A költő szívet hasogató gondja

Onnan jövök, László, immáron a koporsódhoz, ahol ámuló és Gondot viselő szemed sugarába vontad nemegyszer a Hargita hegyeit; ahol közösségi és egyszemélyi létünk múltját, jövőjét faggattuk, megtisztelvén közös figyelmünkkel a jelent is, amely viszont bennünket faggat, némelykor álmunkban is. Bennünket: fiait, viaszlenyomatait, a helytállás, a Gondviselés, létünk sziklagörgetésének dolgában.

Sziklát mondok, László, hogy annak természetét is fölemlegessem: közös tűnődéseinket az erdélyi Gyilkos-tó fölött, amely sziklaomlásból született, mintegy tengerszemsorsot magyarázó metaforájaként a mi irodalmunknak.

Történelmi omlások, romlások szülötte: magyar irodalom, nyelvi társtalanságában oly sokszor árvának nevezett fáradozásunk, hát vajon indokolt-e az árvaság fölemlegetése? E gondolat árnyékából téged néztelek, László, arcodnak aranypénzre kívánkozó vonásait figyeltem nemegyszer, és vigasztalást találtam bennük: hogyan is lehetne árva az az irodalom, amelyet egy nemzet ringat a térdén, amiként Téged is magához ölelt a te néped, László! Milliók sorsában osztozva, miért is lenne társtalan a művészi Szó, az élet vizét helyettesítő, a divatok hálóit, a lemondás kötelékeit mindig szétszaggató Elkötelezettség? Igen, elkötelezettség, ami Te voltál, drága Nagy Laci, minden rezdülésedben. E fogalom hallatán görbeszájú vélekedést is fölszisszent a sznobéria, de látom aranyba metszett mosolyodat és fejmozdulatodat, ahogyan a magasba néztél: talpalatnyi föld felett a nagy ég kerítéstelen, a mi fáink igenis az égig nőnek, hogy lombjuk testvérlombokkal ölelkezzék a véges térben s a végtelen időben. Így hallhattuk verseidet fiatal olvasóid ajkáról Marosvásárhelyt, Stockholmban, Torontóban és Bukarestben is. Megérted életedben a nagyvilágnak reád vetett pillantását is, de halálod gyászát csak magunk viseljük; halhatatlanságod tápláló forrása az a nép marad, amelynek Gondját magadra vetted. Magadra öltötted nem csupán gondjait, amelyek mindenkor elviselhetők, hanem életed értelmeként: a Gondot, a közösségit, az egyetlent, a magyar szellem óriásaira szabottat, amely épp megosztottságában egységes, a virrasztóktól pedig emberfölötti erőt követel. Jól tudjuk, László: a testi törékenység, amilyen a Tied is volt, a halál ütésközelében termi gyümölcseit; ribiszketerheket viselve talán most is élnél, mert bizonyos, hogy apró aggodalmak között egyedül a Gond a szívkamrarepesztő. Ez jutott ki Neked, mert éppen ezt vállaltad, s ilyen teherrel a biológia kivételes ajándékaképpen juthatunk el csak az emberi kor végső határáig.

Aki pedig azt kérdezné: mi légyen ez a Gond, e szívet hasogató viselet: merüljön el a Te szavaidban, ott megtapasztalhatja, hogy az individualizmus csip-csup fájdalmain túl bátor férfiak után kiált a kollektivitás történelmi gondja. Mert ránk mért ítélet az egyéni élmény, az egyéni lét, az önmagunk megvalósítása, és fölmentő ítélet, miszerint senki sem felelős azért, hogy létezik, de ha valakitől számon kéretik a közösségi felelősségviselés gondja: a költő az mindenekelőtt. A másokért poklokat is megjáró poéta, az egyszeri jelenség, az individuum legtisztább megnyilatkozása a közösség olvasztótégelyében. Életed, életműved figyelmeztet újra: valóban nincs semmi az Egészen kívül. Az Egésznek szántad minden kötőszavadat, szárnyas álmaidat az álmatlanságokban, az Egésznek terhe pedig – nevezzük bár boldog munkálkodásnak, mindenképpen egy darabka végzet. A halálhoz elegendő, mert költősors, amelyben a népsors kémleli a jövőnek horizontjait. Sorsod a legnagyobbaké volt, László, a teherviselésben szívüket fölemésztőké. Azoké, akik a Duna-táji kérdő kiáltásra: mikor mondunk már egy nagyot? – Ady előtt, Adyval és őutána olyan életművel válaszoltak, amilyen a tied is, László. A mindannyiunk útjába állított, megkerülhetetlen Vallatás és örök Számonkérés a ránk mért feladatok véghezvitelének dolgában. Az élők röstelkedésével mondom a szokványos, de fájdalmasan igaz önvigasztalást: elmentél, hogy csöndes jóságodat, a vizek fényfodraira emlékeztető testi mivoltodat levetve, botlást, megalkuvást meg nem bocsátó szigorúsággal állíts bennünket lustrára; elmentél, hogy a mi gyarlóságaink elé dobbanj konokságedzőnek, biztatásnak, eszméltetőnek, kötésnek, oldásnak, nyelvünk fölött virrasztó dajkának és emberségnek minden lehetséges embertelenségben. Itt voltál és azt írtad könyved homlokára: Arccal a tengernek. Hadd tegyem hozzá: és a tengerszemnek, amelyről székely népmesék regélik, hogy titkos mélységeiben a tengerrel társalog. Erről Teveled már nem beszélhetünk többet. Ki kell szárítanunk szemünkből a könnyet, hogy igaz ragyogásában fogja föl ragaszkodásunk a Csodát, amit ránk hagyakoztál.

