Búcsú Horváth Istvántól

Nincs az a tanítás – még ha az égből küldetnék is kettős tüzes nyelvek formájában –, amely a halál színe előtt megnyugvást lopna szívünkbe. A természet dialektikáját fölfedő elménk is eleven sebként, véres tanulságot bugyogtatva, mintegy a Törvény keresztfájára szögezve, a középkor – avagy a legújabb kor – kínzószerszámainak szorításában, éjjel és nappal vallatott rabként ismeri csak be, hogy elmúlásra ítéltettünk.

Mennyivel fájdalmasabb a tudomásulvétel, amidőn a természet dialektikájának kegyetlenségét az abszurditás tetézi meg; amikor az emberi kor legvégső határának fogalma vonatkerekek, autókerekek, a meghosszabbított emberi láb vastalpai alatt roncsolódik széjjel; csonthalmazzá, húscafattá, mint Horváth István is, aki a szülőfaluból kilépve százszor halt meg az urbánus világban, hogy a százegyedik alkalommal félszegen kedves mosolyával megkérdezze tőlünk: indokolt volt-e vajon a szorongása, a félelme? De hiszen csak tréfáltunk, Pikó, mondhatnák a világvárosi létforma radikális emberei. Mikor azzal vádoltunk, hogy megkésett Jeszenyin vagy, indokolatlan falusi nosztalgia a város kövei közt, magunk is tudtuk, hogy a Szaharát nem a természet, hanem az ember változtatta sivataggá.

Mert életében elgázolták őt – nemegyszer – az eszmei türelmetlenség messianisztikus indulatai is. Eltiporták őt azok is, akiknek oldalán a valamikori szegényparasztszolga a boldog hiszékenység hangjain harsonázta, miszerint árad a falu, árad és tavaszi fényben nyújtózkodik. Pedig nem nyújtózkodás volt az, hanem vonaglás a történelem vasmarkában. Ezt Horváth István mindannyiunknál jobban érezte és világosabban látta. Boldog híradásainak mélyén ott izzott mindenkor a sajogó Tapasztalat, a szívét megrendítő élmény, a falukozmosz tökéletes ismerete. Mert hisz ő maga is eleven része, gejzírként feltörő meleg forrása volt egy hamu alá szorított társadalmi réteg eszméletének. Csodák csodája, hogy az elméleti spekulációk pofozógépei között mindétig összeszedte magát, megrázta konok fejét, visszatérvén – ellentmondások gyötrelmeiben is – igazának egyetlen, mélységes kútjához a szülőfaluba, a közvetlen tapasztalás fénykörébe. Jó lett volna – biztató lett volna – életében is elismerni fenntartás nélkül, hogy osztályának leghitelesebb szószólója volt mindannyiunk között; hogy küldetéstudatának erkölcsi-művészi alapja volt, s a népszolgálat olyannyiszor megcsúfolt fogalmát a leheletével, vérével tartotta életben. Tágabb horizontok alatt ott a helye Veres Péter, Ion Creangă, Szabó Pál mellett; az őstehetség pejoratív rácsai mögül épp az a fölismerés szabadította ki őt is, hogy valójában minden művész: őstehetség. Horváth István érzékenységét, a megnyílt sebnek szavát semmilyen diploma nem pótolhatja. Őt magát sem – öncsalásunknak semmilyen változata. Némelykor – a személyes indulatok ketrecében – oly gazdagoknak véljük magunk, hogy megfeledkezünk a szegénységünkről. Egymás féltésének parancsáról, ama tizenegyedikről, amely – létünket nézve, mindennapi fogyatkozásaink árvízsodrában – a legelső parancsolat helyére ugrik: fogózkodjunk, barátaim! Változatos érdekek szétszórhatnak: a halál egybegyűjt bennünket, akik mégis a teljes élet, a gyarapodás, a növekedés, az együvé tartozás szivárványkapuját hajszoljuk – síron túli példákon is erősödve. Oly sok elveszített tehetségünk után most Horváth István is kilobbant; elbandukol ő is erdélyi legendának, fényt sugárzó csillagképnek az időben. Még csak az sem vigasztalhat bennünket, hogy életművére a befejezett munka virágos ágát föltűzte immár. Döbbenetünk azt sugallja, hogy matuzsálemi kort érhetett volna meg. A gyermekkor csuszatornyát száz omlásban százszor újraépíthette volna: „Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!” – ez volt életének is ars poeticája. Mesék hőseként ugrott talpra s újult meg költőként, akárhányszor vallott is kudarcot. „Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.” Szemünket vakító fényerővel igazolja most már, hogy a változó világgal, önmagával, romantikus bizakodásaival és keserű megcsalatásaival vívott küzdelmében egy örökkévalónak álmodott emberi közösség életereje táplálta. Szomorúságában is boldognak mondhatta magát, mert legelső szavával is, legbensőbb vallomásában is sokak nevében szólt – népének nevében, egy nemzeti kollektivitás szívkamrájából küldte tornyos üzeneteit. Visszhangosan és visszhangtalanul, profetikus szenvedéllyel, ernyedtséget és közönyt ostromolva, forradalmi eszmét s eszményi forradalmat zengve. Azok közé tartozik ő is, kiket az egyéni vagy közösségi tanulság – a kései siratók éjféli pillanata – emel mindig fénybe az utókor számára. Kötöttségeit a kényszerű kötetlenség, ragaszkodásait az oldott kéve állapota, szülőföldszerelmét a szülőföld eróziója, anyaimádatát az árvaság, természetimádatát a ledöntött fák látványa löki a tudatba mindenkor figyelmeztetésként – annak a jövőnek jegyében, melyet a szocializmus eszméi vontak föl az ő látóhatárán.

Fájdalmas, hogy unokáinknak máris elmesélhetjük: volt egyszer egy falu, s annak egy csodagyermeke, ki a mesék legkisebb fiaként vágott neki a világnak: a szolgaságból föl, szabadnak, mígnem fölküzdötte magát a szellem és a közösségi gondviselés tornyának lőrésablakába. Most, hogy magyarózdi Ikaruszként törött szárnyakkal, egész testében összeroncsoltan búcsúztatjuk őt e földi élettől, már nem kérdezheti meg, mint 1970 szilveszterén: „Ó, te újév, te zsák… nyitod rám a szád… viszel – de hova?…” A lét bizonytalanságának hullámverésében földerenghetett mégis a remény aranypartja. A halál bizonyosságában, a vizeket kémlelő tekintet zárt kapui mögött végleg semmibe veszett a horizont. A költő, kinek dalait a szülőföld bizonyára megtanulta már – és tán maradék szülötteit is megtanítja majd rájok –, művészi egyéniségében pótolhatatlan, mint minden alkotó. De közösségi gondjait minden bizonnyal ránk hagyakozta. A népélet teljes ismeretében hajtogatta joggal, hogy jó néhány sziklatömböt kell még a hegyre felgörgetnünk. Sorsunk szava tiltja, hogy azután megpihenve, költői lakomák közben netán lepkefogásra adjuk a fejünket, kinyilvánítván paradicsomi állapotunkat is. Nehéz terhet, fenséges adósságot bíztál miránk; helyetted is fölsebezzük a vállunkat, Pista bácsi…