. Mi nem azért beszélünk magyarul, nem azért írunk és olvasunk magyarul, hogy ezzel tüntessünk; hogy ezzel hangsúlyozzuk azt, hogy mi nem más nyelven beszélünk, hogy mi nem akarunk kimondani és megérteni másfajta szót. (…)
Nem a körülményekből fakadó tehetetlenség folytán, és nem is mások iránti ellenérzésből szeretjük a nyelvünket, hanem önmagáért, emberségből; mert e nyelvet örököltük; mert a történelem ránk bízta! Tehát legfontosabb sajátosságunkhoz, a nyelvünkhöz való ragaszkodásnak semmiféle „elzárkózó”, izolacionista, betokosodó, görcsös vagy gőgös színezetet tulajdonítani nem lehet. (…)
Ám nézzünk szembe ezzel a kérdéssel: van-e annak valami haszna, hogy szeretjük és használjuk a saját anyanyelvünket is? Nem sokkal inkább elősegítenénk az emberiség haladását, ha elfelednénk a mi privát kis anyanyelvünket? Nagy és nehéz kérdés, sokakat meggyötört már. Hadd jegyezzem csak ide azt, amit Kosztolányi írt erről, aki tudvalevőleg nemcsak a magyarnak, de minden más nyelvnek is szerelmes udvarlója volt. Antoine Meillet francia nyelvésznek, aki a magyar nyelvet „feleslegesnek” deklarálta, nyílt levélben, többek közt, ezeket válaszolja: „Most már végképp látom magam előtt azt az igazán megindító jelenetet, amikor a világ összes kis népei, melyeket annyit vertek agyba-főbe a sorscsapások és a nagyobb népek, ezeknek valamennyi tagja, aki annyit szenvedett a többiek mellőzésétől és dölyfétől, aláír egy-egy vérszerződést, melynek értelmében mindnyájan egyetlen nyelvet választanak(…) Előzőleg éppen csak azt a jelentéktelen kérdést kellene elintézni az illetékeseknek, hogy melyik legyen ez a világnyelv. Minthogy ez a megújhodás és az ésszerűség alapján történik, először is az az ötlet kínálkozik, hogy az Európában lélekszám szerint is legnagyobb nyelv legyen ez, vagyis a német… egy franciára több mint két német esik. Nem kétkedem, igen tisztelt tanár úr, hogy Ön, mint jó európai, az európai nyelvegység megteremtése érdekében, már csak a józan ész nevében is, szíves-örömest beleegyeznék ebbe, lemondana anyanyelvéről, s ezen a csodálatos és ujjongó reggelen már németül adna elő, és abban se merek kételkedni, hogy honfitársai, a többi franciák, ismert udvariasságukkal és előzékenységükkel semmiféle gátat se vetnének a német szó ez egységesítő diadala elé, s mindjárt reggelizés közben Goethe nyelvén udvarolnának barátnőiknek, de hirtelen az a baljós sejtelem ébred bennem, hogy az angolok aligha mennének bele ebbe a nemes játékba (…) Így miután a szegény kis népecskék megegyeznének, a nagy népek nem tudnának egymással megegyezni.”
Valóban, akárhányszor tanúi voltunk a történelemben, hogy a kis népek nyelvei ellen felhozott „összemberi” érdekek hangoztatása csakis nagyhatalmi, birodalmi szándékokat hordozott. (…)
A többnyelvűség sem a műveltség, sem a szellemi képességek fejlődése szempontjából nem hátrányos, hanem közismerten előnyös állapot. (…)
Ám vissza kell térnünk az anyanyelv kérdéséhez. A nyelvi egyéniség nem merül ki abban, hogy ahol más nép fiai egy Á hangot ejtenek, ott mi B-t mondunk. Nem az a lényeges, hanem ugyanazt a fogalmat mindig egy másik hangcsoporttal jelöljük: ahelyett, hogy apa, annyit mondjunk, hogy víz. Ennyiből tényleg nincs értelme a nyelvi különállásnak. Azonban minden nyelv egy sajátos szemlélet, és egy külön műveltséget őriz. Ha ez nincs jelen a nyelv mögöttes rétegeiben, valóban nincs értelme a különcködésnek. Az anyanyelvhez való ragaszkodás, de ugyanakkor az anyanyelvhez fűződő műveltség tartalmának és szellemének elutasítása – értelmetlenség. Ha anyanyelvünkön „csak világirodalmat” akarunk írni, amelyik mondjuk csak Rilkében meg Ezra Poundban meg Marviaux-ban gondolkodik, ha irodalmunk hagyományaiból kitagadjuk mindazt, ami Bornemiszától Mikszáthig és Adyig „sajátos” öröksége lett, akkor semmi értelme magyarul írni. Akkor az ilyen embernek jobb angolul, franciául, tamilul vagy arabul megszólalnia. Vagy legalábbis eszperantóul. De ha csak azért képes használni valaki íróként a magyar nyelvet, mert más nyelvet lusta volt megtanulni vagy más nyelvű irodalomban nem tudván érvényesülni – az nem vall tág látóhatárra.
Úgy érzem, hogy a probléma – elvont tartalma szerint, nem úgy, ahogyan szövegek parodisztikus, blaszfemizáló értelmezése a lényeget eltorzította – elválaszthatatlan mai és jövőbeni sorsunktól. És ebben az összefüggésben bármilyen túlzóan is hangzik, nemcsak a mi sorsunkra gondolok, hanem az emberiség sorsára is, amely minden történelmi tanulság szerint csak úgy maradhat fenn, ha a sajátosság méltóságát – amely, mert az internacionalizmussal nincs ellentétben, nem sért más méltóságokat – a történelmi létben éppúgy, mint a kultúrában faktumként és belátható időn belül megszüntethetetlen realitásként tudomásul veszi. (…)
(…) Miközben az elszabadított vita kapcsán létrejött galerik újra tapsikoltak az örömtől („Végre egy szenzációs hajbakapás, mert mucsai provincializmusunkat az európaiság vette védelmébe”), létünk és sorsunk egyik döntő problémája, a sajátosság méltósága is célba vétetett és kompromittáltatott. Fantasztikus veszteség! A sajátosság méltóságának figyelmen kívül hagyásával soha nem vált egy nemzeti irodalom világirodalmi jelentőségűvé, és egy nemzet vagy nemzetiség sorsa sem biztonságossá. Bizonyítékul, újabb hosszú világirodalom-történeti névsor helyett (…) egyetlen, a vita szempontjából döntő jelentőségű művészetfilozófiai implikációkat is tartalmazó marxi gondolatra hívom fel a figyelmet: „Az ember egyéni és nembeli élete nem különbözőek, bármennyire úgy van is – és ez szükségszerű –, hogy az egyéni élet létezési módja a nembeli életnek egy inkább különös vagy inkább általános módja, vagy minél inkább úgy van, hogy a nembeli élet egy inkább különös vagy általános egyéni élet.
Nembeli tudatként igazolja az ember az ő reális társadalmi életét, és csak valóságos létezését ismétli meg a gondolkodásban, mint ahogy megfordítva a nembeli lét a nembeli tudatban van igazolva, és általánosságban mint gondolkodó lény van magáértvalóan.” (K. Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Bp., 1970. 71.)
Ismét terjeng hát többre s jobbra hivatott gondolkodó fejünk felett a fogatlan felleg, melyet mind közönségesen újrakérődzött népi-urbánus vitának nevezünk. Nem látogat meg bennünket túl gyakran, csak úgy öt-tíz évenként, mikor már kimajálisoztuk magunkat álgondokkal föllevelezett irodalmi berkeinkben s hamar fonnyadó babérainkon; gonosz angyalkák lógatják alá lábukat róla, sztaniolba csomagolt cukorkákkal dobálnak bennünket, s mi az alant való torzsalkodásban, egymás szájából vervén ki Szót és Igét, észrevétlenül elhullajtjuk fogalmaink és szavaink értelmező szótári értelmét is, elveszítjük egy népközösségbe való gyökerezés és fellegtépő ágakkal való kapaszkodás, népben, nemzetiségben, anyanyelvben, minden éltető nedvekben való élés és gondolkodás fogalmait – mondom, hogy kik nem szeretik a képes beszédet, azoknak is igazuk legyen (…) E fojtogatottságban magam is felkönyökölvén, fejem felett a hirtelen idekóválydult fogatlan felleggel, nem hamis és félrevezető pörök továbbszítására támad kedvem, csupán állásfoglalásra, felerősítésére annak, amiről tér és idő koordinátáin belül van szó: „Élet és irodalom páros viszonylatában az életünkről mindenekelőtt.” Félreérteni ezt, s lelki üdvösségünk képzelt ravatalánál csinnadrattával gyertyákat gyújtogatni – csúnya mulatság ez, kérem.
(…) azok a megszorítások, melyekkel dühödt vitacikkében, mint magától értetődőkkel él (S. A.) a konkrét nemzetiségi állapotokat ábrázoló műveket követelvén – önmagától is –, hiányoztak a Csipkerózsikából és félreérthetővé tették. Itt-ott megszaladt Sütő kitűnő tolla, nyilvánvalóan elsietett következtetéseket vonván le a helyes premisszákból. Mert vitathatatlanul igaz, hogy „Hely, idő és körülmény marka nyomának valamiképpen az írásművön is ott kell kéklenie, nem csupán a költő nyakán.” Az írói tapasztalatnak, mondanám, remélve, hogy a tisztázandók kulcsszavába fogózom. Mely lehet persze akár szellemi természetű: egy intellektuális szenvedésé. A dilettáns az, aki mellőzni szokta – aki képes rá! – a tapasztalatát; az író nem szokta, nem is tudja, munkájának művészi szükségszerűségétől fosztaná meg magát. Ebből az igazságból azonban korántsem következik, hogy „a konkrét nemzetiségi háttérből kivágott kép példának okáért azokra a világháborús emlékképekre emlékeztet, amelyeken ragasztott fej alatt az ideális huszár törzse és lova hazudja a tökéleteset”. Ugyan, ugyan! Sütő Andrásnak példálózzam-e, hogy az elvont térben megvalósuló műalkotás nem holmi neoavantgárd torzszülött – hanem A vihar, a Gulliver, a Faust második része, a nemzeti irodalmak reprezentatív műveinek világa? Az ember tragédiájáé? Mely aligha gyöngébb mű a Bánk bánnál – s tán magyarságában sem alábbvaló!
Sütő András Korunk-beli esszéje irodalmunk önmagáról alkotott tudatának már jelzett, különösképpen érintett gócát érintette. Irodalmunk és a közösségi, nemzetiségi elkötelezettség problémaköréről fejtett ki néhány gondolatot, mintegy felelős együttgondolkodásra biztatva írót és olvasót. Írásának alap-mondanivalóját, a sorait átható irodalmunknak a nemzetiségi létből és tudatból következő hivatását jelző közösségi gondot és felelősséget a magam részéről csak helyeselni tudom. Az is igaz azonban, hogy példálózgatásai, amelyekkel gondolatmenetét egyes irodalmi jelenségekhez köti, nem mindig eléggé átgondoltak, elég körültekintően megfogalmazottak. Nem tisztázza félreérthetetlenül, hogy a közösségi elkötelezettség mindenekelőtt a művek gondolatiságában és nemcsak tematikájában fejeződik ki; sem azt, hogy a sajátos és az egyetemes a valóságban és a művészetben egyaránt elválaszthatatlan. Ugyanakkor túlzottan summázó jellegük miatt leegyszerűsítve értelmezhetők egyes utalásai, például az avantgárdra, az úgynevezett esszéíró nemzedékre, a műben kétségtelenül önmagát is megvalósító írói alkatra vonatkozóan (…)
Annak a társadalmilag-történelmileg meghatározott emberi problematikának a kifejezése, amely egy közösséget alkotó emberek életében szükségszerűen és sokféleképpen jelentkezik, a legkevésbé sem gátja az írói mondandó egyetemes érvényének. Ellenkezőleg, irodalmunk éppen azzal lehet a nagyvilág számára érdekes, hogy művészileg megragadja azt a sajátos emberi tapasztalatot, amelyet az itt élő ember szerezhetett és szerezhet századunkban. Ez a tapasztalat, élményanyag természetesen rendkívül sokrétű, összetett: nem szűkíthető le az élet teljességének egyik vagy másik oldalára. Az ábrázolás gondolati-művészi erején múlik az, hogy az emberi élet sajátos viszonylatainak kifejezése mennyire tárja fel a mélyebb összefüggéseket. És ezen múlik az is, hogy a sajátos emberközi viszonyok és tudattartalmak kifejezése a műben mennyire emelkedik a nembeliség szintjére.
Az ember integritásának megőrzése például korunk egyik egyetemes jelentőségű emberi problémája, számos kiemelkedő értékű mű témája a világ minden irodalmában. Ennek a problematikának a tértől és időtől, a helytől és a feltételektől függően különböző konfliktusos vetületei lehetnek. A jellem integritásához tartozik a nemzeti identitáshoz való ragaszkodás is. Íme, egy olyan konfliktushelyzet, amelyet – noha mindenütt sajátos formában jelentkezik – túlzás lenne provinciálisnak minősíteni.
Természetesen minden író azt fogalmazza művekbe, amire egyéni tapasztalatai, alkata, érzékenységének irányulása révén fogékony. Egy nemzeti vagy nemzetiségi irodalom egészétől azonban joggal várhatjuk el, hogy műveinek összességével közösségének és korának alapvető emberi tartalmait szólaltassa meg. Ez az igény nem szűkíti, ellenkezőleg, tágítani kívánja az irodalom színképét.
Nem arról volt tehát szó, hogy egy nemzedék – s vele még mások is – elkezdett „Párizst játszani Mucsán”, hanem hogy bizonyítani próbálták: Mucsán is lehet olyan szinten alkotni, mint Párizsban. Megpróbálták Mucsát (ha ezt a lenéző hangsúlyú helynevet lehet és szabad egyáltalán a szülőföld szinonimájaként használni) a nagyvilág színvonalára emelni. Ehhez azonban természetesen a nagyvilágból is meg kellett egyet-mást ismerniük, benne is otthonossá kellett válniuk. „Páris, az én Bakonyom”, írta annak idején Ady Endre, s ebben a kijelentésben nemcsak Párizs-imádat van, hanem „bakonyiság” is; a költő saját hagyományai felől nézi a tőle különbözőt, saját „gyökereit” mélyeszti az idegen földbe. S ebben nincs semmi nevetséges. Nevetséges akkor lett volna, ha szabolcskás gőggel az ellenkezőjét harsogná: „A Bakony az én Párizsom.”
Sütő azt mondja: amikor a cigányprímás ki van terítve a szobában, az ablakban ne legyen tök filkó. (…) Amikor Sütő megállapítja, hogy irodalmunk az országhoz, és ezen belül a magyar nemzetiséghez tartozik, csak olyan föladatot tölt be, mint a harangozó, aki délben meghúzza a harangot. Egyrészt, mert ez a kötelessége, másrészt, hogy mindenki szerezzen tudomást a valóságos időről.
A harangot nem nyugatnak húzzuk és nem keletnek, hanem mert van idő, van harang.
Ez a hang mindenképpen egybecsendül az idő más jeleivel, sajátosságával szolgálja az egyetemességet. Úgy hiszem, Gáll Ernő ezt a zengést nevezte a sajátosság méltóságának. (…)
Nincs más módunk: vállalnunk kell sajátosságunkat, méltósággal vagy éppen méltóság nélkül, ahogy szemünk színét, arcunkat és testalkatunkat vállaljuk. Egyrészt, mert ha akarjuk, ha nem: ilyenek vagyunk. Másrészt, mert az általános emberi önmagában nem létezik, csak a sajátosságon keresztül, mint annak egyik oldala. Úgy emlékszem, Lenin írt valami effélét, eredetiséggel tehát nem kérkedhetem:
A vitában – ha jól értettem – Sütő András is így gondolta a sajátost. Amihez azt tehetem hozzá: ha a sajátost nem vállaljuk, akkor nem az egyetemeshez jutunk el, csak a semmihez, önmagunk föladásához.
*
A magam részéről Illyés Gyula szavaival zárom ezt a vitát: „A világirodalomban sosem az kapott helyet, aki világirodalmi helyre pályázott. Ennek epigon a neve. Hanem, aki a maga helyén végezte el a saját idejében rámért munkát úgy, mintha a világirodalom nevében csinálná.”
(1985)
A fű lehajlik a szélben, és megmarad, fiam – szólt imigyen a bölcs tanulság Gergely bátyám bukaresti hányattatásainak végén, András-napi vigadalomban, mit a szülőföld krónikásaként a régi időkről egyik könyvemben is megörökítettem.
Ám ezt egyesek szerint rosszul tettem. Gyümölcsoltó Gergely ilyenformán szolga-alázatra inti az olvasót, egyenes tartásából kibillenti a magyart.
Pirosló taréjjal berzenkedő vitézek azt is a fejemhez kukorékolták, hogy a szélben lehajló fű válik tehát az emberi sorsvállalás példájává.
– Nem, uram, ez nem nekünk való!
Hát ne is legyen, pezsdül meg, és veti bátor habját a szív egyetértésben a lármatüzeket lobbantó kukorékolással. Ám lépjünk vissza – újabb tűnődésként a galiba forrásához, amiből az András-napi gyülekezet merített volt számonkérő szavakat, de nem földieket, hanem égieket, midőn a kálvinisták zord istene – egy ortodox pap oldalán látván Gergelyt kántorkodni – ilyenformán szólott:
– Miért imádkoztál vízkeresztkor, fiam?
Gergely kisebbre húzta magát, és szálkátlan szóval mondotta:
– Hogy szárazon maradjak, Uram!
Igyekezetnek ez úgy jó lett volna, de magyarázatnak nem elegendő. Mezőségi magyar Bukarestben meglehetne vizesen is. Csuromvizesen. Elhangzott tehát a második kérdés:
– Miért lóbáltál füstölőt, fiam?
Az Úr számonkérésének ez a fele már vastagabb volt. Kálvin a füstölőket kihajíttatta az istenes helyekről. Gergely lóbálásai tehát bűnösek voltak, eretnek mozdulatok. Hajdan e miatt Genfben megégették bizony az embert.
Víz és tűz között ilyenformán Gergely mit szólhatott volna? Legutolsó, keserves mentségével kellett előhozakodnia:
– Hogy megmaradjak, Uram!
Az már más, gondolhatta magában az Isten. Hiszen ez az ember nem attól fél, hogy református lévén, vízkeresztkor az ortodoxok a folyóba lökdösik; abból ki lehet mászni, utána meg lehet szárítkozni. Ez az ember helyettem cselekszik valamit: őrzi magát, ahogy tudja, fenn akar maradni. Talán röstellte is valamennyire magát az Úr, amidőn így szólt:
– Akkor jól tetted, fiam. A fű lehajlik a szélben, és megmarad, fiam. Ámen.
– Csakhogy ezt nem én mondtam! – tiltakozik Gergely.
András-napon, a vendégekkel együtt koccintó képzelet játékában Isten mondotta volt a kamarásiaknak.
Nála kellene tehát tiltakozni.
A megszorult ember egyebet is mondhatott volna. Lehajló fű helyett például konok tölgyet, mely nem hajlik, de törik, miegymás. A szellem azonban, mely Istennel egyezkedve – kiúttalan világban a kiutat keresi, nálánál hamarabb szólalt meg a Mezőségen. Mikor is az önvédelem, a puszta fenn- és megmaradás változatos módozatai kialakultak: tatárjárásban, törökdúlásban és megannyi történelmi vereség feketeleveseinek kanalazása közben.
Mindig kényszerűleg és ritkán kukorékolva.
Eredendő természetünk szerint vajon?
Azt mondanám: már-már a hivatásunkká lett túlélés parancsa szerint, amely szivárványkaput is mutogat persze a jó reménységnek, ám azt folyton odébb s odébb költözteti.
Hőseim a század harmincas éveire emlékezve, s adott helyzetük cselekvésképtelenségében – talpra állító mozgalmakból kiesetten – úgy egyezkednek az eszményeikkel, hogy az életmentő megalkuvást valamiképpen Isten szándékával mossák tisztára. A maguk szempontjából jó helyen tapogatóznak. Olyan még nem volt, hogy az Úr – helyzetük ellen lázította volna őket. Hanem inkább áment mondott a lehajló fűszál állapotára. Mert az régen volt, amikor fényűzésként választott népet tarthatott magának, és időnként így szólt hozzá, biztos győzelmet ígérve: serkenj csak fel népem, s neki a filiszteusoknak, egyiptomiaknak, ti csak páholjátok őket, a többit én rendezem. Mezőségi atyámfiaival ezt nem cselekedte meg. Így aztán meggondolják, hogy fölserkenjenek-e.
Bizony szomorú ez, mondták bírálóim – én pedig nem tudósíthatok vágyaim szerint arról, amit keresztre feszített hétköznapokon a szülőföldön tapasztaltam. Sajnálom azonban, hogy a tölgypártiak valamit nem vettek észre: az András-napi gyülekezet siratnivaló históriáit elborító kacagást: az ábeli felülkerekedést Isten esetleges zord szándékán is. Te csak gondold, Uram, hogy fűhajlást mímelve örökre megragadtunk e kényszerállapotban. Gergely bátyám látszólagosan kitért a hitéből, amiért Kálvin János legjobb esetben is toronyfogságra ítélte volna, ám ez a megjátszott eretnekség egy kis földet, tehenecskét jövedelmezett neki, hogy a gyermekeit fölnevelhesse. Botcsinálta ortodox kántorként így okoskodott: a nagy munkanélküliségben e ritka alkalmat el nem szalaszthatom. Hüledezzék csak otthon a papunk, addig én haszonnal lóbálom ezt a füstölőt. A szeplőtelen fogantatás meg a purgatórium dolgában új gazdáimmal nem vitatkozom. Amennyiben az egyik lehetetlenség, a másik képtelenség: annyi baj legyen, ezért én a pópa szakállát nem fogom megtépdesni. Ilyen dolgokban nem vagyok híve semmiféle szakálltépdesésnek. Hanem inkább arra gondolok, hogy ha összekántorizálom azt a kis pénzt, vadonatúj énekeskönyvet is veszek magamnak, hogy ha kell, az Erős várunknak mind a négy szakaszát elénekelhessem. Bocsánatos bűn a kanyar, ha menet közben az ember célját nem felejti. S ha van esze hozzá, hogy eredeti mivoltát ne sodorja végveszedelembe. Nem sodorta.
Amikor ugyanis hivatalosan is igazolnia kellett volna, hogy ősi vallása a görögkeleti – amit egyszerű, gyors kikeresztelkedés útján megtehetett volna –, a nevét pedig Székelyről Sechelire módosították a papok, gyorsan kereket oldott a bazilioszi liturgia színhelyéről.
A fűnek tehát lába kelt.
Gergely azt mondta: a szeplőtelen fogantatás ügye vitatható, a nevemet azonban nem hagyom vitatni. Mert nem csak magam rendelkezem vele. Apám, apáim, élő testvéreim tartják azt számon. Ha jól meggondolom: mindahányan megkapták már a magukét a sorstól – sok esetben pusztán a nevükért. Siculicidium – mondják deákosan. Akkor tehát én megfutamodhatom? A névcsere: lélekcsere. Csalással, azaz hamissággal is jár gyakorta, miként az öregek mondják, s hozzáteszik: az egyszer megcserélt könnyen megy cserébe. Meglódul ilyenformán az ember élete, és főleg a lélek maradék állandósága: bukásainkban e csöppnyi ólomkatona, kinek örökös talponállására álmában is vigyázzon az ember. Márpedig én csak azért bitangoltam el a nyájtól, hogy inget, lábbelit, ruházatot cserélhessek. Rosszat jóra, s nem fordítva. Többről nem volt szó, amikor kínkeservesen egyezkedni kezdtem a szülőfölddel, hogy megválok tőle – nem örökre, csak néhány esztendőre. Hiszen jól tudtam, milyen sors vár a végleg elmenőkre: ha kedvezett légyen is nekik a szerencse, a vágyaik hazajárnak éjjelente, háztetőkön hegedülni.
Az ember persze nem ágaskodik a gerenda alatt; elfogadtam ilyenformán a hamis kántorkodást, ám a dolog vastagjához jutva – a kötelező névcserét már említettem – eszembe jutott az otthoni vélekedés: kinek neve eszemben, szíve, képe elmémben. Talán mégis megnyugtatóbb a tudat, hogy magam is szép emlékezet s jó látomás lehetek a mások emlékezetében. Miért mondják majd rólam a szerencsésebb maradékok: úgy megijesztették – a nevét is elfelejtette. Újat vett föl aztán az orcamódosítások vásárterein.
Nézze, tisztelendő atyám – mondtam a papnak, ki a hangomat kitűnőnek, a nevemet csapnivalónak találta, főleg, mert támadták emiatt a konkurens kántorjelöltek. – Tisztelendő atyám! Jól tetszik tudni: amúgy is eljön az idő, hogy új nevet veszünk föl valamennyien: a Néhai-t. Mire való tehát egy darabka kenyérért időnap előtt néhaivá lennem? Ó, te ostoba keresztény, sajnálkozott az én atyám, avagy nem tudod, hogy Isten ügyének szolgálatába kerülve régi bűneinkkel együtt némelykor a régi nevünket is el kell hajítanunk? Példának okáért: Pál apostol annak előtte nem Saul volt? Saul bizony. A pápákról nem is beszélve. Hát tudod te, fiam, hogy amennyi Sándor, János, Benedek és Gergely pápa, az eredetileg mind Borgia volt és Niccolini, Montani, Giovanni stb.? Ha ők az apostoli székben nem röstellték a választott nevüket, te miért pironkodnál egy kis korrekció miatt, miközben a füstölőt lóbálod az én oldalamon?
Mondom neki:
– Tisztelendő atyám, én a pápák példáját szívesen, sőt örömmel követem.
Hát megölelt, csak épp meg nem csókolt. Végre, Grigore, kezd megjönni az eszed. Neked olyan igazi templomos hangod van, érdemes hozzá eszet is hordani. Mondom továbbá: legyek tehát, ha már Székely Gergely nem lehetek, legyen énbelőlem Gergely pápa, vagyis a katolikus székelyek s az ortodox hívek református Gergely pápája, vagy esetleg kilencedik Gergely kántor. De ettől már olyan dühös lett, a kegyszert kicsi híján a fejemhez vagdosta. Bánatában persze, hogy el kell szakadnia tőlem. Menekülnöm kellett.
A fű lehajlik a szélben…
Vigasztaló kacagás dörejében rezegtek az ablakok.
S ha odakint nem is: szorongásaink mélyén enyhülni kezdett a mordályos idő.
Elnéztem akkor az egybegyűltek fényes ábrázatát. Az idők homályából kibomló történet, akár egy nyári futózápor, mindannyiunkat kimosdatott, fölserkentett a porból. Lakodalmas mosolyba öltözötten köszöntöttük családunk Gergely pápáját, s véle magunkat is a lelki föltápászkodásban.
– El sem hiszitek – mondta a hetvenéves Ferenc bátyám –, amióta Gergelyt hallgatom, kinőtt egy fogam. Becsületatyaúristenemre.
Hát még ez is!
Csodás egy nap volt.
A szárnyas magvak sorsára jutottak közül, lám, egyikünk hazafutamodott, s miközben mesél, a vereségeit kacsintással bokrétázza, a ravasz Odüsszeusz és a csíkcsicsói Ábel törvényét lopja a szívünkbe: valami mindig lehetséges.
Amennyi lehetetlenség, megannyi kiút is, ha netán a pápaság veszélye fenyeget.
– Majd aztán kapsz az ülepedre Bethlen Gábortól! – hallom némelykor az otthoni vélekedést arról, aki nevét elkótyavetyélte.
– Hát mit csinált a fejedelem? – kérdem fölserkenő érdeklődéssel, meg ámulattal is.
Megannyi elmetakarítás után ugyan bizony honnan, a történelmi emlékezet mifajta maradékából szivárog föl – elapadt kútnak buborékjaként – ez a figyelmeztetés?
Mintha azt is tudnák, hogy a nagy ülepverő mely szóval fejezte ki megvetését a kótyavetyésekről: ez meg amaz a nevét megundokította.
Vagyis eltörökösödött.
S-a turcit – mondja ugyanazt, és ugyancsak megvetéssel a román nyelv a török hódoltság korában, egy árnyalattal szigorúbban, a renegát bűnét is érzékeltetve.
A megundokítás nyilván ezernyi bűnhöz, undoksághoz kapcsolódik, ám az is lehet, hogy Bethlen Gábor nyelvi hagyatékában főleg a renegátságra vetett kő. A magyarból lett Musztafa agát, amidőn az Erdélybe visszatért – s mert nevét megundokította –, a fejedelem kivégeztette.
Éppen ő?
Az elképesztő csereberék és ravasz megalkuvások hírhedett mestere? Aki ellenzőinek acsarkodása szerint a török bizalmának megszerzése végett még körül is metéltette magát?
Igen, épp ő, a székely anyától származó szárhegyi praktikás, aki sosem rohant fejjel a falnak, mondván: „Féllyetek, de meg ne ijjedjetek!” Aki pedig a vidrának okos természetét nem bírja, mindig fel fogja áldozni magát valamely eszményinek vélt szövetségi hűség oldalán. És továbbá: a madarat madárral fogják, nem dobbal, a viharban pedig könnyű elsodródni, de annál nehezebb a viharok alatt épen elvonulni, kivált, ha szemünket nem tartjuk folyton azon az egy bolondon, aki a követ a kútba szokta volt bevetni. Bedobni olyanformán is, hogy az elefántot bolhának kikiáltva vesztébe viszi az ész nélkül könnyen hevülőt, akinek füle sosincs résen a tisztánlátó szavát meghallgatni: „Én az fényes portát ellenségemmé nem akarom csinálni, mert tudom arra elégtelenségemet és elkerülöm.” Hanem inkább fiúi hűséget mondok, mert szép szónak a feje nem szokott betörni, ha csak magam nem teszem azt gyanússá a nyilvánvaló hazugsággal, miszerint boldog vagyok a Porta kebelében, sőt a legboldogabb e minden világok legjobbikában.
Reformált hited ellenére miért énekeltél hűséget Ahmednek, Oszmánnak, Musztafának, Murádnak, te, fiam?
Hogy megmaradjak, Uram!
Akkor jól tetted, fiam! Vétket ne keress magadban, mert én a szívedbe látok, s annak búsulása jelzi, hogy éjjel és nappal egyetlen gond fölött virrasztasz, járható kiutat keresve, a haza megtörött, szép szabadságának ügyében.
E szív mélyéről süt hát a bitófás indulat a renegát Musztafa ellen.
Mert más a kényszerű praktika, s megint más a hódoltságban törökké lett magyar fennhéjázó boldogsága, mely sokak boldogtalanságából vált ki, s lett ellenségévé hajdani önmagának is. Ezért agresszív is ez a boldogság, a rossz lelkiismeret bosszúját űzi mindazokon, akik nem hajlandók – mert nem képesek – Musztafákká lenni.
Törökös Bethlen Gábornak csúfolták a fejedelmet.
Meg török nevelte rabnak is.
Ha szenvedett Lippa önkéntes feladása miatt; ha sajogtatta a lelkét, hogy szíve nem ott jár, amit nyelve mondani kénytelen; ha könnyét nyelte végső céljának, három felé szakadt ország egyesítésének omladéka láttán – ezért is emésztette magát: a török nevelte rabnak látszatáért. Álmában Hunyadiként vágtatott ő is Nándorfehérvárra, ám reggelre kelve az idő mást parancsolt neki. Nyilván gyűlölte magában a kényszerűséget, de annál inkább a kényszerűségek renegát vámszedőit, akik az ő kínját selyemturbánra és rablány-illatos háremre váltották.
Egy múltunkban bolyongó könyvecske* tudósít a török hódoltság korának íródeák-sorsáról; egyben-másban a lehajló füvek tragikumáról is, midőn a túlélés ezernyi csalafintasága csődöt mond, a színjáték értelmét veszti, bizalmát – mely mindig is csak előleg volt a koporsós bizonyításig – a gazda visszavonja.
Kezdetben a nagylelkűség így szólt a remegő rabhoz: megajándékozunk téged a mi kiváltságunkkal: a körülmetéléssel, szokásainkkal, nyelvünkkel. Sőt, lovat, bugyogót és nevet is kapsz tőlünk.
János deák – legyen a te neved Jahya Jaczichi.
Gergely deák – legyen a te neved Huszein bég.
Szebeni Scherer Márk – legyen a te neved Hidaiet aga.
Etyeky József – legyen a te neved Szulimán deák.
A hódoltató adományaival ilyenformán elborítva, a felismerhetetlenségig elváltozva, s remélvén mégis, hogy övéi, kiket elhagyott, a szívükbe visszafogadják, Jahya Jaczichi így lobogtatja meg titkos jelként anyanyelvén a vallomást:
„Azt akarom nagyságodnak tudomására adnom, hogy én keresztény fi vagyok. Gyermekségemben rabbá estünk vala mind atyámmal egyetemben. Atyám kiváltkozik, és engem törökké tőnek. Én az székesfehérvári Mahmut bégnek rabja vagyok. Annak utánna engem török oskolába adának. Azt is megtanultam…”
Megtanulta a törökök között való dolgot, és mindenféle álnokságukban bölcs lévén, a titkon jövő-menő híreket nemzetének javára hasznosította. Török gúnyában illa-laházva el is túlozta tán a birodalmi lelkesedést, akár a szebeni születésű Scherer Márkból lett Hidaiet aga, ki végül magának a szultánnak lett titkos íródeákja. Hogy ez utóbbi az anyanyelvén – a németen – kívül törökül, latinul és magyarul beszélt, írt, olvasott: a szultán bizalmához még nem lehetett elegendő. Kellett oda még valami: a tökéletes képmutatás; az iszlámnál iszlámabb odaadás mindaz iránt, amit szíve mélyén megvetett, mivel népének szerencsétlenségét volt kénytelen a tolla alá diktált szavakkal folyton ünnepelni.
Ha jól meggondoljuk: a mindenkori győztes tollba mondott szavai fölérnek a rabbá tett diák naponta ismételt megkínzatásával. Hitetlen gyaur, te gyáva kutya! – fut simán a kéz a szívet roncsoló, janicsár szavakkal, melyeket vértestvér olvas majd a végvárakban. Hiszen ezt Jánosunk írta, íme Gergelyünk betűi! – iszonyodnak láttukon az otthoniak. Iszonyodnak, s már nem is a jelzőkön, kutyázáson, hanem a helyzeten, amelyben legyőzöttet, alulmaradottat sodor a cinikus történelem.
Mert a puszta leveretés: csak kezdete a testi-lelki szenvedésnek. Az igazi feketeleves ideje akkor jön el, midőn a rabságot dicsőíteni kell, a megmentő szándékot pedig percente gyalázni. S nem félszájúlag ám, hanem a fényes Portának felfokozott indulatával; külsőként – belülről, szolgaként szabadot játszva, gyászban örömujjongással, béklyóban táncolva, gúzsban ugrándozva, hogy maga körül eloszlassa végleg a gyanakvást.
Amely természetesen sosem indokolatlan.
A szultán sem esett a feje lágyára. Mindennapi tojását a kakas alatt megtalálja, s úgy teszen, mintha törvényt Allah bontott volna; elfogadja, de gyanítja. Jól sejti, hogy a csupa-hűségbe öltözött Gergely-Huszein bég titkon ilyet is megír a pápai kapitánynak: „Hadatok el ne oszoljon, török hitinek ne higyjetek…”
Ezért kerül az abszurd tojás külön szakajtóba. És amikor eljön az ideje: a gyanakvás szolgálatosai törvényt tesznek a kakasra.
Szegény Szebeni Scherer Márk is azt gondolhatta, hogy szász nevét régen elfeledték, a rossz ágyból való származását Hidaiet agaként levezekelte már. Mint teljes jogú befogadott, a szultán bizalmának áldozataként indult Bécsbe béketárgyalásokat kezdeni saját keresztény társaival pogány gazdája nevében. Ám hiába szól tanulságos történet arról, hogy valamely lovag húsz esztendeig hordott álorcát, s mikor végre levetette, már nem lehetett ráismerni – igazi arca olyannyira hozzáidomult saját maszkjához: Hidaiet agát a rejtőzködésnek ily szerencséje elkerülte. A tökéletesnek vélt mutatványból valahol, valamiképpen árulkodó jelként – kiütközött a magában megtagadott ember természete.
Ugyan, mi lehet az?
Talán semmiség, talán valóságos hűtlenség. Netán megújuló nosztalgia Erdélyben, az anyanyelv forrástájékán. Lehetséges, hogy Bécs felé menet belopakodott Szebenbe, s atyafiságának hadi titkokat fecsegett, vagy istentiszteleten vett részt, avagy elsírta magát az édesanyja láttán, a könnyeit pedig följelentették a Portánál. Búsulást besúgó emberei a szultánnak is voltak. Ám lehet, hogy – békekövetségben lévén – Scherer Márk nem búsult, hanem örvendezett gazdáinak bölcs szándéka felett; a megegyezés frigyét prédikálta buzgón, miközben Konstantinápoly mégis a háború mellett döntött.
Így tehát árulás vádjával Scherer Márkot 1566-ban a szultán kivégeztette.
Hiszékenységének lett minden bizonnyal az áldozata.
Eszközemberként elhitte, hogy hisznek is benne.
Kötéltáncosnak lenni: siralmas mesterség.
(1982)
Utazásaim célját és irányát nem magam választottam; ezek nagyrészt a véletlen művei. Talán az egy varsói út kivételével, amikor is a magam elhatározásából és az ifjúság jogán énekelhettem a Visztula partján. Az effajta jogok végül is cserbenhagyják az embert; a soron következő nemzedékhez csatlakoznak vagy elpártolnak díszöregekhez – előjogok formájában.
Magam legszívesebben Gide nyomdokait követném a Kongó partjain. Annak se búsultam volna, ha netán Beauvoir asszonyság vesz kalauzi gondjába Algéria vagy Spanyolhon tájain. A Hilton-szállók összkomfortjánál izgalmasabb egy cölöpház, lakóinak cölöpgondjaival. A minden rendű és rangú küldöttségek azonban előre meghatározott útirányt követnek, elkerülvén a cölöpházakat, de még a világvárosok nyomornegyedeit is.
Aki ilyenformán mégis útnak indul: óhatatlanul kiteszi magát a turisztikai idillizmus fertőzési veszélyeinek. A vendéglátás ősi szabálya: lehetőleg szépet és jót mutatni a messziről jöttnek. Melyik családban nem fordul elő, hogy egy váratlan kapucsattanásra a szemét az ágy alá röpül, s a kényszerű mosoly a keserű száj szögletébe? Minden nép óhaja – nyílt vagy titkos törekvése – olyan színben tűnni föl a világ előtt, amilyen a vágyaiban lenni szeretne. Ezen nincs mit csodálkozni.
Hasonlóképpen azon sem, ha e könyvecske szerzője Marosvécsen és Teheránban ugyanazon gondnak a szorításában járt-kelt, nézelődött – más szóval: a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját is. Nem a gondok fitogtatásaképpen, hanem abból a kényszerűségből, amellyel ki-ki a maga szemölcsét, ráncát viseli.
Itthoni fonnivaló nélkül – úgy gondolom – nem is érdemes utazni; az embert megöli a világ végtelen közönye.
