Búcsú Illyés Gyulától

A gyász és az emlék hozta csekélységemet is ide – országhatáron át, a Hargita tövéből –, Illyés Gyula koporsója elé. A gyász, mely az egyetemes, tizenötmilliónyi magyarságé, sőt a nagyvilágé, és az emlék: valamikori közös erdélyi utazások havas hangulata, a személyes ismerkedés romolhatatlan élménye. Kezdő írók és poéták mint égő csipkebokornak szavát hallgattuk őt, és tanácsait jó helyre tettük el a szándékainkban. Az egyik így hangzott: „Nyíljon rá szemetek a történelmi követelményre. Erdély – egyenjogúság és testvériség, ezt alakítsátok.” Alaphangja volt ez, minden népekre nézve, a humanista internacionalizmus szellemében. Ilyennek ismertük őt, így tartja számon egész Európa, tudván azt is az életműből: mi volt holtig tartó teher a szívén, édes vizében a só, borában az üröm.

Szellemi hatalmának titkát is sejtjük: a teljes azonosulás a nemzet történelmi gondjaival; nyomorúságával és fölemelkedésével a kedvező időkben.

Itt és újra egyedül Illyés Gyuláról mondható el, amit Kosztolányi vallott Adyról: „Hittel állítom, hogy egyetlen magyarul író költő – Csokonait, Petőfit és Aranyt is beleértve – sem foglalkozott annyit (közvetlenül és közvetve) a fajtája kérdésével, mint ő.”

Tegyük hozzá: a fajtájával – nem faji alapon.

A nemzetével – nem nacionalista elfogultsággal.

Osztályával a szocializmus szellemiségében.

És egyebek között: a Duna-völgyiség gordiuszi csomóival, a tiszta szándékú kéznyújtás művészi dokumentumaival, csodálatos műfordításaival is. Dunának, Oltnak egy a hangja – dobta föl szép álmát Ady az égre, majd fölvánszorgott a porból József Attila, futó vizekre rajzolván a maga reménységét is, az iszonyatokat békévé oldó emlékezésben. Ki társult hozzájuk ebben, a szomszéd népekhez körbe fordulva? Mindenekelőtt Illyés Gyula, Ady teljes örökségének vállalásával, jól tudván, keservesen tapasztalván, hogy az eszmény nem él eszményi körülmények között, hanem inkább ordas indulatok áldozata lehet sok esetben. De csak az eszme vajon? Magát a költőt is elveszejtés végett keresték nemegyszer – emlékezzünk a hajdani pörökre s a rágalmak változatos irányú sáskafelhőire! Kis kuvaszok azt is elugatták dicsekedésképpen, hogy jólesett a lábikrájába harapni – a századnak legújabb esztétikái nevében is persze. Ő pedig ment a maga útján a fölvállalt gonddal örökös megújulásban. Sas nem kapdos légy után. Akik tanítványai voltunk, változatos szirénhangok zsivajában figyeltük távolról az életmű fényeit. Hallhattuk pedig, hogy Petőfi és Ady megrontotta a magyar irodalmat; hogy költészetben a társadalmi-nemzeti közöny az egyéni szabadság legjobb alkotmányos garanciája; hogy annál nagyobbak lehetünk, minél inkább lekicsinyeljük itthoni dolgainkat. Az úgynevezett irodalmon kívülieket: Sziszüphosz véres köveit, amelyek most vállak után néznek – az idő szigorával. Hol vannak vajon, hol vannak ezek a férfivállak? Ezt is kereste még életében, jó reménységgel.

Miközben a Puszták népét már világnyelveken olvasták.

Miközben a nemzeti sorsot faggató verseit, egyetemes érvényű líráját világnyelveken olvasták.

Miközben a modern Európa nyújtotta feléje az elismerés babérkoszorúit, nem tudván: sejtvén csupán, hogy a századvég egyik legnagyobb szellemét tiszteli meg változatos kitüntetésekkel.

A valót, a nemzet csontjáig-velejéig ható lényeget mi tudjuk igazán. Az egyazon mélységből indultak. Akik nem csupán a hatalmas életművet, annak hátterét is látjuk, tudjuk, az idegeinkben hordozzuk: a történelmet, mely népeket ölébe vett, népeknek hátán táncolt, orgiát ült. Erről személyes vallomást kellene most tenni, a hozzája szegődött ifjú nemzedékek legelső rápillantásáról bár, az ő érkezésének damaszkuszi fényességéről. Tétova kereséseinkben úgy jött ő, akár egy forradalmi szabadcsapat a szegények zászlajával: Nyugatról, a polgári hazafogalom szürrealista rombolóinak köréből – új Széchenyiként: a hazateremtés hevületével; fehéregyházi tömegsírba-feledkezéssel, mert hangot hallott onnan: még élek! – kiáltott Petőfi a dögölj-meg-omlásból és majdan a bibliává lett illyési műből. Ahol én születtem: zsellérek voltunk a nyelvi ruházkodásban, érthető hát az ujjongás az Arany János-i gazdagság láttán, nyelvünknek megújult erdőzúgásában. Mikor is úgy jött Illyés Gyula: Berzsenyi sorsszimfóniáival, egy Kemény Zsigmond mélységmámorával, Vörösmarty eget szaggató mozdulatával, Mikes hűségével a fölvállaltakban, Kossuth fölemelt ujjaként az intelemmel: aki „valami szép nagy ügyben fején találta a szöget, az csináljon kalapácsot magából, és amíg bírja lélegzettel, sújtson és sújtson”. Ez volt az a „friss lángú” fiatalember, az a szívós férfi, akinek emlékét az aggastyán költő is jó szívvel őrizte. Őrizte, s a sújtások korszakai után – már-már testamentumként – helyet készített szívében a megnyugvásnak is. Szándékát megvalósította. A nemzethalál árnyaival viaskodó magyar költészet házában ablakokat nyitott sorra a bizakodás fényzuhatagának. Megújult szülőföldjén járva, szívserkentő metaforát küldött az ő népének: Magyarország végre történelmi szélárnyékba jutott, a bizonyítás, az új értékteremtés idejét éli. És hosszú, hosszú időt kívánt az új reneszánsznak.

Akkor elnéztük őt a képernyőn, a viharokból csöndes szó ágára szállt jövőbe tűnődést, az Áron látta besenyőivadék hiúzszemét, mely mindig és mindenütt azt figyelte, miként lehetne ezt az országot, e népet megtartani – és fölsajgott bennünk az érzés: bárcsak ne kellene őt még sokáig megsiratni!

Ne sirassátok! – hallgattuk a minapában Juhász Ferenc csillagizzású vigasztalását, de könnyharmat ült a költőtárs, az ő szavain is, meghordozván bennünket a lángelme égboltján és az elárvult házban, Flóra asszony bánatában. Ne sirassátok őt – mondja az életmű, amit nehéz lesz bárkinek is meghaladni a jövő században, de magunkat is siratnunk kell a fogyatkozásban.

Mert nem bizonyos, hogy elég erőt merítettünk az ő erejéből, Kharón ladikjának láttán, amellyel ő már éltében megfordult odaát. Ahol nagy elődei várták. Ahol most a turini remete, hűséges honvéd-Józsáját látván őbenne, újból azt mondja: Eljött Magyarország! Jött az üzenettel: „Higgyétek, hogy a halál: legyőzhető, ha én, lám, elestem is. Ha mind elesünk is; kitartó, magányos hátvédként, a végsőkig, ahogy megfogadtuk.”

Gyula bácsi! Nyugodj békében!

Gyula bácsi fél szárnya: édes Flóra nénénk, vigasztalódást!