Fehér távirat

Mennyire siettél, Pista, mikor legutóbb – egy hónapja sincs – Marosvásárhelyt röpke szót váltottunk! Talán a Szent Anna vizének őszi páráit akartad még látni s a fekete lánggal futó áfonyaerdőket. A te látomásod ez a láng és ez az erdő. Mennyire siettél, valóságos és képzelt világok vándora, szíveden millió kínnak hieroglifája s egy szál reménység: egünkön nyúl szalad, hajtván vadászkutyákat. Elmentél, költőtársad szavával kérdeztem: merre kormospistáskodol? Szomorkásan elmosolyodtál, most értem csak: ez a mosolyod is lyukas álmokon kiröppenő éhe volt a Szépnek, az Igaznak e vasmozsárvilágban. Ezt a metaforát is te hoztad nekünk, miként a virágot vétkező rétet, amely ezen a tájon utánad repült mindétig. Nagyon siettél, Pista, talán mert az októberi napot a verseidben mindig feketének láttad. És kezdettől fogva csak magadra számítottál. Keserű percek magánya mondatta veled, és minden, mit a halál neked már fiatalon megmutatott: öregapádon az elmúlás csudaingét, édesapádat, ölében dinnyével, az ég peremén, testvéreidet, akik fölött kilenc ördög vetett kockát, hű kutyádat, szeme nélkül nézdelődve, s anyád földből kivetett csontjait. Viselted mégis emberül a rád égetett inget, de szót a nagy sietségben nem válthattunk róla: a hiábavalóságról bár, hogyha testvérileg inget cserélnénk is: egyik a másiknak párja a ránkégetettségben. Meg akartalak kérni: meséld el bővebben, hogy történt az, mikor kétéves korodban a bőgő-rugdosódó tehéncsorda kellős közepéből, fém hőmérőtokba homokot töltögetve, élve s épen kerültél ki, amire harminc év múltán azt mondta neked Füst Milán: „Fiam, valaki veled játszik.” Mert fölálltál a porból és verseket töltögettél – színaranyporból – a fém hőmérőtokba.

Micsoda verseket! A XX. század magyar költészetének változatos tájain örökké fogva tartó helyünk marad a te messze világló nyírfaligeted, benne játékos faunarcod, fájdalmakat panaszló Orpheusz-arcod, biztatást hagyakozó hangod: „Ne búsulj, lesz valami EZUTÁN is.”

Lesz valami. Te nem leszel kézfogásközelben, magadra húzod a földet, ahogy megígérted, feketerigóid kiáltása közben: VOLTÁL.

Voltál és maradsz nekünk, Pista, halálmotozta Orpheusz, kinek muzsikája hallatán röptében megállt a holló, csengős nyakát rázva térdre esett a kiscsikó s „ikrás gyöngyöt sírt gyönyörében az elhagyatott fügefa”. Most látjuk igazán: milyen voltál. Hadész foglárai Eurüdikédet röhögve lökdösték, füled sírással volt teli, szíved vasszeggel volt teli, a szemed sós könnyel volt teli, és letagadtad öklöd rángását, szétrúgott muzsikád jajdulásaira sem fordultál meg.

Akkor miért kopog ablakomon a postás, fölnyújtván gyanútlanul a fehér táviratot:  meghalt kormos istván.  Nem lehetséges, mondjuk millió éve a halál színe előtt, gyökérujjakkal a váratlan támadt Semmibe kapaszkodva, révetegen cáfolat után kutatva.

Verseskönyvednek ajánló sorai alá – mikor nálunk jártál egy májusi napon – gőzhajót rajzoltál nekünk, Pista, gyűszűnyi tengert, a címlap szélén kifutó hullámokkal. Nézném: nem látom a hajót.

Orpheusz-arcod, halálmotozta konokságod hiába mondja, Pista: Nem fordultam meg.

A szíved visszanézett.

Ahol a tiltás: mindig ott a költő.