Uraink hírhedett széjjeltartását perlekedéseiknél tán a temetőik mutatják beszédesebben. Ahányan voltak, szinte annyi felé hantoltatták el magukat. Rang, vallásfelekezet, pártállás, családi ellentétek dúlásai szerint. Aki valamely oknál fogva éppen keresi, e pirinyó faluban is négy helyen keresheti őket: a református templom immár befalazott kriptájában, a köztemetőben – ahol a szegényebbje található –, két falu: Novaly és Kamarás érintkezési pontján, a hegyélen, egy kis márványerdőben, továbbá a cigánysor végén, marhalegelőn, ahol az egy hajdani szegényes kúria kertcsücskével találkozik. Éppen itt vagyok most. A figyelmet érdemlő temetőcske – a föld színével maholnap elkeveredve, de minden tavaszon konokul kizöldellő tövisbokraival – a tébolyba hulló magány jeleként ide van isten számába kivetve. A ház is, melynek lakói rendre bevonultak a föld alá: Kemény Sámuelné, született Csóka Rozália, valamint Zsigmond és János fia. Családi perlekedés, mostohatestvérekkel folytatott küzdelem lökte őket ide a szemközti márványerdőből. Néha fölkeresem őket; Zsiga báró ledőlt sírkövén üldögélve számba veszem magamban az utókor tartozásait. Valahányszor keresztülvágok a zsivajos ház udvarán, éktelen kutyaugatásra, pulykaberzenkedésre egy öregasszony lép ki a tornácra, s invitál befelé kedvesen. Természetesnek véli, hogy aki idáig elbarangol – a falu legvégéig –, annak csakis az ő házában* lehet főleg hivatalos intéznivalója. Most éppen négyünkre küldi a mosolyát: elsőnek apámra – akit legjobban ismer –, azután a helybéli református papra meg az irodalomkedvelő szűcsmesterre s reám, akit – mint egy váratlan kezébe kerülő régi képet – tesz-vesz az emlékezetében.
– Hogy van, Floarea néni? – kérdem.
– Én jól, fiam, csak azt nem tudom, honnan ismerlek.
– Onnan, ahol a legnagyobb az egyenlőség – próbálom zavarából kisegíteni. – A feresztőtekenőből.
– Ó, verjen meg a napsütés. Hiszen te vagy az, akinek én vágtam el a köldökét!
Akkor már tudja, merre vettük az irányt, hisz tavaly is itt voltunk. A feresztőtekenő után a másik véglet felé indulunk, ahol ugyancsak teljes az egyenlőség: a sírhoz. Kerüljünk jobbra – mondja a néni – a kutyaól mögött, s majd fel a kukoricás mentén, ott láthatók a híres hantok.
A kökénybokrok, vadrózsatövek között újra leülünk, újra lepergetjük irodalmunk legmagányosabb szellemének sorsát. A lelkes szűcsmester – miként az ébresztő kritika s az évfordulós megemlékezés – nekiveselkedik a földön heverő súlyos kőnek, és azt mondja:
– Ehhez négyen kevesen vagyunk.
A bazalt súlyában ott a sajátos helyi aggodalom is: a regényíró osztálykolonca. Megkérdem a tiszteletestől: valamely önkéntes közügyi kegyelettel – mint általában a sírhantokat szokás – nem lehetné-e ezt az emléket a talpára állítani? A válasz aggodalmas. A kezdemény félremagyarázható. Egyszer már megkérdezte valaki: kinek szól vajon az érdeklődés? A nagybirtokosnak? Nem. Az agybirtokosnak, mondanám Beethovennel. Lehetséges itt még a vita? Kivel? Hisz az elbonyolított kérdés régen tisztáztatott.
Általánosságban! – hallom az újabb ellenérvet.
Mert ugyan mi történnék, ha a szűcsmesterrel egyetemben, Nagyerejű Jánosokká válva, a követ felemelnők! Ha tenyerünkre vennők, mint Toldi a malomkövet. Általánosságaink meghirdetett keretei akkor is üresen maradnak. Beváltatlan ígéreteink – vagy szándékaink – egyike éppen ide mutat, Kemény Zsigmond öröksége felé. Amidőn Benkő Samu – kinek hagyományaink feltárásában, közkinccsé tételében oly sokat köszönhetünk – az elveszettnek vélt naplótöredéket megtalálta és kiadatta, joggal örvendeztünk. Miközben az ürmöt is nyeltük. Hiszen az életműve kiadatlan; immár egész nemzedékek számára közismeretlen. A szellemi öncsonkítás megannyi látványos műveletének befejeztével Kemény sorskapudöngető regényeit az a hullám vetheti csak föl a népi köztudatba, amelynek evezősei immár nem egyedül önmagukat tekintik a kezdet és a vég transzszilván mércéiként; kiket hagyomány és szakítás egységének kötelező tudomásulvétele álmukban is megóv a provinciális kísértéstől, hogy legnagyobbjainknak átmenetileg üresen maradott székét, fogason felejtett kalapját maguknak lefoglalják vagy legjobb barátjuknak ajánlják föl. Bizonyos mai olvasói közönyre legyintve Páskándi Géza írta volt, hogy sebaj, klasszikusaink majd eltartanak.
A szándék mindenkor meg is volt bennük. Kérdés, hogy múltbeli jégcsapos közönyök még elfekvő emlékköveit mikor fogjuk közös erőfeszítéssel a talpukra állítani. Hiszen látni való, mi hiányzik innen, a vékony csontú szűcsmester talpa alól: a közvélemény, melyben író, kiadó, lapszerkesztő a sarkát megvetheti. És hiányzik az olvasó, aki inkább sejti, mint tudja – mert honnan is tudná –, miszerint sorsának felszín alatti áramlásai – az időnek mélyén – a regényíróéval közös forrástájakat érintenek.
(1969)
Most már, hogy belefáradtam az omladozó kövek számbavételébe, és mohásnak kezdem érezni magam, szellemek után kezdek nézelődni. Itt kellene lennie valahol a Fráter György szellemének. Mert a Kemény Zsigmondét végképp nem találom. A gyermek, aki Martinuzzi halálhörgéseire ébredt olvasmány-álmából, minden jel szerint egyedül az én emlékem itt, e sósuborka-szagú udvaron, ahol az állami gazdaság emberei hordókat eregetnek le s föl a kopott kőlépcsőkön. Felajzott képzeletem a dongahang mélyiből szűri ki a Semmi neszeit: Castaldo csizmadubogását, a gyilkos léptű Pallavicini éjféli osonásait s köztük – az ártatlanság hangjaként – János Zsigmondka gyermektipegését. Hirtelenében nehéz eldöntenem – melyikünk a szerencsésebb: a sósuborka-felelős, akinek emlékezetét mindebből semmi sem terheli, ezért csakis a hordókra van gondja, vagy én-e, kit a jelen érzékelésében az említett kísértethangok zavarnak. Az idő kétségtelenül azoknak kedvez, akiknek elméjét-fülét benőtte a bozót. Élni kell, nem emlékezni. Az uborkás ember mindezt egyetlen közönyös mozdulattal közölte velem, amidőn az író szülőháza felől érdeklődtem. Miféle író? Mifajta szülőház? A kastély, vagyis a zöldségraktár! Az ott található az öreg templom mellett. Milyen öreg? Vedlik-hámlik annak rendje-módja szerint. Mondom, hogy nem csoda, mivel a tizenharmadik századból való. Pontosabban 1250–1300 között épült, a szászok jóvoltából. Az uborkás ember hátraveti feje búbján a kalapot, cöccög és így szól:
– Még ilyet se hallottam!
Maga elé mered. Életében tán először szalad ily messzire a gondolata. Ujján számolja a századokat, majd fejét meg-megrázva szó nélkül továbblép. Hazaviszi a különös évszámot, elteszi valahova a gerenda mögé. Mint a rozsdás szeg: egyszer jó lesz valamire.
Úgy gondolom: azt a titokzatos ajtót kellene lefényképezni. Alkalmatos fény után forgolódom, kilépem a megfelelő távolságot, mire mint valami szellemkéz nyomán kattan a kilincs, az ajtó hátranyílik, s a homályos keretben megveti lábát egy szakállas kecske.
– Ha Kemény Zsigmond urat keresik, tessenek belépni.
– Éppen őt keressük – mondom tisztelettel, s invitálom műemléktisztelő barátomat is, hogy fogadjuk el a kecske meghívását, pontosabban szólva az öregasszonyét, aki a kecske mögött a nagyterem sarkában egy rongyos matracon ülve azt kérdi az eszelős tekintetével: hol jártok erre, fiaim, ahol a madár sem jár?
Hogy hová kerülhettünk, elsőnek az orrom érzékeli. A kecske szaga, az alomszalma húgybűze a málladozó falak penészes leheletével keveredik, majd kis idő múltán a bűzskálának más forrásait is megállapíthatom: a mosatlan ágyneműt, az egérlyukakat, a megsavanyodott ételmaradékot, az áporodottságban tébláboló öregasszonyt.
– A néni itt lakik?
– Hogy lakom-e? – nevet szinte boszorkányosan vijjogó hangon. – A halál felejtett itt, fiam. Elvitte Kemény Zsigmond urat és engem itt felejtett. Meg ezt a kecskét is. A mecénásom – mosolyog a szakállas állatra, s végigsimít a bundáján. – Tőle kapom a tejet.
– Senkije sincs? – kérdem.
– Hát… az emlékeim.
Hogy körülnézelődöm, az öregasszony is elé-hátra kezd topogni; kilökdösi gyöngéden a kecskét – eredj, odakint süt a nap –, megsárgult újságok között kotorász, majd egy vaspántos ládát fölnyitva, reszkető kézzel borítja elibénk az emlékeit.
Színes szalmavirág; mivel a margarétának, rózsának csak utánzata: örökéletűen hervadatlan; piros és fehér hajszalag, levélköteg – tán szerelmes –, könyvbe préselt árvácska, fekete hajtincs, fátyolmaradvány, báli fejdísz meg egy gondosan összehajtogatott, molyette fejkendő. Az öregasszony a jelenlétünkről megfeledkezve, a láda elé térdel, és szemét lehunyva, mélyen – kéjesen – belélegzi a szinte párolgó, dohos illatokat. Mi kerülhet még elé a bölcsőnyi kriptából? Nem csodálkoznék, ha ez a két reszkető csontkéz Martinuzzi véres ingét meg Kemény Zsigmond kiszáradt agyát is elibém vetné. Ha múlt, hát legyen múlt! – Meg-megvillan az asszony hályogos-véreres szeme, de még ezekben az elmúlt, kiégett szemekben is meggyűlnek a könnyek. Az aszott száj hangtalan motyog valamit. Annyit megértek belőle, hogy amit elénk borított: a leánykora. Tán a leánysága is. Nem tudom, kire várt mostanáig. Két kézzel dobálja felénk, amit nem sikerült elveszítenie.
– És itt a meglepetés! – Kéziratköteget mutat föl diadalmasan. – Amit Kemény Zsigmond úr nem fejezhetett be, magam folytatom itt. Hol a múzsám? Vigyázzanak, uraim, a múzsám el ne bitangoljon.
A kecske után nézelődik.
A kecske filozofikus nyugalommal a fák hegyét tanulmányozza. Én a kéziratos verseket próbálom elolvasni, sikertelenül. De csak bólintok elismeréssel. – Szépek, érdekesek.
– Meghiszem azt! – vihognak a törött-cserép-ajkak. – Az egyletben is megtapsoltak.
Milyen egyletben? Valamennyi lehetséges egyletben, ahol Kemény Zsigó báró emléke családi ereklyévé, szalmavirágcsokorrá silányult; ahol a gyertya véka alá került, s az egyetemes szellem már-már kísértetté sárgult máig is omló kastélyfalak között. Kézírásos és nyomtatott meghívók Zrínyi-körbe, teadélutánra, nőszövetségi jótékonysági összejövetelre.
– Mi volt itt, istenem, mi volt itt! – turkál Péntek asszony – most már a hangulat alapján így neveztem el magamban a színes kacatok között. – Verseket írtunk, táncoltunk és emlékeztünk. Gimbelem, gombolom…
Táncos léptekkel kerüli meg a kecske szállását. Hosszú, fekete szoknyáját meg-meglibbenti, rugalmas hajladozásba kezd az imént még roskatag dereka, a keringő ritmusára libben a karja, mindjárt megölel engem, és körüldubogjuk a fegyvertermet. Hol láttam én ezt az asszonyt? A mulandóság eszelős fintoraként ragadt meg valahol az emlékezetemben. Tudom már: Ionesco dobta elibénk, vágta valósággal az arcunkba – talán a Székekben – Erósz nyomorúságos halhatatlanságaként. De ez itt nem Erósz, hanem a történelem kecskén tengődő Emlékezeteként visítja felém:
– Önök, ugye, már nem emlékeznek semmire?
Az asszony bolond. Az uborkás ember közli ezt velünk. Majd hozzáteszi, hogy ezen nincs mit csodálkozni. Talán huszonöt esztendeje él itt egymagában a romló falak között. Éjszakánként baglyok huhognak a kéményen. Néha gyereksírást is hallani. Mire engem fog el a félnótás állapot, mivel így szólok:
– Éppen őt kerestük. Az írót, akinek a sírását hallani…
Az ember csak megnéz a kalapja alól, majd óvatosan hátrébb húzódik. Látom az arcán: úgy véli, hogy gyanús gondolatok ütésközelébe került. Egész idejövetelemmel a teljes Ismeretlenség vagyok s maradok előtte.
Ui. Talán másfél esztendeje újra ellátogattam Kemény Zsigmond szülőfalujába. Péntek asszonyt már nem találtam. Meghalt. A kecske is eltűnt valamerre.
(1970)
Benedek Elek kisbaconi házában fordultunk meg a minap; egész nagyvásárnyi sokadalom. Reá emlékeztünk – és magunkra. Ifjúságunk esztendeire, mikor ő még nem létezett számunkra. Mindannyian a múltunkból jövünk. Jégtörő Mátyások módjára, sok változásban, az elégtétel: igazi mivoltunk elnyerése felé.
Akárcsak Elek apó.
Hiszen volt ő már rebellis Tisza Kálmán mamelukhadában, naiv székelymentő, fellegjáró, nemzetnevelő és üldöztetésbe vett történelmi romantika; népszerű és népszerűtlen, közismert és közismeretlen; volt indexen is, maradékaiban kulák is, mi minden! Abból az időből, amelynek színe után a fonákját is szemügyre vesszük, az emlékezet árnyéksarkaiban itt ragadt még sok hideg nap zúzmarája. Május elején ingujjra vetkőzve olvashattam a meghívót, mely így hangzott: „Kovászna megye Művelődés- és Művészetügyi Bizottsága, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Kovászna megyei Tanácsa 1969. május 25-én 11 órakor tartja Kisbaconban a Benedek Elek-emlékház avatóünnepségét.” Ugyanúgy olvashatta más is: valamennyi lapunk szerkesztősége, az írói egyesületek, színházak vezetői és mindenféle személyiség. A mindenfélék közül elsőnek Bözödi György jelent meg nálam: szorítok-e helyet neki a szerkesztőség autójában? Azután Balogh Edgár hívott telefonon Kolozsvárról, majd Bartalis János, Horváth István. Mind jöttek volna; Pista bácsinak már nem jutott hely. Négyen indultunk hát, friss hajnalon, neki Segesvárnak, föl Erdővidékre. Balogh Edgár konok feje körül a közművelődés gondraja, homlokráncában az elmondandó ünnepi szónoklat; Bartalis csöndes tűnődéseiben az Elek apóval megtett hajdani irodalmi körutak emléke; Bözödi „hindu ajkának” sarkában sziporkakészen az aznapi szójáték. Vidámak voltunk; a fehéregyházi síktól kezdve bekalandoztuk a történelmet, föl Moldváig, el egészen Jeruzsálemig. De hiába kalandoztunk oly messzire, végül itthoni gondba süppedtünk: a történelmi regényébe. Lesz-e, és kitől várható? Kemény Zsigmondtól például. Ő persze még kezdőnek számít a mi viszonyaink között. Fél évszázada a Forrás sorozatig sem jutott el. Özvegy és leánya című regényét próbáltam kiadatni eligazító szándékú tanulmány kíséretében. A mese szerint az eltévedt óriásokat néha gyermekek vezetik ki a sötét rengetegből; ilyen gyermeki kéznyújtás szeretett volna lenni az én előszavam. De belebuktam a vállalkozásba. Talán kisegít Bözödi a Gábor Áronjával. A közölt részletek szerint feltűnt már az utolsó fejezetek látóhatára is. Minap úgy találtam a szobájában fel s alá sétálva – dehogyis! nyargalva – a megtalált zárómondattal. Azt mondja valaki Bem Józsefről: akkor még csak tábornok volt, de én tudtam, hogy többre viszi: apó lesz belőle, Bem apó. Ezt kortyoltuk; s ízleltük fennhangon is, hogy jó lesz-e. Csak látnók már azt a regényt! Bözödi jó néhány évtizede gyűjti hozzá levéltárak mélyiből az anyagot. Ha nem jön közbe régen a sok slamasztika – így szokta nevezni a bokaficamot, házkutatást, letartóztatást –, már elkészülhetett volna. De reméljük, nincs több slamasztika.
Megérkeztünk Vargyasra.
Balogh Edgár rokonai – feleségének húga, sógora – kaláccsal, köményes pálinkával kínálnak. A koccintásnál Bözödi körülnéz: hol van Bartalis? Az udvar végéből kerül elé, a hetvenöt évét tagadó frissességgel. A hajdani gazda benézett az istállóba – olyan tehén van ott, akár a mogyoró –, a kertbe, ki a zöld valamennyi lehetséges árnyalatában tobzódó mezőkre. A szülőfalu: Apáca felől jönnek a felhők, fehér hasúak, ünnepünkre nézve ártatlanok. Bartalis arcáról azt olvasom le, hogy Kosály felé húznak, az indulás színhelyére, hol negyven éve derékig fűben járkált a költő, és ottfelejtett egy tarisznyát. Mintha azt kereste volna most, amikor éppen első verseskönyvének a címe virágzik: Hajh, rózsafa! Pünkösd van ugyanis, a gyerekek már konfirmáltak. De van itt egyéb is: Benedek Elek ünnepének Vargyasig szaladott híre. Egész teherautóra való nép készül Kisbaconba. Utoljára talán – másfél évtizede – Petőfi emléke vitte így őket Segesvárra. A Költészet vajon? Igen, a csontokkal keveredett. Akik a zarándoklást enyhe, majd vicsorgó értetlenséggel nézték, elfelejtették, hogy a fehéregyházi tömegsírokhoz a költő csak ráadás: veszteségeink ékszerfoglalata. Köztudomásúlag a csata nem volt hírlapi jellegű, alig akadt itt család, mely ne küldött volna a költő mellé katonatársat. És ugyanúgy: nem sújtott volna a nyomorúság, amely ellen Benedek Elek is tollat ragadott. Ennek szól most itt Vargyason is a készülődés, a szoknyavasalás, ingváltás: a népsorsot vigyázó írásnak.
Kisbaconban az út két oldalán, föl az oszloperkélyes emlékházig, fiatal nyírfák jelzik az irányt. A helyiek ültették a vendégek tiszteletére, képletesen. Gyökér nélkül csak alkalmi lehet a szerepük. Maradandóbbnak a frissen javított út mutatkozik; félszáz tonna kavicsot, követ hordtak ide és teregettek el önkéntes munkával. Harmincezer lejbe került állami pénzből az emlékház tatarozása és felújított berendezése. Sokirányú a segítség. A kényszerű feledés korszaka után hol is kezdődött? Első fecskeként üdvözöltük az ötvenes évek végén az Ifjúsági Kiadó szerény meséskönyvét, fedőlapján Benedek apó nevével. A széles rendet azután Balogh Edgár vágta; magvas tanulmány kíséretében hozta vissza a politikus írót és közügyi harcost, egybesulykolván mai gondját a hajdani segélykiáltással: „Halljátok, emberek?” A hagyománytiprás akkori tobzódásában ablaknyitás volt ez, éppen a mai nap felé. Amikor is, ha jól számolom, Benedek Elek kilenc kötete van az asztalunkon hazai kiadásban. A hatalmas életműnek csekély része ugyan, de könnyítés a lelkiismeretünkön.
Itt látható most két tágas teremben az emlékgyűjtemény: üveg alatt a könyvek, kéziratok, kordokumentumok, a Cimbora néhány példánya, s a hozzá küldött sok ezer levélből egy ákombákomos gyermeki sóhaj: „Mindig gyermek szeretnék maradni, hogy Elek apó könyveit olvashassam.”
Itt vannak a sepsiszentgyörgyi hagyományébresztők, a megyei pártszervezet, a művelődési bizottság képviselői, a Tükör író-költő munkatársai, akik példát adtak rá, miként lehet egy emlékházavatást közüggyé szélesíteni, és nem valamiféle édes-bús nosztalgia jegyében, hanem a mai napok gondfiához kötve. Itt van Bajor, Fodor, Nagy István, Farkas Árpád, Szabó Gyula, Bálint Tibor, Domokos Géza, Veress Zoltán és Dániel; utóbbi Gerzson fiával, aki, mint valami hopmester, csupa buzgalomból a rendezőséget segíti.
– Megjöttek az irodalmárok! – lobog lelkesen egy piros szoknyás diákleány.
– Ezek csak írók! – igazítom helyre, amitől csak néz vissza rám csodálkozva.
Legalább kétezer ember hullámzik a harmincholdas kertben.
Flóra néni, az író legkisebbik lánya, gyöngyöző erős pálinkával és kürtöskaláccsal fogad bennünket. Az ő lakosztályán tolong hét város küldöttsége; a vendéglátók részint rokonsági, részint hivatalos minőségben tésztástálakat, poharas tálcákat hordoznak körül, kitartó unszolással: „Nocsak! Fogyasszanak!” Az ágyon a Tükör friss példánya, első oldalán Magyari Lajos szívbe nyilalló cikkével a szembejövő emberről: az Erdélybe hazatérő Benedek Elekről, mikor is kétszázezren menekültek. „Vállalni az elhagyott, felhagyott munkákat, mert tenni kellett valakinek, mindig akadt egy férfi, aki felismeri és vállalja azt, amit tenni kell.” Ami túlzás esik ebben – hiszen a helytmaradáshoz éppoly kemény sarok kellett, akár a hazajövetelhez –, nem a kortársakra vet árnyékot, hanem a jellegzetesre irányít élesebb fényt. Nézem Flóra nénit, ahogy a ritka események tanúit szokás: „Valóban ott volt?” Mindaz, ami egy névhez kapcsolódva elment innen, elszegődött történelemnek, az ő szavában visszatér, a személyes közelség érzését kelti. „Édesapám” – így mondja. A megszólítást, mint valami távcsövet, elkérném egy pillanatra tőle, hogy azt nézzem, amit ő láthat egyedül. És hordoz is külső mivoltában; örökölt arcvonása, egyenes fejtartása éppen a szembejövőké.
Az ünnepség összhatásában már-már idillikus. Azt hiszem, a színészek keltik a mesemondással. Vagy az az öt-hat éves kislány, aki tanítójának hegedűje alatt székely nótákat énekel? A szép idő is oka lehet, az öreg fenyőfák, hársak, virágzó gyümölcsfák meg a frissen kaszált fűnek az illata. Az is tény, hogy a szónok, Balogh Edgár, elüt a szokványtól; szabadon, nemes veretű publicisztikájának hangvételében, biztos mozdulatokkal vázolja föl Benedek Elek írói-emberi portréját. Minden mondata nyomdakész; a pontosvesszők helyét is észlelem. Előtte nem akad üres szék, talpalatnyi állóhely sem; a fákra is felgallyaztak a gyerekek. Csendben figyelnek a parasztok, de még az írók is közöttük. Ettől van ő most elemében. Mint a kifogott hal, mikor a vízbe visszadobják. A „strukturalizálódás” hallatán úgy gondolom, mindjárt becsúszik a hangulatba egy kis irodalmárkodás, valami abból az esztétikai pápista szellemből, mely a maga zsinatnyelvezetén csupán a szentek gyülekezetéhez szólván, napjainkban oly hatásosan nyerte meg a hívek közönyét. Tudhattam volna pedig, hogy az ijesztő szóra, az előadó természete szerint, a tervezés következik. A légváremelés. Ezt a szót különben a mindenkori elhasaltsági állapot aggatta hozzá, keserűséggel inkább, mint gúnnyal, az eszme és az eszményi között tátongó űr láttán, mit a lelkesedés oly gyakran áthidal mégis, rengeteg borsót hányván a falra. De minden kezdetben ott van a borsó; nevezzük Illyéssel napi mersznek, köznapi, percnyi courage-nak. Ezt is, mely épp elibém gurul:
„Az emlékházból előbb-utóbb – a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar tanszékek segítségével – kutatóállomásnak kell kinőnie. Gyűjtsük ide Benedek Elek összes írásait, leveleit, képeit, kortársainak és munkatársainak teljes irodalmát, legyen ide tárolva a hazai és nemzetközi folklór minden forráskincse, találjuk meg itt az egykorú sajtót, a gyermeklélektan és pedagógia, népművelés és nemzetiségi közügy alapkönyvészetét, a székely helytörténet anyagát s mindazt, ami e gyűjtemény román megfelelője, párhuzamban a hegyek másik oldalán kibontakozott rokon életművel, a Ion Creangă-anyaggal. Egy ilyen kutatóállomásra kell majd elküldenünk időnként irodalmunk – főleg a gyermek- és ifjúsági könyvszerzők és lapszerkesztők – tehetségeseit, hogy megfürödjenek Benedek Elek otthonának légkörében, s kóstoljanak vagy egy almát azokról a fákról, melyeket már maga a mester ültetett.”
Fellegvár? Ködevés?
Természetesebb igény egy új konyhaszekrény sem lehet fiatal házasok otthonában.
Ezután következik Máté János bácsi, magyarhermányi földműves.
Székely harisnya, fekete kabát, fehér ing, nyakkendő rajta.
Még az elején, koccintás közben váltottunk szót. Munka idején, a mezőn kérték föl beszédet tartani. Elek apónak ismerőse és lelkes híve volt.
– Összerajzoltam egy kis felszólalást – mondja.
Egyik mondatára némelyek a fejüket csóválták, tegye félre, nem használható. Elmondta nekem is, Domokos Gézának is. A magunk részéről ugyancsak fejcsóválva kérdeztük: miért ne lenne az a mondat „használható”? De mindjárt sor kerül rá. Először halljuk a szónokot.
Feldöccen az öreg a pódiumra, látja, hogy egyedül van, maga mellé int két legényt, két lányt, s ilyenformán, testőrséggel is ellátva, kezdi a beszédét mondani. Szabadon szól, lobogtatja a papírlapokat, szinte csodálkozik: hogyan kerültek azok a kezébe. Úgy beszél, mint egy Veres Péter, Elek apóhoz kapcsolódó emlékeit meghordozza a világirodalomban, s Tolsztojt, Goethét érintve, egy tűzbe hajított meséskönyve kapcsán Pompejit is szóba hozza, az olvasmányfitogtatás rossz mellékíze nélkül. Ő sem ragad meg a múltban; az ünnepelt példába kapaszkodva a holnaphoz keresi az utat. A föntebb említett, kifogás alá esett mondat nélkül persze.
Kérdem a végén: miért hallgatta el? „Mert csak helyeslés volt, intézkedés nem történt” – mondja. Halljuk még egyszer. Arról van szó, miszerint a székely, zivataros történelme folyamán, a kardot mindétig keze ügyében tartotta, s rohamra készen a lovat is az istállóban. Ebből támadt a félreértés. Javaslat formájában a rendezőség részéről azt az ellenvetést tették, hogy a kard is, ló is a figyelmet helytelen irányba terelné. S mivel a székely nemcsak konok, de makacsul hallgat is a szóra, Máté bácsi a kifogásolt hadiszerszámot lovastul lenyelte, meg se rezdült az ádámcsutkája.
De kérdő-tűnődő tekintetével együtt magam is megmerülök a múlt emlékei között. Hogyan is került itt szóba a kard és a ló?
Katonanép – mondjuk a székelységről, ha múltja kerül szóba. Nem hajlama, hanem sorsa tette azzá. A Kárpátok szorosai a tavaszi vadvizekkel együtt vándornépek folyvást megújuló hullámait zúdították rá már a XII. századtól kezdve. Besenyő, kun, tatár, török csapolta vérét, égette porrá, szinte szabályos időközönként, rendezett falvait. 1210-ben románokkal és szászokkal együtt küzd a betörő kunok ellen. Román stílusú templomait épp az idő tájt tették először földdel egyenlővé, midőn a Notre-Dame s a reimsi székesegyház befejezéséhez közeledett. 1236; újabb tatárjárásos esztendő, korabeli följegyzések szerint száznyolcvanezer a halottak száma. Lépjünk előbbre néhány századot, talán tisztul az ég, enyhül a hullabűz. 1658-ban a tatárok nem kevesebb mint százezer székelyt hurcolnak rabságba. A nőket tízesével kötik össze a hajuknál fogva. Útközben rabszolga-kereskedők vásárolják föl a javát: két tallér vagy két pár patkó egy személynek az ára. Cserei Mihály krónikájából értesülünk, hogy ötven évvel később pestisben pusztul el újabb százezer. Csóválja fejét a pápa: hát ezekből van még? Hányadszor jelentik már a dézsmaszedő papok, hogy „bona pars Siculiae” füst és pernye, égetett hús, temetetlen halott! Tizedeli a külső ellenség, a kolera, a király, a gyermekhalandóság, János Zsigmond, Báthori István, Mária Terézia és 48–49, legszebb reménysége, melynek tüzébe fiaival együtt a harangjait is belehajítja; tizedeli a mindenkori összeesküvések egyetlen eredménye: a megtorlás. Ködbe veszett jogainak megszerzése végett a székely nem „itt valahol, ott valahol” bújt össze, miként Ady látta négy-öt magyarunkat; a tízezres összeesküvés nála közepesnek számít. Az indulat is lagymatagnak, ha csak „el egészen az akasztófáig” taszítja s nem a felnégyeltetésig, a temesvári véres lakomáig, ahol vezérének húsát etetik föl vele. 1764-ig – amikor Siskovics báró Mádéfalván rendez siculicidiumot – tíz levert felkelését tartjuk számon. A kifejezés: siculicidium – magyarul székelygyilkolás – nem a szójáték kedvéért született; ennek a népnek a főfoglalkozása az volt, hogy öldösték. Dózsa fején a tüzes korona hetedízigleni bosszú volt visszamenőleg is, előlegként is a fiaknak, a tizenkét éves koruktól már hadkötelezetteknek, az akasztófára kijelölteknek: a Török Jánosoknak, Gálffy Mihályoknak, Horváth Károlyoknak Marosvásárhelyt, 1853-ban, és mind a többinek, az utánuk jövőknek.
A példát sorolni lehetne.
Régi mondás; a székelynek két feje van. Egyiket mindig levághatták, ha jogaiért fegyverhez nyúlt. S mikor nem nyúlt? Másik mondás, hogy ha kell, puskaporrá válik. Bethlen Gábor leveleiben szerepel a testhalom kifejezés: székelyhalomnak is mondják. Tömegsír. 1706-ban, nagy puskaporínségben és katonai szorultságban Brassó mellett két ilyen halmot nyitottak föl; tizenháromezer csontvázból őröltek-főztek salétromot, újabb megtorlást zúdítva saját fejükre.
Erről tudnia kell a mai nemzedéknek!
Nem azért, hogy melldöngetve sírjunk a tárogatók mellett. A sok évtizedre kiszabott szellemi elvonókúra után a székelységnek is meg kell tanulnia valóságos történelmét.
Bözödi György szólít félre az ünnepi asztaltól: láttam-e, miként emlékeznek az erdővidékiek Benedek Elekre? Karon ragad, cipel az almafák között, ki a sátrak, lacikonyhák felé. Szász Béla, irodalmi kiadónk szerkesztője csatlakozik hozzánk, s vele itteni rokonságának egy kis lobogó-zsivajgó csapata. Fű- és pecsenyeillat, réztányéros, trombitás hangzavar, tánc és kurjongatás. Leheveredünk a fűbe: a pohár bor kötelező. A szerkesztőnek újabb rokonai jönnek. Aztán a bemutatkozásnál:
– Ez itt Bözödi György, ő írta a híres könyvet, minek a címe: Székely bánja.
Ők is bánják eléggé, de nem volt szerencséjük azt a könyvet látni. Éppen harminc éve, hogy megjelent, húsz éve, hogy nem kapható. Vigasztalásul megkérdik: hát a felesége hogy van? Az sincs. Még csak udvarol? Ebben a korban szerintük nem udvarol, hanem házagol az ember. Nevetnek is kellő tisztelettel. Az „író úr” hangos kacajjal biztatja őket. Ha székely krónikájával nem is: a közvetlenségével itthon van közöttük. Húszéves volt, amikor második Orbán Balázsként, faluról falura járva, andalító szép legendákat pukkasztva, tárgyilagos keserűséggel mérte föl a helyzetüket.
Ez a mostani persze hangulatosabb kiszállás. A hétköznapi gond elmerül az anekdotában. Két liter bor között – kézdivásárhelyi direkt ömlesztett – a szerkesztő rokonai kacagtató históriákat mesélnek; a kis- és nagybaconiak közös templomáról azt is, miszerint felépítésének helyét – áldatlan sok vita után – két kutyának a segédletével döntötték el, kölcsönösen fogva tartva, majd eleresztve őket, hogy ahol hazafelé futtokban találkoznak, ott legyen a fundamentum; így jutottak egyezségre, persze furfang eredményeképpen, mivel a nagybaconiak az ellenfél kutya megbízottját degeszre etették, ilyenformán az nemhogy futott volna, de cillingélni is alig volt képes, míg a másik az éhségtől hajtva nyargalt eszeveszetten, gazdáinak a javára, akik ilyenformán a templomhoz közelebb kerültek.
– Ez tehát egy kutyafuttában épített templom – sistereg föl Bözödi, majd hirtelen elkomolyodva hozzáteszi: – Itt mindent kutyafuttában kellett építeni. Zűrös hely volt.
És ha már a „zűr” is szóba került, kéznél az újabb adalék: az ellentmondásos, a kentaurszerű, minek az eleje emberként indul s lópatában végződik. A negyvenes években sokat törte fejét a vezető tanács: melyik listára kerülne Benedek Elek, ha élne: a kizsákmányolókéra-e vagy a dolgozók sorába? Nyugtalanító volt a harmincholdas kert, a szántó, a kis kúria. De gazdája mellett érvel száz kötet könyv, amiről sejtették, hogy munkával kellett létrehozni. Felsőbb hatóságok utasítására bizottság jelent meg Flóra néninél – mint említettem, az író kisebbik lányánál –, aki magányos elhagyatottságban apjának szellemi hagyatékát ügyelte-rendezgette. Örömhírként közölték vele, hogy a házat múzeummá nyilvánítják: a haladó hagyomány, a példás örökség zarándokhelyévé. Flóra néninek azonban ki kell onnan költöznie, a kulákok listáján szerepel, a jelenlétét egy percig sem lehet a kegyeletes szándékokkal összeegyeztetni. A ház ennek ellenére sokáig elhanyagolt állapotban maradt.
Most, hogy ily szépen rendbe tétetett, „flékenyezés” közben visszaszáll az emlékezet a régi kezdemények napjaiba. Zegzugos ösvények vezetnek e mai ünnepséghez. E táncos-dalos összejövetelhez, amely csupa tanulság is egyben.
A székelység bozontos múltját – mit a romantikus szemlélet alaposan összekuszált, valahányszor tisztázó szándékkal a századoknak nekirugaszkodott – nehéz megtanulni. Az eligazodás, a célba találó, számtalan sajátossága miatt a jelenben sem könnyű. Akik mélyre kutató szándék helyett az idők folyamán Prokrusztész ágyával jöttek e vidékre, lelkesen avagy dühösen a haladást szolgálni, mind kudarcot vallottak. Még emlékszünk Tamási gúnykacajára a „népszakértők” láttán. Akár az ő gránátreplikája: a népmozgás mindenkori gyúanyaga is váratlanul robbant s vitte el az ujját épp annak, akinek nem kellett volna.
Ezért itt a szív és kegyes szándék az eligazodás biztonsága nélkül nem elegendő. A nyíl odakint a bejáratnál jó irányba: a sajátos hagyomány felé mutat…
Borús éjszakában, Apácáig zötyögős, tengelytörő úton baktat, majd azután sima aszfalton szalad velünk az autó hazafelé.
Bartalis János átaludta a szülőfalu gödreit; nem volt szívem fölébreszteni. Bözödi, szokása szerint, ebben is megtalálta a képletes értelmet. Olyasfélét, hogy a föld is a földijét kíméli, mi több: álomba ringatja.
Végül belefáradt az értékelésbe. Elaludott szépen.
Midőn hajnalban Marosvásárhelyt fölráztam, már kezdte a napot friss elmeszikrával:
– Olyan szép álmom volt, de nem volt rajtam a szemüvegem!
Eltettük hát az álmát; majd másik jön helyette.
(1969)
Nemcsak a műve: Farkaslakán a két cserefa között maga Áron is az útba van letéve. Nem a fölösleges és hányódó kövek módjára persze, hanem illendőképpen és szükség szerint is – elkerülhetetlenül. Mint akármifajta Maradandóság. Utolsó és legszemélyesebb kívánsága – hogy teste ide hozassék –, kézjegyével s a halál pecsétjével hitelesítve, épp ezen az úton, Székelyudvarhely kapujában találkozott a mi keserves kívánságunkkal.
Az ilyesmi megeshet véletlenségből is. Áron, amilyen hinduhallgatag volt, végrendelkező szavaiból – a temető-metropolisok káprázatában – kihagyhatta volna a szülőfalu nevét. Az ordas fogalom bölcsőmelegét – mint annyiszor a mi szívünkben is – lehűthette volna a félreesettség magánya. Nevünket a nagyvilág a Nyikó mentén nemigen keresi. Annyi baj legyen; amúgy sem ért hozzánk. A dolgaink pedig éppoly bensőségesek, akár az Áron gondja volt. A nyugvóhely esetlegessége így társul ahhoz, ami reánk nézve törvényszerű: felvértezni magunk az örökséggel, mit a legnagyobbak az utunkba letettek. Köztük Tamási Áron is.
Még éltében vele jártam itt először; annak előtte nem ismertem Farkaslakát, legalábbis nem a valóságosat, hanem a költőit, az álombelit, amelynek sanyarú sorsából új mítoszként világlott föl a megmaradás etikája: pusztító erők szorításában az ábeli túlvészelés sikoly-kacagása; ez a megjátszott könnyedségében, örökös talpraugrásában is görcsös, véres körmű visszakapaszkodás a meglódult földre, „mely nemigen nyugszik sehol, hanem változatos hullámokban vonul egészen a Kárpátok faláig, sőt nemegyszer nagy hegyeket viharzik az égre fel”. Az erdőrengeteges havasokat persze, meg a szarvasokat és színes tollú madarakat, a költő szava hozta ide a közelbe, kinek-kinek az ablaka alá.
Majdnemhogy csalogatásképpen.
Hiszen a táj, ahol a Bölcső és bagoly vándora vidám mezőket és honosságot ígér: inkább szegényes, mint pompázatos. Az annyiszor megénekelt szép ruha rajta: vigasztaló ráadás, egy tündéri kéz otthonteremtő babusgatása a mindenkori ki- és elvándorló szándék enyhítése végett.
(E kényszerű szándéknak egyetlen fodrára vessünk csak pillantást Koós Ferenc atyánkfia emlékezetével. Önéletírása szerint, amelyet Beke György hozott nemrég napvilágra, 1815-ben már református egyház működött Bukarestben; alapítója szőkefalvi Sükei Imre, aki az oda vetődött híveknek már csak sereghajtója lehetett; a Dîmbovita partján mintegy elébük szaladva csattogtatta meg Isten igéjét, hogy nagy és keserves lendületükben a Dunát is átal ne ússzák valamiképpen. S mi mindent meg nem tett még értük! S az ábeli bolyongásnak micsoda elevenségével! Egy kis „kollekta” végett – nyugodtan nevezhetjük alamizsnának – bejárta Erdélyt, Magyarországot, még Konstantinápolyt is, aminek eredményeképpen 2650 piaszterért parókiát épített, majd később fatornyos templomot, tanítói lakot és iskolát emelt – zsoltáros gátat a diaszpóra elé. Diaszpóra? A fogalom mintha túlságosan szemérmes és finomkodó lenne; Sólem Áléhemmel, rövidebben s találóbban, nevezzük inkább gólesznek. Szaporodó híveinek láttán az öreg Sükei Imre isten hozta helyett ezt is elmondhatta volna: benne vagyunk nyakig a góleszben.)
