Kötelességperzselten

Kacsó Sándor megközelítése csak úgy lehetséges, ha visszalépünk az időben. Amikor minden egész részeire hullott, mikor Adynak minden jóslata betelt rajtunk, csak a ránk testált vágyai maradtak, tovább szőhető álmok; amikor a kisebbségi sorsra jutott romániai magyarság vakvágányokon kereste kiútját a megmaradás felé: Erdélyben a cselekvő szellemiségnek egy új, nagy nemzedéke támadt, egyetlen Kiáltványként, mely az első világháború után kialakult helyzetben a legtisztább humánum talapzatáról hirdette, kérte, követelte az emberi lét elemi jogait.

Ady még Mindennek jött: ez a nemzedék, sorsát fölismerve és meg is nevezve – mindenesnek érkezett, belátván, hogy amikor a kisebbségi létnek minden eresztéke recseg és ropog, és világló lámpák erdeje huny ki a meglódult időben – ilyen körülmények között, élet és irodalom páros viszonylatában az élet parazsát kell a lövészárkokból kimentett féltüdővel is fújni.

A huszonéves ifjú Kacsó Sándor, szeretett bátyjának, Tamási Áronnak oldalán ott állt felolvasóként a művészi értéket sólyomszemmel figyelő Németh László előtt, és tele volt a szíve szorongással. S nem indok nélkül, mert ez a sólyomszem azt mondta: „Szabad-e az irodalomra is ráerőltetni a szociális csoportokat?” Tehát azt, hogy székely, avagy tágabban erdélyi és azonfelül kisebbségi. Mert hiszen: „A művészet csak egyféle atyafiságot ismer el: a lelkekét. Az a rokonom, aki az egyéniségem rokona. Hiába születtünk egy tető alatt; ha a lelked szövése más, nem vagy földim, s nem lehetsz soha.”

Így szólt a kétely, és miután Elek apó székely fiai novellában és versben megszólaltak, és kiderült, hogy székely mivoltukat nem az egyetemes magyar irodalomnak szegzik, hanem csak sorsuknak adnak általa nevet: az esztétikai szigor lelkesedésre váltott: „Igaz lendület, győzelemre törő férfikedv, becsületes emberség ülte ünnepét a türelmes dobogón.”

Egyebek között, mintha magát az ifjú Kacsó Sándort s egész későbbi életútját jellemezte volna: a zilált dolgainkban mindenesnek érkezett írót, aki művészi elhivatottságát, türelmetlen múzsáját egy életen át volt kénytelen csitítgatni – mindenkori kötelességei alatt. Fél évszázada, Áron barátjával együtt maga is az alkotó álmodozás felhőiből szeretett volna leszállni a Vásárhelyi Találkozó termébe, hogy ugyanúgy elmondhassa: népének szolgálatában nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesíti. A magyar történelemben ugyanis „igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogón, és onnan követelték közösségük számára a honpolgári jogokat, embertestvéreik számára magyar és idegen elnyomóktól egyaránt az emberi szabadságot”.

Hivatás és kötelesség malomkövei őrölték Kacsó Sándor évtizedeit. Hivatása szerint regényeit, novelláit és verseit álmodta, kötelességének parancsára Brassói Lapokat, dél-erdélyi gazdalapot, népművelő kiadványokat szerkesztett, és Erdély legnagyobb magyar publicistájaként csatázott tőkés haramiákkal s a királyi Románia sovén politikusaival.

Hivatása szerint titkon lopott órákban társalgott a gyermekkor emlékeivel, s idézte tolla alá a szülőföld elmúlhatatlan varázsát. Tamásinak egyre magasodó katedrálisa mellett százszor is körüljárta önnön kicsi kápolnáját, a csinosítás örök reményével.

Kötelessége mindig másfelé rendelte. S mindig oda, ahová rím és metafora helyett vezércikk-gránátot kellett hajítani; ahol a kizsákmányolás, a nemzetiségi jogfosztás ülte orgiáit; ahol a néptestvériség szikleveleire kancsónyi vizet kellett permetezni.

Hivatásának szaggatott álmaiból bomlott ki a művészi szép, mely kötelességperzselten is eleven és maradandó képét nyújtotta a kornak, amelyben fogant. S napjainkig sugárzó példáját annak is, hogy a művészet nem csupán a lelkek atyafiságát bírja el, hanem egy adott etnikum közös drámáját is. Nem csupán az a rokonom, aki egyéniségem rokona, hanem az is, akivel közösen kémlelem jövőnket az időnek markából. Hiába születtünk más-más tető alatt; egyazon anyanyelv választott és nevelt fel bennünket, hogy vele és annak jogaival közös otthonra leljünk a haza testvérnyelveinek melegében. S legyen bár lelkünk szövése más és más, az idő gondoskodott róla, hogy sorsunk szövése ne különbözzék – ez Kacsó Sándor életének, munkásságának legfőbb tanulsága. Intelme is, ha úgy tetszik.