A Csodát, amelyről azt mondtad: művelni kell, nem magyarázni, s mi mégis magyarázni fogjuk – hirdetni más szóval – mindenütt, ahol helye marad még a humánumnak, ahol a költő szava kenyeret jelent, de vértet is a kornak küzdelmeiben. Hirdetni fogjuk, és elszaporodnak a te tanítványaid, és melléd állanak majd azok is, akik nem tudják még, hogy ki voltál, de Damaszkusznak útján annál sajogóbban fog föllobbanni a lelkiismeretük. Költőtársad, Csoóri Sándor szavaival mondom én is: „És csakazértis te győztél! Te makacs és hajthatatlan emberi tudat”, mert: „Ez a nép, ez a magyarul beszélők sokasága téged szemelt ki mindnyájunk közül, hogy egyértelműen megmutassa: veszteségek és kudarcok után mire képes még egyáltalán? Milyen történésekre! Milyen vonzásokra és milyen emlékezetre.” Emlékezetre és bizalomra is a Te szívre – s netán még szunnyadó eszméletre – szakadó nagy havazásaiddal, közönyt olvasztó nagy, forró látomásaiddal, utolsó, nyomtatásban megjelent szavaid villámlásaival, az égre festett szivárványüzeneteddel:

– a tűzhely, híveid nagy közösségének melege és ragaszkodása ahhoz, amit reá hagyatkoztál:

Így láttad magad, ilyennek maradsz meg bennünk, László, és szakadjon bár fekete hó „a nyári gramofon aranykürtjéből a ribancok torkából a csalárd égből” is: a humánum oldalán a költő, aki voltál, vagy és leszel, újra- meg újracsomózza majd az emberi tevékenység szakadt fonalait. Ezt tették mindig ordas időkben legnagyobbjaink: egy Petőfi Sándor, akivel kézfogásközelben lakom Segesvár mellett, egy Ady – akiről nemrégen mondottuk el újra: ha késik az álmod, azért te ne búsulj: késik halálod is.

Korán, a küzdelemnek ágyútüzes szakaszában szakadt meg a szíved, László, miközben már lovasszázadaid fölött is szemlét tartottál; iszonyatos a veszteség, ha elgondoljuk: micsoda rohamok orkánereje feszült a szándékaidban, hűségedben, megalkuvásra képtelen, forradalmas konokságodban. Ami a hosszú élet lehetősége volt benned, ami immár némaság marad, annak üres helyét is betöltik örök szolgálatra képes műveid, a lehetetlenbe kapaszkodók a jövőnek sziklafalain. A meg nem írt sorok, a vérbe fúlt mondandók helyét betöltik, foguk között is tőrt szorítva – a megíratlanok s a kimondatlanok. Élő közelségedben tán föl sem fogta sejtelmünk a Te valóságos nagyságodat, a magasságot, ahol homlokod ráncaiban a Gondot viselted. De most már tanúi leszünk a halálodat követő vulkanikus kéregmozgás látványának: egy sírgödörnyi szakadék körül eddig ismeretlen hegyvonulat támad, árnyékot vetve minden törpeségre, minden alacsonyságra. Ha vigasz nincs is, szívünket erősíti ez a Te némaságos figyelmeztetésed.

Féljenek tőled ezután is a költői szó kufárai és mindenfajta pénzváltói. Mert kegyetlenül igazságos és tisztító erejűvé szigorodik mindnyájunk számára a Te szelídséged, amellyel – mint elmondatott rólad – „tonnányi tételekhez a margaréták szirmát is odadobtad”.

Be közeli és fájdalmas emlék a Te kolozsvári gyászod az ugyancsak fiatalon eltávozott költőtársunk koporsójára ejtett szavaiddal. Azt mondottad: „Ne legyen néked nehéz a föld.” Nincs jelzőm, drága László, hogy minden igaz barátod, magyar írótársad nevében is kifejezhetném a fájdalmat, amelybe kolozsvári szavaidat begöngyöltem, hogy elhozzam, visszahozzam: nyelvében bujdosó a versben bujdosónak; több nem lehetek most, csak visszhangod, László.

„Ne legyen néked nehéz a föld!”