Ne szóljunk most – hisz annyian megírták – az amerikás székelyekről, kik az ottani magyarságot kerek egymillióra szaporították. Ábel, amidőn a hűség és szegénység zászlajával hazatért onnan, mintha koporsóba nézett volna vissza. Nem épp idillikus fogantatású háttal a kedve sem, amivel a szülőföld bölcsőjére virágokat kezd mintázni.
Ágnes nénjével szilvapálinkát ittunk, szalonnáztunk, mesélgettünk. Vagyis az otthoniak vették számba az életüket, mi leginkább hallgattuk őket; Áron fenséges, de éber nyugalommal, aminek rianásait – ha keserűségbe fordult a szó – a mókustermészetű szemöldökével jelezte, jómagam pedig, a farkaslakiakkal egyazon fazékban főzetve, csöndes zubogással, gőzfelhőket vetve. Ilyenformán: „Hát maguk ezt mért tűrték el?” „Akkor tehát ennek is utána kellene nézni” – nyújtotta felém Áron a kicsi szék gondját is, sánta unokaöccsének panaszát, miszerint az ülőalkalmatosságok készítéséhez nincsen iparengedélye. Ezt én – későbben – változatos instálásokkal a tartományi szerveknél megszereztem neki, amiből azután újabb galiba támadt: egy kisebbfajta gólesz, ide-oda vándorlás a szomszédos tartományokban, míg egyszer valahol Keresztúr tájékán elakadt a vállalkozás. Egy őrmester csapott le rá és a szállítmányra.
– Minek a sok kicsi szék?
– Hát ülni…
– Eltalálta, mert én magát most leültetem, legalább kilenc hónapra.
A székeket elkobozták, s a farkaslakiak lóhalálában Áronnak újabb üzenetét hozták, hogy az iparengedélyhez próbálnám meg visszaszerezni most már a mester szabadságát is. Újabb lótás-futás, majd azután a nagy ijedelemre másfajta, szerényebb vállalkozás tervét borítottuk: készítsen inkább a farkaslakiaknak ablakkeretet, madáretetőt, abból tán nem lesz baj.
Odakint rigó szólt az ághegyen, s idebent a deszkává lett fenyőfa – a poézisből sorsba váltó természet – várta szavunkat. Az íróit. Aminek Áron a módját – a maradandót – mindig megtalálta. A mindenkoron elkobzott kicsiszékek deszkaanyagából ácsolta magának Jákob létráját – már a húszas években is – olyan magaslatok felé, ahol a népsorsban küszködő gond a szabadságot vélte megtalálni.
Farkaslaki napjaiban a mezei bogarak, pillangók életét is tanulmányozta; ki tudja mihez kellett az neki. Bizonyos, hogy nem holmi négykézláb járó füvészhajlam dolgozott benne. Naplója szerint – aminek feldolgozását, kiadatását Timár Mátétól várjuk mihamarabb – figyelmét e röpdöső lények szárnya kötötte le; a bokáig érő mikrokozmoszban saját szárnyas természete, amivel nem egy bírálójának oly sok fölösleges gondot okozott. (Okoz mai napig is olyasféle aggodalomként, miszerint talán érdemén felül értékelnők őt. Istenem! Az irodalom nem óvodai közétkeztetés, ahol is a kicsik joggal bömbölhetnek, hogy zsemlekásaadagjuk keszegebb a nagyobbakénál.)
Más alkalommal, egy nyári napon elballagtunk a temetőbe is. Leróttuk kegyeletünket az ősök sírjánál. A szándék s az indulás, Áron hunyorgó nézelődése: a már ismerős életműnek volt rendes folytatása. Mint minden igazi alkotó: az életét ringatta bele mindig az írásba; erős szenvedélyét, hogy történelmi kényszerűségeiben és vágyaiban diaszpórára hajlandósult népének kötőanyagává legyen. S nem valahol a társadalmi ellentétek fölött, hanem az életnek azon a szintjén, ahol Ábel a szegények zászlaját felvette.
A két cserefa alatt is megálltunk.
Akkor még kerítés volt e helyen; átalugorható akadály. Épp ahol most a sírja van. S ahonnan most már valóságos bekötőút vezet az aszfaltos főútig. Két esztendeje még csak ösvény volt, nem is egyenes, hanem füvek közt bolyongó, akár a bizonytalanság érzése, amellyel műveinek hazai kiadása elkezdődött.
Ami pedig ezt a sírhoz vezető utat leginkább megnyomta: egy valóságos mennykő volt. Szervátiusz Jenő – akit én magamban, tekintetének konok szomorúsága miatt Michelangelóhoz hasonlítok – a mennykövet trachitnak nevezi. A mélységbeli tömör kőzetek kilenctonnás darabja. Visszavágó, dühös természetével összetörte már a szobrász hagyományos vésőit. Az immár félkész munkát nézegetjük. Egy kék csobbanás Szervátiusz tekintetében mintha azt mondaná: emberére akadt a kő. Törhetetlen acélt szerzett: vídiát, az nem csorbul. Szerszámait nézegetjük a kunyhóban, amely a művésznek is szálláshelye. Szalmapriccs, jó terpeszkedő, hogy Jenő bácsi mellett a fia: Tibor is elférjen, továbbá egy tákolmány asztalkán néhány férges alma s két paradicsom. Így ahogy van, a szélpengető hasadékaival, Ábel kunyhójára emlékeztet, amely hasonlóképpen úgy kuporgott szomorúan az erdő szélén, mintha csóré emberek építették volna. Ez még az Áron hasonlata. Úgy is mondhatnók: alapkőletétele a későbbi katedrálishoz, aminek félbetörött Vadrózsa ága leng a tetején. Ezt az utolsó munkáját zokszó nélkül tűzhetjük oda (az életmű bütüjére) – miként a házépítők szokták a befejezettség s majd a beköltözés örömének szimbólumaként.
Költözködést indított el Szervátiusz is a vídiahegyű vésőivel. A rokon művész hangján rendre hívja elé az életmű alakjait. Mint rendes feltámadásnál: a cselekedeteik szerint állítja sorba s füröszti meg őket saját balladacsobogású képzeletében. Itt van már az Énekes madár serege: kéz a kézben a szerelmes Magdó és Móka, Bolha kutyájával Ábel, csodás változásaiban Jégtörő Mátyás és Tündöklő Jeromos. Súlyosan lépeget utánuk tüzet árverezni a megsiratott Boda Ferus. A kőbe költözködés metamorfózisában levetik tündéri könnyedségüket; eljövendő szerepük szerint, a súlyos anyaghoz igazodva, körkörös összeforrottságban egyetlen intelemmé tömörülnek. S ha valakinek szeme van hozzá: olyasféle tanulsággá, amire az időnek markában további miheztartás végett éppen szükségünk van. Néhai Sükei Imre gátja mellett ez a szervátiuszi gyülekezet is elébe veti magát az abroncstalanság természetének. Akit meg nem állít: viszontlátásra serkenti legalább.
Az ember, kit ezen az úton elkerülni lehetetlen, nem a magányos és furcsa vállalkozások kóberes hőse, amiként azt hájas világpolgárságban nagyra nőtt kritikusi fülek a munkáiból kihallgatózták. Ez idő szerint sem a puszta jószándék és megértés, még kevésbé az engedmény vette őt oltalmába. Hanem az emberi szükséglet, amely a tüdőt is munkában tartja. Létünknek része, s mivel nem a szeszélytől kaptuk, hanem a sorsunk gyöngyözte ki: az eszmélésnek része, amellyel egy közösség önmaga fölé hajlik. A fejnek épp újabb felvetése végett. S a reflexiónak mennyi más formáját kínálja! Mondandóján innen és túl, ha csak nyelvi kincseit nézzük: megannyi tükör az anyanyelvi ábrázatnak mindenreggeli számbavételéhez. A szokványos kérdést: miként szolgál az egészsége – az ő mondatainak bartóki lejtése módosíthatná bennünk ilyenformán: hogy s mint szolgál, uram, az édes anyanyelve?
Erről is szót váltunk Szervátiusszal. Egyebek között Szép Domokos Anna hiányáról a trachitból kiszabadított gyülekezetben. Ennek a balladának ősi tömörsége – akár egy ógörög akt –, mintha eredetileg is kőbe kívánkozott volna. A párjavesztett leány eget hasogató sikolya: Verjen meg az Isten, háborúcsinálók! – az íróiból máris átszikrázik a szobrászlátomásba. S majd onnan új alakzatában a sokaságemlékezetébe.
A sokaság máris gyülekezik itten. Gyalogos lábak, autók simítják, szélesítik valóságos térré a régi füves ösvényt.
– Így van ez, hogy állandóan jönnek – sóhajt Jenő bácsi, s elnéz valamerre a tenger felé, ahonnan a fiát várja.
Áron látogatói pedig a csodát várják tőle: hogy vésőszerszámait munkába állítsa.
Így készül hát ez a hegyibeszéd, mint hajdanán is, a sokaság szeme láttára.
A kő hangját is beleszámítva: füle hallatára.
(1972)
Platón a maga elképzelt államából kitiltotta a költőket. Illyés Gyula kajánul jegyzi meg valahol, hogy éppen ezért nem is lett semmi abból az államból. Amelyikből mégis lett valami: az mindahány ragaszkodott a pennás embereihez.
Néha nem egyébért: csak hogy féken tartsa őket.
A velük való permanens bajlódás intézményes formáját, mint tudjuk, bizonyos Caraffa nevezetű bíbornok eszelte ki, egyszerű fogalomcsere útján, behelyettesítvén az érvelést a könyvégetéssel, az eszmecserét a száműzetéssel, esetleg máglyával, jobbik esetben az indexszel. Hogy mindezek végső fokon ki és mi ellen irányultak: az inkvizíció törvényeinek ama záradékából is kiderül, miszerint az írás-olvasás tudományának elsajátításához világi embernek a jezsuita rendfőnökség engedélyét kellett kikérnie.
Nem a költő veszélyes, hanem az olvasó.
Az eszme – vagy téveszme – az olvasóban válik társadalmi erővé. A pápa számára nem Luther volt a legfőbb ellenfél, hanem a reformáció gondolati fegyvereivel közelgő parasztháború. Petőfi neve akkor vált rettegetté a magyar főurak körében, midőn vakhíre kelt, hogy Rákoson negyvenezer paraszt mormolja a verseit. Egy otthoni példa is eszembe jut. Amikor Nagy Istvánt a harmincas években első lázító könyve miatt letartóztatták, az ügyészségen már Torda környéki olvasói várták – ugyancsak letartóztatva. Akkor – vallomása szerint – azon tűnődött el: úgy kellene írnia, hogy senkinek se ártson vele. Pontosabban: hogy olvasói elkerüljék a tömlöc veszélyét. De akkor udvari költőnek kellett volna felcsapnia.
A mindenkori pápák Caraffái tudták, hogy a kiáltás erejét a visszhangon lehet csak lemérni. Éppen ezért a visszhangtalan citerásoknak és köldöknéző széplelkeknek megkegyelmeztek. A megalkuvásra hajlamosaknak annyi szólásszabadságot engedélyeztek, amennyi épp szükséges volt ahhoz, hogy önmaguk előtt is eltitkolják a rabságukat. Ez a kényszer szülte a kétirányú úrvacsoraosztást: az Istennek, ami az Istené, a császárnak, ami a császáré. Ez a legnehezebb, ha ugyan nem a legkilátástalanabb vállalkozás. A császárnak ugyanis nem szabad tudnia, hogy a feléje nyújtott áldozatból egy darabkát az Istennek csíptek le. Az elnyomó hatalmak, miként a nők: nem osztoznak a szerelemben. Szervét Mihály a lassú tüzű máglyán is váltig erősítgette, hogy híve a kálvini tanoknak, az ellenvéleménye csupán árnyalatbeli. Árnyalat nincs – mondták az égő hasábfák –, csak a rajzolatban. Vagy Genf, vagy Róma. Az igazság hiába igyekszik néha középre: póluson a helye.
A dózsepalota folyosóján azt nézegetem itt Mihai Beniuckal, miként is ellenőrizték a gondolat ingadozásait a két pólus között. A falból tátott szájú szörnyalak mered felénk. Nézem: a torka szabályszerű postaládikóban folytatódik. Nevezzük panaszládának. Ide dobták be a névtelen leveleket, följelentéseket.
A vigyorgó kőarc: cinkos biztatás az írásra. Sajátságos műfajban, persze. Nem kell itt pőrén az olvasó elé állni, a közvélekedés nyílzáporába. A szerző esetleges eszmei ellenfeleinek megrágalmazása ilyenformán mentes a következményektől. Mintha azt mondaná: „Loyolai Ignác gyermeke, megbízhatsz a titoktartásomban.” A sötét torok, akár a halál felé vezető út: szigorúan egyirányú. Kizárt dolog, hogy szembe jövő utassal, talán épp az áldozatunkkal találkozzunk. Mielőtt a névtelen Művel hátba szúrnók, nem kell rámosolyognunk, hogyléte felől érdeklődnünk.
Amúgy is tudjuk, mi lesz a sorsa. Néhány lépésre van csupán – a palota belsejében – a tárgyalóterem. Közelében a bíró lakosztálya. Talán a hóhér is itt szokott kezet mosni a márványfürdőben. Közvetlen kijárat nyílik a Sóhajok Hídjára. Alatta most amerikai nászutasoknak egy rekedt gondolás énekel. A reneszánsz kori utánzatból a groteszk üt ki a legérzékelhetőbben. (Olyanszerűleg, mint midőn a Continental bárban – gin-fizz mellett – azt énekeljük, hogy „szép selymes lódingom, dali pár pisztolyom, és nosza rajta, jó katonák!”) A poétikus hangzású hídról egyenest a börtönbe lehet lépni: a következménybe.
Mifajta tájékoztatásra volt éhes ez a dohos kőszáj? Mindenre, amivel az eretnek gondolkodás bélyegét bárkire rá lehetett sütni. Kizárólagos tápláléka tehát: az eltérés, kitérés, letérés, eltévelyedés; a hivatalossal szembehelyezkedő nézet. Vagy a puszta nézet, ha éppolyan korszak volt, hogy a nézeteket – mint tiltott fegyvereket – be kellett szolgáltatni; ha valamely szórakozott Giordano Bruno, Galilei – a fejében nagytakarítást végezve – ott felejtett vagy egy vélekedést. Vagy a lelki üdvösség megszerzésének esetleges más módozatait. Ostya helyett a kenyér és bor jegyét vagy olyasmit, hogy a föld mozog és gömb alakú. Gondolom, ilyen figyelmeztetést is elnyelt: vigyázat, gyanús nézetekkel és menedékjogi szándékkal bizonyos Dante nevű verselő cselleng errefelé! Dante továbbment meghalni, Ravennába. A velenceiek most bánják, hogy porait – akár a galambjaikat – nem válthatják át naponta valutára.
Egyébként a Szent Márk téren, ahol hajdan a genfihez hasonló máglyák égtek, a hangulat idilli; fúvószenekar szórakoztat bennünket. Képzeletemben föltűnik ugyan Loyolai árnyéka, de már nem kell rettegnem tőle. Pedig ha tudná, hogy az őseim Kálvinhoz csatlakoztak! Meg hogy az Index librorum prohibitorium ellenére a költők – ha igaziak, mindétig föltámadnak. Az éj közepén visszajárogatnak a síri világból. De már nem azért, hogy özvegyük fátylával a könnyeiket letöröljék, hanem hogy szembekacagják hajdani inkvizítoraikat.
(1970)
Egy állítólagosan szomorú és magányos ember, aki Európa diktátoraként is kopott sarkú katonai csizmát viselt, hozzávetőlegesen hatmillió zsidót gázosított el, lövetett agyon és dobatott meszesgödörbe a halál változatos nemeivel.
Hatmillióból százhuszonhatan nyugszanak e helyen, ahol most juhok legelésznek, szarkák cseregnek, és piros bogyóit hirdeti a csipkebokor. Puszta hely; egyetlen ház a közelben, ahol a völgy katlanszerűleg az erdő aljába torkollik. A ház ablakából épp odalátni a tett színhelyére. Az árok, amit fasiszta magyar csendőrtisztek a közeli Sármásról átvezényelt áldozataikkal ásattak, mély nem lehetett; nyomát sem látom. Sietős volt a visszavonulás. A sebtiben elkapartak keze-lába, némelyiknek a fél arca takaratlan maradt. Az oszlásnak indult tetemek bűze néhány nap múlva a faluig érzett. Pusztakamarás ide két kilométer; délkeleti irányban Kissármás ugyanannyi. A két falu közötti dombvonulat sörénye: a Sóskút csenevész erdeje meg egy kis mérges akácos. A Csukás-tónak nevezett völgy torkolata – akkor még kaszáló volt, ma szántóterület – amolyan vadváltó hely; a menekülő gyilkosok siettükben is körülnézelődtek. A két falu tekintete nem ér el idáig; a gépfegyver hangját elnyelte az erdő. Közel az országút is – kétszáz méternyire –, tehát a kiszállás nem volt fáradságos. Egyetlen tanú ennek a háznak az ablaka lehetett; nem tudom, azon a hajnalon kinézett-e valaki rajta.
Későbben ügyészek kérdezték: hallottuk-e a lövéseket? Jómagam akkortájt Ombuzon voltam – a negyedik faluban – nagynénémnél; egy tyúkketrec mögött hasalva számoltam a becsapódó ágyúlövedékeket. A Magyar utcabeli férfiakat kivezényelték a hullákat kiásni. Egy idegen fegyveres ember apámat is elészólította, majd anyámnak intett a fejével, valamint a puskacsővel: „Maga is!” Anyám egy pillanatra megdermedt, s mint minden fölszólításra, kapkodta máris a pampóit, bogra kötötte a kendőjét, majd sírva fakadt: „Istenem, halottat én még sohasem ástam!”
Ismerős arcokat vetett ki a kapa. Valamikor egy-egy cérnaboltban, fűszerüzletben ezek a szétesett arcok reánk mosolyogtak. Apám ma is borzongva emlékezik: „Rettenetes látvány volt.”
A hullákat sorba rakták, majd a szemközti legelőn temették el, a Kemence nevezetű határrész domboldalába. Kőhajításnyira két hold földünk volt; nyaranta kukoricát kapáltunk. Déli alvás helyett árnyék hiányában, a táj sivárságával küszködtem. Könyökömre támaszkodva hallgattam a láthatatlan bogárvilág egyhangú zümmögését; a látóhatár felhőiben reménykedtem, egy váratlan záporesőben, égzengésben, amitől anyám is felriad a feje fölé csomózott kukoricaszálak árnyékából. Ez volt az egyetlen lehetséges Esemény a nagy szunnyatagságban. S akkor minden átmenet nélkül mehettünk holtakat kiásni. Beköszöntött az Esemény. Szemközt csordakút van, fennebb rókalyukas, suvadásos martok. A hely szűkebb meghatározása: Ördögség. Nagyapám arról mesélt, hogy a szakadékokban éjfélkor kénköves tüzek égnek, fehér ruhás kísértetek vijjognak. Az erdőből kizúduló szelek ugyanis itt e puszta ökörlegelőn csapnak össze az északi légáramlatokkal.
Azóta, hogy az időnek mintegy ujjaintésére – vagy annál is észrevétlenebb szemöldökrebbenésére – vadonatúj temető költözött ide, mintha megszűntek volna az Ördögséghez fűződő babonás hiedelmek. Elmúltak egy korszak eseménytelenségével. A kupán vágott paraszti fejekből pajzán ördögfiak és göndör hajú angyalkák rebbentek széjjel.
Új legendája támadt a tájnak.
Olyasféle tanulsággal, amely nem balladából, hanem tölténytárból vágott a Mezőség tudatába. A fajgyűlölet torkolattüze kezdetben éppoly távoli és ellenőrizhetetlen Rém volt, akár a Vezúv vagy a hétfejű sárkány. Hogy mégse túlozzunk: a nacionalizmus változatos feketeleveseit annak előtte is naponta fölkanalaztuk. Úgyszólván az étrendünkhöz tartozott. Nagyobb adagokban a történelmi sorsfordulók adagolták; kortyonként a miazmás hétköznapok diktálták belénk egy-egy bokán rúgás, szájba tömés vagy ártatlannak tűnő megbélyegző kifejezés kíséretében. 1944 őszutóján a sóskúti erdőcskéből a megkülönböztetés elve – végső megnyilatkozási formájában – egész temetőnyi áldozattal, hullabűzfelhőben lépett ki a szemünk elé s rakta föl az oldalra fehér sírköveit.
A kőkerítés mentén juhok legelésznek. A bojtárgyerek a vasajtó küszöbén ül, s mint a népdalban: a botjával játszik. Egyszer egy költővel ültem itt; ő is magányos volt, szavakkal játszott. Egymástól távol eső fogalmakat keresztezett; roppantul tetszett neki, hogy ellentétes tartalmaik miként vicsorognak egymásra. A vicsorgás már viszonyulást jelez, mondtam. Ez inkább kavicsjáték. Találomra fölszedtünk a porból öt kavicsot; egyszer egyet, majd kettőt, hármat kell a levegőbe dobigálni, miközben a földön maradottakat is ügyesen a markunkba emeljük. Ez lenne hát a szellem megváltása az aktivizmus bilincseitől. Költő barátom keserű pillantást vetett a zsidó temetőre, majd így szólt: „A gigantikus erőszak századában a szavak elveszítették társadalmi szerepüket. Vezesd elő nekem azt a költőt, aki mindezt megakadályozhatta volna.” A költőt nem találtam.
De mégis!
Itt, a csipkebokor tövében üldögéltem egyszer Balla Karcsival. Őt, a Gestapo ügyetlensége vagy saját szemfülessége folytán, nem deportálták. A bevagonírozásnál mégis önként jelentkezett, hogy Dachau vagy Auschwitz felé menet a menyasszonyát valamiképpen kiszabadítsa. Úgyszólván a fogaival rágott menekvést nyújtó nyílást a kocsi padozatába. A kockázat nem járt eredménnyel. Menyasszonyát és anyját is elhurcolták a nyilasok. Annyi tanulság ragadt meg benne, tán fölös fájdalomként, hogy abból a kockázatból – ha író akar lenni – a szavakra is rá kell ruházni valamit. Még a kötőjelekre is. Ilyen indulattal gyürkőzött neki a prózának. Síneket akart fölszaggatni vele egy vonat előtt, amely visszavonhatatlanul befutott rendeltetési helyére. Nem vállalta a sértődött bohém szerepét, jól tudván, hogy minden kavicsjátékosban ott lakozik a politika hónaljában kényelmesen pipázgató akadémikus is.
Itt, a Sóskúti-erdő mellett, arról mesélt nekem, hogy Auschwitzban a krematóriumok helyén hatalmas, fekete rózsák nyílnak. Oda szeretett volna elutazni, hogy anyjáról valamilyen tárgyi emléket hozzon. Egy szál rózsát legalább.
(1957)
Varsó. Világifjúsági találkozó. Olyasfajta vállalkozás ez is, akár a költészeté: a fegyvertelenség haditénye. Versrímmel, virággal, táncmozdulatokkal az atomágyúk ellen. Egy szkeptikus angol diák ezt így fogalmazta meg: a világot nem a nemzeti viselet és a folklór tartja egyensúlyban, hanem a felhalmozott robbanóanyag. De száztizennégy nemzet fiainak jelenléte: az emberi valóság része, tehát az egyensúlyé is. Sajátos értelemben persze. Képzeljünk el ötszázezer Lüszisztratét, aki azzal a gondolattal játszik Varsóban, hogy beleszólhat a világpolitikába: önmagától vonja meg korunk legpusztítóbb erejű kábítószerét: a kiszolgáltatottság tudatát. Színes lampionok és tűzijátékok fényében a szabadság káprázatát éli; egyebek között, hogy nem rabja saját előítéleteinek. Nincs erős és gyenge, semmi besorolás, hanem kinek-kinek a saját helyzete van, bőre, szájtartása és emberi-egyéni vagy közösségi immanenciája. A kölcsönös tisztelet valóságos kultuszában, mint újfajta passiójátékot, az emberiség aranykorát próbálgatjuk. Olyanok vagyunk, mint Picasso híres galambja. A személyi jelentéktelenségből szimbólumokká növünk, valahányszor az utcákon felvonulunk. Egy romház tövében félszáznyi nemzet kőművesei iskolát építenek a varsói gyermekeknek, emlékképpen, hogy itt jártak, és tele volt a szívük jóakarattal. A mérőón, a vakolókanál univerzális nyelvén beszélnek; órák alatt nőnek fel a falak, valóságos bábeli harmóniában. A zűrzavar, a hírhedett ugyanis – némileg ellentétben a bibliai történettel –, akkor támadt, amidőn valamelyik Náthán, a munkát félbehagyva, azt kezdte firtatni, hogy a malter, a gerendavég melyik törzs nyelvén húzassék föl a magasba. A természetes különbözőségek megszüntetésének kérdésfelvetése mindenkor oda üt, ahova nem kellene, a közös óhaj felé. Vita nélkül, a szerszámok nyelvén emelkedik ez a miniatűr babiloni torony, amit azután kellő áhítattal körültáncolnak a kőművesek.
A további programlehetőség szinte profánul hangzik: lányok napja, táncverseny, zsákfutás, karnevál és – kirándulás Auschwitzba.
A magam részéről ez utóbbit választom: négymillió ember halálának a színhelyét. Este indulunk vonattal; kora reggel már ott állhatok a száznyolcvan hektárnyi táborterület főkapujában, az őrtorony alatt. Egyetlen vak szeme van a toronynak: a hatalmas reflektorlámpa. A vasúti sínek rozsdásak. Paradox módon: a béke rozsdája. Lakóház sehol a közelben, a táj mintegy kozmikus pernyétől befújtan, északian komor; történelmi zárkózottságában, úgy sejtem, nehéz megközelíteni. Teuton hangulata van.
Mit látok első körülpillantásra? Kéményerdőt, fekete barakktábort, kavicsos ösvényeket, szögesdrót kerítést. E néhány kellék túlságosan kevés ahhoz, hogy belelássunk a hajdani pokol mélyébe. Egy Vergilius kellene most ide. Az olvasmányaimból ismert Szörny úgy hever most itt, veszélytelenül, akár egy elejtett ősállat. Meg lehet érinteni az agyarát, csülkeit, besétálhatunk a kihűlt gyomrába. Jónás utazása a cethal hasában ennek valaminő elősejtelme lehetett. Költői, szinte mulatságos kaland; a megváltás ígéreteként értelmezve: szinte vigasztaló fabula. Ami itt négy esztendő alatt (1940–44) lezajlott: arra nincs látomás János Jelenéseiben sem. Biblikus méretű legendaköre föltehetőleg ezután fog kialakulni. A XX. századnak e nagyrészt titokban lezajlott drámája összegezőre vár. Addig itt valaki szájmuzsikán játszik.
Idegesít az idegenvezető fesztelen magyarázata, mutogatása: ez itt, kérem, egy akasztófa. Lemaradok a tömegből, úgy érzem, itt csak őgyelegni lehet. A lélek hol kifelé, hol befelé nézelődik. Mibe fogóddzék? Mindez azután történt, hogy Ady meghirdette a nacionalizmus alkonyát. Szabad-e a történelmet a költők megítélésére bízni? A valóságra kivetett álomhálóik hányszor összeszakadtak még azután is, hogy itt Auschwitzban kihűltek a krematóriumok kemencéi! A tapasztalat, miszerint a század legkisebb őrmestere érvényesebb társadalmi hatáskörrel rendelkezik a század legnagyobb költőjénél is, Európa-szerte meghozta a maga reakcióját. A félrevágott babarongy – ám lássa a társadalom, mire viszi nélkülünk! – nem pusztán a bohém sértődöttség jele. A tehetetlenség lázongása is. A visszautasított érthetőség helyén törvényszerűleg ül meg a homály, aminek a mélyén egy vadzseni közli velünk szüntelen, hogy nem lát semmit, nem ért semmit a világból. Mihelyt megértene valamit, kérdőjel formájában odébáll a homályával. Legföljebb akkor ocsúdik föl, mikor a hatalom berendeli szenet hordani. De vajon csak az ő homályáról beszélhetünk? Mennyivel sűrűbb néha a valóság ködtengere! Itt a példa rá a vitrin mögött: a sárga csillaggal megbélyegzett asszony – a riadalmát örök jóhiszeműségbe bugyolálva – elhozta ide az almareszelőt, a kötőtűt, gyapjúgomolyagját.
Egy mellénykét szeretett volna itt befejezni az unokájának.
Az úgynevezett mintaláger udvarán, ahol a deportáltak számbavételét tartották a kicipelt halottakkal együtt, hatalmas, feketére mázolt akasztófa látható. Kampói után ítélve tizenöt „férőhelyes”. Odébb, két vörös téglás épület között egy másik kivégzőhely: a golyóra ítélteké. A földnek itt alvadtvér-színe van. A fal mentén betoncsatornát húztak az elfolyó friss vérnek. Mi mindennel össze nem békül a Rend és Tisztaság fogalma! Meg a jó Ízlés, a Stílus. Az épen maradt krematórium csinos villaház benyomását kelti. Az előterében gonddal kiképzett virágoskertecske, karcsú oszlopokkal, görögös vázákkal. Az ablakon kovácsoltvas rács, finom hajlításban. Az ember azt gondolná: a Bach család muzsikál odabent. Első helyiség: a vetkőzőszoba. Természetesen a fürdés végett. Az emberek törülközőt, szappant hoztak magukkal. Innen az ajtó egyenest a gázkamrába nyílik. Négyzet alakú, ablaktalan, szürke terem, egyetlen kis nyílással fönt a mennyezeten. A Cyklon-B jelzésű gázdobozok tartalmát azon szórták befelé. Az emberek fölnéztek a vízcsapok után, majd harminc perc alatt a fulladás laokoóni vonaglásaival létrehozták a hírhedett halálgúlát, amelynek hegyében a legszívósabbak, a harmincadik percig küzdők foglaltak helyet.
Egy kémlelőnyíláson mindezt kívülről nézhették végig a fürdőmesterek.
A gázkamrából az égetőkemencék előterébe nyílik egy ajtó. Két pár sín vezet a kemencék szájáig; itt rostokolnak most is a hullaszállító kocsik.
Mindezt ezernyi változatban közölte velünk a lágerirodalom. A téma nincs kimerítve. Semprun remek könyve – A nagy utazás – tudomásom szerint az eddigi legsikerültebb vállalkozás az összegezés irányába. De még mindig hallom a szájmuzsika hangját. Nadrágos lányok, hosszú hajú fiúk – húszévesek – viháncolnak az akasztófa körül, amelyre Rudolf Hess urat is fölhúzták végül. Úgy látszik, az is az emberi természethez tartozik, hogy egy tömeggyilkosságon hamarább túlteszi magát, mint egy kocsmai sértésen.
Az Auschwitz helyére tervezett Himmlerstadt makettje. Építészetileg remekül megkonstruált új német város lett volna; ipari település különleges rendeltetéssel. Egy hatalmas vegyi üzem nyersanyagát az a sokmilliós embertömeg biztosította volna, amelyet Hitler a Mein Kampf 732. oldalán kiirtásra irányzott elő: az alacsonyabb rendűnek minősített nemzetek sora.
A maketten az üzem körül elhelyezett krematóriumok is láthatók. Továbbá zöldövezet, játszóterek, művelődési otthon stb. A fogalmaknak ugyanaz a békés keveredése. Akár az embereké. Eszembe jut, hogy a házunkba beszállásolt német altisztek egyike öcsémet naponta csokoládéval traktálta, tréfás dalokat énekelt, és parittyát készített a nadrágtartójából.
Lázadás nem volt itt, kérem? A heves ifjúi kérdésre a tolmács keserűen elmosolyodik. Ő maga is itt töltött néhány hónapot. Persze hogy volt. De nem oly látványos, ahogyan a romantikus elme képzelné. A lázadáshoz egyebek között vétségi lehetőség szükségeltetik: üzenetváltás, valamelyes mozgási szabadság és a zsebben legalább egy drótvágó olló. S ez még mindig csupán a vétség. Aminek számtalan a büntetési módozata. Soroljunk föl néhányat. Kikötés szöges dróttal, megkorbácsoltatás, homokhordás zsebben, állózárka. Ezek mind a szerencsés megmenekülés formái. A Smierci-blokk pincéjében egy 80×80 centiméteres belvilágú, két méter magas, kéményszerű építmény látható. Négykézláb ereszkedem, úgy jutok be magam is a belsejébe. Koromsötétség. A levegő közvetett módon áramlik befelé, valamely zegzugos csatornán. Négy személyt szoktak ide beállítani egy mosdótál köré, aminek az értelmét nem látom. A büntetését egy-egy német káplár is itt töltötte néha. A sújtási szándék föltehetőleg az volt, hogy órákon át, testközelben zsidó, magyar, francia, orosz kommunistával kellett egy levegőt szívnia. Annyi előjoga volt csupán, hogy oxigénhiány esetén vagy ennek föltételezése alapján a káplár – zárkatársainak egyikét megfojthatta.
Egy asztalszerű emelvényt is mutatnak; ha valaki megszökött, annak a hátramaradott családtagjait kivégzés előtt ide állították ki közszemlére. Ha magányos volt a szökevény: találomra kiszemelt tíz lágertársa került bitófára. A sorsa ellen föllázadt ember, esetleges szerencsés futtából visszatekintve, nyomában csaholó farkaskutyákat láthatott s tíz árnyat a bitón: saját ellene fordult szándékát.
Mi maradt még?
Tizenhatmillió pár cipő, egy vagon szemüveg, bőröndhegyek, női haj tonnaszámra. Szőke és barna hajfonatok, simák, hullámosak, selymesek, vastag szálúak, bronzvörösek és koromfeketék. Egy kislánynak tőből levágott, kék szalagos varkocsa. Megragadom, a szőke fejecske kacagva ellenkezik, majd hirtelen felém fordul, s két pufók kéz markol a hajamba: „Hagyj engem, ne macerálj!” A kislány – Éva – futásnak eredt, bemenekült a sütőkemencébe. Nem akart onnan kijönni, azt mondta, jó kenyérillat van. Csupa korom volt, amikor az anyja kizavarta. Mosdás, csomagolás, indulásra készen a lószekér. Összecsődült az utca népe: hova viszik Manó úrékat? Ó, csak ide a közelbe, népszámlálás végett. Nemsokára visszatérnek. Vitték a fűszeresbolt maradványait, a kötőtűket, az almareszelőt. Manó úr, aki engem – valahányszor egy tojással egy pakli dohányért megjelentem – következetesen kisasszonynak szólított, két szem cukorkát nyomott a markomba. Ezúttal nem kellett tojást adnom érte. A gyerekek – Jajnala, Bubala, Gittala, Éva – a nagy utazás várható izgalmainak pírjával az arcukon sorra elbúcsúztak tőlünk. „Hát szervusz, Éva!” Nagyosan kezet fogtunk, majd félszegen megcsókoltuk egymást. Egy porceláncsésze darabokra törött a földön. Mikor a szekér elment, összeszedegettem a színes cserepeket. Egyiken madár volt: a gyermekkorom.
A sokszínű hajtengert vitrin mögött őrzik.
Ahogy nézzük: arcunk visszatükröződik az üvegen.
Mintegy víz alól rántom föl a fejem; eszembe jutott a Balla Karcsinak tett ígéretem. Egy magányos ember után indulok; Rudinak hívják, budapesti barátom. Inkább a földet nézi, mint a múzeumot; az anyját égették el itt. Ő vezet el engem egy lerombolt krematórium helyére, ahol a nagy fekete rózsák nyílnak. Leszakítok kettőt, a zsebkendőmbe csomagolom. Alaposan szemügyre veszem a porhanyós, kövér földet, a fűféléket és másfajta virágokat. Ígéretem van rá, hogy amit lehet, helyette is mindent számba veszek.
Most és mindörökké.
Balla Karcsit, mire a hosszú úton megszáradt rózsákat átadhattam volna neki, elvitte a rák.
Valóság és írás között hogyan támad a szakadék?
Némi magyarázatot nyújt rá egy fényképmásolatban felnagyított levél. Az egyik terem falán olvasható: „Liebe Mutter, ich bin gesund, und fühle mich gut…” Kedves édesanyám, tudatom, hogy egészséges vagyok, és jól érzem magam.
A levél sarkában a lágerparancsnokság közvélemény-alakító osztályának pecsétje látható: ELLENŐRIZVE.
(1960)
Európába már az V. században betörtünk, bár igaz, hogy azok nem mi voltunk, hanem a hunok, Attilával, Bendegúz fiával. Velencében most is mutogatnak egy kőpadot: ezen üldögélt Attila. Nem tudom, ilyesmire volt-e ideje. Hacsak nem éppen Leó pápa könyörgő üzenetét várta.
Híres képén Carpaccio – a jelek szerint – mégis a magyaroknak tulajdonítja Szent Orsolya meggyilkolását.
– Nézd, miket műveltetek! – mondja Mihai Beniuc ugratólag, miközben Velencében az Accademia delle Belle Arti termeit nézegetjük.
Az apácákat szorongató vitézek ugyanis magyaros öltözetben helytelenkednek. Carpaccio majdnem ezer évvel később festette őket, II. Lajos korában. Fejünk fölött épp gyülekeztek Mohács fellegei. Hogy mi lett ebből, kellő időben értesültünk róla. Nyugat-Európa is valahogy olyanformán, mint mi szoktunk az ottani náthalázról, sovány pityókatermésről.
Beniuc vigasztal:
– Az újabb betöréseket az irodalom fegyvereivel kell elkövetni.
– Már elkövettük – mondom.
– Kivel?
Sorolom a szerzőket. Nincs tudomása róluk, bár jól ismeri a romániai magyar irodalmat. Sebaj, fontos, hogy betörtünk Európába. Saját házunkba tehát. Utóvégre mi is európaiak volnánk. A becsvágy azonban erről is hajlandó megfeledkezni, csak betörést jelezzen. Olyan irányzattal lehetőleg, amit Nyugaton régen elfeledtek. Vagy aminek kezdeti hagyománypukkasztó ábrázata lassanként komolyra, az emberiség sorsproblémáiban felelősre fordult. Ionescót már régen drámaíróként tartjuk számon, miközben lelkes újságírók a nyomdában fölcserélt sorok láttán még mindig ionescóit, vagyis szamárságot emlegetnek. Időnként azt is megtudjuk, miszerint van már Agatha Christie-nk, Dürrenmattunk, Graham Greene-ünk, Simenonunk; Chestertonról nem történt említés, mivel – ha igaz – őt még nem közölték folytatásokban a napilapok.
Rómában Ilie Constantin barátom elcipelt egy drámaíró özvegyéhez, ahol is kedvesen, borral, szendviccsel fogadtak, és megkérdezték: Sartre-ot miért nem vittük magunkkal, hallották, hogy a városban tartózkodik. Sajnos, midőn előadását a COMES-ben tartotta, épp lázam volt, a szállodában kellett feküdnöm. Hát akkor legalább Tvardovszkijt vihettük volna. Őt csak a reggelinél láttuk Szurkovval, Szimonovval. Barátom elfogadhatóan gagyog olaszul; így elsorolhatta, hogy magam is prózát írok, egyik novellám például megjelent tatárul. A háziasszony elismerőleg bólintott, sajnos, az utóbbi időben nem látogatja a könyvesboltokat. Aztán – próbaképpen – megkérdeztem:
– Van önöknek mostanság Dürrenmattjuk?
