Torzók

Személyes gyászom nevében s az elárvult család kívánalma szerint utoljára Kacsó Sándort búcsúztattam Kolozsvárott, mondván a ravatalánál, hogy ha szobrának a diadalmi emlékművekkel zsúfolt kincses város terein már nem jutna hely: majd kimérjük azt a szívünkben. A szívbéli szoborállítás mindannyiunk alkotmányos joga maradt a legszigorúbban szabályozott emlékőrzés idején is. Szívem s elmém az én váram, ha ezt a házamról már nem is mondhatom el.

De sajogó sejtelmem volt már akkor is, hogy Kacsó Sándor távozó nemzedékével többet veszítünk, mint amennyit menteni tudunk a kisebbségi létküzdelmek történelmi tanulságaiból. Így hát zsenge vigasz a szobros metafora.

Közelmúltunk erdélyi magyar nagyjai a hetvenes évekkel jórészt eltávoztak. Szándékukat, hogy közösségi küzdelmeik krónikáját a nyomukba lépő nemzedékekre hagyják tanulságul: elkezdett és kényszerűleg abbahagyott önéletírások jelzik.

Torzó mindahány.

Teljességet, napjainkig bátorkodó tanúságtételt most már csak Balogh Edgár emlékezéseitől várunk. A többi ott szakadt félbe, ahol e Bethlen Miklós-i műfaj mívelőinek vallomását a félelem s a gátlás szájba verte. Mert könnyű volt szélesen hömpölygő krónikát elindítani a húszas évekből, majd elidőzni ráérősen a két világháború közötti korszak mozgalmi rengetegében, el egészen a vörös csillagos felszabadulásig, ám annál kockázatosabbnak mutatkozott a folytatás: az ötvenes évekkel bekövetkezett törvénytelenségek kendőzetlen megörökítése. Régi térképeken ismeretlen, veszedelmes tájak jelzése volt: hic sunt leones. A mi krónikásaink ellenkezőleg: a legismertebb történelmi korszakok drámai eseményeinek kezdetéhez érve vonták be vitorláikat, s tűzték ki a megtorpanás feliratát: hic sunt leones – itt oroszlánok vannak, én hányatott életem, tovább nem kísérhetlek. Így esett meg, hogy ahol a mi időnk Bethlen Miklósai, személyes sorsukat élve-szenvedve, egyszer már megfordultak: oda az emlékezést már nem engedték vissza, hogy élő tanúként szóljon a jövendő előtt. Nagy drámák záró felvonásai kerültek sírba gazdástul.

Ez történt Kacsó Sándorral is.

Regényeit, elbeszéléseit, írói hivatás és kisebbségi közéleti kötelesség malomkövei között őrlődve megírta. Talán értékük szerint fog sáfárkodni velük az utókor. De Kacsó életművében a szépíró ikertársaként nevezetesebbé nőtt az Ady köpenyéből támadt bátor publicista, s a közügyi férfiú, aki a Magyar Népi Szövetség elnökeként képviselte néhány esztendeig a jogegyenlőség reményébe öltözött romániai magyarságot. Erről már nem írhatott. Elnök elődje, Kurkó Gyárfás, máig tisztázatlan módon félreállítva csak gyermekkori emlékeit írta meg, majd azután a börtön homályába tűnt el másfél évtizedre. Önéletírásának első kötete, a Nehéz kenyér is torzó tehát. A tizenhat évi börtönre ítélt erdélyi magyar politikus tizenhárom esztendei magánzárkájából megbomlott elmével szabadult. Az életét és füstté ment reményeit megörökítő könyve helyett már csak néhány panaszos levelét írhatta meg – az akkor már rég halott Sztálinhoz.

S mennyi még ezen felül is a torzónk!

És nem akármilyen monumentalitásnak a félbeszakadása.

Mert lám, mit hoz ránk ennek az esztendőnek madárdermesztő márciusa is.

Ifjú író barátom szomorkodik be hozzám olyan orcával, hogy az már magában is gyászjelentés. Kérdem is menten, hogy kitől vagy mitől kell e mai napon is búcsúzni? S mondja, hogy Kolozsvárott az Attila utcában nyelvész munkatársaihoz menet összeesett és meghalt Szabó T. Attila.