Hivatásában az alkotás nyugalmát óhajtotta volna; kötelességeiben – a politikában tehát – elmúlt korszakok üldöztetéseit kellett vállalnia. Kolozsvár utcáin, terein a felszabadulás zászlói piroslottak, s ő még gyűjtőtáborban sínylődött a hazai reakció kisebbségi áldozataként.

Láttuk őt csontig fogyottan a közéletbe visszatérni, és évek múltán úgy is láthattuk, amikor talán boldognak hihette magát és azokat, akiket képviselt. Egy Hargita-kék nyári nap él emlékezetemben, harminchat esztendővel ezelőtti, bizakodó várakozásokkal teli, már-már idillikus, megannyi dráma színhelyén. Fenyőfák alatt, szabadságát töltve, a negyvenhét éves Kacsó Sándor, a Magyar Népi Szövetség elnöke, vidáman futkározó, szőke gyermekeinek boldog zsivajában az ország magyar iskoláinak csángóföldig terjedő hálózatát tanulmányozza. Irataiból fölnézve el is mosolyodik, mint ki végleg elmúlt veszedelmek után érzi magát. Mikor is volt az, midőn a közállapotokat Perczel Mórral maga is így jellemezhette: „Ki elhallgatja véleményét, ki az ellenkezőnek is kezére ad, ki álszínűsködik, ki csal, ki csalatik, s igazat senki sem mer, tán nem is tud mondani, senki sem szeret, tán nem is bír hallani.”

Mindez a múlté már – így gondolhatta Kacsó Sándor is, vezércikkes közéleti hadakozásainak végén, tán elégtétellel is, vigaszként is a honi magyarság sorsának jobbra fordulásában. A hivatás megíratlan művei vádolták, de fölmentették őt a kötelességteljesítés gyönyörű bizonyítékai. Fölmentették és odaállították egy nemzetiségi tömegszervezet élére, mely a hazai társadalmi haladás legnemesebb eszméit szolgálta. Lehetséges, hogy azon a Hargita-kék nyári napon Kacsó Sándorban az író békejobbot nyújtott a közéleti férfiúnak. Évtizedek távolából a tejtestvér: Tamási Áron szavait is újra hallotta tán az emlékezet. Így szóltak azok: „S ebben a vigasztalan helyzetben, ebben a pusztaságban jön egyszer egy fiatalember, egy égő, szent hitű székely, és nyíltan és bátran, talán kenyerének veszélyeztetésével és kicsi gyermekének, mint aranynak a feldobásával, odakiáltja a bankigazgatóknak:

– Ne bántsd a Népet!

S a percenként bántott Népnek a maga személyes életével és gyöngyszavaival hirdeti bátran:

– Itt élned és halnod kell!

És ezt a fiatalembert úgy hívják, hogy: Kacsó Sándor!”

Így vallott róla a tejtestvér. És megéljenezte őt írása végén, mintegy előlegeként a későbbi, személyét övező lelkesedésnek.

Ám az idillbe hajló napokra – mint tudjuk: az ötvenes években – olyan események zúdultak, amelyek személyes és tömeges tragédiák sorozatával láncolták végül Kacsó Sándort is az emlékezés gályapadjához.

Egy hosszú élet benső vitája zárult le ezzel. A kényszerűleg félreszorult kötelesség átadta helyét végleg, utolsó pillanatig, az oly sok omlásból mentett hivatásnak: az íróinak és a költőinek.

Gyászoló barátaim! A halál színe előtt könnyen osztogatjuk a jelzőket s a halhatatlanságot. Az Idő pedig mindezt bölcsen hallgatja, jól tudván, hogy nélküle semmi sem igazolható. Ez az ő dolga. Az ellenben a mi dolgunk, hogy Kacsó Sándor életének példája és szellemisége nélkül nem lehetünk meg a jövőben sem. Hogy az időnek mi szándéka vele, nem tudhatjuk, de emlékezetébe idézhetjük, hogy kultúrhistóriánkban a hozzá hasonló férfiakat márványtalapzatra állította.

Ha igazságos kedvében meg nem romlott: ezt teszi vele is. A szándékaink így találkoznának.

Ha pedig az Idő egyelőre másként vélekedne, vagy éppenséggel térhiányra panaszkodna, holnapi nemzedékekkel mondjuk: Sándor bátyánk, van itt hely elég a szívünkben.

Emléked legyen háborítatlan!