– Nincs. Dürrenmatt svájci.
– Hát Beckettjük?
– Az meg ír származású francia.
– De Graham Greene-jük csak van!
– Greene úr angol.
Szóval az sincs. Hát nekünk van – gondoltam magamban.
– Ezzel szemben van egy magyar nevű költőnk – nevetett föl a háziasszony. – Ungaretti!
A betörés eredményeit számba vettük a könyvesboltokban is. Néhány könyvcím a Via Venetón: Kama Sutra: Codice indiano dell’amore, Thomas Mann: Felix Krull, Sagan: Bonjour tristesse, Maupassant: Egy asszony élete, továbbá: A prostitúció története, Simenon-sorozat, Sartre, Silone, Goncsarov, Beauvoir, Dosztojevszkij. Zaharia Stancunak is itt kellene lennie valahol, de nem látom a Mezítláb olasz fordítását. Néhány hazai magyar könyvünk megjelent bolgárul meg csehül. Azokat sem látom.
– Vörösmarty – mondom.
A boltos kukkot sem ért a szavamból, de elmegy. Megnézi, majd visszajön látható szomorúsággal: nincs. Látom rajta: nem tudja, Vörösmarty cím-e vagy szerző.
– Le vieux tzigane! – vágom ki. – A nagy magyar költőnek ezt a versét tizenhat neves francia költő fordította versenyben, és a könyv rögtön elfogyott.
– Ezzel kellett volna kezdenie, uram. Hogy elfogyott.
– Valami más efféle?
Vállát vonogatja. Pedig Roger Richard lefordította franciára Az ember tragédiáját. Meg Rousselot is. Rousselot van, de Madách nélkül. Regény is van, az újfajta, erotikus képmellékletekkel. A könyvesbolt éjjel-nappal nyitva van. Az elárusítók kis szekereiket megrakva Sagannal és Simenonnal, bejárják és telekiabálják a mellékutcákat is. Ha nem vásárol senki: énekelnek.
Írói összejövetelünkön egyebek között épp erről esik szó: a kölcsönös fordításról. Nyugatnak e tekintetben nem lehet panasza. Azt is lefordítjuk, amit már csak a párizsi középiskolás diákok ásítoznak végig kötelező olvasmányként. Jól van ez így. Az nyer, aki fordít. Magára vessen, aki József Attilát, Arghezit vagy Adyt nem ismeri. A mi dolgunk, hogy önmagunkat teljesítsük ki, aminek nem feltétele a külső csinnadratta. Meg az sem, hogy némely sikerünket divatos nagyságok árnyékával fényesítsük. Azt is lehet szeretni, ami csak a mienk; amitől nem omladoznak Róma falai. Már csak azért is, mert sokszor gyanús az, amitől omladoznak. Marin Preda Moromete családja még nem kevesebb attól, hogy a párizsi kiadó az orrát húzogatta: kinek kell ma paraszti téma? Egyesek szerint legkevésbé a parasztnak. (Isten őrizz, hogy székelyt ajánlottunk volna!) Már szóba hoztam egyszer: ha Gionót, akinek húsába vágó paraszti élménye sosem volt, feleannyit ócsárolták volna, mint például Tamásit, a sznobság és a lapos proletkult szögei a zsákban maradhattak volna. Számolni kell persze a szög természetével is: vagy valami hasznos épületbe, vagy felebarátunk lába fejébe kívánkozik. Időközben a híres marseille-i ragyogása is megkopott, míg rangos alkotóinknak arra sem nyílott alkalmuk, hogy nemzetközi porondon legalább egy-két kudarcot valljanak. A szabályerősítő kivételek nem módosítanak az összképen. Itt, Nyugat könyvesboltjaiban, mégis fölszivárog bennem a tudat, miszerint úgynevezett elszigeteltségünk nem egyéb sajátos etikai kötöttségünknél; azt kell gyümölcsbe érlelnünk, amit az otthon földjének gyökérnyomása a törzsünkbe táplál. A boltosok, kereskedők naponta sátrat bonthatnak; aki írásra adta a fejét, a gyümölcsfákkal vállalt rokonságot; mozdulása csak a földdel együtt lehetséges. Egy kis utánérzéssel lazítani lehet a helyzeten; saját árnyékunkat azonban nem ugorhatjuk átal, mivel az az árnyék éppen a mi feladatunk.
Miközben e sorokat rovom, itt ülök az Európai Írói Közösség gyűléstermében. Vigorelli úr mellett az ősz Ungaretti, a falon balra Galileo Galilei, tőle jobbra vegyes nyelvű s még vegyesebb felfogású küldöttségek. Az ablakon át Viktor Emánuel lovas szobrot látni, a sarokban egy gyalogos rendőrt, aki minden jel szerint arra vigyáz, hogy esetleges rendetlenség ne támadjon. Távol áll tőlünk az ilyesmi. Némelyek a Krisztus-kereszt alatt cigarettáznak, szakállas festők – bársonykabátban, fapapucsban – a székre vetik a lábuk, fütyülnek, ha valaki hosszan beszél, s időnként valami üvegecskéből frissítőt spriccolnak egymás szájába. Látszólag könnyedén és gondtalanul hagyják el időnként a termet, mintegy keresztüllépve az elébük vetett problémákon. Szünetben Darvas Józseffel találkozom; súlyos betegségből lábadozva jött el Rómába, s látom rajta, hogy Michel Butor fenomenologikus kísérleteinek, a tapasztalaton túli világ kísértéseinek nincs hely a homloka ráncában. Meg-megbotló szívvel – így tűnődőben is – azt az életdarabkát vallatja, amelynek boldogságát – a mindig tovatűnő csodaszarvast – hajszolta egész életében. Akár román kollégám, Titus Popovici, aki esténként a szállodában mesél készülő regényéről; vagy az erőfeszítésről inkább, amivel társadalmi-történelmi igazságaink szikladarabjait próbálja felgörgetni a közérdeklődés terére. Ez a konokság villan Marin Preda ideges kacagásában is, miközben vörösbort iszunk, és makarónit eszünk egy kiskocsmában; az egzisztencialista magány felé hajózó eszmefuttatások után integetve, ebben az idegenségben is – vagy épp ezért – gyorsan egymásra találunk; az otthon külön kis égtája borul fölénk, s a kezdeti szívszorongató izgalom, a gyűjtögető mohóság érzése után már gyanítom, mit viszünk haza innen – újabb betörésünk eredményeképpen: azt, amit magunkkal hoztunk.
Naphosszat csellengtünk az Örök Városban. Éjfélekig gyalogoltunk, búvárkodtunk, arra törekedve, hogy ha már a jelenét amúgy sem tudjuk megragadni, legalább a múltjából hozzunk föl valamit útravalónak; egy-két élménygyöngyöt ifjúkorunk olvasmányélményeinek bugyrába.
Kezdetben egységesnek mutatkozó kis társaságunkat a változatos érdeklődés, valamint a pénztárcakülönbség, akár egy gránát, úgy széjjelvetette. A Prózaíró átrándult Párizsba; a Gallimard egy kis pünkösdi királysággal kecsegteti; a boldog Költő – akinek létöröme gyakran Don Quijote-i őrjöngéssé fajult – elment piros harisnyát vásárolni a feleségének; elutazott Sartre, meg sem nézhettem magamnak emberközelből, elszéledtek az íróküldöttségek Európa minden irányába. Marin Preda valahol a Via Venetón olcsóbb szállodára bukkant; a regényén dolgozott, talán a Moromete család második kötetén. Ablaka alatt sorakoztak a night-bárok, az amerikai óriás kocsik, megtömve milliomos matrónákkal és selyemfiúkkal; éjjel-nappal fényképeztették magukat az angol turisták, s színes, csalogató ernyők alatt sötéten rebbenő műszempillákkal és egyéb csábos eszközeikkel vidáman ténykedtek a lányok.
Preda reggelente felöltötte a munkakabátját, és hosszú órákat töltött a parasztjaival; szántani, vetni ment velük, tíz körömmel ásott a valahol megsejtett igazságuk után, s mire délben megszólalt Róma ezer harangja, már jött is vissza közénk tüskés hangulatban.
– Olyan komor vagy, mint Gyula pápa – évődtem vele. – Fogadni mernék, hogy megint lódöglés volt valamelyik parasztősödnél.
(Felejthetetlen ifjúkori remeke A ló című novellája. Florea Gheorghe szertartásosan agyonveri a szegény öreg párát, és mintha önmagát semmisítené meg: énekes madarak rebbennek széjjel a fejéből. A csendre emlékszem, ami a szívemben támadt.)
– Nem írok ünnepi ódákat! – kacagott, mint aki itt a világvárosban is a helyére verekedte magát, csontot-velőt rágó gondok közepébe. – Hát te kivel társalogsz itt? – vette célba gyatránál is silányabb olasz nyelvtudásomat. – Apádat legalább elhozhattad volna.
Szóba került, mondom, hogy európai körútra indulna anyámmal együtt, a dolog régóta esedékes, de van egy malacuk, karácsonyra hizlalják, és ha ilyen messzire eljönnek, nincs, aki ennie adjon.
Majd hozzátettem:
– Apám különben is megunta Rómát.
Újabb nyerítésszerű kacagás:
– Nagykövet volt?
– Ó, nem vállal ilyesmit! Kiküldetésben járt a Piavénál, meg kellett volna nyernie az első világháborút. Gondolom, hallottál róla.
– Ha jól emlékszem, arról az ügyről van szó, amit az öreg Piavénál elveszített – pukkant felém a válasz.
– Az még semmi – melegedtünk a játékba –, de apám is hadifogságba került, valahova ide Róma környékére, ahol egy öszvért adtak a keze alá. Azzal hordta a spagettit meg a szentjánoskenyeret.
– Hagyományos tehát az idejöveteled.
– De még mennyire! Mi magyarok nagyon szeretünk a világban csatangolni és hadifogságba kerülni. Persze, nem akárhol, hanem lehetőleg Austerlitznél, Varsóban, Galíciában. Így az idők folyamán rengeteg emlékünk gyülemlett föl. Apám például arra kért: Ha már úgyis arra jársz, nézz utána, te fiam, etetik-e még az öszvérekkel a szentjánoskenyeret.
– Menjünk inkább, fényképeztessük le magunkat a Capitoliumon – vetett véget Marin Preda a világháborús elmélkedésnek.
Apám emlékeit sehol sem találtam. Pedig ha jól meggondolom: az óhaja nem kacagni való. Az együttlét törvényeihez tartozik, hogy időnként látószöget – vagy éppen sorsot – cseréljünk egyik a másikkal. Apám húszéves szemével is nézve bizonyára többet látnék a kereszténység fővárosából; valami mást is: az előéletemet. Egy gyermekarcú tüzérkatonát, aki üszkös sebbel a fején ugyanott állingált, és a magasba bámult, ahol Stendhal is, Traján császár diadaloszlopa alatt.
A felvétel egészen jól sikerült. Valahova az égre kacagunk a Santa Maria Maggiore irányába. Ha netán az ittlétemet úgy keresné egyszer valaki, mint magam is az apám jánoskenyeres öszvéreit, legalább ez a pillanat tanúskodjék rólam.
Pénzünk fogytán N. Tertuliannal kiköltöztünk a Via del Corsó-beli szállodánkból. Valahol a Villa Borghese környékén, a hajdani Román Intézet elhagyott épületében jutottunk ingyen szálláshoz. Romantikus nyomor; omladozó falak, kísértetiesen kongó üres termek, bagolyhuhogás, síró ablaktáblák s a bejáratnál egy sanda szemű farkaskutya, kit úgy kerülgettünk alázatos illedelemmel, mint valami kápolnát. Egy-egy hatalmas kulccsal fölszerelve innen rohamoztuk, végül már dagadó lábakkal, a császárkor romjait, a reneszánsz istenes emlékeit, templomokat és katakombákat, mindent, amitől esténkint – vagy hajnalban – azzal a csalóka érzéssel omlottunk ágyba, hogy ha előre nem is: visszafelé meghosszabbítottuk az életünket. Bambinós Madonnákat nézegettünk a Borghese-galériában: Tiziano Vénusza előtt oly észrevétlenül – szinte megsemmisülten – múlt el az idő, amiként Caravaggio Szent Hieronymusa sem veszi észre karnyújtásnyi közelben a halál vigyorgását. Elkísértük Jézust – hányadszor! – az Olajfák Hegyére, s ott lábatlankodtunk a tömegben, míg egy Raffaello újra levétette a keresztről. Az effajta bolyongás a mitológiában akkor válik tanulságossá, midőn a szentséges homályból földereng előttünk művész és mecénás kegyes csalása: esendő emberi jelenlétük az égi seregekben; a mindenkori természetes törekvés, hogy belopják magukat – akár bolond flótásként is – Isten környezetébe. A jámbor katolikus imádságos arccal ejti le fejét a Szűzanya előtt, mit sem sejtve arról, hogy Veronese családtagjai néznek vissza rá, sőt a cselédlány is, félprofilból; hogy az erényes bibliai asszony az öreg Rubens ifjú felesége; hogy glóriás apostolok között kártyás, kutyaszívű Mediciek ájtatoskodnak; ó, önzetlen mecénások!
Be kár, gondoltam, hogy a reformáció oly zordan szakított a képzőművészettel. Igaz, hogy templomainak csupasz falai közül a menekülés könnyebb a szabad gondolkodás irányába; telt idomú Évák, gyönyörű Dávidok nem csábítanak vegyes érzelmű szemlélődésre. A második parancsolat azonban – ne csinálj magadnak faragott képet – a fürdővízzel a gyereket is kidobta. A pápák nem voltak oktalanok, mikor az ikonográfiát ügyük szolgálatába hajtották. Hasonlóképpen – más-más tartalommal – a mindenkori hatalmi rendszerek sem. Ne menjünk tovább.
A Tiberis partján az Angyalvár megejtő komorságában gyönyörködünk. Mennyi adógaras került ide – V. Sixtus pénzeszsákjaiba – csupán a Székelyföld áhítatából! Ez az egész bazilikavilág, fölmérhetetlen anyagi kincseivel: az emberiség kalákamunkája. Bizonyos értelemben a véletlen műve is, hogy keresztény őseink éppen itt kezdték felfalatni magukat az oroszlánokkal. Barátom, egy ihletett pillanatában, azt a merész elgondolását is megkockáztatta: mi történik, ha Pál apostol történetesen nem a rómabeliekhez, hanem – példának okáért – ludasi vagy épp marosvásárhelyi atyánkfiaihoz írja híres leveleit? Magam is felsóhajtottam. Ilyesmihez bizony sosem volt szerencsénk. Olyannyira, hogy magunk sem tudjuk, hol tartózkodtunk ez idő tájt. (Hát akkor az apostolok, szegény fejük, honnan tudhatták volna!)
A tréfa alján azért megülepedett némi keserűség is.
Dézsmakötelezettségi ügyben épp elég levelet kaptunk később a pápáktól vagy bécsi császároktól. Ki tudná számba venni, mennyi verejtékünk épült bele idegen metropolisokba! Bécsben, Mária Terézia szobrának árnyékában, de még a képtárban is, ránk telepszik az évszázados kiszipolyozottság érzése.
Magányos nézőként gyakran behúzódtam a Colosseum császári páholyába; szerelmespárok viháncolása és macskanyávogás közepette próbáltam fülembe idézni az ötvenezernyi nézősereg moraját, egy gladiátori küzdelem premierhangulatát. Pénzemet hajítottam magam is a Fontana di Trevi medencéjébe, és elhittem egy pillanatig, hogy csakis ezen múlik a visszatérésem lehetősége. Néhány száz líra ellenében megcsodáltam a vatikáni palotát, a Belvederét, a híres Loggiákat, az őrségváltó lándzsás maskarákat; pihenésképpen a pápa lakosztályának ablaka alatt ácsorgó tömeghez csatlakoztam, nem a leghívebb katolikus lelkiismerettel; eszembe jutott ugyanis, hogy Kálvin János bátyám biztatására mi rengeteg borsot törtünk Genfből Róma orra alá. Egy szakállas, bicegő férfiú éppen úgy nézett ki, mint Loyolai Ignác, feltűnően nézegetett engem, korbács is volt a kezében, de végül ama békés szándékát közölte velem, hogy elvinne a városba fiákerezni. „Olyan lovam van, signor, mint az Emánuelé.”
A székesegyház épp zárva volt akkor; alkalmi autóval lerándulhattunk Nápolyba, majd tovább Pompejibe, ötszáz líráért végigborzongani a Vezúv áldozatainak megkövesedett látványát; a híres katonát, valamint egy hűséges házőrző ebet is üvegvitrin alatt. Kötésig gázoltunk a mulandóság tanulságaiban. Elidőztünk bizonyos Loreto Tiburtino szökőkutas, oszlopcsarnokos házában, majd egy másikban is, amit szegény pompejiek a testi örömök gyakorlása végett építettek. Ugyancsak tanulságos volt, hogy midőn az élelmes kultúrkalauz – rendkívüli élményre csábító arckifejezéssel s a nőket szigorúan félretessékelve – külön díjazás ellenében felajánlotta néhány korabeli szeretkezési módozat megtekintését, akkor épp egy női turistacsapat volt jelen, és a megkülönböztetés miatt kicsi híján elpáholta az erényes kultúrkalauzt. „Egyenjogúság van! Égalité!” – kiáltotta egy svéd lány harciasan. Aztán, hogy a signorinák számára továbbra is tilos maradt a bemenet, azok egy miniszoknyás Lüszisztraté vezetésével hátrakerültek a romház külső sarkára, ahol egymást kölcsönösen felemelve kémleltek befelé egy nagy hasadékon. Mint később kiderült: eljövetelünk után a kultúrkalauz őket is beengedte dupla borravalóért. Magunktól is rájöhettünk volna, hogy a női erény értékesebb.
Rómába visszakerülve sikerült fölgyalogolnom a Szent Péter-székesegyház kupolájának szédítő magas kőerkélyére. Régi és megmagyarázhatatlan vágyamat teljesítettem ezzel. A szent város ott dübörgött, hörgött, kongatta harangjait körös-körül, füstbe és távolabb kék párába veszve. Ahol pihentem, a kőpárkányon, talán hajtűvel karcolva, naplószerű följegyzés volt olvasható francia nyelven: „Itt ült Kowlecyk Polszka négytől nyolc óráig.”
És vajon mire gondolt ez idő alatt?
Lehetséges, hogy akár magam is: fáradságos felmenetelének az értelmét kereste…
(1970)
Mivel a jelek szerint itt mindenki játszik valamit: a pénzesek pénzes játékot, a zenekar keringőt, a nászutasok boldogságot – hát összenézünk Mihai Beniuckal: mindebből nekünk semmise jár?
A tévelygést választjuk.
Az emberi bűnöknek ez a foglalata, abban a formában, ahogy Beniuc most – nálamnál tapasztaltabb velencei utasként – megkísért vele: épp kedvemre való. Vagyis belevetjük magunk a város labirintusába, ott tévedünk el, ahol kedvünk tartja, s majd az ijedelem után a velencei fehér kövek – mintegy kézen fogva – visszavezetnek a Szent Márk térre a galambok közé. A megszemélyítés melegét hirtelen lelkesültségemben én ajándékozom a köveknek, egyelőre látatlanba, Beniuc szavai alapján.
– Nem tudtál róluk?
Mondom, ez idáig csak az a kavics került szóba, mit anyám ajánlott mindig a nyelvünk alá, ha ismeretlen-idegen városba indultunk. Először Sármásra, hat kilométernyire, majd Régenbe deszkát vásárolni, s harmadsorra egy szénásszekér tetején kincses Kolozsvárra. A játékos figyelmeztetés sohasem maradt el. „Aztán végy kavicsot a szádba!” „Minek, édesanyám?” „Hogy el ne felejtsd, ahonnan indultál.”
Vettem is, nem is, azóta tán – szomorúságomra – egy szekérderékre valót. Mert ha még az első kavicsnál tartanék, a színesnél, amelyet tudatlanságomban vagy anyám kacagásának kedvéért valóságosan is a nyelvem alá raktam – akkor ez nekem a reggelt jelentené; az indulás csikó-örömét.
– La drum! – biztat Beniuc, s én a csikónak búcsút intve, kedvemet átváltom öreges európai poroszkálásra.
Estéli világításban százvalahány sziget, a lagúnák közel félezernyi hídja-pallója, összeesküvő, sötét kis utcák serege várja, hogy eltévelyedjünk.
Megy az ember, ácsorog, meg-megáll és újra nekilódul, holott – helyhez alkalmazott szóval – akárhol kiköthet, lehorgonyozhat.
Mindenütt ugyanazt veheti számba: e menekülésből fogant kényszer-város tökéletes tárgyi és hangulati egységét: egyetlen dallamnak ezerféle változatát, bennük ugyanazt a ritmust, a lagúnák kapualji lélegzetvételét s a cifra nyomorúságos konflisok kocogását. Fél óra múlva, hogy néptelen sikátorokon lötyögünk, már csak az oszlopsarkokon gunnyasztó galambok mondhatnák meg, merre járunk.
A fehér köveket még nem keressük.
Mint ama játékdobozt, amelynek minden nyitásra újabb dobozkisdedét találja a gyermek, élvezettel bontogatjuk a várost, érzékszerveinket is megosztva, hogy orrunkkal a vizek illatát – állott szagát inkább –, fülünkkel a közeli s távoli harang-nagyapák és csengettyű-fiak-unokák hangját birtokunkba vegyük.
Amit ez az istenes harangcsalád mível egész Itáliában, engem álomba ringat inkább, nem áhítatba. Azt hiszem, Kálvin a ludas ebben, aki tömjénfüstös külsőségekről az eleve elrendeltetés belső kínharagjai felé hajszolta a figyelmünket.
Lovas szobrokon táncol a tekintet, shakespeare-i díszleterkélyeken, építészeti remeklések árkádos hullámzásain, s a magam részéről külön munkát adok az emlékezetnek is. Visszaszalasztom őt ama helyekre, hol a nap folyamán jártunk; a Rialto-hídra, a Szent Márk-székesegyházba, a Santa Maria della Salutéba; az Accademia delle Belle Artiba, Colleoni lovas szobra elé, Veronese házába, szentek, mártírok és valamikori dúsgazdag polgárok csodás hajlékaiba. Egy ezeréves állandóságnak megannyi csöndes színzuhatagos szentélye. Fájdalmasan pihentető alkalom a párhuzamvetésre.
(Ahonnan jöttem: a történelem tömegmészárlásainak emlékoszlopai vetik felém árnyékukat; a Duna-táj félbemaradt vagy el sem kezdett városainak katasztrófahangulatát. A dózsepalota már készen állott a IX. században, amikor a Kárpátok szorosaiban a népvándorlás üvöltéseitől omlottak a sziklák; majd azután a templomok s életek százezerszám a törökdúlásban. Hétszáz esztendővel később egy Bethlen Gábor még mindig csak tataroz és olasz kőműveseket kerestet, akiknek keze alatt a boltívek nem omlanak össze; egy magzatmoccanásaiban megfojtott polgári fejlődés helyén, sajátságos mezei feudalizmusunk töltöttkáposzta-rotyogtatásra alkalmas cserépfazekat is alig volt képes termelni. S nem azért, hogy balkezes nép lennénk. Hanem az Idő miatt inkább, amit Kemény Zsigmond zordnak, Móricz mordálykedvűnek nevezett. A Dózsa-felkelés, majd Mohács csak kezdete volt az irtózatos vérveszteségnek. Bizonyos Winkler úr statisztikát is készített erről. Számítása szerint az első világháborúig bezárólag ezerfőnyi felnőtt magyarból 187 az elesettek száma; ha illő kegyelettel eltekintünk az inkák vagy az indiánok sorsától, ez a szám állítólag világcsúcs, s vele szemben – második helyezettként – az óriás rabtartó: az osztrák szerepel 166-os átlaggal. Meg azzal a különbséggel, hogy a Habsburgoknak volt pénzük idegen zsoldos hadseregre – pénzük és kínpadjuk –, mi pedig, Duna-völgyi kalitkások, a magunkbéliből fontuk a védőkerítést. Valahogy így esett meg, hogy ide kell most jönnünk ezeréves műemléket, Tizianót s Tintorettót ámuldozni.)
A reneszánsz nagy mestereihez küldöm tehát az emlékezetemet, őtőlük kellene még néhány vég vásznat beszerezni, s némi útbaigazítást Guardi Ferenc uramtól a városnézés dolgában. Jézus jegyeseit, vagyis az apácákat megunván, ő festette meg Velencét, Adria jegyesét. Kétszáz év múltán is változatlan vonásaival. Ez a mostani bolyongásunk Guardi-képek előtt a sámlin ülve is elképzelhető; épp a már említett ok miatt, hogy állandóság dolgában itt nincs szűkölködés. Sem itt, sem odébb, a történelmi veszedelmektől védettebb Nyugat-Európában. Tanúképpen a múlt század hetvenes éveiből egy másik bolyongó: Bernard Shaw tűnik föl, aki azt állítja, hogy legelső londoni útja alkalmával Dickens regényeinek alapján igazodott el a zegzugos utcákon. Közlöm Beniuckal is ezt a föltűnő jelenséget. Az otthoni keresztelő napokat említem, amikor is reggelente új s új utcákra ébredünk. Mire ő azt mondja, hogy jobb keresztelni, mint temetni, mert lám, Velence is süllyed, évente néhány millimétert. Felkerekedünk hát, keressük meg a fehér köveket.
Nem találjuk. Fejünket a földnek szegve három kis utcába is berobogunk. Szürke igen, de fehér kő sehol. Egy koldus alázkodik elénk, krajcár kellene neki, zsebünkből a hetedik, a Móricz Zsigmondé. Az agyonserített képéről mintha ismerném ezt az embert. Délelőtt a Szent Márk téren együtt kéregetett a galambokkal. Ő egyfelől gajdolva, a galamb másfelől burukkolva könyörögte a megeső szívünket. Most megelégszik egy cigarettával. Utána egy csinos lány is elibénk libben, nekem magyaráz valamit a ropogós nyelvén, amiből semmit sem értek, de mindjárt gondolom – kitetszik ez a visszafogott kedvességéből is: nem kérni jött, hanem valamit felajánlani. Mihai Beniuc fordítja nekem a csicsergést, miszerint a lány az én rendelkezésemre akarná magát bocsátani, mégpedig olyanformán, hogy az irányításomat vállalná reggeltől estélig, szükség esetén, teleholdként, az éjszakai órákban is. A holdas hasonlatot én vetem enyhítésként a lány felé, hogy szebb legyen az egyezkedésünk. Menten kiderül azonban, hogy nem annyira poétikus, mint inkább hasznos megállapodásra vágyik: ismereteimet szeretné – megfelelő összeg ellenében – gyarapítani. Nemcsak megmutatja: el is magyarázza Velence nevezetességeit, képtárait, múzeumait… Hogy komolyra fordul a szó, oda egyszerűsödik minden, ahová az emberi cselekedetek nagy része: a kényszerűségbe. Ennek a lánynak a szépségével csak a szegénysége vetekszik, meg az elszánása, hogy őszig turistakalauzolással az egyetemi tandíját megszerezze. Bocsánatkérő mosollyal távozik, pedig rajtam a sor, hogy megkövessem őt az üres zsebemért. S mivel egyebet nem tehetek az érdekében – amolyan mezőségi szívlágyulással – a fehér kövek ártatlanságát ajándékozom neki. Az ő szerepüket vállalta volna – beszédesebben.
A következő sikátorban föltűnnek a kövek; szabályos távolságban ott sorakoznak az úttest közepén. A központ felé jelzik az irányt. A helyet is tehát, ahol szállásunk van. Valóságos gyermeki naivitással számolom őket, s amikor váratlan kihagyással újra bizonytalanságba – a tévelygés örömébe – taszítanak, lelkes ide-oda futkosással meresztem a szemem. Különös természetük, hogy többirányú lehetőség egybefűzésével s némely politikussal ellentétben, visszafelé is ELŐRE vezetnek. Így most már olyan biztos az utunk, hogy már-már az unalom veszélye környékezi.
Mit kínál még Adria lánya – más irányú tévelygési lehetőséget – a nászutasoknak s költő barátom személyében az Avas fiainak? Camuccio mester aranyba ötvözött edényeit, vázáit; hamutartót, gyufatartó csebrecskét – vissza a természethez! –, szemüvegtokot, miniatűr kézitáskát, csiszolt gyöngyöt Pompeji köveiből – díszítsük magunk a halál emlékével –, sakkot, figurás kulcstartót – a birtoklás örömét –, ezüstmintás öveket, albumot, fényképőrző medaliont veszendő arcunknak – vagy a kedvesének, hisz egyre megy –, kést, nadrágszíjat, borokat, szoknyát, selyemkendőt, cipőt százfélét – calziture di alta classe –, zongorát, kanalat, üveges szekrénybe való gondolát, inggombot, szenteket, gyűrűt, szipkát, púdert – Eterna 27 –, aranyos hintót, koronát, legyezőt, ajakrúzst, műszempillát, a galamboknak kukoricát és golyóstollat hölgyekkel, kiket ha felborít az ember, lecsorog róluk a ruházat. Minden eladó, és számos szöveg szerint – ha nem akarok boldogtalan maradni – mindezekre szükségem van.
A kínálat vitustánca! Szaladjunk innen a fehér kövekhez.
(Megbotlom egy toronyban. Fejemmel együtt az emlékezetem is nekilódul. Nagy csobbanással merülök el a régi dicsőségbe. Barátom oldalán ez az én külön- s magántévelygésem. Mi több: magányos is. A mélyvízi homályhoz illő, amelyben még fölismerem itt történelmi múltunk hajóroncsait: egyebek között a díszes gályát, amivel Erzsébet királyné jött volt Apuliába. Távolabbról – a nápolyi Santa Chiarában – Róbert Károly síremlékét látom, meg Siket János váci püspök uramat, amint Nagy Lajos nevében épp követelőzik: Sant’ Ilario vidéke kell neki, s vajon mi végett? Himfi Benedek és Czudar Péter őméltósága átveszi a magyar királynak járó adót, az évi kétezer aranyat, amit későbben hétrét görnyedve nyújtottunk át a töröknek, megtízszerezve és megtetézve egy füstté lett állammal. A dózsepalotában fennhangon olvastatik a turini békekötés (1381) szigorú szövege: „Szól pedig e kötelezettsége Velencének örök időkre.” És a zárai béke szövege: „Dalmácia nem Velencét, hanem Lajost illeti meg.” Hasonlóképpen örök időkre. Akik ezt szó szerint értelmezték, fél évezred múltán is elsóhajtották, hogy a régi dicsőség folyvást késik az éji homályban.
Egy karcsapással odébb iszapos koponyák tízezreit látom. Az esztergomi érseket nagy sereg élén a Piave előtt, ahol apám is elsütötte az ágyúit. Telegdi Tamás jön 2500 lovassal, majd újra Lajos 20 000 nyerítő ménnel, s 1378-ban másik ötezerrel. Genova polgárai a Lidót ostromolják, s Carrara Ferenc a magyarokra panaszkodik: túl sokan jöttek meghalni, nincs elég hely a bárkákon. De mily szépen hangzik a valóság hangjaitól elszokott oligarcha-fülnek a térdeplő város kényszerígérete: „A gazdag Velence Magyarország adófizetője! A nagy király hosszú címébe Velencét is befoglalja. Ő fogja beiktatni a dózsét a Palazzo ducaléban, melynek ormán éppúgy, mint a Szent Márk téren, a magyar zászló leng.”
A falánk hódítás ily kedvező széljárásában bünteti Lajos horvát alattvalóit, s rekcumozza kegyetlenül a lázongó szerbeket; a jelenlétnek megannyi abszurd bizonylata; miközben a tatár porig égeti a székely falvakat s tízezreket hurcol örökös rabságba. Az „örök időkre” szóló szerződések mellett a távoli horizonton – potomságnak vélt veszedelmek között – a török főzte már nekünk s valamennyi Duna-völgyi népnek a feketelevest. Aminek felhörpöltetésében – a törököt jó pénzért, katonánként egy aranyért ellenünk szállítva – a maga módján Velence is segédkezet nyújtott. A szépen cifrázott, de valójában soha meg nem adott nyugati – és úgynevezett keresztény – segítséggel egyetemben. A múltra nézve mit sem ér, de jelen s jövő érdekében engedjük át magunk a káprázatnak: vajon miként alakul a sorsunk, ha magyarok, románok, szerbek, bolgárok, albánok összefogása a nándorfehérvári fellobbanás sorozataiban szilárdul meg százados időkre! Ha a közös bajban elcsitulnak, sőt jogaikra lelnek a különbözőségek, oly rengeteg későbbi örvütés indítékai, a szívós természetűek, a hetedíziglen mérgezők.)
Ezt már a Sóhajok Hídján mondom magamban. Illő helyen tehát: ítélet és végrehajtás két pontja között, a tökéletes – mert hisz egyedül önmagára utalt – reménység állapotában.
A fehér kövek hazavezettek.
Mihai bátyám óhaja, hogy fújjunk takarodót.
Lefekvés után még Nagy Lajossal társalkodom egy darabig, a nézeteimet is tisztázva: Sant’ Ilarióra nem tartok igényt. Ezt mindjárt írásba szeretném foglalni. A tévelygés leghatásosabb ellenszere az írásos elkötelezettség. Megfelelő árkus papír híján otthonról hozott jegyzetfüzetemet veszem elő. Valami olyasmit szeretnék belé írni, amivel egyben magamat is kézen fogva, gondolataimat kivezetném a múltnak e fölidézett csontvázvilágából. Szándékomat a város is erősíti: folytonos hívásait hallom. Az ablakom alatt gitár peng, konflis kocog, s fehérnépek helytelenkednek. A tüdőnek utolsó tartalékaival vánszorog a fúvószenekar; hajókürtök jelzik az új nászutas-rakományt: a világban meghordozott boldogságot. A Canale Grandén oly tehetségtelenül, hogy még csak kudarcra sincs kilátása, gondolás énekel. Gyermekkori citerás barátom – nyilván az otthoni falikép hatására – mindig is ide szeretett volna elszegődni gondolásnak. De mivel jobban énekel, itt rosszabbul ment volna sora; a hallgatóság nem figyel a canzonettára, hanem összebúvik csókolózni. Lehet-e megalázóbb állapot a tudatnál, hogy az ember nem egyéb ingerpótléknál a mások ölelkezésében? Az én mezőségi barátom szerencsére nem jutott el ide; kántor lett belőle. Így legalább az Isten hallgatja. Talán éppoly közönyösen, ahogy a harangóra üti most az éjfélt; a magasból, mintegy a semmiből jön ez a hang; abból az irányból, ahol Nagy Lajos zászlaja lengett. Amikor Veronába mentünk…
Mi ez a Verona? Kinek az írása füzetem következő lapján? S a továbbiakon is. Mint az üresnek vélt fülke, amely váratlanul megtelt utasokkal. Nézem, böngészem. Térden, talán sötétben odavetett kusza sorok. Valami görcsféle az emlékezet zsebkendőjén. Talán Verona ángyómról. De ez, ahogy a följegyzés mutatja, Trient közelében van, tehát Észak-Olaszországban, ángyóm pedig a Székely Jóska bátyám oldalán Pusztakamaráson.
„…1918. október elsején összeomlottunk. A királyné elárult bennünket, mivelhogy olasz rokonai voltak. Trientig vonultunk vissza, ahol azután fogságba kerültünk. Tiszteket akkor már nem láttunk. A barakk fedelét elvitte a srapnel, ott maradtunk az ég alatt, nézhettük a csillagokat. Sem onnan, sem másunnan felülről nem jött többé semmi parancs. Azt gondoltuk, hogy a földön járunk, de mi fegyvereken jártunk. Ami annak előtte a kezünkben volt, a lábunk alá került; mi hasonlóképpen a franciák és taliánok lába alá. Furcsa volt, hogy derékszíj nélkül, kigombolt köpenyben olyan könnyű volt a lépés, át a halál fölött – a halál árnyékába. Mivelhogy oda kerültünk. Az ágyúk hasukkal az égnek fordulva feküdtek a földön. Mikor Szebenben gyakorlatoztunk, tiszták, fényesek voltak. Hát amikor viszontláttam őket a fronton, nyakig sárosan, füstösen! Szegény ágyúk! Ők is megszenvedték a háborút. Vittek Veronába. Tudja, apám, hogy ott lakott Júlia? Nem hallott róla? Az egy szegény lány volt, aki végül megmérgezte magát az udvarlójával együtt, bizonyos Rómeo nevezetűvel. Isten nyugosztalja. Hisz magunk is naponta húszan haltunk meg tífuszban, míg a felcserek, mint a falakat, le nem meszeltek bennünket. Ez jutott eszembe kilencszázhúszban is, hogy hazakerültem. Jött a hatalomváltozás, micsoda meszelés kezdődött! Veronában egy lovat adtak a kezem alá, azzal hordtam a kenyeret. Gránátszalagból gyűrűt készítettünk, én árusítottam fennhangon kiabálva: inello, signorina! Karácsonykor egyik sátorból a másikba vonultunk: szabad-e kántálni? Nemes Betlehem kicsiny városába… Egyik katona sírt, a másik énekelt, a harmadik hörgött, haldokolt. Mondogattuk: szép karácsonyunk van! Nem lő senki sem. Néztük magunkban az otthoni havat, láttuk szemünk előtt a sok gyereket a pereces tarisnyával. Megjátszottuk, ami már sehol sem volt, se bennünk, sem odakint. Ilyenek voltunk akkor.”
Eddig tart az otthoni följegyzés. Apám hányattatásainak emléktöredéke. Egy csipetnyi abból a sóhegyből, amit el kell fogyasztanom. Félálomban is érzem: íze betölti a számat, végigszivárog egész testemen. Hányszor hallottam már ezt a történetet, amitől most apám karácsonyi sátra alatt alszom el, megfeledkezvén Velence fehér köveiről. Mert elvezettek ugyan idáig, de hazafelé már semmit se mutatnak. Gyermekded óhajjal, mesés jelekre gondolva, ösvényre hintett aranykását szeretnék álmodni. De hát az álom is tudja a magáét. Reggelre kelve észlelem: illúziók helyett a gyermekkori kavicsot rakta be a nyelvem alá, azon érdesen, ínyroncsoló-szögletesen, ahogy a kőtörő gép torkából kikerült. Csak a nyelvemmel együtt szabadulnék tőle. A szándékot pedig, hogy ezt a kavicsot mégis megpuhítom, átmentem az ébrenlét hátralévő óráiba.
Adria lánya pedig felejtse el Nagy Lajost, és öregedjék meg békében.
(1970)
A történelem, a tankönyvbe préselt – a tülekedő jelen jóvoltából –, nemigen élhet velünk egy fedél alatt. Ami kevés helyet az emlékeinkben és szívünkben kiszorítunk neki: az lenne tán a láthatatlan és elkobozhatatlan örökségek sarka. Ott pislákol, úgy gondolom, önmagunk vállalásának örökmécsese.
A szó kissé kenetteljes. Vagy ájtatos? Attól függ, minek a szolgálatában látjuk fellobogni. Talán épp rebbenő kicsinységében áll közelebb az igazsághoz, távol akármifajta nosztalgiától. Csendességében a tartós érzelmek hordozója. Nevezzük nyugodtan a múlt – múltunk – iránti kötelező tiszteletnek.