– Az Attila utcában?

Az ember azt gondolná, hogy mivel a hun királynak nincs utcája Kolozsvárott, meghalni sem lehet benne, és talán csak rémhír szabadult el megint valahonnan a szüntelen aggodalmak közül. De kiderül menten a való: Attila utca nincs, de halál van, és Szabó T. Attilát valóban elragadta.

El is temették már.

Amit lehetett, a ravatalánál elmondtak róla. Búcsúztatóinak szavait e tavaszi tél házsongárdi hóba hullatta, és elhangzott bizonyára fogadalom is nagy művének folytatásáról, emlékének megőrzéséről, amihez csöndben csatlakozom, s mert egyebet nem tehet az ember: keserves metaforáiba kapaszkodva, szívkamrányi helyet szabadít föl magában egy újabb emlékműnek. Így leszünk rendre szobros kertekké.

Szabó T. Attilával nem oroszlános időterek utasa ment el.

Az ő hatalmas vállalkozásának, az Erdélyi magyar szótörténeti tárnak tető alá hozatala történelmi számvetéseinknél is sürgősebbnek mutatkozott. Szabó T. Attila egyszemélyes intézményként olyan ügynek szentelte magát, amely itteni és mai közösségi létünk legfőbb őrizője volt, és marad is, amit ha elveszítünk, minden más ügyünket nyugodtan félretehetjük. Szárnya nélkül a madár is csak siratni való szánalom. Mert Herderrel szólva: olyan emberi értéktől válnánk meg örökre, amely minden népek genetikus szellemének, jellemének különös és csodálatos kútforrása: a nemzeti nyelv. Anyanyelvünk, az omlásra hajlamos.

Ezt látván lett Atlasszá köztünk Szabó T. Attila, ez az égtartó ember.

Az Erdélyi magyar szótörténeti tár minden idők legmonumentálisabb nyelvtudományi vállalkozása volt hazai magyar szellemi életünkben. Megszerkesztéséhez a nyelvtudós millión felüli szóadatot vett számba.

Ez is torzóban maradt, akárcsak Balogh Edgár irodalmi lexikonja, amelynek folytatását évtizede várjuk, lessük; vajon az első kötet végén fityegő Füzi József mellé felkapaszkodhatik-e a gyűjteményből kirekedt romániai magyar írók serege? Vagy pedig hátrahagyjuk az utókornak, hogy ebben a mi időnkben az F betűtől elfelé már nem termett tollforgató.

Befagyasztott nyelv- és irodalomterelő vállalkozások.

A nagyvilág ettől persze nem fog gyászba borulni. Nyelvünk kicsiny égboltjának fényét, magasságát csak magunk érzékeljük. S amikor egy égtartó emberünk kidől a szolgálatból, a veszteség arányait is egyedül a mi szemünk látja. Birodalmi nyelvek csak mosolyogjanak: a mi torzóban maradt Szótörténeti tárunk láttán megfagy bennünk a lélek. Kicsinységünkben ez akkora kár, amilyen az emberiség számára lenne az Iliász, az Isteni színjáték befejezetlensége.

Mert újból és újból reménybe öltözni: a mi számunkra mindenekelőtt nyelvi ruházkodást jelent. Ebben jött segítségünkre Szabó T. Attila. Az ő rendkívüliségét most már csak nyelvészutódok seregei és nemzedékei pótolhatják, s mi valamennyien, akik nyelvünkért, akár a gyermekeinkért, felelősséggel tartozunk. A tizenvalahány kötetre tervezett Erdélyi magyar szótörténeti tár a már nyomdakész ötödik vaskos tomusnál akadt el a kiadásban. Nem a halál, hanem az életünk abszurditásainak következtében. Remélnünk kell mégis, hogy a nagy mű folytatásához immár évek óta egybeterelt szavaink százezrei nem ítéltetnek halálra. Akkor sem, ha a még megjelent negyedik kötet utolsó szócikke már-már jelképes értelmű, mert azt mondja: Házsongárd. Ám lehetséges, hogy ezzel az agg tudós nem fölvállalt ügyének, csak személyes létének végét jelezte. Ha így gondolta: jól tette, hogy temetővel trombitált föl minden elbóbiskolt lelkiismeretet.