Gyászkalaposan

Úgy beszéltük meg, Gyuri, hogy új drámámat, Az ugató madár címűt nyugodt körülmények között még egyszer szemügyre vesszük. Főleg az én megnyugtatásom végett. Így mondtad virágvasárnapi Kolhaas-mosolyoddal, amelyben végtelen türelmednek messzi horizontján eget szaggatólag ült az igazi természeted. Amelyik, ha egyszer színpadra szabadult: újból s újból a humánum győzelmét jelentette az erőszak felett. Az ugató madár: az emberséges emberi lét hangjavesztése az erőszak üvöltésében, és te már felgyűrted karodon az inget, mint annyiszor, mi végett is? Föntebb győzelmet mondtam, elsietve, könnyedén, sőt: végeredményeink akaratlan hamisításával. A színpadi hatás – a te mágiád – nagy pillanatai dobták nyelvemre a győzelem fogalmát, mert valójában csak támadást kellett volna mondanom. Netán rohamkísérletet a tizenhét fejű Szörny ellen, amely egy életnyi álmatlanságba hajszolt téged is.

– Ott van, Gyuri, az a jelenet, amelyben mindenki jót akar, és a megtiport gerincek Bach-korszakában akaratlanul is az ellenkezőjét teszi… Át kellene dolgoznom, ezek az álorcás arcok egymásba mosódnak.

– Ne nyúlj hozzá! – mondtad. – Álorcát nem kell egyéníteni!

S a szerkesztőségi szobában körülnézve, láthatatlan lábatlankodókat félretessékelve máris mutattad be sorban, néma arcjátékkal a szóban forgó jelenet szereplőit. Ez volt az én új darabom premierje, Gyuri. A te előadásodban. Ezt őrzöm magamban. Akkor még nem tudta egyikünk sem, hogy három hazai magyar színházunk – mely Az ugató madarat műsorába iktatta – már postázta módosított válaszát ilyenformán: Marosvásárhely: Nem! Kolozsvár: Nem! Sepsiszentgyörgy: Nem! Pedig mindahány játszani szerette volna!

Nem tudtunk ezekről a válaszokról, amiként a halálról sem, amely akkor már ott ült velünk, közöttünk – tehozzád szegődve.

 

*

 

Itt állok most magam is gyalulatlan, festetlen koporsód mellett.

Fejemen gyászmadárként egy idegen fekete kalap; így kívánja a zsidó szertartás, amely minden földi búcsúztatások között a legrövidebb talán; a pap szavát nem értem, csak annyit sejtek belőle, hogy útnak indítja most a koporsódat, ami pedig a halált illeti: előtte nem jajong, hatalmát nem firtatja, eljövetelét, abszurditását ítélje meg Jahve, ahogyan akarja. Sok halált látott az a nép, amely ilyen rövidre fogja az életből kilépők búcsúztatását. Itt állok, Gyuri, szívemet mindenek tetejébe még egy ősi héber dallam is szaggatja, sosem hallottam, mégis ismerős nekem, és tudom már, honnan: benned élt mindig ez a dallam, ebből loptál át valamit Kolhaas fájdalmába; amikor minden eltávolodik tőlünk, s a vak remény a Semmibe kapaszkodik.

 

*

 

Barátaid mondják, mondják a búcsúbeszédeket. Akár egy meredek csúcsot próbálnak értékelő szavakkal megközelíteni. Koporsód immár a sír fölött a támasztó rudakon, nem látom a gyászolók nagy tömegében, ahol a szertartás kívánta kalappal a kezemben az én otthoni szertartásom szerint is búcsúzom tőled: fedetlen fővel. Amennyi szertartásforma létezhet a végső búcsúhoz: mind neked szól, te mindenkié voltál, aki nyelvek s határok fölött is az emberségben találkozni képes. Van, ki csak azt látja benned, amivé iszonyatos gyötrődések közepette lettél; én – az ifjúság hajnali páráiban – azt is látom, akit meg kellett tagadnod, hogy önmagad lehess. Könnyű és romantikus győzelmekre szóltak akkor a trombiták; hegyeztük rájuk a fülünk, tapasztalatlan csikók, és milyen felszabadultan tudtál nevetni később a Mezítlábas menyasszony-beli kulákalakításodon. Hogy mivé lett az a korabeli cenzúra követelései folytán! Hogy az micsoda karikatúrája volt az irracionális ármánykodásnak s egyúttal egy esztétikává előléptetett tudományos szemléletnek is! Ám ez a nevetés a tragikomikus emléken túl, talán a megtalált iránynak szólt inkább; annak a hangváltásnak, amely hazai magyar színházi életünkben korszakjelzővé lett.

 

*

 

Családtagokat keres a tekintet a koporsód mellett. Kedves, hű asszonyod áll ottan, az önuralomnak ez a kis szőke csodája, aki tudván tudta a vég közeledtét, s hosszú hónapokon át úgy tudott rád nézni mégis, hogy tekintetéből nem vehetted észre, amit ő látott fogyó arcodon. Úgy tudott rád nézni, hogy abban eljövendő munkáid fénylettek föl. Ennek az évnek a tavaszán még koccintottunk is Kolozsvárott a Lócsiszár jubileumi előadásán, mikor is újabb terveidről szóltál. Jó asszonyod, Ica tekintete csak ekkor rebbent meg, és hullott alá nyesett ágként a szívriadalomban. Magam is megpróbáltam elképzelni: milyen lesz majd új elgondolásod szerint Pompás Gedeon, akinek színpadra vitelét másodszor is a terveid közé iktattad.

Szülő és testvér nincs a koporsód mellett.

Sose beszéltél róluk, talán épp mert emlékük a te megújulásod titkos forrásai közül való. Auschwitz gázkamráiban semmisültek meg. A te megmenekülésed doktor Mengelének egy szeszélyes intésén múlott. Életpályádat bemutató írásunkhoz kértünk fényképet a gyermekkorodról, szüleidről, két fiútestvéredről. „Nincs” – mondtad egyszerűen, magyarázat nélkül. A gyermekkor – tárgyi emlékeivel is – ott maradt Auschwitzban.

Ahol a tizenhét fejű Erőszakot először láthattad.

S amely végül a felhőtlenség rövid időszaka után – minden küzdelmeidnek erőterébe került. Kolhaas haragja – Harag Kolhaasa, írta telitalálatként Marosi Péter a Lócsiszár bemutatóján tíz esztendővel ezelőtt. A reményeiből is kifosztott ember indulata lett – lehetett – végül az a felhajtóerő, amely véglegesen önmagaddá formált. Az iszonyatok emléke s a reményfosztogatásban jeleskedő századvég viselkedése. Minek folytán bizony nem okvetlenül szükséges esztétikáért Párizsba menni…

 

*

 

Dubog a föld a koporsódon, Gyuri. Itt állok ezzel az árva fekete kalappal a kezemben. Jön azután egy kellékes ember, elveszi tőlem a kalapot. Csak a színe marad bennem; legyen mivel betakarnom az én személyes veszteségemet. Elkezdtünk ketten valamit; nem vihettük végig. Ha még színpadra jutok, minden bizonnyal gyakran kell mondanom majd: Harag Gyurkával mi ezt így csináltuk volna… Könnyemen át a kristálytörésben megszaporodnak a sírásók, akik immár elvégezték a feladatukat. Most úgy néznek körül, a friss hant mellől, mint akik tudni szeretnék: ki következik?