A történelem – látható és kézzelfogható alakzataiban – kint lakozik a szabad ég alatt. Mint a fuvarosok a színbe kötött, csatakos lovaikkal. Jönnek a ködös horizont alól, társzekereik eldübörögnek zárt ablakaink alatt. De félálmunkban elkísérjük őket az ismeretlenbe, ahonnan kedvező évszakkal újra visszatérnek napi gondjaink közé. Jönnek és bekopognak; változó napok és helyzetek dolga, hogy minő választ kapnak idebentről. „Már megint Ady? Istenem, nem túl hangos az nekünk?” „Gábor Áron, Dózsa György kéri a szobrát! Meglesz, kérem, tessék csak nyugodtan harcolni!” „Sürgősebb volt a Kőrösi Csomáé, mert épp Dardzsilingba indult, egy kis magányt kérve kölcsön a nagy magányához.” Veress Dániel úrnál például nem kell okvetetlenkedni; Mikes-drámája után Báthori Zsigmond véres farsangját szándékszik emlékezetünkbe beleégetni. Konok, szenvedélyes számbavételeivel gyökerekig ás, miközben a korona alakulását figyeli. Hiszen ezért az erőfeszítés!
Alakul lassanként hagyatékunk külső képe is.
Tatarozott várfalak, emléktáblás házak, lovas és gyalogos szobrok toboroznak mind gyakrabban ünneplő sokadalmat. Reggelente találkozunk velük: Jó reggelt, Bolyai úrék, aggyisten, Salamon Ernő! Ha tekintetünk el is siklana fölöttük a rohanó Gond után, tudatunk mélyrétegeiből egy dallamfoszlánnyal fölcikkan egy név, dátum, valamely győzelem vagy bitófa emléke. Akaratlanul is együtt élünk vérpadjainkkal, kihunyt fáklyásmenetekkel, példás áldozattal, példátlan tékozlásokkal. Kapcsolataink – mai és tegnapi mivoltunk között – ilyenformán eltéphetetlenek. Ennél mi sem természetesebb. Önmagát becsüli minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi: a világ nem vele kezdődött. Hisz Ádám arca mögött is egy másik arcot keres a bibliai sötét vizek fölött. Hogyne sejlene hát föl benne, hogy Bem csak az imént lépett ki Teleki Domokos házából, a szomszédban pedig – Görög Károly kereskedő uramnál – a Költő épp őrnagyi egyenruhája végett indult szabóhoz. Az emlékezet nem csupán a prousti intimitások, illatok és szemrebbenések újraélése. Egész kollektív mivoltunké. Ki tagadná, hogy a sorsunkat meghatározó életfordulatok, a közösség nagy kockázatai, összes következményeikkel, az egyénben hullámzanak tovább. Nemcsak tanulságképpen: megtartó erőként is. A történelem erre vonatkozó leckegyűjteménye kimeríthetetlen. Ha alapos munkát akar végezni, bármely hódító hatalom a leigázottnak először a hadseregét, utána rögtön a történelmi múltját fegyverezi le, közösségi szimbólumait tünteti el. Ezzel magyarázható egy-egy magtárnak, tyúkketrecnek fölszínre bukkanó márványalapzata. Vespasianus, miután Jeruzsálemet földúlta, ősi templomát épen hagyhatta volna. A templom azonban Júdea létének szimbóluma volt. A jelkép a legkonokabb erők közül való.
Olvastam, hogy a csíkszeredaiak Petőfinek készülnek szobrot állítani. Újabb elégtétel a fehéregyházi hősnek; a ragaszkodó érzületnek is, mely őt egy időben már-már lemondólag nélkülözte. Költő emlékéről lévén szó, illendő hangsúlyoznunk, hogy az esemény nem pusztán irodalmi jellegű. Egy szobor, amely a költő jelenlétét állandósítja valamely népes tér közepén: szüntelen dialógus a történelmi múlttal – a jelen érdekében. Láthattuk, miszerint akármifajta öncsonkító szándék, hogy hagyománykincseken átlépve teljesítsük ki magunk, törvényszerűleg kudarcot vall; építő erőket rombol. Szomorúságos jelenség volt elnéznünk szellemi-erkölcsi hajótörötteinket, akik a vízen való fennmaradás végett, mint fölösleges súlyt, a költőiket is elhajigálták. De nem a kacsacsőrű emlősöknél óhajtok én most elidőzni. Hanem arra irányítanám inkább a figyelmet, hogy amiként a román nép nemzeti kultúrája oly terebélyesre lombosodott, ezernyi friss hajtással jelezve az ősi gyökérnyomást, azonképpen – a természetes kölcsönhatások áramkörében – sürget friss nekilendülést a romániai magyar nemzetiség nemzeti kultúrája is. Sürget az eddiginél átfogóbb értelmezésben: valahol azon a metszési ponton, ahol hagyományaink akár egy kupola erővonalai, összefutnak; ahol a rész egésszé, teljessé válik, s a megnyíló szemhatáron élő közelségbe kerül mindaz, amit a költészet közösségi gondban megörökített. Olyan szemszögből idézzük hát újra Petőfit, amely őt nem szakítja ki természetes összefüggéseiből – a hegyvonulatból, amely sokszor ellentétes, végső fokon mégis egymásba torkolló sorsokat mutat: a március 15-i optimista lobogást éppúgy, mint Széchenyi tébolyba hulló nemzetféltését; Mikszáth humorba göngyölt keserűségét éppúgy, mint Kemény Zsigmond zúzmarás ólomkedélyét; Móricz nyerseségét és Tamási tündérjátékait, Dsida léleksikolyát és Gaál Gábor érces mordulásait; valahányat súlya, maradandósága szerint, tűzre hajítva öreg Prokrusztész-ágyakat.
Magának Petőfinek az értékelésében is.
Nem állíthatjuk őt egyetlen esztétikai mérceként valamennyi költői látásmód, stíluseszmény fölé; nem nyilváníthatjuk orákulummá, kezdetté és véggé; nem sűríthetjük egyetlen jelszóvá a kizárólagosság jegyében. Mi lehet a mai költő útja?… „Előre Petőfihez!” – olvashattuk egy időben, mit úgy is értelmeztek, hogy félre a kétely mardosta Aranytól, a lázálmos Vörösmartytól, a polgár Szabó Lőrinctől, még tán József Attilától is, hiszen ő is feljajdult néhányszor a Dogma szorításában. Nem a perdöntőt idézzük, az Abszolútumot, a százéves vita végleteit, hogy vajon egy nép akkor cselekszik-e helyesen, „történelmien”, ha megmarad, vagy csak úgy marad meg, ha cselekszik bármilyen áron is. Minden vitának perdöntője végül is az idő, mely századok tektonikus mozgástörvényei szerint szabta meg új feladatainkat: a sorsunkat meghatározó munkát, a munkánkat meghatározó sorsot, amelyben Petőfi hármas csillagképe – Szabadság, Egyenlőség, Testvériség – távolról sem azonos a romantika letűnt eszményképeivel. Kevés költője van a világirodalomnak, aki Petőfihez hasonló szenvedéllyel tágította volna oly egyetemessé, minden népekre érvényes követelésként ezeket a fogalmakat, századunknak oly sokszor megmosolygott, bolyongó árváit. Ha volt lerónivalónk, Petőfivel – akárcsak Adyval – a történelemnek jogos hitelezőivé lettünk, az övékéhez hasonló kéznyújtásra várva. Az időnek koptató hengerei között, az eszmében az eszményit keresve, mily gyakorta szorulunk az ő fejegyengető mozdulatukra: följebb egy kicsit azzal a méla tekintettel! Mindannyian éreztük az 1969-es Petőfi-ünnepségek alkalmával: mily nagyon eggyéfonódik a hangunk, midőn éljent kiáltunk a Respublikára. Szájából a Szabadság valóban úgy pattant ki, eredeti tökéletes formájában, miként a sokat emlegetett görög istennő – alkotójának fejéből. S a Nép? – Az is a tenger, a legyűrhetetlen. S a Poéta? Az éppenséggel ama sovány, villogó szemű nyugtalanság, amely nemhogy a pányvát, béklyót, pórázon vezetést: a simogatást sem tűri, akár a gímszarvas.
Vajon ezt a magatartást fogja-e sugallni a csíkszeredai Petőfi-szobor? Pontosabban: azt a látomást-e, amely korok, ízlések változásában is lényegében azonos maradt a nép lehunyt pillái alatt? Esztétikai nézetek, művészi gyakorlatok gyökeres változásait – mi több: felfordulásait – éljük. Tény azonban, hogy a modern szemléletben fogant hagyományjelképnek a realista történelemszemlélet bizonyos kollektíve állandósult formáit – a néplelkület, népérzés és magatartás művészileg kivetített formáit – kell majd mireánk visszavetítenie.
Ha például a csíkszeredai ácsmester, midőn a szobor előtt elmegy, így köszön majd: „Jó reggelt, Szobotka úr” – bizonyos, hogy a költő valahol rejtve maradt a forma kérdésében. Ezt azonban nincs jogom föltételezni, míg magam is el nem megyek a költőt a talapzatán üdvözölni. Ezért inkább azt kívánom, hogy a Mű, mester és ácsmester mindennapi találkozása e jóleső felismerésben sugalljon kalapemelést:
– Jó reggelt, Sándor!
(1969)
Éltem kincstári koszton, és naponta szembetalálkozom a kincstári szellemmel. De valahogy úgy adódott, hogy kincstárban sohasem jártam. Családunk hagyományosan ékszerellenes. Egy fia rézgyűrűről nincs tudomásom, hogy valamely ősömnek a gyűrűsujján megfordult volna. Gyűrűs? A jelző, mit a szóhasználat a negyedik ujjunkra aggatott – azaz: ráhúzott –, éppoly abszurd, mintha azt mondanók, egyik fejünk, a koronás. Az ékszer fogalma – képletesen, akár az ördög vagy a mannahullás – ott élt persze a körünkben. Teljesen értelmetlenül valamennyi újszülött lánykának a fülét kifúrták. A befűzött cérna helye aztán behegedt, fülbevaló sose került bele. Izzó tűvel a megkínzatás amolyan avató szertartás volt, mint a zsidóknál a körülmetélés.
Apám nevetve mondogatta: a fülbevalósokat kirabolják. Védekezésként tehát az ékszereinkből metaforát kovácsoltunk: esze, mint a gyémánt, a szeme kárbunkulus. Így aztán elkerültük a fosztogatást.
Most látom csak, koronaékszerek között bolyongva, micsoda kísértésnek tehettük volna ki a törököt, a tatárt. Itt van előttem egy császári föveg: a Pahlevi-korona. Engedtessék meg följegyeznem az alkatrészeit: 3380 darab gyémántkő, 5 smaragd, 2 zafír és 368 igazgyöngy. A trón: színarany – azt mondják, két férfiú nem elegendő a cipeléséhez –, s a beleépített drágakövek száma 26 733. Egy kard: a hüvelye csupa gyémántkővel borítva, olyanformán, ahogy a mákos kifli mákkal van pöttyözve. Ékszer földgömb: ez úgy készült, hogy a rengeteg hányódó ékszert valamiképpen egy helyre kellett rakni. Milyen az ékszer? Elgurul, sublód alá pattan, keresni kell. A bosszantó – néha könnyfacsaró – keresést Móricz megírta már a Hét krajcárban. Nasszer ad Din Sah 1869-ben félszázezernyi drágakövet (51 366) gyűjtött egybe, s csináltatott belőlük egy 66 cm átmérőjű földgömböt. Pörgessük csak meg; milyennek mutatkozik így a világ?
Az óceánokat és tengereket kék smaragdok alkotják; Dél-Ázsia, Irán, Franciaország és Anglia: csupa gyémánt; India és Amerika: ibolyaszín ametiszt; Közép- és Dél-Afrika: zafír… Pusztakamarás felségterülete meghatározhatatlan. Most veszem észre: mily szegényes a szókincsem ékszerek dolgában. Mintsem elrabolja valaki, inkább elfelejtettük a fogalmainkat.
Közlik velem, hogy ami itt látható, az egész föld alatti meseország, aminek értékét csillagászati számokban lehetne tán kifejezni: nemzeti tulajdon. A császár rendelkezése szerint Irán valutaalapját képezi.
Kimegy divatból az aranyalma; hogy rendes almát ehessen a nép.
A koronával majdnem megjártuk. Anyám mesélte: Gáspár király korodban fogtad magad, fiam, elmentél, és a koronád a padláson maradt. Nagy gondatlanság volt részedről. Mivelhogy azóta felkerültünk a kuláklistára, folyton tesznek-vesznek minket, számlálják a vagyonunkat, ami nincs. A bizottság a padláson szimatolt, nincs-e gabona, fegyver, gránát eldugdosva. Miért írják azokat a regényeket a fegyveres kulákokról? Mikor láttál puskát az apád kezében? De ott volt a papírkoronád; mit a suszternél csirizeltetek, és reárajzoltátok a rengeteg gyémántot. A ládát, amiben Szűz Mária volt a szamárral és a pálmafával, öcséd leadta a parókiára, a kardot ellenben, a Heródesét, az őrmester elkobozta, mivelhogy nincs kardviselési engedély. Egy bizottsági tag, aki folyton azt hangoztatta magáról, hogy ő nem akárki, mivel napidíjas forradalmár, a koronát meglátva, a fejét kezdte csóválni és így szólt: „Ahá! Szóval így!” Faggatni kezdett: mi célból rejtegetjük a királyi jelvényt, mondom, ez karácsonyi szokás, a gyermekek játéka; hát elég rossz nevelésben részesülnek azok a gyerekek, ha nem találnak maguknak másfajta játékot; a koronádat a hóna alá vágta, elvitte magával, föl a rajoni szervekhez, most nem tudhatjuk, mi lesz a dolognak a vége.
(Tudtommal annyi történt, hogy Gáspár királyi fejdíszem belekerült a sajnálatos esetek példatárába.)
Koronaviselési gondjaim közepette jegyzek föl egy-két érdekes esetet. A perzsa császárok koronázási időpontját mindenkor udvari jós határozta meg, föltehetőleg a csillagok állása, madarak vonulása, a szelek iránya stb. szerint. Kedvezőtlen jelek miatt II. Szulejmán beiktatását többször is el kellett halasztani. A jós azonban nem hagyta magát: addig fülelt, hallgatózott a jövőbe, míg észre nem vette a kedvező jeleket. Lélekszakadva rohant a császár lakosztályába: húsz perc múlva lehet koronázni! Érthető, hogy ilyenkor nagy lótás-futás kezdődik egy palotában. A korona szerencsére kéznél volt, és azt II. Szulejmán, Napóleon hasonló mozdulatát megelőzve, maga tette a fejére. Szerintem is ez a legésszerűbb eljárás. Későbben senki sem vetheti az ember szemére, hogy visszaélt a mások jóindulatával.
A bizalom hitvallása. – Parmenion – szemmel tartván az összeesküvőket – levélben figyelmeztette Nagy Sándort: ne higgyen Philipposznak, kedvenc orvosának, mivel Dárius megvesztegette, és perzsa aranyak ellenében az életére tör. Mivel gyilkolhat egy udvari orvos? Egy kis orvosságba, főfájáscsillapítóba kevert méreggel. Nagy Sándor elolvasta a figyelmeztető levelet, majd átnyújtotta Philipposznak, hadd olvassa ő is, miközben lenyelte a gyógyszert, mit az már előkészített neki.
Később valamivel, az eset hallatán Rousseau így kiáltott föl:
– Milyen szép hitvallás volt annak az orvosságnak a lenyelése!
Olyan korban, midőn a létminimumhoz szükséges bizalom a megszületett embert sem borítja el, nemhogy a meg nem születettet: érdemes fölfigyelni II. Szafur esetére. Őt, mivel apja korán elhalt, már anyja méhében fiúnak nyilvánították. Lány ugyanis a trónt köztudomásúlag nem örökölhette. Fiúnak nyilvánították, hogy még születése előtt meg is koronázhassák. És minden úgy lett, ahogy a bizalom kívánta. A gyerek fiú lett, mi több, II. Szafur lett, hetven évig uralkodott, és Galeriustól Valentinianusig tucatnyi római császárt élt túl. Ami persze nemcsak bizalom, hanem szerencse dolga is. Bizonyára hajszálon múlott, hogy nem született leánynak.
Mohamed Reza Sah Pahlevi Arya Mehr kezdeményezése minden bizonnyal egyedülálló a militarizmus történetében: hadseregének tetemes részét falura vezényelte; frontális támadást indított az elég magas százalékú írástudatlanság felszámolására. Az effajta hadmozgás, gondolom, az egyetlen ésszerű felhasználása az egyenruhába bújtatott embernek. Egy palatáblával, spongyával, vonalas irkával és számológolyókkal fölszerelt páncélkocsi: olyan látvány lehet, aminőt a költők álmodtak maguknak. Joggal büszkék rá az irániak.
Egy kivándorolt székely híre is eljut hozzánk.
Néhány esztendeje telepedett meg Teheránban. Valahonnan Gyergyó környékéről indult; talán csak Brailáig akart eljutni, de szokás szerint a kelleténél nagyobbat húzott a lóra. Hát most itt van. Azt hiszem, ő az egyetlen székely a két és fél milliós városban.
Találkozni szeretnék vele. Csíkszentjakab után vajon milyennek találja az itteni levegőt? Csodálkoznom kellene rajta; sohasem rokonszenveztem a magyarnak ezzel a máktermészetével. De egy hang azt mondja bennem: csínján az értékeléssel! Az elhányódottságnak annyi változata lehetséges, ahány kilökött egyéni sors a nemes szenvedély vagy a puszta kalandvágy repülőszőnyegén. Így gyalogolt el Csoma Sándor is, tudjuk, mi végett. Némely ember mintha megsejtené, hova van letétbe helyezve a halhatatlansága; Kőrösi Csoma példája szerint leginkább oda, ahol a halála is várja.
Rugonfalvi Kiss István uram jóvoltából szépszerivel jutnak eszembe vándorszékelyek. Így ment el a görgényszentimrei Berzenczey László – Kossuth helyettese az emigráció éveiben – ősmagyarokat kutatni. Egyet se talált. Csernátoni Pál ellenkező irányba indult, franciákat keresett, és azok a helyükön voltak; így hozhatta be elsőnek Erdélybe a nagy Descartes műveit, amidőn a naptár még nem mutatott 1700-at.
A kimenetelnek másfajta eredményeiről is tudunk. Köpeczi Bócz József Bécsben és Londonban tanult szobrászatot, minek eredményeként megválasztották Kézdivásárhely rendőrkapitányává, hogy megírhassa művét a hamiskártyások múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Ugyancsak tetemes utat járt meg dálnoki Kovács Áron is; tapasztalatait A gyalogjárók lábbetegségei című könyvecskéjében összegezte. Alsócsernátoni Cseh Imre a törököknek nyújtott segítséget; ha már letelepedett közöttük, megírta a történelmüket. Zágoni Károly emigráns ezredes Amerikában indított lovasrohamot a springfieldi magaslatok ellen. Az amerikai történetírás – önérzetünket legyezgetve – külön fejezetben ezt ilyen címmel tartja számon: Zágoni halállovaglása. A springfieldi magaslatok persze sokfélék. Sükei Imre, az első bukaresti magyar pap kóberes szekérrel járta be Európát egy kis templomépítési segély végett. A kézdivásárhelyi Matkó István – az 1600-as években – eretnekégető haragját edzette Nyugaton. Eredménnyel tért meg; Sámbár Mátyás nevezetű ellenfelével ugyanis olyan feltétellel szállott hitvitára, hogy aki veszít: halállal lakoljon. Ő győzött, de végül csak két fogát húzatta ki Sámbárnak. Erdély lankáin az eszmék, mint a házhoz szoktatott madarak, mindig is megszelídültek. A foghúzásos hitvita – amikor Európa-szerte lobogtak az inkvizíció máglyái – sajátosan ábeli eljárás. A későbbi Tamásit vetíti elénk.
Lépjünk tovább. Mi haszna volt Gálfalvi Nagy Lajos göttingeni útjának? Budenz Józsefet – a századforduló nagy magyar nyelvtudósát – magyarul tanította, majd Budapestre csalta. A ditrói Puskás Ferenc Edisonnak lett barátja, Radányi József pedig az életét tette rá, hogy megállapítsa Jézus születésének pontos idejét.
De mit keres a mi székelyünk Perzsiában?
Vigalmi téren működik. Csárdát alapított. A virtus nem vész el, csak átalakul. A kor lehetőségeihez igazodik.
Hilton szálló. – Kávé, konyak, búrmogyoró. Teherán mesés hangulatának kísérő fényzenéje: a szegfű és a gyertyavilág. A szelíden imbolygó lángok elhagyott századok hangulatába ültetnek vissza. Ilyenformán nemcsak térben, hanem időben is jó messzire keveredtem az otthontól. A hazaszálló gondolatnak háromezer kilométert kell legyűrnie.
Hacsak az említett székely meg nem jelenik itten, Mohamed árnyékában ismerősre nem számíthatok. Bejön egy frakkos fiatalember, elkezd zongorázni. Valahogy úgy, hogy a fülünket kímélje, valósággal kézujjhegyen lopja be magát a hangulatunkba. Azt mondja a mellettem ülő hölgy:
– Ez a dallam ugye más, mint amit önök Nyugaton megszoktak? Melankolikus. A keleti érzésvilágnak egyik sajátossága. Figyelje csak!
Figyelem.
A jóvágású, amolyan szoknyacsődítő fiatalember azt játssza, hogy „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…” Helyben vagyunk! A személye felől érdeklődöm a pincérnél. Odavet futtában egy pillantást:
– A Hungarian!
Perzsa vásár. Én vagyok a vevő, tehát a kereskedők engem ünnepelnek. A szűk kis üzletben – ahol napszemüveget óhajtanék venni – a tulajdonos valahogy úgy fogad, mintha rég nem látott rokona toppant volna be. Épp hogy meg nem ölel, csókol. Üzletileg szóba sem áll velem, míg le nem telepszem a karosszékbe. Míg az árut alaposan szemügyre nem veszem. Tésztával meg egy csésze teával kínál. (Már nem csodálkozom: a cipőüzletben is így volt.) Szemben ülünk egymással; az ember, akitől napszemüveget fogok vásárolni, mint egy korsó Szent János-napi vizet, megszentel engem a mosolyával, majd a tükör elé állít, egyik napszemüveget a másik után rakja az orromra, akármilyennel nem ereszthet útnak, uraságomhoz illőnek kell lennie: convenable à votre rang. Vásárt kötünk, parolázunk, meg kell ígérnem, hogy máskor is fölkeresem, az ajtóig kísér, sőt lelép a járdára, és a hátamat is megpreckeli a mosolyával.
A vásárcsarnokban a kereskedők éneklő sorfala között vonulok; a fogadtatás virágvasárnapi. Arannyal hímzett kendők, selymek színes felhőit lobogtatják felém, csilingelnek, kolompolnak, arany- és ezüsttálakon dobolnak, ékszert csörgetnek, megérintik a vállamat, karomat; egy kis bizalmas alkudozásra, teára, süteményre invitálnak a párolgó szamovárok mellé. Közben dolgoznak is; az ötvösművészek szemünk előtt kalapálják ki apró virágmintáikat; a földön perzsaszőnyegek, szíveskedjék, mister, nyugodtan rálépni, sőt meg is tapodni, annál értékesebb, minél több láb fordul meg rajta, nem olyan, mint az ember. Ha nem óhajtanék szőnyeget, méltóztassam megtekinteni az arany- és ezüstneműt – minden arany, ami fénylik –, selymet, brokátot, bársonyt, kristályt, alsóneműt, lábbelit, lószerszámot, nyakba-fülbe valót, csillárt, elefántcsontot, ébenfa mankót, vízipipát, gyémántot, zenélőórát, porcelánt, palástot és harisnyakötőt. Legkisebb mozdulatomra is csapatostul ugrálnak föl kicsi székeikről, és magas éneklő hangon celebrálják az árut. Vagy nem is árut? Csak annak örömét, hogy íme, láthatjuk egymást? Már-már úgy érzem: valami nagy esemény vagyok, évforduló, történelmi dátum; csak épp hogy virágot nem dobigálnak a fejemre. Vagyis a zsebembe. Aranyat ér minden pillantásom. Egy-egy pillarebbenésemre csak úgy repülnek le kendők, kancsók a szegről, fogasokról. Száz közül éppen az, amelyik a legjobban tetszik. Ez már gondolatolvasás. Attól tartok: végül megköveznek, ha nem hagyom itt a napidíjamat. Ha kiderül, hogy méltatlanra pazarolták a lelkesedésüket. De lám, semmi harag. Odahaza meggondolja, uram. Holnap majd visszajön. Ha nem, hát azután. Majd az életem végén belátom: nem lehetek meg a vízipipa nélkül.
Egy magas háznak az erkélyén lelkes hangászok a lemenő napot búcsúztatják. Kürtök, flóták, dobok hangja kíséri el a távozó fényt. Így biztosabb a holnap reggeli visszatérése.
Ilyen körülmények között találkozom a ricsajban Juhász Gyulával. Lehet, hogy éppen Abgárnak vagy Alinak hívják; én ragaszkodom a káprázatomhoz, hogy őt látom itt, a szegedi poétát. Elsőnek a Krisztus-szakállát veszem észre, majd azután a homlokába hulló ismerős hajtincsét. Az is feltűnő, hogy nem kiabál, még csak nem is hadonászik!
Hangoskodók között – hányszor tapasztaltuk! – annak a legtisztább a hangja, aki hallgat.
A mély, barna szeme is ismerős. Hogy írta volt? Fáradt, fényivó. A valóság lármás vásárán úgy tekint körül, mint akinek rímei elfogytak, és az örök Anna fakuló emlékét keresi. Arcára van írva, hogy ő is boldoggá akar tenni valakit.
Áll szótlanul a tömegben.
Lába előtt a járdán fekete papírlap.
Azon egyetlenegy szem eladó igazgyöngy.
Shakrollah Sanizade. Így hívják a kisiparost, kinek műhelyébe betoppantunk Iszfahánban. Jánoshoz szokott fülemnek kissé nehéz dallam. Annál könnyebb az ismerkedés. A házigazda – valamilyen vallásos ünnep alkalmából – vendégeinek körében ül. Teáznak, süteményt rágcsálnak. A jelek szerint itt is a teadélután az istennek legtetszőbb mulatérozás; a munka megszenteléseként is, hiszen ide gyülekeztek a műhelybe, a szerszámaik társaságában.
A fogadtatás oly lelkes, hogy abból kitetszik: éppen csak mi hiányoztunk innen. A kisiparosok rendre felugrálnak, mély meghajlással köszöntenek – amiben semmi alázat nincsen –, majd fölajánlják, hogy ha kedvünk engedi, ünnepeljünk együtt. Ó, köszönjük, annyi nálunk is az ünnepelni való, azt sem tudjuk, hova tegyük magunk. Hanem inkább a mester ötvösmunkáit szeretnők megcsodálni. Azt nem lehet, csak miután felhörpintettük az illatos teát. Ez is megtörténik, azután elkezdjük a számbavételt. Csodás kelyhek, tálcák, evő-ivó készletek, kupák, serlegek… Minden, amit a magam részéről korondi cserép formájában szoktam használni. De van itt valami, amiről én már lemondtam, már nem szerepel a gondjaim között: egy arany templomkapu. Ahogy előtűnik a fehér lepel mögül, a kisiparos mesterek áhítatos csöndbe merülnek. Mintha az ő arcuk is be lenne most aranyozva. Mert ha már készen a kapu: mögötte lehet is valami. Ha nem éppen Allah, akkor Mohamed, az ő prófétája. De tegyük föl, hogy egyik sincs jelen; a dolognak akkor is különös jelentősége van. Ezzel a munkával Shakrollah Sanizade mester úr oda tette le magát az emberek útjába: a kapujával kapusa lett a paradicsomnak. Őt ezután már csak úgy lehet megkerülni, ha valaki az ablakon át mászik be a mecsetbe.
– Mibe kerül ez? – kérdem.
– Ó, nem sokba! – legyint a mester. – Én, kérem, jutányos áron dolgozom. Ez a serleg mindössze négy dollár.
– És a kapu?
– A kapu valamivel drágább – mosolyog ránk –, háromszázötvenezer dollár. Ha óhajtanának egyet… idénre már nincs több rendelésem.
Ó, köszönjük, most csak éppen érdeklődni jöttünk, de majd más alkalommal. Azt mondja: legyen szerencséje, bármikor rendelkezésünkre áll. Végeredményben a mi érdekünk is, hogy ne akármilyen kapun vonuljunk be a paradicsomba.
Péntek-mecset. Miért péntek? Ezt most nem tudom kideríteni. Milliónyi arabeszk; indás-fonadékos rajzolatok, mértani formák, amelyek szinte énekelnek. A szemnek nincs hol megpihennie rajtuk; a kék ragyogású, szüntelen hullámzás: akár a szenvedély, hunyt pilláim alatt is tovább kísért, a karjába emel, és elringat, pörget-megforgat, megrészegít. Talán ez is a cél: az istenség színe előtt jobb, ha kótyagos az ember. Rideg-józanul még észre találná venni Urának valamely szemölcsét, fogyatékosságát vagy éppen hibáinak legnagyobbikát: azt, hogy nem létezik.
Az arabeszk egyik jellegzetessége, hogy nem ismeri a visszatérő motívumok rendszerét. Az ismétlés ősidők óta megtiltatott a művésznek. Vezetőnk megállapítása szerint két egyforma rajzolat szerencsétlenséget hoz a hívekre. A formáknak e szörnyű sokasága láttán nehezemre esik ezt elhinnem. Rövidlátó módra egészen közelről kezdem a falat tanulmányozni. Valami turpisságon csak rajtakapom a mestert; valahol tán rácsodálkozik a munkájára. Lehetséges lenne, hogy sehol meg ne részegedjék a sikertől, és ráadásként ne ugyanazt adja, amivel egyszer már meghódította a halandót? Végül is, ha egy művésznek mondanivalója van: ugyanazt mondja egész életében. Mint Petőfi a szabadságot, Ady az átkot vagy Kemény Zsigmond az erény bűneit. Ugyanazt, valóban, de az élő természet hangján, amelynek nincs két egyforma tavasza, két azonos fűszála sem. A dolog nyitjára, azt hiszem, Illyés tapintott rá, amidőn a költőben a menekülő embert fölfedezte: Áron fiát, Lótot, akinek Szodomára nem szabad visszanéznie, különben sóbálvánnyá mered. A mezopotámiai Áronnak vajon melyik fia haladt el itt leszegett fővel, szemében a kék látomással, a fejére omló múlt ellen küszködve? Csak azt tudom megállapítani, hogy innen indulva, ahol épp a keze nyomát bámulom, a kupola felé, a magasba vette az útját; ott tűnt el, ahol a Próféta szakállát látta lengedezni.
Más utat és irányt – úgy gondolom – hiába is keresett volna.
Mielőtt idejöttem volna hálás utókornak – mi más az ember a történelem híres színhelyein! –, még egy pillantást vetettem az emlékeimben szaporodó márványtáblákra. Mi mindenre kell felkapnunk a fejünk! Például: Stéger Xavér tenorista emlékét őrzi e ház; itt élt és működött Avakumovics Avakum, a billentyűs fuvola feltalálója; ezen ágyban pihent és halt meg a nagy regényíró; öt nyelven beszélt, és öt hangszeren játszott, szíveskedjék megtekinteni a hegedűjét. Itt e helyt fordította német nyelvre Luther Márton a bibliát, s vágta falhoz a kalamárist, miként a tintafolt mutatja. (Mondják, az ördögöt látta, de szerintem csak dühös volt, mint rendszerint.) Itt nyugszik Goethe, tűnődtem Weimarban, és elszomorodtam, látván, hogy a szegény, szép Lotténak csak kint a köztemetőben, a fák alatt jutott nyugovóhely. És valaki megjegyezte: istenem, az asszonyok lemaradnak, mint a hordozórakéták. Rómában a Szent Péter-székesegyház falán olvastam a bicska véste betűket: „Itt járt Jani és Emese”. És Lipcsében: „Itt járt – rosszul – Napóleon.” És Homoródon a borvízkút kövén: „Itt jártunk ketten, vizet ittunk, Balázs és Ágnes.” Ne mosolyogjunk rajtuk. A pillanatot nehezen bocsátjuk útjára. Vele fut le az életünk, mint vízcsepp az ablakon, mondaná a költő, aki bármily nagyot is alkotott, mindig dolgavégezetlen távozik közülünk, azután tűri, hogy az emlékezés orpheuszi hangjaival csalogassuk vissza kürtnek s lobogónak.
Amit emlékezés dolgában itt tapasztalok a híres Perzsia, vagyis Irán földjén: sajátságos és megkapó jelenség. Sokféle persze itt a táblás felirat, miszerint elment valaki, és többé nem jön vissza, vagy hogy Dárius e helyt vetette meg palotájának fundamentumát; s a tábla nem kő, hanem színarany és kétezer éves, aki pedig elment – reánk hagyván az emlékét –, annak a korához képest Álmos vezér is tacskószámba megy.
Valahogy másként mutatkoznak itt az idő végvásznai. Az otthonról hozott ősiségfogalom szerényen meghúzódik az emberben; múltját illetőleg óvatosabb fogalmazásra készteti. Illetlenség lenne azt mondani, hogy vén Európa. Még tán azt is, hogy Balassival idejekorán adtunk hírt magunkról. Az irániak mégsem az ősiségükre büszkék, hanem arra, hogy Shiráz a költészet fővárosa. Majdnem szó szerinti értelemben. Aki idegen itt megfordul, az Muszlih al-Din-Szádi és Muhammad Samsu’d-Din Háfiz elé járul tiszteletadásra. Virágot viszen a sírjukra, s nem kőtábláról, hanem a helybéliek arcán olvashatja az utókor értékítéletét.
A két hosszú nevű költőt a repülőgépen olvasgattam újra hétezer méternyi magasban, mintegy az ő fejmagasságukhoz igazodva. A nyúlánkozási lehetőséget ezúttal Franyónak köszönhettem. Ő bizonyára könnyedén eligazított volna Shirázban is; mivel nem jöhetett, a Rózsák kertjének néhány bokrával kellett megelégednem. Alant, a felhőkön elsötétlő mélységben – Ankara és Teherán között –, vörös és szürke pusztaság hullámzott el, vízért kiáltó sivárság, amely Xerxészt Nyugat paradicsomi tájai felé lökte. Ölemben a nyitott könyv lapjain a Franyó átültette rózsák illatoztak; lelki előkészületként úgy igyekeztem, hogy magamba szippantsak valamit a halhatatlan kedves mósuszillatából; Omar Hajjámmal is koccintottam, és újra elmondta nekem, miért sírnak a földhöz vágott kancsó cserepei: valamikor, az anyag örökkévalóságának törvényei szerint, egy lány arcának vonásait hordozták. Mily magasról nézhette ez a keleti kópé a mi komor, önkínzó kereszténységünket! A maga módján ateista – ha úgy tetszik, egzisztencialista – volt már, amidőn még Jézus nevében ólmot öntöttünk egymás fülébe, s fél évezreddel később is máglyára küldtük a Giordano Brunókat. Négysorosait olvasgatva magányos emlékgyűjtögetésre készültem; afféle titkolt áhítatra, mit nem szívesen mutogat az ember a házigazdának, tudván, hogy az ódon újdonság az ő mindennapi megszokottságai közé tartozik.
Úgy látom azonban: itt a költők nem az idegenforgalom kedvéért élnek. Szádi 1184-ben született, Háfiz 1325-ben. Oly régiek tehát, hogy lehetetlenség rájuk nem emlékezni. Azzal kezdjük a napot, hogy elindulunk, s a díszes mauzóleumban meg egy oszlopcsarnokban körültapogatjuk az emléküket. Ez lenne a szokványos tiszteletadás. A fényképészek megörökítenek bennünket, amint éppen bólogatunk nagy elismeréssel. Vendéglátóink minden kérkedés nélkül magyarázzák, hogy mindez külsőség; a Gulisztán szerzője nem a kövekben él, hanem a köznapi szellem változatos formáiban. Tegnap a császár látta vendégül Nagy Nemzetgyűlésünk küldöttségét; teázás közben a traktorgyártás, kőolajtermelés került napirendre, s egy név röppent föl váratlanul: Antalffy Endre. Néhai marosvásárhelyi műfordító honfitársamat a Sahinsah számon tartja a perzsa költészet barátai között. Ettől mindjárt otthonosabban kezdtem érezni magam. Hátha még Szabó Lőrinc meg Franyó Zoltán is szóba került volna!
A közeli kávéházba invitálnak, a költők kedvenc tartózkodási helyére. Mikor egy kávéházba, adóhivatalba vagy gabonaraktárba lép be az ember azon a címen, hogy ott valaha költő lakott, föl kell készülnie a megbámultatásra. A szolgálatos tisztviselő megkérdezheti tőlünk, hogy mifajta hátralékunkat óhajtjuk rendezni; hát a kegyeletit, az egyetlent, ami alól nincs fölmentés. De itt valami másfajta fogadtatás lep meg, ugyanis fölkérnek egy sapka megtekintésére. Díszes, varrottas fejfedő, ott látható egy asztalkán, mintegy gazdára várva. Fel is próbáljuk, majd az értelme felől kezdünk érdeklődni. Ami pedig nem más, mint hogy aki a fejébe vágja, annak Háfizt, Szádit kell szavalnia. Kávéillatban, vízipipát szívogatva ezt a sapkát ülik körül a shiráziak s idézik föl ma is a Gulisztán sorait, Háfiz ghazeljeit. Elgondolom, hogy otthon is elkelne nekünk egy ilyen sapka. Ha ugyan össze nem különböznénk azon, hogy kinek szenteljük, melyik kartársunknak. Addig is elmondom itt magamban a nagy shirázi üzenetét: Háfiz, nézz a csillagokba, s vesd meg ezt a földi kínt.
(1969)
A család emlékezete szerint dédanyám egy ihletett pillanatában megjósolta, hogy gólya fog a házunkra fészkelni. Ennek legalább száz esztendeje. Azóta is, mikor tavasszal megérkeznek a gólyák, nyakunkat tekergetjük az ég felé. „Nézd csak, te fiam – hallom apám hangját –, az a sárga lábú mintha fél szemmel a kéményünket lesné.” De csak ennyi! A hosszú csőrű madár puha szárnycsapásokkal tovább repül a gyekei nádasok felé. Ott is várja egy ház, amelynek a bütüjén egy nyugdíjba romlott szekérkerék látható. Ősi szokás a Mezőségen az effajta gólyacsalogatás. Fölépül a ház, tetejére fészekalapnak fölkerül a kerék, aztán sok idő múlva összedől a ház, a kerék még mindig üresen áll, de míg jönnek és mennek a gólyák, a reménység is marad. Volt eset rá – emlékszem gyermekkoromból –, hogy lélekszakadva rohant a gyermek az apja után a kocsmába: „Jöjjön, édesapám, a gólyák a kerékre hordják az ágat, s kelepelnek.” Az ember pedig rohant észveszejtve, nagy, táncos léptekkel, olyan örömmel, amit csak a várakozás hozhat.
Kiadósan és türelemmel – a híres angyalival – várni, vonatot, gólyát, valamely hivatalnok ábrázatát lesni vagy éppen egy török hódoltság végét kivárni, ehhez a parasztok értenek igazán. Minden leckék közül ezt kellett a legjobban megtanulniok. A rostokolást. Nem a reményvesztettek szunnyatagsága ez, miként egyesek gondolnák, bár nem is a szerelmesek célratörő epekedése. Úgy sejtem: valamilyen titkos kapcsolat inkább az eljövendővel, az idő mélyén érlelődő valósággal. A mesebeli gyermekkel, aki sír, kiabál az anyja méhében, akivel már beszélgetni lehet: „Várd ki, fiam, az idődet!” Számos példa mutatja, miszerint a népmese is a várakozás művészete. Egyszer csak hazajön győztesen, oldalán a királylánnyal, az a legkisebbik fiú.
