Nagy István ravatalánál

Halálzivataros időben búcsúzunk Nagy Istvántól, az Ő lelki földrengéseinek kihűlt pillanatában. A vulkántermészetű szellem koporsója mindeneket összegezve oldja békévé mindazt, ami benne, legnagyobb munkásírónkban farkasszemet nézett: a lázongó asztalosinas a proletárnyomorral, a munkásmozgalmi harcos a csendőrpofonokkal, a máját, veséjét rugdaló hatalmi csizmákkal, az emberi szabadság mellé szegődött írókrónikás az igazmondásért kiutalt bilincsekkel, majd azután: a messianisztikus, minden kételyt torkon ragadó hit a csalódásokkal; virágos szándék a megvalósulással, eszmény a valóval. Jákob küzdelme volt az övé is, mint mindannyiunké az írás gyötrelmében; angyalának áldását kérte a Műre. Hogy megérte. Megérte a dolgos éjszakákat és a virrasztást az önvizsgálat szöges párnái közt. És megérte az igazság félmosolyát, az igazságtalanságok teliszájú üvöltéseit, a fényt és a borút, az élet vizébe szakadó írásfolyamot és a reménység kiszáradt ereit. Életének egész hatalmas tapasztalatát. Amely az ő rendkívüli tehetségének jóvoltából közös tulajdonunkká lett, a halál döntése szerint pedig most már csak a miénk és az eljövendő nemzedékeké. Az értékítéletnek olyan korszakában, amidőn számos fogalmunk nyugdíjba vonul, akárhogyan kerülgetjük is a szót, a mondandó belebotlik: Nagy István csoda volt. Nem csupán abban az értelemben, miszerint a művészi tehetségnek akármely változata a rendkívülit jelzi. Csoda volt az ő megszólalása a harmincas években, amikor valósággal törvénymódosítónak bizonyult a jelentkezése. Akár egy Gorkijé, Veres Péteré. Egy társadalmi osztálynak elhárító mozdulata volt ez kívülről, a felülről feléje irányuló tekintetre: köszönjük az együttérzést, a változatlanul szükséges írói azonosulást; ezután mi beszélünk. Íme, kigyöngyöztük a magunk tehetségét. Aki nem a Parnasszusra igyekszik, hanem a munkáshatalom „okos gyülekezetébe”, aki az életéből fog irodalmat teremteni, ember és mű összhangjának ritka példájaként. A küldetését betöltötte, osztályának igazát könyveiben győzelemre vitte, és legjobb óráiban József Attila oldalán szárnyalt, homlokán a halhatatlanság jelével. Eszményeinek ifjan megálmodott arcát vérző ujjakkal tapintva vette számba végül az indulás és a megérkezés, eszmény és való szigorú dialektikáját. A közösségi küldetés útjának mentén Golgota jelei sorakoznak – és várakoznak a megváltás szándékával indulókra. Hiszen tudjuk: aki dudás akar lenni… Nem csupán honi: egyetemes méretű veszteségünk, hogy Nagy István önéletrajzi regényciklusa, amely önmagában is páratlan dokumentum, ott szakadt meg, ahol a horizonton föltűnt már az ő életében is Tantalosz, az isteneknek föltálalt gyermekeivel. Ahol a Nagy István-i arculatú humanista eszmény szembe került az antihumánus kegyetlenséggel.

Humánum! Föltehetőleg az egyetlen és legfőbb indítéka az írásnak. Örök rejtély marad, hogy elképzelt államából Platón miért zárta ki épp a humánum fanatikusait: az írókat. Nyilvánvaló csak az, hogy talán épp ezért nem is lett semmi abból az államból. Pedig egy Nagy István jóságfanatizmusa, humánumfanatizmusa, az eredeti tisztaságában fogant Eszmét védelmező konoksága abban az utópiában is a megvalósíthatóság bizonyságcsöppje lehetett volna. Amiként az volt számunkra és marad a jövőre nézve is. Bennünket, akik kézfogásközelből ismertük őt, arcának szigora sohasem tévesztett meg; világjavító szándékaiban a káini dorongot szentesítő célnak helye sohasem volt és nem lehetett, író lévén, minden idegsejtjében. Hanem inkább azt kell mondanunk: a jóság sebzettje volt. Midőn a türelmetlenség rávetette magát és emberi méltóságában porig alázta, éppenséggel a jóság sebzettjének vére nyomát követve fedezte föl az ő tartózkodási helyét. Megjárta Doftanát, a kövekből rakottat és a metaforikusat. Megmerítette homlokát az országos határokon túli írói siker fénykörében. Szája szögletére újabb keserű ráncot vésett a mindannyiunkat ráncba szedő önvizsgálat, az elkerülhetetlen, amely odatétetett minden nemzedék útjába. Akkor is, ha némelyek úgy gondolják, hogy társadalmi, nemzeti, nemzetiségi kötelezettségeiket elvágva, az angyalok köntösében sétálnak föl az Olümposzra. Lám, kedves Pista, holtodban is vitakedvet sugárzol a búcsúztató barát és írótárs szavaiba. Hogyan is tudtunk volna véled egyetlen percet bár úgy eltölteni, hogy profetikus szenvedélyed meg ne perzselte volna a társadalmi, a politikai közöny sápadtjait! Hol az a nemzedék, amely a te lobogásodat az elkötelezettségben újraéleszti a közügyi felelősség terein?! Talán azt mondanád: ember emberrel büntetlenül nem találkozhat, egyik a másikra ütjük a kölcsönhatások jeleit, mi, akik veled nemcsak találkoztunk, hanem sorsunk közös kenyerét is ettük, régmúlt napok borát is ittuk, dalait dúdoltuk, akik a szilárd jellem s az emberi tisztaság példájaként néztünk föl rád s nézünk ezután is arra, aki voltál, a legjobb törekvéseinkben fedezünk majd föl újra téged, akinek puszta léte is, hallgatása is: erkölcsi mérce volt. Diribdarab eszmék között a hézagtalan forradalmi rajongás voltál, mozaikjellemek között az egy fából faragott karakter, ifjúi eszményeidben a hűség Mikes Kelemenje. De hát mi lenne más az írás, az önként vállalt kötöttség, ha nem az élet reggeli óráiban megismert fejedelem őrizete, a Választás – Rodostóban is, az emberi magány Márvány-tengerének partján is, ahol a valamikori felkiáltójelek kérdőjelekké komorulnak, s a káprázatok horizontján a reménység újabb szellemtornyait kell megkeresnünk.

Csodának mondottalak, Pista, fájdalmas, hogy nem kell tartanom már szerénységed legyintő mozdulatától. A szegénység mélységei dobtak föl irodalmunk nagyjai közé; az Adyval álmodó proletárnyomor az ő mérhetetlen gazdagságának bizonyítékaként. A bizonyíték, aki voltál: erkölcsi hatalom marad számunkra. Gyermekeink, a szabadság játszóterein, a jogaiba lépett humánum védőszárnya alatt csodálkozva és bizonyára megrendülten hallgatják majd annak az embernek szavait, aki Réz Mihályék szegénységéből nőtt föl a maradandóságba. Ha elmégy is, velünk leszel a Boldog utcán túl és innen, közös pillantásunkban az igazi Boldog utca felé.