Öcsém gyakorta kibandukol a falu végére, ahol az élet nagy vándorlása zajlik. Leül a sánc martjára, s napraforgómagot rágva lesi kitartóan az útkanyart.
– Kit vársz? – kérdik az emberek.
– Bátyámat.
– Hát jön-e?
– Jönnie kell.
És vár sötétedésig.
Hónapok múlnak el, és ha egyszer megérkezem, ő az első, aki a nyakamba borul: „Ejnye, mióta várlak!” A szemrehányás mellett arcán megvillan az elégtétel öröme is: lám, kifogott rajtam. A sáncmarti rostokolás erejétől nem lehet őt megfosztani. Akárcsak nagyapámat, aki reggelente kitelepedett a tornác fájára, s behúzott nyakkal, Gandhi türelmével várta, míg a tyúk a ketrecből eléjön, tollászkodik, szemelget, s végül – déltájt – megtojik. Akkor aztán nyargalt a boltba egy pakli dohányért. Az ötvenes évek tükrében apámat sem látom másként, csak hivatali ajtók előtt várakozva, adócsökkentés hírét szimatolva, a száraz botot lesve, hogy kivirágozzék. Végül a bot valóban lekerült a hátáról.
Móricz csugari parasztjai a várakozás groteszk formáival keltenek harsány hangulatot, tragikomikusat inkább, mint vígjátékit. Hányszor elnézhetjük őket ma is, amint tarisznyából köröm közül falatozva, a doktor urat, ügyvéd urat, az agrárfelelős elvtársat várják reggeli szürkület óta. Ez a türelem néha, láthatatlan formát öltve, a lélek legmélyére húzódik vissza, elfészkeli magát az életérzésben. Ez a hosszabb időre való berendezkedés hozza aztán a meglepetéseket.
Itt Marosvécsen is, ahol a művelődési ház előtt helyi és környékbeli emberek várakoznak a népgyűlés megkezdésére. Csöndesen beszélgetnek, szivarozgatnak, latolgatják a kezdés esélyeit. Érdemes-e vajon várakozni, ha már a szomszéd falusiak – mert miattuk az időhúzás – még mindig nincsenek itt? Már hogyne lenne érdemes! – erősíti valamelyik, s menten példát hoz föl. Valamelyik sógora a háború utolsó esztendejében kilépett a házból, hogy enni adjon a kutyának, majd visszajött aztán – hét esztendő múlva. Ugyanis az a balszerencse érte, hogy beráncigálták egy – szökés miatt – hiányos létszámú fogolycsapatba.
– De visszakerült, uram! És enni adott a kutyának.
– A lemondást valóban nem szabad elhamarkodni. Még a hegyek is elmozdulnak a helyükről. Hát akkor az ember sorsa!
Hogy magam is közéjük s a szóba elegyedem, tudtomra adatik, miszerint ebben a faluban névrokonaim vannak, ha ugyan nem vérségiek. Az egyik máris előkerül, messziről lobogó rokoni érzülettel és fejcsóválva: no, lám csak, mi minden megesik. Parolázunk nagy lendülettel, s olyanformán vesszük számba egymást, mint akik egy elveszettnek hitt ládafiából kerültek elő.
– Mintha ismernők egymást! – lelkesedem.
– Mintha nemigen – mondja. – Ugyan bizony mikor találkoztunk volna?
– Hát, amikor még vargyasiak voltunk. Ott leégett volt özvegy Daniel Ferencné udvarháza, s annak a kazettás mennyezetét Sütő János és József bátyánk készítette, majd később János fia, Samu fogott hozzá a reneszánsz ajtóhoz, aminek oly nagy híre ment a faragóművészetben. Samu ugyanis már akkortájt párkányozó gyalut, túróenyvet használt, ami nagy dolog volt. Vargyason élt és dolgozott a festéktörő Sütő Pál is, majd annak unokája, István, továbbá István fia, III. József – a másodikkal nem tudni mi lett, remélhetőleg nem ő volt a német-római császár – és IV. József. Ez utóbbi nagy hírnévre tett szert a homoródoklándi és homoródszentmártoni templomok díszítő munkálataival, főleg a festett karzatokkal. Ugyanő vetődött el végül Pusztakamarásra, a szülőfalumba, ahol a Kemény család udvarházában végzett asztalosmunkát. Ez idő tájt kerültek a Sütők Marosvécsre is, ahol ugyancsak nagy keletje volt az asztalosmunkának és a tulipántos ládának. Így váltunk el, ha jól emlékszem, éppen Fiátfalván, mert kezdetben, mikor az említett udvarház leégett, még ott lakott az egész család az Ugronok földjén.
– Most már nekem is rémlik – vakarja fejét a rokon. – Régecske volt.
– Mindössze négyszáz esztendeje, vagyis 1568-ban. Ezt a tudós ifjú Kós Károlytól tudom, aki egyik értekezésében alaposan utánanézett az egész famíliának.
– Hát akkor jó, hogy kivártuk egymást!
– El is veszhettünk volna valahol útközben.
A találkozás örömére meg kellene most inni egy pohár bort, valamit, de sürget a gyűlés, azután a másik a szomszéd faluban, így hát csak nézzük egymást, hogy módosított-e rajtunk valamit az idő. Négyszáz év alatt lehetett alkalma. Néhány kudarcnak a jelét véste az arcunkra meg a szemünkbe, egyébként maradtunk, akik eddig is voltunk, legföljebb annyi változással, hogy az udvarházépítő, templomberendező család kései sarja – ifjú Sütő Béla, aki 1919-ben született – valamivel kisebb méretű munkák fölé hajol: alkalmi rendelésre, hetivásárokra bababútort készít. Kicsi bölcsőt, mit a két ujja között renget. De abból még kinőhet valami.
Valóságos tanmeseként köti le a figyelmem ebben a német városkában egy másik mester példamutatása. Egy kőrelief tizenkét apostola a híres dóm előterében; a monumentális faragászat és a kisplasztika szerencsés párosítása. Szerencsés szó szerinti értelmezésben is, mivel az apostolokat – nyilván hadizsákmányként vagy tán mint hadifoglyokat – a franciák 1920-ban el akarták hurcolni; ekkor derült ki a mester huncutsága. A bakarasznyi alakok a tonnás tartóoszlopokkal egyetlen egységet képeznek, csak a dómmal együtt lehetne őket onnan elhordani. Ennek mintha tudatában is lennének: tizenkét boldog gyermeket látok itt, aki megmenekült a franciáktól, Kálvin képromboló indulatától és Luther haragjától. A kicsiség öröme a nagyság és szilárdság védelmében.
– Ki csinálta ezt vajon? – kérdi bukaresti barátom.
– Benczédi – mondom. – Tudod, Sándor, a korondi.
Jegyzi szemrebbenés nélkül. Kérdésemre, hogy a dolgot nem tartja-e érdekesnek, csak a fejét rázza: ha Eisenach fölött a várban magyar királylány szenvedéseit mutatják a freskók; ha Tibetben ugyancsak valami Sándort – nem korondit, hanem kőrösit – emlegetnek; ha Sydneyben magyar orvos húzta ki a fogát; ha az első ember, aki Amerikában zsilettpengét akart eladni neki, ugyancsak magyar volt, miért csodálkozzék akkor még egy plusz Sándoron? Még akkor is, ha ez a munka a XII. században készült.
Persze hogy igaza van. Csak én tudnám leszoktatni valahogy magam a csodálkozásról. Még mindig elámulnék, ha kiderülne, hogy ezeket az apostolokat valóban Benczédinek valamelyik őse faragta.
Ezúttal a mester ismeretlen. A naumburgi kőfaragó – így emlegetik. Sorsa némi rokonságot mutat a vargyasi bútorfestőkével. Részint a hányatottságban, részint a nagyratörő s végül névtelenségbe hulló álmodozásban. Amiként Sütő János Fiátfalváról, a kőfaragó Észak-Franciaországból indult vándorútra, hátán a szerszámosládával, elméjében csodás szobrocskák képével. A dolog lényegét tekintve potomság, hogy egyiket Abásfalva és Pürkerec, a másikat egy Lipcse, Drezda vagy Brandenburg várta. Kicsi víz, kicsi hal. A teremtő szándék – tán a képesség is, akár Bolyai esetében – azonos lehetett. Legföljebb Pürkerecen több káprázat szükségeltetik a teljesítmény megítéléséhez. Vagy több idő az elismeréshez. Ami káprázat nélkül is nyilvánvaló: a hely s a körülmények másfajta – kegyetlen – beleszólása a véső és kalapács hangjába. Európa takarója alatt mindig is lábtól aludtunk; tudvalevő – már annak, aki egyáltalán tapasztalta –, hogy az ágynak ez a fele huzatosabb.
Német babonaként emlegetik, miszerint az Isten bizonyos helyekhez közelebb lakozik, mint másokhoz. Magunk ilyenformán a közelségével kérkedhetünk; túl gyakori látogatásaival, hóna alatt egy-egy tatárjárással, török uralommal és egyéb ajándékaival, melyek a XVI. századtól kezdve kiütöttek bennünket az eladdig jó szusszal bírt európai versenyből. Néhány századnyi idő így csurgott el a markunkból. Csöppenként kell megint összegyűjtögetni. Efölött sokat búsultak a költők. A pürkereci késedelem nyilvánvaló, de nem behozhatatlan.
– Mert hallgass csak ide! – fordulok a már említett barátomhoz, mikor észrevettem, hogy az egyik apostol, amelyik leginkább hasonlatos a Benczédi székelyeihez, felém nyújtja a kalapját.
Madárhangot is hallok, s a kőkalap peremére leszáll egy rigó.
Egy örvös rigó, csőrében a fiókáinak hozott eledellel. A madár tátja a csőrét, mi alant a szánkat, a dóm harangozója mosolyog diadalmasan, és elmagyarázza, mit is látunk tulajdonképpen.
A naumburgi mester – olyanszerű pillanatában, mint dédanyám, midőn a gólyafészket megjósolta – két kőtojást helyezett el az apostol fészekszerűleg kiképzett kalapjába. Nyilván azzal az elgondolással, hogy ha kedve lesz, egy madár majd belefészkel. Kiszámítjuk hirtelenében, hogy ennek éppen nyolcszáz esztendeje. Ennek az évnek a tavaszán pedig megszólalt a rigó a templomban. Ha ajtó, ablak zárva van, a külső párkányra telepedve füttyöget a harangozó után, a pap után. A harangozó fejében sokfajta érdekes gondolat fészkelhet. Most csak egyet közöl velünk, hogy megértsük valahogy a dolog lényegét:
– Az ablakot, kérem, mindig nyitva kell tartani.
(1970)
Elfelejthetők-e a hovatartozás édesvízforrásai? Melyik az utolsó köntös, amit levet a lélek, ha fölkap a kísértés – nem a bibliai negyvennapos, hanem az életre szóló –, városokat és tárt karú angyalokat ígérgető kacsintással: „Tagadd meg magad!” Az angyalokat azonban vissza lehet utasítani. Nehezebben a büntetést. Erre is van példa; épp e háznak emlékanyaga szolgáltatja. Amidőn II. Sándor cár Wittgenstein hercegnőt az alacsony származású hangásszal kötött kapcsolata és szökése miatt sújtani akarta, a vagyonelkobzást, országból való kitiltást egy még súlyosabbnak vélt záradékkal tetézte: nemzetiségétől fosztotta meg a szerelmes asszonyt. Nincs adat rá, hogy a hölgyet ez milyen mértékben aggasztotta. Ilyenszerű adatot – konokabb ragaszkodást egy eszméhez – leginkább férfiak nyújtanak. Erasmus – a tudatos hontalan – a halál üzenetére Freiburgból Brabantba siet. A szülőföldre. És halálának órájában elfelejti a maga választotta nyelvet, a nemzetek fölött lebegő latint; merevedő ajakkal – anyanyelvén búcsúzik a földi világtól: „lieve God” (Stefan Zweig: Erasmus). Minden világpolgárban megmoccan egyszer a lazactermészet; sós tengerek után – a végtelenség látszatától – visszatérni az édesvizű patakba, az elvetett kötöttségek otthonvilágába. Akár koporsóban is, ha már hintóra nem futja.
Liszt Ferenc, német neveltetése és francia műveltsége ellenére magyarnak vallotta magát. Ez még nem ok arra, hogy bárkitől is elpereljük őt. Hiszen a díszkardot franciául köszönte meg a pesti főuraknak, a weimari polgárok ellenben rossz német kiejtésén csúfolódtak. Petőfinek volt kortársa. Érthető, hogy Heine hozzá méri Liszt magyarságát is. Oly szigorúan, hogy híres versében az életét is szemére hányja:
|
Az indulat, bármily rokonszenves, korántsem igazságos. Bemnek volt igaza, mikor kedves költő fiát, ha csak tehette, félrezavarta az ágyúgolyók útjából.
Liszt nem esett el a csatatéren, de kitartó híve volt a 48-as szabadságharcnak. Világosan látta, hogy a népekkel többé „nem lehet úgy bánni, mint a régi operák kórusaival, amelyek arra hivatottak, hogy adott pillanatban megszólaltassák folytonos refrénjüket: liberta vagy: felicita”!
Az emlékház különben a világnagyságok szokványos kelléktára; ugyanaz a válaszfal élők s holtak között. A használatból kivont használati tárgyak – mintegy önmaguk tagadásaként – külön-külön felravatalozva sorakoznak az üveges szekrénykoporsókban. Egy néma zongora, melyet nem szabad megérinteni, egy zsebóra, mely nem ketyeg, Goethe hintaszéke, melyben Goethe nem hintázik. Wagner szemüvege, mit az orromra szeretnék illeszteni, hogy vajon az a titán milyennek látta vele a világot, s az elismerés változatos formáiban, ékszerben és babérkoszorúban, a világ hódolata van itt. Egy híres-hírhedett dicsőség emlékei között kutatok valami otthoni jel után. Már a Goethe-ház olümposzi ridegségéből úgy léptem ki, hogy benézek egy kicsit Ferenc bátyámhoz. Hisz nemcsak Vörösmarty: ő maga is váltig erősítgette, miszerint rokonok lennénk. Mi késztette rá? Mi táplálhatta benne a ragaszkodó nosztalgiát, amellyel oly gyakran próbált gyökeret verni az elhagyott szülőföldön?
Hiszen mindent, amire vágyott: a nagyvilág nyújtotta feléje.
Gyermekként, a bécsi Kis Redoutban, Beethoven csókolja homlokon. Barátja Berlioz, Chopin, George Sand, Lamartine, Hugo s a pápa; a porosz királyi Művészeti Akadémia tagja s a königsbergi egyetem díszdoktora; a francia Becsületrend tisztje és királyi tanácsos évi négyezer forint járadékkal; Szent Albano tiszteletbeli kanonokja, Viktória angol királynő és III. Napóleon császár művészkedvence; viharos sikereinek színhelye: Európa valamennyi nagyvárosa, el egészen Szentpétervárig s a török szultán udvaráig. A kismartoni cselédlányok közül kikecmergett gyermek, diadalmas, szoknyacsődítő ifjúként a legmagasabb körökben halomszám hódítja a nőket. Newmann megjegyzése szerint: „Úgy gyűjtötte a hercegnőket és grófnőket, mint más a ritka pillangókat, japán metszeteket vagy első kiadásokat.” Miklós cárt utasítja rendre, midőn az játék közben a fecsegésével megzavarja; a nevétől hangos egész Európa. Néha mégis az az érzés gyötri, amely a sorsában osztozó Chopint Londonban késztette fájdalmas sóhajra: „Eladtam a lelkem.” A gyermek, aki zongorázás közben mindig fölfele nézett, a dicsőség aranyzáporában ugyanazzal a fejtartással egy távoli hangra kezd figyelni; Doborján, a bölcsőringató esztendők színhelye küldi minduntalan szeme elé az otthon képét. „Hirtelen a múltba képzelem magam, s a szívemben tisztán és érintetlenül megtaláltam a gyermekkori emlékek kincseit.” Szinte vezeklésszerű a vágya, hogy batyuval a hátán járja be a szülőföldje legelhagyatottabb vidékeit.
Fejedelmek, hercegnők tündérjátékai között bukkanok az otthon üzenetére; aranykalitka, gyémántköves nyakék társaságában szerénykedik Hamupipőke küldeménye: egy varrottas falvédő és a soproniak levele. Lelkes csizmadiák, dongamesterek és kerékgyártók az „elhíresült hangművészt” díszpolgárukká avatják. Maguk közé fogadják. Ez a legtöbb – a legdrágább is –, amit adhatnak neki: a közös sorsvállalás lehetőségét. Egy kortyintásnyit abból a titokzatosságból, amelynek mélyén tetteink értelme és értelmetlensége rejlik. Ajándékképpen – föloldás helyett – a kötöttség sóhaját és kenyerét küldik el neki. Lelkesen vállalná – „ott az enyéimmel vagyok, ott érverésem egy a nemzet érverésével” –, de füle már túlságosan tele van a vándorélet szirénhangjaival. Mégis: amit nem vállalt életformában, beépítette a művészetébe. Magyar művei – ha idézőjelbe teszi is őket a zenetudomány – egy hatalmas lélek erőfeszítéseit jelzik: elfogadtatni a nemzettel az érzést – a hovatartozás tudatát –, amelyről, mint írja: „azt hittem, hogy kihalt, pedig csak szunnyadott bennem”.
Kísérőm, látván, hogy oly régóta időzök a megfakult varrottas mellett, kiment az udvarra cigarettázni. Német létére joggal gyanús neki a szemem sarkában könyöklő rokoni érzület. De még csak ezután idézem föl közös – szinte személyes – emlékeinket. Ha kilépne a képkeretből, Doborjánt föltétlenül szóba hoznám, s Liszt Ádámra, vagyis az apjára való tekintettel azt is, miszerint a juhtartás az idén nem okozott gondot. Meg aztán: én is zongoráztam Nagyenyeden, igaz, hogy nem az övéhez hasonló sikerrel, de minden korszak magához méri a fiait, így hát nem fütyültek ki. Őt kifütyülték Nagyszebenben, mivel ráadásként az Erlkönig helyett a Rákóczi-indulót játszotta. Ha megkérdezné: mi újság Zabolán vagy Lugoson – mert Bayreuth és Varsó, Bécs és Budapest között volt ideje a mi tájainkra is eljönni –, bizony röstelkednék. Mentségként hoznám föl, hogy az ő viharzó nyugtalansága – mindig ott lenni, ahol épp nem vagyunk – bennünket is megsuhintott.
Mi sem ülhetünk úgy folyvást, mint virág a cserépben.
De mindenképpen elmegyek majd Lugosra, hogy magyar szellemének kihalásáról őt is tájékoztassam.
(1969)
Kezdetben vala a mecénás, a gyermekkor boldog Medici-kertje; játékos faunok és táncos nimfák s a nagy Lorenzo megértő szeretete. Mindez alig felvillanó mosolya volt az életnek. Firenze – olyan korban, mikor a gyilkossági adót is be kellett vezetni – nem kedvezett a platóni ideáknak. Medici Giulianót a Santa Maria del Fioréban szentmisén, imádkozás közben szúrták hátba, s a század utolsó évtizedének elején meghalt Lorenzo is; Michelangelo ekkor tizenhét éves volt. Máris oly magányos, mint egy márványtömb. A század művészeinek alapvető életérzését későbben – Karel Schulz szerint – Leonardo da Vinci így fogalmazta meg:
– Mi mindnyájan, kik a szellem emberei vagyunk, száműzöttként élünk egy oly korban, mely azzal kérkedik, hogy fölszabadította a szellemet. A hatalmasokat szolgáljuk, az uralkodók kegyéből élünk. Megszűnt számunkra a művészet szabadsága, üzletet csináltak belőle, befejezetlenül szakítják ki kezünkből műveinket; a művész szignója kell nekik; a nevünkkel kereskednek.
A hatalom, midőn épp arra készül, hogy erejével visszaéljen, katonái után a művészeit veszi számba: a kegydíjasait, kik nem mindig veszik észre, hogy a kegydíjhoz járom is mellékeltetik. A Mona Lisa festője egy Lodovico Sforza il Moro fényét volt hivatott emelni; mitológiai karneválokat, tűzijátékokat kellett szerveznie. A jelentéktelenség halhatatlanságát.
Második napja ülök itt, a világnak tán legegyszerűbb kápolnájában. Az egyházi pompának minden sallangja kikopott innen; itt csak Michelangelo maradt: az ő látomásainak színviharzása; a biblia csodás mitológiája az emberi testek szédítő hullámzásában az égmagas mennyezeten.
Tiszteletteljes csöndben zarándokol ide a nagyvilág. Mint valami új istenség elé. Nem fejet hajtani, hanem ellenkezőleg: szinte kihívóan az égre vetve szemét. Minden lehetséges szenvedélyünkkel odarakott föl bennünket a firenzei óriás. Szinte hallom faunkacagását; a híres „átejtés” elégtételének öröme kavarog a mennyezeten. A mecénás rendelése a szokásos volt, a közönséges ikonográfia; a roggyant képzelet okvetetlenkedése a garasos gondokkal küzdő Zseni orra előtt. Uram, tizenkét apostolt akarok! Egy Jeromost, egy bájos Szent Jánoskát, városunk védőszentjét! Az elveimet fesse meg, messer Buonarroti!
Ott ül a tehetség a hatalom hónaljszagában, és bólint: úgy lesz, amint óhajtod, Szentatyám!
A mecénás önnön halhatatlanságát hajszolja. A befogott művész hátán persze. Akinek a betevő falathoz egy csipetnyi szabadság kellene. Valami abból a ritka anyagból, ami a halnak a víz, madárnak a levegő. Önmaga szeretne lenni. Volt egy gyermekkori álma: gigantikus Dante-szobor, aminek a mintáját viaszból elkészítette. A markában tartogatta; márvány kellett volna hozzá. Volt egy váratlan felbukkanó és tovatűnő szerelme; annak a vonásait vési ki Madonnák arcára. A világ, amelyben él: Madonna-központú. Miért lenne más, mint az előző vagy utána következő korok bármelyike? A hatalom a feltétlen imádat köré szerveződik. A Madonna-központúság előtt volt a császár-központúság. Egyik keresztényhússal etette az oroszlánjait, másik a csillagászait vetette máglyára. Tetteinek erkölcsi indoklásához mindahány művészt keresett. A mecénás mindkét karját a művész felé tárja. Olyképpen, ahogy a pápa legátusa jelent meg a rakoncátlan Savonarola előtt: jobbjában a bíborosi kalap, baljában a fenyítés: az exkommunikáció. Ha elfogadod: filius fidellissimus leszel – a leghűségesebb gyermek; ha kitartasz elveid mellett: homo nequissimus vagy – elvetemült ember! Mindenki elvetemült, aki nem vállalja a kényelmet; aki a gondolkodás jogában a szentatyával óhajt osztozkodni. Az őskeresztények vagyonukat osztották föl, hogy közelebb jussanak az üdvösséghez. A következő lépés megmeredt a semmiben; ez lett volna a gondolkodás jogának felosztása. Cuius regio; eius religio. De csupán a vallás? A fogalmat nyugodtan behelyettesíthetjük a gondolkodás szabadságával, illetve annak rabságával.
Michelagniolo* pedig, a rakoncátlan ifjonc, unja már a tizenkét apostolt. A lila szoknyát is a pápán, a rengeteg csipkés alsó-felsőneműt a Borgia Lucreziákon. Veszélyes játékot űz pedig. Niccolo barátjára, az ördögszemű Machiavellire kellene hallgatnia: vigyázz barátom, csakis szenteket ábrázolj! Képmutatók között az őszinte – halálra van ítélve.
Azt is el kell titkolnia: hol tanulja az anatómiát. A mecénás tökéleteset vár tőle. Igazat is néha. Ha többet nem: az emberi test arányainak igazságát. A legkevesebbet, ami nélkül egy fia angyalkát sem lehet a falra festeni. Aki dudás akar lenni… De zárva vannak a pokol ajtói. A halottasházba tilos a belépés. A boncolást az inkvizíció máglyával bünteti. A halállal való társalgás nélkül lehetetlenség az életről valamit is mondani. Az élő hús, a vonagló testek melegbarnája, Libica, Delfica csodás idoma, a szibillák szép szeme a halottaskamrából kapja hitelét. Hiába társalog a művész csak az Istennel. Abból semmi sem születik. Szokványos dicshimnusz esetleg; a fájdalom elhallgatása. Elébe kell mennie mindannak, ami reá vár: a halálnak is. A kockázat ott van a hullakamrákban. Éjszakánként, arcát köpeny alá rejtve szerzi meg a tudást; a kötelező kínt az alkotáshoz. Félti barátját a jó öreg fra Timoteo: lám, megint nem az Istennel társalogsz, hanem kővel s tetemekkel! Féltené Epidopos Epimachus is; neki azonban egy Michelangelo faragta keresztre volna szüksége a Santo Spirito karzatára. Hajlik az alkura, s kinyitja titokban a halottaskamra ajtaját.
Hol a szabadság, Michelagniolo? Ahova nem ér el a mecénás hatalma. A botja kiváltképpen. Kitartó dühvel és roppant méretekben építkezik II. Gyula. Bujálkodáshoz szokott, szunnyatag elméjű bíborosainak a horpasza közé vág az aranyfogantyús pálcával. A festőt is hajtja – hiába sopánkodik: „Szentatyám, ez nem az én művészetem!” – végkimerülésig. Az oldalfalakon s a mennyezeten nyüzsgő háromszáznegyven alak: valójában két esztendő műve. Ehhez fogható teljesítmény nincs még egy a képzőművészet történetében. Igaz, a mecénás is rendkívül erélyes. Szinte naponta megkérdi: mennyi a haladás? A festő egyelőre, míg lenn dolgozik – ütésközelben –, mintha fél szemmel a rendelőt figyelné. Hangulata biblikusan komor, súlyos, nehézkes a vonalvezetése. Talán a siettetés miatt? A pápa szinte aggastyánként került a trónra; páratlan energiájával mintegy a halált igyekszik magától távol tartani. „Mikor lesz már készen?” „Quando potrò?” („Amikor majd befejezem!”) Hihetetlennek tűnő följegyzés, hogy a mord válaszra a pápa botot suhogtat a festő poros hátán, miközben ordítja: „Quando potrò? Quando potrò?”
De mind magasabb az állvány, mind alantabbról hallszik az okvetetlenkedés, fokozatosan gyöngül az ellenőrzés. Most gyerünk! Súlytalanul kezd röppenni az ecset, a magasság – a távolodás – az istenes konvencióktól az emberihez, az esendőhöz – így a drámaisághoz – visz egyre közelebb. Lemaradoznak a komor, palástos figurák; vidám Lurkók és Szibillák népesítik be a magasságot. Vérpezsdítő meztelenségben Erósz is föltűnik – bolognai szerelmes emlék tán? – Majd Éva, oly kívánatos bűnben, hogy szinte hallani a kötelékeit oldó ember kacagását. A kései utód, Renoir, őszinte ember volt és megvallotta: ha nem lennének női keblek, sohasem választotta volna a festői pályát. Eredményeit is valahogy így mérte le: „Mikor csípőt festek, és elfog a kajánság, hogy meglapogassam, akkor tudom: a munka készen van.”
Az ellenreformációs képmutatás ilyenszerű kísértés veszedelmét látva festett ruhát az Utolsó ítélet mezítelenségeire, s vetett rézkendőt a márvány Jézus derekára. A nyilvánosan láthatóra persze. Bíborosok magánlakosztályán nem csupán a természetes meztelenség: az obszcenitás is menedéket kapott. A mecénás Janus-arca: hivatali és egyéni. Föloldható ellentmondás. Ha tudni akarja valaki, mit művelnek egy társadalomban: nézze meg, mitől tiltják a köznapi embert.
Ez volt hát a Nagy Rendelés. A szerencsés találat.
Ha számszerűleg nézzük a dolgot: nem a jellegzetesebb. Medici Popolani Firenze védőszentjét rendelte meg márványban; Sabina bíboros Szűzanyát a bazilikába; valamely Piccolomini kecses kis oltárdíszt; újra Firenze tizenkét apostolt. Bologna szárnyas angyalkát óhajtott, a Hadi Ember győztes csatajelenetet. (Ez is rosszul sült el; a feladat megkerülése végett Michelangelo fürdőző katonákat festett; a meztelen katona pedig nem katona, „csak” ember.) III. Pál pápa egy szép festménnyel a druszáját: Pál apostolt akarta megörvendeztetni, valamint Pétert is, amint éppen a vértanúságot szenvedi.
Mindezektől – szomorúbb tapasztalatai révén – az isteni Leonardo tudna még többet mondani. Ahol ő szolgált, mint említettük, Lodovico Moro milánói udvarában, varrónőként is helyt kellett állnia.
Az emberi nemre zúduló kalamitások, jól tudjuk, változatosak. Ami festőnek a vakság, zenésznek a süketség, a nők esetében: a meguntság. A mecénás óhaja szerint ez ellen kellett volna Leonardónak küzdenie, amidőn öregedő nimfákra Venus–Diana–Heszperida jelmezt tervezett, hogy a mámoros férfinép azonmódúlag földre szállt istennőket lásson bennük a heverőn. Nem utolsó eset. Zichy Mihály-legyezőt festett a cárnőnek, bár képességei a Düreréivel vetekedtek.
És igaz lenne vajon a vers, mit a pápához írt messer Buonarroti?
„Én a te régi jó szolgád vagyok, tied vagyok, mint napé sugara.”
Jó szolga?
Higgyük el neki?
Ez csak afféle gunyoros pukedli, aminővel egy Molière tart tükröt nagyérdeműnek titulált tartuffe-i közönsége elé.
Egyszer talán azt mondta volna: a kő eleve nem arra rendeltetett, hogy keresztet faragjanak belőle. Valóban: a márvány nem a feminin kitárulkozás anyaga. Nevezzük önérzetesnek. Az első odébbgurításnál kiderül: hozsannázó kalimpálás helyett jobb szereti a karba font kezeket, a zárt, makacs combokat. A magamegőrzést. Férfiasan visszafogott, nagy drámai erőt hordoz a márvány, amint azt ama vulkánlelkű Mózes is mutatja a San Pietro in Vincoliban. (Ahova holnap újra elmegyek. A szobrász arcának állítólagos vonásait szeretném megpillantani a Törvényhozó szakállában; a rejtekhelyet, honnan csak erős fény szokta őt előcsalni.)
A magam részéről úgy szeretném, hogy a szolgaszonett is maradjon meg művészfintornak. Némi tudomásunk van ugyanis arról, hogy szerzője miként őrlődött hajlamai és kötelességei között, úgy oldván meg minden feladatát, hogy hajlamát vigye végül győzelemre. Minden idegszálával az emberi szenvedés felé hajlott – a magányban vergődve –, miközben valamennyi mecénása Isten dicsőítése felé lökdöste. Vagy saját síremlékének irányába. De más-más helyen hordták a sebeiket. A Szentatyának térde volt sebes az imádkozástól, míg a szobrásznak kezét törte fel a véső, kalapács, és szemét marta véresre a kőpor. (Bizonyos Bertoldo mester ezt így látta törvényszerűnek, mondván: „Vulnera dant formam.” A sebek formálnak.) Ez pedig világnézet dolgában éppoly lényeges különbség, mint az, hogy a katona a hátán-e vagy mellén hordja a nyílvessző nyomát.
Merre nyújtózkodott az ifjonti lélek? Negyven szobrot tervezett II. Gyula síremlékéhez; újabb félszázat patríciusoknak és aranymíveseknek; Herkulest, Kentaurt, Cupidót, Bakkhoszt, Dávidot, Rachelt, Leát, lázadó rabszolgákat és gigászokat a carrarai márványhegyek oromzatára. A tengert szerette volna kimerni a két tenyerével.
Közben hóhullás volt. Az új mecénás – Piero Medici – egy kis vidámságot szeretett volna belopni Firenze hangulatába.
– Csinálj nekünk hóembert, Michelangelo!
Kissé romantikus szemléletű életrajzírói szerint el is készítette, húsz aranyat kapott érte. Meg egy zöld selyemruhát is. Csodájára járt a város a Signoria-palota elé. Apja is boldog volt, az öreg Lodovico. Hóember-műgyűjtők is akadtak; meg akarták vásárolni tőle a fehér óriást. És újakat rendeltek. A hó könnyebb a márványnál. Csodásabb is, hiszen az égből hull. Az ifjú szobrász állítólag szomorú volt, és tűzbe hajította dédelgetett tervét, a már viaszba formált Dantét. Meleg esőre várt, hogy elmossa a megalkuvás szégyenét. De hiába ment el a hó: az emléke megfagyott benne. Keserű fogadalommá: soha többé! Talán nem is igaz a történet. Mégis őt jellemzi s vele valamennyi művész sorsát; hogy egy helyett mindig kettőt kell ütnie a kalapáccsal: a márvány ellenállásával a megalkuvás ördögét is le kell gyűrnie.
Születésétől a haláláig (1475–1564) tizenhárom pápa fordult meg változatos szerencsével az apostoli székben. Ilyen vagy olyan formában a művészeteknek mecénása mindahány. Jó részük – szám szerint kilenc, IV. Piusig bezárólag – Michelangelónak is patrónusa. Nem tudom, akadt-e egy is közöttük, aki nem a saját síremlékét – vagy családjáét – óhajtotta volna tőle. Vagyis a halhatatlanságot. A jeltelenséget csak a zseni engedheti meg magának. De lám, mily kockázatos a zseni árnyékában meghúzódni! Valaki azt kérdi mellettem: melyik pápa korában készültek a Sixtus freskói? A kérdezett a vállát vonogatja. A pillanattól kezdve, hogy Mózes a San Pietro in Vincoliba került, kinek jutott eszébe, miszerint síremlék előtt teszi tisztelgését? Az eredeti szándék átcsapott saját ellentétébe. A becsvágyó mecénás tragikomikumából egy flandriai kereskedő sejtett meg valamit: szobrot rendelt Michelangelónál, esküdözve, hogy majd kápolnát építtet köréje. Másként nem érdemes kápolnát emelni.
Hányszor kellett elmondania
Gyulának
Leónak
Kelemennek
Pálnak
Piusnak:
– Két angyal fogja Szentséged koporsóját a magasba emelni!
– Szentséged dicső tetteiről szól majd a márvány, az oltárkép, a keresztelőmedence…
– Négy angyal fogja Szentséged koporsóját a magasba emelni!
– Szentséged nagyságáról szól majd negyven szobor, tizenkét apostol s a fájdalmas Szűzanya…
Az önismétlés kínjai között vergődve a negyven szobrot rendre le kellett alkudnia. Felére, harmadára, tizedére. Százszor omlott össze és pattant újra talpra, visszamenekülni az ifjúkor fogadkozásainak színhelyére, a Medici-kertbe. Ahol még függetlennek érezhette magát. Félkész művek sorát törte ízzé-porrá, majd kegyes megalkuvással keresett könnyebben járható utakat, csak kiszakíthassa magát a rendelés csontkarmaiból. Bronzot kínált már a márvány helyett: nesztek, vigyétek, hagyjatok magamra! Nem a pápa koporsós angyalaihoz, nem a Madonnához, nem a halott mecénáshoz: Mózeshez tért vissza álmaiban is, a negyven szobor közül az egyetlenhez, amellyel azonosulni tudott. Azonosulni? Hisz önmaga volt az: a pattanásig feszülő indulat, amellyel századának – mint minden igazi nagyság – nekirontott. De ez volt a nyugalom is; a magamegőrzés tudata. Illyés Gyula Valentinianusának bölcs észrevétele a nőkről, miszerint azok minden hatalmat kijátszanak, nevetve, a szüzességük védelmében, melyet ha el is veszítenek, helyébe mást növesztenek, beljebb, s még beljebb, a „lelkükig”, holtukig: talán inkább a művész jellemzése. Ez a konokság, a fizikai képtelenség az önfeladásra: a nagy szellemek sajátja.
Ki gondolja ma már, hogy a Medici-síremlék szép-szomorú Éje, Hajnala Lorenzót vagy Giulianót gyászolja! A fájdalomnak titkos jegyeivel egyetemesebb szolgálatba léptek. Felszabadították magukat, hogy szolgálhassanak.
A mecénás érdemeit ostobaság lenne elvitatni.
Az antik Róma nagyságát a pápák állították vissza. Szomorú volt a látvány, amely az avignoni fogságból visszatérő IV. Jenő szeme elé tárult. Az Örök Város tehénpásztorok tanyájává vedlett. A Capitoliumon kecskék, a Forum Romanumon tehenek legelésztek. Elölről kellett kezdeni az örökkévalóságot. De ez már a kizárólagosság szava is egyben. A mindenkori győztes eszme elvakultsága az előzővel szemben.
Mert hisz azok a kecskék Septimius Severus kapujában, Traianus oszlopa alatt mekegtek.
S ahol ugrándozásuk alatt megdobbant a föld; ott várta megváltását az eltemetett Laokoón-szobor. S mi történt vele, miután az emberi kultúra folyamatosságának csodájaként újra napvilágra került? Hajszálon múlt, hogy Sixtus össze nem törette. Minden jel szerint nemcsak a korok: a mecénások, uralkodók is idegesítik egymást. Még haló porukban is. Föltevések szerint a Traianus császár hamvait tartalmazó urnát V. Sixtus távolította el a diadaloszlop tövéből. Példáját a történelem későbben többször is megismételte. Aki tehette, soha nem mulasztotta el az alkalmat, hogy a múlt arcát saját képére festesse.
Septimius Severus kapujának oszlopai a San Pietróba kerültek, az új eszme, a diadalmas kereszténység szolgálatába. A köztársasági kor legjelentősebb emlékét: Caecilia Metella sírboltját sóraktárnak szemelték ki. Majdnem lázadás tört ki miatta. A belvederei Apollót kitessékelték a Vatikánból, s Minerva is kegyelemből maradhatott a Capitoliumban. Miközben a szökőkutak domborművein Sixtus alakja tűnt föl, vízfakasztó istenség képében.
Ősi téveszme, hogy aki a magaslatot, az a lelkeket is birtokolja. Ezért kerülnek a szobrok rendszerint magaslati helyre. Itt – a halandó feje fölött – zajlik a nagy tülekedés. Traianus oszlopáról kezdetben maga a világhódító császár nézett le a szavazó polgárokra. A pogány bálvány helyére Szent Péter került föl; Antoniuséra Pál apostol. Ők néznek most össze a fejünk fölött, mintha azt kérdeznék: kié lesz holnap a magaslat? Ki töri meg Sixtus dicsőségét?
A hatalom ott válik önnön karikatúrájává, amidőn saját szakállas vagy csupasz képét kezdi csodálni a történelem zsebtükrében.
Pápák és reformátorok harcában – borzongjunk csak! – Michelangelo is áldozatul eshetett volna. A képrombolás dühe ott tombolt előtte-mögötte. A Sixtus freskóival 1512-ben készült el. A picardiai titán – Kálvin – ekkor még csak hároméves. Majd negyedszázad múlva kezdi hajítani tüzes meteorjait a züllött Róma fejére. De alig egy évtized távlatából Savonarola tragikus alakja sötétlik. Ha Anatole France szerint, Kálvin az „eretnekégető eretnek”, akkor Savonarola, a firenzei próféta: a megégetett eretnekégető eretnek. Anatémával sújtó anatéma sújtott. Kezdetben Isten küldötte volt a hozsánnatengerben; majd azután a pokolnak ügynöke a spanyol kínzópadon. Felakasztották, és – biztonság okából, nehogy Isten a büntetést kevesellje – máglyára vetették. Hamvait a hóhér az Arno vizébe szórta. Ugyanaz a fehér ruhás Nagy Szent Sereg átkozta, amely diadalútjain is elkísérte. Az emberi feledékenységnek e sajátos megnyilatkozása ihlette Machiavelli luciferi cinizmusát. Niccolo barátunk ugyanis Savonarolát hatalmának zenitjén is látta. Midőn a „bruciamento della vanita”, a hiúság kellékeinek hatalmas máglyatüzét meggyújtotta. A tömeg a fanatizmus artikulátlan örömével ünnepelte az iparművészet, a fényűző ruházkodás és a festészet remekeinek elhamvasztását. Ha igaz a följegyzés – miért ne lenne igaz, hiszen tudunk még hasonló esetekről! –, a tűz körül táncoló tömegben ott csetlett-botlott egy öregember is, együtt örvendezve kötelező módon a látottak felett. Sandro Botticelli volt ez, akinek festményeit ugyancsak anatémával sújtották és hamvasztották azon a máglyán.
Történt pedig mindez Mária mennybemenetelének ünnepén.
A San Pietro in Vincoliban a pápát s a madonnát Michelangelo csak kinagyolta; a kivitelt – elvei és gyakorlata ellenére – segédekre bízta. Panaszkodott is: nincs hangulata a munkának. Istenekkel vagy helytartóikkal a művészetnek nincs mit kezdenie.
(Azazhogy volna: arisztophanészi módon kajánkodni velük; egy kis földre ereszkedés, emberiesülés végett megfosztani őket mindennapi tömjénfüstadagjuktól, amint erre az antik görögök már példát mutattak. Vagy belehallgatózni a lelkiismeretükbe, ami az Il Principe szerzője szerint ugyancsak abszurdum, hiszen a Felruházott egyedül önmagának tartozik elszámolással; erényeit csak saját akarata határozhatja meg. Minden más akarat: az övének meghosszabbítása. Beleértve a konklávét, a bíbornokok tanácsát is. Amely különben egy tojáshoz hasonlatos: tényleges szerepe addig van, míg kitermeli magából – szavazás útján – a sasfiókot. Folytatólag már csak törött tojáshéjként létezik, mit szükség esetén a jobb emésztés végett a Kitermelt fölcsipeget és elfogyaszt.)
A firenzei művészi tanács joggal sejdített valami gyanúsat Dávid meztelenségében. Hisz ez nem a hatalmas király, aki széjjelzúzta a környező népeket, bevette Sion várát, és nevet adott Dávid városának. Nem az, aki fűrésszel metélteté Ammon fiait! Nem a frigyládaőrző, aki Istennel társalog, kikérvén mindenben az ő hatalmas tanácsát.
– Reájok induljak-é a filiszteusokra, és őket kezembe adod-é?
– Menj csak fel reájok, és őket kezedbe adom. (Krónika I.)
(Így persze könnyű a filiszteusokat elpáholni, pláne, hogy azt is megsúgja Dávidnak az Úr: a szederfák irányából támadj, harcolj vitézül, s én majd megverem őket!)
Nem, nem ezt a Dávidot látta, hanem a bujdosó pásztorfiút, aki szálka volt Saul szemében. („Mert te gyermek vagy…”) Nem a tiarás hatalmat, hanem annak alávetettjét, aki parittyával indul a keze-lábán huszonnégy ujjú Góliát elébe. Más szóval – engedtessék meg a kifejezést Thomas Manntól kölcsönöznünk –: a gyöngeség heroizmusát mintázta meg.
Aki ezt a Dávidot meglátta, és hőséül választotta: maga is ilyen volt.
Képmásáról szívfájdítóan szomorú tekintetű, kápolnaboltozat-homlokú, gyér szakállú férfi néz le a Saulok világára. Szemöldökráncában a magányos útkeresések árnyéka ül; nem holmi filozofikus magány ez – amely csak tömegben érzi jól magát –, hanem a szó szerinti: az öreg betyáré, aki elszakadva Sándor csapatától, egymaga szegődik az Igazság nyomába.
De végül is: a Szentszék vagy a Signoria számára kisajátított – Istentől bérbe adott – igazság korában mi lehetett az ő igazsága? Egy negatívum: minél messzebb kerülni a bérbe adott igazság ütésközeléből. Gyertyát tartó bolognai angyalának még szárnyat faragott, de fejét oly fiúsra kerekítette, hogy az csodálat helyett csupa hivatalos hüledezést keltett. Elkerülendő Luther kazánfűtősorsát, valamint a szobafogsággal járó széklábfaragást, fél szemmel mintha Madáchra sandított volna: „Bűnös önhittel az egyén érvényt kíván.” Mint Dávid-parittyát: egyetlen vésőjét, kalapácsát mentette ki a madonnagyártó céhek közös szerszámraktárából. A szuverén művészi egyéniség démonikus mozdulatával szakította ki magát a szolgaalázat és a Doktrína szorításából. Még csak azt sem tűrte, hogy piktor uramnak vagy éppen Mesternek szólítsák. A művész kétes értékű privilégiumai helyett az Ember jogaihoz ragaszkodott. Hogy olyannak lássa a világot – benne az Istent is, ha úgy tetszik –, ahogyan azt a sebeivel érzékeli. Minden egyéb – hogy ül-e Mózes vagy lepkére vadászik – ebből következik. Vulnera dant formam.
Emberi jog nélkül a művész bármiféle joga, szabadsága: fából vaskarika.
A reneszánsz nem hozta – nem hozhatta – el ezt a jogot, de óriásainak karjával, mint egy álombeli freskót, valósággal az égre festette föl. Ennek parányi visszfénye lehetett messer Buonarroti igénye is, hogy ne foglalkozása szerint, hanem apjától örökölt nevén szólíttassék, az egyént tisztelve meg ezzel, nem a mecénás szolgáját.
Talán nem is a szeszélye diktálta, hanem egy csalódás, aminek története van.
A Medici-kertben ifjúkorának legszebb éveit töltötte együtt a nagy Lorenzo fiával. Akár a mesében: jóban-rosszban együtt volt Michelagniolo s Giovanni. Afféle aranykori állapot lehetett, mikor a királyfiú együtt hempereg a porban a rabszolgagyerekkel. A Magnifico a festőjénél csak leopárdjaihoz és kengyelfutójához ragaszkodott jobban. Későbben elváltak útjaik: egyik szobrásznak készült, a másik pápának. A készülődés mindkettejük részéről komoly volt; Michelagniolo a halottasházba járt anatómiát tanulni, Giovanni pedig, szélnek eresztvén az ágyasait, ama hittételek fölött kezdett virrasztani, amelyeken annak előtte oly jóízűen nevetett a barátjával. E lelki plasztikai műtét elvégzése után 1513-ban megválasztották pápának. Megszólaltak Róma összes harangjai; az Angyalvár ablakai kivilágítva várták új gazdájukat. A festő, emlékeiben a gyermekkor hangjaival, maga is égő fáklyával várta vissza Giovannit a konklávéról. A nevén szerette volna megszólítani, de annak már nem volt neve, csak elnevezése. Giovanni volt, aki bement, és kijött onnan X. Leó pápa. Michelangelót már nem ismerte meg. Két év múltán is így üzent érte: „Jöjjön elibénk a Szobrász!”
A kezében voltak az Angyalvár kulcsai.
A kulcsok hatalma pedig nem ama képletes: az evangélium prédikáltatása és a keresztény egyházi fegyelem, amely kettővel a hívők előtt megnyittatik, hitetlenek előtt pedig bezáratik a mennyeknek országa. A kulcsok valóságos hatalma: a bálványimádás megszervezésének művészete és a feledés. A kulcsok hatalmának mindennap el kell felednie: honnan indult és milyen eszmények nevében.
A bámész utókor a rá jellemző profán zsivajgással rendre elvonul innen; jó lenne maradni még Angelusszal. Jön majd egy őr, megérinti a vállamat: uram, ha nem tévedek, ön is az utókornak része. És kitessékel a paradicsomból.
Egy-két lélegzetvétel még a fél évezrednyi időből, mely feketén üli meg a falakat, aztán vége a varázslatnak. Ha lehunyom a szemem, hallom a csendben a színek, feszülő, vágtató testek ménesdobaját. Eltipor, akármilyen hálás utókor is vagyok. Azután újra föltápászkodom, hátrálok néhány évszázadot. Milyen lehetett a kezdet, amikor még hiányzott innen a Mű? Bizonyára, mint minden kezdet: az üres papírlap, amelyre ugyanez idő tájt Balassi a hazát sirató sorait vetette. Vagy amilyennek – ugyancsak hunyt pillái alól – Mózes láthatta:
„A föld pedig vala ékesség nélkül való és puszta, és setétség vala a mélységnek színén, és az Úrnak Lelke táplálja vala a vizeket.” Ilyen lehet a kezdet, mielőtt egy Michelangelo, egy Petőfi megszólal: a szomjas vizek állapota. Följegyzések szerint a Sixtus mennyezete sivárkékre volt festve. A festő Giuliano da San Gallo nevű barátjával lépett be ide, mise közben. Lila ornátusban II. Gyula celebrált. Intésére a hívek térdre ereszkedtek; a festő fölvetette a fejét a mennyezet sivárságába. Ez a magasság lett otthona az elkövetkezendő esztendőkben. Mintegy a hátán oda kellett felcipelnie az újraálmodott bibliai mitológiát.
Szonetteket is írt. Így némi fogalmunk lehet az iszonyú munkáról.
Egyike-másika munkanaplóként is becses dokumentum. Giovanni da Pistoiához írja kétségbeesett panaszként, hogy erejének utolsó megfeszítésével dolgozik. Hátán fekve hónapokon, éveken át! Golyvásnak, csontjatöröttnek, megnyomorítottnak érzi magát. A mecénás botja már nem ér föl hozzá. Elég neki a munka husángja. Nyaka hátratörve – „két csípőm a bendőmbe szorulva” –, gerince kopog a deszkán, majd íjként megfeszül, veséje, mája senyved a görbedt állapotban – „hátam helyére került az ülepem” –, s hol a semmiben, hol feje fölött kalimpál a lába – „szakállam büszkén az égre meredez” –, és visszacsöpög a festék a szemébe, szájába; ez ám a művész öröme! kivált hogy – „ferde minden, mit innen képzelek” – semmi perspektíva, de fái ellenére látni kell az erdőt, eligazodni vakon hajlatok, mélyedések zegzugai között, a puszta látomás labirintusában, hol – „mint görbült csőben kúszom előre” – őrizni kell mégis az Egészet, amelynek sorsa ott dől el a Részben; az ítélkezéshez távlat kellene: itt nincs hátralépés, csak a zuhanás veszélye: a valóságos meg a képletes; a kettő egyre megy – tartania kell magát, az egész boltozat a mellén térdepel; kötélen egy-egy kancsó víz jő s a mecénás piszkálódása: az a ripők Jónás mért oly szemérmetlen, és főleg mit képzel! bratyizni mer Istennel? – lám, már büntet az Úr: a vízözönt kikezdte a penész, vízfoltok veszélyeztetik az eleinte szépen száradó vízözönt; másikat kell majd előidéznem, bár – „fáradt vagyok, könnyűim keblemre hullnak” – mikor ér véget e lucskos lombardiai macskaállapot? Feltámadás után, ha majd a gödörből az utolsó csontot is odahajítom a Bizottság elé; majd az utolsó kenettel, mit remélhetőleg a pápa fog szolgálni, hisz minden művész elvárhat ennyit minden mecénástól: egy kiadós utolsó kenetet, mert végtére is, ha kész a rendelés: az élet annak már csak elfolyt magzatvize, és jöhet az utókor vállveregetni: ez jó mulatság, férfimunka volt. Mulatság? A szemébe hulló festékkel szúr a kétely is:
|
Mulandó érzés lett volna?
Halála előtt is torkában az el nem múlt keserű poharak összegezése:
|
Művészettörténeti rémhír, miszerint a Helikon csúcsára, a múzsák szent ligetéhez porondos sétány is fölvezet. Kecsegtetés a bizakodó kilépéshez. Ami utána következik: itt a Sixtusban gondolható el a legtanulságosabban. Egyébként leolvasható odakint az öreg Laokoón arcáról is.
Miközben kézről kézre vándorolnak az Angyalvár kulcsai…
(1970)
Székelyudvarhely Szejke nevezetű hegyoldalán található Orbán Balázs sírja. A vigalmi helynek kiszemelt völgyből – ahol mindenkor vásári a sokadalom, s az énekes hangulat – külön út vezet föl hozzá. A síremlékhez közeledve, midőn az embert kegyelet érzése kezdi szótalanná tenni, kapuk szólalnak meg ősi felirataikkal. Hét kapu alatt kell elvonulni, hogy Orbán Balázs nyugvóhelyéhez jussunk. Az utolsót – halála előtt két esztendővel – ő csináltatta. Az életnek nyilván, galambdúccal a homlokzatán. Galambok persze nem tanyáznak benne. A kapu gazdája nem gondolhatta, hogy valójában gyászkaput faragtat magának. Nap, Hold és csillag jelzi rajta: mire esküdtek föl a székelyek például még 1707-ben is Pekri Lőrinc vezérüknek. Napimádók lettek volna? Én úgy gondolom, másfajta alázat és reménység diktálta szimbólumaikat: az örökkévalóságé. Maradnánk meg, miként a csillagok. Mert nem volt könnyű megmaradni ezen a tájon. Diadalkapu állítására sosem nyílt alkalom. Ezt a fogalmat Mohács óta mellőzni lehet a magyar szótárban. A legnagyobbnak nevezett székely: Orbán Balázs sorsa is gyászkapuk alatt alakult példájává a kényszerűségnek. A székelység történelmének viharaiban. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. Nyugati újságíró – akit román propagandaszövegek tájékoztattak Erdély népességi viszonyairól – azt kérdi tőlem: igaz-e, hogy a székelyek nem magyarok? Hanem micsodák? Nem tudja pontosan, de „mások”. Titokzatos eredetű nép. Az erdélyi szászokról tudja, hogy németek. A svábokról is. Ám a székelyek? Bizonytalanságát – mint kiderül – főleg azok a zsurnaliszta történészek táplálják, akik bekebelező mohóságukban vissza-visszatérnek ama feltételezéshez, miszerint a székelyek valójában elmagyarosított románok. Erre semmi bizonyíték ugyan, de mit számít az? Fő a cél, amelyet ezek az eredetmegszállottak maguk elé tűztek: visszavezetni a székelységet az ősanyanemzet kebelére.
A kifejezés: siculi, népet, nemzetséget jelent és egyben határőrségi megbízatást is. Idegen fülnek persze nehéz észrevennie, hogy a nemzetség és nemzetiség: két külön fogalom. Az egyik törzsi eredet jelzése, a másik: etnikum, nemzeti hovatartozás. Ez utóbbit nézve: a székelység a magyar nemzet legkeletibb tömege a Kárpát-medencében. Ha azt mondom: székely, valójában a magyarság fogalmának szinonimáját használom. A székely-magyar pedig olyasféle párosítás, mint például a leopárduc.
Erdély történetében a székelység mégis külön nemzetként szerepelt sok évszázadon át. Ez társadalmi szervezettségi sajátosságaiból ered. A székelység középkori önkormányzata, katonai demokráciája olyan jelenség, amelynek párját a feudális Európában hiába keressük. A XIV. század végéig a székelység – a siculitás – fogalma a nemességgel volt azonos. A lovas és gyalogos harcosok adót nem fizettek, s kezdetben senkinek sem volt magánbirtoka. Az erdő- és földhasználat ősi jogrendszer alapján közös volt. Önkormányzata azonban, és minden kiváltsága a XVI. század végéig felőrlődött az általánosban. A feudalizmus jobbágyi nyomorúságát végül a székelység éppúgy elszenvedte, mint az Erdély földjén véle együtt élő román jobbágyság. Újkori története nem egyéb, mint felkelések sorozata a legendák ködébe veszett jogokért. Vérveszteségei iszonyúak voltak. Csoda, hogy fennmaradt, hiszen egyként tizedelte a tatár és török, kolera és az erdélyi magyar főnemesség, János Zsigmond (1562), Báthory István, majd Mária Terézia őnagysága, az éjfélkor kötéllel katonát fogdostató II. József, a negyvennyolcas szabadságharc, az osztrák elnyomás elleni összeesküvések sorozatos kudarca. (1854-ben, amidőn Marosvásárhelyt Török Jánost és társait felakasztják, 10 000 az osztrák önkény elleni összeesküvők száma.) A változatos büntetésekből élve menekültek azért növesztettek hosszú hajat, hogy levágott fülük helyét takargassák vele. A tizenkét éves gyerekek már katonakötelesek voltak. „Igen bővérűek, minden században meg kell csapolni őket” – mondta Buccow generális róluk. A siculicidium évében (1764), midőn egy részük „elcsángált” – vagyis elbujdosott – csángónak Moldvába, csupán a kerékbetörtek száma 408 volt. 1848-ban Agyagfalván százezren gyűltek egybe – igent mondani Petőfi eszméire. Ha baj volt, nem oktalanul mondta Bem tábornok: „Azt csak bízzuk a székelyekre.” Igaz, túltengett bennük mindig a harci kedv. 1849 februárjában Medgyes alatt gyülekeztek. „Nincs ruhátok” – szólt a vezérkar. „Majd Szebenben szerzünk az osztrákoktól” – mondták a nemzetőrök. És bevették Szebent. Majd azután: hogyan tovább? Nincs golyóbis. „Van Bem apó lábában!” És rohantak a halálba zászlós kopjáikkal. Egyet hívtak: mindahány ment. Egyet üldöztek: rohant valamennyi a megmentésére. Ismeretlen volt például számukra a civil temetés. Halottaik sírjába az imádság és a feltámadás reménye mellé puskalövést küldtek.
Súlyuk, szerepük igen jelentős a magyar történelemben és szellemi életünkben. Az 1514-es parasztfelkeléshez ők adták a vezér Dózsa Györgyöt, akiről Marx is értekezett, és aki Doja Gheorghe néven román hősként szerepel a román tankönyvekben. Ők adták Mikes Kelement, a magyar széppróza halhatatlanját, aki Rákóczi fejedelemmel együtt törökországi száműzetésben halt meg. A székelyek adták a magyar nyelvterület legszebb balladáit és irodalmunk egyik klasszikusát: Tamási Áront.
A székelyföldi magyarság joggal büszkélkedik Orbán Balázzsal is. Nem pusztán a provincia önérzete ültette őt az emlékezet aranyszékébe. Az udvarhelyszékiek nem túlozták el a jelentőségét, amikor oly impozáns síremléket emeltek neki a Szejke-fürdő gerincén, hogy már nem is személyt, hanem eseményt tiszteltek meg benne. Mindazt talán, ami megesett e tájon az idők folyamán. A minduntalan fölvetett fejre zuhintott csapásokat, a kerékbetörteket, a megcsonkítottakat, a fejszével lenyakazottakat, az elbujdosottakat, a siculicidiumok iszonyatából kimenekülteket, torkukban a szülőföldsirató szavakkal:
|
A siratódallam ott szorongott az Orbán Balázs torkában is. Kossuth híve és barátja volt. Vidor Hugo imigyen dicsérte: kétszáz francia Orbán Balázzsal meg lehetne buktatni a francia császárságot. Az emigrációból hazatérve megírta hatalmas művét a Székelyföld emberi és tárgyi világáról, történelmi emlékeiről, népművészetéről, legendáiról, küzdelmeiről. Tudomásom szerint: méreteiben egyedülálló vállalkozás a magyar kultúrhistóriában. Faluról falura, városról városra járva, sőt háztól házig, embertől emberig kutatva hordta össze művének anyagát roppant nehézségek közepette.
A szabadságharcos – fölcserélvén a kardot a tollal – önismeretünk bővítésének szentelte életét. „Szentjeim a forradalmárok” – vallotta. A forradalmárokat az osztrák bosszú fölakasztatta és agyonlövette, szerteszóratta, mint a mákot, a világ minden tájára, Orbán Balázs szentjeinek helyét lenyakazatlan szentségünk vette át: a szülőföld parancsainak teljesítése. Önmagunk számbavétele és megőrzése, szellemi értékeink gyarapítása, diadalkapu nélküli múltunk tisztelete s napjainkig sugárzó vagy álmainkba sikoltó tanulságainak okos hasznosítása.
Amit Orbán Balázs fölmutatott: sok helyütt romantikus persze; történész, szigorú szakember kifogás alá vetheti. Egészében mégis eszméletserkentő hagyaték, egy nép szellemi és tárgyi univerzumának maradandó dokumentuma. Szerzője beutazta Kelet egzotikus világát is, az igazi Nagy Utazás mégis az itthoni volt. Ez a nehezebb s az eredményesebb is: batyut kötve elindulni – önmagunk felé. Ilyenformán, ha ismerős arcunk föltűnik a múltból, és netán megnyugtató mosolya is, hogy ahol vagyunk: huzatban is jó helyt vagyunk – a vigaszért Orbán Balázsnak is kijár a köszönet.
Orbán Balázs kapui: az élet és halál kapui. Ha sírjánál eltűnődünk a Székelyföld történelmi sorsának hányatottságán; ha képzeletünk, mint büdös rókalyukakat, számba veszi a székelység magyar etnikai mivoltának tagadását célzó kísérleteket; ha azt is tudjuk, hogy ennek a tájnak közel milliós magyar tömege újabban egyetlen népszámlálás alkalmával sem lépett csapdába, elkerülvén a sandán fölkínált rubrikát, amelyben magyar helyett székely nemzetiségűnek, tehát fantometnikumnak vallhatta volna magát; ha Orbán Balázs indexre került életművét nem ereklyeként, hanem kisebbségi létünk számbavételének serkentő példájaként értékeljük: akkor a nevezetes sírtól visszajövet a faragott kapuk az életbe, a jelen felé irányítanak bennünket; székelyföldi városokba és falvakba, ahol metaforikus, ősi jeleikkel és felirataikkal múlt, jelen és jövendő hármas dimenziójában beszélnek egy emberi közösség élni akarásáról.
Élni – és nem akárhogyan!
Hanem – a sajátosság méltósága szerint – önmagunk megtartó hagyományaiban.
Már megint az átkozott hagyomány? Már megint holmi ódon érdekesség? Már megint sajátosság?
Igen, már megint! Mert átkozott ugyan – sorsa mutatja. Ódon is, mint akármilyen más nép hagyományvilága, meg sajátos is: megteremtőjének különös szellemi jegyeit viseli, amelyek végül is egyetemes emberi értékeket gyarapítanak.
Miről beszél ma is az úgynevezett székelykapu? A világ megszépítésének szándékáról. A tartós otthon megteremtésének vágyáról. Mert aki kilép rajta, nem a megtagadott portát, a felrúgott múltat, avagy az oly divatos nihilt hagyja maga mögött.
Hanem a ragaszkodást a visszamenetelhez. Áldás a belépőre!
Áldás vagy verés: vállalni kell.
Ahol ma székelykapu épül: ott megannyi kihalt szándék hamuja alatt a vállalás parancsa izzik. Sorsvállalást kell mondanunk – újból. Kós Károly hajdani kiáltványának hangján, egy Reményik Sándor rekedt kiáltásaihoz csatlakozva: a szülőföld sír utánatok, emberek!
Ahol ma székelykapu épül: tagadás az, a reménytelenség tagadása. Csíkszereda környékén egy új kapu homlokáról Tamási Áron szavai szólnak imigyen: AZÉRT VAGYUNK A VILÁGON, HOGY VALAHOL OTTHON LEGYÜNK BENNE!
Ez a valahol: a szülőföld. Érte küszködnek most a beszédes kapuk is.
Sorsuk: gazdáik sorsa.
Kényszergondjaim között az idők folyamán kapugondok is megtelepedtek. Székely atyafiak öntötték elibém változatos panaszaikat, közöttük ilyet is: a hatvanas évek elején felügyeleti sétája közben egy kisvárosi párttitkárnak a székelykapuk láttán zseniális aggodalma támadt: a cserefába vésett napsugarak, levelek, virágok, madarak színeiben jól fejlett politikai érzékkel és kombinációs készséggel iszonyatos veszedelem jelenléte is észrevehető: a kapunak jobb felső sarkában búsongó madárka piros csőre, fehér szárnya a bal sarok zöld leveleivel együtt… ó, atyaságos fennvaló Úristen! – a magyar nemzeti színeket „adja ki”. Azok a kapuk tehát: nacionalisták!
Kommunista ébertelenség és szájtátiság, mondta berezelt párttitkárnak, s a színes kapukat rendeletileg sötétbarnára mázoltatta. E műveletet az emberek nagyrészt pakurával, az ásványolaj olcsó melléktermékével hajtották végre.
Micsoda gyász!
A megtiport hagyomány gyásza.
Micsoda szégyen!
A hatalmi önkénynek mily szemérmetlen és szánalmas tobzódása virágok felett, faragott, piros madarak testén! Vendéget invitáló betűkön, Napon és Holdon és klerikális reakciónak nyilvánított szavaikon: „Isten segedelmével e kaput állíttatta Csepregi Mihály és neje…”
A feketébe vont kapusorok mintha tömeges halálhírt jeleztek volna: háborút, pestist, a félelem koleráját. Aztán elmúlt, meghunyászkodásra kényszerítette a nép lázongása. Ám a székelykapuk megsemmisítési kísérletei nem szűntek meg. Gazdáik a hatalmi packázás változatos formáit szenvedték el folyamatosan.
Miért oly magas az a kapu?
Miért nem alacsonyabb?
Honnan a fája, deszkája?
Volt-e rá engedély, határozat, felsőbb jóváhagyás?
Nem illeszkedik szabályszerűleg a falurendezési előírásokhoz, az állami szabványokhoz, tájhoz, politikához, ideológiához. A szomszédos vaskerítéshez, kőfalhoz, hivatalos távlati elgondolásokhoz. Konzervatív, elszigetelődő, begubózó, hivalkodó, cifra és problematikus.
Ám e hatalmi kötekedések ellenére is épülnek, szaporodnak a székelykapuk Székelyföldön. Nemcsak esztétikai igény: az életösztön is serkenti a kapuállítókat. Veszendő értékeikből mentik a menthetőt.
Kitetszik ebből: megannyi emberi tragédia közepette kapubánat is van. Az élet és halál kapuinak jelrendszerében a hivatali gyanakvás hitvallást sejt.
Jól sejti.
A faragott székelykapuk egy sajátságos népi szellemiség tárgyi megtestesülései: hitvallás ez? Annak megvallása ilyenformán is, hogy folyamatos létében a székelység századok értékes hagyományaihoz ragaszkodik. Aki ezekből kiforgatná: jobb, ha a tréfás kapufelirathoz tartja magát: „Áldás a belépőre, hát még a kimenőre!” Ezt persze könnyű mondani. Mert ez csak ráolvasás a reális veszedelemre.
Úgy sejtem, ezzel a könyvével Olasz Ferenc a székelykapunak e vallomásos értelmét óhajtja közkinccsé tenni. Aki közelképeiben elmerül: egy különösnek vélt népi világ szépségeiben talál igaz gyönyörködést, miközben zord századok tanulságain is eltűnődhet. Azon mindenekelőtt, hogy a székely-magyarok kapuikkal is azt mondják, amit Mikes Kelemen hűségéből tanultak:
Vagyunk, akik voltunk, s leszünk, akik vagyunk, Isten minket úgy segéljen!
(…)
Adventi szelek fújnak maholnap a Hargitán, menni, menni kéne Sikaszóba!
Nyár eleje rég volt, hogy arra járhattam, káplánszoknyás fenyőfáim alatt megülhettem. Fülemben elcsendesedtek a hangjai: a körfűrész sivalkodása és az alkonyati medveriogatás. Sőt, már nemcsak hallgat: szendereg is tán a Hargita térdén, legendás fiaira emlékezve, kik mesét mondtak neki a Gondolat madaráról s az Érzés tüzéről, de szájukat a föld azóta betömte.
Így szeretném őt meglepni most, a Libán oldaláról csendesen aláereszkedve, és töröm a fejem: mit vihetnék neki, hogy magamat is meglepjem vele? Tamási Áron zsenge madarászainak emlékezetes kudarcai után, mikor is a Gondolat madara galickába került, az örökkön égő fácska pedig szerzetescellába – jómagam az Időnek melyik tanulságából csalogassak elé valamit is szóló vásárfia-madarat? Hogy ne menjek éppen üres kézzel, mint akinek semmi köze nincs az inkább elmenő, mint hazajövő fiai, lányai után merengő tájhoz.
S ha már Libánt szóba hoztam: tudom is, mi a teendőm.
A Maros völgyén indulok felfelé.
Ilyenformán nem köszöntöm Zetelakát, de kalapot emelhetek Gyergyószentmiklósnak. Előtte pedig Marosvécsen megülök egy cseppet Kós Károly kőasztalánál. Hajdani keresztelése szerint Kuncz-emlékasztalnak hívják, de megtervezője, létrehozója: Kós Károly volt, és őneki most nagyobb szüksége van arra, hogy semmit el ne vegyünk tőle.*
Menjünk hát. Ki az utat nem ismerné, azt a szembe szaladó Maros vezeti, a bölcsőhelye felé csalogatva, és közben folyvást fiatalodva, mind suhancosabban a szűkülő tündérvölgy istentelen sziklái között, ahol már a zsögödi Nagy Imre pisztrángos akvarellszíneit villogtatja jókedvűen.
Az ember nem teheti, hogy ne igazodjék hozzá, amint visszafelé vezet az Időben saját forrásához és – mert hullámaival együtt szökken a gondolat – megannyi Kezdethez. Éppen oda tehát, ahová magam is igyekszem. Egy árva kőasztal emlékéhez.
Szászrégent elhagyva tornyos bástyák jelzik: a Maros vize fölött borong a vécsi vár. Jobbágyivadék mivoltomban hajdan félve nézhettem volna föl rá; most úgy jövök ide, már-már zarándokolva. Mert amit borongásában sugall, az irodalmi emlék mindenekelőtt. Grafikailag sűrített formája emblémaként látható másfél száz könyvnek a homlokán. Az Erdélyi Helikon jelképe. Az első világháború utáni nagy összeszaladásunkban írók s költők menedéke lett ez a vár; újfajta haditanácskozások színhelye a megtartó szellem fegyvereinek számbavételével. Báthori Gábor, Rákóczi György és megannyi főúr várának utolsó gazdája, Kemény János új értelmet adott a griffmadaras, dámvadas címernek: a kisebbségi humánum jegyében fogant erdélyi magyar művelődés felkarolásának mecénásáét. Tőle tudom, hogy e ritka metamorfózisban váratlanul öröklött vagyonának tetemes része úszott el, s magam láthattam, hogy e hasznos fogyatkozást a mecénás saját meg nem érdemlett szenvedéseivel is megtetézte. A temetésén is szóltam erről. Hogy ha már nem támaszthatjuk föl, legalább ne nyilvánítsuk boldognak, amiként az a lélek tantaloszi kínjai között távozó Kacsó Sándorral is megesett.
Képzeletem őt látja most az oroszlános kapuban, amelyen tilos a belépés. A vár évtizedek óta debilis gyermekek otthona. Az a rettentő zsivaj, mely kicsap az ódon falak közül, az elborult elme mániája, bacchanáliája.
Ahogy eléjön János a gyengélkedő lábát bottal támogatva, s lényének falatkenyér-jósága egy szikra hiány nélkül a szemébe sűrül; amiként a rajongó hiszékenység tökéletes védtelenségében nyugalmából kilép az ordas világba: csak férfias bajusza menti meg attól, hogy Áron módjára Jánoskának ne szólítsam őt. Kivált, hogy egy bölcsőhelyi séta írásos szavaival azt mondja nekem, mint valamely sokaságnak: örülök, barátaim, hogy együtt jösztök újból Marosvécsre a szellem közös gondjával. Boldog vagyok, hogy a helikoni írók közössége úgy fonódott egybe, ahogyan családdá terebélyesedik a szerelem: egymás vállára emeltük közös gondjainkat.
Mondom, hogy ez igen szép és békességes szólás, de már annak idején is vágya volt inkább az általános egyetértésnek, mit nemegyszer a testvérháború vert széjjel. És azóta? Hányan vannak ma is, kik a sorstársat kereső gyertyavilág helyett ama bizonyos kanál vízzel tüsténkednek a másiknak megfojtása végett! Temagad végső beteg napjaidban nem kaptál-e arcul köpdöső levelet egy ifjú és neves költőtől? Könyvedet olvasván azt sercintette az arcodba, hogy nem írod, csak visszasírod a havasaidat – te pedig válaszként a megbocsátás kalács-szavaival nyugtattad meg őt, hogy a verseit ennek ellenére is szereted. Könnyet először és utoljára akkor láttam a szemedben. De másért jöttem én most hozzád, János.
– Csak rossz hírt ne hoztál volna.
Mondom, hogy ellenkezőleg: egy kis évfordulót ünnepelnénk meg itt ketten, és meghívottunk lenne a kolozsvári Házsongárdból Kós Károly bátyánk.
– És az évforduló kinek szólna? – kérdi János. – Melyikőtöknek?
Mondom, hogy hármunk közül egy asztalnak. Amelyik ott áll az ő sírja mellett. Az most éppen ötvenéves.
– Kuncz Aladár emlékasztala – bólint rá János.
Ezt eddig mind a ketten tudtuk. De hogy az ötvenedik évfordulóhoz én egy századikat is felhoznék a tavalyi esztendő csendjéből: csak ezután magyarázom el Jánosnak. Kós Károly, aki az emlékőrző asztalt készítette, pontosabban szólva: megalkotta, alig-alig, hogy kilépett a centenáriumból. Kicsin múlott, hogy éltében meg nem érte, és most nem a Házsongárdba kellene üzenni neki e mostani keresztelő dolgában, amikor Kemény Jánossal egyetértésben az asztal nevét Kuncz–Kósra módosítjuk. A magányosat párosra, e két páratlan férfiú együttes megtisztelése végett.
Jánosnak megrebben a szeme. Halovány ijedelme mutatja, hogy dörgedelmet hall máris valahonnan Sztána felől:
– Az öreg le fog bennünket teremtettézni – mondja figyelmeztetőleg, de belenyugvással is.
– Azt már megszoktuk – mondom. – S a továbbiakban nem fogunk kérdezősködni. Ami neki jár: a mi dolgunk. S ez most a legcsekélyebb.
Az oroszlános kapuból kilépve hátra igyekszünk tehát a százados tölgyfák közé az idő színébe öltözött asztalhoz. Régen jártam erre, most veszem csak észre, hogy kártevés ellen védelmező vasrácsok mögé került. Hajdan sima lapján ugyanis elszaporodtak a bicskával, baltafokkal rádorbézolt nevek, olyan embereké bizonyára, akik ittjártuk szánalmas emlékét csak a halhatatlanság emlékén tudják elképzelni. E felfogás ellen tiltakozna most a vasketrec, ha be nem léphetnénk mégis lakat nélküli ajtaján az újrakeresztelés szándékával.
– Hát akkor szólnál-e Károly bácsinak? – fordulok a házigazdához, aki nálamnál mégiscsak közelebbi kapcsolatban áll a nagy vízen túl megnyugodott viharmadárral.
Jánosnak annyi ideje sincs, hogy bátorságot vegyen, Kós Károly máris kutyaebattáz bennünket. Dühös természetű volt világéletében, s a véleményét sem igen rejtette soha véka alá. Most azt mondja például, hogy van őneki könyve, épülete elegendő, mely nevét hirdesse; a Kuncz Aladár-emlékasztal megfelezését nem engedélyezi. Híresen barázdált arcán az indulat valósággal egyiptomi csapásokat jelez: marhavészt, fekélyt és jégesőt, ha meg nem gondoljuk magunkat. De kettőnk részéről az egyezség tántoríthatatlan. Még azt sem vesszük figyelembe, hogy bajusza dúsabb és kajlább a Kemény Jánosénál.
Hanem keresztelünk.
Helikoni kerek asztalunk! Az emlékezésnek hét szűk esztendejében is őrizd és hirdesd a reád bízottak nevét és mindenkori építő, népeket békítő szándékát az eljövendőknek. Ültesd magad köré Budai Nagy Antalt, a Varju-nemzetség fiait, a havasi gyógyító füvekkel csodákat mívelő Iliét és a somteleki Kardos Jákobot: magyart és románt, ahogyan őket Kós Károly gyalogosan és lóháton vérzivataros idők mélyéről minekünk okulásul felvonultatta, s életükből, halálukból a közös mozdulatot egybefonta. Nem mindennapi cselekedet volt ez: annak meglátása, hogy e földnek vegyes ajkú védelmezői miként ásták ki hantok mellől a hosszú, széles sírköveket, és fordították a kapukra török s tatár ellen az egyetlen otthon megtartása végett.
Ettől, hogy nem akárminek az emlékét bízzuk a kőasztalra, mintha Károly bácsi is megenyhülne valamennyire. Az eget kémlelve szűkülő szemmel fürkészi: szavaink vajon találnak-e az időjárással?
Az ősz pedig az ő jóváhagyó bólintására kezdi máris az asztalterítést.
Aranyszalvétáit hullatja rendre az öreg tölgyekről az elképzelt koccintó poharaink mellé.
Most már igazán leülhetnénk hárman.
Nem király előtt állunk.
Hanem a legjobb szándékaink színe előtt.
Szék után nézelődöm tehát, mintha ebben a hatalmas kertben annak is teremnie kellett volna.
De sehol a környéken semmilyen ülőalkalmatosság.
Kemény János elnéz Gyergyó felé, somolyog is a bajusza alatt; tudja már, mi a teendő.
– Ott az Istenszéke – mutat jobbjával a ködben borongó, óriás csutakforma, lapos tetejű havasra. – Igaz, hogy nem karos, de legalább kihúzzuk magunk, ha rája telepedünk.
Kötényével jóanyám máris türülgeti azt a széket, szégyenlősen sopánkodva közben, hogy mégis mit tudjunk csinálni, mert csak ez az egy van kéznél. Az Isten is szegény. S egy idő óta, ha hellyel kínál is: csak a fenekünkre ültet. Hanyattvágódással.
Annál gazdagabb az egymás iránti tiszteletünk, mikor is a frissen keresztelt emlékasztal mellett állva maradva a szándékainkat és a mindenkori emlékezés jogát ültetjük Isten székébe…
(1985)
A tűnődésben, miként a tisztelettel kölcsönbe kért cím is jelzi: Aiszkhülosz figyelmeztet a helyszín tragikumára. 480-ban az ifjú Xerxész, Dareiosz meggondolatlan gyermeke, harmincezer hollósötét lovasával, rettentő gályahadával Szalamisznál szörnyű vereséget szenvedett a görögöktől; a bosszúvágy – Marathónért! –, a hatalmi jóllakottság mindenkori falánksága újra megbosszulta magát. Birodalmának jó sorsát távlatilag ezzel meg is pecsételte. Kürosz hatalma százötven évig még elsántált valahogy, míg Nagy Sándor csapásai alatt véresen elterülve nézhette végig, hogy a lerombolt Akropoliszért miként omlik porba Perszepolisz. Ha hinni lehet Curtius Rufusnak – aki saját kútforrásairól vélekedik hasonlóképpen –, az „aranytól roskadozó, dús márványvárost” maga a Világhódító gyújtotta föl részeg barátaival, visongó-tapsikoló hetérák társaságában. És hű katonáival persze, akik az erőszakra kiszemelt szüzekről és asszonyokról először a töméntelen ékszert szedegették le gondosan; pihenésként csákánnyal zúzták szét a drága edényeket, s megcsonkított szobrok végtagjaival hajigálóztak, kedvesen; az őslakók, ha el nem menekültek, a házat gyújtották magukra; új gazdáinak százhúszezer talentumot számolt le a hűséges kincstárnok; ami fénylett, mind arany lehetett, súlyos ékszertömeg: ezer pár öszvér, valamint háromezer teve tanúskodik erről; ők s ennyien húzták a megrakott társzekereket.
De vessünk még egy pillantást visszafelé, a szalamiszi nyitányra. A sírás, köntösszaggatás, szakálltépdesés Kisszia várában, Szúzában az általános zokogva zokogás tán e vereségnél is nagyobb volt. Ami ebből bennünk a leginkább megmaradt, azt Aiszkhülosznak köszönjük. Perzsák című tragédiájában, ahol is egy zseniális helycserével a legyőzöttek szemszögéből ítéli meg az eseményeket, a műfajhoz illő koporsóhangon és záporos könnyhullatással közli velünk – vagyis ujjongó honfitársaival – az egekig csapó örömhírt. Elgondolhatjuk, hogy ama bizonyos tragédiaversenyen a szegény özvegy Atossza s a haját tőből tépdeső Xerxész láttán a görög hallgatóságban mily harsány hullámokat vetett a diadal mámora. S mily nagy volt az egyetértés – meg a jóleső elégtétel a kultúrfölény tudata számára –, midőn azok – a perzsák – közönséges városromboló, szentélygyalázó, csecsemőgyilkos barbároknak vallották magukat. Ezzel mintegy előlegezték már – mellékes, hogy hellén hazafi szájával – az indokot a későbbi alávetettségre.
Marathónnál mily sok barbár ott veszett! – panaszolják vesztüket a perzsák szerzőnk szája íze szerint, karmos önmarcangolásban. Nem kell nagyon odafigyelnünk, hogy – ily paradox formájában is – tetten érjük az Előítéletet, amint az eseményből a közfelfogásba, majd századok vélekedésébe settenkedik. Hiszen az eleusziszi dalnok is jól tudhatta, miszerint a szónak sem megkülönböztető, még kevésbé lealacsonyító értelmében a perzsák, akárcsak az indusok, egyiptomiak, saját magukat nem vallják barbároknak. Amiként Nagy Sándor sem vette föl királyi címei közé, hogy ő lenne a szúzai és perszepoliszi paloták fosztogatója. Közelebbi példával – s enyhébbel – élve: a nyereg alatt puhított húst Árpád magyarjai sem vallották eledelüknek, miként azt e sorok írójának minapában is az orra alá dörgölték. A Lehelék láttán pánikba esett nyugati szerzetesek nem tudhatták, hogy amit ők a nyeregkápára akasztott szárított hús mellett nyers fleckennek néznek, azzal őseink a ló feltört hátát gyógyították. Mentségükre legyen mondva, a megfigyelést futtukban tették, hisz sajnálatos módon épp azok elől kellett menekülniök, akik után később maguk nyargaltak zordan a kereszttel, és akik végül Nagyboldogasszony népévé szelídültek. Némelykor szemük kitolatása árán is. Ez mit sem változtatott már az ijedelemből krónikákba költözött legendán.
Egy népnek önmagáról szerteglóriázott vélekedésénél minden jel szerint csak az lehet hamisabb, amit érthető viszonzásképpen más népek terjesztenek róla. Pontosabban: írástudóik, a történészeik vagy épp a filozófusaik, mint Arisztotelész is példának okáért, akinek halhatatlanságán jottányit sem módosít az utókor néhanapi fejcsóválása. Ugyanis e romvilág kellős közepén, Xerxész titánkapujában, Dareiosz kőoroszlánjai között, orrunkban a valamikori cédrusfa házak perzsaillatával, Nagy Sándor árnyalakja mögé helyezi őt a képzelet. A nevelőt a tanítvány közelébe.
Kimaradok hát a csoportképből, személyem mögül elszalasztom a kétezerötszáz éves hátteret; megyek Makedóniába. Pella felé veszem a tűnődés útját, II. Fülöp udvarába. Itt pengeti már izmait a majdani Világhódító; mindössze tizenhárom éves, de marcona hadfiak neveltjeként már vad ménlovakat tör be; ahány ló, annyi nép rúgkapál majd görcsös akarata alatt. Nemcsak apja készíti föl az uralkodásra: a világ is mintha neki készülődne; a makedón nagyhatalom boltozata kész, a görög városállamok elestek, a fővezérség Fülöp kezében, Olümpiasz féltékenységének alján már ellene is készül a merénylet; a hadsereg a kor legmodernebb fegyvereivel, Keletnek irányított kürtszóra vár; az állítólag őszinte és jámbor III. Dareiosz, elődeinek kudarca után, már vagy még nem támad a görög–makedón hatalom ellen, legföljebb orgyilkosokat keres, akik Fülöpöt eltennék láb alól. Ez csak föltételezés, de amilyen homályos történelmi ténynek – Sándor számára éppoly világos drámai ürügynek a perzsák elleni hadjáratokhoz. S mivel az ürügy nem járhat egymagában, melléje szegődik egyebek között: az ideológia; ezúttal Arisztotelésznek olyasféle tanácsaival, miszerint Sándornak a görögökkel úgy kell bánnia, mint testvéreivel, a más nyelvűeket azonban, a barbárokat, úgy kezelje, mint az állatokat és a növényeket: hasznuknak megfelelően, tehát zsírjuk, megnyúzhatóságuk, igavonó erejük, tápértékük szerint, nem feledkezve meg a nyelvi szempontokról sem; a borjúnyelv kitűnő eledel.
Arisztotelész tanácsa önmagában mit sem ért volna, ha nem fejezi ki ugyanakkor a görög közvéleményt; ha nem csatlakozik hozzá eszmei megerősítés a múltból is. Harmadfélszáz évvel korábban a milétoszi Thalész „nemzeti önérzetét” így foglalta hálaadó imádságba: „Köszönöm, hogy ember lettem és nem vadállat, hogy férfiúnak és nem asszonynak, hogy hellénnek és nem barbárnak születtem.” Az öreg bölcs, Arisztotelésszel „összekacsintva”, maga sem tett mást, mint amit saját korának uralkodó közvéleménye megkívánt: elhatárolta magát mindattól, ami nélkül nem bírt meglenni.
Egyes történészek szerint Nagy Sándor nem követte Arisztotelész tanácsát. A meghódított népek egyesítését tűzte ki céljául. Fegyverrel természetesen. Mert mi hogy indul, ha menet közben módosul is, akképp folytatódik.
Az indulás közismert: az egyetemes elrendezőnek és mindent megbékítőnek először, az egyesülés legfőbb meggyőző érveként, mindent szét kellett vernie. Szétloccsantani koponyástul a legcsekélyebb ellenvéleményt is. Ne csodálkozzunk! Dareiosz hadainak megfutamítása, a hegyekben partizánkodó néptörzsek gondos agyonveretése, az ellenálló települések ifjúságának módszeres kiirtása nélkül ugyan kinek támadt volna kedve föllelkesülni a pánhellenizmus gondolatán? Amelynek bevezető tanácskozásai – mindenkori törvények szerint – a csatatereken zajlottak le. Isszosz, Gaugaméla, Szíria, Média, Baktria, India jajkiáltásai adták hírül az új korszak kezdetét. Az egyesülés érdekében először azoknak kellett meghalniok, akik ellenezték. Saját embereinek lándzsadöféseitől múlt ki Dareiosz; satrapáinak – az új helyzet konjunktúrapolitikusainak – árulása folytán esett széjjel az egész perzsa hadsereg; az eszmecsere átcsapott kisebb egységekbe; a trogloditáknak, a barlanglakóknak is színt kellett vallaniok: ragaszkodnak-e még ősi isteneikhez; a makacsok, a nehézfejűek az utak mentén hosszú sorban keresztfákon meditáltak, akár az igazság, amelyet ugyancsak megfeszített állapotából oly módon szabadítottak ki, hogy miután leszedték, újra visszaszögezték a fára, mégpedig a régi állapotok tagadásaképpen új módon és új szellemben: a fejével lefelé. Gáza hős védője, némi figyelmetlenségről téve tanúságot, későn vette észre, hogy olyan eszmével, amelynek érvei falanxba sorakoznak, dárdák hegyén ülnek, kardhüvelyből villannak elő, nem lehet kukoricázni. De akkor már – hogy védő s védett falai leomlottak – élve került Nagy Sándor kezére. Tény, hogy a békés elvonulást több ízben is felajánlották neki. Légy a mi testvérünk, Bétisz, Hellász fiai magukba fogadnak, megosztják veled nyelvüket, kultúrájukat, még isteneiket is, akik megengedik majd, hogy áldozatot mutass be nekik; add föl nyomorú barbár mivoltodat, légy görög, légy makedón, s velük és általuk egyenrangú polgárként gyakorolhatod az ő jogaikat! Térj eszedhez, Bétisz, vesd ki magadból Ahrimánt, a Rossznak istenét, s ne hidd, hogy a nap Ormudznak mindent látó szeme; isteneid, a rosszak is, csak arra jók, hogy MÁS légy, nem görög. Az igazi istenek az Olümposzon laknak. Hozzánk csatlakozva s barbár nevedet feledve – gondold el, mily szépen és bizalmat keltően csöngene: Philón, Platón, Xenophón vagy Anakreón – az agorának lehetnél szavazó polgára; ha érdemed engedi: baszileusz is a polisznak élén, öregségedre pedig a legfelsőbb tanácsnak, az athéni bulénak tagja. De Bétisz, tudatlan konokságában, nem óhajtotta a bulé-tagságot. Az ostromlók, hogy mégis megnyerjék maguknak: átfúrt bokáinál gyeplőszíjra fűzve lovakkal vonszoltatták végig a városon.
Birodalomszerte nagy volt a rémület, amelynek természetéhez tartozik, hogy néha szolgalelkesedéssé alakul; a katonák, a Bétisz-természetűek elhulltak a csatatereken, a pásztorok nyájaikat menekítették, a földművesek gabonájukat ásták el, hogy átvészeljék a világ egyetemes újjászervezését. De satrapakörökben, vidéki kormányzási szinten, már akkor nyilvánvalóvá lett, hogy nincs az az elnyomás, amely a jólét folytonosságára vágyó helytartói alázattal versenyre kelhetne. Mindazok, akik fegyverként nem a kardot választották: hozzáláttak orcájuk alakításához. A dolgok törvénye szerint azután a szolgamaszk alatt elsorvadtak az élő-eleven vonások; a kezdeti képmutatás agresszív ragaszkodássá változott. Olyannyira, hogy mikor egy alkalommal Hellász fiai a további háborúskodás ellen kezdtek lázongani, Sándor magabiztosan kiálthatta oda nekik: „Elmehettek!” Új alattvalói nagyobb hűséget mutattak. Sátra előtt Dareiosz hű satrapái várakoztak, hogy szolgálataikat felajánlják. Ajándékot is hoztak a barbárok: selyemzsákban egy-egy levágott barbárfőt.
Az új hatalom válogathatott közöttük. S mivel sem nyelvüket és szokásaikat, sem igazi képességeiket nem ismerte: kizárólag aszerint ítélte meg őket, hogy saját fajtájukat hány levágott fővel képviselik a hűségesküvések ügetőversenyén. Az elárultak, a megrágalmazottak, a lenyakazottak voltak az ő választóik; az ő nevükben hódoltak Sándor előtt, egyetlen feltételt szabva: ha megengedi nekik, hogy ne csak szövetségesei, de szolgái lehessenek az idők végezetéig; ha fiaik a küszöbön virrasztva a görögökkel együtt álmát őrizhetik; ha lányaikat az ágyába fogadja. Üres kézzel ugyan, de még Besszosz is jelentkezett, legfőbb érdemére hivatkozva; ő volt Dareiosz gyilkosa. A legenda, miszerint Thalesztrisz, az amazonok királynője háromszáz asszonnyal állta útját a Hódítónak, hogy gyermeket foganjon tőle, minek érdekében szinte fegyverrel kényszerítette, hogy tizenhárom napot mulasson el vele: csak kiegészítő szín a lojalitás freskóján. Lehetséges, hogy a szunnyatagnak nem mondható hellén képzelet Thalesztrisz alakját és meztelenségét épp azoknak az asszonyoknak szánta követendő példaként, akik megadás helyett az ellenállás kockázatát vállalták. Kőhajító gépek ellen a parittyás küzdelmet. Kicsiny és ártalmatlan fegyverüket a homlokukon viselték; ők voltak a parittyapártás Dávid-asszonykák, Dávid-leánykák; ölüket nem akarták megnyitni a hellén gondolatnak.
„Nem azért jöttem, hogy kiirtsam Ázsia népeit, hanem hogy örömük teljék az én győzelmemben.” E Sándornak tulajdonított kijelentés bizonyára nem koholmány. Akármifajta céllal ment volna: ezt kellett mondania. Az örömtől viszolygó városok ifjú nemzedékeinek már említett kiirtása nem a céljai, hanem kényszerűségei közé tartozott. Hisz megsiratta Dareioszt és annak elhunyt feleségét; a perzsa király hozzátartozóinak abba kellett hagyniuk a sírást, hogy szerencsétlenségük okozóját vigasztalják. Miután a gyanússá rágalmazott Parméniont, szívbéli barátját és egyik legjobb hadvezérét lekaszaboltatta, ugyancsak könnyeket hullatott. Megszánta vajon? Szívének rejtelmeibe ki tudna ma már bepillantani? De miért ne tételezhetnők fel, hogy maga is megrendült a hatalom zordon kényszerűségeitől? A kormányzói jóság színe elképzelhetetlen annak fonákja: a szigorú példastatuálás nélkül. Büntetnie kellett a hazugságot éppúgy, mint az őszinteséget, amelyet azért követelt meg, hogy a természetéből fakadó ellentmondás rejtve ne maradjon. Őszintesége révén vált titokzatossá – meggyanúsíthatóvá – a szókimondó Kleitosz is. Emberségének titkát nyilván meg is lehetett volna fejteni; kettévágni azonban – mint a gordiuszi csomót – sokkal egyszerűbb volt. A türelmes istenek hatalma a türelmetlenség fegyverein nyugszik. Legelső győzelmei után Sándor, Egyiptom főpapjával, már isten fiának nyilváníttatta magát. A lábai elé boruló perzsák láttán Kalliszthenész emelt szót a korai istenség ellen. Vezérünkre, mondta, mint a leghatalmasabb földi lényre van szükségünk, hiszen ha már isten lenne, az égben kellene lennie, s mi nélküle maradnánk. Lehet-e ennél őszintébben alattvalói hűséget vallani? A bátor férfiú azonban megfeledkezett arról, hogy ily esetben a kifogást a dicséret nem menti, hanem ellenkezőleg: minél szenvedélyesebb a felmagasztalás, annál gyanúsabbá válik a belérejtett véleménykülönbség. Amely végül kínhalálának lett okozója.
Thalész imája, ha imigyen módosul: köszönöm, hogy képmutatónak születtem és nem őszintének – bizonyára Kalliszthenész is megfürdött volna a Bíbor-tengerben.
Valaki udvariasan figyelmeztet, hogy épp ott állok, meglehetősen hanyag tartásban, ahol Artaxerxész trónja lehetett. Akkor baj van, gondolom magamban, mivel eszembe jut, hogy kegyes intése nélkül senkinek sem volt szabad a király közelébe lépnie. Az alattvalók lehelete, mint minden közelség: fertőz. Ha nem egyébbel: egy rossz sugallattal, tévelygő gondolattal. Az ősi törvényt Nagy Sándor rúgta föl, s nemcsak személyére nézve, hanem általában is, meghirdetvén a vegyes ajkúak közeledésének máig érvényes eszméit. A parittyapártás Dávid-asszonyok és Dávid-leánykák azonban a százezer fejű Góliát elől mind távolabbra húzódtak. Felmenekültek a hegyek közé, a sziklaodúkba és a barlangokba. Legalább a gyermekeiket és reménytelenségüket akarták biztos helyen látni. Erdei gyümölcsökön, gyökereken tengődve lesték a hadak elvonulását. Időnként hírét vették a megszállók újabb egyesülési felhívásainak; a király betiltotta a nők megerőszakolását, kinyilvánítván, hogy efféle örömök sokkal tartósabbak a békés házasságban. Az otthonuktól s kedveseiktől régóta elszakadt katonák ellenben jól tudták, hogy a roppant birodalomból csak annyi az övék, amennyit megesznek-isznak, s néhanapján megfoghatnak. Lázongásaikat a parancsnokok azzal csillapították, hogy ünnepi alkalmakra az ürühús és a bor mellé „kimenőt” ígértek – mérsékelt erőszaktételre. Ha ugyan e két fogalom valaha is megfért egymás mellett. Az utókor persze mindezekről másként értesült. Másként és többféleképpen, mindig aszerint, ahogyan az engedelmes múltat – hamis tanúskodás végett – a törvényerőre emelt illúziók koronként átfestették.
Történész Háry Jánosokra mai napig is tüsszentenünk kell egyet-egyet.
Ami mégis igaz maradt: a tömeges mészárlások vérködéből kibomló, márványszínű kép; a hellenizmus keleti fároszsorozata. Az alexandriai világítótorony tükrökkel fölerősített máglyafényének hatósugara állítólag hatvan kilométernyi volt. Képletesen szólva: Itáliától a Himalájáig a társadalmi haladásnak egész új kontinensét világította meg. Az ókor hét csodája közül a pharoszi bizonyult az emberi elme legfelszabadultabb megnyilatkozásának; istenek dicsősége helyett közönséges tengerészek szolgálatára született. A görög mérték, amelyet Marx utolérhetetlennek tartott, új feltételeket szabott és teremtett; az emberi fáradozás célja közelebb került az emberhez, a derékszögbe kényszerített gerinc, ha csak néhány fokkal is: közelebb az éghez. A hellenizmus mindenekelőtt: város, technikai fejlődés, papiruszgyártás, szőnyegszövés, kerámia, könyvtár és tudomány, az alexandriai Muszeion hétszázezer írásos tekercse, Püthagorasz matematikája, Eukleidész geometriája. A poliszoknak Indiáig húzódó füzére valóságos aknasort jelentett az ódon viszonyok szétrobbantásában. Még akkor is, ha mai szemmel nézve, ezek az Alexandriák valójában afféle Sándorfalvák voltak, s ha némelyik nem is alapítójának, hanem az alapító elveszett lovának nevét volt kénytelen viselni. Eredeti céljukat – az őslakosság katonai szemmel tartását – lónevük ellenére is meghaladták; idők folyamán a csodálatos görög szellem adóállomásaivá magasodtak. A hellén kultúra nemzetközivé lett; ablaktalan provinciáknak nyitott eget az egyetemesség felé. A provinciák pedig az életrevalóság elevenségével és felfogó érzékenységével fordultak a Nyugatnak nyílt távlatok felé. Kezdetben még úgy ítélték meg az új szellem áramlatait, hogy azok a felfrissülést hozzák és nem a mindent görögbe olvasztó szándék agresszivitását. Sándor halálával a roppant birodalom hatalmi egysége szétesett ugyan, de önállósult részeiben is megőrizte görög uralmi jellegét a hellenizmus kupolája alatt. Az „egyetemes elrendező és mindent megbékítő” férfiú fiatal kora ellenére is valószínűleg idejében került aranykoporsóba. Akárkitől származik is a vélekedés: természetének lényegére tapintva állítja, hogy a földkerekség meghódítása után a fellegek és a hópelyhek ellen folytatott volna háborút. Ha lázálmát megvalósítja, s az emberiség legutolsó törzse is leborul előtte, aggastyánkorában – hogy dicsőségszomját csillapítsa – valószínűleg színészek tízezreivel játszatja le újra meg újra leghíresebb ütközeteit. Ha Anteusz erejét a földanya táplálta: Sándorunkét a hódoló tömegek örömujjongása, az alázat vitustánca bizsergette. A babiloni malária teremtett viszonylagos csendet körülötte. El kellett jönnie a pillanatnak, amikor repkénykoszorúsan nyugdíjba vonuló katonái után a hadak nyomában nyüzsgő kereskedők, kézművesek, tudósok és művészek jutnak szóhoz.
A hellén kultúra lovasrohamai – mint tudjuk – évszázadokra szóló győzelmet arattak. Ahol az ősi „barbár kultúrákat” nem megsemmisíteni, hanem a kölcsönhatások alapján megtermékenyíteni akarta: elégtétellel szemlélhette arcvonásainak visszfényét az idegen világban; annak nemcsak külső formáin, hanem a szellem anyajegyeiben is; Ízisz és Buddha szobrai görögös arcúakká szelídültek, s a perzsa Mithrasz Nikére kezdett hasonlítani. Egyiptomiak, szíriaiak, perzsák beszélték már – kényszerűségből, majd azután ésszerű meggondolásból – a görög köznyelvet; a koiné dialektosz, míg az emberek közötti érintkezésnek maradt békés eszköze, míg a kereskedelmet, az ipart, a gondolatközlést szolgálta, s nem önnön kizárólagosságát, míg át nem csapott saját ellentétébe: áldása volt a népeknek; későbbi türelmetlenségével átkukká lett – minden kollektív átok sorsában osztozva; torkukból épp azok vetették ki, akik azzal, hogy elsajátították és gyanútlan bizalmukba fogadták, az egyenjogúságukat vélték benne fölismerni.
A történészeknek nem panasza, hanem tárgyilagos megállapítása, miszerint a hellenisztikus utódállamokban a népek egyesítésének elvét azok tapodták sárba, akik azt kezdetben meghirdették. Nagy Sándor még három nyelven intézte felhívásait a vegyes ajkú katonákhoz; amily vakmerő volt a csatákban, éppannyira óvatos is az előkészületekben. Jól tudta, hogy valamely parancs tudomásulvétele még nem jelenti annak megértését is. Életüket és vérüket könnyebben adták azok, akiktől azt a hadvezér – anyanyelvükön kérte. Elképzelhető: mit jelentett az illír gyalogosnak az otthoni szó melege; mintha apja-anyja biztatta volna hősiességre. Nagy Sándor Arisztotelésztől bizonyára pszichológiát is tanult; ha időnként perzsa viseletet öltött, és udvartartásában perzsa szokásokat honosított meg, azt nem holmi folklorisztikus kedvtelésből űzte, hanem taktikai meggondolással. Akkor már nagyszámú perzsa hadsereg csatlakozott hozzá. A letiportak hasznosításának tudományát nevezték el aztán a krónikások Nagy Sándor-i kegyességnek. Serényebb képességű utódai – például az egyiptomi Ptolemaioszok – a kegyesség látszatát sem bírták létrehozni.
Szó szerint értelmezték Arisztotelész tanácsát: a barbárral úgy kell bánni, mint az állatokkal. A háziakkal, természetesen. Bolond az, aki juhának gyapját bőröstül nyírja; még bolondabb, aki berbécseit – ha netán beszélik is a koiné dialektoszt – filoszokká akarja átképeztetni. Alexandriában, amelynek kikötőjét, márványoszlopos épületcsodáit görögök tervezték, de nem görögök építették, barbároknak a Muszeionban, a művelődésben, következésképp a politikai-gazdasági vezetésben helyük nem lehetett. Míg a görög–makedón csapatok vészesen meg nem fogyatkoztak: a hadseregben sem.
Esetleges megbízhatóságuk és hűségük ellenére sem.
A jelenség mai napig sem az ókor nyolcadik csodája; nincs mit ámuldoznunk rajta. Hűség és helyzet elválaszthatatlanok. Ki mint él, úgy ítél. Kitartó áltatás, majd önáltatás útján az ítélet szembekerülhet a valósággal, hogy illúziókkal szőtt kalandsorozatainak végén annál megadóbban térjen vissza hozzá. Amidőn Egyiptom népét a Ptolemaioszok törvény szabályozta boldogságra kötelezték, s hűségét – mivel ki nem érdemelhették – elhatározták, azzal is számoltak, hogy valamely bumfordi fejben – istentől? korbácstól? – egyszer csak talpára ugorhat a felismerés; hátrább, honfitársaim, a hűség agaraival, hisz más a kotta s más a hang; a helyzet nem azonos a reádobott repkénykoszorúkkal. Nem rózsás, mondtuk volna magyarul, ha netán bennünket vesznek kézhez a Lagidák.
Sorok egy korabeli panaszlevélből: „Lenéznek, mert barbár vagyok. Ezért kérlek, könyörülj meg rajtam és utasítsd őket, hogy a jövőben magam is fizetéshez jussak. Miért kellene étlen halnom azért, mert nem tudok görögül?” Szülőföldjén saját nyelvét beszélte csak – a tökéletlen ember.
A nők, a hajdani parittyapártás asszonyok lányai, fátyol mögé rejtik az arcukat. Valamelyes bizalmat csak fél szemmel előlegeznek a külvilágnak. Kivált a parasztasszonyok.
Mintha még mindig a pánhellén gondolat fallikus veszedelmétől kellene tartaniok. A madarat könnyebb elkapni, mint a pillantásukat; idegen szem előtt a bizalmatlanság rigósurranásait. Mit tudnak vajon a szúzai Nagy Menyegzőről? Föltehetőleg: amennyit nénéim, húgaim a mohácsi vészről. Már diákkoromban olvastam róla egyet-mást, épp csak annyit, hogy képzeletem elszabaduljon, s a híres eseményt bearanyozza az otthoni lakodalmak mesés varázsával; ama felejthetetlen fehér éjszakákkal, mikor a párválasztás misztériumjátékában a bénák is felkeltek és csűrdöngölőt jártak, s amidőn az ifjú párral – s a násznép jókívánságaiban máris felsivalkodó gyerekhadával – fennmaradásunk újabb emberöltőnyi reménységét vetettük harcba az ismeretlen jövő aknamezőire.
Így képzeltem el valahogy a szúzai menyegzőt is.
Mint kiderült: csacska módon.
Tízezer vőlegény, tízezer menyasszony! Élükön Nagy Sándor, Dareiosz lányával. A Dávid-leánykák levetették parittyapártájukat, hogy Mithrasz-vonásokkal keverten Niké-arcú gyermekeket szüljenek az új birodalomnak, amelyet létrehozója nem hazának, hanem kohónak szánt; olvasztókemencének az egység érdekében. Katonáinak ugyanis nem a fülükbe súgta, hanem megparancsolta, hogy perzsa nőket vegyenek el feleségül. A parancs hallatára magamban Szúzát gyászba borítottam. Hiszen azokat a hölgyeket nem megkérték, hanem – a szónak csöppet sem pajzán értelmében – összefogdosták. A puszta tény – a király hiteles parancsa – aprólékos igazolás nélkül is elbírja az utókor föltételezését: az erőszak valamennyi lehetséges változatát.
Újabb csoportképbe invitál a tolmács. Jó messzire csellengtem el a küldöttségünktől. Megkérem: álljon oda helyettem a lencse elé mosolyogni. Még maradni szeretnék itt, a fekete kövek között. Hideg szél fúj, de nem az otthonról ismerős vacsoraosztogató, mely a kalács illatát egyik háztól a másikig elviszik, hanem afféle történelmi és szigorú, akár egy motozó rendőr. Süvöltésétől e holdmagányos tájon semmi sem mozdul; a képzelet legföljebb, amely a szemközti hegyvonulatot Nyugat felé csörtető elefántcsordának nézi. Kőoroszlánok sárga szeme villanását látom, nyilván a láz miatt, mely két napja kínoz és gyöngyözteti a homlokom, hideglelési szándékkal. Vacogva burkolózom a kabátomba, s egy koporsó formájú kőre telepedve – még mielőtt végleg elhagynám Perszepoliszt – ide költöztetem Szúzát lakodalmastul, érintésközelbe.
A látvány tanulságos. Sátrakban, sátrak előtt, cédrusfa házakban és palotákban az összes érdekeltek jelen vannak: a napiparancsot végrehajtó vőlegények s a fátylas menyasszonyok; a hajuknál fogva előráncigáltak. Itt kell lenniök az örömapáknak, örömanyáknak is, ha ugyan a kérők, nagy lelkesedésükben, főbe nem ütötték őket.
Akik nem jöttek el: a szerelem s az önkéntesség – távolmaradásukat azzal igazolhatják, hogy ők nem léteznek. Potomság. Nevükben sok mindent elkövetett már az emberiség. Szekere mai napig sincs annyira megrakva, hogy néhány villányi hatalmi visszaélést el ne bírna még. A népek sorsát vigyázó istenek ezt minden korban megkövetelték, meghagyván helytartóiknak a kibúvók ezernyi lehetőségét. Mert lám, a király, a nagy sírás-rívás hallatán, a pánhellén kényszernek újabb zseniális formáját hirdeti meg: az engedményt. Mindazok a görög s makedón polgárok, akik a Nagy Menyegző után is perzsa nőkkel kötnek házasságot: adókedvezményben részesülnek. Mint tudjuk: az adókedvezmény vetekszik az ősök szellemével, sőt a filozófiával is. A vigasztaló szavak pedig, ha nem is szó szerint, ám a tényekből következőleg így hangzottak:
– Birodalmunk határait olyannyira kiterjesztettük, hogy kincseinek csupán a számbavételével évekig kell fáradoznunk, miközben a barbárok minduntalan föllázadnak, személyünk ellen összeesküvést szítanak. Lám, a szkíták is erre figyelmeztettek: nehéz kézben tartanunk azt, ami a markunkban nem fér el. Ti máris azon siránkoztok, hogy lovainkat nem fordítjuk Athén irányába, holott, akinek szeme van, láthatja: Ázsia népei elestek, de barbárok maradtak, nem alakultak át. Zeusznak, Poszeidónnak még mindig nem hajlandók áldozati füstöt eregetni. Kezükből a fegyvert kiütöttük, de indulataik mélyén a sötét kavargást csak az istenek látják. Éppen ezért: győzelmeink tartós zálogát az asszonyi méhek gyümölcse hordozza. Kedveseiteket halmozzátok el azokkal az ékszerekkel, amelyeket atyáik házából raboltatok. A trogloditákat könnyű volt barlangjaikból kifüstölni, de nem biztos, hogy ugyanígy járhatunk el a koponyacsontok mögé rejtőzött gondolatokkal is. Barbár isteneik szobrait összetörhetitek, de Mithraszt, az Ezerfülűt, a Tízezerszeműt, igazságuk hordozóját újra összerakják, emlékképét a titkaik közé menekítik. Míg egy népnek átkai vannak: véglegesen nincs meghódítva. Ezért mondom nektek: atyámra, a bölcs Fülöpre hallgassatok, aki azt mondotta: egy arannyal megrakott szamár a legmeredekebb várat is beveszi. Kedvenc lovam térdre ereszkedik, ha nyeregbe óhajtok szállni; az asszonyok engedelmességét azonban becses ajándékokkal próbáljátok megszerezni. Előttetek jártam mindig a harcban, s ugyanúgy a nászban is, amikor Oxüartész lányát, a baktriai Roxanét vettem el nőül, hogy barátságunkat a perzsákkal megpecsételjem; fogolyként vettem az ágyamba, és ti szememre hánytátok, hogy lealacsonyítom magam, pedig Roxané ritka szépségénél csak a tudatlanságotok nagyobb. Véssétek eszetekbe: kevélységüket a győzők, szégyenüket és kisebbségi érzéseiket a legyőzöttek csakis úgy küzdhetik le, ha szembenállás helyett a házassági kötelék s a rokoni kapcsolat fűzi egybe őket. A háborút nem elég megnyerni: eredményeit tartósítani kell az idők végezetéig, ami lehetetlenség a legyőzöttek asszonyai nélkül, mert ők – az anyaságban – az istenek cinkosai. Aki lebecsüli hatalmukat, önmaga szenvedi majd kárát, amikor fiaiknak, a pártütés anyatején nevelteknek esik áldozatul; amikor unokáik, ahogy Indiában is tapasztalhattuk, mérgezett nyilakkal vallják meg a nemzetiségüket. Házasodjatok, vitézek! S ne csak a mai napot nézzétek, hanem a jövőt elsősorban. Minden egyes barbár asszony: újabb sor görög harcos a falanxban. Jövőnk tartalék seregét nem engedhetjük át az ellenségnek. Az anyák bölcsőringatása: fegyveres kiképzés; itt a helyük tehát a mi sátrainkban.
Azt mondjátok, lépjünk inkább szövetségre velük? Megtettük. Sok ezer főnyi perzsa hadunk is van, ám a szövetséges, ha testvériséget vall is: cserbenhagyhat. Akit azonban nemcsak testvérünkké, de vérünkké neveltünk: a görögnél is magasabbra emeli majd Hellász lobogóját. A barbár múltat ugyanis feledni nem elegendő: az új istenekkel el is kell azt felejtetni. Miként? Buzgalommal. Tízszeressel, százszorossal. Kebalinósz, legutóbbi vadászatunkon Artemisznek hány kecskét áldoztál? A meghódolt satrapa ötvenet áldozott. Láthatjátok, hisz ekkora könyörgést csak nagy támadások előtt szoktunk gyakorolni: helyzete nem könnyű. Míg ti nyugodtan alusztok, ő hűségének újabb bizonyítékait fésülgeti, megbízhatóságának kecskéit számlálja, s még szerencsés, ha lelkiismerete nem kínozza, mert bizony Dareioszt sem könnyű elfeledni. Mindezért nem megvetni, hanem sajnálni illik a satrapát, bár el kell ismernünk, hogy amily fáradságos ez a mi részünkről, éppoly megalázó reá nézve. Ha őt nem is: unokáit megszabadíthatjuk az árulás kínjától. Bort, kupát a legénységnek!
A történetírás nemcsak a szúzai Nagy Menyegzőt: következményeit is számon tartja; ama nevezetes háromszázhuszonkettedik esztendőnek tízezer újszülöttjét.
A királyi parancs végrehajtatott.
Vadonatúj hangon tízezer csecsemő bömbölte a nászéjszakás offenzíva diadalát; a legtartósabbnak mutatkozó győzelmet, amely minden cezaromániás hadi férfiút megkísértett később. Napóleont is, afrikai győzelmeinek idején.
A tömeges erőszak, épp áldozatainak sokasága miatt, meg a tiltakozás hangjait elfojtó lantosok és fuvolások nagy ricsaja folytán, az önkéntesség látszatát keltette. Elképzelhetetlen, hogy a gyermekekkel együtt újabb menyegzősorozatok terve is meg ne született volna Sándor elméjében.
De nem adták föl a küzdelmet a parittyapártájuktól megfosztott asszonyok sem.
Utolsó mentsvárukba: az anyanyelv védősáncai mögé menekültek. Immár egyetlen és utolsó szövetségesükre: az Időre utalva, a pillanatot várták, hogy ősi dalaikat és isteneik nevét gyermekeik fülébe ültessék. Reménységüktől elvakultan nyilván képtelenek voltak a különbségtételre: hogy míg Mithrasz ezer füle és tízezer szeme képletes – a hatalomé valóságos. Egyebek között az apanyelvűséget szigorúan megkövetelő férji uralom s a besúgók hadának éjjel-nappali buzgósága révén. A legártatlanabb mozdulat körül is. Egy altatódal ellen följelentést tenni: adott helyzetben éppoly érdemes cselekedet, mint bármiféle ármánykodás felfedése.
Sándornak tehát le kellett csapnia a csecsemőgügyögésbe rejtett anyanyelvi összeesküvésre. Görög neveltetésük biztosítása végett a gyermekeket saját felügyelete alá helyeztette.
Kétezer év jövendőtávolából mintha Rousseau sugalmazta volna neki a máig is érvényes pedagógiai igazságot: a gyermekkor az ELME ÁLMA. A tudatnak még karcolatlan, hófehér mezeje. Az ifjú azé lesz, aki – ezt a mezőt szavaival teleírva – álomállapotából a gyermeki elmét magának fölébreszti; aki nem röst elsőnek közölni vele, hogy milyen ügyet kell majd szolgálnia.
Ami ezután következett: részint az előzmények gyökérnyomása volt s a mérhetetlen becsvágy önámítása. Titokzatos mosolyával és kobrás dzsungeleivel India Sándor előtt éppen csak hogy fél térdre ereszkedett. Akinek szeme volt, láthatta: bár minden arany, ami fénylik, távolról sem csupa hűség, ami annak mutatkozik.
A győztes hadak kénytelenek voltak visszafordulni és hazamasírozni. A több ezer kilométeres menetelés kilenc hónapig tartott. A szúzai gyermekek sírva jöttek a világra – apáik énekelve mentek ki belőle. Plutarkhosz is így tanúsítja. Felhőszakadásos trópusi esők áztatták, megáradt folyók s mérges kígyók tizedelték őket. Harci kedvükkel együtt a fényes ruházat leszakadt róluk, kopott patájú lovaik elhulltak, felfakadt gennyes sebeikre dögkeselyűk lestek dög reményében. Plutarkhosz külön figyelmet szentel egy látszólagos apróságnak is: görög ruházat híján a katonák ellenségeik rongyait öltötték magukra. Micsoda megaláztatás! Ellenfeleink frissen lenyúzott bőrében hátrálni! Iszonyatos rendetlenségben és védtelenül. Kicsorbult fegyvereiket ugyanis a vánszorgásban elhullatták vagy elhajították. Sisak, pajzs és lándzsa maradt a nyomukban. És pokoli zenebona, s az összerogyott betegek segélykiáltása. Ha nem esik nehezünkre, próbáljunk elszörnyedni magunk is a krónikással: a katonák az úton végezetes-végig korinthoszi kupákból itták a bort, s munkáltatták fulladásig a fuvolás művészeket – mihez nem akad lantos ezen a világon! –, útszélen hagyva részegen elterülő társaikat. Szekereiken és sátraikban a pihenőhelyeken önszorgalmúlag visongtak és hemperegtek velük a nők, valóságos bacchanáliát rendezve.
Plutarkhosz szerint közöttük volt Dionüszosz is.
Hogyisne lett volna!
Minden bacchanáliának legyen mindig felelőse; akár ellentétének: a szájba vertség állapotának a haragos próféták képében.
A próféták Alexandria pusztulását jósolták naponta – a Ptolemaioszok bűnhődéseképpen – az őslakosság brutális elnyomása miatt. A lélekvándorlás hívei fennen kiáltozták, hogy a levert satrapák zsarnoki szelleme épp azokba költözött át, akik a csodálatos hellén gondolat nevében fegyverrel indultak ellene.
S mérhetetlen kultúrkincseivel együtt elpusztult Alexandria, ha nem is a jóslatok következtében.
A próféták szavának mégis értelme volt: nemzedékek szabadságvágyát tartotta ébren.
A külsőségeiben göröggé festett Egyiptom legalsóbb néprétegeivel kezdett morajlani. A vidám és gondtalanul zsivajgó görög bevándoroltak és betelepítettek az éjszaka csöndes óráiban észlelhették, hogy az utcákon s ablakaik alatt már nem a koiné dialektoszt beszélik a teherhordók. Messziről jöttek – gondolták magukban –, idegenek. A teherhordók valóban nagy utat tettek meg: amely a megfélemlítettségtől az első szabad mozdulatig vezet. A koinétól – anyanyelvükig: a koptig. Az átmenetileg suttogásra szorult ősi népnyelvek újra elöntötték a tereket. Nemcsak Egyiptomban: Szíriában is, ahol a görög városok – a polisz minden humánus értékével – szétmállottak a barbár tengésben. Az erőszakos görögösítés ellen fogtak fegyvert a makkabeusok is, kik annak előtte igen nagy csendben lapultak. Újabb próféciákban Krisztus alakja tűnt föl a jóság és igazság ígéreteképpen, ám a betlehemi csillagot megelőzte Róma, egy újabb világhódítás fellegeivel. Egyiptom, még mielőtt lábára állhatott volna, újra elterült Octavianus csapásai alatt.
Ezzel az utolsó hellenisztikus birodalom is elveszett.
A dicsőséges Nagy Sándor mindezekről már csak alexandriai aranyszarkofágjában értesülhetett. Valamint arról is, hogy halálának napján a szúzai gyermekek második esztendejükbe léptek. Anyjuk nyelvén csiripeltek már, mint a tanítómesék parányi madarai, melyek egykor az oroszlánt megették…
(1971)